Az induló Nyugat - már előzményeivel, a Magyar Géniuszzal, a Figyelővel, a Szerdával és bizonyos mértékig A Héttel is - újat hozott ahhoz a prózához képest, amit hagyományosan realista, kritikai realista prózának szoktunk nevezni. Nyugat körüli prózáról beszélhetünk, hiszen a széppróza kifejezési lehetőségeit a líra irányába tágító regényirodalom és novellisztika egyes képviselői csak laza kapcsolatba kerültek a Nyugattal - mint Krúdy -, vagy nem a Nyugat volt műveik számára az elsőrendű publikációs fórum - Révész Béla, Kosztolányi - vagy csak posztumusz műként jelent meg a Nyugatban írásuk, mint Lovik Károlyé, akit - annak ellenére, hogy A Hét jellegzetes írója volt -, a próza megújítói közé kell számítanunk.

A kifejezési lehetőségeit, eszközeit a líra irányába tágító új próza a hagyományos epikai műfajok közül elsősorban az elbeszélést újította meg. A múlt századi magyar próza fő fejlődési vonalába tartozó Jókai-Mikszáth-féle anekdotikus elbeszélés-típus kötetlenebb formái, hagyományai, eleve kedvezőek voltak egy a Maupassant-Csehov-féle kötöttebb, egyenes vonalvezetésű novellatípustól elütő elbeszélés-forma kialakítása számára. Míg a hagyományos novellaformát elsősorban a realista-naturalista Móricz töltötte meg új tartalommal, drámaisággal, modern lélekrajzzal, líraisággal, addig a kötetlenebb, a lírai nyelv új kifejezési lehetőségeivel élő elbeszélésnek csak a szuverén írói látomás szabta meg belső törvényeit, jelölte ki határait. Ez az elbeszélés-forma már nem áll olyan messze a regénytől, mint a drámai építkezéssel rokonságot mutató klasszikus novella; a lélektani-stiláris kísérletezés jegyében végleg létjogosultságot nyert kisregény-forma maga is mutatja a szépprózán belüli műfaji határok fellazulását.

A századforduló, századelő naturalista-realista prózája az anekdotikus cselekményszövés emberi jellemek hitelességén erőszakot tevő fordulatai helyett a pszichológiailag elmélyülten ábrázolt ember jelleméből, pszichéjéből, világnézetéből származtatta a művek cselekményét. A lírai próza anélkül, hogy lemondott volna a társadalmi szféra közvetlen, a lírai látomás áttétele nélküli rajzáról - Révész, Ady novelláinak szociális indulata, Krúdy, Lovik, Kaffka Margit, Török Gyula a dzsentrizüllés folyamatának végkifejletét mutató iróniája egyaránt példa erre - az emberi lélek belső tartományaiban keresték az ábrázolás új lehetőségeit. Óriási birodalomnak bizonyult ez, hiszen nemcsak a lélektan új eredményeinek - elsősorban Freud felfedezéseinek - tükrében mutatott egy merőben új emberképet, hanem ennek az új, érzékenyebb tudatú embertípusnak a szemszögéből megbontotta az ábrázolás korábbi rendjét, a hősök testi-lelki diszpozíciójából kiindulva - új igazságok keresése érdekében - megváltoztatta a külső világ hagyományos képét. Hogy a külső világnak ez az új színképe mennyire a valóságot mélyebben felfogó, eddigi elemeit átrendező modern tudatból nőtt ki, mutatja a lírikus próza egyik legizgalmasabb kísérletezőjének, Cholnoky Lászlónak egyik novellájából származó vallomása: "... a vízió, a hallucináció tárgya: a kísértet, magának az illetőnek testi diszpozíciójából - amiben az akkori lélekállapot is benne foglaltatván, mondhatom így is, az illetőnek a lelkéből indul ki, vagyis, hogy a kísértet, félelmes lebegése közben egyetlen egy ponton sem ütközik bele a természettudományba, sőt, hogy maga a természettudomány kapcsolja össze a mindennap embereit a kísértetek csodavilágával."

Az ábrázolás új tartalmai: a lélek birodalmaiba való alászállás, a tudatos és tudatalatti szféra egymásbajátszásainak felfedései, a mámor és halál, nihil és mindenség szélsőséges pólusai között revelálódó történés, történelem, mitológia furcsa újrajátszásai, a gyermekkor világának felfedezései -, a stílus teljesen új szerepét hívják életre. A stílus szerepe, jelentősége alapvető változást mutat: míg a hagyományos realista prózában a stílus s azon belül a lírai eszközök, elsősorban a szóképek, a tartalom pontosabbá, érzékletesebbé, emocionálisan árnyaltabbá tevését szolgálták, szerepük lényegében alárendelt volt a cselekmény, szerkezet, jellemrajz, hangnem jelentőségéhez képest, addig a lírai prózában a lírai eszközök funkciója erős rokonságot mutat a szóképek versben betöltött szerepével; tartalmat közvetlenül hordozó szerepük azonos, avval a különbséggel, hogy a lírai prózában a lírai eszközök tartalmat közvetítő primátusa vagy legalábbis egyenrangúsága mellett a próza vershez képesti többlet-elemei cselekmény, dialógus, leírás, stb. - sem szűnnek meg funkcionálni. Tartalom és forma újszerű dialektikája jegyében fogadja magába a század eleji próza az európai lírából (szimbolizmus) vagy képzőművészetből (impresszionizmus, szecesszió) kiinduló stílusirányzatokat és ötvözi a romantikából már korábban megismert stiláris, műfaji és tartalmi elemekkel (fantasztikum, misztikum, groteszk, mesei jelleg, balladisztikus hangvétel). Ezek - az elsősorban lírai származású - stílusirányzatok tehát nem ortodox egyeduralommal hatnak a prózában, az emlékezés, látomás, álom újszerű képeit felmutató lírai próza epikai hitele feltételezi a stílusirányzatok elemeinek komplex szerepét - egy adott mű tartalmi fokán szükséges - szintézisét. Ezért egy meghatározott, tulajdonképpeni lírai vagy képzőművészeti stílusirányzat következetes egyeduralma egy prózai műben rendszerint csak a stílus játékait eredményezi, egyfajta öncélú artisztikum keresést, stiláris szecessziót. Ugyanis míg az impresszionizmust, szimbolizmust és más irányzatokat is - többé-kevésbé pontosan - le tudjuk fordítani a próza nyelvére, addig a képzőművészeti indítású szecessziónak nincsen pontos se lírai, se prózai megfelelése. Ezért a szecessziót csak a nyelvi, stiláris kísérletezések összefoglaló fogalmaként használhatjuk az irodalomelméletben, pontosabban - mivel tudjuk, hogy a lírai próza nyelvi kísérletezései az "átrendezett valóságot" hivatottak szolgálni, kifejezésre juttatni -, olyan önmagukért való stiláris törekvéseket fedhet a szecesszió fogalma, amelyeknek lehet létjogosultságuk a lírában, de a prózában - a lírai prózában is - a stílust elszakítják a tartalomtól, a forma többi összetevőjétől. A századelő prózája állandó vajúdásban van, hogy megszülje a kifejezés új lehetőségeit. A stiláris kísérletezéseknek - ebben a harcban - a tartalmi kifejezés szolgálatától elszakadt vadhajtásait, burjánzásait foglalhatja össze a szecesszió fogalma. Egyébként - mindenféle stilárisan újra törekvést, kísérletezést értve rajta - teljesen általánossá, megfoghatatlanná mosódik a tartalma. Egy egész életpálya vonatkozásában par excellence szecessziós jegyeket felmutató életművet nem is igen találunk a jelentős értékeket létrehozó prózaírók között; még leginkább Az isteni kert körüli novelláskötetek Szomoryja mutat rokonságot a szecesszióval, de csak azokkal az írásaival, amelyekben a festői és zenei hatáskeresés stílusburjánzásai alól kifut a novella tartalma, külső-belső történése, ahol a szüntelenül felröppenő hang- és színpetárdák csak a novellák felszínét világítják meg, és sötétben hagyják a tartalom mélyebb rétegeit.

A század eleji, Nyugat körüli lírai próza már születése korában ösztönösen szintetizálta az egyes stílusirányzatok eredményeit. Nagyon vázlatosan megpróbálom jelezni a szintézis egyes elemeit, állomásait.

A naturalizmusnak csak nagyon korlátozott érintkezése van a lírai prózával; a fiatal Szomoryra hat egyedül, de az ő korai naturalizmusa a "sár-pompája" inkább, későbbi színeinek bíbor-arany ragyogása, nagyzenekari hangzása felé mutat előre.

Az impresszionizmus csak mint a látvány megragadásának - az egész mű szolgálatában álló - festői törekvése jutott kifejezésre a prózában. Részben hozzájárult egy hajlékony, a metaforikus sűrítés lehetőségeivel gyakrabban élő lírai nyelv kimunkálásához, főleg olyan alkotók kezén, akik a hagyományos realista prózától el nem szakadva gazdagították stílusukat a líra kifejezési lehetőségeivel - Kaffka, Kosztolányi, Török Gyula, Elek Artúr erősen pszichologizáló törekvésekkel párosult lírai realizmusára gondolok itt elsősorban. Másrészt azonban az átszínezés sajátos lehetőségeit jelentette az impresszionizmus, a benyomások olyan lírai alapanyagát, színeit, amelyeket az írói fantázia a látomás egész művön eluralkodó expresszivitásába vont. Az impresszionista ecsetkezelés így áll Szini Gyulánál a mesei cselekményszövés, mesei atmoszféra, Csáth Gézánál a szimbolikus tartalom, Szomorynál a nagyzenekari hangzás, Krúdynál a több idősíkot, emlékezést, realitást, látomást egybemosó lírai próza szolgálatába.

A szimbolizmus öntörvényű világot teremtő sejtetése, zeneisége az impresszionizmusnál szuverénebb módon termékenyítette meg a magyar prózát. A születés-mámor-halál-ritmus dionysiájának végső lényeget sejtető szimbólumba-emelésével, élet-szerelem-halál rejtett korrespondenciájának felfedésével - gondoljunk Színi Sárga batárjának, a loviki A keresztúton ködbe trombitáló postakocsijának és Krúdy Vörös postakocsijának útjára -, a szimbolizmus lehetőséget nyitott a valóságot az intuitív, belső látás törvényei szerint átrendező írói látomás számára. A francia költészetből a magyar lírába örökített ortodox formában a szimbolizmus - nagybetűs fogalmaival, romantikából megmaradt rejtelmes rekvizitumaival - csak egy sápatag, áttételes fogalmi rendszerek rejtvényei között bolyongó prózát eredményezett; Csáth Géza, Cholnoky László, Elek Artúr, Turcsányi Elek novellisztikájának egyes darabjaira jellemző - a részletek minden gazdagsága mellett is - ez az önálló költői világ létrejöttét megakadályozó szimbolikus szikkadtság. A lírikus próza egészében azonban a szimbolizmus a romantikából már megismert jegyekkel gazdagította kifejezési lehetőségeit, tágította öntörvényű költői világgá sejtelmes képeit.

A romantika újrafelfedezése szintén kettős lehetőséget jelentett. Egyrészt a német romantika, elsősorban Hoffmann kísértetjárásai nyomán misztikus hangulatok, irracionális borzongások felélesztését, elsüllyedt kultúrák titokzatos életének újraélését, másrészt azonban a romantika már korábban felfedezett eredményeinek - a fantasztikumnak, a meseszerűségnek, a reálisból hirtelen átváltó irreálisnak, groteszknek, a kihagyásos, mélylélektani tartalmak felszínre hozására alkalmas balladai technikának - felhasználásával, modern átértékelésével, egy szuverén világ teremtését is. Jellegzetes példa erre a kettősségre a két Cholnoky művészete. Cholnoky Viktor az örök emberi lét titokzatos, intenzív tartalmait keresi a misztikus ókori kultúrákban éppúgy, mint a sűrű levegőjű "túladunai" világban, de elbeszélései - kevés kivételtől eltekintve - inkább egyetemes műveltségünk misztikus-romantikus korrespondenciáit világítják meg a történelmi tájak, mesék megidézésével; a látvány, a vízió nem a hősök tudatából nő ki, hanem csak az olvasóval közös erudíció misztikus tartalma nő rá a mesére, jelenetre. Cholnoky Lászlónál pont fordítva: a tájnak, mesének csak akkor van atmoszférikus tartalma, ha az átlényegítés képességét hordozó vizionáló hősökkel kerülnek kapcsolatba. Önmagáért borzongó misztikum és rejtett lényegre világító fantasztikum néha egymás mellett él, mint Babits novellisztikájában: gondoljunk a Karácsonyi Madonnára és a Novella az emberi húsról és csontról című elbeszélésre. A halál lényegére, a kívülről halálnak látszó különös "ellustulásra" mutat rá Szomory a Levél a halálból fantasztikus ötletével; Cholnoky Viktor A kövér ember című novellája viszont a pontosan bemutatott realitásból a meghökkentően irreálisba fordul, a félelmetesen abszurd életérzés művészi ábrázolása felé törve utat. Ugyanígy új tartalmat nyer, szuverén látásmód kifejezésére alkalmassá válik a romantikából feltámasztott groteszk. Csáth derűs kórbonctani groteszkjei, Cholnoky László ferencvárosi hajótörött-históriái, Kosztolányi némafilmszerűen pergetett Tizenhárom gonosz kislánya a groteszken belül is más-más színt, árnyalatot jelentenek. Ugyancsak romantikus eredethez nyúlik vissza a mesei atmoszférájú elbeszélés és a népi tárgyú, babonás légkörű, balladisztikus történet. Szini Gyula elbeszélései a múlt mesévé párolásának különös hangulatiságával hatnak, Csáth Géza, Török Gyula novellái a gyerekkori varázslatokat idézik, egy sajátos álomvilág teremtésével. A sűrítéses-kihagyásos technikával dolgozó balladisztikus elbeszélés Cholnoky László csodálatos balatoni, Vágvölgyi, dalmát tengerparti történeteiben, Szomory breton novellájában, a Manyukában. Török Gyula erdélyi A sebzett szarvasában, a fiatal Kosztolányi babonás-misztikus elbeszéléseiben a modern léleklátás új eredményeit hozza felszínre.

Természetszerűleg nem a stílusirányzatokból nő ki az a lélektani irányzat, amit több-kevesebb pontossággal pszichologizmusnak nevezhetünk. A lélektan új eredményeinek felhasználására, szintetizálására már a századfordulótól kezdve törekedett a realista próza. Elég, ha az ösztönvilág mélyrétegeibe is leszálló Móricz korszerű lélekábrázolására gondolunk. Amivel ez az újszerű pszichológiai törekvés különbözik a realista próza léleklátásától, epikai ábrázolásától, az a pszichologizmus, a lélektani vizsgálódás egyeduralma a prózában, s gyakran az egész művet átszínező-átgyúró, az idegrendszer mélységeiből felhozott, expresszív döbbenetű látomásosság. A pszichologizmus nem feltétlenül teremt magának külön stílust, gyakran nagyon jól megfér a hagyományos realizmuson belül, annak esetleg egy sajátságos, külön ágát alkotva. Kaffka, Kosztolányi, Tóth Wanda pszichologizáló törekvéseire gondolok itt elsősorban, vagy az ösztönvilág tombolásának kivetüléseire Csáth, Török Gyula, Kosztolányi olyan írásaiban, mint az Anyagyilkosság, A kis Emma, A pecsenye, Az üsküdari hős, Néró, Caligula. Máskor azonban a tudat mélyebb rétegeibe bocsájtkozó analízis, különösen a patologikus területekre kalandozó elemzés a műre expresszív döbbenetű látomást vetít; ez a neuraszténiás-patologikus látomásosság - gyakran csak az aberráció pokolköreibe zuhanó normalitás látomásossága -, kialakítja a maga különös, staccatos, expresszív stílusát. Csáth Géza, Cholnoky László, Lovik Károly hallucináló-vizionáló őrültjeinek, Kaffka Margit neuraszténiás képzelgőinek látomása - gondoljunk Csáth Fekete csöndjére, A békájára, Cholnoky Különös ismerősére, Lovik Nathanaeljére, Kaffka Neuraszténiájára -, a stílus erejével növeszt egy morbid szörnyekkel, vad víziókkal benépesített, félelmetes atmoszférájú világot, amelyet az írók nem világítanak át mindig teljesen a pszichiátria lámpájával, gyakran hagyják, hogy a művekben megmaradjon valami irracionális homály. Hogy ennek az aberrált világnak mi köze az egészséghez, a realitáshoz, azt leginkább az ideggyógyász Csáth pszichiátriai szakkönyvében (Az idegbetegségek pszichikus mechanizmusa) és novelláiban egyaránt bemutatott védekező mechanizmus természete s annak a normális magatartásformákkal való összefüggése mutatja meg.

Már az eddigiekből is következik, hogy a lírikus prózában ösztönösen létrejöttek olyan eredmények, amelyek az európai prózában a tízes években koncepciózus stílusirányzatok kereteiben revelálódtak. Az expresszionizmus vulkánikus belső élmény-zuhatagjaira, expresszív döbbenetű látomás-világaira és a szürrealizmus szabad asszociációs terű lehetőségeire gondolok itt elsősorban. Tudatos avantgarde törekvések csak szórványosan és inkább csak a tízes évek második felétől jelentkeznek a Nyugat prózájában; amit a századelő prózájában expresszív látomásosságnak, szürrealisztikus képkapcsolásnak, asszociáció-láncolatnak nevezhetünk, az a lírikus próza ösztönösen szintetizáló eredményeinek tudható be. A lírai prózának - az eddigi vázlatos rajzban már érintett - alapeleme a látomás. Az írói alkat és a megidézni akart tartalom által determinált látomásnak - alapvetően különböző - két típusát különíthetjük el a lírikus prózában. Nem a nyelv anyaga szerinti különbségtevéssel - hiszen az mindkét esetben alapvetően lírai, elsősorban lírai eszközökre épülő -, hanem a látomás tartalmi minősége szerint beszélhetünk expresszív látomásról és lírai látomásról.

Az expresszív látomás gyakran szorongó élmények kivetülése. De akár félelem, meghasonlottság, akár szenvedély, indulat tölti fel és löki ki a látomás képeit, képzuhatagait, rendszerint a látvány, a látomás nyers erején, dinamizmusán, egy tömbű kiszakadtságán, vulkanikus ömlésein van a hangsúly. Másodlagos különbségtevés lehet az expresszív és lírai látomás között a nyelv anyagával is: expresszív látomás elképzelhető a stílus leglíraibb lényegének, a szóképeknek jelenléte nélkül - ilyen esetben mondat-alakzatok váltakozása, dinamikus töltésű igék, meghökkentő szövegkörnyezetben jelentkező szavak rakják a látomás csontozatára a húst, vagy esetleg teljesen csupasz, puritán stílusból is kihajthat a cselekmény, történés különös fordulataival a vízió -, a lírai látomás azonban elsősorban a stílus metaforikus anyagával építkezik. A látomás expresszív formájával jelentkező művészet önmaga lehetőségeihez képest csak részlet-eredményeket valósított meg, néhol - Elek Artúrnál, Turcsányi Eleknél, Jób Dánielnél - az életművek töredékessége, máshol azonban éppen a látomásosság szertelenségei, túlhajtásai miatt. Szomory látomásos művészetének a pompa és nyomorúság, áhítat és szenvedés pólusai között növesztett wagneri igénye a látvány állandó, felfokozott színpadiassága miatt, Révész Béla prózája a stílus vulkanikus-zsoltáros metaforatömbjeinek folytonos zuhatagai miatt - hallatlanul új értékeket produkálva is - lemondott az epika több dimenziójú ábrázolásának komplexebb lehetőségéről. A látomás mindkét típusával építkező Csáth Gézánál viszont töredékes életművében is - olyan novellákkal, mint az Elfeledett álom, Ismeretlen házban - az elbeszélés látomásosságának intenzivitását a belső élmény expresszionista kivetülése, a látomásosság extenzivitását viszont a szürrealista képkapcsolás lehetősége biztosítja.

A stílus elsőrendűen szóképi-metaforikus anyagával építkező lírai látomás szuverén költői világot alkot, amelyet megtölt a humánum gazdag tartalmaival. Cholnoky László néhány elbeszélése, kisregénye, regényei közül a Régi ismerős, Lovik Károly Egy elkésett lovag ciklusa, Krúdynak szinte teljes életműve egy több idősíkot, emlékezést, realitást, látomást egybemosó egységes időt, lírai jelent teremtett. Emléket, valóságot, fantáziaképet a látomás fog itt össze: a múlt nem külön darabja az életnek, hanem beleépül a jelenbe, objektivizálódik, örökké jelen van a lírai időtlenségben zenélő tájban és tárgyi valóságban.

---