IV. FEJEZET.
AZ ÖRÖKÖSÖDÉSI HÁBORÚ. A POZSONYI ORSZÁGGYŰLÉS.


A Molwitzi csata bevezetéseűl szolgált a mindenfelől készülő támadásoknak. A bajor választó julius 30-én megszállotta passaut, és september 15-én bevonúlt Linzbe, Felső-Ausztria fővárosába. Már előbb, augusztus 15-én, egy 60,000-nyi franczia sereg megkezdte átvonulását a Rajnán, mint a választó segítsége. Még előbb, augustus 10-én, megszállották a porosz gránátosok Boroszlót. A magyar királynő egyetlen szövetségese, az angol király, sem tett érdekében más lépést, mint hogy egyre békekötésre, a porosz követelések teljesítésére unszolta, hogy azután szembe szállhasson a francziákkal és szövetségeseikkel. Arról, hogy Anglia, a Habsburg-ház régi frigyestársa, cselekvőleg lépjen föl a pragmatica sanctio védelmére, még nem volt szó.

Ezen válságos időbe, midőn egyre tartani kellett Prágának és Bécsnek ellenséges kézre jutásától, és midőn az általános gyöngeség, szervezetlenség és gondatlanság még nagyobb szolgálatokat tett Fridriknek és a francziáknak, mint a fejét néhol merészen felütő, másutt csak gyanított, de ép oly félelmetes árulás – esik a magyar koronázó országgyűlés összehívása és megtartása.

A fegyver zaja ritkán alkalmas kísérete a törvényhozás tanácskozásának. A midőn minden tekintet a megtámadott határ felé fordúl, midőn minden perczben a hadi szerencse változásától függ birodalmak dicsősége vagy megdőlése, emberi erőt felűlmúló, szinte lehetetlen, bölcs intézkedések által nemcsak a jelen pillanat szükségeiről gondoskodni, hanem emberöltőkre előre kitűzni az állami fejlődés útját. De a magyar országgyűlés nemcsak törvényhozó testület; még nem szakított egészen eredetével, a midőn egy volt a fegyveres községgel, mely a Rákost nemcsak forumnak használta, hanem táborhelynek is, honnét egyenesen az ellenség ellen indúlhatott.

Oly nemzetnél mint a magyar, melynek uralkodó osztálya századok óta annyira magáévá tette a közügyek megvitatását, nagy előny, ha az elhatározást közvetlen tanácskozás előzi meg ha a fenforgó nehézségek alapos ismeretéből keletkezik a vágy, azokkal megküzdeni. Akkor pedig e vágyon, ez akaraton függött Mária Teréziának és a monarchiának sorsa.

A királynő, a ki trónra lépésekor áldott állapotban volt, 1741 mart. 13-án adott életet első fiának, a későbbi József császárnak. A trónörökös születését, melynek miután már három leány született volt a királyi házasságból, nagy sóvárgással néztek elébe a szülők, szerencsés előjelnek tekintették a zűrzavaros viszonyok közt a Habsburg-Lotharingiai dynastia megszilárdulására nézve. De mivel már nem a fiágon való örökösödés, hanem magának az uralkodóháznak birtokjoga forgott kérdésben, e születésnél sokkal fontosabb esemény a monarchiára nézve a pozsonyi diéta, mely megadta az erőt és a nemzeti alapot a dynastia hatalmának és a monarchia együttmaradásának biztosítására.

Mihelyt Károly császár elhúnyt, leánya magához hívatta Pálffy János országbírót, a Rákóczi-forradalom befejezőjét, ki még legújabban is fényes bizonyítékát adta a dynastiához való törhetetlen hűségének az által, hogy felbontatlanúl szolgáltatta át lotharingiai Ferencznek Bercsényi Lászlónak hozzá intézett levelét.[35] Az ősz főúr teljes elégtételt nyert előbbi mellőztetéséért; őt nevezték ki hadi főparancsnoknak egész Magyarország területére. Az ő és Batthyányi Lajos gróf főkanczellár tanácsával intézte ekkor Mária Terézia hazánk ügyeit. Január 21-én kibocsátják a királyi meghívókat a Pozsonyban, a királynő születése napja után, május 14-én megnyitandó diétához, melynek főtárgyáúl a koronázás tűzetik ki.[36] Az osztrák tanácsosok közt leginkább Bartenstein szavára hallgatott akkor a királynő, Magyarországot illetőleg. Tanácsosai még nem mondtak le a Kollonics-Leopold-féle traditióról. Magyarországot nem bírták elképzelni másként, mint nyílt felkelésben, vagy fegyveres erőszak által lenyűgözve. A császár halála után már Magyarországban látták a félholdat, a kuruczokat pedig Bécs kapui előtt. Ez a gyanakodó rövidlátás máris nagy károkat okozott a monarchiának. Míg ők kelet felé néztek aggódva, nyugaton és északon nem akadályozták meg a vészfelhők feltornyosulását, és nem intézkedtek azok ártalmatlanná tételére. Sem Fridrik nem foglalja el oly könnyen Sziléziát, sem Károly Albert bajor választó Felső-Ausztriát, ha útjokban találják azokat a nehéz lovasezredeket, a császári sereg javát, melyeknek Magyarország annyira féltett hűségére kellett ügyelniök.[37]


18. PÁLFFY JÁNOS ALÁIRÁSA.[38]



AZ 1741. MÁJUS 14.-IKI ORSZÁGGYŰLÉSRE KIADOTT KIR. MEGHÍVÓ.


19. KORONÁZÁSI TEMPLOM ÉS VÁR POZSONYBAN.[39]


A mint világosabbá lőn a porosz nyílt támadás és a franczia kétszínűség, Magyarország pedig még mindig nem lázadt fel az őrségek ellen, a Sintzendorfok, Harrachok és Kinskyek is örömmel kezdtek nézni a koronázás elébe. Ismerték a magyar nemzet hagyományos ragaszkodását Szent István birodalmának legfőbb jelvényéhez, és annak birtokosához. Az ünnepélyes actussal járó pompa és dísz legalább egy időre majd eltereli az urakat és nemeseket a hazafias gondoktól, s így a legveszedelmesebb időpont elmúlik a nélkül, hogy nagy csorbát ütöttek volna a királyi praerogativákban. Ennél tovább bölcsességök nehezen terjedt.


20. GRÓF PÁLFFY JÁNOS NÁDOR ARCZKÉPE.[40]


Tévedés volna azt hinni, mintha Magyarország tétlenül nézte volna a monarchiát környező veszélyeket azon időpontig, a midőn királynőjének erőteljes és bájos megjelenése és szívéhez szóló beszéde ama világtörténeti nevezetességű erőfeszítésre nem ragadta. Pálffy már január 26-án fegyverre szólította a hű magyarokat. Különösen Pest vármegye tüntette ki magát gyors és jelentékeny felajánlásai által. Onnét 1600 nemes készült, a Kunságból négyszáz, Vasból ezer. Pálffyn kívül Grassalkovics Antal kir. személynök is késznek nyilatkozott személyesen részt venni a hadjáratban. Csak egyet kötött ki Pálffy mindig, és e föltétel alatt a leghathatósabb segedelmet helyezte kilátásba úgy egyesek, mint a hatóságok részéről: azt, hogy a magyar csapatokat csakis magyar tisztek, magyar tábornokok vezessék. Ekkor tünnek elő mint a pestmegyeiek vezetői Baranyai János, Festetics József és Ghillány János báró. Ekkor állíttatott fel Pest megyében a most Mária Terézia nevét viselő ezred.[41]

Harczra kész még a magyar nemzet, majdnem annyira hajlandó elárasztani a szomszéd tartományokat könnyed csapataival, mint nyolczszáz évvel azelőtt. Sokakat vonzhatott a Pálffy által kilátásba helyezett préda, de a fő mégis az volt: villogtatni a világ előtt a magyar kard élét, megújítani az ősök dicsőségét. Erre mutat a magyar vezetés követelése. De épen ez a harczi készség, a nemzeti szellemnek ez erős fellendülése ejtette kétségbe a bécsi minisztereket. Nem fogja-e a magyar ő ellenök fordítani a már kivont fegyvert? Nem ítéltek-e helyesen, midőn azt hitték, hogy a magyar nagyobb ellenséget lát bennök és az általok követett politikában, mint a francziában vagy a poroszban? Alig szították a harczi tüzet, már az volt legfőbb gondjuk, hogyan lohaszszák azt ismét le, hogyan akadályozzák meg a nemzeti lelkesedés fejlődését, annak a határokon túl szárnyalását. Visszaestek eredendő bűnökbe: nem vérét követelték a magyarnak, melyet az oly bőkezűen ajánlott föl királynőjének, hanem pénzért akarták a véradót megváltatni.[42] Mintha a világ minden kincsein lehetett volna bátrabb védőket szerezni Mária Terézia trónja részére, mint azokat, kiknek önkéntes jelentkezése most kétségbe ejtette a minisztereket, kik hivatva lettek volna mindenöket a dynastiáért feláldozni, első sorban pedig régi gyűlölségüket és előítéletöket. Ily módon tavaszszal még nem igen lép föl a magyar mint fontos tényező a harczmezőn, miben épen nem a nemzet volt a hibás. Még a hol legnagyobb hasznát lehetett volna venni a magyar huszárságnak, Sziléziában, ott sem tudták a tábornokok azt a csatában érvényesíteni. Maga Arneth is első sorban a könnyű lovasság elhanyagolásának tulajdonítja a molwitzi csata elvesztését, és általában az egész hadjárat rossz kimenetelét.[43]

Tavaszszal heteken át ellepte az útakat a Pozsony felé tartó hintók, kocsik és lovasok sokasága. Az országgyűlés volt az egyedüli alkalom, a midőn a magyar nemes és polgár szűk köréből kijutva, beléphetett a királyi felség bűvös atmosphaerájába. Kézcsókra bocsáttatott, résztvett az udvari ebéden, vagy tán épen szólhatott is a Felséggel. Ez volt egyuttal az egyedüli idő, midőn hasonlóival országúl tanácskozhatott a haza ügyeiről, midőn honszeretete megizmosodott a sokaság közös hangulata által, midőn tapasztalatai, ismeretei egyszerre bővültek, midőn úgyszólva ablak nyilt előtte Európa felé. Az ügyes-bajos ember ekkor érintkezhetett kanczellárral, országbíróval, prímással; a mulatni vágyó előtt egész sora nyílt a különben ismeretlen vagy alig elérhető szórakozásoknak. A főúr itt mutogathatta az ország színe előtt fényét, melyet még a királyi nap közeli ragyogása sem homályosíthatott el. Bár 1563 óta megszünt a magyar nemesség fejenként való megjelenése a diétán, bár a megyéket, városokat és káptalanokat már csak követek képviselték, az országgyűlés még mindig valódi népvándorlást idézett elő az ország határához oly közel eső koronázó város felé. «Mert diétát nem mindig lát az ember, mikor akar.»[44] Régi törvényeink bírságot rónak arra, ki a meghívónak eleget nem téve, fontos ok nélkül elmaradna a diétáról. Ily ösztönre most nem volt szükség. Mindenki látta, milyen forduló ponton áll a haza sorsa. Mindenki örvendett, ha hazája és rendje vagy vallása érdekét ily válságban szóval és tettel szolgálhatta. Nem hiányzott az érdeklődés a királynő iránt sem, ki Sz. István koronáját fogja viselni, mire Nagy Lajos leánya óta nem volt eset. Ha akkor a nőuralom rövid néhány év alatt a fény s hatalom legnagyobb polczáról a legnagyobb zűrzavarba döntötte az országot, mi várható most, midőn nemcsak az országnak, hanem az egész monarchiának oly nyilván való volt gyöngesége?

Bár nem volt sem újság, sem gyors közlekedés az országban, a királynő személye és tulajdonságai már nem lehettek ismeretlenek az uralkodók előtt. Elég volt ehhez az országnagyoknak és püspököknek Bécsben járása, kik aztán felvilágosíthatták megyéiket. Az ily személyes értesítésnek, épen mert oly tekintélyes és megbízható forrásokból eredt, és mert oly ritka volt, nagyobb a hitele és hatása az egyszerű kedélyekre, mint a mostani udvari és legfelső személyekről szóló híreknek a nem csak elkényeztetett, de annyiszor félre is vezetett közvéleményre. És így a tisztán emberi részvéten kívűl a jogtalanúl megtámadott szép, ifjú királynő iránt, már a királynő nagy uralkodói tulajdonságai is felkeltették a hódolatot és ragaszkodást.


21. PODEWILS ALÁIRÁSA.[45]


«Mária Terézia, a mint a trónra lépett, eltalálta a módját, hogyan lehet megnyerni az egész világ szeretetét és bámulatát. Neme, szépsége, szerencsétlensége sokban járultak ahhoz, hogy mindenfelé kedvezően fogadták az udvari írók által reá halmozott dícséreteket. Vigyázott minden lépésére, és jellemének csak jó oldalait mutatta. Nyájas, jámbor, adakozó, népszerű, könyörületes, bátor és nagylelkű viselkedése gyorsan megnyerte részére alattvalói szívét. Mindenkit meghallgatott, elolvasta a folyamodásokat, gondját viselte az igazságszolgáltatásnak, szorgalmasan utána járt az ügyeknek, az egyiket jó szóval, a másikat mosolylyal vagy kedves bókkal fizette ki; még akkor is megnyerő tudott lenni, midőn megtagadott; roppant ígéreteket tett. Igen nagy vallásos buzgóságot mutatott, gyakran mondá, hogy minden bizalmát Istenbe helyezi, tisztelte a papságot, nagy ragaszkodást tanúsított a vallásos szertartások iránt, tüntetőleg segítette a szegényeket, kórházakat alapított, pénzt osztatott ki a katonák közt.»[46] Nemcsak tulajdonságaival, megjelenésével és szavaival is kívánt hatni. «Pompát fejtett ki, látványosságokat nyújtott, maga is szólott a rendek előtt, megható színben tüntette föl helyzetét, panaszkodott, minő balsorsra juttatták őt ellenségei, vígasztalhatatlannak mondta magát (ez volt kedves kifejezése), hogy bajában osztozniok kell hű alattvalóinak is megígérte, hogy alkalom adtán elismeri mindenkinek buzgóságát, biztosította a magyarokat régi kiváltságaik visszaállítása és megerősítése, és régi sérelmeik orvoslása felől, tüntetett lelki erejével, szilárd maradt szerencsétlenségében, és magaviselete által bátorságot akart önteni alattvalói szívébe is.»

«Nem is lehetett hallani mást e királynő felől, mint dícséretet. Mindenki égbe emelte, mindenki szerencsésnek képzelte magát. A rendek annyira segítették, a mennyire csak bírták. A nép panasz nélkül vetette magát alá az adónak. A főurak felajánlották pénzöket, gyakran felszólítatlan. A magyarok siettek megharczolni érette, a tisztek szívesen szolgáltak félzsoldért. Szövetségesei buzgón támogatták azon meggyőződésben, hogy mihelyt tőle függ, nem ró többé terheket reájok. Mindenki sietett feláldozni magát a legjobb fejedelemasszonyért. Mindenki bálványozta, mindenki igyekezett arczképének birtokába jutni. Ha nyilvánosan megjelent, mindig örömrivalgással fogadták.»

Nem barát és tisztelő, II. Fridriknek bécsi követe, Podewils, tehát bizonyára nemcsak pártatlan, hanem hideg megfigyelő rajzolta e jellemképet. A porosz diplomata részben színleltnek tünteti fel Mária Terézia viselkedését, mely mindjárt megváltozott, mihelyt a kedvező körűlmények megengedték, hogy nyiltan mutassa nagyravágyását és parancsoló természetét. De ha a változó viszonyok szükségkép változást idéznek is elő az eljárásban, ily nagymértékű, éveken át tartó színlelést feltenni nem csak annak mondana ellen, mit Mária Terézia jelleméről különben is tudunk, hanem a lélektan legegyszerűbb fogalmait is sértené. A tény az, hogy a könyörületesség, igazságszeretet, a vallásosság, a népszerűség csak oly alkotó részei voltak Mária Terézia jellemének, mint a büszkeség és a hatalomra való vágy. Épen e sajátságok egyéni vegyülete emeli őt oly magas polczra, nem csak az uralkodó nők, hanem egyáltalában a fejedelmek közt.

Nem hiányzott a nemzet részéről az áldozatkészség, a vágy a magyar királynak, ki már nem császár, szolgálatában megmutatni a világnak, mit tehet a magyar uralkodójáért. Mária Terézia pedig uralkodása első szakaszában már kifejtette mindazon tulajdonokat, melyek ellenállhatatlanúl felé vonták a kedélyeket. De ez a két tényező még egy ideig egymás mellett működött, a nélkül, hogy egyesülésök, összeforrásuk biztos alapot adott volna a monarchiának és új irányt szabott volna Európa politikai helyzetének. Hiányzott a minden törvénynél, intézkedésnél, sőt érdeknél is hatalmasabb egyesítő: a személyes érintkezés.

Mióta a Habsburgokra szállott Magyarország koronája, az országgyűlés, «a törvényes közvetítő király és a rendek közt» volt majdnem az egyedüli alkalom, a midőn az uralkodó királyságába lépett, és személyesen fogadta hű magyarjai hódolatát. De ilyenkor a hideg spanyol ceremoniale, mely Miksa halála óta oly szoros fogságban tartotta a császárokat, csak hivatalos beszédeknek és fogadtatásoknak engedett helyet, a szabadabb mozgást pedig kizárta. Különben is ez az egész kor szegény volt eseményekben és eszmékben egyaránt, melyek közös és kölcsönös lelkesedésre ragadták volna a királyt és alattvalóit. A Ferdinandok és Leopoldok személye sem volt alkalmas más, mint hivatalos enthusiasmus keltésére. Csak III. Károlyról van följegyezve, hogy 1712-ben minő rokonszenvet ébresztett az által, hogy magyar ruhában jelent meg a rendek előtt. Különben is, mi volt a diéták története más, mint örökös küzdelem a nemzet jogai és a király praerogativái közt, a melyben az egyik fél sérelemnek nézte a másik hatalma növekedését, mit emez azzal viszonzott, hogy illoyalitásnak, majdnem felségsértésnek ítélte az akaratával szembenálló, alkotmányos ellenkezést. Nem csoda, ha a királyok lehetőleg igyekeztek kiszabadulni e kellemetlen, reájuk nézve, kik Bécsben annyira megszokták a hatalom teljét, teljesen idegen légkörből, és legtöbb esetben német minisztereikre bízták, mint commissariusokra, a diétával való elbánást.


22. I. JÓZSEF, III. KÁROLY ÉS MÁRIA TERÉZIA MEDAILLON-ARCZKÉPE.[47]


Hasonló auspiciumok közt indúlt meg az 1741-iki diéta is.

A pozsonyi diéta történetének főforrása: Kolinovics Gábor: Nova Ungariae Periodus Anna primo Gynaecocratiae Austriacae inchoata. Buda, 1790.

Majus első napjai óta egyre gyülekeztek a megyei, városi és káptalani követek, a távollevő főurak, indigenák és a főúri özvegyek megbizottjai és utasításuk értelmében tiszteletöket téve az országbírónál és a personalisnál, átnyújtják credentionalisaikat. A főlovászmester, ifj. gr. Esterházy Ferencz, a német és magyar polgárok bizalmi férfiaival együtt kiszemeli és kijelöli az országgyűlési szállásokat, a németek örökös panaszkodása közt. A kis város, mely egyszerre s egy nagy birodalom központjává válik, szinte kizökken régi kerékvágásából. Szabói alig győzik a sok gyász és ünnepi ruha készítését. A Váralján, a Pálffy-család védelme alatt lakó zsidók, kik még 1712-ben kénytelenek voltak elhagyni szállásaikat, most megmaradhatnak ugyan, de szigorú parancsot vesznek, hogy ne legyenek útjában a rendeknek és távolítsák el magok közűl a szegényeket és idegeneket a diéta tartamára. Megérkezik a katonai őrség is, Pálffy-vasasokból és Baireuth-gyalogosokból álló, Koháry Endre főstrázsamester vezetése alatt. A szokatlan nagy lakosszám egyszerre szörnyen felszökteti az élelmiszereknek, és különösen a szállásoknak árát.


23. ESZTERHÁZY IMRE PRÍMÁS ALÁIRÁSA.[48]


Május 18-án nyílt meg a diéta az ország házában. A felső táblánál, melynek falát feszület mellett a kétfejű sas czímere ékesítette, mellén a magyar nemzeti czímerrel, az agg prímás, «Frater» Esterházy Imre, köszöntötte a rendeket, magyar nyelven, mire Frievais apát válaszolt. Pálffy János országbíró pedig biztosította a rendeket a királynő kegyéről, kinek nincs más óhajtása, mint az, hogy az annyira hányatott magyar birodalom végre a kívánt biztosság révébe jusson. Ezután ünnepélyes misét hallgatnak Sz.-Márton templomában.[49]

Másnap elhatározták a rendek, hogy az országgyűlési ifjuságot bebocsátják az ülésekre, mert különben az ifjak honnét szerezzék az ismereteket, ha rövid idő mulva tán ők lennének hivatva helyet foglalni a nemzet tanácsában? Nagy vitákra adott alkalmat az egyes megyék rangja és helye. Meg volt ugyanis határozva minden dunai és tiszai megye első és második követének ülése az illető táblánál, ép úgy a városok sorrendje, és mindenki bűnnek tartotta volna maga és küldői iránt legkevesbbet is engedni ezt illető jogaiból. A dunai megyék közt Pozsony és Soprony űlnek legfölül, a tiszaiak közűl Abauj és Zemplén, a városok közt Buda, Pest, Pozsony, Kassa, Nagy-Szombat és Sopron következnek egymásután. Jobb felől űl az első, balra, vele szemben az illető megye vagy város második követe. A főrendeknél jobbra űlnek a praelatusok rangjok szerint, balra a világi urak. Felolvasták a királyi bevonulásról szóló rendelkezést, mely a rendeknél nagy visszahatást keltett, mert az ünnepélyes fogadtatás után csak a főurakról szól, mint kiket kézcsókhoz bocsátanak, nem pedig a rendeket is. A főurak méltányosnak találják a panaszt, és az országgyűlés fel is ír ez értelemben majus 22-én. «És bár bizton hiszszük, hogy a megszokott módon, most is részesűlnek az összes rendek e királyi kegyben, már Ő Felségének veleszületett kegyelménél fogva is, mégis, hogy a rendek fölemlítésének elhagyásából jövőre nézve azokra semmi kár ne háruljon, különben is Felséged mindjárt szerencsés uralkodása kezdetén is legkegyelmesebben kijelentette, hogy hű karjait és rendjeit jogaikban és kiváltságaikban fenn fogja tartani: tartozó hódolattal könyörgünk, miszerint királyi Felséged a rendelkezés e záradékát minden lehető jövő magyarázat vagy subsumálás elkerülése végett módosíttassa.»[50] Ez az alázatos hang, mely ily alárendelt kérdésben esengve fordúl a királyi kegyért, ép oly kevéssé felel meg a nemzeti büszkeségnek, mint a hogy az ilynemű kicsinyes szertartási kérdések komoly fölvetése és tárgyalása nem mutat a diéta leendő fontosságára.

A királynő kegyesen válaszolt. A directorium daczára mindenki a rendek közűl részesűlhet a kézcsók szerencséjében. Egyuttal megengedi, hogy a magyar zászlós urak úgy bevonulása, mint a koronázás alkalmával az eddigi szokás szerint végezhetik a szolgálatot személye körűl.


24. ERDŐDY GÁBOR EGRI PÜSPÖK ALÁIRÁSA.[51]


Már előbb kijelölték a rendek a nagy, 11 főrendűből és az alsó tábla 21 tagjából álló küldöttséget, melynek Erdődy Gábor gróf, egri püspök, vezetése alatt Bécsben kellett eljárnia a királynő üdvözlése és ünnepélyes meghívása végett. E küldöttségnek, mint minden más hasonlónak, kicsiben képviselnie kellett az összes karokat és rendeket. Úgy a mint most parlamenti bizottságoknál tekintettel vannak arra, hogy lehetőleg ne maradjon ki a pártok egy árnyalata sem, úgy akkor a rendi gyűlés alkotó részeiből sem lehetett mellőzni egyet sem. Volt ott püspök, zászlós úr, főispán, gróf és báró, kir. táblai ülnök, horvát követ, káptalani küldött, és távollevő főrendek megbizottja, kettő-kettő. A megyék és városok követei nagyobb számmal választattak, mert itt meg egyik kerületet sem lehetett elhagyni. Utasításuk szerint tisztelegniök kellett a királyi Felségnél, az özvegy császárnénál és Ferencz István lotharingiai herczegnél. Mindenütt előbb condoleálni kellett a császár váratlan halála miatt, azután szerencsét kívánni a trónfoglaláshoz és a trónörökös születéséhez, végre kifejezni, mily sóváran óhajtják a hű rendek a felséges személyek megjelenését a körükben, örökös országukban.

A magyar követség fényes felvonulása tizenhét hintón föltűnést keltett az ily szertartások dolgában nagyon elkényeztetett császári városban is. A királyi kegy jeléűl szolgált a vár belső udvarába bocsátásuk, mi az előtt nem volt megengedve. A püspök üdvözlő beszédére a királynő megígérte, hogy mihelyt lehet, meg fogja vígasztalni jelenlétével hű rendjeit. Szintúgy kegyes fogadtatásban részesűltek a magyarok az özvegy császárnénál, hol németűl kellett szónokolni, és a nagyherczegnél (majus 27). a deputatió tagjai azután visszatértek Pozsonyba, csak Erdődy püspök és Csáky gróf maradtak Bécsben, mi a diétán sok mendemondára adott okot.

Ott ezalatt megvitatták és el is határozták a tanácskozás menetét. Majus 20-án Grassalkovics Antal personalis, a rendek táblájának nagyeszű és tekintélyű elnöke, a következő rendet fogadtatja el: Először nádort kell választani, azután a hitlevél megállapítása által óvassanak meg a birodalom kiváltságai és szabadalmai, csak azután menjen végbe a koronázás. Ez kövesse a sérelmek orvoslása, és a törvényczikkelyek szerkesztése zárja be a diéta működését. E pontnál már jelentkezik az ellenzék: az alsó táblán többségében vannak azok, kik a sérelmek orvoslását teszik első helyre. Grassalkovics végre azt ajánlja, küldjenek ki bizottságot a sérelmek tárgyalására, de magok a rendek a királynő megérkezéséig ily részletekbe ne bocsátkozzanak. A kerületi gyűlések azonnal meg is kezdik a gravamenek összehordását.


25. LOTHARINGENI FERENCZ ALÁIRÁSA SAJÁTKEZŰ UTÓIRATA.[52]


Mennél fontosabb helyet foglal el a koronázás ténye a magyar közjogban és állami életben, annál behatóbban és magasabb érdekeket érintőknek kell lenni az azt megelőző és szabályozó országgyűlési tanácskozásoknak. Mióta 1608-ban épen a koronázás alkalmából egész rendszerbe öntötték a magyar rendi kiváltságokat a királylyal szemben, a koronázás sokkal több volt mint egyházi actus: mysticus értelemben jelzője, kifejezője lőn a király és nemzet közt e tényből következő belső viszonynak. Maga a korona birtoka elég ahhoz, hogy a királyt a nemzet kegyes urává tegye, de mi védi meg a nemzetet a korona fogalma alá összesített erők túlkapása ellen, mi teheti azt nemcsak engedelmessé, hanem odaadóvá is? Csakis ha a királyi hatalom ünnepélyes elismerésével, minő a koronázás, együtt jár a nemzet törvényes jogainak ép oly ünnepélyes kinyilatkoztatása és szentesítése. Egészen a hűbéres kor fogalmai szerint a hódolattal, a commendatióval, szoros kapcsolatban áll az alattvalók biztosítása, a királyi eskü, hogy a hatalmat mindenben az ország törvényei fenntartására, jólétének, nagyságának gyarapítására fogják fordítani. Ez az, mi a rendi alkotmányos államot megkülönbözteti az absolutismustól, mely a koronázásnak nem engedhet meg oly jelentőséget. Ez az uralmat és annak teljes gyakorlatát némileg a kölcsönös megegyezéstől teszi függővé.

A koronázásnak és szükségképi járulékainak, a hitlevélnek és a királyi eskünek még nőni kellett fontosságban, mihelyt a királyság örökössé lett. A míg uralkodóinkat választották, mindig meg volt az alkalom korlátozni praerogativáikat, és akár a II. Ulászló választásakor hozott törvényeket tekintjük, akár az 1608-, 1618- és 1659-ben hozottakat, lehetetlen észre nem venni azok belső rokonságát a német «Wachlcapitulatiok»-kal és a lengyel «pacta conventa»-kkal. De midőn a Habsburgok uralma örökössé vált, csakis a koronázás nyújtott módot a nemzetnek alkotmányos léte, külön közjoga kijelentésére és kifejtésére. Ez köti össze a dynastiának egymást a trónon felváltó uralkodóit a nemzeti institutiók folytonosságával. A király élete legjobban kimagasló napján fogadja, nemcsak személyére, hanem minden utódjára nézve is, hogy az ország törvényeit megtartja és mások által is megtartatja. A hitlevélben foglalt pontok tekinthetők az ország sarktörvényeinek, olyanoknak, melyeket nem szabad kitenni az idők és viszonyok átalakulása következéseinek, az alkotmányos erők közti egyensúlyért vívott küzdelmek eshetőségeinek. E pontok az 1712-iki inaugurale diploma szerint, melyet III. Károly, Mária Terézia atyja állított ki, a törvényes szabadságok megerősítésén kívűl: a koronának, mint a nemzeti függetlenség symbolumának az országban való őríztetése; a már visszahódított vagy ezután visszahódítandó tartományoknak az országhoz való csatolása, és így a szent korona épségének megtartása, és fényének növelése; a Habsburg-ház fiága kihalása esetére a nemzet választási jogának elismerése, végre azon kötelesség elismerése, hogy minden újabb törvényes király kiállítja ezt a hitlevelet, és leteszi az esküt.[53]

Megfelel-e még ez a hitlevél a király és nemzet közti viszonynak? Nem teszik-e szükségessé a világtörténeti alakulások az ősi alkotmány várának, melynek e hitlevél legerősebb sáncza, kiterjesztését, megerősítését? A királyi praerogativa az örökösödésnek a leányágra való kiterjesztése által kétségtelenűl öregbedett, a diploma negyedik pontja már nem létezett: nem kell-e ennek megfelelőleg növelni az alkotmány ellenálló képességét is? Maga az a tény, hogy nő uralkodik, csábít az ilynemű kísérletre.

Annál tán nem található annyi erő a korona jogai védelmére, és a rendi követelések visszaszorítására, mint atyjánál és elődjeinél.

De nemcsak a trónöröklésnek változott rendje. Magyarország régebbi királyai, I. Ferdinánd óta császárok is. Mária Terézia már neménél fogva nem lehet az. Örökös országai közt pedig úgy rangra, mint névre és jelentőségre nézve kétségtelenül Magyarország az első, a legfontosabb. A legtúlzottabb conservatismus sem zárkózhatott el a változás szükséges consequentiái elől.

Minthogy az 1715. 30. törvényczikk véget vetett a vallásügy miatt több mint egy századon át tartó rendi küzdelmeknek, a mennyiben annak elintézését a királyra bízta, két tárgy volt, mely az országgyűlés tagjait első sorban érdekelte. Az egyik inkább magánjogi: a nemesi szabadságnak még szorosabb biztosítása, és különösen az adómentességnek a diétai alkudozás köréből való kivevése, és országos alaptörvénynyé emelése. A másik a nemzet egész létét, jövőjét illető: a magyar állam függetlenségének, önálló kormányzatának minden lehető támadás ellen való megvédése. Ezek voltak a felső tábla által jun. 14-én a sérelmek összeállítása és a diploma szerkesztése végett kiküldött bizottságnak, melyhez a rendek hasonló deputatiója csatlakozott, legfőbb tárgyai. Ezekről tanácskoztak már előbb a rendek kerületi üléseikben.

Mialatt minden előkészület megtörténik a királynő fogadtatására, bevonulásának, magának a koronázásnak ünnepélyére, a magyar urak sérelmeket, kívánságokat tárgyalnak. Szónokaik Bécsben, Farkasfalván, magában Pozsonyban, a legáradozóbb módon fejezik ki a hódolat érzelmeit, boldognak mondják az országot, melynek ilyen a királya. Ezalatt pedig a táblák komoly termeiben a hazafiak arra központosítják összes törekvésöket, hogyan lehetne, nem a királynak, hanem a nemességnek jogait legbiztosabban megszilárdítani, hogyan lehetne az országot, még királyával szemben is, mind több joggal felruházni.

Ez ellentét: hódolat az ajkon, az ellenzés, mihelyt tettre, határozásra kerűl a sor, első tekintetre azt a benyomást teszi, mintha az a szó nem lehetne őszinte, melynek oly kevéssé felel meg a tett. Az osztrák történetírók még Arneth-et sem véve ki, szívesen időznek ez ellentétnél és ezzel szemben kiemelik az osztrákoknak feltételhez nem kötött engedelmességét. Pedig, szerintünk, mindkét érzés egyaránt mély és őszinte. A hódolat a király személyét illeti, melyhez senki sem közeledik megilletődés nélkül, melyet szinte vallásos tisztelet környez. Az ellenállás, vagy követelés a nemzet százados történetének, királyaihoz való gyakran oly sivár viszonyának gyümölcse. A magyar nem vesztette el hagyományos loyalitását a koronás fő iránt, de minthogy e hűsége gyakran ellentétbe jut nemzete iránti kötelességével, e küzdelemben gyakran az utóbbihoz ragaszkodott inkább. Épen Mária Teréziának volt gondviselésszerű hivatása e kettős kötelesség kiegyenlítése.

Nemcsak önzés, anyagi haszon keresése miatt, helyezett súlyt nemességünk adómentességére, a «szűz váll»-ra. A legtöbb európai nemességtől elütően, abban látta közjogi létének legfőbb garantiáját, legfőbb megkülönböztetőjét a «misera contribuens plebs»-től. Valamint egykor az athéni demokratia halállal rendelte sújtatni azt, ki csak indítványozni merné a theorikonnak, az athéni polgár szinházpénzének eltörlését, vagy más czélra fordítását, úgy az uralkodó magyar rend e gyökeres kiváltságát felül akarta emelni a királyi önkény által okozható viszontagságokon. Az új diplomába fel volt véve a nemesek adómentessége minden időre, különösen pedig az, hogy közteher sohasem nehezedhetik a földre. A föld – nemesi – szabad, csak az ember, a jobbágy lehet elnyomott adózó. Ez a pont többé ne is válhassék diaetelis alkú tárgyává.

Államjogi tekintetben az ország területének helyreállítását kívánták első sorban biztosítani. Nemcsak az elveszett részek visszacsatolására kötelezné magát e szerint a király, hanem arra is, hogy ezekben is behozzák a megyei berendezést, és azok úgy adó, mint magistratusok dolgában miben sem fognak különbözni a többi hatóságoktól. Külön is ki van emelve, hogy Erdélyt csak mint a szent koronához tartozót bírják és kormányozzák a magyar királyok.[54]

Magának a nemzetnek jogait és autonomiáját leginkább a diploma tervezetének negyedik pontja lett volna hivatva megerősíteni. Ebben nyernek hangot az annyiszor elsorolt, annyi törvényben előforduló és minduntalan megújult sérelmek. E szerint a király kötelezi magát, hogy többé tovább mint egy évig nem fogja betöltetlen hagyni a nádori és az ahhoz csatolt helytartói tisztet, továbbá, hogy a nádort épúgy, mint a prímási, érseki és báni méltóságot régi teljes tekintélyébe fogja visszahelyezni. Egyházi és világi méltóságokat, javadalmakat és tiszteket csak született magyarokra fog ruházni; a szent koronára szálló és szállandó javakat nem idegenekre, hanem a király és az ország körül érdemes honfiakra fogja ruházni. Az ország ügyeit, úgy benn, mint a külföldön csak született magyarokkal fogja tárgyalni és tárgyaltatni. Az ország sérelmeit az országgyűléseken személyes jelenléte által fogja orvosolni.[55]

E tárgyalások alkalmával fejezte ki a magyar országgyűlés először azt a gondolatot, hogy a magyar ügyek vezetésére tisztán magyarokból álló ministerium bízassék meg, melyre idegenek befolyást ne gyakorolhassanak. A tiszai kerületek ülésében felmerűlő eszme visszhangra talált a dunántúli megyéknél is, és bár a diploma javaslatba nem jutott be, később, bár némileg más alakban, még a törvénykönyvben is kifejezést talál.[56] Természetes következése volt egyrészt a régi törvényeknek, melyek annyiszor és oly erős szavakkal elrendelték a magyar kormányzás teljes függetlenségét, és másrészt annak a politikai helyzetnek, mely oly váratlanúl megszerezte Magyarországnak az őt a monarchia körében megillető helyet. Richeliu, Mazarin és Colbert kora óta hatalmas király kormányának ministerium volt az elfogadott neve.

Mindeddig a rendek magokban tanácskoztak, minden külső befolyás és beavatkozás nélkűl. Nem is volt e gyülekezés még tekinthető diétának, hanem csak a diéta czéljából Pozsonyba összegyűlt karok és rendek tanácskozásának. Ahhoz, hogy határozataik törvényes érvényt nyerjenek, szükséges a diéta ünnepélyes megnyitása a király vagy megbízottjai által. Arról, hogy a király felhatalmazott tanácsosai által állandó contactusban legyen a nemzet képviselőivel, mint manapság, még nem lehetett szó. A rendek a kivitel lehetőségére való minden tekintet nélkül forgathatták és formulázhatták postulatumaikat mindaddig, míg szembe nem állott velök maga a királyi Felség.

Mária Teréziát nemcsak az a vágy hívta Pozsonyba, hogy koronázása által nyugodt birtokába lépjen az országlásnak és akkor, midőn annyi felől megtámadják uralmát, megmutassa, hogy van ellenségei előtt hozzáférhetetlen, őt örömmel fogadó nemzete is. Épen a fennforgó, alkotmányos nehézségek vonzották. Ismerte egyéniségének varázsát, remélte, mint a velenczei követ már majus 20-án írja, hogy személyes jelenléte által sokat keresztűl fog vihetni. Az ünnepélyes meghívás után Bécsben hozzá fogtak az úthoz való készülődéshez. A királynő családjával, udvarával jun. 19-én szállott hajóra. Külsőleg is mutatták, hogy a magyar királynő látogatja országát. Magyar lobogó, magyar czímer mindenütt a hajókon, magyar színbe öltözött a legénység. A királynő kíséretében voltak az orosz, az angol, a hollandus és a velenczei követek, meg a pápai nuncius is.

Meg kellett azt is állapítani, minő üdvkiáltással kell fogadni, «vivát»-ozni a királynét. A junius 19-iki ülésen a prímás, tekintetbe véve egyaránt a nemzet és az uralkodói hatalmat a «vivat Domina et Rex noster»-t (Éljen az úrnő királyunk) ajánlja. Az egri püspök felhozta az ellen, hogy a törvény «Regina»-ról is szól, mint uralkodóról. Végre is az a felfogás győzött, hogy még az elnevezésben is ki kell tüntetni, hogy Mária Terézia, neme daczára, teljében bírja a királyi hatalmat és Pécsy itélőmester javaslatára a «vivat Rex Domina nostra» fogadtatott el.

Nem részletezzük az utazásnak, fogadtatásnak és Pozsonyba jutásának leírását, melyet végtelen szabatossággal írnak elő és beszélnek el a diéta irományai. Ünnepélyes momentum volt az, midőn Farkasfalván, az ország határán, tiszteleg előtte a magyar országgyűlés küldöttsége a kalocsai érsek vezetése alatt. Végtelen volt az örömriadal, midőn junius 20-án este felé a Duna hídján keresztűl bevonúl Pozsony ősi várába. Nyílt diadalkocsin űlt férje oldalán, gyönyörű fehér, aranyos hímzésű, kék virágokkal ékített magyar szabású ruhában. Leírhatatlan pompa vette körül: a magyar főnemesség megragadta az alkalmat csillogtatni közmondásos fényét. A Duna hidjánál nem kevesebb, mint 240 hatlovas hintót számítottak.[57]

A bevonulás pompáját már másnap a törvényhozás komoly munkája váltja föl. A királynő magához a várba hivatja a rendeket, és miután nevében gr. Batthyány Lajos főkanczellár üdvözölte magyar nyelven, «az illy szép és nagy számmal ezen közönséges Ország-Gyűlésére fölgyűlt Magyar-Országi Statusokat», maga Mária Terézia szól ékes deák nyelven.[58] Az átadott királyi propositiók beható tárgyalását köti szívökre és kijelenti, hogy benne nem annyira úrnőt, mint anyát fognak találni magyarjai.

A királyi előterjesztés igen rövid: a koronázáson és nádorválasztáson kívűl csak a katonaság és az adó szabályozását tűzi ki a diéta tárgyaiúl, egyúttal inti a rendeket, ne foglalkozzanak oly ügyekkel, melyek nem a diéta elé valók, hogy a gyűlés jó véget érhessen.


26. A KORONÁZÁSI DÍSZMENET RÉSZLETE.[59]


Csakhamar a diploma tárgyalására kerűl a sor. A királynő sokkal magasabb vélekedéssel van uralkodói jogai és kötelességei felől, semhogy azokat mindjárt országlása kezdetén megszorítani engedné. Az általa kiállított hitlevél lényegében ugyanaz, mint a melyet atyja fogadott el. Hogy azonban jóakaratát a rendek iránt s hajlandóságát a sérelmek orvoslására tanusítsa, késznek nyilatkozik a legfőbb jogos kívánságok törvényes elintézésébe beleegyezni. Így kijelenti, hogy a nemesi adómentesség, és az az elv, «ne onus publicum fundo quoquo modo inhaereat», csakugyan ne jöhessen többé országgyűlésen kérdésbe. Megnyugtatja a rendeket a visszacsatolás gyors és sikeres foganatosítása tárgyában is. Szórúl-szóra magáévá teszi a rendek kívánságait a méltóságoknak és hivataloknak magyarokkal való betöltését illetőleg is és kijelenti, hogy a magyar ügyeket magyarokkal is fogja tárgyalni. Az alkú csak jun. 24-én a királynő újabb engedményeivel ér véget. Midőn így megfelel a rendek óhajainak, mégis fenntart egy nagy elvet. Az igéretek személyét kötik csak, egyszerű törvények gyanánt jutnak a törvénykönyvbe; a folytonosság, melyet a királyi hitlevél fejez ki és mely még meg se született nemzetségeket köt le, nem szenvedett csorbát.

Egyben nem enged: az egyházi méltóságokból és a magyar ügyek intézéséből nem akarja kizárni az idegeneket. Bár magyar királynő, nagyjában fenn akarja tartani a régi kormányrendszert.

Még a koronázás előtt egy, azt méltóan bevezető ünnepélyes tény ment végbe: a nádorválasztás. A két katholikus és két protestáns jelölt (Pálffy János és Esterházy János grófok, Révay Pál és Zay Imre bárók) megnevezése után az ősz országbíró, Pálffy János gróf közfelkiáltással választatott meg (jun. 22.). Sem békében, sem háborúban nem találhatott a királynő hívebb és megbízhatóbb szolgát nála. Az ifjú királynő és az ősz nádor közti viszonyban a hűbéres hódolat összefolyt az atyai gyöngédséggel. Csakis Pálffy tekintélyének sikerűlhetett az ellenmondáshoz nem szokott úrnőt lecsillapítani, midőn a rendek semmiben sem hajlottak kívánságára. Csakis az ő próbált hazafisága fegyverezhette le honfitársai gyanúját, ha a királynő nem egyezett azonnal annyi törvényczikkely által támogatott követeléseikbe.


27. MÁRIA TERÉZIA KIRÁLYNÉ KORONÁZÁSA.[60]

Gyönyörű időben, nem zavarva az alig végződött alkotmányos küzdelem semmi visszhangja által, mehetett végbe a koronázás, junius 25-én. Mindenütt felhangzott az újongó kiáltás: «Éljen az úrnő királyunk!»[61] Mária Terézia kedélyét e nagy napon csak egy dolog hangolta le: férje, választottja, kivel szíve kívánsága szerint, a magyarok nemzeti féltékenysége miatt nem oszthatta meg a trónt, nem lehetett oldala mellett. A hivatalos ceremoniale nem talált megfelelő helyet annak, ki hitestársa volt a királynőnek. A koronázás a Szent Márton templomában, a királyi eskü, a zászlós urak és a nép hódolata a szokott rendben ment végbe. A királynő, a mint az esküt Isten szabad ege alatt letette, kilépett népe közé, ezt lelkesítve, annak elragadtatásában gyönyörködve. Különös ellentét: Szent Istvánnak százados, nehéz koronája egy szépségtől sugárzó ifjú főn! Hogy bírja el egy gyenge nő a királyi ék súlyát, mely alatt annyi férfi roskadt össze! Pedig Mária Terézia teljes terjedelmökben elvállalta a királyi kötelességeket. Szabad ég alatt ismételte a nép előtt esküjét, aztán lóra kapva, melyet Esterházy Ferencz főlovászmester vezetett, vágtatva felnyargalt a koronázási dombra. Itt ősi szokás szerint megtette a négy kardvágást a négy világtáj felé. «Magyarország urai ily módon tudatták népeikkel, mennyire el vannak határozva megvédeni őket, bárhonnét jöjjön is a veszedelem. A közeledő veszélyek megható jelentőségűvé tették a régi symbolumot.» Meg volt hatva minden néző, az öreg angol követ könnyeket hullatott bámulatában. «A királynő maga a báj, írja az nap estéjén, és midőn fölemelte karját a világ négy tája felé, mindenki észrevehette, hogy nincs szüksége sem ezen fegyverre, sem másra, hogy meghódítson mindenkit, ki közelébe jő.»[62]


28. A MAGYAR BIRODALOM HÓDOLATA MÁRIA TERÉZIÁNAK.[63]


MÁRIA TERÉZIA MAGYAR KISÉRETTEL.





V. FEJEZET.
ALKOTMÁNYOS NEHÉZSÉGEK. A MEGOLDÁS.


A koronázás ténye a király és nemzet közti egységet mutatta be Európának, az ott nyilatkozó pompa, az összegyűlt népesség ereje és ragaszkodása, mértéket adott e birodalom segédeszközeinek és erkölcsi erejének megítélésére. Hátra volt még azon kérdés megoldása, mennyiben áll a kétségtelenűl meglevő erő tényleg a királynőnek és politikájának rendelkezésére. Mert az oly napok, minő a koronázás, minő minden oly nap, melyen szertartás felé fordúl minden szem, kápráztatnak, lefolyásuk alatt elfeledtetik az állandó nagy ellentéteket, de nem bírják megakadályozni azt, hogy azután ezek annál erősebben ne ütközzenek egymásba. Olyan-e a magyar nemzet és Habsburgi királyai közötti, századok keserű tapasztalatán fejlődött viszony, hogy azt bárminő csillogás megváltoztassa, bárminő pillanatnyi elragadtatás más alapokra helyezze? Nem környezte-e ép ily pompa Rudolf, Ferdinánd, Leopold, József királylyá avatását, kik aztán fegyverben látták magukkal szemben Magyarországot? Nem kellett-e a magyar királynak, azon egész században, mely Bocskay fölkelésétől a szatmári békekötésig lefolyt, számolni azon ténynyel, hogy minden európai nagyobb bonyodalom esetén az ellenséges táborban látják a nemzetet, vagy legalább annak nagyobb részét? Nem éltek-e még Francziaországban és a Márványtenger partján a Rákóczy-forradalom részesei? Nem árasztották el az országot nyílt levelekkel, melyekben a Habsburgháztól való elpártolásra hívták föl a nemzetet?[64]

Úgy látszott eleinte, mintha a koronázás ténye épen nem simította volna el az ellentéteket. A koronázási ajándék felajánlása megtörtént, de úgy látszik, inkább szokásból, mint különös ragaszkodás kifolyása gyanánt. Még az összeg meghatározásában is eltértek a rendek a bőkezűbb magánosoktól, a trónörökös részére pedig épen nem ajánlottak föl semmit.[65] A gravamenek összehordása, az orvoslásuk módja fölötti tanácskozás, sokkal jobban érdekelte a hazafias kedélyeket, mint a Szilézia és a Rajna felől érkező hírek. Különösen fontos volt a julius 4-iki gyűlés. Tulajdonkép a helytartótanács megmaradásáról, működésének szabályozásáról volt szó, de a nagy tanácskozó testületek nem érdemelnék meg a beléjük vetett bizalmat, ha minden lehető alkalommal nem nyilatkozhatnék bennök mindig az, mi ezek elméjét foglalkoztatja. Végre is az a kérdés: mennyiben folynak be magyarok nem csak hazájuknak, hanem az egész monarchiának is sorsára, a legfontosabb alkotmányos kérdés volt mindig, mióta hazánk idegen dynastiához, más tartományokhoz volt kötve. Jeszenák Pál azt követeli, vétessék fel a királynő titkos tanácsába, most miniszteriumnak mondanók, a nádoron és prímáson kívül még két főnemes. Fekete György, Somogymegye követe, kijelenti, hogy a nemeseket sem szabad kizárni, kiknek kiváltsága semmivel sem csekélyebb a főnemesekénél. A királyi tanács körűl ismét oly alakban folyik a versengés, mint Ulászló kora országgyűléseiben. A nemesi rend azon törekvéséhez, mit sem engedni alkotmányos tekintetben törvényes egyenlőségéből, mindkét esetben hozzájárúl az a mélyebb, hazafias indok is, hogy az udvarhoz lekötött, félig-meddig már elidegenedett főnemesség kezében nem tartják eléggé biztosítottnak a nemzeti jogok védelmét. Ugyanazon politikai okoskodás ez, mely Angliában ugyanazon időben commonert emelt miniszterelnökségre; oly polczra, mely azelőtt mindig főrendűnek volt fentartva. És ha hazánkban még nem is fejlődtek annyira az intézmények, nem hiányzik alkalom adtán az igyekezet, e téren is a királyság méltóságát fentartani, és közjogi helyzetét a kormányban is érvényre juttatni. Az egri püspök igen elmésen ráutalt azon okra, a mely miatt e követelés nem számíthat sikerre. «Annyira ellene vagyunk elavult törvényeink és szokásaink reformálásának, és így hiába kívánjuk az udvariaknak megváltoztatását.»[66]


29. KOHÁRY ANDRÁS ALÁIRÁSA.[67]


A rendek többi követelései közűl különösen jellemző az, mely egy közpénztár «fundus publicus» megalapítására vonatkozik. Oly nagy volt a magyar állam szegénysége, oly annyira elszoktak attól, hogy az állami feladatok teljesítéséhez szükséges pénzt magyar hatóság kezelje, hogy még a koronázási ajándékot, 100,000 frtot is kölcsön kellett kérni. A kölcsönző özvegy Bartolotti grófné volt. A fizetésért nem a magyar állam állott jót, hanem egyetemlegesen a nádor, az országbíró, gr. Esterházy Ferencz főlovászmester, Batthyányi Károly és Koháry András tábornokok. Az országnak, mint olyannak, nincs hitele, helyette legelőbbkelő birtokosai kénytelenek lekötelezni magokat.[68]

Mária Terézia élénk figyelemmel kíséri e hosszadalmas és néha reá nézve kellemetlen fordulatot vevő tanácskozásokat. A rendekkel, mint olyanokkal, nem érintkezik sem maga, sem tanácsosai által. Gondja van azonban arra, hogy a nádort, a prímást, az országbírót, más befolyásos főnemeseket, sőt követeket is, sűrűn hívasson asztalához, és tiszteljen meg megszólításával. A főembereket az irántuk mutatott bizalom által bilincselte magához, a többire eléggé hatott a magyar köznemesre oly ritkán háramló királyi kegy. Nemcsak a férfiakat vonta körébe, a mi népszerűségét tán még jobban növelte, leereszkedésével megnyerte a nemesi asszonyok szivét. Különösen nevezetes egy beszélgetése Esterházy József országbíróval jul. 17-én. A királynő kijelentette, hogy németre fordította a postulatumokat, hogy annál alaposabban mérlegelhesse őket. Elismeri, hogy a német főemberek nem barátjai a magyarnak, de hisz mindenki tudja, hogy azok mellőzésével ő maga intézkedik mindenben. Esterházy őszintén válaszolt: a gyanú századok története által jogosúlt, és nem a királynő személye ellen irányúl, a követelések ősi törvényeken alapúlnak, melyekre örökké esküt tettek, de miket soha sem tartottak meg. Erre a királynő sírva fakad, panaszkodik helyzetének szerencsétlensége miatt.[69] A Caesarok leánya szól alattvalójával. Már megalázásnak veszi azt is, ha nem mindenben követik akaratát, sérelmet lát abban, ha inkább bíznak törvényczikkben és diplomákban, mint királyi szavában és anyai kegyében. Kellett, hogy uralkodói büszkesége fellázadjon azon észlelet ellen, hogy a magyarok úrnőjük fenyegetett helyzetét arra használják fel, hogy újabb engedményeket csikarjanak ki tőle, a királyi tekintély rovására.

Koronázás, ünnepély, hódolat és üdvkiáltás daczára tehát az 1741-iki diéta sem látszott másnak, mint annyi előző és utána következő. Minden jobbágyi kézcsók és anyai jóindulat föltüntetése mellett csak egy fejezet a királyi praerogativa és a rendi jog közti százados per történetéből. A mint a király mind többet vont el a nemzet jogaiból koronája javára, midőn a fegyver szerencséje neki kedvezett, midőn az európai helyzet az ő részén mutatta a túlsúlyt, úgy viszont a rendek nem csak saját kiváltságaikat, hanem az egész ország önállásának garantiáit vélik megszilárdíthatni, midőn királyuk segítségökre van utalva. Ez az a viszony, mely a nemzet és királya közti, mélyen gyökerező bizalmatlanságból következett, ez az, melynek minden újabb változata fájó emlék által csak erősebbé teszi a bizalmatlanságot. Nem is lehet máskép, a míg a király kívül áll a nemzeten, míg az alkotmány, ámbár csak rendeket ismer, egyedüli véd önkény és elnyomás ellen. Emlékezzünk csak 1861-re és 1866-ra. Az uralkodót környező veszély, hatalmának csökkentése egyenesen az ország javának látszott. Már egy hónappal a koronázás után azt hányják-vetik meg, nem kellene-e az új minisztereket a magyar, nem pedig az udvari titkos kanczellária útján kinevezni. Előbb elsősége volt a császári méltóságnak, de most kétségtelenűl a magyar az első, ehhez kell tehát fordulni az örökös tartományok főembereinek, a cseheknek, osztrákoknak és stájereknek.

Ha az országgyűlés hangulatát tekintjük, megtaláljuk benne mindazt, mi századokon át tartó hagyománya volt rendi tanácskozásainknak. Rendkívüli érzékenységet mindenben, mi az ország jogait, különösen az idegen befolyás távol tartását illeti, nagy hajlandóságot gáncsot keresni mindenben, mit a király tesz, a végletekig menő bizalmatlanságot a tanácsosok ellen. Igaz, hogy elégettetik a királynő ellen készűlt gúnyiratokat, de midőn julius 28-án kihirdetik a királynőnek a rendek kívánságait elutasító válaszát, azonnal felszólalnak: jobb volna véget vetni a diétának, mintsem itt hiába, annyi költséggel tovább vesződni. Midőn pedig a királynő lép fel kívánsággal, először csak titkon, fokozatosan előkészítve reá a kedélyeket, hogy férjét kormánytársúl óhajtaná elfogadtatni, mindenfelé csak az alkotmányos nehézségeket feszegetik, melyek e lépésből következnének. Szinte hazaárulóknak, összeesküvőknek nézik azokat, kik magán összejöveteleken e felől tanácskoznak. Nemcsak Schlossberg, Czompó, Fekete, Jeszenák és a nemesség más követei gondolkoznak így, még maga a nádor is minden loyalitása daczára jó szemmel nézi ezt az ellenzéket, mely első sorban az ő méltóságának törvényes hatáskörét védi. Egy akkori vers keményen kikel azon terv ellen, hogy lotharingiai Ferencz részese legyen az uralomnak és bár magának a királynőnek személyéről legnagyobb tisztelettel szól, mutatja minő kevésbe vették az uralkodó személyes vágyát, midőn az legkevésbbé is ellenkezni látszik az ország sarkalatos törvényeivel.[70]

Jaj nekem siralmas elhagyott árvának
Régen boldogságos szép magyar hazának. –
Még eddig csak német parancsolt hazádban,
Franczia is lakik ezentúl házadban,
Ezek lesznek urak minden javaidban.

Nem oka, jól tudom, ennek Ő Felsége,
Legyen hát szívednek hozzá reménysége.
Kiben királynémat én nem is keverem,
Inkább buzgó szívvel halálig dicsérem
Míg élek mellette nem szánom fegyverem.
Utolsó cseppig is kiontani vérem.

Mint a nemzet és képviselőit, úgy a királynő sem bírt szabadulni a megszokott hagyományoknak minden belső közeledést csírájában elfojtó gőzköréből. Az a környezet forgolódott körűlötte, mely őseit hozzászoktatta, hogy hatalmi eszközöket lássanak nemcsak egyesekben, hanem egész nemzetekben, mely bűnnek és lázadásnak ítélt mindent, mi más törvényre is hivatkozott, mint az Úr felkentjének akaratára. Nemcsak a németek és csehek, többen a magyarok közűl is, a királynő szolgálatát elébe helyezték minden egyéb közjogi vagy nemzeti tekintetnek. Nehéz volt megbarátkozni azon gondolattal, mintha a hatalmi viszonyok változtak volna. Oly rövid idő folyt el VI. Károlynak annyira fényes évei óta, oly közmondásos volt a Habsburgház szerencséje, hogy a jelenben beállott veszélyt csak kellemetlen intermezzonak szerették tekinteni, melynek csakhamar véget fog vetni az európai viszonyoknak rendes, azaz a Habsburgháznak kedvező, alakulása.

E felfogásnak felel meg még a külsőleg is a királyi kanczellária eljárása: a rendek követeléseit majdnem ugyanazon szavakkal utasítja vissza, mint 1714-ben. Az azóta beállott roppant hatalmi változás nem jött számba ott, hol a nemzetekben lakó eleven erőt nem is akarták ismerni, és minden egyebet ép oly megcsontosodottnak és változhatatlannak véltek, mint az udvari etikettet. Pedig még Arneth itélete szerint is sok volt a rendi követelés közt, minek jogosságát kétségbe vonni nem lehetett.[71] Ha a német miniszterek ellene voltak a katonai parancsnokságok megfékezésének, ha továbbra is fenn akarták tartani azt a visszaélést, hogy egyházi javadalmakat külföldieknek is lehessen adományozni, ha nem engedték az indigenák taksájának fölemelését, de az indigenák, még a nem birtokosok részére is, teljesen biztosítani óhajtották az eddig élvezett kiváltságokat: nem hivatkozhattak sem praerogativára, sem állami raisonra, a nélkül, hogy teljes sivárságában elő ne tünjék érdekhajhászásuk.


30. BÁRÓ JESZENÁK JÓZSEF ARCZKÉPE.[72]


A királynőt illette mindez, büszke nemzetségének legbüszkébb sarját. Minden belátása és jó akarata mellett emberfölötti elhatározás lett volna tőle, egyszerre szakítani a bécsi politika hagyományos czéljaival és eszközeivel. És ha az uralkodó felség nem tehette az első lépést duzzogó alattvalói felé, úgy a szerető nő, kit férjének szándékos mellőzése kedélye mélyében sértett, idegenkedéssel kellett, hogy elfordúljon e sértés előidézőitől.

Mindent összevéve: a magyar király és a magyar nemzet 1741 augusztusban is csak úgy állottak egymással szemben, mint az előbbi két században; mint az európai politikai rendszernek nemcsak különböző, hanem sokban ellenkező elemei. Mindegyik úgy szólva vele született, természetes ösztönét követi, nagytekintet nélkül a másikra. Capello, velenczei követ, augustus 11-én így jellemzi a helyzetet: «Bár egyre üléseznek, bár egyre új indítványokkal állanak elő a királyság kiváltságainak biztosítására és megerősítésére, még az első pont felől sem történt megegyezés. Az ősi törvények fölelevenítése ép oly kevéssé felel meg Magyarország jelen állapotának, mint a bécsi udvar elveinek, rendszerének és politikájának. A magyarok panaszkodnak, hogy a királynő jósága daczára sem juthatnak előbbre. Korholják a minisztereket, mint az eléjük tornyosuló akadályok előidézőit.»[73]

***

Ha szabad e hasonlattal élnünk: erős mechanikai és vegyi folyamatra volt szükség, e különböző politikai elemek egyesítésére, közös munkához vezetésére. Tisztán a belső ügyek szempontjából alig látszott kiegyenlíthetőnek az ellentét. A külső ügyek bonyolódásának kellett közbenjönnie, hogy a közös érdekkel szemben csekélynek, semmisnek tünjék fel az eddigi igyekezések köre.

A koronázást követő hetekben az angol közvetítés alatt kezdett alkudozások sikerétől várta Mária Terézia ügyeinek jobbra fordulását. Robinson augusztus 7-én Fridriknek több sziléziai fejedelemség átengedését és megfelelő hadi sarczot helyezett kilátásba. A bajor választónak megígérték Belgiumot, később az előausztriai birtokokat is. De az ígéretek csak növelték az ellenségek igényeit. Mutatták, hogy nincs erő a még megmaradott birtokok védelmére sem. Fridrik augustus 10-én megszállotta Boroszlót. Most már egész Sziléziát követelte, és oly nagy volt Bécsben a félelem, hogy Bartenstein, ki legerősebben szólott eddig a háború mellett, most engedékenységet javasolt Fridrikkel szemben, hogy minden erőt a bajor választó és franczia szövetségesei ellen lehessen fordítani. Mária Terézia is ingadozott már. Kész volt Sziléziát feláldozni, ha ezért Fridrik szövetségét, fegyveres támogatását megnyeri. De már e terv is elkésett. Fridrik az angol követnek, Hyndorft lordnak, ki a béke érdekében járt közben, kijelentette, hogy nem hagyhatja el hű szövetségeseit és nem léphet összeköttetésbe oly udvarral, mely engesztelhetetlen lesz minden irányban. A magyar királynőnek el kell viselnie sorsának egész súlyát.»[74] Augustus közepén a bajorok és francziák benyomúlnak Felső-Ausztriába. A szász választó készűl a szövetséghez állani, ha Morvát megnyerheti. Délen a nápolyiak, szárdok, spanyolok fegyverkeznek.


31. NAGY FRIDRIK ALÁIRÁSA.[75]


A sors súlya nemcsak keménynek, hanem elkerűlhetetlennek is látszott. Nemcsak tréfás gúnylapok jelentek meg, melyek megmutatták, mint szakítják le az egyes hatalmasságok a ruhákat – tartományokat – a magyar királynő testéről, magok a kabinetek is komolyan és részletesen foglalkoztak az egész monarchiának, Magyarországot is beleértve – felosztásával.

Ismét hadi készület váltja fel a gyáva alkudozást. Linz, Prága, már alig menthető. Bécs felé irányítják az összes hadi erőt. A császári székváros falai alatt még egyszer meg akarnak küzdeni a dynastiáért. Végső esetben védelmet nyújthat az a város, melynek bástyáin megtört a török hatalma. September 7-én látják Pozsonyban, mint vontatják a Dunán fölfelé Budáról Bécsbe a nehéz várágyúkat. September 10-én a Baireuth-ezredet az országgyűlés székhelyéről szintén Bécsbe indítják.[76]


32. GRÓF BATTHYÁNYI LAJOS NÁDOR.[77]


Másnapra, délelőtti 11-re a királyi várban jelentek meg a rendek. A királynő trónon foglal helyet, oldalánál a kanczellár, gr. Batthyáni Lajos. Napok óta tudják a rendek, hogy értekezések folytak a királynő és Magyarország zászlósai között, az egyre érkező hírek, melyek az országgyűlés előtt sem maradtak titokban, fölkeltették az általános részvétet. Gyaníthatják a királyi propositiók tartalmát: nem lehet az más, mint ünnepélyesen segítségre szólítani fel a még egyedűl hű országot.

«Ő Felségének, így szólt a kanczellár, szerencsés megkoronáztatása óta nem volt más vágya, mint békében munkálni szeretett Magyarországnak boldogságát. Nem engedte ezt az irígység és rossz akarat, melyet sem a rokoni kötelék nem bírt szelidíteni, sem az öröklés joga, és az esküdt szerződések ereje lefegyverezni. Annyira jutott a dolog, hogy az örökös tartományoknak igazságtalan, különböző, de láthatatlanúl is összekötött megtámadásai által az annyi század óta virágzó monarchia nagy veszélyben forog, midőn már a székvárost is fenyegeti a vész, és a bajor választó már nemcsak a többire, hanem a magyar királyságra is emel jogtalan igényt. Mindezt Ő Felsége nem bírja titkolni a hű karok és rendek előtt, sőt anyai gonddal és szorgoskodással kinyilvánítja, és biztosítja őket, hogy ennyi és már alig kifejezhető tőrtől körűlvéve sem gondol Magyarország elhagyására, hanem felséges személyét, udvarát és szent koronáját minden eshetőségre próbált és annyi történeti emlék által hirdetett buzgóságukra és dicsőségükre bízza. Ezért hívatta színe elé a karokat és rendeket, hogy ne csak írott előadásból, hanem magának az uralkodónak szavából ismerjék meg mindezt. Szilárdúl és törhetetlenűl reméli, hogy a karok és rendek legkegyelmesebb királynőjük, sőt anyjok iránti örök hűségtől vezettetve, kölcsönös és alattvalói szeretettel, egy értelemmel, egyesűlt erővel, közös tanácscsal oda fognak törekedni, hogy mennél gyorsabban gát vettessék az ellenségek igaztalan fondorlatai elé, és minden előre nem látható esetre, szent személyének, a felséges udvarnak és koronának biztosságáról, valamint az egész királyság jólétéről, azonnal, minden vészes késedelem nélkül gondoskodva legyen. Ez által a magyar nemzet dísze és hírneve az egész világon újra fel fog éledni.»

Ezután a királynő szólalt fel. Gyászruhában, koronával fején, állott a rendek előtt. «Ügyeinknek szomorú és mindenkitől elhagyott állapota késztet, hogy a tekintetes rendeket értesítsük örökös tartományunknak, Ausztriának invasiójáról, és írásban előadjuk, hogyan lehetne ezen segíteni. Magyar királyságunknak, személyünknek, gyermekeinknek megmaradásáról van szó. Mindenkitől elhagyatva, egyedűl a tekintetes rendek hűségéhez, fegyveréhez, az ősi magyar erényhez menekülünk, kérve a tekintetes karokat és rendeket, adjanak mihamarabb tanácsot, sőt hajtsák végre, a mi szükséges.»


MAGYARORSZÁG HÓDOL MÁRIA TERÉZIÁNAK.[78]


33. GRÓF ESTERHÁZY IMRE ESZTERGOMI ÉRSEK.


Másfél század folyt el a nap óta, de Mária Terézia képe még most is úgy áll a világ előtt, mint a hogy akkor hű magyarjai előtt megjelent, mint a fenségnek, mint az igaztalanúl megtámadott jognak képe, mely ügyét férfikarra, lovagi erényre bízza. És a képnek most és mindig egyazon hatása lesz minden magyarra, minden férfira: szent elhatározás vérét ontani, ha kell, az igaz ügy oltalmára. Ritkán lép föl a történetek folyamában nagy politikai ügy oly szoros összeköttetésben erkölcsi igazsággal. Mária Terézia pedig helyét a történelem nagy alakjai közt e napnak, ez órának köszöni, midőn trónját, uralmát attól teszi függővé, mennyi hatást tesz személyes megjelenésével azokra, kik hidegen közönyösen nézték a feje fölött, tornyosuló veszélyt. Mi más az uralom titka, mint a hatalom: kellő pillanatban előidézni a kellő elhatározást, meggyőzéssel hol lehet, szenvedélylyel, ha szükséges. Számtalan elbeszélés, vers, kép és érem örökíti meg a jelenetet, mindegyike egy-egy emléke annak a varázshatalomnak, melyet a lelki erő mindenha gyakorolni fog az emberi kedélyre.

De a magyar nemzet történetének nagy napjai közt is méltóan foglal helyet az, melyen a «vitam et sanguinem» hangzott, melyen annyi párt és rend egy értelemben egy hangban találkozott, midőn köny csillogott minden szemben és önkénytelenűl kard után kapott minden kar. Századok viszontagságai és csalódásai a szerencsétlen nemzetek tulajdonait nevelték nagyra a magyarban: a gyanakvó körűltekintést, az önző törekvést, megmenteni mit lehet a nemzeti lét romjaiból. Nem hiányzottak e korban sem a nagyratörő elmék, az áldozatkész szívek, de az egész nemzetnek jellemére nem maradhatott hatás nélkül a veszélynek és ámításnak légköre, melyben emberöltők óta élt. És íme egy uralkodó, egy nő, azon nemzet erejéhez fordúl, melynek képviselőivel csak órák előtt folytatott kicsinyesnek látszó alkut törvényczikkekért, és ez az erő készen áll. Ez a pillanat ismét az önérzetes, erőtől duzzadó, lovagias nemzetek sorába helyezte vissza a magyart.


A «VITAM ET SANGVINEM» EGYKORÚ JELKÉPE.[79]

A prímás volt az első, ki szót emelt a nemzet nevében. Szomorúan hallották, így szólt, a szomorú hírt. «Bár e királyságot annyi csapás merítette ki, mégis oly nagy a rendek hűsége és jobbágyi hódolata Felséged iránt, hogy a mit tanácscsal, segítséggel tehetnek, nem haboznak azt Felséged szent személyének és igazinak megmaradására és oltalmára felajánlani. Ez a királyság egy test, mely Felségedtől mint lelkétől elválaszthatatlan. Felséged jogai, melyeket irígy ellenségei fegyverrel támadnak meg, ég és föld előtt oly igazak, hogy senki sem nézheti fájdalom nélkül, mint sértik azokat bitor kezekkel. Ismétlem, e birodalom rendjei készek minden erejöket, tehetségöket, vagyonukat, véröket, elméjöket, tagjaikat, segítségöket, életöket minden módon Felségedért feláldozni.»

Gyorsan átszárnyalta e hír Európát, lelkesedést keltve mindenütt, hol érzékkel bírtak egy nő elszántsága és egy felhevűlt nemzet áldozatkészsége iránt. Nálunk, tán épen mert az egész ország együtt volt, nem igen írtak september 11-ről. Legpontosabban Kolinovics beszéli el a történteket. Egy jelen volt erdélyi főúr, gróf Teleki Mihály, sept. 17-én ily módon beszéli el az eseményt b. Lázár Jánosnak. Eloszolván az ország, personalis insurrectio lészen, a Bavarus ezen országhoz és többekhez tett helytelen praetensioira nézve már Ausztria széllyében bedobolt, továbbra is igyekszik, ha nem reprimáltatik. Mellyre nézve Felséges Asszonyunk 11ma Praesentis felhivatván bennünket országostól a Posoni várban, maga igen szép adhorratióval Deákúl e Throno in medio statuum proponált és erre az ország részéről a Primás herczeg felelt, a statusok pedig finita propositione uno ore mingyárt felkiáltottak damus et sanguinem.»

Az örökké ékítő legenda e jelenethez fűzte azt is, midőn Mária Terézia kis fiával, Józseffel, karján jelent meg a magyarok előtt. A nő és gyermek látványa még jobban részvétre bírja a kedélyeket. A történetben a királynő szerepel, az anekdota az anyát sem hanyagolja el. Később, midőn az akkor csecsemő József, mint a nemzet jogainak taposója lép fel, repraesantatiókban és költeményekben – elég a «kalapos királyt» említeni, – gyakran idézték föl a jelenetet. Történeti alapja csak annyiban van, a mennyiben a királynő sept. 21-én, férjének kormánytárssá való választása alkalmával, anyai örömében és büszkeségében a tisztelgőknek megmutatta a féléves trónörököst is. Nem is volt szükség ily eszközre a lelkesedés fokozásához. Komoly tanácsnak, férfias tettnek volt helye a pillanatnyi elragadtatás után.


34. KOLINOVICS GÁBOR ARCZKÉPE.[80]



35. JÓZSEF FŐHERCZEG.[81]



36. A «MORIAMUR» JELENET GERAMB «HABSBURG»-JÁBÓL.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre