Poszler György

Azt hiszem, egy véletlen szülte dramaturgia okozta, hogy az én témám, amely eredetileg nem nézett ki "kényes" témának, az elhangzott bevezető után azzá vált. Ugyanis arról szeretnék néhány szót szólni, hogy a Nyugat kezdetétől fogva végigkíséri a folyóirat fejlődését egy teoretikus igény, amely legalább két témában világosan tapintható: az egyik a magyar irodalomnak és az európai irodalomnak, a világirodalomnak kapcsolata, a másik pedig a Nyugat speciális őskeresése, az a módszer, amellyel a Nyugat egyes reprezentánsai a magyar irodalomban saját előzményeiket felmutatják.

Még nem volt harminc éves a Nyugat, amikor 1934-ben napvilágot látott és jelentős kritikai visszhangot váltott ki a háború után induló, második nemzedékből származó Szerb Antal Magyar irodalomtörténete. A legfigyelemreméltóbb kritikák a pályadíjnyertes mű szemléletét szinte egyöntetűen a tekintélyes és ekkor már nagymúltú folyóirat szelleméből eredeztették. Féja Géza még csak hibáztatja, hogy Szerb Antal szinte kizáróan az európai áramlatokkal való együtthaladás tényeire figyel irodalmunk történetében, és főként a "régi magyarság" megítélésében száll vitába a szerzővel, hangsúlyozva a reformáció által hozott irodalmi fellendülés népi gyökereit. Juhász Géza elismeri, hogy a könyv "becsülettel elvégzi irodalmunk nyugati szemmel való megrajzolásának feladatát", (Válasz, 1934. 272. l.) de felveti a néphagyomány elsüllyesztésének tényleges problémáját, és Szerb Antalnak a műköltészetre és az intellektuális lírára való "egyoldalúnak" érzett beállítottságát már konkrétan a Nyugat szellemi örökségeként értelmezi. A nyugatos indítás bírálatában a végső és a legtalálóbb szót Németh László mondja ki: "Könyvét ő Dévényből írta, onnét, ahol a nyugatról jövő vizek irodalmunkba ömlenek. Tétele: a magyar európai irodalom, a kereszténység óta minden fontos mozgalom nyugatról jött, a nap a magyar irodalomban nyugaton kel. Mindez igaz, de az igazságnak csak egyik fele, s a másik az izgatóbb". Majd így folytatja: "Szerb könyve »kocsány-irodalomtörténet«, arra vigyáz, hogy az európai irodalom fájáról le ne szakadjunk. Ma olyan szelek fúnak, hogy erre a kocsányra nem árt vigyázni. De azért a »mag«-ra sem szabad haragudni." (Válasz, 1934. 281. l.)

Az egyértelműen elismerő kritikák a könyv genezisét tekintve még pontosabbak. Kerecsényi Dezső szerint ez a koncepció egész irodalmi múltunkat a Nyugat szemszögéből méri fel. "Ő a Nyugat Toldy Ference, aki irodalmunkat nemcsak előrenézően, hanem hátratekintve is ebben az egyetlen ízlésállapotban akarja megmerevíteni." (Protestáns Szemle, 1934. 523. l.). A nagy tekintélyű folyóirat nagy tekintélyű kritikusa, Schöpflin Aladár pedig félreérthetetlenül a Nyugat irodalomtörténeti krónikásává avatja a fiatal tudóst: "Irodalmi múltunkkal szemben való attitűdünk - írja - íme, Szerb Antalnál rendszerezve, kiegészítve, itt-ott ki is mélyítve belejutott a tudományos irodalomtörténetbe. Szerb Antal ítélete a Nyugatot közvetlenül megelőző kor irodalmáról ugyanaz, mint a miénk volt, és értékítéletei, melyeket a kontroverziók lecsillapulása után a kérdések körüli nyugodt atmoszférában állapít meg, azonosak a mi gondolatainkkal, melyeket magunkról a polémia hevében, az ellenállások keserves leküzdése után formáltunk." (Nyugat, 1934. 158. l.). Ebből már logikusan következik, hogy Szerb, amikor válaszol a kritikákra, és vitázik bírálóival a népi örökség és polgári kultúra kérdésében, maga is öntudattal vallja: "Irodalomfelfogásom, mely valóban a Nyugat-nemzedék irodalomfelfogásának folytatása és rendszerező kiegészítése óhajt lenni, reakció az előző nemzedék irodalomszemléletére." (Válasz, 1934, 253. l.)

Szerb Antal szintézise valóban a Nyugat irodalomszemléletének leglátványosabb összefoglalása, mégsem azonos a Nyugat irodalomtörténetével. Csupán egy a folyóirat vonzásában születő irodalomtörténeti koncepciókból, amelyek között vannak félig fogalmazott, de rekonstruálható összegezések, és csak csíra formájában létrejövő, "látens" irodalomtörténetek is. Mindjárt a folyóirat beköszöntő cikkében és az első évfolyamokban körvonalazódik Ignotus koncepciója. Az indulástól kezdve kíséri és kommentálja a Nyugatot a világirodalmi párhuzamokkal és históriai analógiákkal szinte teljes körképet rajzoló Schöpflin Aladár munkássága. És 1910-ben, egy esztendőben jelenik meg Babits reprezentatív esszéje, a Petőfi és Arany, amely a Nyugat őskeresésében és irodalomtörténetében az egyik, és Ady tanulmányremeke, a Petőfi nem alkuszik, amely a másik nagy lehetőséget szimbolizálja. E törekvésekből kiindulva lehet - a hely és idő adta kereteken belül - megrajzolni a Nyugat körül kialakuló irodalomtörténeti elképzelések vázlatos színképét.

Irodalmunk nyugati orientációjának gondolata, fejlődésünk menetének az európai fejlődés ritmusához való igazításának igénye már a Nyugat első számában felmerült Ignotus programadó cikkében. "A nap s az emberiség s a történelem keletről nyugatra tart - írja Ignotus -. Kelet népének is ez az útja, s ha járja: azon nap alatt jár, annak az emberiségnek felese, annak a történelemnek alakítója, mint a legnagyobb nemzetek". (Nyugat, 1908.). Természetesen ez még nem kultúrfilozófiai elv vagy végiggondolt tudományos teória, csupán az új irodalmi mozgalom szellemi orientációinak nagystílű felvázolása. Ez mélyül el a későbbiekben és kap irodalomtörténeti és gazdasági-társadalmi igazolást. Az irodalmi mérce a világirodalom Goethe által kidolgozott fogalma, amelyhez a tartalmában vitathatatlanul magyar, politikai tendenciájában vitathatatlanul baloldali új magyar literatúra igazodik. A társadalmi bázis "a városi Magyarország", amelynek korszerű irodalmat a megrekedt konzervatív táborral szemben egyedül a Nyugat tudott adni. A "városi Magyarországnak"' az urbanizált világ egységéhez való csatlakozása irodalmunk fejlődését is determinálja. "Nem lehet, hogy mint ahogy a világ is mind egységesebb a világirodalom is mind összefüggőbb ne legyen, vagyis, hogy az írók... ne az egész világ számára írjanak... ne olyan témák kezdjék őket izgatni, melyek a kultúrvilágnak már ebből az új egységéből, ebből az egységes munkájából, ebből az új összeszervezettségből vetődtek ki." (Nyugat, 1913. 275. l.)

Ignotus koncepcióvázlatának Schöpflin ad tudományos hátteret, és be is illeszti azt a magyar irodalomtörténet fejlődésébe. Amellett, hogy finoman elemző kritikai munkásságában a Nyugat körül születendő műveket a világirodalom reprezentatív alkotásaihoz méri, és mindig európai távlatok szemmeltartásával ítél, többször is megpróbálkozik új irodalmi törekvéseinek szintetizáló összefoglalásával. Rendszerezése középpontjában a nemzetinek és az európainak az egysége áll, a mércét pedig a Nyugat nagy alkotói, elsősorban az Ady, Babits és Móricz által elért szint jelenti. Koncepciójában imponáló, hogy még a folyóirat első, nagy korszakában világosan felismeri a legreprezentatívabb és a legértékesebb életműveket, még akkor is, ha Adyban egyoldalúan az elemi ösztönös őserőt hangsúlyozza, és az Európával való lépéstartást elsősorban Babitsban látja, és főként később, az ellenforradalom éveiben észrevehetően tompítja Ady radikalizmusát és Móricz művészetének szociális töltését. A Nyugat irodalomtörténeti genezisét az urbanizálódó ország mellett világosan a polgárosodás tényéből és a polgárosodás szülte társadalmi nyugtalanságból vezeti le, és a mozgalmat egyértelműen elhatárolja - vitázva a konzervatív kritikával és Horváth Jánossal is - a nép-nemzeti irányzat felszínes hazafias optimizmusától és a Petőfi-epigonizmus lírai kánonától. Az ő írásaiban bontakozik ki az a - később a tudományos igazság rangjára emelkedő - őskeresés, amely a Nyugat lírai elődeit Vajdában, Reviczkyben, Komjáthyban és A Hét körében, prózai előzményeit pedig Bródy indulatos naturalizmusában és Ambrus franciás finomságában keresi. Tovább kutatva az irodalmi múltban megkezdi - még Babits előtt - a Nyugat Vörösmarty-revízióját. "A mai emberhez az öreg, beteg Vörösmarty áll közelebb, mert az ő lelkében ismerünk rá jobban a mi ellentétektől szaggatott, diszharmóniák közt vergődő, bénulásában időnként görcsösen fellobbanó lelkünkre"[1] - írja, és ezzel a dekadensre stilizált Vörösmartyt a nyugatos líra előfutárává avatja, ahogy az Arany költészetének betegesen érzékeny komplikáltságára való utalással minden Arany-Babits párhuzamnak az alapját is megteremti.

Ignotus és Schöpflin gondolatainak teljes rendszerbe foglalása, a Nyugat irodalomtörténetének viszonylag egész koncepcióvá építése Babits esszéművészetében, lírai életművének teoretikus lecsapódásában történik meg. Alaptétele a magyar-európai szintézis lehetősége és szükségszerű volta. Ezt védelmezi a konzervatív irodalomtörténelemírással vitázva, közelíti a magyar irodalom nagyjairól és az angol líra mestereiről rajzolt pompás arcképeiben, és bontja ki két nagyobb igényű, a magyar irodalom egész fejlődésének eredményeit szintetizálni kívánó esszéjében is. "Irodalmunk európai - szögezi le alapelvként Babits -, első királyaink óta teljes akarattal és tudatossággal csatlakozott kultúránk a Nyugathoz, a Kereszténységhez: és régi pogány kincseit nemcsak kihalni engedte, hanem úgyszólván készakarva irtotta ki, hogy a nyugati kultúra évezredes törzsébe ojtva, egészen új életet kezdhessen."[2] Ezen az alapon a Homéroszig visszanyúló Zrínyitől a Nyugattól ihletet nyerő Bessenyein, a nyugatosságot tudatos programmá tévő Kazinczyn, az Európához igazodó Kölcseyn, Berzsenyin és Csokonain át az európai-magyar egységet legtökéletesebben megvalósító Aranyig húzza meg a fejlődés vonalát, ahová már csak az európainak vallott Eötvöst, Keményt és Madáchot kell hozzákapcsolnia, hogy az egész magyar irodalmi múltat a Nyugat történelmi családfájává avathassa. Babits azonban két lényeges gondolattal el is mélyíti Ignotus és Schöpflin koncepcióját. Irodalmunk európai voltán nem a világirodalmi ideálokhoz való teljes hozzásimulást, hanem a speciális nemzeti problematikának és pszichének az általánossal megvalósuló magasabbrendű harmóniáját érti. "Az egész magyar irodalom történetén két irány vonul végig - írja finomítva a nyugatosság egyoldalú felfogását -, az egyik a nemzeti vonások konzervatív megőrzésére és kifejezésére törekvő, minden nyugati hatástól dacosan elzárkózó, a másik ezt az elzárkózást megvető és gúnyoló, európai mérték szerint forradalmian újító... a legnagyobb világirodalmi értékű írók azok, akiknél a két irány mennél jobban egybe tud olvadni, mint nálunk is a legnagyobbakban, Vörösmartyban, Petőfiben, Aranyban."[3] Ezt a sommás összegezést pontosítja a Nyugat egész őskeresését megalapozó Vörösmarty-tanulmányaiban és Petőfi és Arany című esszéjében. Ezekben tisztázza leplezetlenül időszerű polemikus éllel, hogy a tényleges előd nem az "Ady túlzóbb követői" által magasra emelt, a zseni álarcában tetszelgő nyárspolgár Petőfi, akinek forradalmi lírája is a nyárspolgári egészség nem teljes költői értékű megnyilatkozása, hanem a nyárspolgár pózában rejtőző zseniálisan dekadens, Hamlet-lelkű Arany és a saját képzeletének mélyeibe hulló "harmadik Vörösmarty". Majd pedig amikor Ady líráját a nagy költőtárs halála után gondosan elhatárolja jobb és balfelé egyaránt, egészen világossá válik, hogy az ilyen módon értelmezett Ady közvetlen előde a megszelidített Petőfi, míg Arany és Vörösmarty költészete közvetlenül folytatódik az Adytól elválasztott nyugatos lírában. Babits koncepciójával párhuzamosan, azzal kimondatlanul is vitázva bontakozik ki Ady cikkeiből és kritikáiból a Nyugat irodalomtörténetének legforradalmibb variációja. A századelő irodalmi harcainak indulatában Ady fogalmazza meg először - évekkel Babits előtt - az Ismeretlen Corvin-kódex margójára írott modern jeremiádjában a nyugatos magyarság eszméjét, "Komp-ország" legjobbjainak történelmi rendeltetését. Csakhogy Ady ezt a nyugatos őskeresést az Európával a szellem búvópatakjain át érintkező erdélyi-protestáns, forradalmi kelet-magyar hagyományhoz köti, amely a vallás szabadságáért harcolva, nyugati iskolákon tanulva szüli legjobbjait, Bethlen Gábort, Szenczi Molnár Albertet, Apáczai Csere Jánost, Mikes Kelement, Kazinczyt, Kölcseyt és Wesselényit, mindazokat, akik "Komp-ország" horizontját európai távlatokhoz igazítják. Ebben az "irodalomtörténetben" innen egyenesen a kuruc költészet úrgyűlöletéhez és népi hazafiságához vezet az út. A magyar lírát európai magaslatokra emelő Csokonai, a Voltaire-t olvasó kálvinista debreceni diák az első csúcs, akinek igazságot oszt Kazincyval és Kölcseyvel szemben. Csokonai fellángolása után - Babits Petőfiről és Aranyról írott esszéjével egy esztendőben - a "nem alkuvó" Petőfit teszi egész irodalmunk centrumává, akinek forradalmi demokratizmusában a magyar líra és a politikai gondolkodás olyan magaslatát éri el, amely a "48-as félmunka" után egyértelműen jelöli az irányt és adja fel a leckét a későbbi évtizedek fejlődésének. Mert "Petőfi nem alkudott, Petőfi nem alkuszik s Petőfi a forradalomé volt. Nem szabadság kell nekünk, romantikus, szilaj, pusztai szabadság, de az a szabadság, amelyet Petőfi csak sejtett". (Renaissance, 1910.) Ennek az értékhierarchia csúcsára helyezett Petőfinek az előde Adynál Csokonai, utóda pedig, értékeinek az új irodalomba való átmentője a századvég nagy magányosa, Vajda János. A "Gina költője" már a közvetlen előd Ady számára, aki mellett Komjáthyra, Reviczkyre, Tolnaira, a hivatalos irodalom és tudomány kitagadottjaira esik a fény, hogy igaztalanul, de az igaz harc indulata által szentesítetten árnyékba kerüljenek a kanonizált nagyok, Arany és Mikszáth, így tehát Ady irodalomtörténetében még együtt van nyugatos magyarság, a 48 befejezésére lázító forradalmi hagyomány és a századvég líráját felfedező őskeresés, és Schöpflin és Babits Kölcseytől Vörösmartyhoz és Aranyhoz vezető fejlődésrajzával szembehelyeződik az a vonal, amely Csokonait, Petőfit és Vajdát köti össze.

A két világháború közötti irodalomtörténetírás nem tudta tudományos koncepcióvá mélyíteni az Ady "irodalomtörténetében" létrejövő eszmei egységet. A fejlődésvonalat, amely Csokonaitól Petőfin át Vajdához vezetett, a születő marxista szintéziskísérletek hosszabbították meg Adyig és jóval később József Attiláig. Az európai magyarság történelmi őskereséséből a Nyugat teoretikusai írtak irodalomtörténetet. A németellenes oppozíció és a rebellis-protestáns kelet-magyar hagyomány a népies tábor reprezentánsainál vált szintézisalkotó tényezővé.

A Nyugat irodalomtörténetét - ahogy az egykorú kritika is megállapította - valóban Szerb Antal írta meg. De koncepcióját nem az Ady által kivívott eszmei magaslaton fogalmazta meg, hanem Ignotus és Schöpflin örökét is folytatva Babits irodalomtörténeti vázlatát komponálta teljes szintézissé. Éppen ezért jelképes erejű a tény, hogy az Erdélyi Helikon pályázatán a felkért döntőbíró, Babits Mihály éppen az "invitis nubibus" jeligéjű mű íróját, Szerb Antalt javasolja a pályadíjra, mert szerinte a beadott vázlat "inkább intuitív, mint tudós hajlamú szerzőre vall, akinek mindazonáltal tudományos képzettsége és esztétikai műveltsége is kellő szinten áll."[4]

Szerb Antal műve eszmei kiindulópontjává magyarság és Európa Babits megjelölte irodalmi egységét teszi. "Számunkra a magyar irodalomtörténet nagy strukturális szépségét az adja meg - írta szubjektív fűtöttséggel -, hogy ebben az aránylag kis terjedelmű magyar irodalomban az európai szellem valamennyi fázisa, valamennyi megmozdulása meglelhető, semmi sem múlt el nyomtalanul; a magyar irodalom az európai irodalom miniatűr mása."[5] Ebből az Európa-közelségből fakad nemcsak minden szellemi értékünk, hanem innen eredeztethető a nemzeti karakter és a sajátos magyar hazafiság természetrajza is. Mert az Európára figyelő magyart "az irodalomtörténet megtanítja arra a legnagyobb magyar hagyományra, hogy nálunk a leginkább európaiak voltak a leginkább magyarok."[6] Végül pedig a szellemtörténet adta módszertani szempontok mellett éppen az egység létrejöttének és felbomlásának vizsgálatát teszi szintézisalkotó alapelvvé. "Hogyan sikerült egy-egy időpontban megteremteni magyarság és európaiság szintézisét, majd hanyatló korokban hogyan maradt el a magyarság a rohanó Európa mögött, és hogyan talált új szintézisre egy másik eszmemagaslaton; ez adja meg a magyar irodalomtörténet belső ritmusát."[7]

Ebből az elvi pozícióból és módszertanból világosan következik a felvázolt fejlődésrajz. A magyar-európai egység első megvalósulása István király a pogány hagyományt elsüllyesztő, kultúra alapító tette, amely után a magyar humanisták, az Európát szomjazó protestáns világvándorok, a "bajusztalan magyarságért" harcoló Kazinczy és Kölcsey, Vörösmarty és a Nyugat nagy nemzedéke képviseli a fejlődés leglényegesebb etappjait.

A Nyugat szellemi önkeresésének Babits által körvonalazott variációjából Szerb Antal csinált a legkövetkezetesebben irodalomtörténeti koncepciót. Elannyira, hogy a konzervatív irodalomtörténetírás még Horváth János tekintélyével is megtámasztott egész nemzeti klasszicizmus-fogalmát is megkérdőjelezi, amikor annak legfőbb gyökerét, a népiesség elvét támadja meg, és Hans Naumann akkoriban divatos elméletére támaszkodva az egész népművészetet "lesüllyedt kultúrértéknek" minősíti. Ezzel azonban természetesen a Petőfi-Arany-féle nép-nemzeti klasszicizmus kánonát felborítva irodalmunk fejlődésének tényleges értékrendjében is hangsúlyeltolódásokat hoz létre, és a magyar-európai szintézis periódusaira figyelve elhalványítja a nagy történelmi sorsfordulók irodalmi korszak-határjellegét. Természetesen az is teljesen egyértelmű, hogy a pályanyertes irodalomtörténet ortodox Babits-tanítvány szerzője, amikor a népivel vitatkozik, elsősorban a völkischt támadja, és teljesen mestere ekkor írott esszéinek szellemében emeli magasra a ráción nyugvó intellektuális líra eszméjét az ösztönösség és észellenesség "veszedelmes világnézetével" és a humanista elitkultúra nyájas erasmusi - Mikes Kelemen-i ideálját az "írástudók árulásával", a faji-törzsi rögeszmékkel és az osztályelfogultságokkal szemben. Az európaiság eszméje, a népiség megkérdőjelezése, az intellektuális költészet krédója és a humanista elit kulturális hegemóniájának álma teszi az egész szintézis nem tudományos, hanem lírai központjává a szubjektív módon fűtött hangú Babits-esszét. Ebben vonja le a szerző egész gondolatmenete logikus konzekvenciáit: "A Nyugat belső értelme Adyban valósul meg - írja -, de a Nyugat vallott programját Babits igazolja. A mozgalom kissé kapkodó és tájékozatlan európaisága benne teljesedik mindent átfogó megértéssé és mindent magyarrá építő alkotássá."[8]

A Szerb Antal irodalomtörténete körül kibontakozó kritikai vita világosan megmutatta, hogy ez a két világháború közötti időszak légkörébe és a "második nemzedék" szellemi talajába átültetett babitsi koncepció több oldalról is problematikussá vált. Féja kritikája és Németh László utalásai a Szerb Antal könyvében elsikkadó "magra", az árnyékban maradt, de izgalmasabb másik oldalra, a szükséges következő irodalomtörténetre előrevetítették, hogy a népies oldalon Szabó Dezső egykor megfogalmazott nézeteinek felhasználásával kiforróban van egy olyan irodalomtörténeti koncepció, amelyben a hangsúly a régi magyarság, az elsüllyedt századvégi próza, az eddig meg nem fogalmazott szociális feszültségek és egy újfajta nemzeti karakter felfedezésére esik. Kerecsényi Dezső az évtized második felében megfogalmazott összefoglalásában megőrizte ugyan a magyar-európai szintézis babitsi-Szerb Antal-i szerkezeti vázát, de megpróbálta ebbe a konstrukcióba átmenteni irodalomtörténet-írásunk hagyományos népi fogantatású nemzeti klasszicizmus-gondolatát. A "második nemzedéken" belül pedig Cs. Szabó László és Halász Gábor tették meg az első lépéseket a Babitstól független irodalomtörténeti alapvetés felé.

Az európai magyarság eszméjét mindketten úgy fogalmazzák újra, hogy abban a hangsúly Babits XIX. századi fogantatású humanista szabadelvűségével szemben a ráció XVII. és XVIII. századi örökségére essék, amelyet azután Halász erőszakos logikával a XX. századi irodalmi avantgarde legfőbb jellegzetességeivel kapcsol össze. Cs. Szabó még csak az európai hagyomány pontos szülőhelyét jelöli: "ama régi papok, akik életüket egy-egy eklézsia kezébe tették le, úgy kezdték névtelen magyar pályájukat, hogy zsidó betűket véstek és Descartes bölcseletét tanulták Utrechtben."[9] Babits európai irodalomtörténetéről elmélkedve Halász már nyíltan támad: "a tizenkilencedik század szemünk előtt alakul át újra felfedezendő ancien regime-mé - (Nyugat, 1935. II. k. 121. l.) majd így folytatja -, a legszemélyesebb élményem volt az ittasultság a tizennyolcadik századtól és az elteltség a tizenkilencedikkel, amelyet sok külső hatás támogathatott, de semmi esetre sem a Babitsé, aki az elsőt lenézte, a másodikat rajongva szerette." (Nyugat, 1935. II. k. 277. l.) Babits éppen azért, mert örökösének érzi a rebellis generációt, érzékenyen reagál az elhatárolódás gesztusára. Lényegében a rossz lelkiismeretű és ezért lázadó epigonizmus vádját fogalmazza meg. Az új nemzedék "a próza, az esszé terére menekül; de itt is elődökre talál, akiknek gondolataitól nem tud szabadulni, akiknek öröksége teher módjára nehezedik rá. Fogyatékossági érzete valóságos kínzó komplexumként veti elébe a nemzedéki problémát. Valami irodalmi Oedipus-komplexum ez, azzal a különbséggel, hogy az apagyilkosság itt nem lelkifurdalás, hanem feladat." (Nyugat, 1935. II. k. 190. l.).

Újra csak a ráció eszmei talajáról Cs. Szabótól jön a nemzedék jellegzetes műfaját megvédő közvetett válasz. "Az esszé etizálódik, egy harciasabb humanizmushoz igazodik... a műfaj kiállja a próbát. A fogyatékos ítélőképesség, gyermetegség, hiszékenység, rosszul értelmezett hősiesség korában Descartes háromszázéves hagyatéka: a napnyugati értelem még kimeríthetetlen ellenállásra képes."[10] Az értelem bázisán kezdi meg "az esszéíró nemzedék" saját eszméinek kíméletlen felülvizsgálatát. Ennek értelmében lesz Szerb Antal eszménye a Hétköznapok és csodák szürrealista kalandja után az emberi teljesség ideálját őrző Goethe és a következetes polgári humanizmus végső igéit megfogalmazó Thomas Mann. És ezért kezd hozzá pályája végén Halász a "tetszhalott" realizmus élesztéséhez, a XIX. századi realista hagyománynak, Tolsztoj és Hardy örökségének feltámasztásához. A Babitstól elszakadó, új távlatokat és ősöket kereső termékeny szellemi "Oedipus-komplexum" azonban már nem szült új irodalomtörténetet. A második nemzedék második irodalomtörténetét - az elsőt Szerb Antal írta meg - torzóvá tette a fasizmus. A nemzedék ideológiai összképében megvannak ennek az irodalomtörténetnek az alapvonalai, amelyet a Babitshoz való, a fiúi lázadáson túl is érvényesülő kötöttség, a szellemtörténet vonzása, a reformkonzervativizmus eszméinek taszítása és a népies "irodalomtörténet" elveivel való termékeny polémia határoz meg. Ennek az irodalomtörténetnek az értékelő-mérlegelő rekonstrukciója nem lenne méltatlan tudománytörténeti feladat.



Jegyzetek

1. Schöpflin Aladár: A két Vörösmarty, 1907, Idézve: Magyar írók (1917) című kötetből, 18. l. [VISSZA]

2. Babits Mihály: Írás és olvasás, 125. l. [VISSZA]

3. I. m. 151. ill. 154. l. [VISSZA]

4. Szerb Antal Bibliográfia, Szabó Ervin Könyvtár, 1961. III-IV. l. [VISSZA]

5. Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Magvető, 1958. 39. l. [VISSZA]

6. I. m. 39. l. [VISSZA]

7. I. m. 40. l. [VISSZA]

8. I. m. 499-500. l. [VISSZA]

9. Cs. Szabó László: Levelek a száműzetésből, Franklin, 1938. 31-32. l. [VISSZA]

10. I. m. 94. l. [VISSZA]





Hátra Kezdőlap Előre