Egyik kiváló írónk a harmincas években esszét írt ezzel a címmel: A Nyugat elődei. Ez az esszé azóta méltán lett klasszikussá. A klasszikussá válás azonban többnyire a kérdések elkövesítésével jár együtt.

Akiket Németh László annak idején bemutatott, ilyen vagy olyan vonatkozásban, csakugyan közvetlen ősei voltak a Nyugatnak. De vajon kizárólagosan ők voltak-e az elődök, - s ha nem, ők voltak-e a legfontosabb elődök. Ignotus már A Hét idején is sokkal sűrűbben hivatkozott Szalayra, Széchenyire, Keményre vagy akár Arany Lászlóra, mint Reviczkyre, Komjáthyra vagy Asbóth Jánosra. S ha Ady száján ott lebegett is folyton Vajda János neve, s Móriczén egy időben Tolnai Lajosé, amidőn a maguk szerepét, jelentőségét, méltóságát jelző ősöket kerestek, nem Petőfire, Csokonaira, Eötvösre hivatkoztak-e inkább? S ugyan mit kezdhetett volna Kosztolányi vagy Babits a fantommá fölfújt Zilahy Károly gyermekien üres értekező prózájával?

Németh László kérdésföltevése teljes egészében hasznos volt és jogosult: elsőül valóban a Nyugat közvetlen elődeit kellett keresni. De nem volna-e már célszerűbb a kérdést általánosabbra fogni, s megvizsgálni egyetemlegesen a Nyugat viszonyát a nagy elődirányzatokhoz és elődkorszakokhoz? S nem volna-e ugyanakkor szükséges közelebbről megkülönböztetni állandóan: melyik Nyugatra, a Nyugat melyik korszakára, s melyik csoportjára gondolunk is voltaképpen?

A következőkben a haldokló, az elhallgattatott Nyugatnak, s vezéralakjának, Babitsnak viszonyát óhajtjuk érinteni a századközép nemzeti liberális ideológiájához, a századközép népies nemzeti irányzatához. Érinteni, mert ez a viszony fölötte bonyolult és sokrétű, s átfogni teljes szélességében nincs e pillanatban sem terünk, sem erőnk.

A harmincas évek közepétől Babits, mint tudjuk, mind jobban érzékelte a nácizmussá lett nacionalizmus előretörésének hazai veszélyeit is. S miközben szorult körülötte a gyűrű, a maga eszmekincsét, a maga eszmerendszerét is egyre ziláltabbnak, egyre bizonytalanabbnak érezte. Egyéniség és nemzeti gondolat, emberi erő és közösségért való felelősség: világnézetének ilyen alapfogalmai torzultak szemeláttára végzetesre. "... a nacionalizmus válságát éljük... - mondotta. - Rettenetes és vészekkel terhes válság, amilyent nem ismer még a világtörténet... Egész létünk, minden értékünk kockán van... a sors kényszerít, kezdetlegesen és elülről kínlódni újra végig a problémákat, ahogyan azok Széchenyi előtt felvetődtek". (Széchenyi István, Mai magyarok Régi Magyarokról, 147. l.) 1935-ös Vörösmarty-esszéjében még inkább az első világháború következményeinek visszhangjai uralkodtak, 1936-os Széchenyi-dolgozatában azonban már egyértelműen a közelgő veszély dominál. Az a századfordulói műveltség, az a századelői világkép, amelynek kialakításáról oly plasztikusan tanúskodik Babits levelezése Kosztolányival és Juhász Gyulával, eligazító erejét, erkölcsi energiáját tekintve most már kevésnek bizonyult. Babits szilárdabb, történetibb, főleg pedig hazaibb érvényű alapokat keresett, s a reformkor és az 1850-es évek, a századközép nagy nemzedékéhez fordult vissza. A századelőn is ő érdeklődött ezek iránt az ősök iránt legmélyebben, de mint Vörösmarty-jában (s számtalan más helyen) maga hangsúlyozta, érdeklődése akkor elsősorban lélektani volt, most viszont világszemléletüket és erkölcsiségüket vizsgálta: azt, miként volt erejük megállni és megtalálni a járható utat.

Babits a pozitivista természettudományosság tetőzésének éveiben nőtt fel, s szerezte alapműveltségét. A pozitivizmust jórészt még ma is a Hóman-Thienemann-féle A magyar történetírás új útjai és a Minerva folyóirat alapján ítéli meg irodalomtörténészi közvéleményünk. Így aztán ennek az iránynak sem roppantul széles és dinamikus befolyásával, sem valódi veszélyeivel nem vetünk kellőképp számot. Babits mélyebben látott a Minervásoknál. Érthető: ő a szellemtörténetet is kritikának vetette alá, míg a Minervások a pozitivizmusnak is csak ama vonásait tették kritika tárgyává, amelyek a szellemtörténettel nem fértek össze. Ama vonásait azonban, amelyek ötvöződtek a szellemtörténettel, folytatódtak a szellemtörténetben, szó nélkül hagyták, elfogadták, s szemléletük alapjává tették, holott ezek voltak éppen a legveszélyesebbek.

Babits fölismerte, hogy a pozitivista természettudományos felfogással áthatott és átalakított romantikus nemzeti eszmekincs végzetes következtetések ingerét, kényszerét hordja magában. A nemzet liberális eszményének s a létharc darwini tételének pragmatikus elvű racionális következetességű, de valójában irracionális alapú összekapcsolása a nemzetek gyűlölködését, a fajok szembenállását nemcsak szentesítette, de egyenesen kötelezővé is emelte. S fölismerte a pozitivizmus és a századvégi vitalista irracionalizmus ekkori egybekapcsolódásának veszélyét is. Az erő elvű egyéniség-kultusznak és a kiválasztódás biológiai tanának egymásba forrása a gátlástalan hatalmi tébolynak nyitotta meg az utat. Ifjúkori levelezésükben a leggyakrabban és a legrajongóbban említett név Nietzschéé; Kosztolányi azzal vélte Babitsot legtalálóbban jellemezni és leginkább megtisztelni, ha azt mondja: "Nietzsche-stílusúak" Babits szellemi mámorai. Most viszont Babits azzal vádolta Nietzschét, hogy behódolásra nevelte korát a barbár diktátorok nyers, vitális erőfölénye előtt. Babits világosan látta, hogy ez a pozitivista-vitalista szemlélet az emberből csupán az ösztönvezette természeti embert vette tudomásul, s respektálta.

Kérdéssé lettek e kettős, pozitivista-vitalista vegyülés által Babits számára a liberalizmus alapfogalmai. Olyan korszakához, olyan képviselőihez kívánt a szabadelvűségnek visszafordulni, ahol, s akiknél az eszme eredeti tisztaságában, illetőleg legértékesebb fejlődési fokán volt jelen. Széchenyit vélte e stádium képviselőjének. Úgy látta, Széchenyi minden tekintetben a tudatos erkölcsi választás, a tudatos erkölcsi vállalás embere. A legnagyobb magyar Babits szerint, tudta, hogy a nemzet sem nem szükségszerű, sem nem kizárólagos értékteremtő közösségi formaalakulata a történelemnek. A história más alakulatokat is hozott létre, melyekben a tevékeny ember, az erkölcsi ember ugyancsak ki tudta bontakoztatni értékeit. Széchenyi megfontoltan, döntés alapján állt e mellé a történeti formáció mellé. S ami adott helyzetben, szerinte, még fontosabb: Széchenyi ugyan pusztán vérség okán is tartozhatott volna ehhez a nemzethez, a magyarsághoz, de őt ebben a kérdésben is a választás elve vezette. Magyarul sem tudott, történelmét sem ismerte ennek a nemzetnek, szokásrendjét sem mondhatta magáénak; lehetett volna, maradhatott volna bécsi arisztokrata, mint ahogy lettek, mint ahogy maradtak a Duna völgyében annyian.

Babits, természetesen, elvont erkölcsi ideál-szituációt teremtett hőse számára. A választás ugyan valóban hozzátartozott Széchenyi legbenső jelleméhez, de választása távolról sem volt oly szabad, mint amilyennek Babits látni szerette volna. De így szerette volna látni, mert nyilván mind a romantika művelődéstörténeti misztikus, mind a pozitivizmus vérségi-animális, mind a szellemtörténet élményi-ösztönös odatartozás elvét szerette volna az erkölcsi döntés elvével fölcserélni, illetőleg az erkölcsi döntés magaslatára fölemelni.

S mint a nemzethez tartozás elvét, az emberi erőt, az egyéniség ideáltípusát is Széchenyiben, Széchenyi eszményített erkölcsiségében rajzolta meg. Nem tűrt a magyarság e legnagyobbja zsarnokságot, de maga sem akart soha zsarnokoskodni. Megvetette az egyén, s megvetette a tömeg zsarnokságát; a forradalmárokét éppúgy, mint a despotákét, Ferenc Józsefét éppúgy, mint Kossuth Lajosét. A nemzetet választotta, s nem akart semmi determináltan előreadott formációhoz vagy érdekközösséghez tartozni. Arisztokrata volt, de nem osztályához tartozása alapján, hanem erkölcsi egyénisége révén kiemelkedő.

Látható: Babits nemzet-ideálja erkölcsi. A nemzet erkölcsi döntésre érett, erkölcsi döntésre alkalmas egyének összessége. Ennek az erkölcsnek végső alapja az egyén ama jogának tisztelete, hogy kibontakoztathassa egyéniségét, s közben ne érje sérelem sem az ő, sem a többiek méltóságát.

Babits támadása élét félreérthetetlenül a fajiság jegyében előretörő nacionalista jobboldal ellen irányozta. Tanulmánya a Szép Szónak abban a könyvkiadványában jelent meg, amelynek élén József Attila A Dunánál című verse állott. (Mai magyarok Régi Magyarokról) Magatartása sokban hasonlított ama csoportéhoz, amelyet ma frankfurti iskola néven szokás összefoglalni. Különösen abban, hogy mint Adorno, fölismerte ő is, mily veszélyt rejt, ha egy tisztázatlan kiindulás, egy irracionális alaptétel követelményrendszerét racionalizálják, feledve vagy elfödve a kiindulópont irracionalitását. Ám kéznyújtása ellenére a baloldaltól, a radikális és szocialisztikus mozgalmaktól is élesen elhatárolta magát. Az egységes, az osztatlan nemzet századközépi liberális eszménye lebegett előtte, s az osztályok létét, jogát, igazságát elismerni egyenlő volt számára ez eszményeknek a megtagadásával.

Azt azonban látnia kellett, hogy a Széchenyiben megrajzolt magatartás-eszmény, túlságosan is elvont, egyedi és magas. S jól érzékelte, hogy éppen az átlag értelmiségi gyakorlati eszét és erkölcsét kellett minél gyorsabban fölkészíteni a veszélyre és a védelemre. Egyre hangoztatta a Széchenyi esszé után, hogy ő író, távol minden politizálástól, s közben egyebet sem tett, mint nyíltan és szenvedélyesen politizált. Nemcsak A tömeg és a nemzet című eszmefuttatásában, nemcsak a Szekfű-féle Mi a magyar? kötetben, hanem minden írásában.

Milyen gyakorlati eszményt adott hát a közértelmiséginek? Babits gondolkodásának erős kötöttsége a XIX. század közepének nemzeti-nemesi liberalizmusához kevés esetben mutatkozott meg frappánsabban. Az eszmekör, amelyben megformálta a lehetséges, a követendő gyakorlati magatartást, a századközépi nemzetkarakterológiáé volt. S ha az abszolút eszményképnek, Széchenyinek a megrajzolásában Kemény Zsigmond híres esszéje s Arany nagy ódája volt a fő ihletője, forrása és közvetítője, ezúttal náluk nagyobb mértékben nyomott a latban Gyulai, Riedl és Beöthy szerepe. A nemzetkarakterológiához fordulást ugyan lehet azzal is indokolni, hogy a Szekfű-kötet ezt eleve megkövetelte. Nem az a fő érv ez ellen az indok ellen, hogy a kötetben részt vennie szabad elhatározásából fakadt, hanem az, hogy cikke summáját előlegesen közzétette a Nyugatban, mégpedig egy olyan bevezető fejezettel, amelyet, mint mondta, másfél-két évtizeddel korábban írt. Gondolkodásának, problémalátásának történeti folytonosságát és szervességét volt hivatva igazolni ez a bevezető rész, s valóban igazolta is; de egyben említett kötöttségét is. Nemcsak magához az eszméhez, hanem az imént fölhozott közvetítőkhöz is.

Mire van szüksége ebben a kegyetlen korszakban a nemzetnek - ez a kérdés vonul végig tanulmányán. Okosságra, a magyarság sajátos történeti okosságára. "Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra" - ez a tanulmány összegző végmondata. A magyar történeti okosság megtestesítője szerinte Deák Ferenc. A magyar népjellem pesszimista, de ebből sem cinizmus, sem kvietizmus nem következik. A kis nép tulajdonsága ez, amely kivárásra rendezkedett be. A nil admirari tulajdonsága a magyarnak, de nem szellemi lustaság a velejárója, hanem szellemi fölény, bölcs belátás és humor.

Mind e lelki sajátságok a joghoz való ragaszkodás erkölcsi tulajdonságában összegződnek. "A magyar - mondja Babits -, nem szankciók lehetőségétől érzi függőnek a jogok érvényességét. A jog érvényes önmagában, már azáltal, hogy jog, és akkor is, ha senki a világon nem ismeri azt el rajtunk kívül... A jogi állandóság védelme azonban jellegzetesen magyar hivatás." (Nyugat, 1939. I. k. 366. l., ill. 361-362. l.)

Természetjogról, Istentől származó karizmatikus közvetítésű jogról, fejedelmektől adott autokratikus jogról, szerződésszerű, demokrata társadalmi jogról van-e szó? - erről, sajnos fölvilágosítatlanul hagynak a költő fejtegetései. De e két esztendejének cikkei nem engednek kétséget: Babits a Széchenyi-esszéhez képest visszalépett. Bármi elvontan is, bármi individuálisan is, de ott a demokráciához vezető választás, a társadalmi értelmű erkölcsi döntés kötelezettsége volt jelen, itt, ezekben viszont a jogvédelemé. S bármi ragyogóan állt is ki a zsidótörvények ellen, s bármi élesen óvott is az "országgyarapítás" árától, nem kétséges: ez a jogvédelem az üldözöttek jogainak védelmével együtt is a magyar társadalom hagyományos szociális rendjének védelmét is jelentette. Az előbbit a költő csak az utóbbival együtt tudta elképzelni.

A joghoz való ragaszkodás jegyében hozhatja meg gyümölcsét a magyar jellem, a magyar okosság másik alapvonása, az okos kompromisszumok képessége - így fonta tovább gondolatát. A gyakorlatban történhetnek időleges hatalmi változások, amelyek ellen harcolni nem mindig lehet és nem mindig érdemes, de a jogtudatot föladni nem szabad. E parancs tudata "a magyar jellem platonizmusának" testté válása. "Még mikor más uralkodott is rajta és országán, a magyar, az igazi birtokos öntudatával, képes volt megőrizni fölényét. Ilyenkor sem nélkülözte a nyugalmat, sőt a humort. A passzív rezisztencia igazi magyar életforma. Semmi köze a szláv türelemhez vagy fanatizmushoz. A meggondoltság nem azonos a türelemmel. Ámbár a magyar kétségkívül türelmes nép; ahogy mondják; »az üngét is oda adja«, legalább míg jussát nem érintik. Türelmes, mert nem hajlamos a cselekvésre. Még lázadása sem annyira cselekvés, mint ellenállás. De türelme nem a birkák s a szamarak erénye. A magyar türelem fölény, nem alázat."

Első pillanatra mindez Kemény Zsigmond örökségének, Kemény Zsigmond folytatásának látszhat. S az is; de mint mondottuk, ötvöző közvetítéssel, módosítással. Amidőn ennek a sajátos magyar alapértéknek, a jogérzetnek forrását igyekezett megjelölni Babits, Taine-höz fordult vissza, mégpedig a Riedl és a Beöthy által közvetített és alkalmazott Taine-höz. Riedl jelenlétét Babits nemzetjellemtani gondolkodásában annak, aki bensőségesebben ismeri Riedl Arany-könyvét, nem kell bizonyítani. Deáknak, mint a magyar kiváró, humoros, fölényes okosság képviselőjének bemutatása s a passzív alkalmazkodásnak, illetve ellenállásnak, meg a humoros pesszimizmusnak, mint magyar alapsajátságnak a beállítása szinte szószerint idézhető Riedl esszéjéből is. A jogérzetről ugyan szintén szólt Riedl is, de ez a jogérzet sokkal erőteljesebben van megfogalmazva Beöthynél. S Beöthytől más nemzetjellemtani mozzanatokat is örökölt. Ő, a katolikus, pontosan úgy fejtegette, mint egykor a harcosan kálvinista Beöthy, hogy a protestantizmus azért terjedhetett el hajdan oly sebesen az országban, mert különös erővel felelt meg a magyar nemzeti jellemnek. S ha a volgai lovason, mint kötelező módon mindenki, ironizált ő is, s ha a természeti determinációk ellen Széchenyijében hevesen tiltakozott is, elsődlegesen lényegében mégis az éghajlati, a domborzati, a tájélményi meghatározottságból vezette le a magyar jellem ama sajátságait, melyeket az előbbiekben citáltunk tőle. Másodlagosan pedig azokból a történetiekből, amelyeket viszont épp e tájakból származtatott.

Mindezt nem azért idéztük föl, hogy a közismert Arany-Babits kapcsolatot Kemény-Babits, Riedl-Babits, Beöthy-Babits s Taine-Babits kapcsolattal egészítsük ki. Hanem először azért, hogy lássuk: mint a magyar birtokosság - úgy a hozzá alkalmazkodó magyar liberális polgári értelmiség sem alakított ki a nemzetre, a nemzeti történelemre nézve a századközépi nemzetjellemtanhoz képest új felfogást. Legföljebb vegyítette a pozitivizmus és szellemtörténet elemeivel ezt az akkor is problematikus, de akkor támaszt is adó ideológiát, ezt a nemzetjellemtant. Másodszor azért, hogy lássuk: ez a nemzetjellemtan a legliberálisabban, a legtisztábban gondolkodók kezén sem szabadult meg soha egészen sem a történeti ország vágyálmától, sem a történeti országban való magyar elsőbbség jogérzetétől. Nem vádként kell ezt megállapítanunk, hanem magyarázó tényként. Babits maga írta meg megrendítően, mint hullámzott maga és rétege a harmincas évek végén bekövetkezett határváltozások következtében végletes remények és nyomasztó balsejtelmek között. S közben a régi ország térképéről, annak bevésődött emlékképéről szinte vallásosan áhitatos vallomásokat tett. 1936-ban a nácizmus sokkja egy új nemzetkép, s ezen belül egy új értékrend kialakítása felé indította el. Az évtized végének zavaros reményei, ideológiai sivársága visszahúzták a nemzetjellemtan gondolatkörébe. Babits jelképi alakja annak a nem ellenzéki, de magát a rendszertől mindig elhatároló értelmiségnek, amely rossz közérzettel, szorongó életérzéssel, belső lázadozással ugyan, de beilleszkedett a birtokosság vezette rendbe.

Harmadszor azért látszott érdemesnek mindezt elmondani, mert bizonyíték arra, hogy a haladó Nyugat, amelyet Babits műve, neve és iránya fémjelzett, nagyszerű antifasiszta megnyilvánulásoknak adott ugyan számtalanszor helyet - általános ideológiájában azonban - egy-egy útkereső kísérlettől eltekintve - elbizonytalanodott, a fasizmus konzervatív ellenzőihez közelített. Új nemzeti-közösségi felfogásra lett volna szükség ahhoz, hogy átfogó hatásos támadás, vagy akárcsak átfogó, hatásos védekezés bontakozzék ki benne. Nem csak politikai-ideológiai téren járhatott volna ez jelentős nyereséggel, következménnyel. Maga a Jónás könyve is ezt látszik bizonyítani. Mert a Jónás könyve s a Széchenyi esszé között az összefüggés kézenfekvő, 1936-ban keletkezett az esszé, 1936-37-ben fogant a költemény. S szinte jelképi az, hogy ez az esszé, egy olyan kötetben jelent meg először, amelynek élén egy valóban új nemzetfelfogás nagy manifesztuma, József Attila A Dunánál című verse állt. Babits ritkán került ily közel liberális-radikális baloldalhoz, mint ekkor, s ritkán távolodott el tőle gyorsabban, mint ekkor. Talán ha a Szép Szó kisugárzása tovább hathatott volna rá, talán ha... Szakítsuk azonban meg föltételezéseink fonalát: számolni a talán-nal hasznos módszertani fogásnak bizonyulhat néha, általában azonban terméketlen és veszélyes.^[1]

Jegyzetek

1. Ez a dolgozat részletesebb kidolgozással megjelenik a Literatura első számában. ^[VISSZA]

---