A Nyugat és írói kapcsolatát egyetlen paradox viszony felvillantásával szeretném jellemezni. Szabó Lőrincet sokoldalú kapcsolat fűzte a Nyugathoz, amely az 1920 és 1941 közötti húsz év folyamán többféle módon fejlődött. A kapcsolatot személyes barátság és nézeteltérés, szerkesztési elvek hasonlósága és különbözősége, de főleg az irodalomszemlélet elveinek alakulása szabta meg időről időre.

Az 1920-as évek elején egyszerre robbant be Szabó Lőrinc az irodalmi köztudatba. Kezdetben a Nyugat nagy számban közölte verseit. 1920-ban 4, 1921-ben 13, 1922-ben 10 verse jelent meg, de ez utóbbiak között szerepel Az eretnek tragédiája és a Testvérsiratók, e két hosszabb elbeszélő költemény. A versek mellett néhány jó érzékre valló kritikája is napvilágot lát.

1923-ban azonban eltávolodik Babitstól, akit korábban emberi, költői és szerkesztői szempontból egyaránt vezérének tekintett. Nos, ha személyes kapcsolatuk meg is romlott, sőt költői útjaik is látszólag másfelé vezettek, az irodalomszemlélet dolgában Szabó Lőrinc - bár személyére átformálva - végig megmarad a babitsi szemlélet mellett.

Hat éven át nem közöl tőle verset a Nyugat, 1929-től is csak ritkán, 4-5 darabot, a 30-as években még kevesebbet. Csupán a Magyar Csillagban jut ismét jelentősebb szerephez, 1942-ben 8, 1943-ban 12 verse jelenik meg.

Megjelenő műveiről azonban a Nyugat mindannyiszor tudósít, éspedig kiváló kritikusok tollából, Kardos László 3, Halász Gábor 2, Németh László, Radnóti, Sárközi és mások 1-1 tanulmányt közölnek műveiről. Mindez - a Nyugat részéről is - a személyes nézeteltérésre, nem pedig az elvi különbségtételre vall.

Szerkesztői elveiben a Nyugatot a kelleténél konzervatívabbnak tartja, vagyis inkább az irodalompolitikai, irodalomszociológiai közéletbe való élénkebb beavatkozást szeretne látni. Ő maga ezt igyekszik megvalósítani a Pandorában, 1927-ben. A munkatársak megválasztásában is sokkal inkább a közéleti érzékenységet, mintsem a generációs szempontot veszi figyelembe.

Kritikai rovata valóban friss és érdekes. Feltűnő, hogy a lírikus szerkesztette lapban milyen sok a drámaelemzés és általában a színház társadalmi szerepét boncoló tanulmány.

A folyóirat több tehetséget indít útnak, jól szerkesztett, de anyagi támogatás hiányában megbukik. Szerepe Szabó Lőrinc működésében inkább az útjelzőé, mint a mérföldkőé.

Amiben a Nyugattól végig nem szakad el, sőt azzal a legszorosabb egyetértésben van, az az irodalomszemlélet. Akár ott, akár máshol megjelent tanulmányai, kritikái szellemükben, elvárásaikban teljesen megegyeznek a Nyugatéval.

Még erősen Babits hatásának érezhetjük azt a szétválasztást és párhuzambaállítást, amelyet Ady és Babits között tesz. A magyar irodalom régi vitáját, az Arany- és Petőfi-vonal párhuzamát írja meg modern változatban, ha nem is a korábbiak élességével. Felfogásában annyi az új, hogy a fiatal tehetségre gyakorolt serkentő hatásnak, illetve bénító, bálványszerű nagyságnak tekinti a két irányzatot.

A Babits-hatás erősebb, főleg korai éveiben. Babits személyével kapcsolatban több fontos tételt fejt ki. Még a Nyugatban ír részletesen a formáról, a prózaversről és a vers belső struktúrájáról. Gondolatai szerves folytatói a korábbi Babits-Kassák vitának (Ma, holnap és irodalom), ha nem is Kassák ürügyén, vagy ő ellene fejti is ki nézeteit.

"Maguk a költők is a modernség hajszolása közben megszegik a vers belső törvényeit is" - írja, de a költőkben a hibának csak egyik okát látja. Ekkor is, később is sokat foglalkozik az olvasói igénytelenséggel, a magyar középosztály műértésének, műélvezetének és esztétikai kultúrájának alacsony színvonalával. Itt még csak megállapítja, hogy: "a magyar olvasó közönség nincs tisztában a forma lényegével", később ezt pontosabban is megfogalmazza: "A magyar állam, társadalom érdeklődését alig, vagy egyáltalán nem tapasztaltuk, ugyan hol lett volna komoly kultúrereje a mai magyarságnak, amikor még a milléniuminak is alig volt. Egyáltalában hol volt közöttünk Magyarország? Hol volt valami jó? Legfeljebb vágyakban, álmokban, akarásokban."

A bemutatott idézetek Szabó Lőrinc politikai, közéleti reagálására, annak irányára és határaira is fényt vetnek. A művészet szabadságáról - éppen a társadalom kultúrszintjének nagy visszahúzó ereje miatt - így ír: "A költészet igenis legyen önző, hogy hű maradhasson igazi rendeltetéséhez, amelynek határait csak maga a költő, az egyén szabhatja meg."

Ennek a tételnek másoldalú megközelítése a költészet politikai kötődésének (vagy akár a pártos költészetnek) elvetése: "A kritika akár kifogásol, akár magasztal, már-már teljesen politikai rokonszenvhez igazodik. - Az irányhoz tartozó esztétikus az irodalmi élet egy-egy töredékének zárt légkörében él..."

Ezekben az idézetekben egyrészt valóban az elkötelezett költészet vitatását kell látnunk, másrészt viszont a Nyugatnak azt a kifejezett igényét, hogy egyetlen irányzat helyett az irodalom összes áramlatát összefogja és annak legfőbb, centrális szerve legyen.

Többször, de a Divatok az irodalom körül című tanulmányában (1929, Az Est Hármaskönyve) különösen részletesen foglalkozik a 20-30-as évek izmusaival. A kritika itt sem a kritikus fölényéből, hanem az alkotás folyamatát ismerő költő kétségeiből táplálkozik. Helyesen tapint a lényegre, amikor így ír: "Mennyire ki van építve a modern lírában az impresszionizmus, futurizmus, szimultanizmus, aktivizmus, expresszionizmus, kubizmus, kozmikus és absztrakt költészet, abszolút művészet, dadaizmus és szürrealizmus elmélete. - Mennyi részletigazság van mindegyikben, s mily értelmetlenség minden egyes igazságuk, mihelyt az egész akarnak lenni. Mi volt jó ezekben az elméletekben? Az alapgondolat magva, egy-egy literátor vagy esztéta meglátott valamely részletigazságot, de ezt nem akarta univerzális törvényrendszerbe foglalni, hanem túlhangsúlyozta, kizárólagos szemponttá tette". Az esztétikai kérdésessé tétel mellett a gyakorlati megvalósítás iránt is bizalmatlan: "Naivság, amikor valaki valamely tipográfiai külsőség alkalmazásával, az értelmetlenség valamely új módjával próbál új művészetet vagy esztétikát teremteni."

Az észrevételek helyesek, nem is a kísérletezés jogosságát veti el ezekben, és nem az egyedül helyes álláspontot érzi magáénak, de - mint általában a Nyugat szelleme -, a formájában klasszikus, megközelítésében logikus művészetet vallja magáénak.

Költőtársairól és a nagy elődökről több portrét fest. Roppant beleélő képesség teszi jelentőssé e tanulmányokat, a költői alkotás szellemi, gondolati mechanizmusát nagyon ismeri, emberileg pedig sikerül feltárnia a költészetet létrehozó pszichikumot. Kortársai, "portréalanyai" - Babits, Nagy Lajos, Juhász Gyula, Kosztolányi, Sárközi, Illyés és főleg Tóth Árpád -, mind nyugatosok, ha nem is kizárólag.

Ezt a nyugatos derékhadat tartja azonosnak a magyar irodalommal. Ettől egyik irányba, egyik csoport felé sem tért el jelentősen legalábbis alkotásaiban nem. Volt idő - 1935 után -, amikor a népi írók igyekeztek elveiknek meghódítani. Szabó Lőrinc ugyan elszigeteli magát az urbánusok táborától, de a népi táborhoz sem fűzi igazi szellemi kapcsolat (Aszfalt és föld).

Végig a Nyugatot és körét tartja egyrészt kristályosodási pontnak, másrészt a tényleges irodalmi értékek gyűjtőmedencéjének. Érdekes paradoxon látszólagos távolléte és állandó szellemi részvétele a Nyugat ízlésformáló, irodalompolitikai törekvéseiben. Ennek a helyzetnek egyenes következménye, hogy a Nyugat esztétikai hagyományait folytató Magyar Csillag örömmel nyit kaput Szabó Lőrinc működése előtt.

---