Hozzászólásomban - a tárgy bonyolultságához képest röviden és vázlatszerűen - a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja, József Attila és a kor egyik legjelentékenyebb folyóirata és mozgalma, a Nyugat közötti viszonyok kutatásához szeretnék néhány adalékkal szolgálni és néhány vizsgálódási szempontot kipróbálni.

Igen nagy számban lehet felsorolni olyan hatásokat, amelyek József Attilát a Nyugat lírája felől érték. Szabolcsi Miklós, Király István, Tamás Attila és mások alaposan feldolgozták ezt a problémát és kutatásaik eredményeképpen egészében helyes arányokban, kellő világosságban áll előttünk a József Attila lírája és a XX. századi magyar lírai hagyomány közötti összefüggés. Persze a tüzetes elemzés egyrészt újabb motívumokat, további reminiszcenciákat fedezhet föl (ez a dolog természetéből következik, hiszen minden életmű milliónyi szállal kötődik a hagyományhoz), másrészt pontosíthatja az eddigi adatokat, feltételezéseket. Kérdés azonban, hogy az eddigi eredményekkel, a kialakult összképpel nem vitatkozva, eddigi tudásunkat egészében véve gyökeresen nem módosítva, érdemes-e tovább szaporítani az adatok számát, nem terméketlen filologizálás-e az ilyen apró részletekbe menő hatáskutatás?

Vajon mennyiben gazdagítja József Attiláról való tudásunkat, ha a Homály borult című zsengéje mögött az eddig feltételezett minták helyett (Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója: "A legtöbb vers még az iskoláskönyvek hangján, illetőleg a nép-nemzeti iskola hangján szól, leginkább Arany balladáién, vagy Petőfién, de abban elég simán [Homály borult...]"), vagy legalább azok mellett Tóth Árpád nyilvánvaló hatását fedezzük fel? A József Attila-zsenge és Tóth Árpád Gesztenyefa-pagoda című verse két-két sorának szembeötlő hasonlatossága:

Tóth Árpád:  Ne bánd, hogy szól már a kuvik,
                     S hogy már a hold is elbuvik,

József Attila: Denevér száll, szól a kuvik,
                     lassan a hold előbúvik.

a két vers közötti további genetikus összefüggések keresésére késztet. A két vers sorainak szótagszáma megegyezik. Ritmusuk is rokonságban van. Tóth Árpád versének ritmusa magyarosan is ütemezhető jambikus nyolcas. A magyaros olvasás történhet a felező nyolcas ritmus-sémájának megfelelően is, de a sorok jelentős részét kényelmesebb 5/3-as megoszlásban olvasni. József Attila zsengéjének ritmusa egyszerűbb, a fiatal költő a felező nyolcas szerinti olvasatot kivonatolta Tóth Árpád verséből. Részben egybeesik a két vers témája is: mindkettő az esteledő erdő leírásával indul. De még ezen is túlmenően a zsengében Ady és Juhász Gyula motívumokat is találhatunk.

Vajon van-e jelentősége annak, ha kimutatjuk, hogy a Sóhaj című zsenge mintája Kosztolányi Fölébredek-je, A bús férfi panaszai egyik darabja? (A József Attila-kutatás Ady hatását feltételezte. A címek hasonlósága alapján a Sóhajtás a hajnalban című verset tekintették mintának. De Ady művei között nem találunk olyat, amelynek versformája, vagy más formai-tartalmi jegye emlékeztetne a Sóhajra.) Gáldi László a Fölébredek című verset a jambikus négyes példájaként említi, "amely a 20. század lírájában olykor egy-egy sajátos lelkiállapot, például a riadt szorongás kifejezője lett." Úgy tűnik, József Attila ezt a Kosztolányi-féle jambikus dimetert utánozta - sokkal kezdetlegesebben. A jelentősen eltérő megvalósulás ellenére a két vers abban is megegyezik, hogy az egyén fájdalmának, kínjának kozmikus méretűvé általánosítása megy végbe bennük:

Végül: vajon mennyiben változik meg véleményünk József Attila költészetéről, ha felismerjük, hogy Üdvözlés című, 1922-es versét egy Babits vers hatására írta? Itt a nyomravezető motívum az Üdvözlés egyik furcsán hangzó rímje volt:

Mintáját a Fájó, fázó énekben véltem felfedezni:

Feltételezve, hogy a "puskaszó" kicsit erőszakolt szóalkotással az "ágyúszó"-ból sarjadt, több hasonló rímet kerestem. Kiderült, hogy a fiatal költő szándékoltan artisztikus rímeit, a rímalkotás virtuóz technikáját ez esetben Babitstól leste el. A rímtechnika hasonlósága a két vers ritmusának összevetésére késztetett. A strófaszerkezetek megegyeznek: mindkét vers kétsorosokból áll. A sorok Babitsnál nyolc szótagúak. Jambikus lüktetésűek, de magyarosan is ütemezhetők, 5/3-as osztásban. Az Üdvözlés sorai az első, harmadik, ötödik és hatodik versszakokban ugyanúgy ütemezhetők, mint Babits versében. A második, negyedik és hetedik strófában azonban a költő variálja az eltanult versformát, mintegy játszik vele: megtoldja egy szótaggal és így 5/4-es osztással olvasható, illetve az utolsó jambushoz, még egy csonka láb kerül.

A kutatók egy részének felfogása szerint egy költő akkor érdemel komolyabb figyelmet, amikor eredetivé vált, ha lekoptak modorosságai, megtalálta hangját, elengedte mesterei kezét. E kutatók a fenti három példával illusztrált kérdésre tagadólag válaszolnak: bármilyen alaposan feltárhatjuk a fiatal József Attila korai költészetében a mesterek és elődök hatását, szerintük ez a tudás nem visz közelebb a költő életművének megértéséhez. Ezzel a felfogással vitatkozva bizonyítani szeretném a művész tanuló tevékenységének, jelen esetben a nyugatos költők hatásának komoly jelentőségét abban, hogy a József Attila-i életmű éppen az adott módon valósult meg.

A bizonyítás alapjául a Lukács Györgytől eredő és Király István Ady-könyvében részletesebben kifejtett dezideologizáló transzformáció törvénye szolgál. József Attila életműve kiváló alkalmat ad e törvény működésének szemléltetésére. A kutatók sok példát hoztak arra, hogy költészetében egy és ugyanazon téma vagy motívum újra és újra, többé-kevésbé változott formában felbukkan. A példák szaporíthatók: a Medáliák nem egy kifejezésével már a korai művekben találkozunk. Sok ilyen korábban felvetődő mozzanat megőrződik a művészi tapasztalatban, a költő emlékezetében és adandó alkalommal aktualizálódhat, beépülhet egy későbbi vers szövetébe, átalakulva az adott költeményben betöltött szerepének megfelelően. A Nyári délután a szobában című vers egyik sora "vár rám a lépcső villogó foga", a hetedik medáliában "lépcsőházak villogó fogán" formában tér vissza. A költő a sikeres, dekoratív képet a Medáliákban méltóbb környezetben újból felhasználta, hozzáigazítva azt a vers ritmusához, grammatikai és értelmi szerkezetéhez. Lényegében ugyanezt mondhatjuk a Napszonett "rezgő ajkam" kifejezéséről, amelyik a kilencedik medáliában kibővülve, más hierarchikus rendben és más értelmi funkcióban újra előlép: "hogy széles ajkam lázban rezgve ring". A korszerű hatáskutatás alapvető feltétele, hogy a hatásvizsgálatok során központi jelentőséget tulajdonítsunk a dezideologizáló transzformáció törvényének, hogy a művészi tapasztalatszerzés folyamatát, emlékezés és alkotás összefüggéseit a maguk bonyolultságában fogjuk fel. A József Attila műveiben vándorló motívumok egy részéről frappánsan kimutatható, hogy - szemben a fentebb idézett két példával - "idegen" eredetűek, valamelyik mester művéből származnak át a fiatal költő verseibe.

Először egy 1922-es vers, az Ősapám elemzéséből kiindulva vizsgáljunk meg egy motívum-láncolatot! Az Ősapámat a József Attila-kutatás (Szabolcsi Miklós, Bóka László) jogosan hozta összefüggésbe Ady Ond vezér unokájával. Szilágyi Péter pedig a nacionalista-turanista hagyományhoz kapcsolta. Nem esett szó azonban az egyik legfontosabb előzményről: Juhász Gyula hatásáról. A Juhász-hatás legszembetűnőbb a:

sor esetében, amely Juhász Berzsenyi szonettjének:

sorára visszhangzik.

A "dagad" ige helyébe a díszesebb "feszül" ige helyettesítődött, de a Tanulmányfej című versében, ahol újra felbukkan ez a motívum, megint a "dagad" ige került elő:

Ez a Juhásztól meghódított motívum sokáig megőrződött a költő emlékezetében - nevezzük így: - a "verspotenciálban" anélkül, hogy versbe lépett volna, míg az 1934-es Iszonyatban alkalom nyílt felelevenítésére. Itt a költő expresszív erejű, tökéletes hasonlatot bontott ki belőle:

Az elsajátított motívumon a költő kettős transzformációt hajtott végre:

1. A dekoratív jelző: "holló" és ige: "feszül" helyébe a Tanulmányfejben a "csúf" és a "dagad" került. Ami az első esetben a szép fej megjelenítését szolgálta, azt a Tanulmányfejben a tárgynak megfelelően a rút jelölésére alkalmazta a költő. Elképzelhető, bár ellenőrizhetetlen, hogy e transzformációban Tóth Árpád Vergődés című versének is szerepe van:

(Ez esetben a Juhász- és Tóth-hatás kontaminációjáról beszélhetnénk.)

2. A második transzformáció az Iszonyatban ment végbe: A költő a képet hasonlattá oldotta és (szembesítve közvetlen valóság-tapasztalatával) a tárgynak megfelelően specializálta. A "dagad", "feszülnek" igék helyére a megszemélyesítő "másznak" ige került. Ez lett a hasonlat "hívószava", az asszociáció elindítója. A költő tehát a megszemélyesítést hasonlat segítségével oldotta, idézőjelbe rakta. Az utolsó változat fölénye az előbbiek fölött nyilvánvaló, de az is nyilvánvaló, hogy a hasonlat tökéletességének elöntő feltétele és létrejöttének egyik magyarázata az "elődolgozás", amely Juhásznál és Tóthnál kezdődött, folyatódott az Ősapámban és a Tanulmányfejben. Az iszonyaiban már csak egy többletet kellett hozzáadni.

Juhász Gyula szonettjének idézett sora nem elszigetelten épült bele az Ősapámba, hanem egy tanulási-utánzási tevékenység szerves részeként. Az Ősapám az első kísérlet József Attila részéről a Juhász-féle zsánertechnika elsajátítására. Ez a tény nyilvánvalóvá válik, ha összehasonlítjuk a Tanulmányfejjel, amelyről Szabolcsi Miklós így ír: "Ugyanúgy hivatkozhatnánk József Attila juhászgyulás zsánerképeire (mint a Tanulmányfej)... a fiatalabb költőre ez a megvesztegető előadásmód és technika nem marad hatástalan: a Részeg a síneken, a Tanulmányfej, de még a Parasztanyóka sem születhetett volna Juhász-zsánerek nélkül." A két vers technikája között szoros összefüggést, sok megfelelést találunk, amelyek a "holló-vérerek" és "csúf ér" megfeleléséhez hasonlóan értelmileg-hangulatilag ellentétesek:

                                                        A süveg:
"süvegje mellett karvalyszárnya száll"    "Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan"

                                                        A szemek:
"de nagy szemében őserő tüzel"             "Ködlepte, síkos szemsikátorában, véres kövön a
                                                              mámor tántorog"

                                                        A haj:
"Dús hosszú fürtje barna, mint a föld"    "zsiros haján"

                                                        A kezek:
"Vasmarka kérges, nagy tusákra tört"     "... s nehéz, vörös kezekkel fiaskót dédelget"

                                                        Az arc:
"Rézarca, mint a gondos est, nyugodt"   "tört száraz tófenék az arc, de ember"

A Tanulmányfejben és a többi zsánerképben tehát a költő egy már az Ősapámban elsajátított zsáner-technikát rutinosan alkalmazhatott.

Hogy milyen későbbi nagy teljesítmények csíráztak ezekben a korai juhászgyulás zsánerekben, azt a legpregnánsabban épp a Tanulmányfej mutatja. Tanulságos összevetni a vers első két strófáját:

a Külvárosi éj egyik részletével:

Mindkét részletben a korcsmában ülő részeg napszámost írja le a költő. De míg az első versben el van foglalva az ember tanulmányfejszerű, aggályosan pontos, részletező leírásával és mögé rejti szociális indulatát, addig a fejtanulmány tapasztalatainak birtokában, a nagy műben biztos kézzel, néhány vonással, markánsan megrajzolja a napszámos alakját és gondolatilag magas szinten értelmezi az alakot, feltárja a napszámos elkeseredett lerészegedése mögöttes, szociális-morális tartalmát. A zsáner-technikából eredő tárgyilagosság, a testi és lelki nyomorra való felelősségteljes odafigyelés a Külvárosi éjt megalapozó szemlélet előfoka. Juhász Gyula hatása tehát egyik összetevője lett annak a teljesítménynek, amelyet József Attila ebben a nagy művében elért.

Sok érdekes problémát vet föl a Vergődő diák második strófája:

A halál és szerelem sajátos kapcsolata, a szerelemben együtthalás vágya, tehát egy, a költészetben ősidők óta ismert és a költészet minden rétegében és szintjén (népköltészet, magyar nóta, sláger, "magas irodalom") elterjedt motívum kap formát benne. Látszólag szinte korlátlan hatás-lehetőséggel kell számolnunk, de ez a szám erősen lecsökken, ha csupán azt vesszük figyelembe, amihez ebben az időben a költő hozzájuthatott. A kör még jobban megszűkülne, ha a reális lehetőségek közül a valóban ismerteket ki tudnánk válogatni, a hagyomány-potenciáltól a hagyomány-struktúrát el tudnánk különíteni. A legbelsőbb koncentrikus körben pedig az az egy vagy néhány hatás-tényező foglal helyet, amelyek alakítólag, meghatározóan beleszóltak a motívum adott formában történő megvalósításába. Ez az egy vagy hatás-kontamináció esetén néhány hatás részben úgy értelmezhető, mint közvetítés: egy jelentős hagyományt tesznek felfoghatóvá, elevenné a költő számára. De a hatás több is mint közvetítés: minden mintában a hagyomány egyszeri, sajátos módon realizálódik, a költő rányomja bélyegét a mégoly általánosan használt motívumra is. Az idézett strófa mintájaként szolgálhattak például Babits (Laodameia, Új leoninusok) művei, de a formai jegyek, stigmák Ady hatását teszik valószínűbbé. Ady az Elfogyni az ölelésben című költeményében így ír:

Ady hatását mutatják az azonos vagy közeli szavak (Szeretne-akarom; csókban-csókban; elfogyni az ölelésben-együtthalni), azonos vagy közeli nyelvtani formák (halni-elfogyni; csókban-csókban;) és ami a legfőbb: Ady hatására utal a motívum kései, A vergődő diáknál sokkal érettebb, tökéletesebb megfogalmazása a Jaj, majdnem... kezdetű versében:

A vergődő diák és a Jaj, majdnem... megfelelő strófái közötti genetikus összefüggés egyik szála az "együtthalni" és a "... halna... velem" szavak között húzódik. A "mámoros csókban" eufémiszikus metonimiája helyett azonban a Jaj, majdnem...-ben az "Egy ölelésben..." kifejezés, a szerelmi kapcsolat egyenes megjelölése áll. Ugyanezt olvashatjuk Ady versében is. A költő tehát itt saját transzformációját visszajavítja, helyreállítja az eredeti nyelvi formát. A dezideologizáló transzformáció működésének ezt a példáját még azzal egészíthetjük ki, hogy az említett motívum realizálásának módját a Jaj, majdnem...-ben a költő freudista tájékozódása is befolyásolhatta. Ezzel a hatással itt nincs módomban foglalkozni, de annyit meg kell jegyezni, hogy ezt már másodlagos, tehát nem megismertető, hanem a megismertet módosító hatásnak kell tekintenünk.

A következő fejtegetésben Ady Álmodik a nyomor című versének:

és József Attila Anyám című versének:

genetikus összefüggéséből kiindulva néhány gondolattal szeretnék hozzájárulni a József Attila életművében oly nagy szerepet játszó álom-motívum elemzéséhez. Ezen a téren komoly eredményeket ért el a József Attila-kutatás. Egri Péter részletesen foglalkozott József Attila költészetének látomás- és álomszerű mozzanataival. Király István és Szilágyi Péter pedig felfedték az Álmodik a nyomor és az Óda Mellékdala, illetve az Ars poetica közötti megfelelést. Tehát itt a hatáskutatásnak nem elsősorban tényfeltáró szerepét szeretném bemutatni, mint inkább erejét az eddigi eredmények továbbgondolására, árnyalására. Azt a folyamatot próbálom itt rekonstruálni, amelynek során József Attila művészi gyakorlatába beépült az álom-motívumnak az a típusa, amelyet ő Ady Álmodik a nyomor című versében ismert meg. Csak a legfőbb példákat említem és lemondok az álom-motívum útjának végigkövetéséről. Az itt felmerülő bonyolult kérdések külön dolgozatot igényelnének.

A két idézett részletet összehasonlítva láthatjuk, hogy József Attila átvette az Ady-motívum szervező mozzanatát, az "álom" fogalmát (Álmodik - álmában). A két motívum közötti minden további összecsengés ennek az átvételnek a következménye. Az álom-motívum lehetőség és valóság közötti viszony egy konkrét vonatkozásban történő összemérésének eszköze. A lehetőség egyszerre több és kevesebb, mint a valóság. Több, mert például az "álom" képzetében konkretizált lehetségesben benne vannak azok az értékek, amelyek a "nyomor"-ként leírt valóságosból hiányoznak. De kevesebb a lehetőség a valóságosnál abban az értelemben, hogy ami még csak az álomban van, lehet meddő, soha meg-nem-valósítható, vagy megvalósulásában lefokozódó, torz. Az álom-motívum alapszerkezetét mindig lehetőség és valóság ilyen viszonya adja. Az Álmodik a nyomorban és az Anyámban ezt a szerkezetet teljes kibontottságában, szimmetriájában, egyensúlyi helyzetben találhatjuk meg, de ez a szimmetria ritkán fordul elő. A motívumnak a József Attila életművében történő továbbfejlődése során, az alapszerkezet megmaradása mellett lehetőség és valóság erőviszonyai és így a motívum konkrét szerkezete két, egymással ellentétes irányban módosult. A módosulások iránya az álomba helyezett tartalmak milyenségétől függött. Az egyik ágon a költő az álom, a lehetőség fölényét, magasabbrendű voltát emelte ki, hangsúlyozta a valósággal szemben.

Az álom-motívum átalakulásának tendenciája ezen az ágon a következő: a költő egyre jobban azonosult az álomba foglalt tartalmakkal és ezzel párhuzamosan fokozatosan elhalványult a feltételesség mozzanata, az álom-jelleg. Ady kívülről közelítette meg versének hősét. Egy gondolat (Király István: "... a nyomor mélyén is ott volt, ott aludt, álmodott, szunnyadt az emberség. Látszott... a mélyben rejlő s felszabadításra váró sok szépség.") optimális megfogalmazása érdekében keresett egy megfelelő modellt és helyzetet: elképzelt egy sorsot "valahol, tán Újpesten". A stafétát átvevő József Attila az Anyám megalkotásakor a fordított utat járta be. Ő egy valóban élt és hozzá közelálló személyt, egy személyes tapasztalatból ismert helyzetet, saját világát értelmezte az Adytól tanult szempontok szerint. Tehát ellentétben Ady eljárásával, ő az egyedit fejlesztette általánossá, Ady gondolatát saját élettapasztalatainak megfelelően konkretizálta.

Figyeljük meg, milyen vágyak jelennek meg Ady újpesti proletárjának álmában: 1. a tisztaság és a pihenés vágya: "tiszta ágyat", 2. a tiszta szerelem kívánása: "tiszta asszonyt"; 3. a megfelelő táplálkozás igénye: "egy jó tál ételt"; 4. a morális elismerés követelménye: "tisztességet / S emberibb szavakat." Vizsgálva az Anyám és az Álmodik a nyomor szövegösszefüggéseit, az álommotívum sorsát József Attila versében, figyelembe kell venni, hogy a költő a motívum megfogalmazásában, szemben mesterének részletező eljárásával, az összefoglaló-jelképi megoldást választotta. Sajátos egyéni vágyba sűrítette egyrészt a testi-anyagi harmónia kívánásának változatait ("Álmában tiszta kötényt hordott"), másrészt a morális elismerés igényét ("a postás olyankor köszönt néki"). A "tiszta kötényt" kifejezés a "tiszta ágyat" és a "foltatlan ruhát" szintéziséből alakulhatott ki, de a megfelelés érdekességét az adja, hogy József Attila itt édesanyjának egy valóban létező tulajdonságát írta le: ismert tény, hogy a "mama" nagyon sokat adott a tisztaságra. Gondolat és tárgy, dekoráció és imitáció itt hiánytalanul összeforrtak. A morális elismerés kívánsága az Anyám című versben úgy alakult ki, hogy a költő Ady "tisztességet / S emberibb szavakat" kifejezését behelyettesítette annak egy konkrét esetével: "a postás olyankor köszönt néki", azaz az általánost egy egyedi esetbe rejtette. Az Anyámban tehát József Attila közelítette magához az Ady által fölvetett problémát, az osztályszolidaritást egyéni részvéttel, személyes szánalommal gazdagította.

A motívum újabb kilépésében az Óda Mellékdalában ez a személyesség fokozódik. Megszűnik a harmadik személy. A költő kommentátorból lírai hőssé lép elő, eltűnik a tartalom és a költő közötti közvetítő személy és ezzel kiiktatódik a tartalommal való azonosulás kerülőútja: a szánalom érzése. A költő személyi tulajdonba veszi az álom tartalmát és saját vágyaként adja elő. Mivel a Mellékdal megalkotásakor József Attila Ady módján, a részletezés eljárását alkalmazta, a szövegösszefüggések sokkal közelibbnek mutatkoznak, mint az Anyámban. A különbség csupán az, hogy amíg Ady versében az összkép külön mozzanatokból rakódik össze, addig a Mellékdalban az összetevők egy kerek jelenet, az "esti hazaérkezés" szerves részeiként bontakoznak ki. Ezt az egységesítő törekvést már az Anyámban is láthatjuk: ott az "olyankor" szó okozati kapcsolatot létesít a testi harmónia és a morális elismertség élménye között. A Mellékdalban az Álmodik a nyomor "tiszta asszonya" teljesíti a költőnek az újpesti proletár álmával egybeeső vágyait: vizet melegít, vacsorát ad, ágyat vet a hazaérkezőnek. A morális elismerés mozzanata a Mellékdalból magától értetődően hiányzik. De jelentősen megváltoztatva ugyan, mint erkölcsi parancs a szabad, teljes ember ideáljának megvalósítására, felbukkan az Ars poeticában: "a mindenséggel mérd magad!" Ha a genetikus összefüggés itt nem is lenne nyilvánvaló, annál magától értetődőbb a gnómaszerűvé tömörített "ehess, ihass, ölelhess, alhass" sor rokonsága az eddigi kilépésekkel. Az idézett sorban már eltűnik minden külsőleges mozzanat, csupán meztelenül maga az egyénre felszólító móddal vonatkoztatott gondolat van jelen.

Említettem, hogy az Anyám idézett részletében még megvan a lehetőség és valóság egyensúlya, látszik az álom tartalmi többlete a nyomorral szemben, de látszik e többlet képzelt volta, az álomjelleg is. Ez az álom-jelleg az Óda Mellékdalában nem szűnik meg, (hiszen a háromszor ismételt "talán" szó utal a feltételességre) - de elhalványul. Minden céltudatos tevékenységnek, mint ismeretes, van egy, az eredményt képzeletben előlegező összetevője. A költő a Mellékdalban az álomnak egy céltudatos cselekvés ("Visz a vonat, megyek utánad,") előre elképzelt eredménye pozícióját tulajdonítja. A lehetőség szféráján belül marad, de a lehetőség megvalósítása a költő állítása szerint folyamatban van. Tehát belülről éljük át az álmot, a költő beavatja az olvasót képzeletének munkájába. A képzelet tartalmát azonban nem illeti meg a neki tulajdonított helyzet, a költő önkényesen előlegezi a cselekvés eredményét, a jövőidő elvi feltételességét összemossa a valódi labilitással - egyszóval álmodozik.

Az Ars poeticában viszont már a lehetőség teljesen levetkőzve álom-jellegét az igény formáját ölti magára: "Ehess, ihass, ölelhess, alhass". Az igény nem más, minthogy a lehetőséget egy imperatívusszal a valóságra vonatkoztatjuk. Az igény-forma a lehetőségen azt jelenti, hogy a lehetőségben meglévő tartalmaknak jelen kell lenni, vagy legalábbis jelen kellene lenni a valóságban. Az igényben kifejtett tartalmak ugyanis mindig lényeges, szubsztanciális természetűek. Az a valóság, amelyben az ilyen tartalmak nincsenek jelen, tökéletlen, rossz valóság. A lehetőségnek ez az igény-rangja magyarázza az idézett sor sajátos nyelvi formáját. A ható igéhez fűzött felszólító mód a fölszólítottat nem az igében kifejezett cselekvésre, hanem az ilyen cselekvés lehetőségének követelésére hívja föl. A motívum fejlődésének ezzel az ágával, az álom tartalmával történő azonosulással, az álom-jelleg háttérbe szorulásával szemben a fejlődés másik ágán a költő egyre inkább eltávolodik az álom tartalmától és egyben az álmodótól, és ezzel párhuzamosan kidomborodik a feltételesség mozzanata, hangsúlyozódik az álom meddő volta.

Induljunk el az eltávolodási tendencia egyik szimptomájának, az álom-értelmezés átalakulásának fonalán! Összevetve az Anyám idézett sorait a motívumnak a Külvárosi éjben történt kilépésével:

azt látjuk, hogy az idézett sorokban a költő nem írta le az álom tartalmát, csupán metaforikusan jellemezte. Az álom: "omló holdsugár-szövet". Hasonló módja ez a jellemzésnek az Adyéhoz, aki Az őszi rózsák című versében szintén külsőleg, mennyisége szempontjából vette számba az álmot:

Az ilyenfajta jellemzések mindig távolságtartást, az álmok devalválódását jelzik. A motívumnak a Hazám ötödik szonettjében történt kilépésében újra találkozunk az álom tartalmának leírásával:

Az Anyám című versben a valóság-álom ellentét a nyomor-tiszta élet vágya kontrasztjának kifejtésére szolgált. A Hazámban viszont már a nyomort feledtető pótélvezetek, az olcsó fényűzés vágya és a nyomorúság igazi, általános okai állnak szemben. Az álom tartalma itt nem szubsztanciális. Az Álmodik a nyomor újpesti proletárjának "jó tál étele" itt "cukros ételekké" alakult át. Ennek a kontrasztnak a tartalma tehát az elnyomottságba való belenyugvás, az elnyomás okának nem-keresése, nem-számontartása és a vágyak kisiklása, a hamis külön út keresése közötti összefüggés megfogalmazása. Az álom-motívum a Külvárosi éjben és a Hazámban a hamis tudat problémájához való helyes viszony keresését szolgálja. A mogyoróval beszórt habos süteményekről, édes krémek illatáról álmodozó szövőlányok (Hazám) és a holdvilágos éjszakán hófehér paripán érkező királyfiakról álmodó szövőnők (Külvárosi éj) értékelésével Tóth Árpád Egy lány a villamosban című versében is találkozhattunk:

Az idézetből jól látható, hogy Tóth a hőséhez való viszonyban a lehetséges értékeléseknek csak egyik - végletes és egyoldalú - változatát, a tiszta szánalom és részvét gesztusát dolgozta ki. Ezzel szemben József Attila a maga bonyolultságában fogta fel a problémát és így az álomhoz és álmodóhoz való viszonya is összetett. Mindhárom kilépésben megtaláljuk az együttérzést és a részvétet és egyben a távoltartás, irónia mozzanatát is. De a motívum fejlődése folyamán a hangoltság döntően megváltozott. Az Anyámban az együttérzés és részvét uralkodott. Az anya álmának esendősége, gyermetegsége csupán egy halvány, gyengéd félmosolyt váltott ki a költőből. Az álom esendőségének fentebb leírt erősödésével párhuzamosan szorult háttérbe az együttérzés és adta át helyét az iróniának (Külvárosi éj), illetve alakult át az "érted haragszom" elvévé (Hazám), s ugyanígy vedlett át a vers hőse anyából szövőlánnyá, szövőnővé, helyreállítva az Ady-féle elképzeléses eljárást.

Az álom-motívum e viszonylag egyszerűbb útjának elemzésével egyrészt azt igyekeztem szemléltetni, hogyan épült bele József Attila életművébe Ady hatása, másrészt szemléltetni akartam a dezideologizáló transzformáció működésének egyik esetét.

Az eddigi József Attila-kutatás igen sok megfelelést fedezett fel a költő és a Nyugat alkotói között. Ebben a cikkben saját vizsgálódásaim eredményeinek is csak egy tört részét tudtam bemutatni. De ha az összes felfedezett és még felismerhető összefüggést számbavesszük is, az csak egy jéghegy csúcsa. Az azonosítható hatásokat úgy is felfoghatjuk, mint árulkodó kivételeket, észrevehető nyomokat. Sokkal több a verspotenciálban - vagy nevezzük így: - a költői műhelyben felismerhetetlenné asszimilálódott, azonosíthatatlanná oldódott hatás. A költészet két külső forrásból táplálkozik: a mindenkori valóságból és a rendelkezésre álló hagyományokból; a költő élettapasztalataiból és művészi tapasztalataiból. József Attila művészi tapasztalatainak szerveződésében és fejlődésében igen jelentős szerepet játszott a Nyugat hagyománya. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk József Attila és a Nyugat viszonyát, akkor a kutatásba tudatosan, elvszerűen be kell kapcsolnunk egy új nézőpontot: A Nyugat fejlődésének van egy valóságos menete. Lehet értékelni jelentőségét az egyes korszakok, fordulatok, a folyóirat életének hullámhegyei és hullámvölgyei szerint is. De a Nyugat vívmányai, eredményei egyben ki is oldódnak ebből a valóságos történeti rendből: egy művész hagyományává válnak és más közegbe kerülnek át, más törvényeknek, az emlékezés, felejtés, tanulás, tapasztalatszerzés, aktualizálódás, stb., törvényeinek, új időrendnek engedelmeskednek. Haladjon bármilyen (esetenként például akár hátráló) irányban a folyóirat, esetleg vele párhuzamosan egyidejűleg egy egészen más irányban haladó művészi életműbe beépülhetnek elmúlt, termékeny eredményei, és ez is hozzátartozik a folyóirat képéhez. Egy mozgalom fejlődése nem fejeződik be megszűntével és szerepe nem mérhető csupán újabb és újabb produktumaival. A vele érintkező, belőle induló, tőle tanuló egyéb művészi törekvésekben múltja, illetve múltjának megmaradó, azaz lényeges mozzanatai továbbra is jelenvalók és így értékelhetők.

Természetesen nem az volt a célom, hogy eltúlozzam, egyoldalúan túlhangsúlyozzam a Nyugat szerepét József Attila életművének kialakulásában. Ennek megmérésére nem vállalkozhattam egy hozzászólás keretei között. De azt, hogy egy költői életmű helyes értelmezése és értékelése nem képzelhető el a hagyományhoz való viszonyának, adott esetben József Attila és a Nyugat kapcsolatának részletes filológiai vizsgálatától függetlenül, a felsorolt és elemzett példák remélhetőleg szemléletesen bizonyítják.

---