X. Tárgyalás kozákokkal, lengyelekkel, svédekkel


A régi Dácia három tartományának e véd- és dacszövetségében a vezérszerep Rákóczyé volt. Elsőségét mindkét vajda elismerte: a hadi költségek megtérítése czímén évenként tiszteletdíjat (honorium) fizettek s ezenkívűl mindenik egy-egy szép paripát tartozott adni. Mindkét vajda sorsa az övéhez volt csatolva: ő emelte fel őket, s az ő bukását nem élhetnék túl. Ez biztosította minden eshetőséggel szemben hűségöket s ez adta meg a szövetségnek az erőt és a tekintélyt: mert a három országgal együttesen csak Rákóczy útján lehet szövetkezni. De a két császár sem a három ország szövetségét, sem Rákóczy hatalma megnevekedését nem nézte jó szemmel: azonban tűrniök kellett, mert a római császár fia IV. Ferdinánd halálát gyászolta, a szultán pedig, ki a velenczei háborúval volt elfoglalva, ez idő szerint elégnek tartotta, hogy szemrehányást tett neki azért, hogy Havasalföldét engedelem nélkűl támadta meg s onnan roppant zsákmánynyal tért vissza.[202]

Maga Rákóczy pedig ezt a hármas szövetséget egy nagyobb szövetkezés alapjának szánta. A tatárokat és kozákokat is be akarta foglalni, s ez a terv még sokáig kísért politikájában. Csak azt az oldalát tekintette a dolognak, hogy ez az öt ország együtt, ha diplomacziáját egy kéz igazgatja, minden irányban döntő súlyt gyakorolhat. A két oláh ország csatlakozása után a másik két ország megnyerését sem tartotta lehetetlennek, daczára, hogy ezek közűl az egyik az orosznak, a másik a töröknek volt alávetve; s a kedvező alkalomtól várt, hogy megvalósítására lépéseket tehessen. A szerencse ebben is kedvezett neki.

Azokban a napokban, melyekben ő az oláhországi hadjáratra tette az előkészületeket, izente meg X. Károly Gusztáv svéd király a hadat Lengyelországnak. Ezt a háborút maga János Kázmér idézte elő. Krisztina királyné lemondása után felszólalt Károly Gusztáv trónkövetkezése ellen: Gusztáv Adolfot s leányát – mondá – a Wázák még mint helytartókat elnézték, de egy mellékág felemeltetése ellen tiltakoznia kell. Majd harminczezer tanúval fogja Károly bebizonyítni – mondá Krisztina – hogy joga van a svéd trónhoz. János Kázmérnak pedig volt már egy háborúja az orosz czárral s abban is veszteségeket szenvedett. Arra, hogy emellett még egy második háborúnak is meg tudjon felelni, nem volt kilátása. Mindamellett tennie kell valamit: maj. 15-ére Varsóba országgyűlést hirdetett, mely kiadta a rendeletet, hogy a nemesség táborba szálljon; addig is megakarta próbálni a békés kiegyenlítést, s e czélból követeket küldött a svéd királyhoz. Bízott abban is, hogy Rákóczy, ha megszabadúl az oláh lázadástól, segítséget fog neki küldeni,[203] s ez ügyben nemcsak maga, hanem Potocki fővezér is fölkereste a fejedelmet leveleivel.

De a dolgok meglepő gyorsasággal fejlődtek s a királyra és resublicára nézve sokkal rosszabbúl, mint a hogy lehetőnek tartották. Jun. 14-én hajóra szállt a svéd király s ugyan az nap Wittemberg vezérlete alatt a svéd hadsereg is megindúlt. Már ekkor kész terve volt Lengyelország megtámadására nézve: ez idő szerint még csaknem kizárólag Oroszország érdekelte őtet, mert attól tartott, hogy a czár ha e háborúból győzelmesen fog kibontakozni, meg fogja vetni a lábát a Keleti tengeren és Svédországnak veszedelmes versenytársává lesz. Brandenburgnak, ha segíti, hajlandó volt részt adni,[204] de Rákóczy csak mellékesen szerepelt terveiben. A római császárral békéje volt s a lengyel háború ezt közvetlenűl nem is érdekelte. Ő a maga részéről kerűlni akart mindent, mi újabb complicatiokat hozhatna rá, s valószinűleg ez volt az oka, hogy Schaummal szemben, midőn ez a protestans államok szövetkezéséről szót emelt, olyan tartózkodólag viselte magát. Mindamellett tartott tőle, hogy a császár beavatkozhatnék s Rákóczy csak ez esetre volt terveibe belefoglalva: hogy ezt az interventiot általa ellensúlyozza.

Elindulása előtt egy hóval, máj. 19-én, Welling Gothárdot kinevezte követévé Rákóczyhoz s azt bőséges utasításokkal látta el, melyek azonban semmi positiv ajánlatokat nem foglaltak magokban, szövetkezésre vagy bárminő szerződés-kötésre nem adtak felhatalmazást neki. Wellingnek csak az volt a feladata, hogy a fejedelem viszonyairól, összeköttetéseiről biztos adatokat szerezzen. Beszélhet Erdély régi szövetségéről Svédországgal, fejezze ki a király kívánságát, hogy a régi szívélyes viszony fentartassék, találkozzék a király régi ismerőseivel, Bakossal, Keménynyel, mondja el, hogy milyen módon kényszeríttetett Lengyelország ellen háborút kezdeni, s a király reméli is, hogy vállalata a fejedelem rokonszenvével találkozik: de semmire egyébre ne terjeszkedjék ki.

Welling későre indúlt el s lassan haladt. Berlinben megállapodott egy ideig, azon hitben, hogy ott a brandenburgi udvarnál fog Erdélyről informatiokat kapni, de föltevésében csalódott s mire jul. közepére Eperjesre ért, királya már kikötött Wollgastnál Lengyelországba. Wellingnek öt hét kellett, hogy Eperjestől Fejérvárra érjen – mert ő útközben mindenről bő informatiokat igyekezett szerezni, – épen annyi, öt hét kellett X. Károlynak is, hogy Varsó alatt teremjen, s azt, a lengyel királyt kiűzvén belőle, elfoglalja.


59. WELLING GOTHARD ALÁIRÁSA.[205]


S mialatt Károly Nagy-Lengyelországot Varsóval hatalmába keríté: az oroszok és kozákok három irányban törtek be. Maga a czár Lithvániát szállotta meg, a kozák hetmán Buturlinnal Lembergnek tartott s a fő orosz sereg Potemkin alatt Wolhyniába nyomúlt. A két beütő ellenség, a svéd és orosz közt, nemcsak hogy nem volt semmi közös megállapodás: ellenkezőleg egyik sem tekintette jó szemmel a másik vállalatát. De ekkor még nem ütköztek össze érdekeik, egyik sem állta útját a másiknak, s ez súlyosabbá tette Lengyelország helyzetét. X. Károlyt a János Kázmérral levő seregnek lett volna feladata visszatartani, míg Potocki a gliliani tábornál az orosz-kozák erőnek állotta útját. Mindketten várták a tatár segélyt s sürgették Rákóczyt, hogy küldje be hadait. S a lengyel követek és lengyel levelek még ott érték Wellinget a fejérvári udvarban; Szamowszki a király piaseki táborából fényes ajánlatokat hozott: ha segélyt ád s megengedi, hogy országában hadat fogadhasson, országa egyik legjobb kapitányságát fiának adja,[206] míg Kozakowski Potockitól bizalmas közlésekkel jött a fejérvári udvarba. Csak küldjön mennél elébb segélyt, mert inkább mint sem svédet, vagy muszkát uraljanak, készebbek az ő személyéhez hajolni – izente a generalissimus.

Komoly, megfontolásra méltó dolgok voltak ezek, s annyival inkább, mert ezekkel az ajánlatokkal szemben Welling épen semmit sem hozott. Rákóczy ellenkezőleg azt hitte, hogy a követ a svéd királytól meghatalmazással jön s várta őtet ezért türelmetlenűl. Alighogy megérkezett, mindjárt a következő napon szíves melegséggel, előzékenyen fogadta. A követ is áradozott a magasztalástól, de gondosan kerűlt minden czélzatot, a mi a szorosabb összeköttetést szóba hozhatta volna, ellenkezőleg nyomatékkal emelte ki, hogy a királynak ezzel a háborúval nincs más czélja, mint a békét biztosítni s épen ezért idegen hatalmasságot nem akar belevonni.[207] Rákóczy erre felhívta, hogy követsége lényegét, a svéd király izenetét, írásban terjeszsze elő. Welling (aug. 23) megtette s ez írat nem volt egyéb, mint bőséges indokolása annak, hogy miért volt kénytelen a király fegyvert fogni, ellátva azzal a hozzáadással, hogy ha a fejedelemnek valami óhajtása volna, azt ura szíves készséggel fogja teljesítni. «Különben, mondta Welling szóval, királyom azért sem adott tüzetesebb utasításokat, mert tudta, hogy magasságodat a magyarországi országgyűlés s az oláhországi háború nagy mértékben igénybe veszik». Ez a mentség megnyugtatta Rákóczyt s Kemény János által kötött szövetséget megújítni, ez ügyben, ha Károly kívánja, követet is fog hozzá küldeni, a ki majd el fogja mondani, hogyan gondolkodik ő erről a háborúról, s a kitől a király is megizenheti kívánságait.

Ez idő szerint Károly, bizonynyal a császár iránti tekintetből, nem akart egyebet, mint azt, hogy biztosítsa Rákóczy jóakaratú semlegességét, s elvonja őtet a lengyel összeköttetéstől. Ennél többre a fejdelem sem akarta magát kötelezni s épen ezért, a midőn a svéd követ egy későbbi alkalommal engedélyt kért, hogy a fejedelem birtokaiban lovasokat toborzhasson (sept. 18), tagadó választ kapott,[208] minthogy az oláh háború az ő egész erejét igénybe veszi. Másfelől pedig, hogy a svéd követ hosszas tartózkodása udvarában félreértésre ne adjon okot, ennek követségéről a lengyel királynak jelentést tett.[209]

De mire ez értesítés János Kázmér kezébe jutott volna, ez már földönfutó volt. A végzetes strashowaja-wolgai csatában (sept. 6) hadai megverettek s a király Krakóba s onnan osztrák terűletre Glogauba (Sziléziában) menekűlt, a főparancsnokságot Lanckoronckira bízván, ki aztán confoederatiot kötött a svéd királylyal. Egy hónappal később (oct. 17-én) Krakó is feladta magát. Három hónap sem telt el egészen s «Észak Pyrrhusa», Károly, Nagy-Lengyelországot, mindkét fővárosával hatalmába kerítette – a harmadik fővárost, Lemberget pedig Chmielniczki hadai fogták ostrom alá. Lengyelországból alig egy pár mérföldnyi terűlet volt lengyel kézen.

Lengyelország e perczben valóban gazdátlan volt. A törvényesen megválasztott király külföldön bujdosott, s az a hódító király, a ki elfoglalva tartotta, nem volt megválasztva. De ha már elfoglalta, nem akarja-e meg is tartani? ez volt az első kérdés, mit Rákóczy magának felvetett. Welling, ki sept. derekán utazott vissza, még czélzást sem tett erre; pedig Rákóczy jól érezte, hogy mindenekelőtt ezzel kell tisztába jőnie. Drabik jóslatai, fenyegetései mind sürgetőbbekké lettek; indúljon mennél előbb, ha nem akarja Isten haragját magára vonni. A próféta fenyegetéseire semmit sem adott: de a mi annak hátterét képezte, az ő fölemeltetése s a protestantismus diadala, az megragadt lelkében. De hogyan fogjon a dologhoz? A svéd királytól foglalja vissza Lengyelországot? protestans uralkodóval s olyannal, ki három hónap alatt megtörte a respublicat, kezdjen háborút? ennek a lehetősége combinatioiból is ki volt zárva. De hogy jusson vele egyetértésre, mikor ez arról hallani sem akar?

Pedig minden ezen fordúlt meg – ennek kellett a formáját megtalálni. A dolgok újabb fordúlata reményt adott neki, hogy meg fogja találni.


60. POTOCKI SZANISZLÓ ALÁIRÁSA.[210]


Még abban az időben, midőn Szamowszki a király, Kozakowski a Potocki követe, és Welling Erdélyben voltak, sept. 11-én írta anyjának: «mi magunk sorsával contentusok vagyunk: istenes útakon, ha mikor Isten azt megmutatja, magunk előmenetelének meggátlói nem kívánunk lenni».[211]

Ezt az «istenes útat» akarta most előkészíteni.

Legelébb Wellinget eresztette el (sept. 18), azután Kozakowskit (sept. 21.). Potocki nemcsak segélyt kért, hanem arra is felszólította Rákóczyt, hogy küldjön hiteles embert hozzá, mert fontos titkot akar vele közölni.[212] Minden azon fordúlt meg, hogy mi lehet ez a «fontos titok». Ha talán Potocki s még más lengyel főurak is a király távozását az országból az ő lemondásával egy jelentőségűnek vennék, s ha a svéd király nem akarja megtartani a lengyel koronát, a dolog könnyen meg volna oldható. De mindenek előtt erről akart magának teljes bizonyosságot szerezni.


61. POTOCKI SZANISZLÓ ARCZKÉPE.[213]


Elhatározta, hogy Potockihoz követet küld, megtudni a «titkot». Választása Sebessi Ferenczre esett: egyik legmeghittebb emberére, kit már több ízben használt portai küldetésekre is. De a dolog kényes volt s nagy óvatosságot kívánt, annyival inkább, mert a válaszadás Potockinak késést szenvedett.[214] Lehet, hogy «már változott Potocki azbeli jóakarata» – ez esetben azt kell mondania, hogy a fejedelem «ura ellen való dologra soha senkit sem kísértett», senki birodalmát sem keresi törvénytelen úton. De ha látja, hogy a dolog komoly, akkor jelentse ki az ő nevével, hogy ő kész segélyükre lenni: «mikor, mimóddal, kikkel s hol kellene azon dolognak indítását tenni – hogy t. i. az ő személyéhez hajoljanak – s micsoda requisitiumok kívántatnak ahoz?»[215] Legutoljára Szamowszkinak adta ki a választ: condoleálta a királyt szerencsétlenségében s sajnálatát fejezte ki, hogy jelen viszonyai közt nem teljesítheti kivánatait. Egyuttal pedig Károlylyal is tudatni akarta a dolgok fordulatát s hozzá Jakabfalvyt küldte.

Sebessi Kozakowskival sept. 21-én indúlt el Felvinczről, Potockival oct. 10-én találkozott, «Goglova mellett, Vidlán». Még az nap éjjelén újra találkoztak, másnap vele ment «Tusimére» s befejezte a tárgyalásokat.[216] Maga Sebessel írva hagyta annak eredményét: «az hetmánnak (t. i. Potockinak) resolutiojának summája ez: hogy hadat küldjen be, és fizessen az hadaknak; az kiknek szívek másfelé vonna is, de a pénz megadása által jóakarókkal teszi és az úrnak hűségére vonja őket; két hét alatt, ha lehet, pedig az segítséget beküldje, addig ő is harczot nem áll, hanem szóval tartja a svécziai királyt».[217]

Két hét rövid idő volt s Sebessinek nagyon kellett sietnie. Valóban az útat hazafelé, hatvan mélyföldet, nyolcz nap alatt tette meg: az a hat nap pedig, mi a két hétből maradt, még a táborba szállás kihirdetésére sem lett volna elegendő. S különben is Potockinak nem állott módjában tárgyalásokkal húzni, halasztani az időt: a kitűzött két hét alatt végezte be a svéd király Kis-Oroszország meghódítását (oct. 21.). Még más csapások is érték a respublicát: Chmielniczki nagy sarcz árán felhagyott ugyan Lemberg ostromával (nov. 4), s el is vonúlt alóla, de tárgyalásokat kezdett a svéd királylyal s a Lengyelországgal szövetséges tatár khánnal, kinek egy hordája, mely segélyt akart hozni, értesűlvén, hogy a király elhagyta az országot, visszafordúlt, iszonyú rablást és pusztítást vivén véghez útjában.

Ezt a két heti határidőt Rákóczy sem vette szorosan. Úgy fogta fel annak értelmét, hogy Potocki szeretné az ügyet mennél gyorsabban lebonyolítani s Sebessinek csak egy napi pihenőt engedve, újra útnak indította. De most egészen más megbízatással. Úgy, a mint Potocki ajánlotta fel neki a lengyel koronát, el nem fogadhatta – s nem is gondolt rá. Joggal írhatta épen ezen napokban egy magyarországi barátjának: «oly hír hatott az táborra, mi is kapdosunk a királyságon. Az bolha pezsegni kezdett bennek. Mi tőlünk az jó király, se svéd, se Kazimir ne féltse, magunk sorsával contentusok volnánk most».[218] De ha most contentus is a maga sorsával, ne készítse-e elő a jövő emelkedés útját? Hátha a lengyel választását s a svéd király beleegyezését össze lehetne egyeztetni? Mindenekelőtt azt kellene tudni, mit akar a svéd.

Sebessinek az volt a megbízatása, hogy elébb menjen el Potockihoz s ettől a svéd királyhoz. Potockinak szemrehányásokat tett: kizárólag csak segélyt sürgettek s oly időben, mikor ő Havasalföldén volt elfoglalva, anélkűl, hogy megelőzőleg valami tárgyalásokat kezdettek volna, «megmaradások felől»; ő kész ugyan szolgálni a respublicának, de sem általa, sem a király által nem levén felszólítva, támadólag nem lépett fel; s egyik palatinatus a másik után hódolván meg a svédnek, hogyan fogadhatná el a koronát? legfennebb mint békeközvetítő működhetnék sikerrel. Amint pedig Potockival beszélt, nyomon sietve menjen Krakóba a svéd királyhoz, s tudja ki tőle, ha meg akarja-e magának tartani a lengyel koronát, s ha van-e szövetsége a kozákkal? mert ő mindenben szívesen segíti, «de a kozák és muszka szomszédságát s potentiájának nevekedését hivalkodva nem nézheti».[219] Jakabfalvy csak néhány nappal ment előtte, ő hát ez újabb fordulatról nem vihetett hírt: annak elmondásával Sebessi volt megbízva (oct. 21), ki oct. 23-án indúlt el Görgényből, hova három nap előtt érkezett.[220] Útját először Potockihoz kelle vennie s miután ő vele végzett, menni a svéd királyhoz, kiről azt hitte, hogy Krakóban – mely nem rég capitulált – fogja találni.

De csalódott. Mire ő oda juthatott volna, a svéd király már útban volt Poroszország felé, melyet mint a lengyel király hűbérese bírt. Károly háborúja közelről érdekelte a brandenburgi választót is: a könnyű lengyel igát nem szerette volna a súlyosabb svéddel fölcserélni, s Lengyel-Poroszországgal, melynek hangulata Károly iránt ellenséges volt, védelmi szövetséget kötött. De Észak Pyrrhusa gondoskodott róla, hogy az magáról életjelt ne adhasson, s szokott gyorsaságával a fenyegetett helyen termett.

Ez újabb csapás volt Lengyelországra. Alig egy pár erődje, alig nehány mérföldnyi területe nem volt a svédek kezén. Igen sokan a főurak s főpapok közűl Sziléziában, Magyarországon s a Szepességen vonták meg magukat. De az ország forrongott, a nemzet rettenetesen gyűlölte a hódítót s a háború koldusai, a kis nemesség, kereste az alkalmat, hogy az eretnek király által nyakára tett s a rettenetes hadi sarczok és vallásos üldözések által súlyosbított igát lerázhassa. A bujdosók jól tudták ezt: de a német császártól nem várhatván közvetlen segélyt, arra határozták magukat, hogy Rákóczyhoz fordúlnak.

Rákóczy, mintha tüntetőleg kerűlte volna az érintkezési alkalmat, folytonosan távol tartózkodott a lengyel határtól: Erdélyben, Görgény körűl vadászgatott. Ide küldték Zboróról Lubienieckit, a fejedelem lengyel correspondensét, hogy egyengesse az útat, s midőn ez novemb. 3-án visszatért, elhatározták, hogy János Kázmért lemondásra bírják s a koronát felajánlják Rákóczynak. Egy perczben úgy látszott, hogy minden elveszett s a menekülésnek ezen egyetlen módja maradt fenn számukra. Kettőt a hatalmasabb főurak közűl, Lubomirskit a Wielopolszkit megbízták, hogy ez ügyben érintkezésbe lépjenek vele.[221] A választás jó volt: mert e két főurat benső barátság fűzte Rákóczyhoz, s az első rokoni összeköttetésben is állt vele. Ezek azonnal írtak Rákóczynak, kérve őtet, minthogy a dolog sürgős s halasztást nem szenved, azonnal küldje hozzájok egyik megbízott emberét, kivel megkezdhessék a tárgyalást s eredményre is vezethessék.

Rákóczy megkapta a leveleket, s ezzel aztán föl lett vetve a kérdés, melynek megoldását ő mindig kerűlte, hogy maga saját erejével, egyedűl a lengyelekkel szövetségben levő tatárok által támogatva, és magának Lengyelországnak erejét felhasználva, verje ki a svédet s foglalja vissza az országot attól, ki azt fél év alatt elfoglalta. De hisz a helyzet most még sokkal válságosabb, mint a milyen csak pár hó előtt is volt, s ha az ajánlat komolyabb is mint az előbbi, a Potocki kezdeményezése: még sem ért az fel egy svéd háború koczkázataival.

De azért a felszólítást, legalább a követküldésre vonatkozólag, visszautasítni nem lehetett. Sok barátja volt a Rákóczyaknak Lengyelországban, nemcsak a dissidensek, hanem a catholicusok közt is. Eddigi sikerei, Moldva pacificalása, a havasalföldi lázadás leverése bizonyos nymbust szereztek neki. Akárhány önzésből ragaszkodott hozzá: mert kereskedelmi összeköttetés révén jelentékeny előnyöket biztosított a fejedelem jóakarata nekik. S ezek Lubieniecki által is folytonosan sarkalták. Aztán meggondolták azt is: hátha épen ezen alkudozás által lehetne Károlyra hatni, hogy esetleges megválasztásába beleegyezzék? Kedvező alkalom lett volna ez egyuttal a tizenhárom szepesi város megszerzésére, melytől a svédek sarczot követeltek, s melyet a marsal készebb volt Rákóczynak átadni, mintsem a sarczot megfizetni.[222]

Rákóczy követévé Mikes Mihályt szemelte ki. Nemcsak az ajánlotta, hogy catholicus volt, s épen ezért bizonyos kényes kérdésekről szabadabban nyilatkozhattak előtte, hanem az is, mert a lengyel dolgokkal ismerős volt. Gyakran járt már Lengyelországban a királynál, országgyűlésen, fontos küldetésekkel. Ő volt a parancsnoka a lengyelek mellé 1653-ban küldött segélycsapatoknak s mint ilyen, jó emléket hagyott maga után. December 14-én érkezett meg Zboróra, s megjöveteléről értesíté Wielopolszkit, ki azonnal érte küldött, s másnap csatlakozott hozzá. Együtt mentek Lublinba, s a városban szálltak meg. A marsal fenn volt a várban, hova (dec. 17) fényes kísérettel vitette fel s személyesen fogadta a vár piaczán. Onnan a marsal lakására mentek s Mikes átnyújtá a fejedelem megbízó leveleit. «Rontsuk a jeget – mondá a marsal – az idő megnyeréseért is, mielőtt a többi urakkal megkezdenénk a tárgyalásokat.»

De a mint hozzáfogtak, azonnal kitűnt, hogy a között a mit Lubieniecki írt s a között, a hogy a marsál fogta fel a helyzetet, nagyon lényeges eltérés volt. A lengyel levelező több ízben hangsúlyozta, hogy a király, János Kázmér, már meg van nyerve az eszmének, hogy resignáljon a koronáról s ebbe a királyné is beleegyezett. Lehet, hogy ez úgy volt akkor: de azóta a marsal bámulatos erővel s kitartással kezdte szervezni az ellenállás nagy munkáját, mely később nagy eredményeket ért el, s ekkorra ez eszmét, ha volt is, teljesen elejtették. «Meg kell vallani, mondá a marsal, a respublica ereje úgy meghanyatlott, hogy azt maga erején helyreállítani nem lehet. Többen volnának hajlandók megsegítni a respublicát, de mi, tekintettel a fejedelem barátságára, hadi szerencséjére s személyes összeköttetéseinkre, ő tőle várjuk a segélyt, s neki szántuk ennek jutalmát – a koronát. Minthogy pedig a törvényes király még él, találjuk módját, hogy e kettőt egyeztessük ki.»


62. LUBIENIECKI ALÁIRÁSA.[223]


«Az én uram – válaszolá Mikes – inkább meg akarja a koronát érdemelni, mintsem elnyerni. A regimentől üres titulus annyira nem kell neki, hogy inkább akar egy ország fejedelemségi titulusa alatt hármat reagálni, mintsem királyi titulus alatt váz lenni.»

Ez a két nyilatkozat teljesen jellemezte a helyzetet. Még tovább is beszéltek – de eredménytelenűl.

Másnap (dec. 18) már a többi főurakkal közösen folytatták a tárgyalásokat. Ott volt Gembiczki plocki püspök, Zamoiski főpohárnok, Lubomirszki Szandeczi kapitány, Domski kanonok s még többen a kapitányok közűl, de a tárgyalásban csak a püspök, a főpohárnok s három tanácsur vett részt. A szót a püspök vitte s a kérdés megoldásáúl ő a fejedelem adoptioját ajánlotta. «Nagyságtok adoptálná ugyan ő nagyságát – mondá Mikes – de neki azt fegyverrel kellene kivívni». – «Közös fegyverrel történnék ez» felelé Potocki. Most a püspök felvetette bizalmasan a kérdést: «van-e reménység, hogy ő nagysága a pápista vallásra térjen»? – «Bizonyost nem mondhatok, talán isten nem vonná meg tőle ebbeli kegyelmét – mondá Mikes – de ő nagysága oly ország ura, melyben a catholica vallásnak szabad gyakorlata van. Különben nem hiszem, hogy világi koronáért az örököst elvesse». Azután ismét a közös uralkodás tárgyalására tértek át, s beszéd közben szóba jött a dictatorság is. Sok szó után abban állapodtak meg, csak egyezzék bele a fejedelem a közös uralkodásba, olyan feltételekre is rámennének a milyeneket ez idő szerint «alig lehetne reményleni». Csak arra kérték, hogy fogadja ezt el s jőjjön valamelyik közelebb fekvő várába, hogy könnyebben tárgyalhassanak.


63. GEMBICZKI JÁNOS PÜSPÖK ALÁIRÁSA.[224]


December 18-án a marsal ment Mikeshez. Itt arról tárgyaltak, hogy az ifjú fejedelmet a király s királyné magánvagyonukba is adoptálják. Rá mentek a pénzkérdésre is: haduk tizennégyezer emberből áll, ezek számára kellene hatszázezer tallér – de rögtön, kellő zálogra. Mikes hazaindúlván, útban a przemisli püspökkel s az alcancellárral értekezett, leginkább vallásügyi dolgokról. A megállapodás az volt, hogy közölvén a tárgyalásokat a királylyal s királynéval, a fejedelemhez főkövetet fognak küldeni.

Ezzel Mikes hazatért s jelentést tett a fejedelemnek.[225]


64. MIKES MIHÁLY ALÁIRÁSA.[226]


De Rákóczy épen nem sietett a lengyelek kivánatának, hogy a gyorsabb érintkezés kedvéért siessen közelebb az ország határához, eleget tenni; ő egyáltalában nem akarta addig, míg Károlytól követei vissza nem jőnek, valamire elhatározni magát. A telet Gyaluban, Szamosujvárt töltötte s a fő kérdés: a lengyel és svéd háború, tanácsuraival élénk megbeszélés tárgyát képezte. Várni az időtől – ez volt a Kemény votuma is,[227] de várni, kivált a svéd királyhoz küldött követekre, még sokáig kellett. Pedig még az utolsó fordulatról, a lublini tárgyalásokról, hírt sem adhatott Károlynak: Sebessi és Jakabfalvy csak a Szamowszki és Kozakowski követségeiről tehettek jelentést.

Sebessi a lehető gyorsasággal folytatta útját, hogy Károlyhoz érjen. Varsóban találkozott Rainerrel, a zborói telep egyik tagjával, s attól fogva ezzel, mint jó deákkal folytatta útját. De midőn Thorntól nem messze Golupnál Jakabfalvy utolérte őket, Rainert hazabocsátották, hogy eddigi tapasztalataikról tegyen a fejedelemnek jelentést. Hanem Rainert útközben a lengyelek feltartóztatták s levelei egy részétől – s ezek közt attól is, melyet Oxenstierna varsói generalis írt – megfosztották, mert bármennyire keresték is a lengyelek Rákóczy barátságát, nem bíztak őszinteségében.


65. JAKABFALVY MIKLÓS ALÁIRÁSA.[228]


Maga a svéd király sem bízott: attól tartott, hogy a lengyelek fényes ajánlataikkal végre még is részökre akarják nyerni, s ő most diadala tetőpontján nem akart Rákóczynak semmi kötelező ígéretet tenni, s egyelőre nem volt vele más czélja, minthogy a lengyel csatlakozástól visszatartsa. Sebessi és Jakabfalvy dec. 6-án értek Thorn alá, melynek feladása iránt Károly alkudozást kezdett. A királynál még Golup alatt jelentkeztek, de ő innen Thorn alá sietett, hová az erdélyi követeket saját hintaján vitette be. Thornban volt L’Isola, a császár követe is, s a mint ennek kihallgatása véget ért, az erdélyiek Károly elé bocsáttattak. Kihallgatásuk két órán át tartott, s Jakabfalvy előterjesztését írásban is beadta. Ő a lengyel király által tett ajánlatokról s az erre adott tagadó válaszokról tett jelentést. De vajjon – kérdé – kellemes volna-e felségednek, ha próbát tenne közvetítni a békét felséged s a lengyel király közt? Mint a svéd korona régi szövetségese, megvárná a fejedelem, hogy hírt adjon törekvéseiről, s a muszkákkal és kozákokkal való viszonyáról.[229]

A király ezen a kihallgatáson csak kérdezősködött – de nem felelt. Másnap magán kihallgatáson fogadta őket, csak főkorlátnoka volt jelen.[230] Ott adták elé a követek a titkos pontokat; kíván-e a király föllépni a protestans vallás üldözői ellen? Ha a császár megtámadná a fejedelmet a svéd koronával való szövetségeért, számíthatna-e támogatására? A császár felhatalmazta Csákyt a szepesi városok kiváltására – urának nagy sérelmére volna az, hogy ezek máséi legyenek: számíthat-e a király segélyére? De választ ezekre a kérdésekre sem adott a király. Sietnie kellett Poroszország meghódításával s még az nap estve elindúlt Marienburg felé, s az erdélyi követeket, kik a főkancellárral s Radziejowszkival is tárgyaltak, magával vitte.


66. SEBESI FERENCZ TITKOS JEGYEKKEL ÍRT LEVELÉNEK TÖREDÉKE.[231]


«Valóban serény király, nagy értelmű, hadakozásban gyönyörködő,[232] joggal írá róla Jakabfalvy. Poroszországban lépésről-lépésre nyomúlt elő s a brandenburgi haderő Königsbergbe és környékére szoríttatott vissza. Ily módon bekeríttetvén, a választó lemondott az ellenállásról s 1657 jan. 17-én megkötötte a királylyal a königsbergi kiegyezést, mely őt svéd hűbéressé tette.

Ugyan az nap kiadta válaszát az erdélyi követeknek is, mely már mutatott ugyan jóakaratot s közeledést, de semmiben sem kötötte meg a király kezét. A válasznak két része volt: írásbeli elhatározás és szóbeli izenet. Amabban hangsúlyozta, hogy örömmel fogadja a fejedelem közeledését, s a jövendő barátságos érintkezést ő is melegen megragadja, melyre annál több alkalma lesz, mennél inkább közeledik Erdélyhez, mikor aztán a szövetkezés ideje is eljövend. Addig is tanulmányozni fogja a szepesi városok kérdését, mely iránt még tájékozatlan. Szándéka a tatár khánhoz követeket küldeni, s azok útjokat Erdélyen át fogják venni. A szóbeli izenetben megígérte, hogy azután ha a lengyelországi felháborodott állapotok le fognak csendesedni, tárgyalást fog vele kezdeni a lengyel ügyek rendezéséről. A kozák-orosz liga mibenlétét ki fogja puhatolni. A császárral szemben, ha a fejedelemnek conflictusa lenne vele, felajánlja jó szolgálatait. Az ellene fellázadt lengyel uraknak, ha megtérnek, az ő közvetítésére meg fog bocsátni.

A fejedelem egy utólag küldött levélben kérte a királyt, hogy ha a kozákkal s tatárral békét köt, abba őtet is foglalja be. Erre is szóval izent: akárkivel köt békét, a fejedelmet befoglalja.[233]


67. A BRANDENBURGI VÁLASZTÓ ARCZKÉPE.

Kétségtelenűl e válasz közeledést mutatott: de még mindig nagy űr választá el Károlyt Rákóczy terveitől. S még erről is csak három hónap eltelte után kapott a fejedelem kimerítő értesítést. Károly az útleveleket a követeknek febr. 1-én adta ki, ezek márc. 4-én voltak Varsóban.[234] De bármily óvatosan haladtak is, a veszélyt nem kerűlhették el; a warkai csata után hadi foglyokká lettek s tisztességes kisérettel Lembergbe vitettek János Kázmérhoz, ki szabadon bocsátásukat elrendelé. Károly értesűlve erről, gondoskodott, hogy válasza más úton megküldessék a fejedelemnek; de mire ez megkapta, a dolgokban újabb fordulat állott be.





XI. A svéd szövetség


Drábik intette, fenyegette Rákóczyt, hogy az Isten őt is meg fogja büntetni, mint atyját s testvérét, ha nem támadja meg és nem rombolja szét Babilont. Rákóczy azt hitte, hogy a protestans államok unioja rá fogja őt erre segítni, s első csalódása után sem tudott lemondani ez álmáról. Pedig a protestans államok unioja soha sem állott távolabb a megvalósulástól, mint e perczben. Ez unionak útját a «dominium maris Baltici» állotta. Igaz, hogy Brandenburg már szövetkezett Svédországgal – de azzal az utógondolattal, hogy egy alkalmas perczben meg fog tőle szabadúlni. Igaz, hogy Brandenburg még előbb kötött védszövetséget Hollandiával,[235] de annak éle Svédország ellen volt intézve. Az a kérdés, hogy kit uraljanak a Keleti és Balti tengerek, útját állotta Svédország és Dánia szövetkezésének, s mint Dánia: szomszédsága, Hollandia kereskedelme által volt érdekelve ebben a kérdésben. Cromwell, bár tetszett neki ez eszme, az ellentétes érdekek közt tétlenségre volt kárhoztatva.

Ez a «dominium maris Baltici» tette a hódító svéd király ellenségévé az ő protestáns szomszédait, s segítette megmenteni Lengyelországot, mely pedig már akkor csak geografiai fogalom volt. De a respublica sorsa iránt más módon is érdekelve voltak a catholicus államok, különösen a császár, kinek az a harmincz éves háború tartama alatt hű szövetségese volt. Azonban a császár nem akart a svéd királylyal egyenesen összetűzni, legalább addig nem, míg Erdély ki nem lép a semlegességből, s ezért elhatározta, hogy Lengyelországot Lengyelországon kívűl fogja megsegíteni: a két ellenség közűl, mely az országot elfoglalta, az egyiket, az oroszt, ki fogja Lengyelországgal békítni s egyenesen a másik hódító megtámadására bírni – mi azért sem látszott nehéz feladatnak, mert a Keleti tenger feletti uralom kérdése különben is versenytársakká tette őket. Erre vonatkozó megbízással 1655 nyarán elindítá követét (Allegrettit, egy jezsuitát) a czárhoz Moszkvába, de ez csak hónapok múlva érkezett oda, s a szegény ország egyelőre a közvetítésnek semmi hasznát sem vette.

Pedig a respublicának gyors segélyre lett volna szüksége, s ezt sem a császártól, kinek hasonlóan felajánlották a koronát, sem Rákóczytól nem kapta meg. Önmagára hagyatva, önmagából kelle fölemelkedésének segédeszközeit merítni, s erre kedvező alkalmat nyújtott Károlynak gyors felvonulása Poroszországba a brandenburgi választó ellen. A mily jól felhasználta ezt az időt a nagyválasztó megalázására, oly jól felhasználta azt Potoczki is a respublica megmentésére.

János Kázmér nem volt népszerű uralkodó, nemcsak a dissidensek, hanem a catholicusok sem szerették s nem egy starosta, örűlve a svéd király beütésének, örömmel csatlakozott hozzá. De alig hogy Károly bejárta az országot egyik szélétől a másikig, sokkal népszerűtlenebbé lett, mint János Kázmér volt. A dissidenseket az idegenítette el tőle, hogy hadai kiszivattyúzták az országot, kifosztották a nemességet és köznépet egyaránt; a catholicusokat pedig az, hogy a protestantismust diadalra juttatta. A száműzött király szeretetök, rokonszenvök tárgyává lett, s a koldusbotra juttatott kisnemesség és pórnép csak a vezért kereste, ki őket a svéd iga lerázására vezesse. Potocki felismerte a mozgalom horderejét s annak szervezéséhez fogott. Tíz nappal azután, hogy Mikes visszatért Lublinból (1655 dec. 29.) megalakult a tyszowczei confoederatio s azt néhány nap múlva magának a királynak jelenlétében követte a landshuti (1656 jan. 2.). A papok mindenfelé keresztes hadat hirdettek, a nép lelkesedéssel gyűlt zászlaik alá, a kifosztott kisnemesek, a földönfutók hozzájok csatlakoztak s a király visszahívására a mozgalom csakhamar átalánossá lett. Két nap múlva (jan. 4.) már lengyel földön volt János Kázmér, hol a nép rendkívűli lelkesedéssel fogadta. Útja Lembergig diadalút volt, innen kellett volna a háborút szervezni s coalitiót hozni létre a svédek ellen Erdélylyel, Moldvával és a kozákokkal. A Mikessel kezdett tárgyalásoknak alapjában ez volt a czélja, s hogy mi legyen ennek a segélynek az ára, azt a későbbi alkudozásoknak kellett volna megszabni a Mikessel folytatott megbeszélések alapján. A megállapodások értelmében a királynak mennél előbb követet kellett volna Rákóczyhoz küldeni.

A két confoederatio által elért váratlan sikerek, az a lelkesedés, melylyel a bujdosásból visszatérő király ügyét felkarolták, feltárta a mozgalom indítói előtt azt a nagy erkölcsi erőt, mely a lengyel nemzet lelkesedésében rejlik, s a veszély többé nem levén olyan imminens, nem akarták elhamarkodni, ígéretekkel hosszú jövőre lekötni magukat. De szakítani sem akartak Rákóczyval, tudva, hogy jóakaratú semlegességének is nagy hasznát veszik, míg csatlakozása a svédekhez veszélyessé válhatnék a köztársaságra nézve. Folytatták a bizalmas és szívélyes correspondentiát vele, sürgették a segélyhadak megindítását, de a követküldést napról napra, hétről hétre halaszták.[236]

Rákóczynak ez a halasztás nem volt ellenére, ő úgy sem akart dönteni ez ügyben addig, míg a svéd koronával, «az ő régi szövetségesével», nem tisztázódik a helyzet, s míg ő a kozák, esetleg a tatár szövetség létrehozásával nem emeli saját csatlakozása érdekét. Különös súlyt helyhezett a kozák szövetségre, mert tudta, hogy ezek végleges csatlakozása Oroszországhoz végzetes lehet Moldvára nézve s egy lengyel háborúban nagy értéke lehet támogatásuknak. De hogy ez mekkora nehézséggel jár, azzal aligha volt tisztában. Nem is sejtette, hogy Timus haláláért őt okolja Chmielniczki,[237] s ezért boszúval van eltelve iránta. Semmi fontosságot nem tulajdonított annak, hogy a moldvai expeditiot követő években csak száraz, udvarias leveleket kapott a hetmantól, mert nem történt semmi olyan dolog, mely szorosabb összeköttetést tett volna szükségesé. De most, midőn a lengyel koronával megkínálták, eljöttnek látta az időt az erdélyi kozák szövetkezés létrehozására kísérletet tenni. Egy más dolog, a tatár khán magatartása is sarkalta őt erre, ki mint a lengyelek szövetségese neheztelt Rákóczyra, hogy 1655 végén sergét nem csatolta az övéhez, midőn ő a svéd király ellen ment, s Erdélyt támadással fenyegette, ha kezét a két Oláhországról le nem veszi, és neki csak úgy, mint a portának évi adót nem fizet.[238]

Jól tudta Rákóczy, hogy ez nem egyéb vak lármánál, meg is mondta: «mi bizony nem adunk», de azért nem hanyagolta el a vigyázást, s míg egyfelől portai követeit utasította, hogy résen legyenek, figyelmeztette más felől barátait, hogy «bárkik magyarok vagyunk, egyetértsünk, vigyázzunk».[239] A kozák frigy ez ellen is fegyverűl szolgált volna. Lucz Istvánt – ki már több ízben megfordúlt Czeherinben, azzal a felhatalmazással küldte a hetmanhoz, hogy tegyen ajánlatot véd- és dacszövetség megkötésére.[240] A hetman fontolóra akarta venni ez ajánlatot, mert bár gyűlölte is Rákóczyt, de kész volt személyes ellenszenvét áldozatul hozni az eszmének, melynek megvalósításáért fegyvert fogott, s (febr. 9) kitérő válaszszal küldte vissza Luczot: a tárgyalások folytatására főkövet fog Erdélybe menni. De kéz alatt, a moldvai vajda által, tudatta Rákóczyval, hogy Lucznak mint alacsony rendű embernek, személyét kevesli.[241] Ezzel tényleg megkezdődött az alkudozás.

Rákóczy várt és készűlt. Erdély a nyugalom napjait élte, azét a nyugalomét, mely a nagy viharokat meg szokta előzni. Ez időt akarta a fejedelem felhasználni arra, hogy a mikor a beavatkozások várva-várt percze megérkezik, készen találja őket. A diplomacziának és közigazgatásnak, törvényhozásnak és törvénykezésnek minden szála az ő kezébe folyt össze. Bámulatos gyorsasággal rendkívűl sokat dolgozott maga, de dolgoztatott azokkal is, kiket az ügyek élére állított. Mert ha szeretett is mulatni, de kötelességérző volt, s ha államférfiai közt voltak is jó borozó czimborák, de megkívánta, hogy megbízásuknak megfeleljenek.

Mindenekelőtt otthon akarta ügyeit rendezni. A szászokkal fenforgó viszály még mindig nyílt kérdés volt. Az Approbata két sérelmes czikke: a házvásárlás s a közvetlenűl táblára idézés megváltoztatásáért már az 1654-iki országgyűlésen folyamodtak a szászok, de eredménytelenűl, a küzdelem ezek tiltakozásával végződött. Az 1655-iki országgyűlésen már szóba sem hozták, hanem az 1656-iki országgyűlésen még is jött kiegyezés létre. A két sérelmes czikk közűl az egyik, a felebbezés kérdése a szászokra nézve kedvező módon oldatott meg, a három nemzet közmegegyezésével törvényt hozatott, hogy a szász magán emberek, bűnvádi eljárás eseteit kivéve, közvetlenűl a táblára ne idéztethessenek. S ezzel a béke is helyreállt a három nemzet között.


68. MEDGYESI PÁL ALÁIRÁSA.[242]


De gondoskodni akart ezen az országgyűlésen arról is, hogy hadait szükség esetére gyorsan felültethesse. E czélra három törvényt szavaztatott meg a rendekkel. Egyik elrendelte, hogy a ki az évenként megtartandó mustrán valamelyik vármegyében megmustrál, azon esztendőben ott tartozik a sereghez csatlakozni. A második meghagyta a tiszteknek, hogy a táborba szállásra vonatkozó törvényeket megtartsák. A harmadik elrendelte, hogy a kik a Részekben laknak, Erdélyben alkalmas katonákat állítsanak maguk helyett s a katonaszökevények megbüntettessenek.


69. CSULAY ALÁIRÁSA.[243]


Ugyanez országgyűlésnek egy egyházkormányzati kérdésben is kellett döntenie. A presbíterianusok s consistoriálisok közt a viszály folyton tartott. Amaz a Részekben, ez Erdélyben volt elterjedve. A presbyterianismust «mely puritanismusra vezethet» elitélte a fejedelem és püspöke, pártolta az özvegy fejedelemasszony és papja, mint czélszerű egyházkormányzati formát. Sokszor felmerűlt különböző egyházakban egy-egy olyan vitás pont, melynek eldöntése a fejedelem elé kerűlt, s ez nem egyszer hozta összeütközésbe az uralkodó anyjával. Így volt 1656-ban, midőn az özvegy fejedelemasszony jószágigazgatóját, Szentpály Istvánt küldte be Erdélybe. Az országgyűlés szigorúan ragaszkodott a törvényekhez s ezek a fejedelemasszony ellen döntöttek; a válasz alázatos és udvarias, de tagadó volt.[244] «Ha Isten engem azzal is próbál és szenvedtet, hogy az én fiamtól kell szenvednem, nem szolgáltat igazságot ebben sem: legyen abban is az én istenem tetszése, csak tegyen békességes tűrővé».[245] De a papok nem úgy gondolkodtak, mint a fejedelemasszony – egyikök sem folyamodott istenhez, hogy tegye őtet türelmessé. Minden egyes eset nevelte elkeseredésüket, s versenygésök híre még a törökök közé is elhatott. «Vannak-e kálvinista barátok Erdélyben – kérdé Budán a vezér tihája Tordaytól, a fejedelem követétől – mert az a híre: Magyarországban támadtak».[246]

Épen az időben – marc. elején – értesűltek a fejedelmi udvarban a diadalról, melyet Károly, ki a königsbergi kiegyezés után hihetetlen gyorsasággal nyomúlt a lengyel had ellen, Golumbo mellett Czarneczkin aratott. A csatavesztés nagy zavart okozott, de midőn az első meglepetéstől magukhoz tértek a lengyelek, újra felvették a Rákóczyval kezdett alkudozások fonalát: marc. derekán már kinevezték a követet is, Prazmowszki apátot, a király főtitkárát, de elküldésével nem siettek. Mindenekelőtt a további ellenállásra s támadó fellépésre tették meg az előkészületeket s oly sikerrel, hogy Warkánál (apr. 7) visszaadták a kölcsönt. Károly Varsóba vonúlt, fényes katonai művelettel ugyan, de untalan fenyegetve a lengyel fölkelők által, s mi még rosszabb volt, fenyegetve az oroszok által is, kikkel a kezdett béketárgyalások (maj. 17) megszakadtak.

Minden arra mutatott, hogy a dolgok fordulópontra jutottak. A feszűltség Károly és az oroszok közt korábbi keletű volt, s ennek ellensúlyozására Károly kezdett tárgyalásokat: a kozákokkal, hogy ezeket elszakaszsza a czártól, a brandenburgi választóval, hogy ezt szorosabban magához csatolja, s végre arra is elhatározta magát, hogy Rákóczyhoz követet küld.

Rákóczy csatlakozásának értéke e bonyolúlt viszonyok közt emelkedőben volt s nem valószinűtlen, hogy a téli küldetéséből hazajövő Sebessi elfogatása a lengyel király által s hazabocsátása, bírták rá a királyt és tanácsosait, hogy Prazmowszkit s követtársát, Silmiczkit, útnak indították Erdélybe, még mindig remélve, hogy a svéd királyt megelőzik. Hanem Sebessi megelőzte a lengyel követeket, s ha ő nem is hozott magával egészen a fejedelem ínye szerinti választ, de olyant sem hozott, mely a későbbi tárgyalások útját elzárta volna. S megelőzték őket azok a diplomaták is, kik a svédek és kozákok közti szövetség létrehozásán fáradoztak: Andreas Graecos és Dániel archimandrita s együtt ez utóbbival Grondszki Sámuel lengyel nemes és történetíró,[247] mindnyájan, kik a lengyelekkel való szövetkezésről le akarták beszélni a fejedelmet.

Mert ekkor, maj. elején, még csak erről lehetett szó: a Károlylyal való szövetség még mindig csak óhajtáskép élt Rákóczy szivében. De csoda-e, ha lelke egész melegével a svéd királyhoz hajlott? Valóban, János Kázmér és Károly közt nem volt nehéz a választás: amaz egy gyönge báb, erőtlen, önállóság nélkűli uralkodó, emez egy meteor, ki feltüntével már ámulatba ejté a világot s diadalaival megdöbbenté ellenségeit. De a rokonszenv mellett nem voltak-e más okok is, melyeket Rákóczynak meg kelle gondolnia, mielőtt ily fontos ügyben döntene? Ha ő Lengyelországgal csatlakozik, nem jelentene-e ez annyit, hogy a protestansimussal szemben a catholicismust segíti diadalra juttatni? Levelezéséből látjuk, hogy még ekkor nem volt elhatározva a beavatkozásra: de igen arra, hogy Lengyelországgal nem szövetkezik.

A dolgok eddigi fejleménye, a követküldés folytonos halasztása nem sarkalhatták őt erre. S az sem elégíthette ki Rákóczyt, a mivel Prazmowszkiék megérkeztek: az adandó pénz és had fejében a lengyel király fiát fiává fogadja; s ha azzal nem érné be, fiát a rendek királyukká választják, de oly kikötéssel, hogy catholizáljon s a király mellett lakjék. Arról már, hogy maga Rákóczy legyen lengyel királylyá: hallani sem akartak a lengyelek, legalább Prazmowszki azzal volt megbízva, hogy erről minden áron beszélje le őt.[248] A fejedelem már tudta, hogy nemcsak neki, hanem a császárnak és a czárnak is felajánlották a koronát – s ha gondolhatta is, hogy legkomolyabban neki ajánlották fel: ebben a korona-árverésben annyival kevésbbé akart részt venni, mert a Mikes által hozott pontoktól erősen eltértek az újabb feltételek.

A követeknek, kik maj. 15-én érkeztek meg Gyula-Fejérvárra, mindebből semmit sem árúlt el Rákóczy: szívélyesen, előzékenyen fogadta őket s a tárgyalást azonnal megkezdte velök. De mindjárt a praeliminarék megállapításánál a vallásváltoztatás kérdése nagy nehézségeket okozott. Egy ízben Rákóczy a nagy előcsarnokban találkozott Prazmowszkival. Hideg májusi reggel volt, s Rákóczy észrevette, hogy a követ didereg. «Mit fázlódol, mondá a követnek, add át felső ruhád, adatok én helyette jó béllelt meleg mentét, ha felveszed az én vallásomat». – A papnak nem tetszett a tréfa, de elnyomta neheztelését. «Köszönöm a kegyelmet, de nem kérek rókatorkos mentét s nincs olyan kincs, melyért vallásomat változtatnám». – «És ha te – mondá Rákóczy – semmi kincsért sem változtatod meg hitedet, miért teszed fel, hogy én megváltoztatnám az enyémet»?[249] Ez ultimatum-formán hangzott, s minthogy Prazmowszki nem akarta megszakasztani a tárgyalásokat, visszaküldte Silniczkit a királyhoz, újabb utasításokért.

Prazmowszki Fejérvárt maradt, honnan a fejedelem Radnótra utazott. Ezalatt hírt vett, hogy a kozák hetman a Lucz által kezdett tárgyalások folytatására Bruchowieczkit útnak indítá hozzá. Chmielniczki tudta, hogy a lengyelek tárgyalnak a fejedelemmel s e két fél szövetkezését magára nézve veszélyesebbnek tartotta, hogysem annak meghiusítására mindent el ne követett volna. Ez magyarázza meg Bruchowieczki követségét, ki május végén Erdélybe érkezett. Rákóczy úgy intézte a dolgokat, hogy a két követség, lengyel és kozák, ne találkozzék s Bruchowieczkit Radnóthra kísértette. A mint Silniczki elutazott, maga is Radnóthra ment, hol jun. 3-án hallgatta ki őtet. Elég volt neki arról értesűlni, hogy a hetman hajlandó szövetkezni vele s közbenjárni, hogy ehez a szövetséghez az orosz czárt is megnyerjék s néhány nap múlva már közölte Bruchowieczkivel elhatározását, hogy mind a hetmanhoz, mind az orosz czárhoz főköveteket fog küldeni.

A czárhoz Tövisyt és Ráczot (jun. 12), a hetmanhoz Sebessi Ferenczet (jun. 20) nevezte ki főkövetekűl. Mindkét követségnek az volt a feladata, hogy szövetség létrehozásán munkáljon: de Sebessinek azzal a megszorítással, hogy ő a hetmantól s főembereitől esküt és hitlevelet kívánjon, az ő részéről azonban csak hitlevelet ígérjen eskü nélkűl – mi által kifejezést nyerne az, hogy a szövetségben a vezérszerep a Rákóczyé. Elébb az orosz követek indúltak el, azután Sebessi és Bruchowieczki együtt – mindenik Moldván át, hogy a vajdától is vegyenek át leveleket.

Prazmowszki előtt nem maradt titokban a kozák követnek fogadtatása Radnóthon. Szeretett volna valami biztosat tudni a tárgyalásokról s a mint Silniczkitől híreket kapott Lengyelországból, közölte azokat Rákóczyval, s egyúttal arra kérte ezt, hogy a nála levő követ útján igyekezzék rábírni a hetmant Lengyelország fenhatóságának elismerésére, neki pedig e czélból adjon engedélyt, hogy Radnóthra mehessen. Rákóczy tagadólag válaszolt: a közvetítésre őtet hivatalosan nem kérték fel: a kozák különben is már elutazott.[250] Nemsokára Silniczki is visszaérkezett a király rendeletével, hogy Prazmowszki haladéktalanul térjen vissza. S csakugyan jul. végén a fejedelemmel Kolosvárra s onnan haza utazott: de Silniczki betegség ürügye alatt, tényleg azonban oly czéllal, hogy a történendőket figyelemmel kísérje, Erdélyben maradt.


70. ALEXAI MICHAILOVICS OROSZ CZÁR ARCZKÉPE.[251]


Ekkor már a svéd király követei is közeledtek Erdély felé. Most már nem volt közömbös dolog rá nézve a szövetkezés Erdélylyel. Az ő egész múlt évi hadjárata támadó volt, az 1656-iki már védelmivé alakúlt át, s míg a múlt évben a legtöbb állam várakozó állást foglalt el, most már támadásoktól tarthatott. A hollandok Danzig megvédésére a Keleti tengerre hadi hajókat küldöttek, az oroszok már nyílt ellenségeivé lettek s a háború ezekkel is megkezdődött, s mi még rosszabb volt rá nézve, a czár és Kázmér meghatalmazottjai tárgyalásokat kezdtek Wilnában lengyel-orosz szövetség létrehozására, a dán felbujtatva a császár által, ismét fenyegette Károlyt, ki szorosabb szövetséget kötött ugyan a brandenburgival (Marienburg jun. 25), de csak nagy engedmények árán. Semmi sem jellemzi jobban Károly helyzetét, mint azon körűlmény, hogy míg május hó 17-én Erdélybe küldött követei, Sternbach Czelesztin és Welling Gothárd által igen jelentéktelen kedvezményeket volt hajlandó adni a fejedelemnek, már jul. 6-án sokkal nagyobb engedményekre mutatkozott hajlandónak.[252] S daczára a fényes varsói diadalnak, melyet a három napos (jul. 28-30) csatában, a brandenburgival szövetkezve, vívott ki, ügyei még rosszabbra fordúltak; mert e nagy ütközet csak szétverte, de nem semmisítette meg a lengyel hadakat, most ezek újra szervezkedtek, míg a brandenburgi készűlt Lengyelországgal kibékülni. Már kezdte belátni, hogy nincs más választása, mint vagy felhagyni a lengyel háborúval, vagy új elemeket vonni abba belé: Rákóczyt és a kozák hetmant. S valóban, mikor erdélyi követeit kinevezte, még nem nagy súlyt fektetett a dologra, most annyival jobban sürgette őket, hogy Rákóczytól mennél elébb segélyhadakat eszközöljenek.[253]


71. STERNBACH ALÁIRÁSA.[254]


Pedig a követek még akkor, midőn e sürgetést írta, meg sem érkeztek Erdélybe. A határszélen feltartóztatta őket Illésházy, s csak lassan haladhattak. Maga Rákóczy aggodalommal nézett jövetelek elé:[255] most, midőn hihette, hogy régi vágya, a svéd szövetség, közel áll a megvalósuláshoz, fontolgatni kezdte annak következményeit, a bizonytalan kimenetelű háborút, melybe az sodorni fogja. Hogy mi készűl, az hitelesen egy-két bizalmas emberén kívűl alig tudta valaki, de hogy készűl valami, az közhírré lett. Anyja, bár a «papok miatt» neheztelt rá, aggodalmait közölte vele a nélkűl, hogy le akarta volna beszélni. Neki csak «rettegései» voltak, s csak egytől óvta, attól, hogy a lengyelt ne segélje a svéd ellen, mert az vallásunknak ellensége. «Bezzeg kellene most is Bisterfeldus, ki mind istenéhez és hozzád is hű volt».[256] Neje, félig maga is lengyel asszony, csak sírni tudott a gondolatra, hogy a lengyel ellen fordulhat, s kérve kérte, hogy semlegességéből ne lépjen ki. Papjai ellene voltak az interventiónak, s nem sokára eljött az idő, midőn nyiltan kikeltek az ellen. De magyarországi barátai, az «igaz magyarok», azaz azok, kik nem voltak aulicusok, már is eljöttnek látták a diadal napját: «az isten engedje, hogy Erdély által virradjon meg szegény magyarra», írta neki Zrínyi,[257] s bizonynyal sok magyar volt, ki benne látta a «tündöklő csillagot, ki által meg fog virradatni».[258] Hogy mit fog tenni e válságos pillanatban, ő már tisztában volt vele, de ha kérdte is mások tanácsát, a maga akaratját elhallgatta.


72. ZRÍNYI MIKLÓS LEVELÉNEK TÖREDÉKE.


A követek aug. 17-én értek Kolosvárra. Gyakorlott és eszes diplomaták voltak, beavatva a viszonyokba, kik buzgalommal és hévvel védték az ügyet, melynek keresztül vitelével megbízattak. Másnap már fogadta őket a fejedelem s felhívta, hogy szóval tett előterjesztéseiket írásban adják be. Ezen az alapon aztán meg is indúltak a tárgyalások, de lassan haladtak. A fejedelemnek különböző aggodalmai voltak, különösen az átengedendő terűletre nézve kívánta, hogy azokat névszerint sorolják fel. Pár nap mulva tudtokra adta, hogy a tárgyalások folytatásával Kemény bízta meg. Épen ebben az időben értesűlt, hogy Sebessi megérkezett a kozák követekkel, Kowalowskival és Hrasával. A moldvai vajda előre figyelmeztette Rákóczyt, hogy Kowalowski «álnok ravasz» ember, kire jó lesz vigyázni,[259] s a fejedelem csakugyan, mielőtt vele beszélhetett volna, magához rendelte Sebessit, s ezt aug. 27-én fogadta. Itt tudta meg, hogy Sebessi nem tudott Chmielniczkivel végleges megállapodásra jutni a szövetség pontjai felett s a hetman ezeket bízta meg a pontok végleges megállapításával, a szövetség megkötésével, melynek megtörténtével, ha visszatérnek hazájokba, az egész sereg meg fog a frigyre esküdni. De a kozák követeket a fejedelem Fejérvárt, fővárosában akarta fogadni, s e czélból maga haladéktalanúl oda útazott, meghagyván a svéd követeknek is, hogy utána jőjjenek.


73. ZRÍNYI MIKLÓS ARCZKÉPE.


Most, ezekben a napokban akarta ő elvileg eldönteni azt a kérdést, hogy beavatkozzék-e a háborúba vagy sem? S ha igen, mint a lengyelek vagy svédek szövetségese? Mert ezzel a kérdéssel összefüggött a kozák szövetség is, melyről tudta, hogy az esetben nem fog létrejőni, ha ő a lengyelek megsegéllésére határozná el magát, mert a hetman utasításba adta követeinek, hogy a megkötendő szövetségbe Károlyra nézve hátrányos pont ne igtattasék be. A tanácskozások megkezdése előtt kikérte tanácsurai «votumát». Rhédey Ferencz, Barcsay Ákos, Haller Gábor, Basa Tamás, Petki István kimerítő, okadatolt jelentést küldtek be, míg a fejedelem mellett levők élőszóval adták elő szavazatukat. Bizonynyal tisztában voltak azzal, hogy mire czéloz e votum-kérés, s ha tartózkodtak is egyenes ellentétbe jőni a vasakaratú, erős elhatározású fejedelemmel, s ha egyiknek-másiknak volt is valami aggodalma, de lényegileg egyetértettek abban, hogy «a lengyelek mellé menetelt lelkiismeret ellen való dolognak» s a svéd megsegéllését istenes vállalatnak tartják: sőt Barcsay Ákos még a neutralitást is elítélte.[260] Magában az országban, a hadakozó rendnél nem volt népszerűtlen az, s Rákóczy megnyugvással bocsátkozhatott az alkudozásokba.

Mialatt a kozák követekkel tárgyalt, de mielőtt ezekkel végzett volna, tisztába akart jőni azzal, ha vajjon hajlandó lesz-e a svéd király azon alapon kötni meg vele a szövetséget, hogy őtet fegyveres erővel is támogassa a lengyel trón elnyerésében? Ezt kitudni, Keménynek volt a feladata. Mert Sternbachék eleinte a Rákóczynak átengedendő terűletekre nézve azzal a kikötéssel állottak elő, hogy ezekre nézve a fejedelem Károlyt ismerte el protectornak. Ezzel szemben Kemény kijelenté, hogy ő neki, mielőtt nyilatkoznék, tudnia kell, ha vajjon Károly meg akarja-e a lengyel királyi czímet tartani?

Károly nem akarta azt megtartani, eredetileg ő szét akarta Lengyelországot darabolni annyira, hogy annak egyik része se képezhessen önálló királyságot, s csak a legvégső esetben volt hajlandó engedményekre. Ez az eset már is beállott s a követeknek ki kellett jelenteni, hogy a király nem fogja ellenezni, hogy ő a lengyel királyi czímet felvegye. De hiszen, felelé Kemény, akkora terűlettel, mekkorát ti helyeztek kilátásba, uram nem volna képes megvédeni koronáját. Több terűlet átengedésére azonban a követek nem voltak fölhatalmazva, s újabb utasítást kelle sürgetniök. De ezt a nyilatkozatot már elegendőnek tartotta Rákóczy arra, hogy a svéd szövetségre határozza el magát, s azonnal meg is kezdte a tárgyalást a kozák követekkel, kiket ő sept. 2-án fogadott, s kikkel sept. 6-ig be is fejezte a tárgyalásokat. Megkötötték a véd- és daczszövetségeket a két ország közt s a részleteket is megállapították. A fejedelem abból indúlva ki, hogy ő absolutus uralkodó, a pontokat általános nyilatkozatban foglalta össze, míg a hetmánra s a záporovi hadra vonatkozólag azok külön felsorolását kívánta. Sept. 7-én a követek ily alakban tették le az esküt, míg a fejedelem s tanácsurak az assecuratoriát ünnepélyes alakban kiállították. A követek visszaindúltak, s velök Ujlaky László ment, hogy a zaporovi had esküjét meghallgassa.


74. LUBOMIRSZKY ALÁIRÁSA.[261]


A fejedelem lengyelországi barátai s rokonai aggódva értesűltek a svéd és kozák tárgyalásokról. Igaz, hogy az oroszok s lengyelek alkudozása Wilnában már előhaladt, s annak is az képezte alapját, hogy a czárt lengyel királylyá fogják választani, de azt csak a végső szükség esetére akarták fentartani, s Lubomirszki a marsal Wojakowszki Jánost azzal a megbízással küldé Rákóczyhoz, hogy igyekezzék őt a svédektől elnyomni s a megkezdett tárgyalások folytatására bírni. Wojakowszki messzemenő ígéreteket hozott: mindazok felett, kik a lengyel korona után járnak, a császár, a czár s a bajor választó felett, a lengyelek neki adnak előnyt a vallás kérdésében is készek engedményekre. Ekkorra Rácz is visszaérkezett. A czár őtet táborában (aug. 6-án) fogadta azzal a kijelentéssel, hogy kész őt is, mint elébb Chmielniczkit oltalmába fogadni, hogy együtt harczoljanak a svéd ellen. S bár ily módon tudomására jutott, hogy a czár is a svédek ellenségeivel szövetkezett, nem volt hajlandó az útról, melyre lépett, visszatérni. De a tárgyalás a svéd követekkel még nem haladt annyira, hogy végleg szakítson a lengyel királylyal, aztán összeköttetését lengyelországi barátaival a svéd szövetség mellett is fenn akarta tartani, s ezért (sept. 26.) bár meglehetősen rideg, de nem elutasító választ adott Wojakowszkinak: «miért hozott ő csak szóbeli izeneteket, s nem hivatalos, írásbeli ajánlatokat? ő még nem szerződött a svéddel, tegyenek tehát komoly ajánlatokat s szívesen fog veletek tárgyalásba bocsátkozni».[262] Öt héttel azután, hogy Wojakowszki hazament (nov. 3.) megköttetett a lengyelek és oroszok közt a wilnai fegyverszünet, mely az orosz nagyherczegnek biztosítá lengyel királylyá választatását s a trónkövetkezést.


75. LUBOMIRSZKY SZANISZLÓ LENGYEL MARSAL ARCZKÉPE.


Ezalatt Károly mind válságosabb helyzetbe jött. A lengyel hadsereget, mely a varsói vereség után gyorsan szervezkedett, nem tudva feltartóztatni, eltávozott Nagy-Lengyelországból Nyugat-Poroszországba, s János Kázmér bevonúlt Danzigba (nov. 15.), Rákóczy folyton készítette elő érdekében a fegyveres interventiót. Száva Mihályt a tatárokhoz küldé, hogy tegyen próbát elvonni őket a lengyeltől s a svéddel való szövetkezésre bírni (sept. 30.) Egyúttal tett a portán is lépéseket: de attól tartva, hogy az interventiótól eltiltják, nem egyenesen, hanem a külföldi, angol, franczia követek útján. Kapithiáit csak azzal bízta meg: élőszóval adják elő, hogy a svéd is, a lengyel is segélyt kér tőle, s igyekezzenek kipuhatolni, hogy melyik fél megsegéllését nem ellenezné a porta? Atyja idejéből emlékezett rá, hogy ilyen esetben fermán kinyerése sok költséggel jár, s ő pénzét mostan egyébre akarta tartani. Még nagykövetét, Bánffyt, ki az évi adót s ajándékokat vitte a portára, sem utasította arra, hogy az interventió kérdését hivatalosan hozza szóba, ellenben megbízta, hogy párducz- és tigrisbőröket, sátrakat, selymeket, ékszereket vásároljon.

Pedig mennél messzebb távozott a lengyel király Erdélytől, annál nehezebb volt a tárgyalás vele. Károly már a brandenburgi választót is csak úgy tudta a szövetségben megtartani, hogy a labiaui (nov. 10.) egyezkedésben elismerte teljes souverainitását, s bár mennyire érdekében állott is Rákóczyval megkötni a szövetséget, amiatt, hogy a jelentéseket követeitől hat hét alatt kapta meg, nem állott módjában annak megkötését siettetni.
Szerencséjére Rákóczy elhatározását semmi sem ingatta meg. Sem Károly eltávozása Lengyelországból, sem dolgainak rosszabbra fordulása – épen oly kevéssé, mint nejének s anyósának könnyei, anyja figyelmeztetései, papjainak ellenséges magatartása, kik szószékeikről nyilvánosan kárhoztatták a fejedelem háborús szándékait, bizalmasan figyelmeztették, hogy álljon el attól, a catholikus főurak előterjesztései, hogy ne tegye országa békéjét koczkára,[263] a porta kétértelmű magatartása s az sem, hogy a svéd követek kívánataival szemben kétértelmű magatartást tanusítottak.

Rákóczy e zaklatások közt várakozó állást foglalt el. Épen e napokban, nov. 17-én érkezett a szász választó követe udvarába, gazdag ajándékokkal s ezzel újra megkezdődtek a lakomák. «Akkora kupát ürített a fejedelem a választó egészségére – írja Werdermann – s ellenségei bukására, hogy alig tudtam kézben tartani.»[264] Dévára utazott, honnan csak akkor tért vissza, midőn Ujlaky megjött a kozákoktól, azzal a hírrel, hogy a hetman és pulkownikjai, nem mint megállapodtak a pontokra, hanem a diplomára tették le az esküt (nov. közepén). Ez kevesebb volt, mint a mit ő kívánt, de belé kellett nyugodnia s erre újra felvette a svéd követekkel a tárgyalások fonalát. Bár még messze volt attól, hogy kiegyezzék velök, még is intézkedett, hogy ha a szövetség meg lesz kötve, azonnal táborba szállhasson. Követeket küldött a kozákokhoz, hogy ezekkel a hadba indulás idejére a módozataira nézve megállapodásra jusson. Sürgette Lubomirszkit, hogy válaszoljon a Wojakowszki által küldött levélre s megizente, hogy kétszeri meghívásuknak engedni fog s méltóságának megfelelő kísérettel megy hozzájuk.[265] Azt hitte, hogy neki még azon esetre is, ha mint a svéd király szövetségese menend Lengyelországba, sikerülend háza barátainak s a dissidenseknek támogatását megnyernie egy olyan vállalathoz, melynek czélja Lengyelország felosztása.


76. JÁNOS GYÖRGY SZÁSZ VÁLASZTÓ ALÁIRÁSA.[266]


Ekkor már a svéd követek is a fejedelem követeléseivel szemben engedékenyebbeknek mutatták magukat. Rossz hireket hallottak: hogy a királyi sergek megverettek, az oroszok győznek, a portáról pedig az angol s franczia követek közölték velök, hogy a nagyvezér nem akarja tűrni Rákóczy támadó fellépését s parancsot adott a tatároknak, hogy csatlakozzanak a lengyelekhez. Azt is meg kelle gondolniok, hogy a fejedelem szövetkezve a kozákokkal s segítve a két oláh vajdától, nagy szolgálatokat tehet királyuknak. Nem tartották lehetetlennek, hogy mind e készülődés ellenök is fordúlhat, mert a lengyelek is mindent elkövetnek, hogy részökre nyerjék. S a mint a főbb elvekre nézve létrejött a megállapodás, Rákóczy is kinevezte megbizottait: Kemény Jánost és Mikes Mihályt, hogy a svéd követekkel együtt szövegezzék a frigylevelet.

Arról, a mi Erdélyben készült, a bécsi udvar is, a lengyelek is értesűltek. Rákóczy szövetsége Károlylyal már nem volt közönyös a császárra nézve, s ez elhatározta, hogy ki fog lépni a semlegességből. De elébb még egy kísérletet akart tenni, lebeszélni Rákóczyt a szövetkezésről s e czélból Szelepcsényivel bizalmasan iratott Rákóczynak s megköttetett a lengyel-osztrák szövetség, mely a császárt kötelezte, hogy négyezer embert bocsát a lengyelek segélyére. Ez alatt Horváth elindult, s az erdélyi udvarnál pedig megkezdődött a frigylevél szövegezése. De a munkával lassan haladtak, mert a svéd követek csak általánosságok mellett akartak maradni, míg a fejedelem s megbizottjai a részletek megállapodását sürgették. A svédeknek ügyelnie kellett, nehogy a különben is bizalmatlankodó fejedelem gyanúját felköltsék. Tisztázni kell a dolgot, mondá nekik, midőn e kérdésben hosszabb ellenállásra talált a fejedelem, nehogy azután ha ő már mindent koczkára tett, támadjanak közte és a király közt félreértések. Erős kérdés volt Krakkó ügye, melyet ez időben Würtz svéd tábornok tartott megszállva, s melynek átengedését kívánta a fejedelem. A vieliczkai sóbányák jövedelmének kérdése is sok vitára adott alkalmat, melyről a svédek nem akartak lemondani. «Tartsátok meg az egészet, mondá Rákóczy, s mi itthon maradunk biztosságban.» Máskor pedig, mikor a területi átengedésekről volt szó, oda nyilatkozott, hogy «legyen a tiétek; mi is megkaphattuk volna az egészet. Sem mi, sem a kozákok nem fognak hozzátok csatlakozni.» «Bizony pedig, vágták vissza a követek, nagyon kemény csontra fog Nagyságod találni, ah ő felségét választja ellenségének.» S már-már daczára hogy fel volt készűlve, azon a ponton állott Rákóczy, hogy vissza lépjen.

De arra, hogy vissza ne lépjen Rákóczy, gondja volt a követeknek. Az utolsó perczben engedtek. Különben is az ő merev magaviseletük diplomácziai fogás volt, mert jól tudták, hogy Károly Erdély beavatkozása nélkül nem lesz képes a háborút folytatni. Ők minden áron azt akarták kivinni, hogy a mint a biztosok aláírták a frigylevelet, azonnal a ratificálás bevárása előtt, tehát még ezen a télen, induljon meg Rákóczy, ki abban a meggyőződésben, hogy a szerződés végérvénye már az aláirással veszi kezdetét, ehez mérten tette meg az előkészületeket. Valójában pedig a követek, mint irák, «ezzel a királynak nem praejudicáltak, ki elfogadhatja vagy elvetheti azt».[267] S amint Horváth megérkezett, Rákóczy értésére adta a követeknek, hogy fejezzék be a tárgyalásokat, mert ő válaszát a császárnak ahoz fogja szabni. Most már belátták a követek, hogy vége minden további ellenállásnak a szerződés szövegét úgy készítették el, a mint Rákóczy kívánta.


77. WÜRTZ ALÁIRÁSA.[268]


Az udvar ez időben Radnán tartózkodott. Ide érkezett Horváth dec. 3-án délelőtt, s pár óra mulva már fogadta a fejedelem. A választ már harmadnapra (dec. 5.) kiadta: az kitérő volt. Felsorolta a lengyelek által okozott sérelmeket: ám ítéljen ő felsége: csoda volna-e, ha ő ezeket meg akarná torolni? Különben, tette hozzá, készülődései elővigyázati rendszabályok s nincsenek ő felsége ellen intézve.

Még akkor azok voltak a készülődések, másnap (dec. 6.) már nem: mindkét fél biztosai aláirták a szerződést, melynek tizennyolcz pontja körűlirja a szövetkezés czélját. Lengyelország felosztását a szövetséges hatalmak s közreműködők – a brandenburgi választó, a kozákok s Radzivil – közt, részletesen megszabva, a mi a fejedelemnek jut; intézkedve Krakó átadásáról, a sóbányákról, a kereskedelmi összeköttetésekről, a jövendő foglalásokról, közös hadi műveletekről s a királyi czímről: de azt, ami kárpótlásúl Károlynak jutand, külön tárgyalásra tartva fenn.

Ily módon Rákóczy egyik fővágya, a svéd szövetség már létrejött: a másik, a lengyel korona után, úgy hivé, csak ki kell nyújtania kezét. Tudta, hogy az ár is nagy, melyen azt meg kellend szereznie, egy téli hadjárat, minden veszélyeivel, bizonytalanságaival, koczkázataival. De ő mindebből csak egyet látott: a sikert a koczkázatok végén. Elkényeztetve a szerencse által, minden vállalkozásával eredményeket víva ki, a jövőnek csak verőfényes oldalát nézte: a protestantismus diadalát ő által, nem úgy mint Drábik jövendölte, hanem a mint ő elképzelte magának. A kettős szövetség, melylyel a kivitelhez fogott, általa előkészítve, erős akarat, kitartó munka eredménye: azt a hadat is, mely most vele támadásra készül, ő hozta mozgásba, ő indította meg: diadalában perczig sem kétkedett. Pedig a schytha földön előtte, utána, nálánál nagyobb tehetségek is kudarczot vallottak.

Radnótról a fejedelem Kolosvárra ment, hogy a mi még a készülődésekből hátra van, befejezhesse. Az oláh vajdáknál már korábban megtette az intézkedéseket, hogy hadaikkal indulásra készen álljanak. Most megállapítva az operatio tervét, hogy hol és mekkora erővel csatlakozzanak hozzá. Chmielniczki is fel volt készülve sergeivel: ez csak a hírt várta a fejedelem elindulásáról, hogy maga is táborba szálljon. Kolosvárra kísérte őtet a két svéd követ is: kik közűl az egyik, Sternbach továbbra is oldala mellett maradt, míg a másik, Welling, úti költséggel általa ellátva, Czeherinbe utazott a kozák hetmanhoz, hogy ennek táborba szállását siettesse. Ide, Kolosvárra érkezett a tatár khántól is fényes követség, színleg, hogy tárgyaljon vele, valóban pedig, hogy Rákóczy törekvéseiről megbízható adatokat szerezhessen. De a kozák hetmantól is jöttek követek: Bohdanowits Sámuel és Kowalowszki János – ezeket ő Szamosújvárt fogadta. Az utolsó még függőben maradt kérdést, a lengyel királyság kérdését, tisztázta velök, s kiállította a hitlevelet, melylyel kötelezte magát, hogy lengyel királylyá választatása esetére megtartja őket kiváltságaikban s akkor szerződni fog velök. A követek azonnal letették az esküt, míg a hetmán és a többi főnökök esküvése akkorra tartatott fenn, mikor a két sereg egyesül.[269]


78. STANISLAWSZKI MIHÁLY ALÁIRÁSA.[270]

Az utolsó perczben érkezett Lubomirski marsaltól követ, Stanislawszki Mihály, azzal a megbízással, hogy a lengyel korona ismételt felajánlásával tegyen kísérletet a fejedelmet lebeszélni a vállalatról, vagy legalább rávenni, hogy azt tavaszig halaszsza el. Anélkűl, hogy tárgyalásba bocsátkozott volna vele, letartóztatta, hogy hírt ne írhasson haza. S azután, mikor már magyarországi s erdélyi hadainak kiadta a rendeletet, hogy indúljanak el s jan. 14-ére a lengyel határra siessenek, elkészítette manifestumait a lengyel főurakhoz és néphez, hogy meghívásukra s mint felszabadító megy közéjök, Károlylyal pedig tudatta elindulását (dec. 28.); végre az utolsó napon, mit elindulása előtt még Erdélyben töltött, jan. 5-én meghívta Mednyánszky Jónást, hogy adja elé a császárnak az okokat, melyek arra bírták, hogy Lengyelország ellen hadat vezessen.

Jan. 6-án elindúlt Szamosújvárról, másnap Désen volt, honnan Werdemannt a szász követet, visszabocsátá, s gyorsan folytatta útját Máramarosra.





XII. A lengyel hadjárat s bukása.


Rákóczy átkelt a Rubiconon. De nem úgy, mint a Caesaré, ez átkelés rettenetes bukással végződött. Nyolcz év óta várt erre a pillanatra, készítette elő annak útját, egyengette a tért, vett számításba minden tényezőt, fontolta meg minden lépését. S volt oka, hogy keble tele legyen hittel és bizalommal. Az a Jehova, ki atyjának huszonegy év előtt a rettenetes török ellen diadalt adott, megsegíti őt is, az ő hű és áldozó szolgáját. Hiszen annak tudnia kell, hogy ő csak egy úton, vallása diadalra juttatása árán, akarja emelkedését eszközölni – minden más eszközt, lett légyen az bármily előnyös, melyet ezzel nem tudott kiegyeztetni, útjából félretolt. S ebben állott sorsának tragikuma: mert Jehova nem annak adta meg a diadal babérját, ki minden habozás nélkül egyenesen haladt a választott úton, hanem annak, ki az események fordulatait fel tudta használni kitűzött czélja elérésére.

Nagy tévedések voltak feltevéseiben. Túlbecsülte Károly erejét: nem vette számításba, hogy ennek két lengyel hadjárata mennyi pénz- és ember-áldozatába kerűlt s emiatt ereje mennyire megfogyott. Eszébe sem jutott kételkedni a szerződések erejében s maga mindig ura lévén adott szavának, kizártnak tartotta annak lehetőségét, hogy a kozák hetmán ellene fordúlhasson. Bízott lengyelországi barátaiban s nem látta be, hogy vállalkozása Lengyelország felosztására ezeket elkeseredett ellenségeivé fogja tenni. S a mi legnagyobb tévedése volt, nem gondolt rá, hogy fellépése az ő bármily nagy, de túlbecsűlt erejével az eddig semleges hatalmakat is beavatkozásra bírandja.

Pedig a legfőbb e hatalmak közt, a római császár, mindent elkövetett, hogy vagy visszalépésre, vagy legalább benyomulásának elhalasztására bírja: mert már tudva volt előtte, hogy a nagyvezér Rákóczyt, Lengyelország megtámadásától el fogja tiltani, s mert remélte, hogy ha a svédek kezében levő s a lengyelek által ostromolt Krakó egy pár hónap alatt nem kap segélyt, Würtz kénytelen lesz kapitulálni. De Rákóczy egyedűl azért szánta magát erre a téli hadjáratra, hogy Krakót megszerezze: mert hitte, hogy ha a főváros egyszer kezében lesz, a lengyelek meghódolását keresztűl fogja vihetni, s a portát a bevégzett tény elismerésére bírandja. Ezért sietett és siettetett mindenkit, ezért készíttetett el mindent előre, mi egy ünnepélyes királyi bevonuláshoz kívántatik, ezért hítta meg a lengyeleket manifestumában, hogy az ország határán csatlakozzanak hozzá,[271] ezért adott kitérő választ Semseynek, a nádor követének, kit útközben fogadott, hogy ő a szükséges felvilágosításokat Mednyánszky által megadta a császárnak, s ezért intézkedett úgy, hogy ha érkeznék is a portáról csausz, ezt nem elébb, csak Krakó kézhezvétele után vezessék elibe.

Visket Máramarosban jelölte ki találkozási helyűl mindenkinek, kivel még elindulása előtt tárgyalni akart s magának a hadseregnek is. Magával vitte nejét s anyósát is, hogy itt búcsúzzék el tőlük, s ezek abból, minek itt tanúi lesznek, erőt és bátorságot merítsenek. Oda rendelte a svéd és kozák követeket, a zborói iroda tagjait, Lubomirszki követét Stanislawszkit, ki letette neki a hűségesküt s a bujdosó lengyelek közűl azokat, kiket magával akart, mint tolmácsokat s közvetítőket vinni. Bizonynyal könnyebben nyomulhatott volna Lengyelországba Zboróról, az ő saját uradalmából: de itt ő csak földesúr volt, a terület közjogilag a magyar királyé, míg Máramaros vármegye erdélyi terűlet s itt a császár nem vádolhatta határsértéssel. Különben is előre megvizsgáltatta Földváry Ferencz által az ottani havasokat, ha járható állapotban vannak-e? s a válasz elég kedvezően hangzott: a felmenetel nem nehéz, csak a leszállás fog bajba kerülni.

Ha sokan aggodalommal tekintettek is e végzetes napok elé, de Rákóczy bizalmából erőt merítettek s hittel és lelkesedéssel eltelve gyülekeztek Viskre, mely annyi idegent s annyi hatalmas embert soha sem látott falai közt, mint e zordon téli időben. De mindjárt itt az első összejövetelnél kezdődtek a megpróbáltatások. Egy régi prognosticon írá:

Ezerhatszáz ötvenhétben
Mikor ember jútsz ennyiben,
Rezzen világ minden részben
Mert a nagy év perczen ebben.[272]

S valóban az a világ, mit Magyarországnak hínak, megrezzent. A tél roppant erővel köszöntött be, erős hideg, átalános fagy volt, mikor a Lengyelországba készülő nagy népvándorlás a Nyírtől Hargitáig útra kelt, de a mint elindúlt, egy meleg déli eső felolvasztá a rengeteg sok havat s erős fagyot, az útakat árvizek boríták el, s a hadak nehezen haladhattak. Aztán nehány nap mulva ismét fagyni, havazni kezdett, s ez újabb haladékot vont maga után. De ha nem is a kitűzött időre, lassanként gyülekeztek a hadak. Rákóczy folyton tárgyalt vezéreivel s midőn az orosz cártól követség érkezett hozzá, ezt azonnal fogadta. Bemutatta a követ az ajándékul hozott egy pár szán nyusztbőrt s tolmácsolta a czár kívánságát, hogy álljon el a svéd barátságtól s csatlakozzék a lengyelhez. Nem lehet: volt a válasz, mert a svédekkel régi szövetségem van s azt épen most újította meg. Aztán portai kapithiáját, Tisza Istvánt, (jan. 15.) értesítette elindulásáról, s jan. 17-én országgyűlést tartott, ezzel megszavaztatta az adót, jóvá hagyatta a lengyel hadjáratot, s távollétére kinevezte helytartóit, Rhédey Ferenczet, Barcsay Ákost és Serédy Istvánt. De közelgett a válás ideje s a búcsúlakomán mindenkinek feltűnt a fejedelemasszony szomorúsága. Ne búsúljon Nagyságod, köszönté fel az egyik kozák követ, úgy fogjuk kísérni a fejedelmet, hogy rövid idő alatt mint királynét fogjuk Nagyságodat a fővárosban üdvözölhetni.


79. RHÉDEY FERENCZ ALÁIRÁSA.[273]


Amennyire csak lehetett, siettette Rákóczy az elindulást. Intézkedett, hogy a meg nem érkezett hadak hol csatlakozzanak a főtáborhoz, hogy a kormányzók közűl Rhédey Máramarosban maradjon, a más kettő visszatérjen Erdélybe, s a hadak Kemény vezérlete alatt Priszlop-havasnak vegyék útjokat. Maga is oda ment: de a fő nehézség csak itt kezdődött. Meredek, sziklás s nehezen járható volt útja még rendes körűlmények közt is, s most azt övig érő hó borítá. Egész havi zsoldot fizetett gyalogjainak, hogy a havat az útról eltisztítsák s mikor az megtörtént, akkor tűnt ki, hogy Földváry jelentése nem felelt meg a valónak. Járhatatlan út volt ez a síkos jég miatt, s a lövő szerszámokat, társzekereket csigákon, köteleken lehetett felvonni. Maga a fejedelem ott volt mindenütt, részt vett minden intézkedésben, övig járt a hóban, lelkesítette, bátorította hadait: jó pénzzel, példával, szép szóval sok lehetetlennek látszót lehetővé tett: mint egy lengyel történetíró, Grondski, megjegyzi, bírt azzal a tulajdonnal, hogy lekötelezze magának az embereket. A nagy munka: az átvonulás a Priszlopon végrehajtatott. A téli hadjárat kezdete fényesen sikerűlt. Bakos Gábort az előőrsökkel, Kemény Jánost ezer emberrel előre bocsátva, a hó utolsó napján Skolán, lengyel földön tartott egy napi pihenőt.

Utolsó perczig abban bíztak a lengyelek, hogy az idő zordonsága lehetetlenné teszi Rákóczynak az átkelést e havason, mert nem hitték, hogy ily fegyelmezett, az idő viszontagságaival daczolni tudó serge legyen,

[274] s épen ezért nem is tettek semmi előkészűletet, úgy hogy az ellenséges had teljesen védtelen állapotban találta a földet: főerejük, mintegy harminczezer ember, fenn északon Danczka mellett táborozott, Lubomirszkinak Krakó alatt alig volt hatezer embere, s a várakat is csekély számú őrség védte.

E körűlményt arra akarta Rákóczy felhasználni, hogy alsó Lengyelországot meghódolásra bírja: Stryből, hova febr. 2-án ért, a várakba, a városokba, a nemesekhez szétküldte kiáltványait, hogy ő nem mint ellenség jön, hanem szabadságaikat akarja helyreállítni. De a lengyeleknek sikerűlt a Károlylyal kötött szerződés egy példányát megkerítni, s ebből megtudták, hogy ő a koronát az ország szétdarabolása árán akarja megszerezni. Még azok a lengyelek is, kik rokonszenveztek vele, neje útján rokonai voltak, még azok is hazaárulásnak tekintették volna e czélja elérésében segítni őtet: de e perczben ellenállásra nem gondolhattak. Egyelőre egyébről nem lehetett szó, mint arról, hogy olyan modus vivendit találjanak, mely ne legyen meghódolás s Rákóczyt megnyugtassa. Lemberg megtalálta ezt a formát: az egy hadoszloppal alája küldött Keménynek semlegességet fogadott. Követte ezt Prsemisl, mely ellen hasonlat Keményt küldte.[275]

Ez egymagában édes-kevés volt, de Rákóczynak, hacsak a főczélt, Krakó felszabadítását, nem akarta elhalasztani, ezzel is be kellett érnie. Febr. 13-án elindult Sambor alá, hova öt nap alatt megérkezett. Itt volt első csatározása a lengyelekkel s egy főembere, Kemény Boldizsár, áldozatúl is esett: ennek holttestét visszaszállíttatta Erdélybe. Itt csatlakozott hozzá a kozákok 20,000 emberből álló serege, úgy hogy az összes had, 18,000 lovas 5,000 gyalog erdélyivel s 6,000 oláhval, 49,000 emberből állott. E nagy erővel maga csak lassabban haladtatván, Ispán Ferenczet válogatott ezer emberrel Krakó alá küldte, hogy a szorongatott Würtzet megsegélje. A marsal Krakó alól Schoemberget előreküldte egy kis csapattal, melylyel Ispán (febr. 20. éjjelén) útközben Jaroslawnál találkozott, s az átmenetelt a Sanon ki akarta erőszakolni: de visszanyomatott Schoemberg egy kis csete-paté után visszahúzódott, s Lubomirszki Potoczkival és Czarneczkivel Krakkó alól Lancut alá vonúlt. Az volt a híre, hogy ezek a fejedelemmel meg akarnak ütközni, s erre a hadi tanács elhatározta, hogy nem várják be az ellenséget. El is indúlt a had: a jobb szárnyat a lovassággal a fejedelem, a bal szárnyat a kozákság, a centrumot a gyalogság az ágyúkkal s az utócsapatot az oláhság képezte. Átkelt a Sanon s Torki mellett a császár követét, Szelepcsényit, fogadta.


80. PRSEMISL FELSZABADÍTÁSA.[276]

Szelepcsényi jó viszonyban volt a Rákóczyakkal, bizalmas levelezést folytatott a fejedelemmel s anyjával, tett nekik az udvarnál apró szolgálatokat. Ez a barátság tette őt leginkább alkalmassá, hogy ily válságos időben, egy igen kényes természetű diplomacziai missiót megoldjon. Előkelő főurak, Homonnay, Barkóczy s Rákóczy László voltak követtársai: őnekiek kellett megadni a választ Mednyánszky előterjesztéseire s rábeszélni a svéd szövetség felbontására. Szelepcsényi ezenkívűl egy más, a fejedelemre nézve sokkal végzetesebb feladattal is meg volt bízva: azokat, kiket régi barátság vagy rokoni kötelék fűzött hozzá, s kik talán még most is vonzalommal viseltetnek iránta, legfőként Lubomirszkit, végkép elidegenítni tőle.[277] A lengyel tábort Lancut alatt érték. Szelepcsényi bizalmasan tárgyalt a marsallal s mint maga jelenti, Morstyntól segítve sikerűlt is neki ennek rokonszenvét Rákóczy iránt kioltani. Akkor aztán átment Rákóczyhoz Torkiba (febr. 23.) s reggeltől estig tárgyalt vele. A püspök sokat kívánt a fejedelemtől, hogy ez azonnal hagyjon fel a háborúval, s ezt azért tette, mert időt akart nyerni, hogy kipuhatoljon mindent s a megkezdett aknamunkát folytathassa. Rákóczy egész gyanútlanúl értekezett vele, s alkudozott a válasz formája felett, mert nem akart olyant adni, mely a császárt ellene ingerelje. Ezalatt folyton tovább húzódott a had s vele együtt a követség, bár a fejedelem már febr. 28-án Prinocsko alatt kijelenté, hogy ő kész tárgyalásba bocsátkozni a lengyelekkel, ha ők őt erre felszólítják.[278] A püspök most megragadta a közvetítő szerepet, írt Lubomirszkinak és a császárnak, ajánlva a tárgyalásba bocsátkozást: s e levelekről Rákóczynak is hírt adott. De ugyanakkor titokban másik levelet küldött Lubomirszkinak, figyelmeztetve őt, hogy Rákóczynak egyátalában ne írjon; egyúttal azt is meghagyta a követnek: bizalmasan közölje Lubomirszkival, hogy a fejedelem régi vonzalma iránta vad gyűlöletté fajult.[279] Ez alatt folyton együtt haladtak, egész marc. közepéig, a cancellár talált módot a fejedelemtől a szolgálatában levő lengyel quartianok, s a szövetséges kozákok vezéreit elidegenítni, benne pedig a bizalmat Stanislawszki és Würtz iránt megingatni.[280] E «jól végzett munka után» a búcsú-ebéden «váltig esküdözék, hajdú sem esküdözhetnék többet» s aztán elvált a tábortól.

Rákóczy Krakó felé sietett, ellenséggel sehol sem találkozva. A marsal Czenstochauba ment a királynéhoz, hol e kitünő asszony férfias erélylyel és bámulatos lélekjelenléttel szervezte a védelem eszközeit s tartá kezében a diplomaczia szálait, mialatt Potoczki folytatta a svédekkel szemben is sikeresnek bizonyúlt harczfolytatási rendszert: kerűlte a megütközést, s a mint nagyobb erő közeledéséről értesűlt, szétbocsátá hadait. A közlekedés Würtzczel helyre volt állítva, már Károly és a brandenburgi választó is értesűltek a fejedelem közeledéséről a fővároshoz, s bár örültek az eredménynek, de nem minden aggodalom nélkűl fogadták azt; még mindig attól tartottak, hogy a fejedelem csak a saját hasznát nézi s az alkudozást a cancellárral komolyan folytatja.[281] De e gyanúból mit sem árulva el, üdvözölték őt s Károly meg is tette az előkészületeket, hogy csatlakozzék vele. Ezért sietett Rákóczy is, s bár az áradások pár napig feltartóztatták, s mint azoknak vége volt, hídat csináltatott a Vislokán (marc. 21.) s átköltözött rajta, marc. 22-én Tarnowon, két nap mulva «Otfinowon, a marsal házánál» volt, Krakó közelében.

Marc. 28-án érkezett hadaival a főváros alá.

Erős fáradalmak árán jutott el idáig a hódító sereg – sehol sem találva ellenállásra, de meghódolásra sem. S a fejedelem királyi pompát akart kifejteni bevonulásánál a fővárosba, melyet ettől fogva szeretett magáénak tekinteni, melyet pedig nem fegyver, csak szerződés árán nyert el. Borongós, ködös idő volt, midőn Strzelniczán a város előtt megállapodott, hogy bevárja Würtzet. De e perczben erős vihar keletkezett s a villámcsapástól megijedt lovak Rákóczy kocsiját felboríták. A lengyelek ezt bukása előjelének tekintették – de a vihar csillapulta után a fejedelem átvette Würztől a város kulcsait s megkezdődött a bevonulás. Elől ment nyolczszáz svéd, utánok kétezer hajdú, ugyanannyi kozák, ezer moldvai lovas, hatszáz svéd lovas, most jött Rákóczy pompás török lován űlve s vegyesen svéd, erdélyi, kozák, oláh főuraktól kísérve, s végűl egy hatezernyi magyar, kozák, lengyel, oláh vegyes had. A mint a városba értek, a tanács letette az esküt, s most a fejedelem beszállott a királyi palotába: Wawelbe, Báthory István király régi fényes termeibe.

Csak két napot töltött a fényes «metropolis»-ban. Azután Würtzet előre küldve, de a régi svéd őrséget a városban visszahagyva, megindúlt a hadsereggel Crzistopora felé, hogy ott Károlylyal egyesűljön. Anélkűl, hogy ez útjában is találkozott volna ellenséggel, ápr. 11-én megérkezett s a két had egyesűlése megtörtént. Károly dob, síp, trombita zene hangjaival s minden kitelhető szívességgel halmozta el az érkezőt; a csatarendben felállított svédek üdvlövésekkel fogadták, s a mint a sorok előtt ellovagolt, a zászlókat meghajtották előtte: de egy a lövések közűl az anhalti herczeget találta, ki halva rogyott le lováról: s a szerencsétlen előjelek számát e baleset egy újjal szaporította. A nap örömét ha ez megzavarta is, de nem akasztotta meg s az éj víg lakomák közt telt el.

A két sereg egyesűlése befejeztetett. Károly főhadiszállása Moidlbosziében, a Rákóczyé Chmielovon volt. A fővezér ez utóbbiban maga a fejedelem volt s utána Kemény következett. A táborkar Mikes Mihály cancellárból, Nagy Tamásból, Ébeni Istvánból és Pap Andrásból állott; az oláh had élén Sebessi, a németén Gaudy András állottak; s a hajdúkat és székelyeket Bakos Gábor, a kozákokat Zdanovics Antoni, Szolimán török nemzetiségű s vallású, s a hasonlag mohamedán Rácz Ferencz s mint élelmi biztos Kriski vezették.[282] Fejedelem és király hosszabb ideig maradtak együtt s megkezdődtek a tanácskozások a további hadműveletekre nézve: de bármily szívélyesek is voltak egymás irányában, kitűnt, hogy mindkét fél csalódott várakozásában. Károly a kozákokat fegyelmezetleneknek s a magyarokat be nem gyakoroltaknak, Rákóczy pedig a király hadát a vártnál kisebbnek találta. Ez azonban, ha szóba kerűlt is, az egyetértés nem zavarta meg: hosszabb együttlét, svéd fegyelem és vezénylet olyan kitűnő anyagból, mint az erdélyi s a kozák derék serget formált volna.


A SVÉD KIRÁLY MOIDLBOSITZE MELLETT FOGADJA RÁKÓCZYT 1657. ÁPR. 11-ÉN.[283]


81. KOZÁK HADAK.


Mi történjék Krakóval? Rákóczy a végleges átvételt még szerette volna halasztani, hogy hadait ne kelljen megosztani, de erre Károly nem állott rá: «őrizze maga a városait, ha király akar lenni», izente neki, s csakugyan az átvételre megtették az intézkedéseket. Krakó parancsnokává Rákóczy Bethlen Jánost nevezte ki, a svéd király Fersen Fábiánt rendelte mellé, kik azonnal visszatértek Würtzczel és a magyar őrséggel együtt. Ez már tényleges elismerése volt jövendő lengyel királyságának a svéd király részéről s összefüggött a tárgyalásokkal, melyeket a fejedelem Waldeckkel, a brandenburgi segélyhadak parancsnokával folytatott.[284] Warmiának és a négy palatinusnak souverain joggal leendő átengedése ügyében, mint ez a dec. 6-iki szerződésbe ki volt kötve.

Egy másik ügy, mely Rákóczyt épen oly közelről érdekelte, volt a porta értesítése az eddig elért eredményekről, mert hogy a porta visszahívását elrendelte, attól tudomása nem volt,[285] s a svéd király követévé Wellinget nevezte ki, meghagyván neki, hogy Lilienkronnal együtt Erdélyen át menjen Konstantinápolyba. A tatárokhoz a fejedelem Sebessi Ferenczet küldte, de oly megbízással, hogy Czeherinnek vegye útját, s figyelmeztesse Chmielniczkit a törökök és tatárok szemmel tartására. A hadjárat folytatására nézve abban állapodtak meg, hogy Zamoisc és Brzest ostromára fognak menni, s e czélból csapatokat küldtek előre, melyek a Visztulán át hidat verjenek.

Mielőtt az operatiót megkezdték volna, a király visszaadta Rákóczynak látogatását ennek chmielowi táborában. A fejedelem félmérföldnyire ment elejébe, fedetlen fővel fogadta s kísérte őt két sorban felállított táborán át, jobbra az erdélyiek s oláhok, balra a kozákok közt. Rákóczy vállalkozásának ez volt koronája. Ugy látszott, magyar és kozák közt e perczben megszűnt minden rivalitás, mikor ott maguk közt, mint szövetségesöket ünnepelhették a hőst, ki diadalaival bámulatba ejté a világot. Ez nem csinált, igazi lelkesedés volt s az ágyú dörgését, a zene, dob, trombita, tárogató, hegedű, lengyel duda sajátságos összhangját túlharsogta a roppant tábor üdvkiáltása. S a mint a király Rákóczy, Kemény és Antoni kíséretében elő haladt, az erdélyi és kozák tisztek hozzá csatlakoztak, úgy hogy a főhadiszállásra nehány ezer emberrel ért. A napot seregszemlével s lakomával töltötték el. (apr. 17.)


A SVÉD KIRÁLY LÁTOGATÁSA RÁKÓCZYNÉL SCHMIELOW ALATT 1657. ÁPR. 17-ÉN.


ÁTKELÉS A VISZTULÁN ZAVICHOSTNÁL 1657. ÁPR. 22-ÉN.

A mint a híd Zavichostnál elkészűlt, megkezdődött a három napig (apr. 19-21) tartó átvonulás. A lengyel sereg az ország felső részében táborozott s az volt tervök, hogy ezt döntő ütközetre kényszerítsék. Fejedelem és király a szekerek hátrahagyásával lovas haddal indúltak meg üldözésére (apr. 24.) s tíz napon át éjjel nappal szakadatlanúl siettek, már csak három mérföldre voltak tőlük, az ő előcsapatuk bele kapott azok utócsapatába s mikor azt hitték, hogy rajta vannak a főseregen, az kisiklott előlük: még azt sem tudhatták, hogy merre mentek. Ők azt hitték, hogy Brzest alá mentek, valóban pedig Sapieha tizenhétezer emberrel Kamenick alá s a főerő Sandomirra vonúlt Potocki alatt. A király Krzeminnél, a fejedelem Grudeknél pihenőt tartottak, hogy bevárják az utánuk nyomuló derék hadat. Itt vették a hírt III. Ferdinánd haláláról s Rákóczy azonnal emlékíratot küldött a német választókhoz (maj. 7.), melyben magyarázta, igazolta beavatkozását a lengyel ügyekbe.

Ez alatt megérkezett a fősereg. S most belátva annak lehetetlenségét, hogy a lengyel erővel találkozhassanak,[286] elhatározták, hogy Brzest ellen mennek. Az erős vár ostroma több napot vett igénybe, s ez alatt Károly ismételve sürgette, hogy a fejedelem ratificálja a dec. 6-iki szerződést: ő maga a nála levő példányt (maj. 19-én) aláírta. A fejedelem azonban, bár maj. 20-án aláírta a lemondási okiratot Warmiáról s a négy palatinátusságról, a brandenburgi választó részére azzal a kötelezettséggel, hogy ezekhez sem maga, sem utódai nem fognak igényt tartani s ezt Waldecknek kézbesítette is: de a Károlylyal kötött szerződés aláírását elhalasztotta. Szerencsétlenségére, mert ezáltal elmulasztotta Károly sorsát véglegesen a magáéhoz csatolni. S hogy e mulasztással mekkora hibát követett el, azt csakhamar belátta.


82. BREEST OSTROMA.

Brzest alatt vette Károly, kinek főhadiszállása Ostrozániában volt, III. Fridrik, dán király hadizenetét s a hírt, hogy ennek hadserege már beütött országába ez volt a második segély, melyet Lengyelországnak Lengyelországon kívűl adott a császár: mert ő bírta Fridriket hadizenetre. Károlyt ez nem lepte meg, el volt rá készűlve. S épen ezért folytonosan erősítette seregét Rákóczy rovására. Sternbach közvetítésével csapatokat fogadott az oláh hadakból s Rácz Ferencz kozák generálist is átállásra bírta.[287] Másfelől a netalán bekövetkező elválást is igazolni akarván, figyelemmel kísérte Rákóczy érintkezéseit a lengyelekkel, melyeket Stanislawszki közvetített, melyeknek pedig nem volt más czélja, mint egyes lengyel főurakat csatlakozásra bírni: s időn maga a királyné ajánlkozott, hogy a békét férje és a fejedelem közt közvetíti és Rákóczy még eddig sem ratificálta a dec. 6-iki szerződést, a gyanú – pedig valójában alaptalan gyanú – megfogamzott a király lelkében, hogy Rákóczy csakugyan háta mögött békélni akar. De nem ez, hanem saját érdeke bírta rá, hogy megtegye az előkészületeket, hogy hadait a fejedelemétől elválaszsza.

Utasította Sternbachot, tudatni Rákóczyval, hogy ő hadaival közelebb vonuland Poroszországhoz, s közölni vele, hogy őt erre III. Frigyes beütése kényszeríti. Rákóczy szemébe könnyek tolultak: a legrosszabbkor lenne ez, mondá, mert Kázmér Lublin felé tart hadaival, hogy Potockival s utóbb a tatárokkal egyesűljön. Hiában vigasztalta Sternbach, hogy a mint szükség lesz rá, a király megint csatlakozik hozzá, Steenbock tábornagy pedig utasítva van, hogy csatlakozzék vele. Ez, felelé Rákóczy, meg fogja ingatni a sereg bizalmát s sürgette, hogy a követ Károlylyal egy találkozást eszközöljön ki.[288] Ez alatt Brzest capitulált, s most derekasan hozzáláttak a vár jobb karba tételéhez (maj. 23.). Rákóczy sürgette, hogy e vár is, mint Krakó, vegyesen svéd és magyar őrséggel láttassék el, hogy hadaiból mennél többet maga mellett tarthasson: de Károly nem egyezett bele. Csak magyar haddal rakták meg, melynek parancsnokává Rákóczy Gaudyt nevezte ki. Károly azt adván okúl, hogy Kázmérnak s Czarneczkinek megszaporodott hadaival akar megmérkőzni, táborával Krzemin alá vonúlt, de intézkedett, hogy Steenbock hadaival s a badeni őrgróf nehány lovas ezreddel Rákóczyhoz csatlakozzanak.


83. III. FRIDRIK DÁN KIRÁLY ARCZKÉPE.


Az operatiót még egy ideig közös egyetértéssel folytatták: annak legközelebbi czélja Varsó elfoglalása volt. de a király távozásának rossz következményei mindjárt mutatkoztak: a kozák had, hogy azt a rengeteg zsákmányt, mit összegyűjtött, megmenthesse, el akart válni a főtábortól s haza menni. Csak azzal volt maradásra bírható, hogy a fejedelem megengedte a zsákmány hazaszállítását[289] Király és fejedelem naponként váltottak leveleket, de ezek tartalma mutatta, hogy a dolgok új alakulása van küszöbön. Rákóczy szeretett volna a tatárok által fenyegetett Erdély védelmére Zavichost felé fordúlni, de a király kijelenté az ennek kieszközlésére hozzá küldött Keménynek, hogy svéd hadak nem mehetnek Rákóczyval, mert a szövetség csak a lengyelek s szövetségeseik ellen köttetett. Kénytelen volt bele nyugodni, hogy ő és Steenbock a Bug és Visztula mellett folytatják az operatiót. Jun. 6. volt az utolsó találkozás Károly és a fejedelem közt: amaz elhatározva, hogy a lengyelországi csatatért feladja, Poroszország felé sietett, mert a már elszakadni készülő brandenburgi választó lassanként elvonta tőle hadait, a fejedelem pedig Steenbockkal Varsó felé tartott. Sacrozinnál megállapodtak, mert a hídverés a Visztulán több napig tartott. Végre elkészűlt a híd: elől Rákóczy hadai s utánok a svédek mentek át. Az ostrom csak pár napig tartott. Varsó capitulált, megsarczoltatott s parancsnokává Sebessi neveztetett ki. De nem sokáig bírta.

Varsó elfoglalása volt a két sereg utolsó együttes operatiója. A mint ez megtörtént, Steenbock kijelenté, elébb Keménynek s utóbb magának a fejedelemnek, hogy megkapta királya parancsát, hogy seregeivel siessen hozzá. S ezzel Rákóczy minden fényes álma össze volt törve. Mit ér az, hogy a két főváros övé, hát meg fogja-e ő ezeket egymaga védeni tudni, mikor már három hatalmas ellenség, a magyar király, a szultán, a khán elindították sergeiket megtámadásra, a lengyelek, kik eddigelé kerűlték a csatát, döntő ütközetre gyűlekeznek. Ha gondolt is Rákóczy erre az eshetőségre, sokkal vérmesebb természetű volt, hogy attól komolyan tartott volna – s épen ezért a jelentés egészen megrendíté. Könnyekben, szemrehányásokban tört ki: «békés birodalmam volt, visszautasítottam a lengyelek fényes ajánlatait, nem hallgattam a császárra, a muszka s a tatárok fenyegetéseire, egy téli hadjárat nehézségeivel igazoltam barátságomat királyod iránt. Még Erdélyben megjövendölték ezt nekem, nőm is mások is: megmondta ezt a magyar cancellár is, hogy a legnagyobb veszélyben fogtok elhagyni, sine navi et remis in mari!» Kemény csendesen, de eredménytelenűl, Sternbach pedig meg akarta nyugtatni, hogy a király nem fogja elhagyni. «Arra – viszonzá Rákóczy – hogy ez nem történend, még Erdélyben megesküdtél.« – «Igen, válaszolá Sternbach, de benne van a frigylevélben: secundum rerum exigentiam et possibilitatem.» Éjjel folytatták a tárgyalásokat: a fejedelem azt kívánta, hogy a svéd segély maradjon nála, s minthogy a követ ezt nem ígérhette meg, másnap Steenbockkal s de la Guardieval értekeztek. Legalább annyit szeretett volna Rákóczy megnyerni, hogy még négy-öt napig maradjanak együtt. Erre sem voltak felhatalmazva. Jun. 22-én megtörtént az elválás. A két tábor együtt indúlt el, elől ment Rákóczy, utána a kozákok, s hátul a svédek, mintegy utócsapatot képezve. De csak másfél mérföldnyi úton haladtak együtt, s midőn az erdélyi sergek – melyek az elválásról semmit sem tudtak – annyira haladtak, hogy a svédeket nem láthatták, ezek megfordúltak s Thornnak vették útjokat.


ÁTKELÉS A VISZTULÁN SACROZINNÁL 1657. MÁRCZ. 27-ÉN.


84. STENBOCK GUSZTÁV OTTÓ ARCZKÉPE.


Merre forduljon seregével Rákóczy? Ez volt az elválás után az első s legfontosabb kérdés. Krakónak vegye-e útját, hogy haza menjen, vagy Lembergnek, folytatva a hadjáratot, abban a reményben, hogy ez úton a lengyelekkel egyezkedést kezdhet? Sternbach és a svéd király is az elsőt ajánlották neki, de a kozákok a másodikat. Még meg volt serege, de a hazamenetel annyit jelentett volna, hogy megveretett, mielőtt megütközött.

Az utóbbira határozta el magát. Sürgette Chmielniczkit, hogy mennél előbb küldjön segélyt: a lengyel királynak királynénak békét ajánlott, s ily érdemű ajánlatot tétetett cancellárja Mikes és Stanislawski által egyes lengyel főuraknak. Ezektől tagadó válaszok jöttek, de Chmielniczki, ki pedig gyűlölte Rákóczyt s attól is tartott, hogy az az osztozkodással meg fogja csalni, megnyugtatta az erdélyi követet, hogy a segélyhadakat már útnak indította, csakhogy elhallgatta a vezérnek adott utasítást: hogy lassan haladjon előre s úgy érkezzék meg, hogy a győzőhöz csatlakozhassék. S mialatt ő erőltetett menetben mind bennebb, országától távolabb nyomult a scytha földön, egykori barátja, Lubomirski vezérlete alatt egy lengyel had Munkács alatt termett, felprédálta a várost és onnan egész Szathmárig dúlta, rabolta Magyarországot, égetett egész az Avasságig: így «adva vissza a kölcsönt a jó szomszédnak».[290]

És mégis daczára, hogy junius 27-én egy oláh csapat, jun. 29-én Stanislawski szöktek át az ellenséghez, Rákóczy jun. 30-án Sawichost és Sandomir közt átkelt a Visztulán, pihenés nélkül nyomúlt előre Pultavatól Gliniánig, Sborowtól Tarnopolig, hogy a Chmielniczkitől megigért segélylyel találkozzék, s békére kényszerítse a lengyel királyt. Az elkényszeredett, kiéhezett magyar had folytonosan követelte a haza menetelt «hátra, hátra» kiáltásokkal. De ő nem akart hátra menni s öntudatlanúl kíséretét képezte a kozák hadnak,[291] mígnem egy háromezer főből álló csapat elvált tőle. A többivel ő Zbarasson s Orzechovcen át julius 21-én Miedziboshoz ért. Itt, Ukrajna közelében tűnt ki a kozák barátság értéke – a hírre, hogy Potocki, a Magyarországról visszarendelt Lubomirski, Wisniowiecki, Sapieha négy hadoszloppal közelednek, elvált tőle az egész kozák had s a moldvai és havasalföldi segély sereg. Bukásának tragicumát maga írá meg anyjának: «svéd, kozák barátság megcsala a kozák birodalmilag elkísérteté magát velünk, kötelességünknek hogy mi megfeleljünk, lengyelséggel mi harczoltunk, ő takarodott».

Most már be kellett látnia, hogy ez a scytha hadfolytatás tönkre tette őtet. Egyedűl maradt erdélyi hadával, melyet apróbb csatározások megdézsmáltak, az erőltetett menetek «akadályos lápos útakon» kifárasztottak, meggyöngítettek, s melynek jelentékeny része Krakóban és Brzestben van elhelyezve. A pihent, friss had, négy hadoszlopban egészen körűl vette őket. Hogyan koczkáztasson ő ezekkel csatát ellenséges földön, oly messze hazájától? Keménynyel és Mikessel tanácskozott s ezek a békét ajánlották neki. Egy trombitát küldött a lengyel táborba, de a lengyelek ezt nagyon megalázó föltételek mellett voltak hajlandók megadni, s bár egyetmást azokból elengedtek, julius 22-én Czarny-Ostrowban még is igen súlyos föltételek alatt nyerte azt meg: a királyt követséggel kérleli meg, felbontja az ország ellenségeivel kötött szövetségeit s a lengyel királynak, ha kéri, segélyt ad; Krakót, Brzestet visszaadja, megengeszteli a krimi khánt, egy millió kétszázezer forintot fizet s a lengyel vezérek által megjelölendő úton vezeti országába hadait. A szerződést a fejedelem Sternbach ellenzése daczára ratificálta, biztosai letették az esküt s ő maga is kiállította hitlevelét a pontok megtartására.


85. LUDOVICA MÁRIA LENGYEL KIRÁLYNÉ ARCZKÉPE.


Megaláztatása, szerencsétlensége ezzel nem ért véget. Maga a királyné írt érdekében a tábornokoknak, többször is sürgetőleg kérte őket, hogy enyhítsék nyomorúságát, bánjanak vele kiméletesen: de hasztalan. Mind azt a mit három ellenségtől: muszkáktól, kozáktól, svédtől szenvedtek, rajta akarták megboszulni, gyöngeségeinek, jóhiszeműségének porig sújtott áldozatán! A szerződés értelmében lengyel csapatokat kellett az erdélyi sereghez csatolni, mely hogy ennek visszavonulását biztossá tegye, az erdélyi határig kíséri. Az e czélból kirendelt had julius 24-én csatlakozott az erdélyi sereghez. Együtt indúltak el másnap, de a lengyelek útközben fölverték a fejedelem táborát, elvették ékszereit, készületeit s elváltak tőle. Csak Sapieha maradt vele, mint biztos, s ez egyenes úton azon tatár horda torkába vitte, mely a khánnal a lengyelek megsegítésére közeledett, hogy ily módon lerójja tartozását. Egész Skalatig sejtelme sem volt a fejedelemnek, hogy merre vezeti Sapieha (jul. 26.). Utolsó perczben értesűlt a veszedelem egész nagyságáról. Összehívta a hadi tanácsot, közös megállapodás értelmében elvált a főtábortól s nehány híve és a svéd követ kíséretében haza menekűlt azon az úton, melyen félév előtt fényes sereggel tört be. Betegen, leverve utazott.


86. A LENGYEL KIRÁLYNÉ ALÁIRÁSA.[292]


Ez alatt a tábor Stry felé haladt, az előnyomulást fegyverrel víva ki. Így sem kerülhette ki sorsát: szembe találta magát az egész tatár táborral. A szeménység átállott ezekhez, Keményt, a vezért, Sapieha újabb árulása következtében letartóztatta a szultán öcscse, a tatárok benyomultak a magyarok sánczaiba. Ezek egy darabig vitték magokat, de be voltak kerítve s hiába tettek kísérletet, hogy keresztűl vágják magukat. Az napon, melyen Rákóczy magyar földre ért (jul. 31.), rabul estek s Keménynyel együtt Krimbe hurczoltattak.

Rákóczy megbuktatására otthon is minden el volt készítve: ott tényleg Barcsay uralkodott, mert kormányzótársai közűl Serédy meghalt, az öreg Rhédey keveset volt Erdélyben – s Barcsay tényleg kétszínű szerepet játszott. Neki és Bethlen Jánosnak lehet tulajdonítani, hogy a török haragja az engesztelhetetlenségig fokozódott: talán nem is egészen öntudatlanúl kezére játsztak Reninger Simonnak, Leopold portai követének, ki ez időben a legbefolyásosabb ember volt Stambulban, s ki egy svéd-kozák-orosz szövetséggel rémítgette s Velencze ellen Ausztria szövetségével biztatta a nagyvezért. Bethlen ez alatt gondoskodott arról, hogy a szultán fermánjai ne jussanak Rákóczyhoz. Barcsay pedig kétértelmű levelezést folytatott a határszéli basákkal, kik közől egy mint fejedelmi jelöltet üdvözölte őtet. Mint Machbethet a boszorkány jóslata, őt is untalan izgatta Hubiár aga ajánlata.[293] Elégületlen elem Erdélyben is volt, féltékeny a magyarországiak befolyására s megbocsátani nem tudó, hogy az öreg György Patakon, az ifjú pedig Ecseden halmozta fel kincseit.


87. BARCSAY ÁKOS ALÁIRÁSA.[294]


Így várták otthon Rákóczyt elkeseredve, boszúval eltelten azok, kiknek reményeit letarolta a háború, s azok kik tatár rabságban sínlő rokont sirattak. Minő fájdalmas volt a lesoványodott, láztól gyötört ember találkozása nejével Ecseden, ki mindent megjósolt, s anyjával Patakon, ki mindig óva intette. Betegsége daczára egész erővel fogott a munkához, hogy megvédje fejedelmi székét. Boszúval eltelve a hirtelen lengyelek iránt, meg akarta újítni szövetségét Károlylyal s visszaküldte hozzá Sternbachot ajánlataival. De csakhamar belátta, hogy égetőbb dolgokról van szó: Erdélybe, Szamosujvárra utazott (aug. 21.) s sept. 2-án összehívta a rendeket. Itt már kitört a vihar: Bethlen is megérkezett s teljes erővel szította a tüzet. A régi engedelmes ország egészen átváltozott: már nem kért, hanem követelt, s az a kisebbség, mely eddig félrevonulva duzzogott, urává lett a helyzetnek. Első tette törvényszegés volt, maga szabta meg a helyet, hol gyűléseit tartani fogja (a gerlafalvi csűrben) s a fejedelmi előterjesztések beérkezése előtt hozzá fogott a tanácskozáshoz. Legégetőbb kérdés a tatár rabok kiváltása volt, de ők elsőbbnek tartották a recriminatiót: elhatározták, hogy azok a tanácsurak, kik a lengyel hadjáratra szavaztak, vonassanak felelősségre. Csak mikor látták, hogy ezzel semmire sem mennek, hozták szóba a rabok kiváltását. De a követelés élét itt is a fejedelem ellen fordították: híjában mondta ez, «ha egy ingben maradok is, mindent kiadok», a hozott törvényeket az ő személye ellen fordították, s hogy a hatás nagyobb legyen, egy sereg gyászba öltözött asszony nagy sírás közt petitionalt a gyűlésen. Ennek nem tudtak ellentállani, mint követet Balogh Mátét a tatár khánhoz és Sebessi Ferenczet a portára küldték, s a váltságpénz előteremtésére nagy liberalitással roppant adót vetettek ki. Az igaz, ebből egy fillért sem fizettek be, de legalább meg volt a hatás: «a fösvény» Rákóczy semmit sem akar tenni. Pedig, hogyan kívánhatták, hogy Rákóczy oda dobja nekik minden vagyonát s így még a védelem lehetőségétől is megfoszsza magát, mikor minden, a mit tettek, az ő megbuktatására irányúlt? Hogy ő ezt nem fogja megtenni, abban nem habozott: de ingadozott minden egyébben. Ezzel a lármázó kisebbséggel szemben semmire sem tudta magát elhatározni: későn vette észre, hogy megszűnt «absulutus fejedelem» lenni.


88. BALOGH MÁTÉ (JÓT REMÉL.) ALÁIRÁSA.[295]


Mint határozott ez a gyűlés? Lényegileg semmit. De miről adott tanúságot? arról, hogy a fejedelem nem ura a helyzetnek, hogy közte s az ország közt szakadás van. Ezt kívánta a török tudni. Egymást érték a vezérek, pasák küldöttei, kik az ország hangulatának kikémlelésével voltak megbízva, s mikor már eleget tudtak, megjött Budáról a szultáni fermán, mely Rákóczy letételét elrendeli. A fermant hozó követség azzal volt megbízva, hogy Rákóczy kikerűlésével, a három nemzettel érintkezzék. Ez elől nem lehetett kitérni s Rákóczy oct. 27-ére Fejérvárra országgyűlést hirdetett.

S ezen a csonka gyűlésen, melyen a Részek nem voltak képviselve, s melyen valójában neki még mindig hatalmas pártja volt, győzött a kisebbség. Kétségtelenűl jóhiszeműleg járt el az ellenzék, melynek élén Bethlen János és Haller Gábor állottak, ők a régi hagyományos török párt nyomdokain haladtak. De nem volt erejük, hogy a helyzet uraivá legyenek s csak complicálták a zavarokat. Rákóczy makacsságával, szívósságával nem számoltak, annál jobban kiaknázták gyarlóságait – ezzel pedig a keletkező vihart eloszlatni nem lehetett. Sürgették a szultáni fermán végrehajtását, mint az ország megmaradásának egyetlen eszközét, s ez ellenében Rákóczy pártja azt követelte, hogy ragaszkodjék az ország esküjéhez a megpróbáltatás napjaiban. A fejedelem a haza megmentésének csak egyetlen útját látta: ha az egyetértést helyreállíthatja a pártok közt s alkudozni kezdett az ellenzékkel. Szerencsétlenségére: mert lépésről-lépésre haladt az engedékenység útján, s ez bukására vezetett. Zajos és elkeseredett viták után egy compromissumban állapodtak meg: színleg lemond Rákóczy s ha sikerűl neki megengesztelnie a törököt, visszaültetik székébe. A kiegyezés feltételeit pontokba foglalták s miután az ország és Rákóczy aláírták, egész csendben, búcsúzatlanúl, kíséret nélkűl, gyalog hagyta el a palotát. A rendek pedig nov. 2-án fejedelemmé választották, de nem eskették fel, annak jeléül, hogy választása nem végleges, az öreg Rhédey Ferenczet, s melléje állandó kormányzókká Bethlen Jánost, Haller Gábort, Barcsay Ákost, az ellenzék vezéreit nevezték ki.


89. KORNIS FERENCZ ALÁIRÁSA.[296]


A nagyvezér hallani sem akart Rákóczyról: ha százezer erszény pénzt fizet is, nem veszi vissza kegyelmébe, mert a Korán két bűnt megbocsát (értették a két oláh hadjáratot), de a harmadikat nem (értették a lengyel expeditiót)! A tatár pedig a rabok kiváltásának kérdését húzta-halasztotta, Balogh Mátét a khán biztatásokkal tartotta, kémeket küldött Erdélybe, hogy kitudja, hogy melyik főúron mennyit vehet. Híjában esedeztek a rabok, Kemény János, Kornis Ferencz s a többiek: a meghasonlott pártoknak nem volt ideje az ő sorsukkal foglalkozni, mert a kormánytanács minden igyekezetét arra irányozta, hogy Rákóczyt véglegesen megbuktassa, mi ellen aztán ez teljes erővel védekezzen. S a helyzet ura valójában ő volt. Nem is számítva, hogy magában az országban erős párttal rendelkezett, kezén voltak a Részek s az ő két szárnyának – a két oláh vajdának – támogatására számíthatott.


90. KEMÉNY JÁNOS TATÁR RABSÁGRÓL ÍRT LEVELÉNEK UTOLSÓ LAPJA.[297]


A kormánytanács ennek a kétértelmű helyzetnek, hogy az országnak egy névleges és egy visszavonúlt fejedelme van, véget akart vetni. 1658 jan. 9-ére országgyűlést hirdetett, melyen Haller és Bethlen keresztűl akarták vinni Rhédey felesketését. Már ki is tűzték az eskütétel napját, s Rákóczyval ezt egy érdes hangú levélben tudatták, ki sereg élén közeledett. A levélre ez bölcs mérséklettel azzal felelt, hogy bocsánatot ajánlott a megtérőknek. Az eredmény megfelelt várakozásának: «Pál fordulásának reggele – mondja egy évkönyv-író – a rendek fordulásának reggele volt.» Visszaültették székébe.

Tényleg azonban ez a kiegyezés későn jött. Híjában tett Rákóczy kísérletet Leopold megnyerésére, a török megengesztelésére. Olyan hatalmas versenytársat, milyenné ő akart lenni, egyik sem tűri. Hijában próbálta meg régi frigyét kozákkal, svéddel megújítni, ezek bukott embernek tekintették. Hijában adta ki a jelszót az ország integritása megvédésére, igazi lelkesedést nem tudott kelteni. Amit ezentúl végzett, bámulatos erőfeszítés, sysiphusi munka volt. Egymásután vágta el a török két szárnyát: elébb az oláh, aztán a moldvai vajdát űzte el, végre az erdélyi rendeknek megizente, hogy tegyék le Rákóczyt, mert ha ez kopját szúrna is a földbe, s azt aranynyal borítná, még sem tűrné a fejedelmi székben, mert neve be van írva a defterben. S minthogy a török tényleg készűlt támadásra, neki is gondoskodnia kellett az ellenállásról. Két országgyűlést tartott, aprilisban és majusban, de komolyan egyik sem tette ügyét magáévá: magára, saját hadaira volt utalva, s ezzel a kis erővel is képes volt (jun. 25. és jul. 5.) két fényes diadalt aratni a budai basán. Még ezzel sem tudta felvillanyozni a csüggedt kedélyeket.

Daczára ennek, folytatva a küzdelmet, mert nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy a Rákóczy-dynastia visszatérjen oda, a honnan kiemelkedett, s ne legyen több, mint egy gazdag nemesi család. De nagy tévedése volt azt hinni, hogy ha ő a Részekben rendezi az ellenállást, azzal meg fogja Erdélyt védeni, mert Erdély ellenállásra nem is gondolt, s még nagyobb hiba volt, hogy akkor sem sietett Erdélybe, mikor a török tatár elindúlt, hogy elborítsa az országot: e helyett propositiokat küldött a helytartók által aug. 3-ára hirdetett országgyűlésre. Ez az országgyűlés követelte lemondását, de ő nem mondott le, s az országba sem jött – úgy, hogy a török, tatár hadak, anélkül, hogy valahol ellenállásra találtak volna, Erdély háromnegyed részét feldúlták: a nagyvezér pedig az országgyűlés által meghódolás végett hozzá küldött Barcsay Ákost fejedelemmé nevezte ki, az országra roppant sarczot vetett s a végekből jókora terűletet elfoglalt. Mindez nagy rémületet keltett mindenfelé, de ellenállásra már nem gondolhattak. Hogy valamit megmentsenek a viharból, a szabad választásnak legalább látszatát akarták megőrizni: két országgyűlést tartottak, octoberben, novemberben s a gyűlésen megjelent török bég és kísérete fenyegetései közt Barcsayt fejedelemmé választották, de oly feltétellel, mint Rhédeyt, hogy ha Rákóczynak sikerűl a törököt megengesztelni, a fejedelemséget visszaadják neki.

Hátulsó gondolat nélkül ez a feltétel sem volt téve: de Rákóczy azzal, hogy a legválságosabb perczben kiadta kezéből a dolgok vezetését, oly nagy hibát követett el, hogy annak következményei elől nem térhetett ki. A tulajdonképeni Erdély elveszett rá nézve, s midőn Barcsay egyességgel kínálta meg, elfogadta. Szerződést kötött vele (1659 jan. 30), melyet (marcz. elején) ratificalt az országgyűlés s ő Váradot és a Részeket tényleg kiadta kezéből. S amint ez megtörtént, ellenségei félretettek minden kíméletet. A múlt évi novemberi gyűlésen azt ajánlotta a bég, hogy a Rákóczy-pártiak javaival jutalmazzák a porta híveit, s az 1659 majusi országgyűlés, alig hetekkel a kiegyezés után, megfogadta ezt a tanácsot. Egyengették a jószág-elkobzások útját s mi még sértőbb volt, gúnyiratokkal, manifestumokkal becsületében is megtámadták Rákóczyt, a császárt pedig a még kezén maradt két vármegye, Szabolcs, Szathmár visszafoglalására ingerelték – mire aztán Rákóczy azzal felelt, hogy ebből a két vármegyéből visszafoglalta Erdélyt. A tatár-rabságból imént hazakerült Kemény hijában kísértette meg közte és Barcsay közt helyreállítni a békét – ez utóbbi a törökök közé Temesvárra menekült, Rákóczyt pedig a septemberi marosvásárhelyi országgyűlés újra fejedelemmé választá.

Rákóczyra nézve a választás elfogadása az élet-halál küzdelem megkezdése volt. Tisztességes békére, «szultán Szulimán athnaméjának» megtartására kényszerítni a törököt nem tartotta lehetetlennek, anélkül, hogy mint a nagyvezér kívánta, Konstantinápolyba menjen. Attól függött minden, hogy sikerűl-e neki Erdélyt s a Részeket megtisztítnia a töröktől? Szövetséget kötött Mihnével, a havasalföldi vajdával, elűzte a moldvai vajdát, Ghikát s helyébe Konstantint ültette, kardcsapás nélkül visszaszerezte a Részeket, megerősítette a szorosokat, melyek felől támadást várhatott s sergeit a Vaskapu felé a szerdár ellen vezette. De a szerencse nem kedvezett neki. Mihnét a szilisztriai basa (nov. 17.), Konstantint a tatár (nov. 22.) űzte ki országából. Ő sem volt szerencsésebb: Zágonnál ütközött személyesen több törököt levágott, ez megverte őtet. Benyomúlt ugyan Erdélybe, de belátva, hogy Rákóczyt semmivé nem teheti, Barcsayt Szebenbe küldte, maga pedig kivonult Erdélyből.

Most Rákóczy Szeben ellen fordúlt. Meghódolni sem a város, sem Barcsay nem akarván, (1660 január 7.) megkezdte az ostromot. De nem bírt a jól megerősített s jól védelmezett erősséggel. S e küzdelem zajában kapta a hírt, hogy anyja, ki bár aggultan, de meg nem törve igyekezett fiáról elfordítni a csapásokat, (apr. 18-án) elhúnyt. A nagy fájdalom e veszteség felett még egyszer összehozta a két ellenfélt. «Adjon isten minden jót – írá Rákóczy régi kegyenczének – megtéréssel. Nagy szomorúságom érkezék: Kegyelmedet nevelte s emberré tette édes anyánk 18 praesentis megholt… jobb volna most kegyelmed hozzánk térűlne!» De nem térűlt hozzá, mert már tudomása volt, hogy Szeidi Achmed a végbeli hadakkal Kolosvár felé tart. Csakhamar Rákóczy is értesűlt erről, ki már megtette az intézkedéseket, hogy rohammal vegye be Szebent, de a szerdár benyomulásának hírére felhagyott az ostrommal. Szamosújvárra ment, újabb csapatokat gyűjtött hadai mellé, s a török had közeledésének hírére, május 15-én aláírta utolsó hadi parancsát. Azonnal megindúlt s másnap Szamosfalva alá érkezve, elkészítette végrendeletét. E két lapnyi irat tüköre akkori lelki állapotának. Nyugodt, biztos kézzel, imádva istenének bölcs elhatározását, vetette a betűket, pedig már sejtette, hogy ez utolsó útjában nyomni fogja a «bűnnek zsoldját a halált». Pár nappal később, máj. 22-én, a szerdár is megérkezett s az ő táborával szemben foglalt állást.


91. RÁKÓCZY UTOLSÓ HADI PARANCSÁNAK ALÁIRÁSA.[298]


Küzdelmei, szenvedései végéhez közeledtek. Mindent úgy intézett, mintha diadalra menne, pedig érezé, hogy utolsó útján halad. S amint a csata megkezdődött, az ő istene még egyszer felé mosolygott. Szép verőfényes nap virradt a Fenes és Gyalu közt felállított táborra s «a szél nagy jól, hátulról, arczczal az ellenségre szolgálni kezdett vala». A sűrű trombita és dobszó jelt adott a támadásra, felhangzott a Jézus és Allah kiáltás, összecsapott a két tábor, «rettenetes kopja-törés és erős harcz tartaték mindkét részről». E válságos perczben fordúlt el Jehova szolgájától. Nagy erős forgószél jött szemközt a magyarokkal, útját állva ezek előnyomúlásának. Az egymásra érkező újabb török csapatok megnyomták a magyar jobb szárnyát. A fejedelem gyorsan odasietett, hogy személyesen vezesse azt támadásra. De amint a fenesi patakon átugrott, sisakja leesett fejéről: e perczben vette körűl egy török csapat. Eleinte egymaga védte magát s bár nehány törököt megsebesített, de mire ónodi katonái odaértek, meztelen fején maga is kapott nehány sebet. Épen jókor jöttek: vértől borítva megszédűlt, mire kiragadhatták a törökök közűl. Ez döntött. A csata elveszett: de a sereg hősies önfeláldozása megvédte a fejedelmet s ezt nyugodtan lehetett Várad felé útnak indítani, honnan két borbélyt küldtek elejébe, hogy sebeit bekötözzék. Súlyos sebek voltak, egy az agyát szakasztá be. Sokat szenvedett s a kötözés alatt el is ájult. Nejét, ki épen akkor ért Munkácsra, Lorántffy Zsuzsánna temetéséről, értesíték férje megsebesüléséről, de a mint állapota rosszabbra fordult, megírták, hogy siessen, mert «a hold megfordúltáig» talán még életben találja.

A szegény asszony lélekszakadva sietett Váradra s jun. 6-án délután 4 óra felé megérkezett. Minő viszontlátás volt ez! Hijában akarta könnyeit elfojtani, nem volt ura érzelmeinek. Ez volt utolsó találkozása férjével, kinek éjjelre kelve elállott a szava. Reggel egy órakor neje karjai közt meghalt. Tetemeit azonnal koporsóba zárták, a váradi pap halotti beszédet tartott, s a fejér koporsót szőnyeggel letakarva, magyar és német gyalog had fedezete mellett Ecsedre indították, hova junius 9-én megérkeztek. Innen Sáros-Patakra szállították s a következő év szent György napján anyja mellé temették s koporsója mellé feltűzték a halotti zászlót.

Monumentumot nem emeltek sírja fölé, s a zászlóra írt czímert, síriratot, emlékverset nem vésték márványba, mely hirdesse, hogy a gyalai csatatéren

Magnanimo cecidit cum Samsone plurimus hostis,
Principe sic magno Turca cadente cadit.

Fényes álmaival, nagyratörő reményeivel ez a jeltelen sír takarta el mind azt, a miért ő küzdött: Erdély jövőjét, a linczi béke vívmányait. Híjában kérte nejét a csatatéren tett végrendeletében: «az isten dicsőségére vigyázz, az igazi vallásban, kiben velünk éltél, állhatatos légy változhatatlanúl, Ferkót abban neveld, semmi világi dicsőség, semmi félelem attól el ne szakaszszon».

Nem félelem, nem világi dicsőség, szakasztotta el a megtört özvegyet ettől, hanem a gyűlölet! Ó hogy tudott volna abban a vallásban vigaszt, enyhületet találni, mely imádott férjét a halál karjaiba kergeté! Alig várta, hogy a gyászév elteltével visszatérhessen régi istenéhez s ennek oltáránál vezekelhessen! S hogy istene bocsánatát kinyerhesse, mindent lerombolt, mit a Rákóczyak két nemzedéke alkotott, hiszen ő nagyot vétkezett, megtagadta teremtőjét – s ezért ez nagy büntetést mért reá! Kéjjel itta a szenvedés poharát, s a vezeklés soha sem volt neki elég. Igazi árva özvegy volt az óriási vagyonban. De hitte, hogy az erős bosszúálló isten meg fog neki bocsátani, ha azt a földet, melyet az eretnekség megszállva tartott, megtisztítja attól.

Megtisztította s a protestantismus régi hatalmának csak romjait sem tudta fentartani a földön, melyet még nem magáénak vallott. De e rombolás és megpróbáltatások daczára a Rákóczy név varázsa fenmaradt. S ha «az eretnek» nem nyerhetett monumentumot azon helyen, hol tetemei nyugodtak, a helyet, hol a török vasa halálos csapást mért reá, a kegyelet nem hagyta jeltelenűl.


92. RÁKÓCZY-EMLÉK A FENESI CSATATÉREN.





Jegyzetek




HátraKezdőlap