Az alábbiakban a forradalmak előtti Nyugat történetének egyik részletkérdésével, Hatvany és Osvát ellentétével s a folyóirat ehhez kapcsolódó, 1911 elején kirobbant belső válságával kívánok foglalkozni. A kérdéssel a századelő magyar irodalmát, illetve a Nyugat köré tömörült írói egyéniségek életművét tárgyaló irodalomtörténeti munkákban nem egyszer találkozhatunk, a kutatás azonban részletesebben mind ez ideig nem foglalkozott vele. A téma mindenképpen megérdemli figyelmünket, nemcsak azért, mert Hatvany és Osvát nézeteltéréseiből a Nyugat eddigi s a későbbi időszakokat tekintve is legmélyebb, nemegyszer magának a folyóiratnak a létét is fenyegető válsága bontakozott ki, hanem azért is, mert a Hatvany-Osvát ellentétben jól tükröződtek azok az eltérő elvi-esztétikai álláspontok, amelyek a Nyugat megítélését, elsősorban Osvát szerkesztői tevékenysége idején, mindig is meghatározták.

Ismeretes, hogy Hatvanynak, a Nyugat kiadójának a szembekerülése a folyóiratot szerkesztő Osváttal, a kettejük vitájába bele-belevegyülő személyes mozzanatokon túl, alapvetően szerkesztéspolitikai kérdésekben gyökerezett. Hatvany a Nyugat első két évfolyamának megjelenése után, 1910-től mindinkább fokozódó elégedetlenséggel figyelte Osvát szerkesztéspolitikai gyakorlatát. Elégedetlensége alapvetően két, a folyóirat jellegét erősen meghatározó tényezővel függött össze. Egyrészt Hatvany, mint a Nyugat íróinak és műveiknek éveken át leglelkesebb propagátora (elég e tekintetben csak a Nyugat általa kezdeményezett matinéira, 1909 második felétől rendszeressé váló vidéki felolvasó körútjaira stb. utalni) a Nyugatot elsősorban a folyóiratot létrehozó írók fórumának tekintette, éppen ezért nem kevés ellenérzéssel szemlélte, hogy Osvát újabb s újabb tehetségek felfedezésének reményében egyre tágabb teret nyit a folyóirat hasábjain a kezdő írók előtt, megbontva ezzel - miként Hatvany látta - a Nyugat egységes, a modern irodalom vezető íróitól korábban kölcsönzött jellegét. De Osvát tehetségfelfedező törekvéseitől Hatvany nem csupán a Nyugat jellegét féltette. A kezdő írók gyakori szerepeltetésében egyúttal a folyóiratot megteremtő írók s az általuk megvívott, akkor általában már befejezettnek tekintett irodalmi forradalom lejáratását látta. "Aki folyton forrong, az lejáratja a forradalmat. A megmerevülés néha fejlődés jele, a hosszúra nyúlt »Sturm und Drang« visszamaradásé! Az a színigazgató, aki mindig csak kezdők darabjait adja, tönkre teszi színházát, és nem használ vele sem a művészetnek, sem a kezdőknek, akiket pártolni vélt" - írta ezzel kapcsolatban Hatvany Irodalompolitika című, a Nyugat 1911. augusztus 1-i számában megjelent cikkében félreérthetetlenül utalva Osvát gyakorlatára.

A másik tényező, ami a szerkesztés kérdésében szembeállította Hatvanyt Osváttal, az esztétikai szempontoknak a Nyugat szerkesztésében való egyoldalú és kizárólagos érvényesítése volt. Hatvany ugyanis a Nyugatot nem egyszerűen csak a folyóiratot létrehozó írók fórumának kívánta tudni, hanem ugyanakkor a magyar progresszivitás orgánumának is. Mint 1911. december 30-án a Nyugat belső ügyei kapcsán a Világban publikált, Ady Endréhez intézett nyílt levelében idevágóan írta: "A Nyugat irodalma... egy fáradt és elmaradt ország kifelé vágyó, befelé sajgó magára eszméléséből nőtt ki. A Nyugat folyóiratban együtt jelennek meg azok a férfiak, akik akár tudományos, akár politikai, akár közgazdasági téren azoknak a tendenciáknak a tényleges képviselői, melyeknek az irodalom csupán előre érző sejtése vagy formába foglalója lehet... A Nyugat irodalma az ország minden termő és teremtő erejével kapcsolatos, minden, ami tehetség (nem véletlenül, hanem szükségszerűen) a mi táborunkban van. A Nyugat könnyen válhatnék a progresszivitás szemléjévé, ha kizárólagos esztétaságából engedne valamit. Kevesebb irodalom, több élet!"

Az említett két alapvető tényező mellett élezte az ellentétet Hatvany és Osvát között néhány más, kisebb jelentőségű, de ugyancsak a Nyugat szerkesztésével összefüggő mozzanat is. Ilyenként említhető meg az, hogy Osvát Hatvany ismételt ajánlatára sem volt hajlandó közölni a Nyugatban Bródy, illetve Gárdonyi írásait, továbbá, hogy Osvát következetesen visszautasította Hatvany olyan ötleteit, mint a Nyugatnak a hagyományokba való beleágyazottságát, a magyar irodalmi múlttal való szellemi kapcsolatát dokumentálni hivatott Csokonai-számának vagy az iskolákban használatos tankönyvek haladó szempontú bírálatát adó úgynevezett tankönyvszámának a megjelentetését, stb.

A felsorolt tényezők közül a Hatvany-Osvát ellentétben döntő súlyt a fiatal írók szerepeltetése körüli nézeteltérés kapott. Hatvany ezzel kapcsolatos felfogása tulajdonképpen a Nyugat 1909. június 1-i Ady-számában megjelent Indulás című cikkéig nyúlik vissza. A magyar irodalmi megújulást hozó írók melletti agitálás, ez írók műveinek sikere érdekében kifejtendő irodalmi és szerkesztői politika szükségességét Hatvany ebben az írásában hirdette először. A szóban forgó agitációs, irodalompolitikai munkában a legfontosabb szerepet Hatvany a Nyugatnak szánta, érthető hát, ha az 1909 derekán megfogalmazott s a későbbiek során mind határozottabb meggyőződéssé vált gondolatok Osvát más koncepciót követő szerkesztése miatt nem sokkal később Hatvany és Osvát közt a nézeteltérések forrásává váltak.

Ez utóbb említett tényező vonatkozásában meg kell jegyezni, hogy a fiatal írók munkáinak elszaporodását a Nyugatban s Osvát ennek hátterében álló szerkesztői törekvéseit a Nyugat táborán belül nemcsak Hatvany figyelte ellenszenvvel. Bizonyos fenntartással kísérte ezt Ignotus is; Osvát tehetségfelfedező kísérletezgetése azonban kettejükön kívül elsősorban Adyból váltott ki ellenérzést. Ady egyik Hatvanyhoz írt levelében már 1908 novemberében panaszolta, hogy "A Nyugat is már ötödikes gimnazistákat engedett magához", s a kérdést a későbbiek során is nemegyszer tette szóvá Hatvany előtt. Sőt, tudjuk azt is, hogy éppen Ady volt az, aki több alkalommal is egyenesen arra biztatta Hatvanyt, hogy a Nyugat szerkesztésével kapcsolatos problémákat tárja Osvát elé. De ezt Hatvany a felgyülemlett okok s Ady biztatása ellenére is jó ideig halasztotta, s végül csak 1911 legelején kerített sort rá. Az elhatározó indítékot Hatvany számára két, végsősoron kevésbé jelentős momentum szolgáltatta. Ezek közül az egyik Kaffka Margithoz kapcsolódik, aki 1911 első heteiben hívta fel Hatvany figyelmét bizonyos bántó, lekicsinylő megjegyzésekre, amelyek Osvát szűkebb környezetében hangzottak el Hatvanyról. Ennél azonban nagyobb szerepe volt annak, hogy Osvát nem fogadta el közlésre Erdős Renée Carducci-fordításait, s visszautasította Hajó Sándor Fiúk és lányok című akkoriban írt s bemutatás előtt álló színműve egyik részletének a Nyugatban történő megjelentetését. Hatvany különösen az utóbbi kiadásához ragaszkodott, s amikor ehhez Osvát semmiképp sem járult hozzá, elhatározta, hogy szóvá teszi Osvát előtt a Nyugat szerkesztését illető valamennyi kifogását. Fenntartásai bejelentésének szándékát Hatvany előbb Ignotusnak jelezte, majd amikor Ignotus mint főszerkesztő hozzájárult a szerkesztés kérdéseinek felvetéséhez, Hatvany röviddel rá tudomására hozta Osvátnak szerkesztői gyakorlatával szemben régóta érlelt ellenvetéseit. Hatvanynak ez a fellépése, nem kevéssé a részéről s Osvát részéről egyaránt előtérbe kerülő érzelmi-indulati elemek következtében, úgyszólván egycsapásra bolygatta fel a Nyugat ügyében legközvetlenebbül érdekelt írók körét, s alig néhány napon belül komoly s közel másfél évig elhúzódó válságot idézett elő a folyóirat körül.

E válság részleteit, elsősorban a Nyugat vezető íróinak levelezése, valamint különböző visszaemlékezések alapján, meglehetős pontossággal követhetjük végig. E részletek alaposabb bemutatása egy nagyobb tanulmány kereteit igényelné. Ezen a helyen a Nyugat szóban forgó válságának csak főbb eseményeit, a legfontosabb mozzanatokat kívánom jelezni.

A Nyugat válságát kiváltó nyílt konfliktus Hatvany és Osvát között 1911 január 25-26. körül kezdődött. Hatvany ekkor közölte Osváttal a Nyugat szerkesztésére vonatkozó kifogásait s ezzel együtt azokat a szempontokat, amelyeknek érvényesítését a folyóirat szerkesztése során feltétlenül szükségesnek látta. Hatvany lépése Osvátot azonnali reagálásra késztette. Abból a felfogásból kiindulva, hogy a szerkesztés dolga a kiadó számára teljességgel illetéktelen terület, Osvát a szerkesztői munkáját ért bírálatot s Hatvanynak a szerkesztésben érvényesíteni kívánt szempontjait egyaránt mereven utasította vissza. S méginkább visszautasította Hatvanynak azt az ugyancsak kinyilvánított törekvését, melynek célja az volt, hogy Hatvany Ignotus és a maga számára beleszólást biztosítson a Nyugat szerkesztésének munkájába. A szerkesztésbe történő beleszólás, úgy, ahogy azt Hatvany elképzelte, egyértelműen Osvát addig élvezett jogkörének korlátozását jelentette volna, érthető hát, ha Osvát ebbe semmi áron sem volt hajlandó beleegyezni. Sőt, mivel felelős szerkesztői tisztségét Osvát kezdettől fogva csupán szóbeli megegyezés alapján gyakorolta, pozíciójának veszélyeztetését látva felszólította Hatvanyt az addigi jogállapotnak a jövőre érvényes szerződésszerű elismerésére, s ettől, jogköre szerződéses rögzítésétől a Nyugatnál való további munkáját tette függővé.

Osvát határozott reagálása a legkevésbé sem befolyásolta Hatvanyt álláspontjában s abban, hogy a Nyugat szerkesztését illető elképzeléseinek érvényt szerezzen. Ezt leginkább az jelezte, hogy Osvátnak a jogkörök írásba foglalására vonatkozó ultimátumszerű követelésének teljesítése elől egyértelműen elzárkózott. Az Osvát féle szerkesztői koncepció további érvényesülése helyett Hatvany inkább vállalta Osvát esetleges távozását, s e lehetőségre számítva azt tervezte, hogy Osvát kiválása esetén lektort fogad, a szerkesztés érdemi részét pedig Ignotusszal együtt maga veszi át.

Ha Osvát távozására nem is, de - Hatvanynak a szerkesztői jogok szerződésszerű biztosításával szemben elfoglalt álláspontja miatt - a szerkesztés munkájáról való lemondására napokon belül sor került. Hatvany előtt tehát - úgy tűnt - megnyílt a lehetősége annak, hogy a Nyugat ügyében belátása szerint tegyen. Jóllehet a látszat emellett szólt, a folyóirat szerkesztőségének tervbe vett átszervezését s ezzel együtt egy új szerkesztői koncepció bevezetését Hatvany mégsem tudta keresztül vinni. Ennek akadályát elsősorban a Nyugat írói jelentették. Ez utóbbiak ugyanis Hatvany és Osvát kirobbant ellentétében maguk is hallatták szavukat, s a szerkesztés körüli viták kipattanása után - különböző motívumoktól indíttatva - döntő többségükben egységesen és nyíltan Osvát mellett sorakoztak fel, kijelentve, hogy a Nyugatba csak addig írnak, amíg azt Osvát szerkeszti. A folyóirat írói többségének ez az állásfoglalása tehetetlenné tette Hatvanyt, aki február elején végül is arra kényszerült, hogy aláírjon egy nyilatkozatot, amelyben másfél évre garantálta a szerkesztés tekintetében Osvát addig magáénak tudott jogait. A szóban forgó nyilatkozat aláírása rövid időre, gyakorlatilag mindössze néhány órára, azt a benyomást keltette, hogy a nyilatkozattal nyugvópontra jutottak a Nyugat körül támadt bonyodalmak. Valójában nem ez történt. Hatvany ugyanis nyilatkozata aláírásának másnapján kijelentette, hogy az előzmények után lehetetlennek tartja az együttdolgozást Osváttal, éppen ezért el kívánja adni a Nyugatot.

Noha, mint említettem, a Nyugat íróinak nagyobb része Osvát pártjára állott, a maga álláspontjával Hatvany mégsem maradt egyedül. A felmerült problémák elvi részét illetően az ő felfogásával azonosította magát Ignotus. Hatvany mellé állt továbbá a Nyugat két olyan tekintélyes írója, mint Kaffka Margit és Szomory Dezső, végül Hatvany nézeteivel vállalt közösséget a Nyugat minden tekintetben legfontosabb egyénisége, Ady Endre, aki a folyóirat másfél éves válságához kapcsolódó eseményeknek Hatvany mellett legfőbb szereplője volt.

Ady a Nyugaton belüli válság nyílt kirobbanásakor Párizsban tartózkodott, a válság részleteiről így csak a különböző hozzá írt levelekből értesült. Mivel e levelek kimerítő tájékoztatást nyújtottak, nem volt nehéz fölmérni az otthon történtek komolyságát. Ady az első pillanatban felismerte, hogy a válságban nem egyszerűen két ember összeütközéséről van szó, hanem hogy benne a Nyugat s vele együtt a modern magyar irodalom sorsa forog kockán. Éppen ezért, noha az elvi kérdések tekintetében Hatvanyval értett is egyet, a Nyugatban testet öltő közös ügy érdekében elsősorban a felszabadult indulatok csillapítására s a szemben álló nézetek közötti kompromisszumra törekedett. Ez a szándék diktálta ekkor Ady nem egy Párizsból hazaküldött levelét.

A Nyugat válságában egymással szembekerült két nézet közti ellentét s a szemben álló felek részéről felgyülemlett indulatok tompítására nemcsak Ady tett kísérletet. Hasonló megfontolásból ugyanerre törekedett Ignotus is, aki élőszóban s levelek sorában elsősorban Hatvanyt igyekezett mérsékletre, józan magatartásra bírni. Ady és Ignotus egymástól független törekvését azonban csak részben kísérte siker. Mérséklő-csillapító magatartásukkal elejét tudták egy időre venni Hatvany és Osvát további összeütközéseinek, de a köztük levő feszültségen s így a Nyugat válságán alig sikerült valamit is enyhíteni. Osvát kitartott eredeti pozíciója mellett, Hatvany pedig ennek megfelelően továbbra is ragaszkodott a folyóirat eladásához. A Nyugat válságának tartóssá válásához épp az álláspontoknak ez a megmerevülése vezetett.

Maga a válság Hatvanynak a Nyugat eladására vonatkozó bejelentése után két szálon bonyolódott tovább. Egyfelől Hatvany kívánságának megfelelően konkrét intézkedések történtek a folyóirat eladása érdekében, másfelől Hatvany a kezdetüket vett eladási akciók ellenére sem mondott le arról, hogy a Nyugat szerkesztésének alapelveiben az általa megkívánt változtatásokat keresztülvigye.

A Nyugat eladására tett első lépésekre még februárban került sor, s e lépéseknek rövidesen meg is lett az eredményük. Vevőként Magyar Mór, a Révai kiadó üzletvezetője kínálkozott, aki hajlandónak mutatkozott az 1910 augusztusa óta részvénytársasági alapon működő Nyugat-vállalkozás részvényei jelentős részének átvételére. A Magyar Mór és a Nyugat közti üzleti akcióra vonatkozóan a különböző forrásokban meglehetősen ellentmondásos adatokkal találkozunk. A Nyugat-részvények zöme Hatvany, illetve a Hatvany-család birtokában volt, de Magyar Mór, aki jelentős összeggel társult be a Nyugatba (Hatvany szerint 62 ezer koronával), végül is csak részben vásárolta fel a Hatvany-részvényeket. Hatvany ugyanis a Nyugat Osvát melletti két másik szerkesztőjének, Ignotusnak és Fenyő Miksának hosszas alkudozására - mint az Hatvany már idézett, Adyhoz írt Világ-beli nyílt levelében olvasható - csak "felerészben" adta el a Nyugatot. S éppen ez a tény biztosított lehetőséget Hatvany számára, hogy a folyóiratot érintő tulajdonjogi változások kapcsán újabb kísérletet tegyen a szerkesztés alapvető szempontjainak módosítására. A Nyugattal összefüggő pénzügyi lépések így hamarosan összefonódtak a - ha nyílt összeütközésekhez ekkor nem is vezető, de ismét - felszínre kerülő szerkesztéspolitikai kérdésekkel. Valószínűnek látszik, hogy bizonyos fokig Magyar Mórnak is - akit ugyan kizárólag üzleti szempontok vezéreltek, de aki számára éppen üzleti számításai megvalósulását tekintve Hatvany személye s Hatvany szempontjai jelentették a garanciát - szerepe volt abban, hogy az utóbbi vonatkozásában Hatvany törekvései ezúttal nem maradtak teljesen eredménytelenek. Osvát, ha elvei feladására nem is, némileg meghátrálásra kényszerült. Erről tanúskodik az a tény, hogy az 1911. július 1-én, Magyar Mórnak a Nyugat-vállalatba történt hivatalos belépésekor aláírt s a szerkesztők jogkörét szabályozó szerződés valamelyest korlátozta a szerkesztésben Osvát szerepét, ugyanakkor pedig szerkesztői jogot biztosított Hatvanynak is.

A július 1-i szerződést Hatvany a február eleji kényszerű meghátrálás után bizonyos elégtétellel vehette tudomásul. A gyakorlat azonban rövidesen megkérdőjelezte Hatvany szerződésbe foglalt jogának tényleges értékét. Mivel Osvátnak július 1. után is döntő szerepe volt a szerkesztésben, Hatvany szerkesztői joga nagyrészt csak formális maradt. A Nyugatot változatlanul elsősorban Osvát szerkesztette, s a szerkesztés munkájában továbbra is lényegében a korábbi elvek számítottak irányadónak. Érthető hát, hogy a július 1-i szerződés életbe lépése után hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a szerződésben kifejeződő kompromisszum - a kezdeti látszat ellenére - valójában nem oldotta fel a Nyugaton belül feszülő ellentéteket. Az ellentétek feloldatlanságát félreérthetetlenül jelezte, hogy Hatvanyt július 1. után is intenzíven foglalkoztatta egy már korábban megfogant terve, nevezetesen, hogy a Nyugat szerkesztésének kérdéseit a folyóirat olvasóinak nyilvánossága elé viszi.

Hatvanyban ez a szándék még február első napjaiban született meg. Realizálását jó ideig Ignotus gátolta meg, aki nyomban átlátta a Hatvany szándékában rejlő veszélyeket. Ignotus ugyanis jól tudta, hogy egy a Nyugat szerkesztését bíráló vagy a szerkesztés kérdésében különvéleményt bejelentő cikk megjelentetése, amire Hatvany gondolt, nemcsak a Nyugat válságát mélyítené el, hanem ezen túlmenően alkalmat szolgáltatna arra, hogy a konzervatív lapok - élükön a Nyugat ellenében létrehozott, az év januárjában indított Magyar Figyelővel - leszámoló hadjáratot kezdjenek a Nyugat s a modern magyar irodalom ellen. Világosan felismerte Ignotus azt is, hogy egy ilyen, a Nyugat táborának belső ellentéteit célba vevő és kiteregető hadjárat könnyen végződhetne e tábor sorainak felbomlásával. Éppen ezért az első perctől tudatosan törekedett arra, hogy Hatvanyt eltérítse szándékától, s kifelé megőrizze a Nyugat köré tömörült írók egységének látszatát. Az év nyaráig Ignotusnak sikerült is rávennie Hatvanyt, hogy lemondjon tervezett cikke megírásáról. Ekkor azonban már kevésnek bizonyult Ignotus szava. Hatvany, aki mindaddig meghajolt Ignotus érvei előtt, most alkalmasnak érezte az időt, hogy - élve szerződésileg kikötött szerkesztői jogával - kiadói tapasztalatai összegezésének ürügyén, s némileg elégtételül önmaga felé Irodalompolitika címen terjedelmes cikk keretében tárja a Nyugat olvasói elé azokat az elveket, amelyeket a folyóirat szerkesztésében követendőnek vélt. A Nyugat augusztus 1-i számában napvilágot látott, az előzőekben már idézett cikk - feltehetően elsősorban Ignotus érdemeként - meglehetősen burkoltan, a kívülállók számára kevésbé felismerhetően jelezte Hatvany különvéleményét s polémiáját Osvát szerkesztői elveivel. A burkolt fogalmazás magyarázza, hogy a cikk valódi tartalmát csak a Nyugat táborán belül s az ehhez közelálló körökben ismerték fel. S ugyanez volt az oka annak is, hogy a cikk nem kavarta fel újra a folyóirat belső ellentéteinek átmenetileg némiképp lecsitult hullámait. Mindez azonban nem jelenti, hogy Hatvany cikke visszhang nélkül maradt volna. Tudunk arról, hogy a szintén az évben indult, haladó szellemű Auróra című folyóirat Bölöni kezdeményezésére s a Nyugat számos írójának részvételével ankétot rendezett Hatvany cikkéről. Az Aurórának az ankét anyagát közlő száma jelenleg lappang, nagy könyvtárainkban nem található meg, ezért az ankét keretében elhangzott véleményeket sem ismerjük. Ismerjük ellenben azokat a megnyilatkozásokat, amelyek négy hónappal később a Világ hasonló, ugyancsak Hatvany cikkéről rendezett ankétjának keretében születtek meg. A Nyugat válságát lényegében ez az utóbbi ankét élezte ki újra.

Az ankétot tulajdonképpen Hatvany Lajos kezdeményezte, s annak fő szervezője Ady Endre volt, aki ellentétben január végi-február eleji békítő magatartásával, most nyílt formában Hatvany nézeteivel vállalt közösséget. Ez utóbbi kifejezést nyert abban is, hogy az ankét körkérdését, amely lényegében egyetlen problémát, a fellépő új írói generáció tagjainak Nyugat-beli szereplését jelölte ki megvitatandó kérdésként, ugyancsak Ady írta.

Az ankétra beérkezett válaszokat a Világ december 30-i és 31-i száma közölte. Maga az ankét a korabeli sajtóban olvasható hasonló akciókra gondolva aligha nevezhető sikeresnek. Az egész ankét egyik legszembetűnőbb vonása volt, hogy azon Hatvanyval és Adyval együtt mindössze hét író szerepelt. Feltűnő volt továbbá az állásfoglalások rendkívüli visszafogottsága. A felvetett kérdésben, nevezetesen, hogy a Nyugat a folyóiratot alapító írók kizárólagos fóruma legyen-e, csupán Ady, Biró Lajos és Kabos Ede állt ki egyértelműen Hatvany álláspontja mellett. Ignotus, Móricz, Révész Béla felemás válasza inkább a kérdés előli kitérésként értékelhető.

A Világ ankétjának szenzációját Hatvany cikke jelentette. Hatvany Adyhoz szóló, nyílt levél formájában fogalmazott írása - szemben augusztus 1-i Nyugat-beli Irodalompolitika című cikkével - leplezetlenül, Osvát, Fenyő, Ignotus neveinek kiírásával, tárta a nyilvánosság elé a Nyugat akkor már közel egy éve feszegetett belső problémáit. Hatvany cikke - progresszív és konzervatív oldalon egyaránt - egy csapásra bolydította fel az irodalom ügyeire figyelő közvéleményt. A Hatvany cikke okozta szenzációt csak fokozta, hogy három nappal később Osvát, ugyancsak a Világ hasábjain, kemény hangú válaszban utasította vissza Hatvany írását, s ez utóbbi néhány bántó kitételét nem kevesebb bántással viszonozta. Az események e pontján került sor január 6-án a Hatvany és Osvát közti, az irodalomtörténetben meglehetősen ismert és nevezetesnek számító párbajra.

Hatvany és Osvát hírlapírói és vívótermi összecsapásának a Nyugatra nézve csaknem végzetes következményei voltak. Mindenekelőtt: a párbaj, Hatvany és Osvát nyílt szakítása miatt, a Nyugat tőkéjében jelentősen érdekelt Magyar Mór a Nyugat bukásától tartva öngyilkosságot követett el, ami alapvetően rendítette meg a Nyugat anyagi bázisát. Ehhez járult, tetézve az anyagi megrendülést, hogy a párbaj után nem sokkal Hatvany minden tekintetben s évekre szólóan hátat fordított a Nyugatnak.

E kritikus helyzetben a Nyugat megmentésére, illetve annak érdekében, hogy a modern magyar irodalom ne maradjon vezető orgánum nélkül, többféle kísérlet is történt. Egyrészt Hatvanyban - az ügyben való utolsó szerepvállalásaként - felmerült egy új folyóirat indításának gondolata. Kérdéses volt azonban, hogy a Nyugat írói hajlandók lesznek-e az új folyóiratot támogatni. Felvetődött ugyanakkor Hatvanyban - még egyszer -, hogy Osvát menesztésével esetleg átszervezheti a Nyugatot. Hatvanynak ezt a tervét főleg Kaffka Margit támogatta. De a terv realizálása ugyanolyan nehézségekbe ütközött, mint egy új folyóirat sikeres megindítása. Próbálkozásaival Hatvany éppen ezért hamarosan felhagyott, s hosszú időre elvonulva Berlinbe nemcsak a Nyugat, de jórészt a magyar irodalom belső ügyeitől is távol tartotta magát. A Nyugat veszni indult sorsát így végül is nem ő, hanem a folyóirat szerkesztői, elsősorban Ignotus, mellette pedig Fenyő Miksa mentették meg a megpecsételődéstől. Ez utóbbiak a legválságosabb órákban is, mellőzve minden más megoldást, egyértelműen arra törekedtek, hogy elejét vegyék a Nyugat kényszerű megszűnésének. Ennek érdekében hónapokon keresztül próbálkoztak azzal, hogy Hatvanyt visszabékítsék a Nyugathoz. Csak ilyen irányú kísérleteik eredménytelensége után, 1912 májusa táján szánták el magukat arra, hogy a Nyugat ügyére Hatvanytól függetlenül találjanak megoldást.

Amit meg kellett oldani, az elsősorban a Nyugat pénzügyi kérdése volt. Az ennek érdekében megtett lépéseket azonban nagyon szerény eredmény kísérte. A kilátástalannak tűnő helyzetben a Nyugatot végül is Ignotus mentette meg, aki számot vetve a folyóirat megszűnésének a magyar irodalomra kiható valamennyi következményével, június elején elhatározta, hogy átveszi a Nyugatot. (Lásd ezzel kapcsolatban a Nyugat 1912. július 1-i számának Ignotus által írt programcikkét.)

Ignotusnak a Nyugat átvételére vonatkozó elhatározása a folyóirat fennmaradása körüli közel fél éves bizonytalanság végére tett pontot. A Nyugat pénzügyi kérdéseinek áthidalása mégsem jelentette a folyóirat valamennyi belső problémájának a felszámolását. Továbbra is rendezetlen maradt ugyanis a szerkesztés ügye. Jóllehet Hatvanynak a Nyugatból történő kiválásával a folyóirat kebelén belül megszűntek az előbbihez kapcsolódó látványos összeütközések, a Nyugat szerkesztésének addig érvényesült gyakorlatát mégsem lehetett érintetlenül hagyni. Hogy a folyóirat szerkesztése tekintetében szembe kellett nézni bizonyos mérvű változtatás szükségével, az elsősorban Ady személyével függött össze.

Ady, aki - miként láttuk - a megelőző időkben nyíltan exponálta magát Hatvany oldalán, Hatvany kiválása után is kitartott a Nyugat szerkesztését illető fenntartásai mellett. Ez a tény magábanhordta annak veszélyét, hogy egy szeszélyes pillanatban Ady is hátat fordíthat a folyóiratnak. Ignotus és Fenyő egy időben gondoltak ugyan arra, hogy vállalják a Nyugatot esetleg Ady nélkül is, de ezt a gondolatot számos megfontolásból hamarosan elvetették. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy Ady kiválása nemcsak irodalmilag jelentett volna súlyos veszteséget a Nyugat számára, hanem az előfizetők várható megcsappanása miatt anyagilag is. Mindez arra késztette a Nyugat szerkesztőit, hogy az ellentétek áthidalására június első napjaiban tárgyalásokat kezdjenek Adyval. A tárgyalások, az egyezkedő kísérletek kezdetben csak nehezen haladtak előre. Ady, akinek - mint ismeretes - forradalmi verseit mellőzte a Nyugat, most keményen bírálta Osvát szerkesztői elveit. Osvát Ady határozott fellépése következtében kénytelen volt a szerkesztés kérdésében engedményeket tenni. Az Adyval kapcsolatos konfliktus megoldását végül is az hozta meg, hogy a Nyugat szerkesztői, mint egy évvel korábban Hatvanynak, ezúttal Adynak biztosítottak szerkesztői jogot. E döntés értelmében átalakult a Nyugat szerkesztősége. Osvát - legalábbis formálisan - lemondott a folyóiratnál betöltött felelős szerkesztői tisztségéről, s helyette Ignotus és Fenyő Miksa mellé Ady került harmadikként a Nyugat szerkesztőségébe. Osvát névlegesen mint főmunkatárs maradt meg a folyóiratnál. Ez a változás 1912. július 1-től a Nyugat címlapján is kifejeződött, melyen ekkortól főszerkesztőként Ignotus, szerkesztőként pedig Fenyő Miksa és Ady neve olvasható.

Adyt a fenti megoldás többé-kevésbé megnyugtatta. A teljességhez tartozik azonban, hogy a jelzett megoldás a Nyugat szerkesztését tekintve nem volt több, mint formai kompromisszum. A szerkesztés munkáját ugyanis Ady kezdetben gyakoribb, de az idővel egyre ritkuló beleszólásai mellett továbbra is Osvát irányította. Ady és a Nyugat szerkesztőinek megegyezése mégsem volt eredmény nélkül való. Kompromisszumuk végleg lezárta a Nyugat hosszan elhúzódó válságát, s ezt nemcsak a Nyugat írói fogadták megnyugvással, hanem mindazok, akik olvasóként magukénak érezték a folyóirat s vele együtt a modern magyar irodalom ügyét.

---