Már előljáróban megígérem, hogy igyekszem nagyon rövid lenni. Annál inkább, mert mindarról, amiről szólni szeretnék, akár több hosszú előadást lehetne - és talán kellene - tartani, hiszen századunk magyar irodalmának érdekes, bonyolult és még sok vonatkozásban új megvilágításra váró problémáiról esik most szó. Az egyik ilyen probléma a Nyugat stílusával kapcsolatos. Rába György az előbb azt a kérdést vetette fel, hogy a Nyugat első nemzedékének stílusát a szimbolizmus vagy a szecesszió jegyében közelítsük-e meg?

Jómagam a szokásos stílustörténeti kategóriák problematikus voltáról szeretnék beszélni. Legelőbb arról, hogy maga a szimbolizmus fogalma meglehetősen cseppfolyós s ez nagy mértékben megnehezíti használatát. Nálunk legutóbb Király István mutatott rá arra, hogy a szimbolizmus fogalma egyszerre túl tág és szűk s így alig alkalmas Ady modernségének megjelölésére. Az elmúlt napokban, amikor a problémán gondolkoztam, végiglapoztam nyolc vagy tíz jórészt francia irodalomtörténeti összefoglalást és szinte mindegyikben más és más definíciót találtam róla. Az újabb francia irodalomtörténet különben csak ritkán használja, jórészt csak a Moréas körüli mozgalomra leszűkítve, és olyan értelemben, ahogy nálunk használni szokás (vagyis Baudelaire, Verlaine, Mallarmé vagy Rimbaud költészetét is a szimbolizmus tipikus megnyilatkozásának véve) legfeljebb a tankönyvek szélesítik ki. Étiemble viszont Rimbaud szimbolizmusát kifejezetten az irodalomtörténeti mítoszok közé sorolja. Roland Barthes pedig magát a szimbólumot is "kissé megöregedett" elnevezésnek tartja s mint ilyet, ki akarja iktatni a stilisztika terminus technikusai közül; ő a jelölt meg a jelölő kapcsolatának egy olyan sajátos formájával akarja helyettesíteni, ami egyébként egyes esetekben nemcsak a XIX. század végén, hanem többek között a barokk és a manierista költészetben is föllelhető.

De bárhogy definiáljuk is, úgy gondolom, hogy nemcsak az Ady szimbolizmusáról tanított tételek szorulnak revízióra (ebben a vonatkozásban nézeteim közel állnak Király István nézeteihez). Szerintem Babitsnak, Tóth Árpádnak, Kosztolányinak, Juhász Gyulának és még néhány hozzájuk hasonló írónak is jóval kevesebb közük van a szimbolizmushoz, mint azt általában gondolni szokás. Az persze, amit szimbolizmusnak szokás nevezni, nyomaiban, vagy ha szabad ezt a szót használnom, utóéletében a XX. század elején még ott van csaknem az egész európai lírában, de már csak mint örökség. Ekkorra már fölszívódott azoknak a költőknek a műveiben is, akiket egyébként csak fenntartással vagy egyáltalán nem mernék szimbolistáknak nevezni. Felszólalásom vázlatában (Rába György most elhangzott megállapításaival találkozva) magam is leírtam tegnap, hogyha pusztán motívumoknak és stiláris jegyek bizonyos fajta megegyezését keressük, akár Apollinaire lírájának első szakaszában is bőven találhatunk szimbolista nyomokat - csaknem annyit, mint a szóban levő magyar költőknél. Véleményem szerint tehát a szimbolizmus a Nyugat első nemzedékének lírájában az 1916-os korszakhatárig is csak az egyik és nem is domináns összetevő gyanánt van jelen. Ez a líra, egészében véve újabb, komplexebb és modernebb jelenség, mint az, amit általában szimbolizmusnak szoktak nevezni. S ezért nem egy megkésett XIX. századot, hanem az "új időknek új dalai"-t kereshetjük benne.

A szimbolizmus fogalmának elmosódó voltát, különösen a magyar irodalomtörténet gyakorlatában, még tovább fokozza, hogy az impresszionizmus is ott szerepel a korra jellemzőnek tartott kategóriák között. Egyesek hajlamosak arra, hogy a szimbolizmus szinonimájának vegyék vagy csaknem annak. Valójában, mint ismeretes, a képzőművészeti impresszionizmus applikálásából került be az irodalomtörténetbe és a festőiség mellett elsősorban a zenei effektusok keresését tartják jellemzőjének. Ilyen értelemben véve valóban eléggé összeesik a szimbolizmus fogalmával. Ismerek viszont olyan német tanulmányt, amely Verlaine-t teszi meg az irodalmi impresszionizmus "klasszikusának", s ha elfogadjuk az impresszionizmus kategóriáját, nem teljesen jogtalanul. Az impresszionizmus viszont, amikor egyáltalán megfogalmazta esztétikáját, programszerűen elveti a szimbólumot és a szimbolikus kifejezést, a képzőművészeti impresszionizmus pedig a szó pejoratív értelmében vett irodalomnak nevezi az ilyenfajta kifejezést. Különben esetleg még Verlaine ars poeticájának is adhatnánk ilyen értelmezést.

A Nyugat első generációjának impresszionizmusáról ugyanazt kellene megismételnem, amit már a szimbolizmus kapcsán elmondtam. Stílusukban kétségtelenül vannak impresszionista beütések, de nem ez a domináns, ez is csak egyik összetevő és talán maga az impresszionizmus elnevezés sem különösen alkalmas arra, hogy egy általánosabb irodalmi mozgalmat vagy stílusirányt jelöljünk meg vele. Egyébként újragondolva a dolgot, úgy látom, hogy amit az eddigi irodalomtörténeti vizsgálódás impresszionizmusnak nevezett, az inkább a határozottabb kontúrú képeket kereső, a kompozíciót jobban hangsúlyozó és egy új szintézis lehetőségei felé orientálódó posztimpresszionizmussal rokon. Ha időnk lenne rá, szívesen kísérletet tennék annak a megmutatására, hogy még az irodalmi impresszionizmus iskolapéldájának tekintett híres Tóth Árpád-vers, a Körúti hajnal is inkább posztimpresszionista jellegű. Ugyanezt mondhatnám el jónéhány impresszionistának nevezett Juhász Gyula-versről. Juhász Gyula impresszionizmusát egy koraifjúságomban írt tanulmányomban talán épp én vittem be a köztudatba. Ma már bonyolultabbnak látom a kérdést és ha egyáltalán használni akarnám az impresszionizmushoz kapcsolódó fogalmakat, Juhász Gyulánál is a képzőművészeti posztimpresszionizmussal rokon tendenciákat keresnék.

Egyébként köztudott, hogy a posztimpresszionizmus képzőművészeti fogalma erősen keresztezi a szecesszióét. A szecesszió fogalma viszont a szimbolizmust, olyan értelemben is, hogy a szecessziós képzőművészet nagyon gyakran és programszerűen használ allegorikus és szimbolikus eszközöket. A kínálkozó példákat engedjék el, hosszasan sorolhatnám őket. Tehát az, amit irodalmi szecessziónak neveznek, egyik-másik esetben posztimpresszionistának is nevezhető, és amit szecessziónak neveznek, abba, legalább részben, beleolvasztható a szimbolizmus is, bár a szecessziónak a szokásos értelemben vett szimbolizmuson túlmutató tendenciái is vannak.

Annyi azonban a terminológiai zűrzavar ellenére világosan látszik, hogy bármennyire is saját stílussal rendelkező nagy egyéniségekkel álljunk szemben, a Nyugat első nemzedékének stílusát sok közös vonás fűzi egybe. Különösen az első korszakban joggal egy "nyugatos" stílusról beszélhetünk. Ennek megközelítésére azonban szerény véleményem szerint sem a szimbolizmus, sem az impresszionizmus, sem a szecesszió önmagában nem látszik alkalmasnak. Sajátos ötvözetről van szó, de ez a sajátos ötvözet nemcsak magyar jelenség. Ha időnk lenne, akár a XX. század francia költészetében is mutathatnánk a szimbolizmusnak, impresszionizmusnak vagy szecessziónak nevezett jelenségek együttélését, akár a fiatal Apollinairenél is. Még inkább elmondható ez a német, az osztrák vagy egyik-másik kelet-európai irodalomról. Szó esett itt az előbb arról is, hogy a szecesszió fogalmának elfogadása valamilyen németes orientációt jelentene, de ha a probléma így vetődik fel, akkor azt is elmondhatnánk, hogy a magyarországi szimbolizmus-definíciók sokkal jobban hasonlítanak a német irodalom szimbolizmus-definícióihoz, mint azokhoz, amelyeket akár azok a francia kutatók adnak róluk, akik a szimbolizmust széleskörű áramlatnak tekintik.

A magam részéről inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy a Nyugat stílusával vagy stílusaival kapcsolatos bonyolult problémák megvilágítására sokkal több konkrét kutatásra lenne szükség, mint amennyi eddig történt. Amikor föllapozom a XX. század, pontosabban a Nyugat-korszak lírájáról szóló monográfiákat, jónéhányban ilyenféle jellemzéseket olvasok: szimbolista sejtelmesség, impresszionista zeneiség, vagy festőiség, szecessziós dekoráció stb., stb., stb. Megvizsgálta-e azonban valaki konkrétan is például a Nyugat nagy íróinak zeneiségét, egyelőre akár csupán fenomenológiai igénnyel? Lemérte-e pontosan, hogy mi jellemzi ezt a zeneiséget? Ha ez majd megtörténik, akkor valóban elgondolkozhatunk azon, hogy ez a zeneiség mennyiben rokona a szimbolistának nevezett külföldi költők hangjának, vagy esetleg nem is teljesen szimbolista természetű. Ugyanezt lehetne elmondani a festőiségről, s a stílus több más összetevőjéről. Az olyan stílustörténeti kategóriák alkalmazásai mint a szimbolizmus, impresszionizmus vagy szecesszió egy ideig kétségtelenül hasznos munkahipotéziseknek bizonyultak, de ugyanakkor sok lényeges dolgot fedtek el. Valamikor, boldogult ifjúkoromban, amikor Juhász Gyula-tanulmányomat írtam, úgy próbáltam megrajzolni az impresszionista Juhász Gyula portréját, hogy elolvastam az akkor elsőrendűnek számító impresszionizmus-monográfiákat, és az így kapott, jórészt inkább képzőművészeti, mint irodalmi stílusjegyek megfelelőit kerestem meg a szegedi poéta verseiben. Ha most foglalkoznék ezzel a problémával, minden eleve adott stílustörténeti prediszpoziciót elkerülnék s a modern stilisztika és poétika eljárásai jegyében mérném fel Juhász Gyula költői eszközeit - ez eddig csak kis mértékben történt meg - és csak azután kezdenék meditálni azon, hogy van-e valami közük az impresszionizmushoz. Ha viszont már eleve valamilyen elvont stílustörténeti prekoncepcióval közeledünk a kérdéshez, gyakran fenyeget az a veszély, hogy ha meg találjuk is azt, amit keresünk, az nem mindig lesz jellemző és domináns, sőt esetleg épp a lényeget takarja el szemünk elől. Nem titkolom el azt az érzésemet, hogy számos stílustörténeti elemzés ma is így készül. És amikor ezt mondom, nemcsak a századunk irodalmára gondolok.

* * *

Befejezésül még Péter László referátumához szeretnék néhány szót hozzáfűzni. Érdeklődéssel hallgattam a sok adaton alapuló felsorolását s a belőlük kibontakozó irodalomszociológiai problémák már csak azért is elgondolkoztattak, mert - hogy a Csokonai idejében valaha nagy vihart felvert szavakat idézzem: et in Arcadia ego - magam is sokáig éltem egy vidéki városban. A referátumot a magam részéről azzal szeretném kiegészíteni, hogy amikor a Nyugat és a vidék viszonyát vizsgáljuk, nem szorítkozhatunk csak a vidékről szóló cikkekre, kritikákra. A teljes képhez az is hozzátartozik, amit a Nyugat versei, regényei, novellái mondanak el a vidéki Magyarországról. Ha ezt figyelembe vesszük - és elsősorban ezt kell figyelembe vennünk - máris nem olyan negatív a kép, mint amilyennek Péter László referátumából látszik. Az pedig, hogy melyik vidéki íróról írtak a Nyugatban és melyikről nem, sok mindenen fordult meg, ezért ezt a problémát sem árt árnyaltan megközelíteni.

---