Dersi Tamás

Az 1919 utáni Nyugat kutatásának feladatait vázoló Szabolcsi Miklós kérdései közül legalább kettő érinti a folyóirat körüli társadalmi-politikai közhangulat problémáját, az egykori irodalmi élet összefüggéseit, a folyóirat múltjának és jelenének sajtóbeli visszhangját. E téren sok még a tennivaló. Különösen elhanyagolt terület a konzervatív és ébredő-nacionalista irányzatok Nyugat-kritikája, az a két évtizedes kampány, amely alacsony színvonala, gondolatszegénysége ellenére sem mellőzhető. Hiszen ismerete nélkül lehetetlen volna rekonstruálni a két oldalról támadott orgánum helyzetének kényességét, a szerkesztőit óvatosságra kényszerítő szorongatottságot. Alábbi adalékaim természetesen csak jelezni próbálják a Nyugat jobboldali ellenfeleinek érveit és indulatát.

A konzervatív világnézetű, esztétikai nézeteiket tekintve népnemzeti beállítottságú szerzők korábbi akadémikus érveiket ismétlik. Talán csak a Tanácsköztársaság megdöntését közvetlenül követő években színezi némi indulat méltóságteljes körmondataikat. (Lásd: Beöthy Zsolt: Irodalmunk és jövőnk, Budapesti Szemle, 181. köt. 1. l.; Berzeviczy Albert: A forradalom utáni irodalomról, Budapesti Szemle 186. köt. 1. l.; Berzeviczy Albert: A bolsevizmus a magyar kultúrában, Magyar Múzsa, 1920. 337. l.; Császár Elemér: Irodalmunk a nemzeti újjászületésben, Néptanítók Lapja, 1920. 13-14. sz.; Pintér Jenő: Gondolatok az irodalomról és a kritikáról, Szivárvány, 1921. 1. sz. stb.). A válság és az összeomlás szellemi előkészítésével vádolják a társadalomtudományok radikális művelőit, a Huszadik Század, s más, rokonfelfogású folyóiratok szerzőgárdáját, a Nyugat szerkesztőit és íróit. Álláspontjukat - amely az ellenforradalmi konszolidáció éveiben ismét kiegyensúlyozottan diszkrét formát ölt - a félfeudális társadalmi berendezkedés, a konzervatív ízlésformák nyílt védelme, mindenfajta újítással szembeni apológiája határozta meg. A húszas évek végén, mint köztudomású, nézetrendszerük bizonyos mértékű árnyalására, elutasításaik finomítására is hajlandónak mutatkoztak. Ezt fejezte ki, foglalta össze Berzeviczy Albert a kettészakadt irodalomról indult vitát kirobbantó 1927-es beszédében.

Tormay Cécile uszító ellenforradalmi krónikája, az 1918/19-es eseményeket szélsőséges szubjektivitással idéző Bujdosó könyv több helyen érinti és kárhoztatja a Nyugatot. Ezek után meg is lephetné a mai olvasót, hogy Tormay folyóiratában - a Nyugat hatásának, szellemi fölényének ellensúlyozására indított Napkeletben - alig találja nyomát e vetélkedésnek, a nyugatos irányzat nyílt bírálatának. A magyarázat: Tormay Cécile és szerkesztő társai a közölt novella- és versanyag irányzatosságában, s a műkritika gyakorlatában - tehát követetten - folytatta a polémiát. Ez felelt meg minőségigényüknek, s annak a törekvésnek is, hogy a Napkeletet vonzóvá tegyék a konzervativizmus különböző változataival rokonszenvező, de az újító erőfeszítéseket is becsülő tudósok mértéktartó köreiben.

Utóbbiak nézeteit reprezentálja a Napkeletben közölt hasonló tárgyú írásoknál mélyebb, elemzőbb igényű Magyar Szemle-tanulmány, az Irodalmi életünk és társadalmunk című dolgozat. A szerző ebben irodalom és társadalom kölcsönhatásában vizsgálja a huszadik századi magyar irodalom meghasonlottságát, az irányzatokat és küzdelmeiket. A Nyugatot is ilyen elvi alapon, a társadalmi átalakulás folyamatainak szellemi termékeként jellemzi: "... Legnagyobb íróit nem elsősorban ízlésbeli szakadék választotta el nemzeti szellemű középosztályunk széles rétegeitől - hisz nagyrészüket nem is olvasták - hanem társadalmi s ezen túl politikai ellentét, mely egy szellem gyermekeinek tüntette fel mindazokat, akik a szakadék túlsó oldalán állottak. A Nyugat mintegy »egyesítette az elégedetleneket« és ezért szükségképpen választotta alapelvéül a feltétlen írói szabadság mottóját." (Magyar Szemle, 1930. 124. l.).

A Nyugat konzervatív kritikája mellett már a háborús években - főleg a Magyar Kultúrában és Milotay Új Nemzedék című hetilapjában - jelentkezik egy másféle oppozíció, amely a forradalmak leverése után megerősödik, teret nyer, s jóval nyomasztóbb, mint az Akadémia, vagy a Kisfaludy Társaság duzzogása. Ez a demagógiával keveredő bírálat nem a nép-nemzeti költészet normatív esztétikájára hivatkozik, nem a társadalom háború előtti szerkezetének védelmét várja az íróktól. Elfogulatlanságát bizonyítandó, a konzervatív irodalmi körök merevségét, magyar sorskérdések iránti közönyét is támadják azok, akik az ellenforradalom berendezkedése idején a fenyegetettség légkörét igyekeztek kialakítani a Nyugat körül. Lendvai István: Néhány adat az irodalmi patkánylázadáshoz című cikkében Új Nemzedék, 1920. 121. sz.) "a proletárdiktatúra idején a magyarságot aláaknázó írók és zsurnaliszták dühöngéseiről" készít feljegyzéseket. Lendvai szerint a nyugatos és a forradalmár írók ereiben egyazon "patkányvér szaladgál".

A Népakarat című ébredő lap is a forradalmak előkészítőiként és agitátoraiként ostorozza a nyugatos írókat. Ugyanígy írnak A Nép, a Virradat és a Szózat publicistái. A vezérszólam azonban Lendvai Istváné, a húszas évek Nyugat elleni támadásainak radikális jobboldali ideológusáé. Őt utánozzák elvbarátai az ellenforradalmi sajtó különféle műhelyeiben. Irodalmi vonatkozásokban ekkor hasonló a szerepe a politikai-társadalmi kérdésekben keresztény-nemzeti hangadónak tekintett Milotay Istvánéhoz. Lendvai, 1920-ban kiadott verseskötete bevezetőjében, így átkozódott: "Nyelve szakadjon mindenkinek, aki ma nem a magyar időket hangoztatja". S hogy mit ért ezen, tanulmányaiból derül ki: "Az igazság és a jövő - írta az Új Magyar Szemlében (1920. 1. sz.) - azé a magyarságé, amely az akadémizmus és a hamis modernizmus közt gyötrődve, minőségileg újat jelent a kettőhöz képest, s amely legközvetlenebbül kapcsolódik az új európai szellemiséghez." Ez az új szellemiség a forradalmi radikalizmus valamennyi árnyalatát "leleplezi", s távoltartja a szellemi fertőzésekkel szemben védtelen értelmiségtől. A radikalizmus e felfogás szerint nemcsak politikai irányzat; nem kevésbé erkölcsi meggyőződés és ízlés, amely a múlt értékeit tagadva rombolja a vallásos hitet és hazafiságot. Mindebben a Nyugat súlyosan vétkes. Jóval árnyaltabb, az "örök forradalom" tisztázatlan fogalmát eltorzító Szabó Dezső Nyugat-bírálata, amelyet értéktisztelete, a tehetség iráni elkötelezettsége is megkülönböztet.

A Nyugat körüli jobboldali polémia 1922 után elhalkul, majd 1927-től kezdve lesz ismét aktívabb. Amikor Berzeviczy Albert az igazi Adyval szembefordított Nyugattal próbál szót érteni, s amikor ezt a felemás kezdeményezést Fenyő Miksa és Ignotus indulattal, Babits békülékeny udvariassággal utasítja vissza, a Magyar Kultúra - Bangha páter folyóirata - ismét a Nyugatra támad. Némileg különböztet ugyan Babits, Schöpflin, Móricz és az erkölcsrontó, hazaáruló, vallásgyalázó többiek között, ám ez a néhány árnyalat hamarosan eltűnik: "De fölösleges is ezek után a kibékülés. A magyar olvasóközönség annyira elfordult már az úgynevezett baloldali irodalomtól, amely kigúnyol Istent, hazát, vallást és erkölcsöt, hogy lovagjai már alig lézengenek. Esztelenség volna a jobboldali irodalmi irányzattól, ha most e beteg, megrokkant baloldaliak hóna alá nyújtaná segítő karját és ismét levegőhöz juttatná őket... Okos és rövid latin mondás: Cave canem! Őrizkedjünk a kutyáktól." (Magyar Kultúra, 1927. 467. l.)

A Magyar Kultúra munkatársa, Zulawski Andor brosúrát is kiad a Nyugat megbélyegzésére. A politikailag irányított irodalom meghonosításával, a nemzeti lélek ellenálló erejének megtörésével, ízlés- és nyelvrontással vádolja a nyugatosokat. Elvbarátaival együtt a megbékéléshez utat kereső Berzeviczyt is támadja, s felszólít minden jó magyart: "Ne bocsássunk meg és ne felejtsünk. A magyar társadalom fenntartás nélkül küzdjön mindenért, ami magyar, s minden ellen, ami a nemzeti gondolatot tűzzel-vassal, ecsettel, vésővel, tollal, vagy betűvel gyengíti." Zulawski gyűlöli Babitsot. Verseit (Játszottam a kezével, Emléksorok egy régi pécsi uszodára, Pesti éj, stb.) tenné felelőssé Trianonért. (Lásd: Zulawski Andor: A Nyugat útja, 1930).

Dr. Zoltvány Irén: Erotika és irodalom című könyve (1924) két szempontra redukálná az irodalom kritikai és tudományos megközelítését. Az egyik az antiszemitizmus, a másik a testi szerelem témakörének megtagadása, illetve felszabadítása a művészetben. A Nyugat mindkettőben súlyosan vétkes, mivel munkatársainak tekintélyes hányada zsidó, s - ami ennél is nagyobb, s Zoltvány Irén szerint az előbbiből következő fogyatékosság: - "erotikus közlemények dolgában... messze túl tesz még Kiss József hetilapján, A Hét-en is..." (179. l.). A legdurvábban érzéki nyugatosok: Ady, Móricz, Szomory, Révész Béla, Lesznai Anna és Kemény Simon. (180. l.) Főleg az ő bűnük az, hogy "a magyar nemzeti irodalom eszményei ellen folytatott állandó irtó-hadjárat... meggyöngítette a nemzeti öntudatot, azt azzal is aláásva, hogy a színmagyar társadalmi osztályokat szépirodalmi formában legyalázta és egymás ellen uszította. Ez a bankos alapon szervezett irodalom a haladás jelszavával folyton a nyugatot, a külföldi kultúrát emlegette, pedig nem nyugati, hanem kazár volt legbensőbb érzéseiben, romlott erkölcseiben, s minden irányban csak bomlasztó hatású világnézetével." (187. l.)

A Magyar Kultúra recenziói a művészi értéket is gyakran elvitatják a Nyugat költőinek és prózaíróinak megjelenő műveitől. A lírikusok elleni fő vád az impresszionizmus és a materializmus, ami alatt az élet "érzéki oldalának" kimondását, a vallás, a hit iránti közönyt és "a torzban és csúfban való kéjelgést" értik. Ugyanez a prózában: önpiszkoló naturalizmus, a haza és az ember meggyalázása. A legjelentősebb írók új műveinek bírálatában az ideológiai ellenvetések és kifogások - szervetlenül, szembetűnően ellentmondásos módon - tehetségük iránti elismerés jelzőivel, kényszeredett méltatással vegyülnek. Ez is elhagyható azonban az általánosító érvelésből. Ijjas Antal fejti ki, hogy az európai tájékozottságával kérkedő Nyugat valójában nagyon is korszerűtlen: naturalizmusa már indulásakor túlhaladott szakasza volt a nyugati irodalmak fejlődésének. "Ezért apadtak el olyan katasztrofálisan a Nyugat erői és tartalékai, s ezért sekélyesedik el értékben a baloldali irodalom... Fejlődésről szó sem lehet. A baloldali irodalom fiataljai (a legfrissebb harmincasok és a húszas évek generációja) egyáltalán nem jelentenek fejlődést, csak a régi kotta hangjegyeinek meddő továbbvariálását." (Magyar Kultúra, 1935. I. 69. l.)

Engedékenyebb - vagy taktikusabb? - érveléssel találkozunk a Schöpflin Aladár irodalomtörténeti összefoglalását bíráló tanulmányban. Szerzője, dr. Fábián István szerint a Nyugat "már nem támad olyan meggondolatlanul és ha nem is jutott még el arra a magaslatra, hogy hibáit belássa, már mentegeti magát." (Magyar Kultúra, 1937, II. 174. l.) Több hajlandóságot mutat a múlt értékeinek megbecsülésére, a magyarság érdekeinek tiszteletére. Mindazonáltal elmarasztalható a Schöpflin által kétségbevont vétkekben: a nyugati irodalmak utánzásában és túlzó méltatásában, az erkölcsi alap hiányában és az irodalmi újítások meggondolatlan alkalmazásában. A Budapesti Szemle körének álláspontját ugyanekkor Keményfy János fogalmazta meg, Schöpflin: A magyar irodalom története a XX. században című művének elutasításában: "Ez a könyv... inkább a Nyugat családi képtárának tekinthető. Függnek benne rokoni, sőt idegen vendégképek is, de az utóbbiak többnyire rossz világításban merednek csodálkozva a látogatóra. Vagy tán nem is a látogatót csodálják meg, hanem a társaságot, amelybe kerültek. A szerző tehát ne tekintse »a kultúra iránti közömbösségnek«, ha a »törzsökös magyarság« e képtárt nem igen látogatja." (Budapesti Szemle, 1937. IV. sz. 106. l.).

Más a tartalma és a hangszerelése Milotay István támadásainak. Két példa a sok közül. Irodalmi vonatkozású cikksorozatának egyik darabjában (A kastély és a kunyhó pöre) Milotay "intim" pacifista és félig szocialista irodalmi szemleként emlegeti a Nyugatot. Összejövetelein a bolsevizmus, a zsidó szellem és a nemzetközi íróság képviselői találkoznak. Egy másik cikk (Dózsa és Táncsics nyomában) a Nyugat általános jellemzéséből kiindulva Illyés Gyulába mar: "... a múlt, a liberális radikalizmus hagyományait őrizte, de ugyanakkor bizonyos mértékig a zsidóság és a szocialista-kommunista gondolat- és érzelmi világ szuggeszcióját is képviselte. Ezektől ösztönözve tesz Illyés Gyula tanulmányutat Szovjetoroszországban... Ő is ugyanúgy, mint Ady, a forradalmi jakobinizmus szemellenzője mögül csak a feudalizmus, az úri, a grófi, papi, dzsentri uralmat látja, csak ezekben érzi a magyarság, a magyar nép vesztét, romlását, szolgaságát." (Milotay István: Népi válság, népi Magyarország, 1943. 128-129. l.).

Hasonló szellemben tekint vissza a Nyugat kényszerű megszűnésekor a folyóirat karakterére Gombos Gyula: " A Nyugat homlokán Babits Mihály állt, mögötte Gellért Oszkár, ő mögötte Fenyő Miksa, s Fenyő Miksa parolája a Hatvanyaktól Kornfeldig sok tenyérben megfordult." (Magyar Élet, 1941. október) Milotayt visszhangozza a Magyarság is: "A Magyar Csillag cikkírói között szerepel Mohácsi Jenő zsidó író is. Ebben nem lehet semmi különös, hisz sem a Nyugatot, sem a nyomába lépő Magyar Csillagot nem lehet olyan értelemben magyar folyóiratnak nevezni, hogy abban csak magyarok írtak volna, vagy írnának." (Magyarság, 1941. október 3.)

E példatár tetszés szerint bővíthető, árnyalataira bontható. Itt és most azonban talán ennyi elegendő annak bizonyítására, hogy a Nyugat-kutatás ebben a szférában akkor is nélkülözhetetlen, ha az akadémikus és fasiszta támadások hatása a Nyugat publikált anyagában kevés nyomot hagyott. A forradalmak leverése utáni években még jelzi néhány írás a társadalmi környezet súlyosan hátrányos változásait (Móricz kritikája Zsilinszky Endre: Nemzeti újjászületés és sajtó című tanulmányáról, Fülep Lajos polémiája Szabó Dezsővel, Móriczé a Három nemzedéket kiadó Szekfű Gyulával, Schöpflin válasza Horváth János: Aranytól Adyig című dolgozatára, stb.). Később azonban az enyhültebb helyzetben sem Osvát, sem utódai nem reagáltak az irodalmon kívüli napi- és hetilapok, s az ellenlábas folyóiratok csapkodására. A korszak szellemi életében, a Nyugat munkatársainak tudatában és idegrendszerében azonban nagyon is jelen volt a veszélyeztetettség, a harmincas évek vége felé ismét aggasztóvá váló kiszolgáltatottság.





Hátra Kezdőlap Előre