Pomogáts Béla
A huszadik század magyar lírájának népi törekvéseiről szólván különféle dolgokra gondolhatunk. A népi lírának lehetséges egy szociológiai értelmezése: ebben az esetben a paraszti származású költők tartoznak ide. Tehát Illyés Gyula, Erdélyi József, Sinka István, Jankovich Ferenc, Nagy Imre és még néhányan. Lehetséges azonban egy politikai értelmezés is, amely azokra a költőkre utal, akik a szegény-parasztság törekvéseit fogalmazzák meg és e törekvések sikerérért küzdenek. Tehát az előbbieken kívül még Gulyás Pál, Sárközi György és Győry Dezső. Ezzel a politikai-közéleti csoportosítással rokon a mozgalmi, amely azokat a költőket sorolja közös cím alá, akik többé-kevésbé résztvevői voltak a népi írómozgalom küzdelmeinek. Ebben az értelemben ide tartozik Szabó Lőrinc és Takáts Gyula is. Végül, és az alábbiakban ezt követjük, elképzelhető egy irodalomtörténeti értelmezés, amely a stílus, a poétikai jegyek szerint jelöli ki a költők helyét. Népi költő eszerint az, aki a népköltészet újabbkeletű vagy archaikusabb formáit és stíluselemeit használja fel. (Az ilyen költő természetesen jelen lehet a szociológiailag, politikailag és mozgalmilag meghatározott csoportokban is, mint ahogy általában jelen is van.) Ebben az értelemben Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt, Nagy Imrét, Sértő Kálmánt, Gellért Sándort és költői pályájának második szakaszát tekintve Gulyás Pált soroljuk a népi líra képviselői közé.
A modern magyar költészetnek ezt a népi irányzatát meg kell különböztetnünk a XIX. század, különösen a kiüresedett, tartalmatlanná vált nép-nemzeti iskola népiességétől, ennek az áramlatnak a tovább élő, a konzervatív irodalom körében érvényesülő hagyományaitól. Még akkor is, ha az új és a régi népiesség között vannak is érintkezések, átmenetek. Például Erdélyi József költészetében, amelynek nagy kiterjedésű és igen változó színvonalú anyaga időnként a nép-nemzeti hagyományokat veszi át, sőt a "petőfieskedők" epigonizmusát ismétli meg. A két irányzat, a két iskola viszonyát egyébként meggyőző módon tárgyalja Komlós Aladár 1934-ben keletkezett tanulmánya: A régi népiesség és az új[1]. Vagy újabban Klaniczay Tibor munkája: a Népiesség és romantika[2].
A Nyugat, mint ismeretes, élesen szemben állt az önmagát túlélt nép-nemzeti iskola elveivel és költőivel. A népköltészetet azonban nagyra becsülte, és igyekezett a népiest és a népit kettéválasztani. A kettéválasztásnak ez a szándéka nyilatkozik meg abban a vitában, amely 1917-ben (tehát még jóval a modern népi irányzat fellépése előtt) folyt Ignotus és Kosztolányi között. Ignotus már az Arany János-centenáriumra írott cikkében (Arany. 1817-1917, 1917. I. k. 417-423. l.) arra törekedett, hogy a modernül rezignált versek költőjét elhatárolja a nép-nemzetiek provincializmusától. Majd, a Budapesti Szemle 1917 áprilisi támadása nyomán, újra visszatért e kérdésre, amellett érvelve, hogy Arany János nyelve ugyan paraszti eredetű, ám költészete nem népies, ellenkezőleg, Flaubert, C. F. Meyer és E. A. Poe tudatosságával, modernségével rokon.
Erre az írásra Kosztolányi Dezső válaszolt Paraszti és népies című jegyzetében (Nyugat, 1917. I. k. 849-850. l.). Kosztolányi nem teszi magáévá Ignotus érvelését, nem kívánja tagadni Arany költészetének népi jellegét, hanem úgy próbálja megoldani a kérdést, hogy új fogalmat teremt: a népiessel szembe a parasztit állítja, s ezen az alapon választja el Arany Jánost a "nép-nemzeti" iskola törekvéseitől. A népies fogalma, Kosztolányi értelmezése szerint, értékét vesztette az álnépiesek miatt. A népies másodlagos, a paraszti ellenben eredeti, ősi és nyelvileg szikár, kemény. Ennek a parasztinak Pázmány (akit a cikk szerzője rendkívül nagyrabecsült) és a hitvita-irodalom a történeti mestere. A paraszti: "durva, szókimondó, izgatott, fehér izzásig hevített, szenvedélyektől fuldokló, zajgó magyarság". Ebben az értelmezésben már a huszadik század népi lírájának az igénye nyer megfogalmazást.
A Nyugat éppen ezért eleinte megértéssel és örömmel fogadta a népi líra jelentkezését, nevezetesen Erdélyi József fellépését. Erdélyinek 1921 és 1938 között éppen százötven verse jelent meg a folyóiratban (csak 1932-ben 28.) Közöttük olyan lázadó, "osztályharcos" versek, mint a Fekete Körös, a Csatorna, a Cölöpverők. (Nemzedéktársai közül például Sárközi Györgynek 74, Fenyő Lászlónak 89 verse jelent meg.) Erdélyi egészen politikai pálfordulásáig a Nyugat költőjének számított, megbecsült helye volt a "második nemzedék" tagjai között. Munkásságát még Babits is elismerő szavakkal méltatta. Az 1932-es Új Anthológia előszavában Illyés, Sárközi és az ő egy-egy versét idézte, s Erdélyi példájával illusztrálta az új generáció függetlenségi törekvéseit és természeti ihletét: "Költők ők mind - olvassuk -, azaz királyok a maguk birodalmában; szuverének, mint szabad országok fejedelmei, vagy az erdő gyönyörű vadjai; visszaérkeztek a szabadságba és tisztaságba ebből a rab és romlott világból." S ha megrója is szerkesztési vagy prozódiai hanyagságait, elismeréssel mutat rá a hanyag és lompos sorok között felcsillanó tehetség példáira. "A pongyola egy-egy mozdulatnál klasszikus redőt vet; szinte a költő fáradsága és akarata nélkül, csak úgy véletlenül" - írja a Téli rapszódiáról a Könyvről-Könyvre-rovat egyik helyén (1934. II. k. 497-499. l.). Hasonló megbecsüléssel nyilatkozik Erdélyi József költészetéről Sárközi György, Szabó Lőrinc, Szegi Pál, Tersánszky J. Jenő és Tóth Aladár: egyébként valamennyien a városi kultúra és a modern költészet hívei.
Erdélyi fogadtatása azért érdekes, azért szimptomatikus, mert benne a "népi" líra megítélése van jelen. Költészete olyan kérdéseket vet fel, amelyek voltaképpen a huszadik századi népiség fogalmát, esztétikáját és stílusát közelítik, s arra utalnak, hogy a népi költő szerepében és magatartásában, költészettanában és lírai gyakorlatában miként alakul a hagyomány és az újítás viszonya. És hogy ez a magatartás és gyakorlat miként követ egy továbbélő konzervatív modellt, illetve miként igazodik a korszerűség követelményeihez.
Az Erdélyi József fellépését és költészetét érintő bírálatok tehát a népi líra általánosabb tulajdonságait és problémáit világítják meg. Mindenek előtt a népiség és az irodalmiság viszonyát, amely természetesen érintkezik az ösztönösség és a tudatosság kérdéskörével. Tóth Aladár, aki elsőnek értékelte Erdélyi költészetét, még a "népköltőt" látja benne (Erdélyi József, 1924. II. k. 623-629. l.). A "népköltőt", aki a vándorénekesek ösztönösségét, érzelmes romantikáját újítja fel. A későbbi kritika viszont Erdélyi lírájának irodalmi értékével foglalkozott, verseiben a művelt költészet hatását kereste. Így Sárközi György, aki arra utalt, hogy Erdélyi csak témáit, színeit kapta a népélettől, ám egyébként: "a »magas kultúra« költője, mint minden költő." (Kökényvirág, Erdélyi József versei, 1930, II. k. 58-59. l.). Mint Sárközi mondja: "csak a színhely a falu, a tanya, az országút; az élményanyag, a képkincs ered a népi miliőből; maga a vers lelke azonban egy egyéni érzékenység elborulását, elkeseredését, elrévedését leheli." Ehhez a megítéléshez csatlakozik aztán Szabó Lőrinc, midőn Erdélyi legjobb verseiből "az örök költészet" üzenetét véli hallani (Erdélyi József és versújságja, 1932. II. k. 630-632. l.).
A Nyugat a kultúrát tartotta a legtöbbre az emberi adottságok és lehetőségek közül, természetes tehát, hogy azokat a költői jelenségeket értékelte, amelyek a műveltség színvonalán szólalnak meg, amelyek nem pusztán ösztönös erő, hanem tudatos alkotó tevékenység révén kapják formájukat. Erdélyi verseiben is többre becsülte a művelt ember érzéseit, mint az ösztönösséget. Sőt magát a népköltészetet is azért becsülte meg, mert eredeti és tartalmas kultúrának tekintette. Babits ír arról, hogy a népköltészet is költészet és műveltség, s hogy ő hisz ebben a kultúrában: amely "régibb és mélyebb az irodalminál, mely élni, nőni és halmozódni tud írás nélkül is, mely előbb volt az irodalomnál, s ma is él még, noha bújkálva és kiveszőben" (Könyvről-könyvre. Népköltészet és népies irány, 1933. I. k. 126-127. l.). A népköltészetre alkalmazott mértéket azonban nem lehet használni a személyes művek megítélésénél: a Nyugat kritikusai különbséget tesznek az eredeti népköltészet és a népies irány között, s az utóbbi költőitől számonkérik az irodalmi műveltséget is. Így Babits bírálata Sértő Kálmánról (Könyvről-könyvre. Új népiesség, 1933. I. k. 239-240. l.), majd általában a paraszti származású lírikusoktól (Könyvről-könyvre. Parasztság és irodalom, 1933. I. k. 308-309. l.) "Melledre ütsz - írja Babits - s büszkén hivatkozol rá, hogy te vagy a nép gyermeke, a falu szíve, s talán még azt is hozzáteszed, mint különös rangot, hogy sejtelmed sincs a műveltségről. Nekem ez a rang kevéssé imponál, inkább bizonyos gyanút kelt: ha költő vagy, minden életre s lelki gazdagságra szomjas, hogyan van hát, hogy nem iparkodsz mohón fölszívni a kultúrát, amelybe annyi élet és lelki gazdagság ivódott bele, és öröklődött rád? S ha eredetiségedet és »őserődet« félted a kultúrától: micsoda gyönge legény lehetsz! Arany és Petőfi nem féltették a magukét. Ők csakugyan türelmetlen szomjjal itták a vén Európa szellemi italait, pedig ők még sokkal szűkebb csatornákon kapták, mint ahogyan már te megkaphatod."
A másik probléma, amellyel az Erdélyi-verseket befogadó Nyugat foglalkozott, a Petőfi-hagyomány ügye. Nyilvánvaló volt, hogy Erdélyi József Petőfi népiességét követi, hogy hasonló igénnyel és természetességgel fordul a népdal felé, mint a klasszikus előd. Csakhogy a huszadik században már nem lehetett ugyanúgy értelmezni és használni a népköltészeti hagyományt, mint a tizenkilencedik század derekán. S ezért nagy volt a veszély, hogy a költő, ha Petőfi gesztusát akarja megismételni, voltaképpen csak a "petőfieskedőkét" mímeli. Erdélyinél is fennállt ez a veszély, s mint már említettem, az ő verseinek egy része (talán nagyobbik része) sem egyéb, mint pusztán "petőfieskedés". Ha valaki Petőfit akarta követni, annak mást kellett tennie: Bartók és Kodály útját kellett követnie, s a tudomány (az irodalomtörténet, a folklór és a zenetudomány) eredményeinek segítő vagy ihlető alkalmazása nyomán a népköltészet archaikusabb rétegeit kellett felkutatnia és mintának választania. Ezt tette egyébként Gulyás Pál érett és sikerültebb verseiben, és ezt tette, persze a tudományos eredmények vagy a bartóki példa ismerete nélkül, Sinka István, aki a pásztorélet természetes rendjében: a napi használatban elsajátított alföldi ballada-kincset aknázta ki.
Nos, Erdélyi költészetében is volt nyoma ennek az igénynek, a balladai kompozíciónak, az archaikusabb formák befogadásának. Tersánszky J. Jenő állapítja meg, hogy Erdélyi messzebb megy el Petőfinél, midőn lírájának népi forrásait keresi fel. Groteszkségében, balladás hangjában árulja el az archaikusabb rétegek meghódításának igyekezetét (Az utolsó királysas, 1928, II. k. 204-205. l.). És maga Erdélyi is ennek a balladás költői közkincsnek az időszerűségére hivatkozik, midőn a kolozsvári Kádár Imre román balladáskönyvéről: A havas balladáiról ír a Nyugatban ismertetést. (1932. I. k. 606-607. l.). A kelet-közép-európai népek: magyarok, románok és szlávok közös balladakincsére (például a Kőműves Kelemenné román és szerb változatára) utal, amely az idő mélyében várja a felfedeztetését. A népi énekesekről, balladaszerzőkről mondja: ők "teremtették annak idején, eleven szövéssel a nagy európai néplelket s műveiket úgy kell ma kiásni a mély néprétegekből, mint elsüllyedt őskeresztény templomokat, pogány aranyszarvasokat." Őbenne is megvolt tehát az igény, hogy e balladás, archaikus költői rétegekig hatolva kerülje el a "petőfieskedés" csapdáját; s verseinek egy részében sikerült is ezt elkerülnie.
Az epigonizmus ellen folytatott küzdelem sikeréről a legnagyobb hangsúllyal Németh László beszél, ki a harmincas évek elején, még a Nyugat körében, a "második nemzedék" legjobb kritikusa volt. "Erdélyit - mondja - megőrizte az ízlése a Petőfi és Arany epigonok s a haszontalan népdalok renyhítő népiességétől. Ő áttört a népies költészet kopár külső kérgén s élő rétegekből táplálkozott. Erdélyi számára a népköltészet egy kaotikus, átmeneti korban a költői önfegyelmezés iskolája lett, nem a lazaságaira, hanem a szigorára figyelt. Azt az egyszerűséget akarta eltanulni tőle, amely a gazdagság legbiztosabb pántja: tiszta beszédet, világos szerkesztést, a szemléltetés állandó képszerűségét, csupa olyat, amire a legjobb műköltészet éppúgy megtaníthatta volna, ha az esik hozzá közelebb" (Erdélyi József, 1931. II. k. 37-41. l.). Ebben a véleménynyilvánításban jelen van az a figyelmeztetés, amely Erdélyi költészetének eredetibb népiségére utal, s ezáltal választja el őt a "petőfieskedők" epigon próbálkozásaitól. De jelen van egy újabb elem is, amelyet Németh László Erdélyiről szólván korábban is, később is hangoztatott. Nevezetesen az a felismerés, hogy a népi költészet az izmusok lázas kísérletei, versromboló tevékenysége idején fegyelemre szoktat, a versszerűség elvét újítja fel. S ez a költői gyakorlat megfelelt a Nyugat igényeinek, Babits esztétikájának is, amely elutasította az avantgarde kísérleteket, és a "neoklasszicizmus" eszméjével próbálkozott.
Az avantgarde elutasítása a húszas és harmincas évek fordulóján együttjárt a tárgyias líra elfogadásával, azzal a várakozással, amely az egyéniség magamutogató ünnepei után a tárgyszerűségtől várta "a költészet megújulását, az új eszközöket, az új versteremtő eljárásokat. A tárgyias igény szélesebb körű fordulatot hozott, és nemcsak nálunk, hanem külföldön is. A francia költészet klasszicista és realista kísérletei (amelyek olyan "szabálytalan" és "enfant terrible" költőknél is nyomot hagytak, mint Cocteau, s olyan avantgardistákat is átformáltak, mint Aragon), a "weimari" német irodalom Neue Sachlichkeit-irányzata, az újrealista amerikai regény és a modern magyar líra "második generációjának" (József Attilának, Szabó Lőrincnek, Illyés Gyulának és Fodor Józsefnek) tárgyias költészete jelezték ezt a fordulatot. És ebbe a fordulatba illeszkedett az Erdélyi-versekben jelentkező népi tárgyiasság, népi klasszicizmus is.
Talán nem véletlen, hogy Illyés Gyula éppen Erdélyi Tarka toll című kötetének ismertetése során fogalmazta meg a költői tárgyiasság elveit. "A költészet - mondja - ott kezdődik, ahol a költő és a tárgy közt meghitt beszélgetés kezdődik, mert ha a költő eleve tudna mindent, de ha csak »öntudatos« is lenne, a tárgy, amiről szólni akar, csak azt az életet élné, melyet neki kölcsönöz s így a költő csak önmagával társaloghatna, mely egy életen át meglehetősen unalmas. De ha ő helyezkedik a várakozás álláspontjára: tárgya, a világ kezd el beszélni; épp elegendő, ha ő válaszolni tud." És az imént megfogalmazott elvek nyomán figyelmeztet a "tárgyilagosság lírájának" követelményére: "Ne a valóságot hazudjuk tele állítólagos költészettel, mint a szimbolisták tették, hanem a valóságból bontsuk ki a benne rejlő költészetet." (1932. I. k. 220-222. l.).
Németh László és Illyés a "második nemzedék" lírájának egyik modell-alakító vállalkozását látták Erdélyi József verseiben. Ezzel azonban nem szűnt meg a népi líra körül folyó vita. Sőt a "második nemzedék" belső polémiáinak egyike éppen Erdélyi fogadtatása körül bontakozott ki 1928-ban a Nyugat lapjain. Ez a vita Ignotus Pál írásával indult: A' propos Erdélyi József (1928. II. k. 273-280. l.). Már a cím sejteti, hogy Erdélyi inkább csak a vitaindítás okából szerepel, a vita magáról a "népi" líráról folyik. Ignotus az egész irányzatot elveti, a cigányzenével állítja analógiába. "Jelenti a banalitás rehabilitálását, a bonyolult gondolatokkal és differenciált érzésekkel szemben" - mondja erről az új népiességről. S legfőbb vádként: hogy művelődés és tanulás helyett beéri a dolgok leegyszerűsítésével ("leegyszerűsíti magát, amikor nincs is magán mit leegyszerűsítenie"). Ignotus állásfoglalásával szemben Tóth Aladár (1928. II. k. 289-292. l.), és Tersánszky J. Jenő (1928. II. k. 283-289. l.) kelt Erdélyi védelmére. Mindketten az eredetiség és a kulturáltság viszonyát feszegették, s azt hangoztatták, hogy Erdélyi ugyanabból a művelődésből, ugyanabból a közös nemzeti kincsből merített, ahonnét muzsikusként már korábban Bartók és Kodály. Ignotus viszontválaszával (1928. II. k. 292-295. l.) azután abbamaradt a vita.
A Nyugat tehát befogadta az Erdélyi által képviselt népi irányt, de nem problémátlanul. Elfogadta, mint tudatos vállalkozást, a költői személyiség egyféle önkifejezését. És elfogadta, mint a "neoklasszicista" kezdeményezések sorába illeszthető tárgyias lírai modellt, amely a hagyománnyal, valamint a népköltészet ízlésével és arányosságával fegyelmezi meg az avantgarde törekvések nyomán terjedő kísérleteket. De elvetette, mint a népi források tudatos kiaknázásának lehetőségét, még Németh László és Illyés Gyula preferenciái ellenére is. És nemcsak Erdélyi "petőfieskedő" gesztusait utasította el, hanem magát az irányzatot: a "népi" líra tájékozódását és költészettanát. Ez okozza, hogy Erdélyin kívül az irányzat más költői egyáltalában nem tudtak kapcsolatba kerülni a Nyugat köreivel. Voltak ennek személyes okai is: Gulyás Pál, aki népi tájékozódásról tanúskodó érett verseivel például megérdemelte volna a Nyugat figyelmét, Babits elutasító kritikája (Könyvről-könyvre. Debrecen, 1934. II. k. 501-503. l.) következtében elidegenedett a folyóirattól. Sinka István és Nagy Imre nem is jutott a Nyugat közelébe, és Sértő Kálmán feltűnősködő pályakezdése, botrányos egyénisége következtében Babits különben is gyanakvással tekintett az "őstehetségek" rajzására és verseire. Németh László, aki a "második nemzedék" vezető kritikusa és szálláscsinálója volt, ekkoriban viszont már elhagyta a Nyugatot s maga próbált tábort teremteni.
A "népi" líra irányzatának képviselői ezért más zászlók alatt gyülekeztek: a Válasz, a Kelet Népe, a Magyar Élet (és sajnos a szélsőjobboldali lapok) zászlai alatt. Egyik fél sem látta ennek hasznát: a Nyugat felfrissült és közéleti-politikai súlyában is megerősödött volna, ha magához tudja vonzani a paraszti tehetségeket; a "népi" lírikusok pedig részben és talán megmenekültek volna a jobboldal csábításaitól, lélekvásárló manipulációitól. De ennek feltételezése már nem az irodalomtörténeti tények leírásához tartozik.
Jegyzetek 1. Komlós Aladár: Írók és elvek, 1937. [VISSZA] 2. Klaniczay Tibor: Marxizmus és irodalomtudomány, Akadémiai, 1964. [VISSZA]