Mátrai László
Három dologról kívánok röviden szólni, a nem szakember pozíciójából, de talán éppen ez tanulságos lehet. Az egyik egy sajtótörténeti probléma, hipotézis, melyet a szakemberek dolga a Nyugat esetében ellenőrizni: olyan korszakokban, amikor egy ország életében a baloldal, az igazi baloldal (mint például a két világháború között a polgári radikálisok és marxisták) nem rendelkezik kellő kulturális ütőerővel részint a rendőri terror erőssége, részint a különféle történelmi előzmények következtében, olyankor azok a lapok lépnek elő baloldalivá, amelyek az egyéb lapok között a relatíve leginkább baloldaliak. Ez azt jelenti, hogy eszerint a Nyugatnak sincs egységes története mondjuk irodalmi, vagy általános szociológiai, történelmi szempontból, hanem szerepének a fontossága imbolygott aszerint, hogy a tényleges baloldali megnyilatkozások erősebbek vagy gyöngébbek voltak-e.
A másik dolog: irodalomtörténészeink nem figyelnek eléggé arra, hogy a szellemtörténet, mint egyéb szellemi áramlatok is, Magyarországon sokkalta komplikáltabb képletet jelentenek, mint eredeti lelőhelyükön. Úgy gondolom, hogy filozófusoknak is részük volt annak a babonának az elterjesztésében, hogy a szellemtörténet Magyarországon Horváth Jánossal, Szekfű Gyulával és Thienemann Tivadarral kezdődik. A szellemtörténet Magyarországon éppen tíz évvel korábban kezdődött. Lukács György és Fülep Lajos Szellem című folyóiratának a megjelenésével, persze még egészen más pozícióból, mint a későbbi Fülepé, vagy a későbbi Lukács Györgyé. Oly mértékben igaz ez, hogy mikor 1911-ben a szellemtörténet hivatalos atyja, Dilthey meghalt, Lukács a Szellemben ír egy nekrológot, ahol azt írja róla, hogy kiváló filozófus tehetség volt, akit azonban teljes kifejlődésében megakadályozott minden német filozófia eredendő betegsége, nevezetesen az, hogy irtózott a metafizikától. Vagyis Lukács 1911-ben jobboldalról bírálja Dilthey-t, mert nem eléggé irracionalista. Vannak itt egyéb jellegzetes tételek is: a magyar filozófiatörténet kidolgozatlansága is oka annak, hogy irodalomtörténészeink sem látnak eléggé differenciáltan a szellemtörténet kérdésében. Ez azonban a Nyugat történetében is igen lényeges mozzanat. Hozzáteszem: akár Horváth János, akár Szekfű Gyula olyan hallatlanul igénytelenek voltak filozófiai szempontból, hogy már csak ezért sem lehet őket megtenni egy olyan irányzat elindítóivá, amely erőteljesen filozófiai jellegű volt eredetileg.
Végül a harmadik kérdés, és ez talán közvetlenül érintheti a Nyugat kutatóit: én mernék eléggé szentségtörő lenni és sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanék a generációk szerepének, mint az hivatalosan szokásos. Tudjuk, hogy egyéb vitákban sokszor mondották: a generációk emlegetése antimarxista dolog, mert hiszen a fő ellentétekről, az osztályharc fő erőiről eltereli a figyelmet és azt a pszichologista látszatot kelti, mintha a történelem mozgató ereje végsősoron a generációk harca lenne, ahogyan ezt a gondolatot a szellemtörténészek tényleg kompromittálták. Mindez nem változtat azon a történeti és szociálpszichológiai tényen, hogy a nemzedék reális történeti jelenség azon egyszerű oknál fogva, mert aszerint, hogy valaki mikor születik, aszerint érik olyan történelmi és társadalmi benyomások, amelyek következtében ilyen vagy olyan emberi reakciókat ad. Ez nem szünteti meg az osztályharc erőinek a hatékonyságát és érvényességét, hanem színezi, reális kifejezést és formákat ad neki. Tehát nem az osztályharc ellen hatnak ezek a generációs erők, hanem éppen az osztályharc kibontakozásának konkrét formáit hozzák létre. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor láthatjuk ugyan a nagy történeti törvények általános működését, láthatjuk a kis irodalomtörténeti részleteknek az egymásból való következését is, de pontosan a kettőnek a közvetítését nem látjuk és fontos közvetítő tényezőt hagyunk ki, azt a közvetítő tényezőt, amelyen keresztül az osztályharc alapvető törvényszerűségei tényleges történelemmé, irodalomtörténetté realizálódnak. Vagyis dacára annak, hogy mint annyi mindent, a szellemtörténet a generáció fogalmát is kompromittálta, szerintem az irodalomtörténészek nyugodtan beszélhetnek három generációról, sőt, ami után következik, arról is. Ebből a szempontból azt hiszem, hogy éppen a történelmi élményszituáció különbözésének a vonalán kellene úgy megkülönböztetni a Nyugat három generációját, hogy az egyik volt valóban az első generáció, művelődéstörténeti viszonylatban is az úgynevezett nagy generáció; az 1885 és 1900 között születettek, akik között a magyar lángelmék csodálatos tűzijátéka bontakozott ki. A második generáció, az Illyés Gyuláék nemzedéke, az 1900 körül születettek. A kettő között máris megmutatkozik a történelmi tapasztalatoknak onnan eredő különbsége, hogy a nagy generáció az első világháború előkészítését már érett fejjel érte meg, élte át (például az előbb idézett megnyilatkozások a Lukács, Fülep Lajos, Hevesi-féle Szellemben, Lukácsnak állásfoglalása a világháború kérdésében és így tovább). Ennek a generációnak az a speciális történeti szituációja, hogy két olyan történelmi megrázkódtatás után, amilyen a világháború volt egyrészt, a Tanácsköztársaság bukása volt másrészt: két ilyen élmény után minden írástudónak le kellett számolnia azzal, hogy neki milyen része volt a világháborút előkészítő történelmi folyamatban. Nagy lelkiismeretfurdalás, lelkiismeret-vizsgálat volt ez, amely, tudjuk, a generáció összes nagy írójánál bekövetkezett. A világháború előtti Babits más, mint az utáni. Pontosabban: ha ő nem is egészen más, de voltak mások (például Lukács György), akik radikálisan, valóságos pálfordulóval vonták le a konzekvenciáit annak, hogy itt valami a történelemben alapvető módon lezárult. Ebből a generációból, a nagy generációból, az egyetlen a jelentősek közül, aki ugyanúgy folytatta írói tevékenységét, mint azelőtt, ez volt Szabó Dezső. És érdekes módon éppen ez a Szabó Dezső vált a második generáció egyik leghatékonyabb inspirátorává. Hogy lehetett ez? Ez nem egyszerű logikai vagy tárgyi tévedés. Ez úgy lehet, hogy a második generáció, történelmi szituációja következtében nem immunizálódott azokkal a veszélyekkel szemben, amelyek, többek között, éppen az első világháborúhoz vezettek. Tehát nem volt kötelezve önbírálatra, és nem is volt mentes ezektől a világháború előtti szellemi fertőzésektől. Így jött létre a második nemzedék sajátos ambivalenciája, részben világháború előtti, részben pedig új történelmi szituáció következtében. Illyés és Németh László itt a leginkább kiemelkedő példák, akik a maguk munkásságában, egyéni különbségekkel és történelmi különbségekkel, ezt az ambivalenciát mindvégig képviselik és mint második Nyugat-nemzedék is. Jól tudjuk, hogy végig harcban állnak az első nemzedékkel, de ez, ismétlem, nem egyszerű nemzedéki vita, hanem két történelmi szituációnak egymással való párbeszéde és vitatkozása.
Ami pedig a harmadik generációt illeti, itt nagyon nehéz a kérdés, élő személyekről is van még szó. A generáció legnagyobb lírai képviselőjének Radnóti Miklóst látom, és hogy prózaíró példát hozzak fel, amatőr módon hadd hívom fel a figyelmet Granasztói Pálnak a művészetére. Mind a ketten (természetesen a prózaíró Granasztói még inkább, mint Radnóti) képviselnek valamit a második generáció kettősségéből, de ez egyáltalán nem ambivalencia, mert ez a harmadik nemzedék már egyértelműen állást foglaló nemzedék. Két dolgot emelnék ki: Radnóti Miklós emberi, költői és gondolkodói alkatának a teljes "komolyságát" és egyértelműségét, a szónak abban az értelmében is, hogy hiányzik belőle a megelőző generációk játékossága, még oly mértékben is, ahogy ez minden lírikusnak meg lenne engedve. Legjellemzőbb tulajdonsága volt mint embernek is és mint költőnek is, az az egészen kivételes komolyság, amellyel az emberek és a világ dolgait tekintette. A másik, mondjuk így, nemzedéki tulajdonság, amit Granasztóin szeretnék szemléltetni: egy bizonyosfajta hűség, a szónak a jó értelmében; olyan hőfokú hűség, amelyik esztétikai kategóriává magasodva egy egész tiszta típusú realizmust hoz létre.
Nem kell irodalmárok között részletesen fejtegetnem, hogy ezt miképpen értem. Granasztói, aki pusztán a hűség és a pontosság kultusza révén eljut egy igen magas stiláris színvonalra, könyvet ír például arról, hogy rendre és egymás után hogyan váltak hűtlenné mindazok, akik éveken és évtizedeken át őt próbálták arra rábeszélni, hogy legyen hű.
Ilyenek azok a történelmi szituációból adódó determinációk, amelyek úgy gondolom, elkülönítik egymástól a generációkat akkor is, hogyha nem becsüljük túl ennek a kategóriának az irodalomtörténeti jelentőségét. Módszertani szempontból igazán hasznos nem az összképek megrajzolásánál, hanem az irodalomtörténet konkrét szövetének a részletekbe menő elemzésénél lehet. Például olyan eszmei áramlat vagy kultúrpszichológiai törekvés vizsgálatában, amilyen az irracionalizmussal való szembefordulás vagy vele való élés. Ha ezt elemzem végig a generációk láncolatán és vizsgálom, hogy erre az eszmeáramlatra, mint sajátos reagensre, hogy válaszol az egyik generáció és hogyan a másik, vagy egy olyan reagenst vizsgálok, amilyen az esztéticizmus, a l'art pour l'art, az el nem kötelezettség kérdése: egészen élesen kitűnnek a generációs különbségek minden teoretikus, absztraháló erőltetés nélkül. Bizonyítják ezt az itt elhangzott előadások is. Poszler Györgynek például az a roppant találó megjegyzése (egészen más oldalról indulva ki), hogy az első generáció még egységben látta azokat a tényezőket, amelyeket a második csak kettészakadva tudott észlelni. Ez pontosan abba az irányba vág, ahogyan én megpróbálok itt a történeti determináció finom-struktúrájának vázlatos megmutatásával a generációk különbségének irodalomtörténeti konzekvenciáira rámutatni. Köszönöm figyelmüket.