Botka Ferenc

A Nyugat 1924-1925-ös évfolyamaiban Lányi Saroltának hét olyan verse található, amelyek szenzációként hatottak a maguk idejében, s amelyeket irodalomtörténetünknek is érdemes újra felfedeznie.

A Szovjetunióból küldött hét vers: az Apám, a Lábnyom, az Ifjakhoz-idősen, az Ajándékos évek tüntén, a Hajnali elégia, az Este a város határában és a Fölébresztő álom - elenyésző töredék az életműben, a folyóirat történetéhez képest pedig csupán apró adalék.

Gombhoz keresünk kabátot, amikor mégis külön szólunk róluk? Vagy valóban olyan a súlyuk, hogy megérdemlik a megkülönböztetett figyelmet?

Úgy gondolom, nem azért kell foglalkozni velük, mert szokatlan időben és helyen láttak napvilágot, hanem azért, mert tartalmuknál fogva is jelentősek: egy életmű ellentmondásokkal teli fordulóját dokumentálják, s az életművön túlmutatva számos momentummal árnyalják és gazdagítják az emigrációs irodalom kialakulásának kérdéseit, problémakörét.

Lányi Sarolta 1922 júniusában távozott Magyarországról. Nem volt könnyű lépés: kiszakadni az anyanyelv éltető melegéből. Különösen számára nem volt az, mert ezt külső kényszer nélkül, önként tette. 1922-ben már nem volt közvetlen cenzúra, Lányi viszonylag szabadon publikált; pályatársak, barátok vették körül: Osvát, Kosztolányi, Tóth Árpád, a Nyugatban kibontakozott költészetének értői és hívei. Nemrég jelent meg Napjaim című verseskötete, amely meleg elismerésben részesült: Füst Milán méltatta a folyóiratban.

Mégis hívta az önként vállalt sors: férjét, Czóbel Ernőt követte, akit az ellenforradalom börtöneiből 1922 áprilisában cseréltek ki a Szovjetunió területén élt volt hadifogoly tisztekért. Amikor május 9-én megrendezték búcsúestjét a Zeneakadémián, tudta, utoljára találkozik azzal a körrel, amely szerette és becsülte költészetét. Búcsúverse, a Távolodó ének, amelyet itt szavaltak el először, tele van ellentmondással: kín és öröm, halálhangulat és bizakodó életkedv keveredik benne. A bujdosó énekek hangulatát árasztó első sorokból elfojtott zokogás árad:

Keserű fuvolám
Kiesik a számból,
elmegyek meghalni
Ebből az országból.

...

Fiatal kincseim
Már úgyis elszórtam,
Halovány gyöngyeim
Villognak a porban.

A fájdalmon és a lemondáson azonban végül mégis átsüt a vígasz, a remény: férjét követi, családját, szerelmét:

Ám hiv a halálnál
Erősebb szeretet
A szomorúságból
Az vált meg engemet.

...

Keserű fuvolám
Kiesett a számból
Elmegyek szeretni
Ebből az országból.

Szónoki kérdés lenne ha feltennénk, vajon valóban meghalt-e ez az éltető közegéből kiszakadt költészet, amelyet Tóth Árpád olyan megrendült szavakkal méltatott a búcsúesten: "A Nyugat költői megújhodást hozó évtizedében a lírai közvetlenséget, a póznélküliséget áhítoztuk a legjobban, és csaknem a legeredménytelenebbül... És Lányi Sarolta ezt hozta magával, már pályafutása legelső állomására... Ez a fiatal lány tanította meg az új generációt a keresetlenül is színes és meleg lírai beszédre."

Tudjuk: nem apadt el ez a költészet. Az igazi költő nem hallgathat el soha, legfeljebb csak szava válik visszhangtalanná. S Lányira ez a keserű, előre látott osztályrész várt hosszú éveken át. Nemcsak szava vált visszhangtalanná, hanem bizonyos mértékig élete is.

Mit tehetett 1922-ben Szovjetoroszországban az a költőnő, aki egy viszonylag kiegyensúlyozott értelmiségi életformából került át a polgárháború utáni évek látszólagos zűrzavarába, nélkülözésébe; aki számára nemcsak az új környezet, de az ott beszélt nyelv is idegen volt; aki viszont ugyanakkor tudta és látta, hogy mindez történelmi szükségszerűség, a férje és az általa vallott eszmék konkrét megvalósulása, az eszmékből kirajzolódó emberibb jövő kezdete, kibontakozása. S mindezen túlmenően az egyetlen életlehetőség a hazájukból kiüldözött, hontalanná vált magyar forradalmárok számára.

A helyet az új szellemi életben a férj találta meg hamarább. Kiérkezése után a Marx-Engels Intézet munkatársa lett, minden idejét, energiáját a klasszikusok megismerése, tanulmányozása, kéziratainak összegyűjtése, kiegészítése, majd sajtó alá rendezése foglalta le. Felesége, aki félévvel utána érkezett, nem tudott bekapcsolódni azonnal az ország lüktető véráramába. Nemcsak nyelvi akadályok, hanem egyszerű prózai okok miatt is: kislányát kellett nevelnie, családját kellett ellátnia.

A régi földesúri kastély, amelyben az Intézet volt elhelyezve, nekik is fedelet adott. A legszükségesebb anyagiakkal őket is ellátták. De az adott körülmények között Lányi Sarolta számára mindez bizonyos mértékű tétlenséget, a hétköznapok szürkeségének való kiszolgáltatottságot jelentette, s ugyanakkor egyre jobban érezhető elszakadást is a férjtől, akit az új munka teljesen lefoglalt.

A magányhoz már régen hozzászokott, hiszen a világháború hónapokra, évekre szakította el őket egymástól, a Tanácsköztársaság forgatagában is kevés idő jutott a családra, hogy a börtönévek távolságáról ne is beszéljünk. Ez a mostani magány azonban minden eddiginél súlyosabban szakadt rá, hiszen hiányzottak a pályatársak, az az irodalmi légkör, ami otthon mindig körülvette.

Csoda-e hát, ha a sokszorosan rászakadt magányt nehezen viseli el, ha dermedten látja: hogyan fogy önbizalma, életereje. Úgy érzi: "hosszú hólepte" út az élet, "bús a szivárvány a hóhideg, holtfehér színben". Egyedül bolyong e jéghideg tájon - sorsa "tétova lábnyom" a hóban: céltalan, pusztuló (Lábnyom).

Mint első verseskötetének címében is vallotta: a költészetet mindig ajándékként fogadta: az élet megszépítő, lelket gazdagító ráadásaként. A "hóhideg, holtfehér síkon" verse is megdermed. Mint egyik címe is jelzi: Ajándékos évek tűntén egyre inkább fogy érzelmeinek melege - a szépség és harmónia nyújtotta vígasz. Dermedten áll; dehogy várja még ekkor az "új zene zendültét"! "Új mámort - vallja - már a halál adhat csak, a nagy biztosság. Ám amíg élek, a csendemet őrzöm. Utolsó hűs menedék ez nékem."

E csend, e magány - menekvés a jelenből a múltba, a gyermekkorba, amely tudat alatt ott lüktet mindkét verse hexameterjeiben, ott kísért gondtalan lányságát felidéző hajnali álmaiban (Fölébresztő álom), s azokban a szárnyas emlékekben, amelyek pályakezdését, lázadó társait keltik életre (Ifjakhoz - idősen).

A magányt, az elhagyatottság érzését csak fokozza a váratlan hír: apja halála. A feltóduló emlékekben őt, a halottat érzi élőnek, s önmagát, az élőt céltalannak, halottnak (Apám).

De még itt a magány legmélyén is, ahol életének értelmét egyetlen lényben: gyermekében látja viszont (Hajnali elégia, Fölébresztő álom), itt is érzi, hogy ez a magány, ez az elszigeteltség nem törvényszerű: nem a körülötte feszülő társadalmi rend kényszeríti rá. Az ok nem kívül, hanem belül, önmagában van. Önmagában: énjének, költői világának akart vagy akaratlan zártságában, elszigeteltségében. Többször is kijelenti ugyan, hogy nem tud kilépni önmagából, hogy "Én nem várom új zene zendültét" (Ajándékos évek tűntén), hogy idegen tőle a "harcos új rivalgás". A múlt, a szomorúság parancsszava kirekeszti érzelmi köréből a forradalom "harsabb" melódiáit: fölérzi azok "nagyságos értelmét", tapasztalja azok "világon átzendülő" győztes hódítását, - szívéig azonban nem tudnak eljutni. Mint ahogy régen egy évtizeddel azelőtt - Ady "vérrel pompás" költeményei sem... "Az Ady versek zengzetét" itt, "idegenbe hullván", havas magányában fogja fel a maga teljességében - vigaszként, feledésként, a jövő ígéreteként. S szégyenkezve vallja

akkor üres fiatal főmben
csak a magam csörgője hangzott
és attól nem hallottam
a Harangot.

(Töredelmes emlékezés Adyra)

Ez a költemény különösen szembeszökően mutat rá arra, hogy a kényszerűen rászakadt magány egyúttal öneszmélés is, katarzis, amelyben megindult lényének, költészetének teljes újjáértékelése. Nemcsak azokra a soraira kell felfigyelnünk, amelyek azt állítják, hogy "A nagyvilágnak énekes vak koldusa, / ki magyarul dalol." Hanem az azokat követő, szinte váratlanul kipattanó mondatra is: "s a magyar hályog, ha oszlik szemén, / csodálkozik, és elhallgat szegény".

E fordulat hirtelen felvillanó fényként hasít be magányának igazi mélységeibe. Elárulja, hogy öneszmélése ugyan a múlt újjáértékelésével van elfoglalva, de azt is, hogy az új értékrendszer kialakításához mércét, az indítékot már új élményeiből, élettapasztalataiból meríti. Minden befeléfordulása mellett magánya tehát nagyon is élénken reagál az újra, a forradalom valóságára, amelynek egy-egy életszeletét szinte fotografikus hűséggel adja az Este a város határában című költeményében. (Versszakai filmszerű montázsban mutatják be a változó Oroszország hétköznapi életét: Kupolákat látunk, amelyeket "vörösre mart az alkony", paraszt szekerest, aki már irigyen nézi az autók rohantát, katonai tábor "békésen diadalmas vörös barakkjait", amelyekre "már-már fölengedő félsszel tekint a polgár", földutakon kanyargó "sársíneket", amelyek mentén még harisnya nélkül, de már "magassarkú cipőkben" haladnak gyércsordájú teheneik előtt a parasztasszonyok. A forradalom változó valósága ez, a NEP  korszakáé, amelyben újrapezsdül a termelés, a város és a falu újszerű, gyakorlatias gazdasági kapcsolata. Mindez pontos látlelet tárgyaiban, jelenségeiben: értelmileg pontosan felfogott, de még érzelmi tűz nélkül; bizonyos mértékig idegen világ, amelyben a költő még nem érzi otthon magát. Nem azért, mert e világ lényegét érezné idegennek, hanem, mert saját helyét, alkotó szerepét nem látja világosan benne.)

Egyre határozottabban érzi: ahhoz, hogy a forradalom éltető vérkörébe kapcsolódjék, önmagának is át kell alakulnia. Forradalmas pályatársaihoz hasonlóan, el kell hogy dobálja "mit gyűjtött, tanult", el kell hogy felejtse, "mi rajta rág, a múltat". Ahhoz, hogy az ifjakkal "tehertelen, töretlen" menetelhessen "előre rajban", ahhoz önmagát is újjá kell formálnia: túl kell lépnie az "édes-bús bilincsen", a családon, amely ugyan egy adott időszakban egyetlen vigasza és menedéke, ugyanakkor azonban akadály, sőt korlát is a teljesebb közösség felé (Ifjakhoz-idősen).

Amikor 1925 októberében az álom és ébrenlét csodálatos vízióját megteremtő Fölébresztő álom című verse, amely anyai érzésének fényes deklarációja, a Nyugatban megjelent, már egy másik - igaz kéziratban maradt - költeménye is elkészült. Az a költemény, amely költői pályájának egy egészen új szakaszát vezeti be, s így kezdődik:

Vallom, hogy csak a nagy marsot akarom hallani,
S életem kiteljesedett ünnepe volna, ha boldog-komolyan
Jól benn a tömeg legközepében s nem hátul, nem is legelől,
S jaj nem a szélén, honnét leszakadni is lehet,
Jó meleg embersürüben menetelnék,
Nem nézve jobbra se balra, s nem, soha vissza...

A döntő lépést akkor még nem sikerült megtennie. "Bénultan állok. Lábamon meddő évek lánca csörömpöl" fejezi be a költeményt. A cél, az új életprogram azonban már készen áll. S később - még sok-sok kín és buktató árán - költői megvalósításához is eljut.

Nincs szándékunkban túlértékelnünk sem az életművön belül, sem a Nyugat egykori lírai termésében e szerény versciklust. Úgy érezzük azonban, hogy rendkívül éles kérdésfeltevéssel példázza a szocialista irodalmon belül az értelmiségi forradalmároknak azt a göröngyös és nehéz útját, amelyen a forradalom eszméjének igaz és értelmes szolgálatát keresték. Lányi Sarolta verseit azért találjuk rendkívül figyelemreméltóknak, mert ezt a sorsot, ezt a keresést a maga ellentmondásosságában rideg őszinteséggel és szókimondással tárták fel. Azzal a lírai őszinteséggel, amely költészetében éppen a Nyugat hasábjain a tízes évek elején jelentkezett irodalmunkban. Ez a költészet akkor, kezdeteiben még csupán az egyéni lét érzelmeit, vonzalmait fejezte ki; egy szűk világét, amelynek líráját méltán hasonlították csobogó patakhoz. "Egyik versében maga is ezüst pataknak mondja költészetét - írta Lányiról Tóth Árpád 1922-ben a már fentebb idézett méltatásában. - S keresve sem találhatunk szebb metaforát jellemzésül. Ez az ezüst patak immár tíz éve teszi zengőbbé muzsikáló hullámaival a magyar Parnasszust, tükrében tíz esztendő sok vidámsága és még több szomorúsága fürdette parti virágait, kék egét, anda holdsugarát és tragikus felhőjárását."

E patak útja a hazától való elszakadás után jégvilágon haladt át, majd csobogó vize zuhogók és vízesések robajába torkollott: tükre viharfelhőket és villámokat tükrözött, hullámait örvények vonták a mélybe és emelték újra a felszínre. De a hangja mindig tiszta maradt, zengése költészetünk színe-javát gyarapította.

Ideje, hogy a maga teljességében és mélységében felfedezzük.





Hátra Kezdőlap Előre