"Nincsen költő - még Ady Endre sem -, aki annyira összeforrott volna a Nyugattal, mint Gellért" - jelentette ki egyik cikkében Babits. Majd így egészítette ki: "De költészetének is minden lélegzése egyúttal a Nyugatnak egy lélegzése volt". (1928. I. k. 477. l.) Valóban, mint ismeretes, Gellért teljes szívvel ott van a Nyugat indulásánál, költőként és publicistaként is támogatja az új folyóirat munkáját, törekvéseit. A Nyugat inspiráló hatása Gellért lírájában is lemérhető. Babits az előbbiekhez tette még hozzá: "Ez a nagyszerű palánta teljesen itt gyökerezett, virágzott, terebélyesedett, mint fa a jó földben." És épp Babitstól kap akkor nem kisebb rangot, minthogy Gellért a Nyugat költőinek doyenje. 1908-tól kezdve szinte minden verse itt jelenik meg. 1909-ben ugyan még Schöpflin Aladárhoz, a Vasárnapi Újsághoz, olykor a Népszavához, a Pesti Naplóhoz is vitt verseket, de azután szinte csak a Nyugatnak adja költeményeit, közel háromszázat.

A forradalmak után Gellért élete még jobban összefonódik a Nyugat sorsával. 1923-ban hiába is hívják az Esti Kurir munkatársai közé, nem áll kötélnek. Pedig a Nyugatnál neve csak 1922-ben kerülhet szerkesztőként Osváté és Babitsé mellé, bár már 1920 januárjától vett részt aktívan a szerkesztési munkában. Osvát halála után, 1929-ben néhány hétre teljesen az ő nyakába szakad minden gond, lelkiismeretességgel intézi a folyóirat feltornyosult ügyeit, mint "Osvát irodalmi özvegye", ahogy Németh László nem minden malícia nélkül megjegyezte.^[1] 1929 decemberétől társszerkesztői Babits és Móricz lettek. A "diplomatizálás" nehéz feladatát, az "ütköző" szerepét vállalja ekkor a két "nagy hatalom" között, akik közül az egyik filológiai közlönyt, a másik inkább néplapot szeretett volna csinálni a Nyugatból. Gellért memoárjaiban többször is kifejtette: "Legfőbb feladatomnak, ismétlem, azt tekintettem, hogy a Nyugat szerkesztőségében harmóniát teremtsek".^[2] Móricz Virág is ebben az értelemben nyilatkozott: "Ő vállalta a nehéz szerepet: felfrissíteni s újra eredeti hivatásra vezetni a nagy hagyományú folyóiratot. Apámat és Babits Mihályt hódította meg erre a keserves feladatra, s vállalta a kényes közvetítést tűz és víz között".^[3]

Köztudott, hogy Móricz milyen óriási szervezési erőfeszítéseket tett a Nyugatnál. Az ő vezényletével járták az országot: Győr, Sopron, Nyíregyháza, Szeged, Hódmezővásárhely, Baja, Kecskemét, Debrecen, Nagykőrös és a többi vidéki város voltak állomáshelyeik. Móricz 1933 februárjában azonban megválik a Nyugattól. De a folyóiratnak tovább kell élnie, Gellért Babitscsal köt megállapodást, aki átadta Gellértnek az összes Nyugat-részvényt, Babits pedig megkapta a szerkesztői szerződést, a jogokkal és kötelességekkel. Gellértnek csak a széppróza terén marad döntő szava, bár a továbbiakban is Babits nem egy vers és saját cikkeinek megjelenését az ő véleményétől tette függővé. A harmincadik évfolyamába lépő Nyugat újabb társszerkesztői 1937 január elsejétől: Illyés Gyula és Schöpflin Aladár. Az 1939 októberi szám címlapján már nem szerepelt Gellért neve, a folyóirat utolsó éveiben már csak a lektori és tördelői munkát végezte. A Nyugat utolsó számának kéziratait 1941 júliusának második felében adta nyomdába, Babits halálával a lapengedély érvényét vesztette.

Gellért szerkesztői tevékenységének értékeléséül talán csak annyit, hogy egyéni élete is teljesen azonosult a szerkesztőével, "aki azonban - amint a költő megjegyzi - korántsem végezhette dolgát korlátlanul, mert olyan szerkesztőtársai voltak ... akik sokszor egyetértettek vele, de olykor nélküle, sőt ellenére adatták le a folyóirat kéziratait a nyomdába..."^[4] Ebből a vallomásból és az előbbi szerkesztői névsorból is nyilvánvaló, hogy nem Gellért lehetett a Nyugat szellemi irányítója. Átütőbb egyéniségek természetszerűleg szorították háttérbe az irodalomtörténeti korszakot jelentő folyóirat koncepciójának kialakításánál. Például Móricz is, aki egyik, 1932. augusztus 25-én kelt magánlevélben ezt írja Gellértnek: "Csodának tekintem, hogy költő létedre ilyen technikai munkára is tökéletes képességed van, mint a szerkesztés. Legjobban fáj, hogy azt mondtad, hogy szerkesztői programod van, amit nem valósíthatsz meg."^[5]

Ezt a füstbement szerkesztői programot ma már bajosan lehetne rekonstruálni és mérlegre tenni. Gellértnek a szerkesztés etikájáról vallott nézeteit azonban megmentette egy élete utolsó esztendejében készült interjú. Ekkor nyilatkozta - többek között - a következőket: "- Aki szellemi munkát végez, munkájával rombolhat is. De aki szerkeszt, az eleve arra vállalkozik, hogy építeni fog. Teremtő szellemi munkát pedig csak attól várhatok, akit erkölcsi erő fűt. A jó szerkesztő nemcsak művésze és tudósa, hanem apostola is a maga mesterségének."^[6]

Gellért önálló munkaterülete a Nyugat könyvkiadása volt. Amíg az ő két világháború közti hat kötete közül három a szerző kiadása, tizenkét esztendő alatt, 1933-tól 1945-ig, százöt könyvet jelentetett meg, külföldit és magyart vegyesen. Például a száz novellára tervezett Mai Külföldi Dekameron hat kötete került kiadásra, a modern francia, amerikai, angol, német, orosz és japán kispróza legjobbjaival. Továbbá itt kapott magyar nyomdafestéket Roger Martin du Gard Vén Európa, Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában, Ilf-Petrov 12 szék című műve. A hazaiak közül a legjava kortárs irodalom itt látott napvilágot: Babits Mihály, Gelléri Andor Endre, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Nagy Lajos, Pap Károly stb. A Nyugat Könyvkiadónak ekkor az első világháború előtti hőskorával szemben sem volt mit szégyenkeznie. A Beck Ö. Fülöp Mikes-plakettjével, a Nyugat emblémájával megjelenő könyvek a színvonalat, az irodalmi értéket képviselik a kétpengős regények időszakában, még oly annyira is, hogy néhány Nyugat-könyv a jobboldali támadások pergőtüzébe kerülve az elkobzás sorsára jutott.

Fel kell itt még figyelnünk Gellért könyvművész mivoltára is: "szerény keretei között megtalálta a módját, hogy a könyvbarátok igényeit is kielégíthesse. Saját köteteit is és a Nyugat-kiadványokat is szívesen szedette valamelyik klasszicizáló betűtípusból, különös gonddal és választékos ízléssel rajzoltatta meg egyes kiadványa díszítő elemeit is: a számozott példányokat rendszerint a szerzővel aláíratva és nemes papírosra nyomtatva hozta forgalomba."^[7]

Gellért személyében azonban nemcsak kiadó volt, hanem inspiráló is. Babits Az európai irodalom története című műve utolsó fejezeteinek kéziratait napról napra Gellért maga vitte egy zugligeti szanatóriumból a nyomdába. Később az átdolgozott kiadáshoz a névmutatót is Gellért készítette. Sugalmazója volt Schöpflin Magyar irodalomtörténet a XX. században című könyvének is. Illyést szintén ő biztatta, hogy a Válaszban a puszták népéről írt tapasztalatait könyvvé kerekítse.

Ösztönzéseiből, ötleteiből jutott a folyóiratnak is. A Nyugat Móricz-számát ő állítja össze, a Babits-számot is ő készíti elő. Majd 1925 végén megpróbálja felvenni a kapcsolatot Gorkijjal. 1926 januárjában már meg is kezdi a Nyugat a költő öccse, Gellért Hugó fordításában az Artamonovok című regény folytatásos közlését, amely így előbb jelent meg magyarul, mint oroszul. Közzé teszik később a Hamis pénz című Gorkij színművet, valamint egy tanulmányát, Az író hivatása és korunk orosz irodalma, aztán egy novellisztikus írását, Világ dísze címmel.

És jelen van Gellért a Nyugat minden eseményénél, rendezvényén, a Nyugat Barátok Körének irodalmi szalonjában, a Britannia szálló különtermében, ahol maga is gyakran mondja el verseit. Önzetlen mások szerzői estjeinek rendezésében, szervezésében is. 1923 júniusában Osvát Ernő irodalmi működésének huszonötéves fordulóját ünneplik. Gellért meghatódottan köszönti a fölfedező "Csillagászt". Osvát tehetség-kutató szenvedélyét nyilván nem kell itt külön bizonygatnunk, csak megint emlékeztetnénk rá, hogy ő volt az, aki Gellértre is annak idején fölfigyelt. És azután is többször megmutatkozott ez a törődés: 1907 végén ő verbuválja a költőt a Nyugat táborába, 1920-ban is ő segít Gellértnek magáratalálásában. Ezeket a segítségadásokat köszönte meg ezen az estén Gellért: "Életem három nagy fordulójánál így állottál utamban, Osvát Ernő. Ha nem érezném, hogy igazad volt, átkoználak érte; így áldom a sorsot, hogy utamba állított, drága barátom". (1923. I. k. 727. l.)

A továbbiakban: Gellért rendezi Elek Artur 50. születésnapján a vacsorát, Tersánszkynak estet a Zeneakadémián, Schöpflin darabjának, A piros ruhás hölgy bemutatása alkalmából díszvacsorát, Babits-ünnepélyt szintén a Zeneakadémián 1929-ben, és ugyancsak itt, három év múlva a Nyugat negyedszázados jubileumát. Talán ez a néhány esemény is mutatja, hogy Gellért mennyire benne volt a két világháború között, elsősorban a húszas évek közepétől körülbelül a Darányi-kormány porondra lépéséig, az irodalmi élet középpontjában. Mint költő és aktív szerkesztő 1932-ben így nyilatkozott a Magyar Hírlapnak a magyar irodalmi közállapotokról: "A magyar írók ma együtt vannak a szegénységben, de együtt a tehetségben is. Irodalmunk régi, egyprimadonnás rendszerével bizonyos autokratizmus felé hajlott. Mai formája legalább a proletariátus arisztokráciája".^[8]

Költő- és írótársai általában tisztelik és jobbára szeretik Gellértet. Irodalmi szakmai körökben meglehetősen sokra értékelik líráját. Ennek nemcsak Gellért Oszkár könyvtárában megtalálható őszinte dedikációk, meg az általa közzétett levelek és egyéb dokumentumok a bizonyítékai, hanem az is, ahogy többek az 1928-as Nyugat Gellért-számában írtak róla, és amiként ugyanitt Móricz Siker és bukás, majd Füst Milán A Missisipi című versét ajánlja költőnknek.

Gellért, mint memoárjaiból ismeretes, szoros kapcsolatot tartott nemzedékének több neves tagjával, és igen becsülte az új író generációt is. Ahogy igyekszik figyelni a fiatalokra és a maga módján segíteni, az jellemző a Nyugat utánpótlás nevelésére is, van erről emléke - többek között - Fodor Józsefnek, Vas Istvánnak^[9] is. Így vesz részt állandóan a Nyugat-pályázatok bírálóbizottságainak munkájában. 1925-ben Kosztolányi és Osvát társaságában értékel, tíz év múlva Babitscsal, Gyergyai Alberttel, Illés Endrével és Török Sophie-val osztja meg ezt a feladatot. Később másban is megmutatkozik ez a segítségadás. Támogatja Illyés Gyulát és a Nyugat utódját, a Magyar Csillagot, ha személyesen már nem is vállal részt szerkesztésében. Vagy például 1944-ben, mikor Darvas Szilárdot perbefogták épp a Magyar Csillagban megjelent két verse miatt, Gellért Oszkárnak - egy baloldali beállítottságú bíró ismerősének közbenjárásával - sikerült elintéznie a bűnvádi eljárás megszüntetését.^[10]

Gellért két háború közti verseiben kitapintható pozitív eszmeiségének továbbfejlődését tettenérhetjük abban a néhány publicisztikai írásban is, amit ez idő tájt a Nyugatban jelentetett meg. Fenyő Miksa Hitler-tanulmányát recenzálva így ír: "Az pedig, hogy Németország egy új háborúban csak veszíthet, mert izolálva van s így sorsa az, hogy újra legyőzessék - nem más, mint prófécia. Prófécia, amit a pillanatnyi európai helyzet igazolni látszik, prófécia, amit minden európaiban, aki aggodalommal csüng az emberi szabadságjogok, a magasabb kultúra jövőjén, az a vágy fűt, hogy igaznak bizonyuljon". (1934. I. k. 135. l.) Gellért 1934-ben mondja ezt, Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt.

Egy év múlva a Nyugat körkérdést intéz munkatársaihoz: Mit tegyen az író a háborúval szemben? Gellért körültekintő elemző válaszából hadd citáljunk most néhány részletet! "Le kell rombolnia a háborút, hogy a háború természeti jelenség, ami ellen meddő az emberi erőfeszítés; a háború emberi találmány, akár a rabszolgaság. Ki kell irtania a múlt háborúkhoz tapadó minden regényességet és ugyanakkor meg kell győznie arról, hogy minden múlt háború gyerekjáték az eljöhetőnek példátlan elaljasodásához képest". Másutt: "Háborúban csak egy írói kötelességről lehet szó: virrasztani a téboly fölött s minden idegszállal akarni, hogy az emberi értelem kivilágosodjék... - S mindezt esetleg csak némán. A kötelesség: nem dicsőíteni magát a vérontást". (1935. I. k. 134-135. l.)

Gellért ennek a felfogásnak a szellemében cselekedett. Semmi kedvet nem érzett magában ahhoz, hogy a cenzúrát virágnyelven kijátssza: másfélszáznyi verse temetődött így ismeretlenül - egyéb izgalmas irodalomtörténeti dokumentumokkal egyetemben - 1944-ben, budai lakásának lebombázásakor a romok alá. Ezek a költeményei számunkra már mindenképp hozzáférhetetlenek maradnak, a költő ugyanis 1935-től, a fasizmus embertelenségének erősödése elleni tiltakozás gyanánt, Kosztolányi és Babits halálára írt verseitől eltekintve, nem publikál. Ez volt az ő néma ellenállása, amelynek végigküzdéséhez - mint megannyi írótársat más vonatkozásban - a Nyugat segített.

Jegyzetek

1. Gellért Oszkár: Egy író élete, II. k. A Nyugat szerkesztőségében, Gondolat, 1962. 146. l. ^[VISSZA]

5. Gellért Oszkár: Kortársaim, Művelt Nép, 1954. 168. l. ^[VISSZA]

6. Erki Edit: Gellért Oszkárnál, Élet és Irodalom, 1967. június 24. - Korábbi, majdnem azonos megfogalmazása Gellért Oszkár: Irodalmunk időszerű kérdései. Jegyzetek az irodalom válságáról, Osvát Ernőről és a szerkesztés etikájáról, Magyarok, 1946. 251-252. l. ^[VISSZA]

7. Paku Imre: Az érdemes költő, Látóhatár, 1967. 11-12. sz. 1103-1104. l. ^[VISSZA]

9. Lásd Fodor József: Emlékek a hőskorszakból, Magvető. 1964; Vas István: A félbeszakadt nyomozás, Szépirodalmi, 1967. ^[VISSZA]

10. Lásd: Markovits Györgyi: Üldözött költészet, Akadémiai, 1964. 169. l. ^[VISSZA]

---