Péter László
"Kedves Réti Ödön, ön dolgozott a Nyugatba, hát mondja meg nekem, mért nem válaszolnak a szegény vidéki embernek? Beküldtem néhány dolgomat - Juhász Gyula jelölte ki őket - és semmi hír. Vagy a három szerkesztő közül kinek küldjem, aki elolvasná?"
József Attila írja ezeket 1922. október 14-én.[1] Kicsit jelképe lehet ez a panasz a Nyugat és a vidék kapcsolatának általában. József Attilának 1923 júniusában közölték három versét a folyóiratban. Előtte pár hónappal, mint Gellért Oszkár elmondja, maga a költő jelent meg a szerkesztőségben, most Juhász Gyula ajánló sorait is hozta. Osvát úgy nyilatkozott: "Nem az ajánló levél, hanem a mű beszél önmagáért."[2] Összesen 13 verse jelent meg József Attilának a Nyugatban: kilenc Osvát szerkesztése idején, a többi Babits égisze alatt. Nagyon nehéz volna eldönteni, miért csak ennyi, s mindebben mit számított egyrészt Osvát meg Babits világnézeti és esztétikai ellenérzése, másrészt a költő kezdeti vidékisége. Hiszen később, mikor már Pesten lakott, sem jutott több helyhez a lapban.
1. Ez a példa mindjárt mutatja a kérdésnek, a Nyugat és a vidék viszonyának bonyolultságát is. Megnyugtatóan, adatról adatra soha nem lehet bizonyítani, hogy ez vagy az az író, költő, ez vagy az az írás vidéki volta miatt nem jutott a Nyugat hasábjaira. Még a vidékiek közül talán legtöbb verssel - harmincnyolccal - szereplő Juhász Gyula esetében sem. Hiszen Fenyő Miksához 1913-ban írt leveléből[3] kiviláglik, hogy korábban Osváttal "elvi okokból" volt vitája, s ő ezzel magyarázta, azt hiszem, joggal, mellőzöttségét. De bizonyára az ő esetében is hozzájárult a ritka megjelenési lehetőséghez távolléte a fővárostól. A szerkesztők nem szeretnek levelezgetni, s amit mint igényt, kívánságot a személyesen megjelenőnek pár szóval elmondhatnak, körülményes levélre bízni, így inkább válaszolatlan hagyják a dolgot, amint József Attila leveléből láttuk. A pesti író a szerkesztőségbe be-bejárva jobban tudta sürgetni a választ, a döntést, a megjelenést. Néha talán a zaklatásokra való ráunás is közlésre késztethette a szerkesztőt, netán jobb meggyőződése ellenére is. A vidéki tollforgató e lehetőségtől elesik.
Sokszor nem könnyű dönteni, ki számít vidékinek. Amikor Babits első versei megjelentek a Nyugatban, még tanár Fogarason. De bizonyos, hogy megsűrűsödtek versei a lapban, miután Pestre került. Hasonló volt Tóth Árpáddal is. Bartalis János, talán Juhász után a második legtöbbször szereplő vidéki költő a Nyugatban, bizonyára szintén Pest-közelségének köszönhette ezt az előnyét. Zelk Zoltán is már pesti lakosként jelentethette meg 1928-ban Nagybányai versek című ciklusát. Berczeli Anzelm Károly szintén fővárosi volt már, mire megjelent a Nyugatban. Ambrus Balázs, Bakó József, Bányai Kornél, Bárdosi Németh János, Dutka Ákos, Endre Károly, Gulyás Pál, Juhász Géza, Nagy Zoltán, Szalatnai Rezső, Szemlér Ferenc - a költők közül talán csak ennyi a kivétel. Az elbeszélők közül a sok városból írogató Szabó Dezsőn meg az aradi, majd szegedi tanár Réti Ödönön kívül nem is tudnék jelentősebben szereplő vidéki írót megnevezni. A Nyugat sem Tömörkény, sem Móra Ferenc írását nem közölte, Gárdonyiét sem. Megint csak annak a hozzátoldásával mondom ezt: valószínűleg nem egyedül vidéki voltuk, hanem művészetük sajátos jellege, a szerkesztők ízlésbeli ellenérzései miatt sem. E szempontból érdekes, hogy Móra még Móricz szerkesztése idején sem kapott nyomdafestéket a Nyugatban, holott Móricz, mint nekrológja tanúsítja, nagyra tartotta a szegedi írót.
2. Valamivel előnyösebb a kép, ha nem a vidéki írók, költők műveit keressük a Nyugatban, hanem a róluk szóló írásokat. Noha azt sem mondhatjuk el, hogy a Nyugat folyamatos figyelemmel kísérte például Juhász Gyula könyveit (nem írtak az 1914-ben Békéscsabán megjelent Új versekről, az 1925-ben Szegeden kiadott Testamentumról, 1935-ben a Fiatalok, még itt vagyok! című utolsó verseskötetéről). Tömörkénynek egyetlen kötetét ismertette a Nyugat, a Homokos világot 1910-ben, de ebben sem volt köszönet, hiszen Kuncz Aladár nem kevesebbet summázott kritikájában, mint ezt a végzetes félreismerést: "Tömörkény István könyve nem hoz nekünk semmit a magyar népről." Schöpflin Aladár viszont rokonszenvvel írt a Barlanglakók pesti bemutatójáról, s még érdekesebb, hogy halálakor hárman is méltatták. Szabályos nekrológban Török Gyula, terjedelmesebb tanulmányban (mely később Tömörkény posztumusz kötetének előszava lett) Móricz Zsigmond, végül vallomásos jegyzetben Ady. Ez utóbbi minden ellentmondásossága ellenére, nagyságát ismeri el, mint kevéssel utóbb, szegedi emlékünnepségén, Ady még egyértelműbben vallott Tömörkény értéke mellett. Annál kevésbé érthető, hogy a Nyugat, míg Tömörkény élt, alig vett róla tudomást. Móra sem járt sokkal jobban. Életében csupán az Aranykoporsóról írt a Nyugat.
Nemcsak azért beszélek kissé részletesebben a szegedi klasszikusokról, mert őket ismerem a legjobban, hanem mert ebben az időben éppen ők képviselik legtisztábban és legnagyobb szinten "a vidéki író" típusát, úgy, ahogyan Debrecenben Oláh Gábor és Gulyás Pál. Oláh Gábor mindössze 11 verssel szerepelt (1910 és 1930 között egyetlen írása sem jelent meg a Nyugatban), a róla írott bírálatoknak is a felét jobbára debreceni barátai írták. Gulyás Pál 1928-ban tűnt föl a folyóiratban, s 1940-ig 15 verse jelent meg benne. Róla pedig mindössze Babits könyvszemléjének néhány passzusa szól. Mindez főként akkor föltűnő aránytalanság, ha a Nyugat-repertóriumot lapozgatva ma már teljességgel ismeretlen nevek tucatjaival találkozunk, akik szintén majdnem ennyit kaptak a Nyugattól.
3. A Nyugat és a vidék kapcsolata azonban nem merül ki a vidéki írók, költők műveinek a lapban való közlésében, még a műveikről írott kritikákban sem. Legalább ennyire fontos szempont, vajon a vidék problémái mennyire tükröződtek a Nyugat hasábjain?
Sajnos, erre a kérdésre is meglehetősen kedvezőtlen a válaszunk. Nem elsősorban a Nyugat szépirodalmi anyagán, versein, elbeszélésein, regényein kérjük ezeket számon, hanem kritikai, művészeti, színházi rovatain. Elsősorban ezekből látszik, hogy a Nyugat számára képzőművészet, zenei élet és színházi kultúra csak a fővárosban volt. Nagyon jellemző, hogy vidéki művészről csak akkor vett tudomást a Nyugat, ha művét Pesten mutatták be. Tornyairól, Kosztáról csak pesti kiállításaik kapcsán, Sík Sándor drámáiról csak akkor, ha Pesten volt a bemutatójuk. Itt-ott Lengyel Géza és Farkas Zoltán kipillantott vidékre is: az előbbi ellátott Kecskemétig, szólt a művésztelepről, szőnyegeikről, az utóbbi Buday György grafikáiról, a herendi porcelánról. Ugyancsak Farkas Zoltán írt 1930-ban a szegedi Dóm téri építkezésekről is. A nagybányai és szentendrei művészet kérdéseit, bár ezek is csak egy-két írásban tükröződnek, nem is számítom igazán vidéki problémának. Vidéki színjátszás a Nyugat számára nem volt; csupán a szegedi szabadtéri játékok foglalkoztatták néhány írás erejéig munkatársait: Móricz Virágot a Magyar Passió, Balassa Józsefet és Mohácsi Jenőt - az utóbbit nem véletlenül - Az ember tragédiája bemutatói.
A társadalmi, szociografikus problémák sem jutottak a Nyugat hasábjaira, ha vidékiek voltak. 1915-ben Barta Lajos ismertette, és teljes joggal bírálta azt a "szegedi gondolatot" - nem anakronizmus, ezt a kifejezést használta! - melyet egy ismeretlen szegedi indítványozott: a módos parasztság fiaiból - erre létesítendő internátusokban - neveljenek új értelmiséget. Barta világosan rámutatott, hogy nem a gazdag-parasztság fiainak kiemelésére, hanem a dolgozó parasztság tömegeinek társadalmi és politikai fölemelkedésére van szükség. Móricz Miklós 1917-ben Magyarország népesedéséről írt két tanulmányt is; s ezzel vége is a Nyugat társadalomtudományi kirándulásainak. Talán úgy vélték a szerkesztők, ez a Huszadik Század föladata?
Egészen Móricz Zsigmond szerkesztőségéig. Móricz kérdésföltevésünk szempontjából tudatos és tervszerű szerkesztői programot vallott. Beköszöntő cikkében 1930. január 1-én ezt írta: "A Nyugat a mai számtól kezdve minden írói tehetséget szeretettel vár, akár Kolozsváron, akár Kassán, akár Szabadkán, akár Berlinben, akár Párizsban, akár Amerikában - akár Budapesten éli is életét." Ne tévesszen meg bennünket, hogy fölsorolásából kimaradt mondjuk Szeged vagy Debrecen; nem csupán a szomszéd országok magyar irodalmának képviselőit várta ő lapjába, bár hiszen ez is "vidék", hanem Magyarország Budapesten kívüli városainak tollforgatóit is. 1931. május 15-én írja naplójába: "Én csak a falut nézem s látom, s a magyarságot a vidéki életen keresztül."[4] S ennek megfelelően szervez, levelez. Írni és íratni akar a lapban a tanyai iskolákról, népházakról, népkórusokról; arról, hogy mit, hogyan olvas a nép; a tiszazugiak akkor az érdeklődés központjában álló problémájáról: az arzénes gyilkosság mélyén meghúzódó társadalmi kérdésekről; a szikföldekről, a gyümölcstermesztés, a búza gondjairól, lehetőségeiről, az Alföld öntözéséről. 1932. szeptember 6-án leveleket meneszt Kecskemétre Gesztelyi Nagy Lászlóhoz, Nagykőrösre Dezső Kázmérhoz, Debrecenbe Vásáry Istvánhoz: az előbbitől a tanyakérdésről, az utóbbiaktól, a vidéki polgármesterektől, a városfejlesztés időszerű dolgairól kér írást.[5] Gesztelyié meg is jelent, a polgármesterek, úgy látszik nem értek rá megírni. Csűrös Ferenc debreceni kultúrtanácsnoktól az analfabetizmusról kér cikket, majd amikor ez azzal tér ki, hogy a válság éveiben ő most kultúra helyett az ínséggel foglalkozik, akkor szaván fogja: írjon az ínségmunkákról. Sajnos, ez az írás sem született meg. (Az már Móricz ötletességét dicséri, hogy a tanácsnok úr azért jutott eszébe, mert éppen le akarta mondani a Nyugat előfizetését, s Móricz - szerkesztő és kiadó egy személyben - egyszerre mentett meg egy vidéki előfizetőt, és vélt megnyerni egy vidéki munkatársat.)[6] Maga Móricz is írt ezekben az években riportot vidéki útjai nyomán Szegedről meg Miskolcról. Öccse, Móricz Miklós Szombatfalvy György előadásához Nagyrév és az ipar címmel fűzött értékes jegyzetet a tiszazugi problémáról. Németh László 1931-ben Debrecen és a fiatalok címmel írt. Ugyanez időtt, 1931-ben írja Babits is Debrecen és Páris című bíráló cikkét, Hankiss János és Juhász Géza francia nyelvű magyar irodalomtörténetéről, erről a hibái ellenére is úttörő kísérletről. Ő sem sok "vidéki" témát vetett föl, legföljebb szülőföldjének emlékeit idézgette, mint abban a kis cikkében is, melyet Rapaics Rajmund szakcikke nyomán a Szekszárdi kadarkáról írt.
Móricznak a szerkesztői posztról való távozása után már a népi írók kibontakozó mozgalma annyira áthatotta a szellemi érdeklődést, hogy a vidéki tárgyak tükröződése a folyóiratban, ha csökkent is, megmaradt. Ekkor már Babits oldalán ott állott Illyés Gyula, s föltehető, hogy neki is köszönhető a néprajzi és szociográfiai szemlézés továbbélése. Ő maga is Ozorai füzet címmel úti jegyzeteket ír szülőföldjéről (1935), ismerteti tíz fiatal tudós Elsüllyedt falu a Dunántúlon című szociográfiáját (1936), Luby Margit A parasztélet rendje című szabolcsi néprajzi könyvét (1935), s ő ír nekrológot Györffy Istvánról (1939). Sőt: Györffynek a cifraszűrről szóló könyvét is méltatja a Nyugatban Kárpáti Aurél (1931); Nagy Lajos Tessedik Sámuel életrajzát ismerteti (1937), Kósa János Bálint Sándor könyvét, a Népünk ünnepeit (1939), Ortutay Gyula Berze Nagy János baranyai és Ősz János székelyföldi népköltési gyűjteményeit (1941). Szabó Zoltán Cifra nyomorúságáról Nagypál István ír (1938), Darvas József és Féja Géza könyveiről pedig Bálint György (1937). Ugyanakkor nem írtak Erdei Ferenc szociológiai trilógiájáról (Magyar falu, Magyar város, Magyar tanyák). Kovács Imre és Kiss Lajos könyveiről szintén Ortutay adott számot. 1933-ban közölte a Nyugat Buday György tanulmányát Az agrársettlement mozgalom útja címmel. 1938-ban és 1939-ben pedig Veres Péter egy-egy szociografikus elbeszélését Egy földmunkás naplójából és Egy földműves naplójából címmel.
4. Az is jellemezheti a Nyugat és a vidék kapcsolatát, hogy a lap szerkesztői és főmunkatársai mennyire tartják szükségesnek a vidéken való személyes, testületi megjelenést. A Nyugatnak két korszakában láttunk erre tudatos törekvést. Először az induláskor, 1909-ben, amikor nyilván a folyóirat terjesztése, népszerűsítése anyagi szempontból is fontosnak látszott. Ilia Mihály alapos tanulmányban vizsgálta a Nyugat és a Holnap viszonyát, és ismertette a Nyugat 1909. október 3-i nagyváradi matinéjának körülményeit, lefolyását.[7] Tudunk még ekkoriban a temesvári és aradi szereplésről; a tervezett szegedi, Ady betegeskedése miatt elmaradt.
Később megint Móricz volt, aki a Nyugat-esteket vidékre is kivitte: miután átvette a lapot, Szekszárdon, Győrött, Sopronban, Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Baján, Nyíregyházán, Sárospatakon és Újpesten rendezett műsoros esteket, csöppet sem titkolva, hogy ezeknek fő célja az előfizetésgyűjtés.
5. A Nyugat és a vidék kapcsolatának ugyanis nem lényegtelen tényezője, hogy hányan és kik olvasták a lapot vidéken? A reformkori folyóiratok időnként közölték előfizetőik névsorát, foglalkozásukkal és lakóhelyükkel, s így a kutatás számára nagyon fontos társadalomtörténeti forrásokat nyújtanak. Számomra sajnos ilyen alapos adatok nem állnak rendelkezésre. Még a Nyugat példányszámát is csak Gellért Oszkár nagyvonalú közléseiből ismerem. Ő azt mondja, hogy a lap az első világháború utolsó két esztendejében jelent meg a legtöbb példányszámban, négyezerben. A háború után ez nyolcszázra apadt, 1925 után fölemelkedett kétezerre; a gazdasági válság első évében, 1929-ben újra csak nyolcszáz példányban jelent meg.[8] Móricz naplójából, Móricz Virág könyvéből tudjuk, hogy Móricz szerkesztősége előtt Szlovenszkóba 40 példány ment, de a bizományosok ezt sem tudták eladni.[9] Móricz Virág kassai, eperjesi kirándulása során 50 előfizetőt gyűjtött, egyedül Eperjesen 43-at.[10] Miskolcon is ötven új előfizetőt toborzott, így a régiekkel együtt - ez jellemző szám - 64 miskolci előfizetője volt 1930-ban a Nyugatnak.[11] Az imént fölsorolt kilenc város Nyugat-estjei után 400 új előfizetőre tettek szert.[12] Egy év múlva, az 1931. április 24-i miskolci Nyugat-est után a kétezredik előfizető Móricz Virág gyűjtőívére írta a nevét.[13] 1932. szeptember 5-én az előfizetők száma már megint csak 859, ebből 320 a budapesti.[14] Móricz Virág ebben a hónapban Szlovenszkóban ismét 170 előfizetőt gyűjtött.[15] Móricz lemondásakor 1933. február 5-én szerinte 960, Gellért Oszkár szerint csupán 700 előfizetője volt a Nyugatnak.[16]
Ebből a pár adatból kevéske következtetést lehet levonni, hiszen éppen a számok változékonysága mutatja, hogy sokan előfizettek, de azután nem fizettek, tehát a számok nem tükrözik a valót. De nem tükrözik úgy sem, hogy az előfizetők száma nem azonos az olvasókéval: ez több is, kevesebb is lehet. Nem minden előfizető olvassa is a lapot, viszont másutt kézről kézre adva többen olvashatják, a könyvtári példányokról nem is szólva. Ám semmit sem tudunk a Nyugat vidéki olvasóinak társadalmi helyzetéről; csupán föltételezhetjük, hogy főként értelmiségiek: ügyvédek, orvosok, tanárok, papok lehettek. Bizonyára nem véletlen, hogy Móricz, amikor Debrecenbe készül Nyugat-estre, amelyből különben nem lett semmi, Ady Lajos tankerületi főigazgatónak, Ravasz László és Balthazár Dezső püspököknek ír, kérve, hogy beosztottjai figyelmét hívják föl a Nyugatra.[17]
Sok kicsi azonban sokra megy: a szétszórtan, elszigetelten, vidéki városokban, sőt netán falukban élő értelmiség együttesen többet tett ki, mint a főváros előfizetőinek száma - ha az 1932. szeptember 5-i adatok arányát általánosítjuk. Hogy ezek a vidéki olvasók miért fizettek elő a Nyugatra, noha a vidék kérdéseivel a lap - legalábbis éppen addig - alig-alig foglalkozott, nem tudhatjuk. Egy részük valószínűleg éppen a főváros levegőjét vélte benne megkapni falusi, mezővárosi magányában, másik részük, a vidéki progresszívok, radikálisok, a modernebb életszemlélet, frissebb társadalmi látás orgánumát szerették meg a Nyugatban. A tízes években nem kevesen Adyért vették a lapot, ahogyan ezt Juhász Gyula és Balázs Béla szegedi barátairól, Dettre Jánosról, Hollós Józsefről, Szöri Józsefről tudjuk is.
6. Ha most összegeznem kellene a Nyugat és a vidék kapcsolatának az előbbi öt pontban vázolt kapcsolatát, gondban volnék. Hiszen a Nyugat "absztrakt" létére is (ahogy Móricz jellemezte, mikor átvette) irodalomtörténeti, művelődéstörténeti, politikai szerepet töltött be Magyarországon, s minden - nem csak a vidéket figyelmen kívül hagyó magatartásával, hanem sok más - hibája ellenére korszakos jelentőségű, a legnagyobb missziójú magyar folyóirat volt. Talán csak azt hihetjük, hogy e történelmi küldetését még jobban elláthatta volna, ha - mint Móricz kezdeményezései után - többet törődik a magyar vidék, a magyar falu életkérdéseivel.
Jegyzetek 1. Péter László: József Attila Szegeden, It, 1955. 135. l. [VISSZA] 2. Gellért Oszkár: Egy író élete, 1. k. 1958. 446. l. [VISSZA]
4. Móricz Virág: Móricz Zsigmond szerkesztő úr, 1967. 293. l. [VISSZA]
5. I. m. 424-428. l. [VISSZA]
6. I. m. 425-426. l. [VISSZA]
7. Ilia Mihály: A Nyugat és a Holnap, Acta Historiae Litterarum Hungaricarum. Acta Universitatis Szegediensis. 1. k. Szeged, 1961. 31-38. l. [VISSZA]
8. Gellért Oszkár: i. m. 18. l. [VISSZA]
9. Móricz Virág: i. m. 137. l. [VISSZA]
10. I. m. 184. l. [VISSZA]
11. I. m. 182. l. [VISSZA]
12. I. m. 188. l. [VISSZA]
13. I. m. 288. l. [VISSZA]
14. I. m. 422. l. [VISSZA]
15. I. m. 441. l. [VISSZA]
16. I. m. 484. l. Lásd még Gellért Oszkár: Egy író élete, 2. k. 1962. 339. l. [VISSZA]
17. Móricz Virág: i. m. 139. I. [VISSZA]