Oltványi Ambrus
Elnézésüket kérem, hogy noha nem vagyok a korszaknak a specialistája, mégis szót kértem ebben az eszmecserében. Lássák ebben annak a jelét, hogy a valóban fontos és tartalmas vita annyira érdekesnek és inspiratívnak bizonyult, hogy megpróbálnék egy-két észrevétellel magam is bekapcsolódni. Végül is ezek az egész magyar irodalom, az egész magyar kultúra fejlődésének olyan centrális kérdései, amelyek semmiképpen sem tekinthetők csak néhány specialista belügyének. Hadd jegyezzem meg, hogy nem lehet eléggé örülni annak, hogy erre az ülésszakra sor került. Talán kár, hogy ilyen későn került rá sor, de azt hiszem, kevés súlyosabb adóssága van a magyar irodalomtörténetírásnak, mint éppen az, hogy a Nyugat története még szisztematikusan, tudományos igénnyel nemhogy feldolgozva nincs, de még tudományos igényű részletpublikáció is alig van a Nyugatra vonatkozólag. A két világháború közti korszaknak számos rövid életű, a maga módján érdekes és jellemző, egy-két számot megért, pár száz példányban megjelent, nem egyszer forgalomba sem került folyóiratáról tisztes és érdemes feldolgozások jelentek meg sajtótörténeti és más orgánumokban. A Válasz-szal is örvendetes módon foglalkozott a kutatás, bár itt vannak még tennivalók. De ha meggondoljuk, éppen a Nyugat történetéről irodalomtörténeti feldolgozások egyáltalán nem, hanem csak a közvetlenül érdekelteknek (természetesen alapvető forrásértékű) emlékezései állnak rendelkezésünkre. Szabolcsi professzor előadása is felhívta erre a figyelmet, amikor jelezte, hogy a Nyugatnak egyetlen korszaka az, ami alaposan dokumentálva és feldolgozva ismeretes, az a Móricz-féle korszak, amelyre vonatkozólag a szerkesztés körüli kontroverziákban érdekelt résztvevők utólag sok fontos anyagot hoztak nyilvánosságra. A kutatás feladata éppen az lenne, hogy az ilyenfajta dokumentumokból a lehetőség szerint a szubjektív torzításokat és pontatlanságokat kiszűrve, egymásra vetítve és ezáltal kontrollálva őket, az egzakt filológia módszereivel járuljon hozzá a Nyugat történetének hiteles megrajzolásához. Azt hiszem nagyon sok alapvető feladat lenne egyszerűen a forráspublikációk, az alapvető anyagfeltáró munka terén. Nem lehet a Nyugattal kapcsolatos kérdéseket: helyét, szerepét az irodalmi fejlődésfolyamatban, korszakait, egyes generációknak a szerepét a Nyugatban azt, hogy hol van cezúra, hol nincs cezúra a Nyugat különböző szakaszainál, reálisan megvilágítani anélkül, hogy tüzetesen meg ne ismernék, fel ne dolgoznák azt a nagymennyiségű levelezés-anyagot, ami most már többé-kevésbé rendelkezésre áll a kutatás számára ebből a korszakból és ami ha nem is minden kérdésre, nagyon sok kérdésre fényt vet. A kutatás véleményem szerint a mostanáig publikált anyagokat (például a Levelek Hatvany Lajoshoz című rendkívül érdekes és gazdag gyűjteményt) sem aknázta ki kellőképpen, de nyilvánvalóan egy csomó még nem publikált anyagot is be kell vonni a kutatás körébe. Ha nem tévedek, most már Babits hagyatéka is hozzáférhetőbb a kutatás számára. Olyan anyagoknak, mint Babits utolsó évekbeni beszélgetőfüzeteinek, valamint igen nagy kiterjedésű levelezésének, Kosztolányi levelezésének, a Nyugat-nemzedék az elmúlt években eltávozott utolsó nagy alakjai hagyatékának folyamatos közzétételére és feldolgozására okvetlenül minél előbb sort kellene keríteni. E munka során a modern szociológia bizonyos vívmányait (content analysis) és bizonyos statisztikai módszereket is érvényesíteni lehetne, anélkül természetesen, hogy valamiféle egyedül üdvözítő csodaszernek tekintenénk őket.
Szabolcsi professzor utalt rá, hogy egy folyóirat sorsában, jellegének alakulásában, az egész irodalmi folyamatban betöltött szerepében egyéni esetlegességek is nagy szerepet játszanak. Ez magától értetődő, evidens dolog, sajnos azonban a tények elfogulatlan, ilyen körülményekre is tekintettel levő elemzését az utóbbi évtizedek kutatásában igen gyakran pro és kontra előjelű mítoszok és legendák kialakítása helyettesítette. Ilyen kérdéseket, hogy hol játszanak közre teljesen véletlen alkalmi egyedi események, kapcsolatok, pillanatnyi politikai konjunktúrák vagy nyomások bizonyos dolgokban, valamely közlés megtörténténél vagy meghiúsulásánál, valaki szerepeltetésénél vagy mellőzésénél, vagy pedig hol van szó tényleg egy bizonyos értelemben szerkesztői koncepcióként is felfogható, tehát tartósabb vállalásról vagy elutasításról, ilyen kérdéseket csak ezeknek a forrásoknak az ismeretében és természetesen a lap harminc egynéhány évfolyamnyi anyagának (amelyről megbízható repertórium is áll rendelkezésre) módszeres feldolgozása útján lehet megnyugtatóan tisztázni. Csak azért említem ezeket a maguktól értetődő triviális dolgokat, mert úgy érzem, hogy a mennyiségileg volumenében nem csekély szakirodalom, amely a XX. század magyar irodalmára és közelebbről a Nyugat-korszakra vonatkozólag rendelkezésünkre áll, ezeket az elemi módszertani szempontokat mindeddig aránylag igen csekély mértékben érvényesítette, és emiatt igen nagy tere nyílik a merőben szubjektív jellegű megítéléseknek, az ilyen vagy olyan színezetű legendáknak.
A legjellegzetesebb és legelterjedtebb ilyen legendának (és ennek említésével voltaképpen a délelőtti ülés tematikájához kapcsolódom) a Nyugat úgynevezett "két szárnyára" vonatkozó koncepciót tartom. Ez a koncepció a Nyugat első nemzedékének nagy alakjait világnézeti, politikai alapon kívánja élesen elkülöníteni és szembeállítani egymással. Ennek az elképzelésnek megvannak az előzményei. Legelőször nem tudományos munkában, hanem Az elsodort faluban pamflet formájában jutott kifejezésre, később pedig Németh Lászlónál. Lukács Györgynek a 30-as évek végén írt tanulmányai ezt nem tartalmazzák a rá való hivatkozás ellenére sem ebben a kifejtett formában, már csak azért sem, mert Lukács György nem foglalkozott átfogó formában a Nyugat-mozgalom értékelésével. Lukács Adyt állította élesen szembe világnézeti tekintetben a Nyugat összes többi íróival, ezenfelül pedig Adyról és Babitsról szóló ismert tanulmányaiban két valóban eltérő, jellegzetes magatartás-típusnak a jellemzését adta. Később az újabb, az 1945 után kibontakozott irodalomtörténetírásban ez a kétféle (eredetileg eléggé eltérő hangsúlyokat érvényesítő) szemlélet, a népies és a marxista megközelítésmódnak a hozzáállása valami módon szintetizálódott, egyesült, kialakult ez a ma közkeletűnek számító Nyugat-kép. Legyen szabad azonban - bár kívülállóként - azt a véleményemet megkockáztatni, hogy ez az interpretáció korántsem tekinthető száz százalékig bizonyítottnak és minden részletében dokumentáltnak, hanem éppenséggel nem mentes a mítosz és a politikai célzatosság bizonyos elemeitől. Az természetes, hogy a Nyugat, mint úgyszólván minden szélesebb hatósugarú társadalmi vagy kulturális mozgalom, a sokféleség egysége volt, amely lelki-szellemi alkat, világnézet, ízlés és alkotói módszer szempontjából egyaránt rendkívül különböző egyéniségeket fogott össze. Mármost persze meg lehetne és kellene tárgyszerűen, az összes adatokat figyelembe véve vizsgálni azt, hogy a szóbanforgó személyek körében milyen rokon- és ellenszenvek alakultak ki egymás irányában, milyen álláspontot foglaltak el a szerkesztéssel kapcsolatos kontroverziákban a folyóirat életének kritikus periódusaiban, általában milyen mértékű világnézeti-politikai tudatosságról és érdekeltségről tettek tanúbizonyságot, azután pedig, a szorosabban esztétikai természetű szempontokat az ilyenfajta mozzanatok mérlegelésével kiegészítve, kísérletet lehetne tenni bizonyos tipológia (vagy inkább tipológiák) kialakítására. Aligha hiszem azonban, hogy egy ilyen elemzés az említett "két szárny" elméletét teljes mértékben igazolná, és alapot szolgáltatna annak a nyilvánvaló, barátok és ellenfelek hosszú sorának tanúságtételével is megerősített ténynek a kétségbe vonására, hogy tudniillik a Nyugat sokszínűségében is mindvégig egységes, belső kohézióját a különböző kisebb-nagyobb konfliktusok ellenére is megőrző, s egyszersmind a maga hagyományait, szellemi folytonosságát tudatosan fenntartó és ápoló mozgalom, a XX. század magyar kultúrájának legjelentősebb, az egész fejlődés szempontjából meghatározó érvényű és központi fontosságú áramlata és orgánuma volt.
Még csak Péter László korreferátumához fűznék egy megjegyzést. Ez az igen tartalmas és alapos felszólalás is a tényekből kiinduló, sőt kifejezetten mikrofilológiai jellegű megközelítésmód termékeny és hasznos voltát bizonyította. Csakhogy azt hiszem, hogy nézőpontjának tudatosan vállalt egyoldalúsága magában hordja a történelmietlen szemlélet veszélyét is. Ha ugyanis ilyen éles kritikai hangsúllyal kérjük számon a Nyugaton a "vidék" elhanyagolását, akkor figyelmen kívül hagyjuk a magyar társadalmi fejlődésnek egy közismert, alapvető jellegzetességét: tudniillik a polgári fejlődésnek Budapestre való koncentrálódását, azt, hogy itt (és úgyszólván csak itt) tömörült és vált nagy történelmi késéssel számottevő tényezővé az a polgári-értelmiségi réteg, amely a modern irodalomnak és ezen belül a Nyugatnak szociológiai bázisa lehetett. Érthető, hogy ez a körülmény nyomot hagyott a folyóirat szerkesztéspolitikáján is. Viszont ha mi ezt egyszerűen a szerkesztői munka valamiféle fogyatékosságának vagy koncepcionális gyöngéjének minősítjük, úgy valójában a történelmi helyzet objektív adottságait mellőzzük az ítélkezés során.