Szabolcsi Miklós
Engedjék meg, hogy befejezésül megpróbáljam a magam véleményét elmondani néhány dologban.
A vitatott kérdésekről: maradt egy sor nyitott és vitakérdés, és ez nagyon természetes. A Nyugat első korszakával kapcsolatban azt hiszem, hogy minden eddiginél nyitottabbá vált és izgalmasabbá vált a szimbolizmus problémája és mind Rába György hozzászólása, Czine Mihály tanulmánya, mind Baróti Dezső figyelmeztetése, azt hiszem, arra kell indítson bennünket, hogy a szimbolizmust a maga teljes egészében, világirodalmi összefüggésben és más művészetekben való megjelenésében vizsgáljuk; a terminus alkalmazását még egyszer végiggondoljuk. Nagyon helyénvalónak tartom azt, hogy bizonyos megkövesedett műszavainkat, fogalmainkat, fétiseinket felülvizsgáljuk - nem akarom kollégáimat bántani, de például a "törvénykeresést" is érdemes lenne egy kicsit felülvizsgálni, mert lassan mindenre törvényt keresünk. Megvolt eredetileg a szónak a maga konkrét értelme, bizonyos képzőművészeti folyamatokra, de mi már "parttalanul" használjuk. "Nemzettudat" - ezt is érdemes lenne egy kicsit konkrétabban megvizsgálni; melyik áramlat nem ezt kereste?
Egy megjegyzés Oltványi Ambrus érdekes figyelmeztetéséhez: nekünk van egy nagy dilemmánk - Magyarországon; - és nemcsak Magyarországon, hanem az egész világ irodalomtudományában. Egyszerre kell anyagot gyűjtenünk, anyagot publikálnunk és egyszerre feldolgoznunk és összefognunk. Teljesen igaza van Oltványi Ambrusnak, ezrével vannak kiadatlan levelek és statisztikai módszerrel, részletes analízissel is végig kellene őket vizsgálni. De amíg ez megtörténik, addig is munkahipotézisként koncepciót kell alkotnunk egyes korszakokról. Úgy, hogy én a két feladat együttes elvégzését javasolnám, főleg azért, mert manapság van hajlam, amely csak az adatpublikálást igyekszik előtérbe állítani. Az anyag teljessége úgyis elérhetetlen. A tudomány útja amúgyis az: egy bizonyos anyagrészen épít koncepciót, ezt korrigálja egy újabb anyagrész ismerete.
Azt hiszem, hogy Péter László szavai után is nyitott a vidék problémája, mert ugyan vitatkozhatnánk azzal, amit mondott, de abban a szociológiai megközelítésben sok megfontolandó van, ahogyan ő vetette fel a Nyugat bázisára és ugyanakkor a Nyugat érdeklődési körére vonatkozólag. Én inkább úgy fogalmaznám, hogy a Nyugat és vidék viszonyában nem annyira az írók eredetét és lakóhelyét kellene vizsgálni, de a Nyugat érdeklődését, azt, hogy a magyar társadalom való nagy problémáihoz mennyiben szól hozzá. De kétségtelen, és itt megint Oltványi Ambrusnak igaza van, hogy a magyar társadalom szerkezetének mély problémái rejlenek a kérdés föltevésében is.
A délutáni vita is egész sor kérdést vetett fel. Az egyik közvetlenül kapcsolódik Mátrai László felszólalásához: a generációs elv, mint segédeszköz, munkamódszer, munkaeszköz mennyiben használható? Kétségtelenül igaza: a "generáció" az egyik mediátor, egyik közvetítő, az alapvető társadalmi-gazdasági mozgás és a konkrét irodalmi megnyilvánulás között. És az is biztos, hogy egy sor konfliktust a generációs elv magyarázhat. Én azonban itt vitatkoznék vele: nem tartom ennyire abszolút magyarázó elvnek. Ha csak arra a közhelyre gondolok, hogy Illyés, Szabó Lőrinc és József Attila egy generáció és milyen különbség magatartásban - és sorolhatnám a neveket. Ha arra gondolok, hogy ugyanazon évben, ugyanazon hónapban, sőt ugyanazon a helyen születtek, akik azonos élményeken mentek át - például a negyvenes évek, hogy mondjam? tisztítótüzében, gyehennájában, poklában, próbáján -, milyen különböző bizonyítványt állítottak ki, vagy mennyi különféle magatartásformát mutattak - akkor egy kicsit megkérdőjelezem a generációs elv érvényét. A generációs elv, mint belső színező és mint az irodalmi élet bonyolult mozgásának egyik tényezője kétségtelen használható, de mint magyarázó elv, erősen megkérdőjelezhető.
Lényegében nyitott maradt, Németh G. Béla kitűnő felszólalása, Poszler György rendkívül elgondolkoztató, érdekes fejtegetése és a magam odavetett munkahipotézis-sorozata nyomán is, a Nyugat teoretikus-kritikai profiljának kérdése. Amennyiben azt hiszem, kétségtelenül igaza van Poszler Györgynek, hogy a Szerb Antal irodalomtörténetét, a Schöpflin irodalomtörténetét és még bizonyos fokig Halász Gábor legtöbb művét, Cs. Szabó 1945-ig írt minden művét a Nyugat irodalomtörténészi és teoretikus teljesítménye közt kell számontartani, csak akkor lesz a kép teljessé. Ennyiben kétségtelenül igaza van. És az is igaz, hogy az első Nyugat következetesebben dolgozta ki a maga teóriáját és kritikáját, mint mi azt képzeljük. Én is úgy gondolom, hogy az Ady-féle irodalomtörténet éppen úgy, mint a Babits-féle és az Ignotus-féle (amely jóval korábban, a 90-es évektől kezd kialakulni), aránylag koherens rendszer. Változatlanul azt gondolom azonban, hogy az első világháború utáni korszakban a Nyugat "irodalomtörténete" sokat veszített az eredetiségéből, a máig szóló hatóerejéből. Ha végig gondoljuk, hogy azért ma Magyarországon részint az él tovább, a teóriának az az újrafogalmazása, amit Németh László adott, részint az, ami a Nyugaton teljesen kívül Lukács György nevéhez fűződik, vagy az ami lényegében a Nyugaton kívül Bálint György nevéhez - vagy az ami a korai vagy késői Kassák körül kialakult. Ha a nem-marxista áramlatokat tekintjük, akkor sem a Nyugat öröksége él igazán. - Ugyancsak érdekes vitakérdés az, amit Németh G. Béla fölvetett, tehát a Nyugat nagy nemzedéke és főleg Babits és teszem hozzá: az Illyés által kidolgozott magyarságkép, nemzetkép gyökerei, határai, érvényessége. Ez a nemzetkép a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején alakult ki és viszont nagyon sokban hat máig. Azt hiszem, itt további izgalmas és érdekes vitákra lehet számítani.
Rónay László hozzászólásához két megjegyzésem van. Az egyik: a Nyugat zenekritikájában az az érdekes, és főleg Tóth Aladárnál, és egy másik korszakban Szabolcsi Bencénél, hogy messze túlmegy a zenekritika határain: Tóth Aladár az Erdélyi József, a Móricz kérdésben és egy sor aktuális irodalompolitikai kérdésben a Nyugat egyik alapvető kritikusává lesz - ugyanúgy mint a Nyugat, de főleg a Magyar Csillag korában Szabolcsi Bence az antifasiszta-humanista frontnak a zenekritika eszközeivel egyik munkása. Hogy egy időben miért nem volt zenekritika? Munkahipotézisként: egy időszakban a zenekritika és a zenetudomány átment a Magyarságtudományba, a Keszi-féle Szigetbe, átment a Magyar Zenébe, amikor a Nyugat "visszahúzódott". Érdekes momentum, hogy a Kodály-kérdés a kései Nyugatból és a Magyar Csillagból majdnem teljesen hiányzik.
* * *
Hálás vagyok a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, hogy rábírt arra, hogy egy kicsit gondolkozzam ezekről a kérdésekről. Ha az ember önmagában egy megkövesedett gondolat- vagy vélemény-rendszert kénytelen leporolni, az mindig jót tesz, és még ha tévedéseket vagy ideiglenes munkahipotéziseket ad is, akkor is nagyon sokat számít önmaga számára és talán a következő munkája számára. Úgy látom, hogy a kutatók jelentős számát megmozgatta ez az érdekes, izgalmas vállalkozás, amelynek eredménye e kérdéseken való további gondolkodás lesz.