A század első évtizedének végén a társadalmi-művészeti haladás hirdetői Ady és Bartók mellett a képzőművészetben a Nyolcak voltak. A művészet három nyelvén egyidőben szólaltatták meg a múlttól való elszakadás követelményét. Ez összetartozásuk lényege. Közös fellépésük jelentőségét nem kisebbíti az sem, hogy a Nyolcak között nem volt olyan korszakot és az egész nemzeti művészet történetét befolyásoló egyéniség, mint Ady és Bartók voltak. Az indulást követő korszakban a progresszív társadalmi tendenciák megerősödése következtében e nagy művészegyéniségek hatalmas vonzása magához vonzotta a bizonytalanokat vagy félig hívőket is. A Nyugat kritikai tevékenységének kibontakozásához a mércét a hozzájuk való viszonyítás szabta meg.

Az induló Nyugat képzőművészeti kritikájának pozitív vonásai sűrítve érzékelhetők a Szinyei Merse Pál Majális című képe körül kirobbant rövid, de heves vitában, melyet az úgynevezett "Tisza ügy" váltott ki. A felháborodást az okozta, hogy Tisza a Parkot, Szinyei egy késői képét a Majálisnál értékesebbnek mondotta, és Szinyei pályáját a fiatal művészek és a külföldi mintára nálunk is elterjedő "beteges, dekadens irányzatok" (Tisza szavai) követői elé példaként állította. A korabeli sajtóban meginduló vitában Tiszával szemben a Nyugat írói azt vallották, hogy Szinyei útja nem követésre méltó, inkább lesújtó. (Hatvany: Tisza István a Majálisról, 1911. I. k. 411. l.) Élete adósság, mikor kezdett (- a Majális időszakában -) mérföldekkel előtte járt kortársainál, utána pedig "húsz évig földbirtokos és néha országgyűlési képviselő volt - ez volt fő bűne." - írta Bálint Aladár. (1911. I. k. 409-411. l.) Inkább elszegődött "bús magyarnak", mert nem akarta vállalni a meg nem értők "röhögését" miként azt Rippl-Rónai vagy Kernstok tette. Hogy a magyar piktúra is felzárkózott a korszerű európai művészet nyomába, neki köszönhetjük. Szinyei ennek ellenére sem érdemelte meg, hogy Tisza István a Parkot a Majális elé helyezze. Sajnos nem egyszer beigazolódott már, hogy mi a "... későn (s mint Tisza mutatja, későn is rosszul) méltánylók, valósággal az utókor országa vagyunk." (Hatvany, 1911. I. k. 411-413. l.) A kezdeti korszakban a folyóirat képzőművészeti ítéleteinek volt határozott értékrendje és állásfoglalása. A Nyugat haladó szellemisége Ignotus egy későbbi utalásában fejeződik ki legfrappánsabban: Tisza "... vakoknak nevez bennünket... másképp nem vallanók azt..., hogy a természetet a festők fedezték föl... A természetet ugyanazok kezdték szépnek találni, akik a népet kezdték fenségesnek ítélni s az emberrel veleszületett jognak állapították meg a szabadságot..." (Ignotus: Természet és művészet, 1911. I. k. 608. l.)

A Nyolcak tagjait már (1909-től) egyértelműen a Nyugat szimpátiája és elismerő kritikái kísérték. Határozottan elválasztották őket a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) konzervatívabb tagjaitól, s műveikben a lázadást, az újatakarást üdvözölték: "Ahol megállapodott stilisztika - ha még oly frissen és üdén komponált stilisztika - áll szemben anarchikus támadással, ott a támadás, a forradalom az értékes." (Lengyel Géza: A MIÉNK, 1909. I. k. 281. l.). A lázadók vezére Kernstok, s a köréje csoportosuló művészek Perlott Csaba, Czigány, Orbán Dezső. A lázadás az impresszionizmus "állóvízének" szólt. Az "állóvíz" erjedésnek van kitéve, ha vannak is olyan kristálytiszta gyöngyszemei, mint Rippl-Rónai József, vagy Ferenczy Károly. Ez a megállapítás objektív és elfogulatlan értékítéletet bizonyít. A Nyugatnak a Nyolcak mellé állása nemcsak pozitív kritikák sorában nyilvánult meg, hanem abban is, hogy fórumot adtak nekik eszméik mind szélesebb körben való propagálásához. Így a Nyugat is hozzájárult ahhoz, hogy a Nyolcak munkássága valóban egy "hosszú út kezdete" lehessen a művészet századeleji forrongó, megújulást kereső tisztulási folyamatában. Innen hirdették ki Kernstok által megfogalmazott programjukat, mely szerint a "kutató" és "alkalmazkodó" művészet lehetőségei közül ők az "elsőosztályú művészet" a "kutató művészet" zászlaja alatt akarnak felsorakozni, s éppúgy mint Ady, a dolgok lényegét akarják kifejezni. "Az eszközök... amelyekkel a festő dolgozik, nagyon, de nagyon különbözőek... a művész nem lehet a természet tükre, hanem amily mértékben tudott a természetből új értékeket hozni, ez tükre az ő intellektusának. Az előidézett szociális visszahatás pedig korának értelmi nívóját adja." (Kernstok Károly: Kutató művészet, 1910. I. k. 95. l.).

A Nyolcak jelentkezésének igazi jelentőségét a Nyugat hasábjain Lukács György fogalmazta meg. Ő jelentette ki először: "Az utak elváltak. Élethalálharc tanúi vagyunk, a lényegkereső művészet hátatfordított annak a világnak, amelyben ez a generáció felnőtt." Ebben a világban nem volt "semmi szilárd és semmi állandó... ebben a világban minden összefért mindennel, és nem volt semmi, ami bármit is kizárhatott volna... és annyira összefért minden mindennel ebben a világban, hogy halálos ellenségének, elpusztítójának megszületését sem vette észre. Azaz, hogy észrevette, de nem volt képes bármivel szemben is ellenségesen érezni: új szenzációnak érezte azt is és összeférőnek minden régivel. A természettudományok és az emberrel foglalkozó tudományok pár eredményére (marxizmus például) gondolok most. - Mert azok hozták meg először a szubjektivista, impresszionista életfelfogás tagadását... Elváltak az utak. Hiába érti meg okos impresszionisták finom meggyőződésnélkülisége ennek a művészetnek sok művészi pillanatát... mert a csendet hozó művészet nekik hadüzenetet jelent és élethalálharcot... hadüzenet minden impresszionizmusnak, minden szenzációnak és hangulatnak, minden rendetlenségnek és értékek tagadásának, minden világnézetnek és művészetének, amely első szavának és utolsónak az én szót írja le." (Lukács György: Az utak elváltak, 1910. I. k. 190. l.).

Ez a minden régivel való tudatos és határozott szembefordulás, mely a magyar képzőművészet történetében először a Nyolcaknál figyelhető meg, a művészét megújításának vágya, a dolgok "lényegének" kutatása és a baloldali irányzatosság már avantgarde jellemvonások, ezért tekinthetők a Nyolcak a magyar aktivisták előfutárainak. Mivel az avantgarde különböző formái Európa-szerte a haladó értelmiségi mozgalmak velejárói, érthető, hogy magyarországi fejlődésének kezdetei éppen a Nyugat első éveihez kapcsolódtak.

A Nyolcakért való kiállás mellett a Nyugat képzőművészeti kritikáit az jellemezte, ami kritikusi tevékenységét minden téren jellemezte, a tehetség és érték támogatása, az igényes, de sokszor egyoldalú esztétikai megközelítés. Ezek a leszűkített szempontok később ellentmondásokat eredményeztek, sőt esztétikai ítéleteikben is elbizonytalanodáshoz vezettek. De az induló években, a haladó erők minden téren való előrenyomulásának időszakában, ez az igényesség, a tehetségek támogatása és a középszerűség és maradiság kíméletlen elutasítása önmagában is forrongásba hozta a magyar művészeti életet. Méltán emlékezhetett így Ignotus a Nyugat első éveire: "A hivatalos szűkkeblűséggel és a hivatlan szűkeszűséggel szemben egyformán tudatban kellett tartani az igazságot, hogy éppen az utánzás, éppen a kötelezőség az ami nem művészet - hogy a művészet minden magát megjeleníteni tudó egyén igazának tartománya, hol tehát az újonnan jöttnek, ha a maga lábán jött, és volt hozzá lába, mindig igaza van..." (Ignotus: Tizedik év, Nyugat, 1918. I. k. 9. l.).

A Nyugat igyekezett minél szélesebb ablakot nyitni a nagyvilágra. Rendszeresen tájékoztatták a közönséget az európai művészeti eseményekről, az avantgarde irányzatainak fellépéséről, ismertették és kommentálták kiáltványaikat is. Sokszor értetlenül álltak az újatkereső, az egymást váltó irányok szédületes forgatagában, de mindig igyekeztek a magyarázatot korukban keresni, és arra figyelmeztetni, hogy az igazságok változása minden időben forradalmasította a régi értékeket. Észrevették, hogy ez a mindenáron való újatakarás gyakran ürességet is takar, célja csak annyi, hogy más legyen mint az előző korszak művészete, de mégsem független a kortól, amelyben létrejött. S ha egy új "formalizmus" valamely kirobbanó tehetségű művészben kulminál is, formalizmusát nem ő maga teremti meg, hanem korának minden aktív művésze.

1913 után, a haladó mozgalmak első vereségeivel egyidőben megtört a Nyugat képzőművészeti kritikáinak forradalmi lendületű íve is. A szellemi élet minden területén érezhetővé vált a bizonytalanság s a Nyugat kezdetben domináló radikalizmusát liberális, egységes szellemiséget kevésbé tükröző kritikai hang váltotta fel. Ekkor bomlott fel és szóródott szét a Nyolcak csoportja is. Ezt a helyzetet csak súlyosbította a háború kitörése, mely majdnem teljesen befagyasztotta képzőművészeti életünket. A harcos nekilendülés, egyféle állásfoglalás védelmében vitatkozni kész magatartás kifáradt, a kor művészeti kérdései iránti fogékony és aktív érdeklődés színes vibrációja erősen megfakult.

* * *

A nemzetközi politikai és gazdasági helyzet eredményezte depressziós légkörben a megdöbbenés, a félelem és fájdalom felhördülése mellett megszólaltak azok is, akik ezt a megromlott világot már nem javítani, hanem lerombolni és újraépíteni akarták. A társadalmi és politikai mozgalmak nyomán Európa számos országában bontakoztak ki az avantgarde különböző formái, melyeknek közös eszmei magja a háborúellenes elkeseredettség és a szociális viszonyok megjavításának vágya volt. Nálunk ezeknek az újakra készülőknek a radikális polgárság kicsiny száma miatt csak az erősödő munkásmozgalom biztosított némi tömegbázist. A Nyugat kezdettől fogva figyelt rájuk. Az Ifjú Művészek Egyesületének kiállításán Bálint Aladár már 1914-ben egyedül Kmettyt tartotta említésre méltónak, reprodukálták Dobrovič Péter és Uitz Béla rajzait, többször és elismeréssel szóltak a Galimberti házaspár képeiről.

Kassák körének a Nyugathoz való jó viszonyát s ennek a folyóiratnak, mint egyetlen partnernek elismerését bizonyítja az a tény is, hogy Kassák Szabó Ervinen kívül először Osváttal beszélte meg folyóirat alapításra vonatkozó terveit. Kassák néhány fiatalt vett maga mellé, akik - saját vallomása szerint - elsősorban nem tehetségükkel tűntek ki, hanem írni akartak és "nyers, cizellálatlan hangon kiabálni kezdett a magyar berkekben egy új lap, és ez a hang kilármázott a teljes ismeretlenségből néhány új erőt és a lap-mozgalom karaktert kapott" (Kassák Lajos: Válasz és sokféle álláspont, Ma, 1922. VIII. 8. l.).

Ez új idők eljövetelét igérte, s a dolgok lényegét kereső "kutató művészet"-et a "cselekvők művészete", az új világot felépíteni akarók művészete váltotta fel. Ezen a ponton tíz év alatt az utak másodszor is elváltak, s a puszta szimpátia, vagy elismerés állásfoglalás nélkül már nem volt elegendő.

A hadüzenet a Nyugat táborából érkezett, Babits: Ma, holnap és irodalom című cikkével, (1916. II. k. 328. l.), melyben Babits a Nyugat mindenkor a tehetségeket támogató alapállásából kiindulva vallja, hogy vétenének saját hagyományaik ellen, ha az új nemzedék szavát nem hallgatnák meg. Az új folyóirat, a Tett még túl fiatal ahhoz, hogy meg lehessen ítélni, "... lehet egy Herkules bölcsője, de lehet csak néhány kérész tócsaágya." Szkeptikusan fogadja a művészet új alapokra helyezésének gondolatát: "Az, hogy az irodalmat egészében, lényegileg meg lehessen újítani, mindig a kevésbé tájékozott fiatalság illúziója volt." Babits esztétikai igényességét bántják a "lármázók" disszonáns hangjai. "Minden merészebb eltérés az ízléstől könnyen nevetségessé válik, ha új ízléssé össze nem simul." Joggal követeli rajtuk a formai igényességet, mert, mint mondja, "megértetni, elhitetni lehet valamit művészet nélkül is, de szuggerálni, ez már csak a művészet formai eszközeivel lehetséges." Ebben igaza van Babitsnak, de abban feltétlenül téved, amikor azt állítja, hogy a "költőnek nem kell új eszme, hogy új hatást hozzon létre: s ezért, hogy lényeggé a művészetben éppen a szuggesztív hatás eszköze, a forma válik." Kassákék programjában a hangsúly a "szocialista emberen" van, de azért nem vallják magukat minőség dolgában sem alávalóbbnak: "Kérjük Babitsot, nézze csak át a négerek plasztikáját és az egész primitív festők képeit; minden technikai készség nélkül is mennyivel inkább fogták meg és juttatták érvényre azok az arc karakterét, ... mint a mi Vadász Miklósunk." (A rettenetes nagy hamu alól Babits Mihályhoz, Nyugat, 1916. II. k. 420. l.).

Kassákék lapjainak és a magyar avantgarde-nak története számos, még ma sem tisztázott ellentmondástól és félreértéstől terhes. De az a tény, hogy a forradalmi átalakulás első követői voltak a magyar művészet történetében, legjobb tudásuk szerint elsőnek sorakoztak fel a forradalomért küzdők élvonalába, már a Nyugat politikai és művészeti céljainak túlhaladását jelentette.

A Nyugat pályájának szépen ívelő kezdeti lendületét a stagnálás, majd a lassú hanyatlás időszaka követte. Most, amikor három évtizede nem jelenik már meg, visszaemlékezve rá, leghaladóbb korszakát számunkra is az induló évek jelentik. Egész művészetkritikai tevékenységét tekintve sem lehet a bírálaté az utolsó szó. Nem volt magyar művészeti folyóiratunk, melynek neve oly sok éven át a minőséget, az igényességet, az érték tiszteletét, megbecsülését jelentette volna. Képzőművészetünk történetének alakulásában ösztönző szerepe volt a legjelentősebb. A XIX. századi lemaradás után a századelőn irodalmi folyóiratként is a Nyugat adta a legtöbb segítséget ahhoz, hogy a magyar művészet bekapcsolódhasson az egyetemes művészet vérkeringésébe. Ez azért volt lehetséges, mert a Nyugat nem csupán folyóirat volt, mozgalom volt, mely a század első tizenöt évében minden szunnyadó erőt forrongásba tudott hozni és úgy egyesíteni, hogy minden energia egy irányba, a társadalmi progresszió irányába hasson. Kassák szavaival "amiért és amivel megszületett, az maga a haladás, a demokratikusabb életforma volt..." Ma is jólesik forradalmakra visszagondolni, s "a Nyugat az első komoly értékeket kiváltó forradalma volt kulturális életünknek."

---