HARMADIK KÖNYV.
TINÓDI SZELLEMI ÖRÖKSÉGE A XVI. SZÁZADBAN.


I.



A historiás ének Tinódi után. – Tinódi hatása e téren. – Tőke Ferencz: «Antemus szigete ostromának története.» – Jellemzése. – A mű erkölcsi irányzata. – «A Sziget veszésérül való historia.» – Fogyatkozásai. – Hatása Schesaeusra és Zrínyire.


85. MAGYAR, NÉMET ÉS TÖRÖK FEGYVEREK A XVI. SZÁZADBÓL.


A HISTORIÁS énekírás terén Tinódi egész iskolát alapított. Az énekmondók egy része az ő «Cronicá»-jában foglalt verses historiákat választotta követendő példaképen és azokat utánozta, akár egykorú, akár régi történeti eseményt énekelt meg. Még azokról is, kikről Tinódi műveinek ismerete nem feltételezhető, tárgyalásmódjuk és verselésük alapján joggal emlékezhetünk meg úgy, mint Tinódi szellemi utódairól.

A Tinódi monda szerint énekelte meg Szigetvár vagy «Anteus szigete ostromának történeté»-t[333] 1556-ban, tehát az ostrom évében Tőke Ferencz is. A szerző életéről keveset tudunk. 1553-ban, Alsó-Lindván van, hol Bánffy István zalai főispánnak van birtoka, a kinek egy évvel előbb Ráskay Gáspár kedveskedett «Francisco»-jával és itt írta Spira Ferencz büntetéséről szóló egyháztörténelmi verses elbeszélését. Ebben panaszkodik, hogy «visszhavonó néppel» vesződik s bánkódik azokon, kik elkárhozandnak. Ebből, valamint műve protestáns szelleméből az látszik, hogy alsó-lindvai pap lehetett. Ebben az évben egy latin verses munkát is adott ki Bécsben «Epitaphium… Pauli Istvanffi[334] czímen, melyben a «Volter és Griseldis» költőjét és hajadon leányát siratja el. Egy egyháztörténeti elbeszélése is van, melyben Spira Ferencznek az igaz hitre térés után attól eltántorodását s emiatt rettenetes bűnhődését mondja el.[335]

1556-ban írta Sziget ostromát «szigetiekhez való nagy szerelmében». Ebben elmondja Szigetvár alapítását, fekvését s 1556 jún. 11-én kezdőd s hetvenhét napig tartó ostromát.

A várnak Horvát Márkó volt a «tiszttartója» vagy kapitánya, az ostromló sereg vezére pedig a vén Ali basa, «a ki hadakozat dolgában tudós vala». Mindent megkisérlett, hogy a várat hatalmába kerítse, de sem szép szóval, sem erőszakkal nem ment semmire. Kétszer is felszólította megadásra az őrséget, igért nekik ispánságot, vajdaságot, bégséget, majd fenyegetésre fogta a dolgot, levágott német fejekkel («Egynehányak mondják hogy török fő volt, de megnyúzva Sziget alá hozták vólt») «ijesztgették a szigetbéli híveket», de «nem győzhették meg ő nékik hiteket». Az ostromlott várhoz hordatott 20-25,000 szekér fát, de Horvát Márkó felgyújtatta, zsák várat raktak, de a várba erről sem hatolhattak be.

Közben öt napra elvonult az ostromló sereg Babócsa bevételére s ezalatt a várba szorult magyar sereg fellélekzett, «mint méhek ugyan zengnek vala», különösen a hajdúk, a kik «a vizitalt nem szokták vala».


86. ALSÓ-LINDVA.[336]


Ekkor történt, hogy a vár egyik palánkja ledőlt, de férfiak és «asszonyi állatok» egyesült erővel gyorsan felépítették és szerencse, mert hatod napra a törökök visszajöttek. Ujabb erőfeszítést tettek a vár elfoglalására, de sikertelenül. A basa maga is csodálkozott a szívós ellenálláson s «búsúlatban» úgy nyilatkozott, hogy a

magyaroknak valáhun mely hitek vólt,
Az egy várba mindenestül hordták volt.

Végre megszégyenülve elvonultak a vár alól. Az elesettek névsora zárja be az ostrom leírását.

Tőke oly részletességgel mondja el az ostrom lefolyását, s mindenről olyan jól van értesülve,[337] hogy azt kell feltennünk, hogy vagy ott volt az ostrom alatt a várban, vagy utána odaútazott s a szemlélet a friss hallomás alapján írta meg művét. Különösen sikerült az őrség örömének leírása, hogyan futkosnak ki «ki palánkon, ki ajtón» s a gyermekeket kapják fel örömükben, a kikről már azt gondolták, hogy velük együtt örök rabjai a pogánynak; továbbá a basa perlekedése bégjeivel és vajdáival, a miért a várat nem tudják elfoglalni.


87. SZIGETVÁR KÉPE.[338]


Az elbeszélésnek erkölcsi irányzata is van, mint Tinódi énekeinek, a tanulság belőle:

Mert a pogány nem magátul hatalmas,
Mi tettük azt hogy eddig diadalmas,
Mert nem hisszük, hogy az Isten hatalmas…

88. ZRINYI, A SZIGETVÁRI HŐS.[339]

Szigetvár második nagy ostromát 1566-ban, tehát mint Tőke, szintén mindjárt az ostrom évében énekelte meg egy névtelen «Historia az Szigetvárnak veszéséről, melyet Szolimán török császár megvevén, kezéhöz kopcsola» czímmel.[340] Az énekmondók szokásos felszólításával s az ének tárgyának megjelölésével kezdődik, mely Sziget veszése[341] és Szulimán császár halála. Azután mindjárt a vár megszállására s az ostrom megkezdésére tér át. Az elbeszélés tulajdonképen két részre oszlik. Az első rész az ostrom leírása: kilencz ostrom a sereg számának folytonos növekedésével.[342] Az ostrom hevével és sikertelenségével együtt nő a szultán elégedetlensége, haragja egész a kétségbeesésig; elébb csak bánkódik a sok töröl halálán, később fenyegeti a bégeket, majd «vén szakállját vonogatja». A natuliai [anatoliai] basa halálát hallva megbánja, hogy az ostromba kezdett, s «az nagy Alláért» kéri a basákat, «vegyék meg Szigetöt»; a vezér basa halálhirére megbetegűl és átkozódik: «azt az embört elveszesse az Alla, ki ez várat legelőször fundálta»; a nyolczadik ostromnál a basáknak fejét akarja vétetni s midőn a vár megvétele még így sem sikerűlt, megbusúl és harmad napra meghala. A basák eltitkolták halálát s az ő nevében most már az egész tábort indították a várnak és végre megvették azt. A második rész a megfogyatkozott őrség utolsó ellenállásának magasztalása, melynek jeleneteit, miként az ostrommal tette, sorba veszi mint «röttenetös csudákat».[343] Négy ilyen rettenetes dolog volt. Első az, hogy némelyik vitéz «társával szerződött», hogy ölje meg feleségét, ne kerüljön pogánykézbe; másik, hogy egy vitéz maga szurta át hasonló okból házas társát, harmadik csuda, hogy egy német a deákokat és asszonyokat egy boltba rekesztette, a bolt alá három tonna puskaport állíttatott s egyikre felülve, meggyujtotta maga alatt s «önnön magát asszonyokkal ott veszté». Negyedik rettenetes csuda az volt, hogy egy ifjú vitéz barátját elküldte felesége megölésére. Az asszony halála előtt szólni akart urával s arra kérte, ne ölesse meg, hanem inkább harczoljanak ketten a pogány ellen. Férje keserű szívvel beleegyezett. Vitéz módra felnyirta s hadi szerszámmal «felöltözteté». Az asszony férje mellett vitézen forgolódott és sok törököt elejtett. A törökök arra törekedtek, hogy élve fogják el, de mikor látták, hogy az nem sikerűl, meglőtték és férje mellett vele együtt halt hősi halált.


89. ZRINYI KIROHANÁSA.[344]
(A «Neu-eröffnete Ott Pforte»-ban.)


Feltünő szerkezeti fogyatékosság, hogy Zrinyi[345] alakja nem emelkedik ki az elbeszélésben, még annyira sem, mint pl. Losonczié vagy Dobóé Tinódinál. Mondhatni csak megjelenik a színen és ismét eltűnik. Első megjelenésekor kiküldi feleségét a várból, míg a többi vitéz mind marasztalja a magáét. Zrinyi tettének magyarázata: «Mert a’ Szigetet ő nem félti vala.»[346] Egy helyen az mondatik róla, hogy a vitézek Zrinyi szavára[347] hallgatva megesküdtek, hogy mindnyájan meghalnak; másik helyen népét szép beszéddel bátorítja, hogy a töröknek ne higyjen. A végső ostromon már nem jelenhetik meg, mert az előbbi ostromban kapott sebével halálos ágyában fekszik; úgy talált rá egy jancsár[348] és harmad napig, míg meg nem halt,[349] eltitkolta a basák előtt. Ekkor fejét vették s vörös bársonyra takarva előbb Budára, onnan a királynak küldték a császár izenetével: «Im lásd mint járt oltalma országodnak, És erős paisa némöt uj Bécsinek,[350] testét pedig eltemették. A szultán alakja jobban kimagaslik, folytonosan rendelkezik, korhol, buzdít, fenyeget; ő rendezi az ostromot, egész lelkével csüng annak kimenetelén s meghal[351] búsúlatában, midőn az nem sikerül. Mintha ő és nem Zrinyi lenne az elbeszélés főhőse. Az is feltűnő, hogy elmarad az ostromban elesett vitézek névsora, a mit Tinódinál már megszoktunk, pedig hogy Tinódit ismerte a szerző, mi sem mutatja jobban, mint a «röttenetös csudá»-k, mely egészen «Eger vár viadalja» hat csudájának utánzata, elhagyta ugyan a várvédő vitézek felsorolását, de e névsor elhagyásáért mentegetőzik;[352] elmarad az ostromlott várnak leírása is. Ez önként csábítana arra a feltevésre, hogy olyan szerző műve lehet e leirás, a ki más művében bőven leírta már a vár alapítását, fekvését, pl. Tőke Ferenczé. Ennek a feltevésnek erősítésére több rokon vonást fel lehetne hozni, pl. azt, hogy Tőkénél Ali basa épenugy buzdít, fenyeget, átkozódik, sőt szakállát tépi, mint itt Szolimán; az utolsó előtti versszakban Istennek egyformán hálát ad és országunknak gallérját egyformán emlegeti mindkettő.[353] Noha ezen egyezések arra látszanak vallani, hogy egy iró műve mindkettő, mindazáltal külső bizonyítékok híján nem merjük határozottan Tőke művének megtenni.[354] De ez a sebtiben készűlt históriás ének minden fogyatékossága mellett már csak azért is nevezetes, mert Schesaeus[355] közvetítésével az ostrom több részlete (a vár árkának gyapjúval beöltése, a védősereg felesketése, az utolsó ostrom előtt a várbeliek értékes holmijának megsemmisítése, a Zrinyi fejével Bécsbe küldött izenet stb., de főleg a férjével együtt harczolni és halni vágyó hős asszony jelleme (Deli Vid neje) innen ment át a Zrinyi művébe.[356]


90. II. SZULEJMÁN.[357]

II.



Nagy Bánkai vagy Bánczai Mátyás. – «Hunyadi János viadalja.» – Forrása. – Jellemzése. – Verselése. – Heltai rövid elbeszélése Hunyadi János származásáról. – Görcsöni Ambrus «Historiás éneke.. Mátyás királynak.. viselt dolgairól..» – Forrása. – Jellemzése. – Görcsöni életrajzi adatai. – Bogáti Fazekas Miklós élete. – Görcsöni verses krónikájának folytatása. – Forrása. – Művének jellemzése. – A Nikolsburgi névtelen és Temesvári István művei a kenyérmezei diadalról. – A két mű összehasonlítása.

A letünt nemzeti dicsőség korába fordult énektárgyért Nagy Bánkai, Bankai, vagy Nagy Bánczai Mátyás, a ki «Az vitéz Hunyadi János Vajdának… sok külömb-külömb viadaljá»-t[358] 1560-ban «rendelte versekben Nagy Szombat várasában». Nagy Bánkainak sok ideig még nevével sem volt tisztában az irodalomtörténet,[359] életrajzi adat ma sem ismeretes több felőle, mint a mit műveiben találunk.[360] 1510-20 között születhetett, talán épen a nyitramegyei Bánkán; első irói fellépése 1540-re esik. Ekkor már a reformatiohoz csatlakozhatott, s e miatt szenvedhette azt a tömlöczöt és «erős kötelet», melyről itt panaszkodik; 1556-ban újra háboruságról és betegségről panaszkodik, s a «keserűség» még 1575-ben is kitör belőle; működése helye, hol valószinűen pap vagy tanító volt, Nagyszombat, itt írta 1560-ban Hunyadi János viadalját.[361] Bánkai verses elbeszélését avval kezdi, hogy a magyarok Albert özvegyétől nem remélve trónörököst, Lengyel Lászlót hivták meg a trónra. Midőn az özvegy királynénak eközben fia született, az urak egy része «az asszonyhoz hajla», a ki az ellopott koronával és gyermekével Friderik császárhoz menekült, más része és ezek között Hunyadi János vajda is, Lengyel László pártjára állott. Hunyadi küzdelmeinek leírása következik ezután: előbb a cseh Iszkrával [Griskra] vesződik, azután mint nándor-feirvári bán Izsák vajdával, majd Meczet [Mezid] bég rabló hadát teszi semmivé; a vaskapui győzelem után jő a varanai (Várna) csatavesztés, melyet, miként a rigómezei gonosz szerencsét is, a frigytörésnek tulajdonít. Elmondja Hunyadinak Dragul vajda, később a «rácz deszpot» fogságába jutását, közben kalandját a két rablóval. Azután János gubernatornak ujabb küzdelmeit Iszkrával, kit az «alföldi hősek»-kel megfékez, azután megveri Fricz [Feriz] béget, megveszi Bidujót (Vidin), s mikor így az ország békéjét a törökkel szemben biztosította, Friderik császárt is rákényszerítette a László királ kiadására, Bécsbe menve a magyar urakkal. Ekkor letette a gubernatorságot, a király «megköszönte hű szolgálatját» s külömb-külömbféle szép ajándékokat adata Hunyadinak, ezek között egy czímert is, paizsában fekete hollóval, «ki az orrában nagy szép arany gyűrét nagy ékesen tart vala», a mellett «egy verhenyő szinű oroszlánt», mely egyik lábával egy koronát elragadott. Az oroszlán a király magyarázata szerint Hunyadi Jánost példázza, «ki az pogán vértől sok viadaljában megveresedett vala», az oroszlán lába Mátyás, a ki a király holta után a koronát elragadja, a minthogy két év mulva be is teljesedett a király «prófécziája». Hunyadi utolsó nagy harczával, Nándor-Fejérvár védelmével végződik az elbeszélés, melyet legbővebben ismertet; közli Hunyadinak a csata előtt seregéhez intézett bátorító beszédét, Mahumet császár megsebesülését, öngyilkossági kisérletét s végűl Hunyadi halálát és temetését. Nagy Bánkai elbeszélésében forrásúl Székely István «Cronicá»-ját használta föl, nagyobb része ennek versbefoglalása, a czímerleírást, Hunyadi bátorító beszédét mind megtaláljuk csekély eltéréssel Székelynél. De azonkivűl használta Bonfinit és Turóczit is.[362] Önállóságra forrásaival szemben nem törekszik, elégnek tartja, ha a nagy nemzeti hős iránt való kegyeletet s a múlt iránt való érdeklődést sikerűl felkelteni a vitézlő népben, «kik vadnak környül az végházakban», mert ezeknek is ajánlotta művét. Hazafias érzését munkája végén egy sohajtában fejezte ki: «Támasszon az Isten ilyen hadnagyokat az nyomorult országnak!» Tizenkilencz szótagú sorai, melyekből nem ugy, mint későbbi versszerzőinknél, pl. Eurialus és Lucretia fordítójánál, három, hanem négy alkot egy szakot, gondos és gyakorlott verselőre mutatnak, a ki nemcsak az ütemvégződésekre (6+6+7), hanem a rímekre is gondot fordított.[363]


91. ZRINYI KARDJA ÉS SISAKJA.[364]


Itt említhetjük meg Heltai rövid elbeszélését Hunyadi János származásáról, melyet Nagy Bánkai most ismertetett műve elejére illesztett.[365] Heltai a históriás énekek összegyüjtése közben kedvet kapott hasonló kisérlettételre s a Nagy Bánkai müvének ugy vélt hiánya pótlására versbe szedte «Cronicá»-jának idevonatkozó részét.[366] Azt mondja itt, hogy azoktól hallotta ezt az »igaz históriát», «kiknek atyjok szolgálta régen az Hunyadi Jánost és sok ütközetben forgattanak vele» s nem követi az olasz Bonfiniust, a ki hizelkedni akart Mátyásnak, azért származtatta a rómaiaktól s csinált olaszt belőle. Ugyan ezt mondja az elbeszélés végén is. Valószinű, hogy élt ilyen mende-monda a Hunyadi János származásáról,[367] mely így akarta a királyi származással megmagyarázni az ő páratlan pályafutását, vagy talán egyes családok hiusága adott életet neki. Hogy történeti alapja nincs, az rég ki van mutatva.[368] Az elbeszélés szerint Dán és Mircse havaselvőföldi két úr meghasonlott egymással s az egyik Zsigmond császártól kért segítséget. Zsigmond el is ment Mircse megsegélésére s a «kies Hunyad vár alatt» míg a sereg gyűlt, Morszinai gazdag bojér leányának szerelmét élvezte. Búcsúzáskor gyűrűt adott zálogúl a «szép leánzónak,» hogy nem felejtkezik meg róla és születendő gyermekéről. Egyszer a «Morszinai szép leánzónak», később Voik Buthi nejének, eszébe jutott Zsigmond császár igérete s elindult fiával, Jankulával Budára. Utközben Hátzogban (Hátszeg) a szülei háznál pihenőt tartva egy holló elragadta a gyűrűt a vele játszó Jankulától s nagybátyjának, Morszinai Gáspárnak, csak nagynehezen sikerült lelőni a hollót s így visszakeríteni a gyűrűt. Zsigmond szivesen fogadta «egy kevéssé elpirulván» az anyát és gyermekét s gazdagon megajándékozva bocsátotta el őket. Hunyadvármegyét adta nekik s azonkivül czímerűl az aranygyűrűs hollót. Heltai kisérlete nagyon rosszul sikerűlt. Énekmondóink legnagyobb része, bárha öntudatlanul, megérezte a vers és próza nyelve közti különbséget. Heltai a maga bőbeszédű körmondatait akarta versbe szorítani, s bármily hosszúak e sorok, ez mégis nehezen sikerűlt neki, nem gondolt a ritmussal, versei a legdöczögősebbek közé tartoztak. A soroknak inkább csak a végét nézte s érdekes az a kisérlete, hogy több strófában páros rímeket alkalmaz, a mi a betoldást Nagy Bánkai művéből még inkább kirívóvá teszi.[369]

A Hunyadi-kronika folytatásának lehet némileg tekinteni Görcsöni, vagy Görcseni Lantos Ambrus [370] «Historiás ének az felséges Máttyás királynak, az nagyságos Hunyadi János fiának, viselt dolgairól, életiről, vitézségiről, végre az ő ez világból való kimulásáról»[371] czímű munkáját. Noha többet ad annál, a mit a czímben igér, t. i. teljes Hunyadi-krónikát, melyből a két első ének Hunyadi Jánosnak, a két utolsó Hunyadi Lászlónak és Mátyásnak van szentelve; és egyszersmind kevesebbet is, mivel Mátyás viselt dolgait csak Bécs elfoglalásáig énekelte meg. Nem hall – úgy mond – oly jó énekszerzőket, kik előhoznák jó fejedelmünket, Mátyás királyt, ezért vállalkozik ő jeles tetteinek megéneklésére. Műve bevezetésében rövid visszapillantást vett a magyarok történetére Árpád «fű kapitán»-tól Zsigmondig. Ezután következik a tulajdonképeni Hunyadi-krónika Hunyadi Jánosnak, Zsigmond fiának származásával, a hollós czímer regéjével s azután folytonos emelkedésének, dicsőséges hadi tetteinek s kormányzósága alatt viselt dolgainak előadásával (I). A második részt «János vajda» legnagyobb hadi tettének, Nándorfehérvár megvédésének s Hunyadi halálának elbeszélése tölti be, befejezésül annak az ohajtással: «Isten adjon még olly jó feidelmet, | Oltalmazza nyomorult országunkat» (II). Ezután részletesen leirja Hunyadi László tragoediáját, elmondva, mint látogatja meg László király Uldrik Hispánnal és nagy kisérettel Nándorfejérvárat, a hol »Vajdafi László« azaz Hunyadi János idősebb fia fogadja és vendégli, hogyan inti óvatosságra Garai László s bátorítja arra, hogy «Ne gondolj fiam semmit a királylyal, | Vedd eleit halálodnak halállal», a mit László megfogad s Uldrik hispánt megöli. Temesvárt a Hunyadi özvegye járul a király elé, hogy kegyelmet kérjen fia számára. A királyt ezt kegyesen meg is igéri, de igéretét nem tartja meg, sőt a Garai tanácsára Mátyást is magához hívatja, elfogatja és börtönre vetteti. A fogság harmad napján, mikor a «nap alászálásban vala», a király hivatja a budai tanácsot s kezökbe adja a Vajda fiát. A kivégzés leírásában kiemeli azt a «csodát», hogy a hóhér háromszori vágására «nyaka el nem szakada Vajda fiának». A «bagaczinba takart» holtestet azon harminckét vitézhez tették, a kiket Sigmond halállal hajta kezéhöz». Ebből a törvénytelenségből ezt a szomorú tanulságot vonja ki: «Példa nektek német, török kezéhöz, | Keves bünért, haláltok megyen véghöz.» Csak most tér rá Görcsöni tulájdonképeni tárgyára, Mátyás viselt dolgaira. Elmondja V. László halálát s Szilágyi fáradozásait, hogy a magyar trónt Mátyásnak biztosítsa s végül királylyá választását (III.). A negyedik részt Mátyás hadi tettei foglalják el, melyek között legnevezetesebb az ének végén tárgyalt esemény, Bécs elfoglalása (IV.). Az ötödik rész, mely a Mátyás haláláig történt dolgokat mondta volna el, úgy látszik soha sem jelent meg; vagy meghalt Görcsöni, mielőtt művét befejezte volna, vagy talán kiadója, Heltai, halála után († 1574) a még ki nem nyomtatott rész kézírata elkallódott. Forrása főleg Turóczi krónikája[372] volt, csak ott, a hol az nagyon vázlatossá válik és véget ér, fordúl más forráshoz, nevezetesen Bonfinihoz. Innen vehette a Hunyadi János származásáról szóló mende-mondát is, melyet Bonfini szintén elmond, hogy azután megczáfolja. Az ilyen kivonat készítéséhez Bonfini sok kitérései, okoskodásai és a szereplők szájába adott beszédek miatt kevésbbé használható forrásmű volt, mint Turóczi. Görcsöni különben száraz verselő, a ki az események krónikás felsorolását tartotta feladatának, ritkán ragadja meg lelkét a lelkesedés, mint pl. midőn Hunyadi János és Mátyás dicsőségéről s a részvét, midőn Hunyadi László tragikus sorsáról beszél, még a tanulságot és morális elmélkedést is fukaron alkalmazza, noha ilyet Túróczinál is eleget talált volna. Itt-ott találunk egy hasonlatot, néhány beszédet (pl. Hunyadi László és anyja szájába adva) s egy-két jelentéktelen betoldást, mint pl. Hunyadi László lakomáját Nándorfejérváron, hol halakkal, vadakkal, madarakkal vendégli a királyt és »Sok jó hordót, Szerém mustjával töltének.« Mikor irta művét, nem tudjuk. A befejező versszakban mondta volna meg, de a ránk maradt mű csak töredék. Mindenesetre nevezetes, hogy csaknem egyszerre indított a hazafiúi érzés két énekmondót a Hunyadiak dicsőségének magyar versekben kihirdetésére. Szerző életéről is keveset tudunk. Nevét a versfejekből tudjuk, valamint azt is, hogy Ungváron (in Hungvar) irta művét és urának, Drugeth Gáspárnak ajánlotta. Neve egy kelet nélküli tanuvallomásban is szerepel, mint a Homonnai Drugeth servitora vagy szolgája s azt vallja, hogy hallotta, mikor Csicsery András, ungi alispán, ura pozsonyi szállásán azt mondta, hogy ártana, ha tudna, a Dobóknak, mert azok is ártalmára törekednek. Ez a hatvanas években történhetett s valószínűen Drugeth lantosa és iródeákja volt.[373]


92. NÁNDORFEJÉRVÁR.[374]



93. BUDA A XV. SZÁZADBAN.[375]


A mű folytatását Heltai Bogáti Fazekas vagy Fazakas Miklósra bízta, a ki 1577-ben tűnt fel először egy két évvel előbb Désen írt művével s ettől kezdve haláláig hű maradt a költészethez. 1548. decz. 4-én született. Désről Tordára került tanítónak s itt alapított családot. 1579-től kezdve sokat vándorolt egy helyről más helyre s Tötörön, Gerenden, Kolozsvárt, Tordán, Homoród-Szentpálon részint mint tanító, részint mint pap kereste kenyerét. Az unitáriusok üldöztetésekor egyízben (1582) Pécsre menekült. 1589-ben visszakerült Kolozsvárra s valószínűen 1592-ben halt el.[376] A latin és görög irodalmat alaposan ismerte s kivált az utóbbihoz többször fordult tárgyért.

Magyar históriás éneke Görcsöni krónikájának folytatása, mely nem is kapott külön czímet, annyira hozzátartozónak tekintették.[377] 1575 vagy 1576-ban fogott hozzá s noha ugyanakkor felváltva másik művén is dolgozott, április 6-án «szinte Mátyás király halála napján» elkészült az ötödik, azaz első részszel, május 9-én pedig a negyedik, vagy az egész műnek nyolczadik részét is befejezte.


94. MÁTYÁS KIRÁLY ÉREMKÉPE.[378]


Ennek a négy résznek a tartalma: Az V. rész Bécs bevételétől Mátyás haláláig tárgyalja az eseményeket; a VI-ik: László király választása, koronázása és hadairól; VII. Az alföldi hadakról László király ideiben mindhalálig; VIII: Lajos és János királyról, Ferdinándról szól, a mohácsi csata lefolyását is bőven előadva.

Bogáti krónikája, mintha nemcsak a versformában, hanem az előadási módban is Görcsönit követné, az események száraz, egyhangú vontatott előadása. Tizenegy szótagú, négysoros strófái jobbak a Tinódiénál, noha művei között ennek a «Castriot György historiájá»-nak verselése a leghanyagabb. Ha egyéb adatunk nem volna reá, ez magában is elárulná a gyors munkát.


95. A MOHÁCSI CSATATÉR.[379]


Főforrása Bonfini történeti műve volt. Hogy ezt ismerte, a »Három jeles hadnagyoknak… vetélkedések« cz. művéből is tudjuk, ahol ezt mondja: «Eszébe forgottak Mátyás királynak, Ha igaz írása Bonfiniusnak.» Az események sorrendjében Heltai «Chronicá»-ját követi, de annak kitérései nélkül s meglepő önállósággal, pl. Szapolyai Jánost védelmébe veszi azokkal szemben, kik a mohácsi csata gyászos kimeneteleért őt okolják. Heltai azt írja: Szapolyai János, az erdélyi vajda, az ő nagy népével Szegednél fűtezék, mert csak azt várja vala ő, hogy oda veszne Lajos király, hogy ő magát annak utána előtolhatná.» Bogáti Fazekas ellenben:

Sok szó vagyon, tudom, – úgymond – János királyra,
Árulónak az német párt őt mondja;
Dicsiri bizonynyal az ki ezt írta,
Ki királylyal ott vólt mohácsi hadba.

Ez a Jánost dicsérő író Brodarits István, a ki csakugyan ott volt a mohácsi ütközetben s mint János király követe Bécsben is járt s a mohácsi csata történetét[380] is megírta. Ez a műve a Zsámboki 1568-iki Bonfini-kiadásában is benne van, innen ismerhette s így használhatta fel művéhez forrásúl Bogáti.

Mátyás uralkodásának egy fényes hadi tettét énekelte meg «jó Movaságban» Nekyspurgh vagy Nikolsburg várában 1568-ban Boldogasszony havában[381] egy névtelen énekes, a kit ezért Toldy «Nikolsburgi Névtelen»-nek nevezett el. Művének czíme: «Igen szép historia az Kenyér Mezején Kenésy [Kinizsi] Pálnak és Báthory Istvánnak az törökökkel megvivásáról».[382]

Az énekmondók szokásos bevezetése után azzal fog az elbeszéléshez, hogy 1480-ban sok jámbor vitéz volt Mátyás seregében, a kikkel sok ellenségén győzedelmeskedett Isten segítségével. Egyszer hírét hallja a király, hogy a vég Szöndörőben a törökök «seregben» gyülekeznek. Azonnal izen Báthory vajdának és vég Temesvárban Kenésynek, hogy legyenek nagy vigyázatban. 60.000 ember gyűlt így össze s Ali bég vezérlete alatt Erdély felé vonult. Báthory üzent hű társának, hogy «hátul venné» a törököket s Kenésy csakugyan távolról kísérte seregével. Mikor Gyulafehérváron is túlhaladt és semmi ellenállásra nem akadt az ellenség, akkor a sok rabbal visszafordult. A vajda most követte őket seregével s jöttének hírére Szászsebes közelében Kenyérmezején, melyet a kenyér bőségéről neveztek így el, a törökök viadalra készen megvárták. A csatatér leírása után a hadat ismerteti, mely négy (szász, oláh, magyar, székely) nemzet fiaiból állott. Azután a vajda megparancsolja, hogy «Istent minden imádna», úr vacsoráját adat, «vitéz módra állván étete, itata» s azután nagy bátorító beszédet intéz hozzájok s csatarendbe állítja őket. A szászok, a kolcsos városok lakói, elől akarnak harczolni, hazájok tisztességére; másodrendbe jöttek a «gyors oláhok», utolsó rendbe a székelyekkel együtt a vitéz magyarokat állítja. A harcz megkezdődvén, egyik török sereg a Maros vize felől «a szászokra öklel» s a viznek szorítja s megfutamítja. De csakhamar visszafordulnak s az oláhok seregébe állva «pogány törököknek nagy szép kölcsent adának». A baloldalon álló székelyeket nagy vérontással hátratolta az ellenség s ekkor indul harczba a közép fegyveres had a vajda vezetése alatt. A vezér lova megbotlik, de ő a rossz jelnek vett botlást jóra magyarázza s «nagy sebbel» az ellenségre rohan. A törökök bekerítik seregét s vitézsége mellett is nagy veszedelembe jut. Már hat sebből vérzik s lovát is általverték alatta, mikor Kenésy Pál megérkezik s

Az hegy tetejéről hátul hogy ezt látá,
Zászlóját bocsátá, trombitát fuvatá.
És nagy kiáltással reájok rohana.


96. NIKOLSBURG.[383]
Dussek E. Adorján rajza.)

Nagy rést üt a török seregen, mint sívó oroszlán ide s tova hányva őket s Báthoryt keresi felszóval kiáltván:

Hol vagy Báthory István, vitézek vitéze,
Hol vagy tisztaságnak szép nemes tököre

s az a holttestek közül felelt neki:

Ihon vagyok, élek én is vitéz társom.

Ezután a vajdát körülvett pogányságot szétszórja s a sereg többi részét is megfutamítja. Maga Ali bég is futva menekült s álruhában egy pásztornál keresett éjjeli szállást s reggelre kelve lóháton egyedül bujdosott ki Erdélyből. A győzelem után a rabokat kiszabadítják, nagy lakomát csapnak

Vitézek is kedvet jó bortul vevének
És az hadnagyokrul krónikát éneklének.

97. KENYÉRMEZEI DIADAL HELYE.[384]
Székely Árpád rajza.



HELTAI «CANCIONALE»-JÁNAK CZÍMLAPJA.[385]

Azután mindnyájan eljárják a huszártánczot. Kenésy kéz nélkül a földről «fölfalt» egy török holttestet s azzal úgy járta a tánczot. Ezután haza vonultak s Báthory a csata színhelyén kápolnát rakatott. Az elesett keresztyények holttesteit eltemették, a pogányokét rakásokba rakva ott hagyták. Mátyás jó Budavárában s vele egész Buda és Magyarország hálát adott Istennek a győzelemért.

Egy évvel később Temesvári István telegdi scholamester írt ugyanerről a tárgyról, «Az jeles győzedelemről» «historiás ének»-et, melyet nyomtatásban is kiadott.[386] Miként a Nikolsburgi Névtelen, ő is Bonfini elbeszélését szedte versbe, ő is híven igyekezett követni az események sorrendében és mégis lényeges eltérés van a kétféle fordítás között. Már versformájok is különböző, Temesvári «négysarkú» Zrinyi-strófában ír, a Névtelen ötös alexandrint használ s azonkívül jobb is a ritmusa, költőibb a nyelve. Önállóbb mint társa, inkább hajlandó az elmélkedésre, a vallásos érzés inkább uralkodó nála. Ezt különösen a Báthory buzdító beszédében látjuk, mely nála több mint kétakkora (Nikolsb. Névt. 137, Temesvárié 54 sor) terjedelmű[387] s a hosszú beszéd keretében még arra is alkalmat talál, hogy a szerzetesek bőjtölésre és testsanyargatására czélzást tegyen. Temesvári a történet elbeszélésére fordít nagyobb gondot, míg a Névtelen ezt inkább összevonja. Van még több kisebb eltérés is a két históriás énekben, de hosszú lenne ezt itt mind rendre felsorolni.[388]

III.



Heltai «Cancionalé»-jának irodalomtörténeti jelentősége. – Temesvári János deák krónikája a tatárjárásról. – Forrása. – Szerzője. – Életrajzi adatai. – Valkai András «Bánk Bánnak historia»-ja. – Forrása. – «Az magyar királyoknak eredetekről.» – Jellemzése. – Forrása. – Valkai életrajzi adatai. – Csanádi Demeter krónikája «II. János életé»-ről. – Gosárvári Mátyás hun-krónikája «Az régi magyaroknak első bejövésekről.» – Forrása.

A XVI. század sokoldalú könyvnyomtatója és papja, a mese- és egyházi irodalom művelője, Heltai Gáspár, a magyar történet iránt is meleg érdeklődéssel viseltetett. Ezt nemcsak azzal mutatta meg, hogy «Chronicá»-t írt a magyaroknak dolgairól, vagy hogy a históriás énekírásba is belekontárkodott, hanem sokkal inkább azzal, hogy 1574-ben «Cancionale»-t, azaz «Historiás Énekes Könyv»-et is szerkesztett «a Magyari Királyokról és egyéb szép lött dolgokról», melyek «gyönyörüségesek olvasásra és hallgatásra.»[389] Hasonló kötetbe akarta foglalni a bibliai epika nevezetesebb alkotásait,[390] de ebben a halál megakadályozta. Ebbe a gyüjteménybe felvette Tinódi énekeinek nagyobb részét, Nagy Bánkai és Görcsöni munkáit, Valkai Bánk bánját és két más művét.

Első helyre tette Temesvári János művét: «A Béla Királyról, mint jöttenek be a tatárok és elpusztították mind egész Magyarországot».[391] Elmondja ebben a versszerző, hogy a tatárok, midőn a készületlen magyar sereg elvesztette a csatát, elözönlötték az országot és sorra megadásra kényszerítették a városokat és várakat. Csak Esztergom, Székesfehérvár és Szent Márton klastroma tudott ellenállani. Elbeszéli a király pecsétjével üzött csalárdságot s a Várad ostrománál követett cselt; e városnak és Esztergomnak ostrománál időz hosszasabban. Azután arról is megemlékezik, hogy a tatárok elvonulása után sem szünt meg Isten ostorozása: döghalál pusztította a kevés megmaradottakat. A keresztyén tanulja meg ebből, hogy kerülnie kell a bűnt s hallgatni Isten igéjét, mert

Isten boszszut állott tudod a Sidókon,
Nagy sokszor ím az Magyarokon.

Ilyen boszúállás most újabban a törökök pusztítása, mely kevés híján felér a tatárpusztítással; de a jobbulást t. i. az egyetértést s a vallásosságot azért csak nem veszi észre.

Az utolsó versszak szerint

Themesvári János Deák öszveszedé,
Deák Chronikából versekbe rendelé,
Dézsen[392] lakásában beszörzé énekbe,
Ezerötszázhetven és egy esztendőben.

Az itt említett deák krónika Bonfini történeti műve, melyet nyomon követ az események előadásában, csupán itt-ott nyilvánul némi önállóság az összefoglalásában és kihagyásokban, némi eredetiség a közbeiktatott feddésben és példálózásban.

A szerző 1575-től 1584-ig Belső-Szolnokmegye főjegyzője volt s egyúttal 1584. augusztus tájban Dés város jegyzőjének is megválasztották, 1588-90-ig városi esküdt, 1593-4-ben pedig főbíró volt. Ekkor úgy látszik leköszönt a bíróságról, mert ez év május 20-án más viseli e tisztet. Ezután úgy látszik prókátorkodott s még 1606-ban is szerepel neve egy sikeresen védett perben.[393]

Bonfini művének egy másik érdekes fejezetét Valkai András szedte versbe. E regényes történeti mű «gyakor olvasásában» neki tünt fel először, hogy ott a II. rész 7. könyvében önálló feldolgozásra is alkalmas regényes esemény adatik elő. Érdeme, hogy ezt észrevette, nagyobb mint az, hogy ez elbeszélést versekbe foglalta. Talán azt is érdeméül tulajdoníthatjuk, hogy tárgyától nem csapong el s a szerencse változásának s a szerelem nagy hatalmának rajzolásával csak kevés időre szakítja félbe az elbeszélés fonalát. 1567-ben[394] készítette ezt a művét: «Az Nagyságos Bánk Bánnak historiá»-ját.[395]

Sok szép dolgok vannak – úgymond – a krónikákban, egy ilyent akar most elmondani a tiszta életről. Másod András király örömmel vállalkozott 1201-ben a szent hadra, azaz keresztes hadjáratra. Elútazása előtt országra gondját, feleségét, gyermekeit Bánk bánra bízta. Gertrud királyné vígasztalására eljött az öccse, ugyancsak ezért volt a királyné mellett a Bánk neje is. A királyné öccse szerelemre gyúladt Bák bánné asszony iránt s nénje segítségével a palota egy «rejtekházában» a bánné «jámborsága megromla virágában». Sírva vallotta meg urának, hogy «nem méltó többé megölelésére, sőt méltó megölésére.» Bánk megharagvék, de vígasztalta feleségét és kijelentette, hogy meghal a királyné asszony érette. Másodnapon az udvarhoz menve, szembe juta a királynéval s levágta azt. Véres tőrét az udvar népének mutatva, «csendes beszéddel» azt mondja, hogy társáért állott boszút s reggel elindul a király után, hogy fejére törvényt kérjen. Az udvar népe lecsendesedett s Bánk Konstantinápolyban csakugyan felkereste a királyt, a kinek e hirre «színében semmi változás nem lőn», sőt hazaküldte őt, hogy csak kormányozzon tovább s majd ha visszajő, törvényt lát felette. A király visszatérése után Bánk nem feledkezett el erről[396] s mikor a király épen feleségét említette, Bánk megismételte kérését. A királylátás Bánk bán szabadulása lőn. Ezután ajánlja a tiszta életet és a fejedelemhez való hívséget. Az utolsó versszakban azt mondja, hogy nevét sem itt, sem a versfejekben nem jelentette ki, de «Valkón megtalálják Kalotaszegben» s ebből csakugyan ki is találták, hogy Valkainak hívják a szerzőt.

Valkai ezenkívül egy másik regényes elbeszélést is átültetett Bonfiniből t. i. Aldoinus longobardus királyról és fiáról Albiunusról, de ez a világhistóriás énekek közé tartozik, miként «Hadriadenus»-a, V. Károly hadakozása Barbarossa ellen és «A nagy János pap császárnak igen nagy császári birodalma» cz. művei is.


98. VALKAI «AZ MAGYAR KIRÁLYOKNAK EREDETEKRŐL» CZ. MŰVÉNEK CZÍMLAPJA.[397]


De a magyar históriás énekek számát gyarapítja: «Az Magyar Királyoknak eredetekről és nemzetségekről… az első Ádámtól fogva az Felséges második János királyig» czímű nagyobb munkája, melylyel azon a hiányon akart segíteni, hogy nem volt még eddig egy összefoglaló magyar verses történet, habár egyik-másik énekszerző műve bevezetésében végigtekintett is az egész nemzeti multon.[398] 1567-ben, novemberben «Borkóstoló Márton püspök hetébe» írta ezt a «szép historiá»-t az erdélyi Kalotaszegen. János Zsigmondnak ajánlotta azt, a versfőkben pedig az ő genealogiájának nevezi, ezzel elárulván, hogy az ő kedvéért vállalkozott e különös családfa összeállítására. Harminczegy fejezetre osztja fel művét, melyből a két utolsót János Zsigmondnak és apjának, a többit őseiknek szenteli. Előbb a teremtés történetét mondja el, azután az első emberpár bukásával, Noé ágazatjával, a Babel tornyával és Nimroddal foglalkozik: ennek fiától Himortól[399] azaz Hunortól vezeti le származását. A második fejezet Attila fiai: (Csaba és Aladár) sorsát beszéli el, azután felsorolja Csaba ivadékait Almus fiáig Árpádig s innen tovább egész Szent Istvánig. A III-XXIX. fejezetben a többi királyok történetét adja elő röviden, rendszerint minden királynak egy-egy fejezetet szentelve. János Zsigmond családfáját az utolsó fejezetben anyai ágon viszi fel Toxunig, a Geysa apjáig. Úgy a genealogiájában, mint a történeti kivonatban Bonfinira támaszkodik, de egyes helyek azt mutatják, hogy Turóczi és Székely István krónikáját is ismerte. János Zsigmond történetében pedig Tinódit is használta, sőt az ő János király fiáról írt krónikájából idézi is e két sort:

Vaj Magyarok mely bolondok tü vattok,
Magyar fejedelmet ki nem uraltok,

mely az ő felfogásának olyannyira megfelelt. Száraz krónika különben a Valkai munkája, mely csak akkor lesz némileg élénkebb, midőn János Zsigmondhoz ér, bár eredeti felfogást vagy ismeretlen adatokat itt sem találunk. A németek iránt engesztelhetetlen gyűlöletet érez. A német királyok csak kárára voltak szerinte a magyar nemzetnek. Ilyen volt a «hitván» Péter, Othó, ki bejött és szégyenére visszatért földébe, Sigmond, ki alatt az ország megkevesedett, Német Albért, kinek semmi nemzete magyar nem lőn, Német László, a ki Budát nagy Machometnek hagyta. Ilyen volt Ferdinánd is, ez

Szembe nem mére víni az császárral,
Mint egyéb királyok víttak pogánynyal,
De gondolá inkább használ futással,
Országunkat hagyá ő pusztasággal.

99. JÁNOS ZSIGMOND NÉVALÁÍRÁSA.[400]


De a magyarokkal szemben sem sokkal kiméletesebb. A magyarnak szép híre van az árultatás miatt, pártolkodás miatt veszté el az országot s az Isten most is a kétfele való szakadásért ostorozza. Más helyen, mikor elbeszéli, hogy a török császár «rajta könyörületébe» ültette be székébe János királyt, felszólítja a magyarokat, lássák be, hogy a pogánynál is alábbvalók, mert elhagyták koronás királyukat.


100. BÁTHORI ÉS GÁLFI JÁNOS PECSÉTEI.[401]


Valkai életéről nagyon keveset tudunk. Abból, hogy 1567-től 1573-ig minden művét Valkón, Kalotaszegen írta,[402] következtethetjük, hogy a magyarvalkói és gyulai Valkai családból származott s élete Valkón «Kalota havasa tövében» folyt le. Kiadott műveivel Csáki Mihály, Békés Gáspár, Báthori István és Kocsardi Gálfi János kegyét kereste s talán ezekkel valami összeköttetésben is volt. A Békéshez írt ajánlás e szavaiból: «… Valkai András szolgálatát ajánlja és szerencsés dolgainak kedvező sikert kér számára az Atyaistentől, az ő egyetlen Fia, az emberi nemzetség megváltója által, élj boldogul az igaz hitben és emlékezzél meg rólam.» Szabó Károly szerint bizonyos, hogy unitarius volt, mert itt az unitarius Békes igaz hitét említi, nekünk úgy tetszik, hogy az ajánlás szavai e magyarázatnak inkább ellene, mint mellette szólanak.[403] Rettegi György kézirati feljegyzését, hogy tabulae assessor, vagyis a fejedelmi ítélőszéknek tagja volt, elfogadhatónak tartjuk és arra sincs szükség, hogy más Valkainak tegyük meg azt, a ki 1575-ben Báthori tanácsában Békés felett ítélkezett.[404]


101. BÉKÉS GÁSPÁR NÉVALÁÍRÁSA.[405]


Valkain kívül egy másik író is foglalkozott János Zsigmonddal, t. i. Csanádi Demeter fejedelmi titkár, a ki «II. János Magyarország választott királya életé»-t «scitha nyelven siralmas módon» énekelte meg[406] «Tordán létébe» 1571-ben, vagyis mindjárt a fejedelem halála után. A közönségesen ismert dolgokat foglalja versekbe és művének sem tartalma, sem előadásmódja, sem verselése nem érdemel különösebb figyelmet. Az Isten által igazgatott szerencse forgandóságára s az eleve elrendelésre példa a «jó János király» élete,

Kinek halálát szánom, kérlek, ne bánjátok,
Vitéz fejedelmünk volt, mindnyájan tudjátok.


FRÁTER GYÖRGY.
(A Magyar Történeti Képcsarnokban.)[407]

Csudálkozik azon, hogy van, a ki gonoszt mondhat felőle. Élete a szerencsétlenségek lánczolata: már születése «keresztes had volt»; atyja meghalt, a német reá támadt, a török császár pedig úgy vette oltalmába, mint a farkas a bárányt. Anyjának egy szolgája, Fráter György elárulta s a vendég Lengyelországba bujdostatta. Öt év mulva visszatért ugyan «a szegin árva gyermek», de ezután is mind holtáig nagy kereszt alatt élt. Bárha korulás (betegség) kínozta s két erős császár között volt országlása, birodalmában mégis mindvégig volt maradása, mert okos és bátor volt. A szerencse élete végén sem szolgált neki, mert akkor lett világból kimulása, mikor leánymátkáját akarta elhozni. Végül elmondja, hogy a régi bölcsek hogyan ábrázolák a Szerencsét és Istent oltalmát kéri a pogányok s minden lelki és testi gonosz ellenség ellen.


102. JÁNOS ZSIGMOND CZÍMERE.[408]


Valkai magyar genealogiájában, czéljának megfelelően röviden bánik a hunok történetével: ezen a hiányon Gosárvári Mátyás hunyadi harminczados[409] egy külön kun-krónikával óhajtott segíteni, melynek ezt a czímet adta: «Az régi Magyaroknak első[410] bejövésekről való historia, Attilával miképpen telepedtenek le Scambriában..» 1579-ben adta ki Kolozsváron s a versfejekben ifjabb somlyói Báthori Istvánnak ajánlotta.[411]

A régi magyarok alatt miként Heltai a krónikájában, ő is a hunokat érti, s ezek történetét mondja el egész Attila haláláig s a hun birodalomnak fiai alatt felbomlásáig. Azzal kezdi énekét, hogy a magyar nép még mielőtt a szántást, kapálást nem ismerte, csak vadászásból élt. Egy szarvas űzése közben az alánok «drága jó zsiros» földére akadtak s erre kijövén Scithiából elfoglalták azt. Ezután hat hadnagyot és egy ítélőmestert választottak maguknak. Nagy erejükben elhitték magukat és hódító hadjáratra indultak. Igy jutottak el Pannoniába. Herman «gottus» király meghalt, mielőtt ellenök állhatott volna. Marcin, Pannonia fejedelme, Deitrich németországi főkapitányt hívta segítségül s míg együtt tanácskoztak a viadal dolgáról, a magyarok «Buda mellett ellene Scambriának» átusztak a Dunán s nagy pusztítást vittek végbe az ellenség soraiban. A római had boszút állott rajtok és újabb öldöklő harczot indított, melyben a magyaroknak Czeva [Keve] hadnagya is elesett. «Szép koporsót nekie építének, Márvány kőoszlopot hasára tőnek.» Azután Tholnára [Tulln] Bécs ország felé mentek. De Marcin újabb viadalt kezdett: ekkor találták el egy nyíllal Deitrich homlokát, a ki ezután a nyílnak vasát hordozta homlokában s «a magyarok innét nevezték illy szóban Halhatatlan Deitrichnek vastagságban». A magyarok győztek, de ismét elvesztették két hadnagyukat: Belát s Kadiczát, kit Kaiász [Kajászó] völgyében Czeva mellé temettek. Ekkor (401) megnyugodtak.


103. KOLOZSVÁR CZÍMERE.[412]

A második részben áttér a «magyarok fejedelmének», «jó» Attilának[413] – «főherczegségére»: elmondja fejedelemmé választását, jellemzi őt és népét, szól Marcianus császár ellen viselt hadáról, Buda megöléséről, a miért «ő maga nevére várost nevezé», a «nagy lator Attila császár» hadi fortélyáról, Veronai Deitrich álnok tanácsáról és nagy német- és francziaországi hadjáratáról a remetével való találkozásig, kinek jóslatánál hosszasabban időz. A III. részt főképen a katalauni ütközetnek szenteli. A IV. részből Aquileja ostroma emelkedik ki, melynek közeli végét az eszterág költözéséből érti meg; Rómától visszatéríti a pápa könyörgése. Az V. részben elveszi a bactriai király leányát Mikoczot s a menyegzőjén «örömében sok duzskát kezde innya» s «a nagy sok vér» «megfulasztá aluttában», a mi miatt «magyarok lőnek nagy keserűségben». A VI. és utolsó rész csak röviden mondja el Csaba és Aladár testvéri viszályát s Csabának Görögországba vonulását. A visszamaradt «magyarokat» gepidák verték le s a hadból megmaradt 3000 ember Erdélybe jött és itt

Magyar nyelvet rólok tagadták vala,
Székely nevet magoknak adtak vala.

A históriára hivatkozva még megemlíti, hogy a mostani székelyek ezek utódai, ezért vannak a «magyaroktól külömb rendben foglalva», sőt még «erkölcsből is magyartól külen vadnak».[414] Azután az öt székely vármegye megnevezésével zárja be énekét.

Gosárvári is olyan gyenge verselő, mint Valkai, de még kevesebb az önállósága és eredetisége. Forrása Heltai «Chronica»-ja, mely Bonfini művének szabad átdolgozása s abból, hogy az 1575-ben jelent meg, következik hogy Gosárvári 1575-9 között írta a maga verses hun-krónikáját. Heltai műve mellett Turóczi krónikáját is használta.[415]

IV.



A «Cancio militaris» a gyulai vitézek harczi kalandjáról. – A végbeli vitézek életmódja. – Kerecsényi László. – «A Turi György vitézségéről és haláláról való szép historia.»

Az ilyen rímes krónikáknál sokkal értékesebbek az olyan történeti énekek, melyek koruk egy-egy nevezetesebb hadi eseményét örökítették meg. Ezeknek történeti becse is van, mint Tinódi énekeinek s azonkívül mivel nyomtatott szöveg nem köti szerzőiket, sokkal szabadabban bánnak a tárgygyal; továbbá egy-egy győzelem vagy vitézi tett szülte lelkesedés őket is magával ragadja, előadásuk élénkebb, nyelvük ékesenszólóbb, versük kevésbbé darabos: egész énekük költőibb lesz.

Ilyen a «Cantio de militibus pulchra» (Szép ének a vitézekről) czímű verses mű, melyben egy névtelen énekes a gyulai végvári vitézek egy harczi kalandját beszéli el. A szép vitézi élet nyomorúságai közé tartozott, hogy a vitézek sokszor hónapokon keresztül nem kaptak fizetést. Tinódi is eleget panaszkodott e miatt.[416] Ennek sok oka volt, nevezetesen vagy az adóból fizették s az nem folyt be idejében s elegendő mennyiségben, vagy a király fizette s ő is csak sok sürgetésre küldte meg a kívánt összeget, de sokszor a kapitány kezén sikkadt el a katonák fizetése s míg azok meggazdagodtak, a szegény vitézek éheztek és lerongyolódtak.

A békésmegyei Vég-Gyula vára különösen szomorú hírre vergődött e tekintetben. Már Mágócsi alatt megtörtént, hogy a katonák 15 hónapig nem kaptak zsoldot.[417] Kányaföldi Kerecsényi László sem sokkal különb elődeinél. 1560. decz. 8-án nevezték őt ki az alsó részek főkapitányának s gyulai várkormányzónak, de tisztét csak a következő évben (márcz. 6.) foglalta el s viselte az 1566. aug. 30-áig, a mikor a várat dicstelenül átadta a töröknek.[418] Ez se katonái jóllétét hordta szívén, hanem mint kapzsi, harácsoló ember magának igyekezett minél többet megtakarítani. Azonkívül gőgös és korlátolt eszű ember s nem volt méltó e tisztre, habár ellenségei talán méltatlanul illették a gyávaság vádjával.[419] Már Szigetvárnál megmutatta a várkapitányságra alkalmatlan voltát.[420] Némiképen az itt elbeszélt esemény is arra szolgál bizonyságúl. Mikor történt ez, nincs feljegyezve, valószínűen 1561 körül. Karácsonyi Kerecsényi egy levele alapján írja, hogy ez évben ápril előtt 101 lovas Szegedig kalandozva, szembeszállt a szegedi bég 300 főnyi csapatával s 66 törököt s a sereg vezérét Ferhát agát is megölte, a többit pedig megszalasztotta. Azután 37 török fogolylyal és zsákmánynyal tértek vissza (ápr. 30.) Gyulába. S még ugyanazon évben több ilyen kalandjuk akadt.[421] Itt is egy ilyen kalandot énekelt meg egy gyulai lantos. A kalandban részt vett egynehány gyulai vitéz «megszámlálása» vagy név szerint megemlítése és az élénk előadás azt mutatja, hogy az énekbe foglalás az esemény után nem váratott soká magára.


104. KERECSÉNYI LÁSZLÓ CZÍMERE.[422]


A gyulai vitézek – így szól a «szép ének» – már hat hónapja nem kaptak hópénzt s e miatt békétlenkedtek. Egy vitéz Hegedűs János beszédet intéz hozzájuk s azt tanácsolja, hogy mind fejenként menjenek Kerecsényi László kapitányra s kérjék szépen tőle s ha megtagadja

Mind fejenként kapitánra ökleljünk,
Mert lovastul az fát meg nem ehetjük.

105. KERECSÉNYI LÁSZLÓ NÉVALÁÍRÁSA.


A kapitány zordan mordul rájok, hogy ne feledkezzenek el a köteles tiszteletről, sőt még ki is gúnyolja, hogy «sok ideig hogy hejában eszik Vég-Gyulában az királynak czipóját», török foglyot rég nem fogtak, török fejet karóba rég nem huztak. Erre hangosan «haza oszlának». Beke Pál[423] ekkor azt ajánlja társainak, hogy próbáljanak szerencsét a törökkel. A tanácsot tett követte. Gyorsan nyergeltek, «dobot ütének, trombitát fúatának» és másfélszázan szépen megeresztett lobogókkal kivonultak a várból. Azután általmentek a Tiszán s napkeltére elérték a kecskeméti Bogacz-homokot. Itt a homok tetején őrt állítottak fel, a ki csakhamar jelentette, hogy veres zászló alatt fekete sereget, törököket lát közeledni. Beke Pál a tömeget öt- vagy hatszázra becsüli s nem ajánlja, hogy csekély erejükkel megtámadják. Hegedűs János erre gunyolni kezdte:

Vég-Gyulából minem azért kijöttél,
Hogy te mostan török előtt elbujnál?

106. GYULA VÁRA.[424]


Míg egymással versengett a két vitéz, a török sereg elközelgetett s a két sereg «Allá» és «Jézus» kiáltással összeroppan. Reggeltől estig harczoltak s végre is a túlerő előtt a magyarok «megfutamodának». A török sereg távol földön ekkor egy falka barmot pillantott meg, azt hiszi, hogy a magyaroknak segítségére jönnek s megrémül. A magyarok ezt látva, új erőre kapnak s visszafordulva most ők ütik a törököt. Beke Pál a viadalhelyre «szágódva» kiáltozta a Hegedűs János nevét s a testek közül megszólalt egy hang «Im még élek, de már csak alig vagyok». A magyar csapat felére olvadt le, a török seregből 300 ember elmenekült, a többi halva maradt vagy fogságba esett. Ezek között volt egy vajda is, a kit visszatérve Gyulába, a kapitánynak ajándékoztak. Azután az elesteket magyar módon szépen eltemették, fejükhöz kópiákat ásván. A karókat megrakták török fejjel. «Akkor az vitézek így jártak vala»: így végződik az ének, mely élénk, lendületes előadásával kiválik a históriás énekek közül, csak az a kár, hogy a verselésre kevés gondot fordít, sőt a sorokat sok helyen egyáltalában nem is rímelteti.[425]


107. MAGYAR KATONÁK A XVI. SZÁZADBAN.[426]



GYULA VÁRA A XVI. SZÁZADBAN.[427]

Az vitéz Túri[428] György haláláról is maradt fent egy ének.[429] Léva, Palota, majd Kanizsa kapitányának nemcsak halála, de egész élete a magyar vitézség csodaszerű példája. A leghiresebb bajvívó volt, a kit győzhetetlennek tartottak.[430] A félelmet nem ismerte, az életét számtalanszor, szinte akarattal tette koczkára, halálát is egy ilyen vakmerő kísérlete okozta. Ha életrajzát írnók, sok ilyen kalandjáról beszélhetnénk. Pl. hogyan itatta le Gyöngyösön a drégelyi török hadnagyot Jusufot. A részeg török ebéd után lóra ülve addig hadonászott a Túritól ajándékba kapott kopjával, míg halálra nem sebezte magát. Ezért bajtársai Túri életét követelték s alig lehetett őket visszatartani. A Miksa és neje koronázásakor Pozsonyban adott lakoma után (1563. szept. 9.) vitézi bajvívásra hívta ki Gyulaffy Lászlót, hadd lássa a király, milyen vitézei vannak, de úgy belemelegedtek és olyan tüzesen verték egymást, hogy a jó öreg Ferdinánd király abba hagyatta, mert attól félt, hogy az egyik éltét hagyja ott a porondon. Ekkor már hosszú vitézi múlt volt mögötte, hiszen már 1544-ben ott volt azok között a sági a «jó legínyök» között, a kik a lévai támadás után (1544.) Balassi Menyhérttel a török üldözésére indultak, ott vitézkedett a palásti mezőn is (1552); csuda, hogy Tinódi név szerint fel nem említi.[431] De annál szebb emléket állított neki Zrínyi a Szigeti Veszedelem második énekében. Elmondja, hogyan kérkedett Arszlán bég azzal, hogy «el vágja Túri Györgynek vitéz nyakát». Azután az erős oroszlánhoz hasonlítja, melyet a vadászok fektében lepnek meg barlangjában s onnan haraggal kiugorva «vadászt halomban mar..» és «valamerre fordul, piros vért sokat ont». Meg is esküdött Arszlán Mahomed prófétának, hogy őt megnyúzatja.[432] Éneke is, melyet «vér szomjúzásában énekelt», hozzá méltó:

Zöldítsétek Egek hamar az Erdőket,
Hogy próbálhassuk már nyugott Fegyvereinket.[434]

108. KANIZSA ORTELIUS KRÓNIKÁJÁBAN.[433]

Ennek a hősnek egy halálos kimenetelű vállalkozását mondja el a névtelen énekes. Azzal kezdi énekét, hogy «szörtelen veszedelem» szállott reánk Túri György halálával. Ennek oka a király és az ő «fizetetlensége» t. i. hogy nem tudja fizetni vitézeit; nemkülönben az urak, kik fizetni vitézeiknek nem akarnak; vegyenek példát a végekben lakó töröktől, ennek hadi népe mindig megkapja fizetését, ezért «hivön» is szolgálnak és «az hová mennek, vígan nyargalnak.» A törökkel szemben Túri volt az egyetlen, a kiben Isten után remélettünk, ez se lehetett soká közöttünk. A török jól látta ezt és sokféle fortélyt gondolt ki elvesztésére. Egyszer kópia törni álltak ki vele, de sokan ott vesztek és semmit sem nyertek; másodszor tettették, hogy ütközetre jönnek, meg is izenték Túrinak, de másfelől rablani készültek. Túri ütközetre és «fejönként sebös kópiatörésre» készíté vitézeit és kivonult velök az elvégezett helyre, de hiába várta ellenfeleit s azok nem mutatkozván, hazavezette embereit. Mikor a végbeli törökök meghallották, hogy «vitézök vannak hazamenésben», háromszáz embert rablani küldtek Kapornak felé, a derékerő pedig lesbe állott. Midőn Túri a rablócsapatra akadt, megfutamította azt s a rabokat kiszabadította. Majd a derékerőhöz ért, s itt is számtalan nyomorult rabot látva, megesik a szíve rajtuk. Bár látja, hogy túlnyomó erővel áll szemben, mégis előbb Istenhez fohászkodva, rájuk rohan kicsiny csapatával. A heves küzdelemben lovát kiszúrják alóla, Györgynek deák lovára akar újra felkapni, Vida nevű hű vitéze a gallérnál fogva segít neki s féllábával már a kengyelben volt, mikor az ellenség körülfogja s megadásra szólítja fel. «Ebek engem pórázon nem hordoztok» rá a felelet s éles pallosával jobbra-balra osztogatja a halálos csapást. Mindenáron élve akarják elfogni, azért csak lábait «sebösétik» és inát öklöldözik, de Túri észrevette tervüket s egyik kezébe fogva fegyverét, másikkal ledobta sisakját s így addig harczolt, míg le nem szúrták. A rettegett kanizsai kapitány fejét a bég Konstantinápolyba küldte a török császárnak. Vitézei is vagy elhullottak vagy fogságba estek, csak kevés menekült el. Elmondja még, hogyan siratják Túrit özvegye, fiai, szép leányai, szolgái, kiket gyermekségtül fogva tartott, a városbeliek, a környül való község, valamint vitéz öccsei. Azután rajzolja lelki és testi tulajdonságait (nem volt benne kevélység, «tisztes öreg és vastag embör vala», azt is megemlítve róla, hogy fejedelme annyira szerette, hogy az ő képét is kinyomatta; merészségére jellemző eseteket hoz fel, pl. mikor ő volt Palota kapitánya, a budai vezér basa hogyan ostromolta hiába a várat. A király ekkor egy pohárszékkel tüntette ki; mikor a király tábora körül leselkedő fehérvári béget elfogta, az aranylánczát akasztotta a nyakába «egészségemért viseld – úgymond – azt akarom». Sziget eleste után a Zalaságot rabló és égető törököket Török Ferenczczel együtt megtámadta és legyőzte. De nem tudja vitézségét előszámlálni. Még felemlíti, hogy a felséges király könnyezett, mikor olvasta hű vitézének halálát s kincse egy részét érette adta volna, ha vele megválthatta volna.


109. TÚRI GYÖRGY KARDJA.[435]
(Ő Felsége fegyvergyűjteményében.)



110. MIKSA MAGYAR KIRÁLY.[436]

Az itt elbeszélt esemény 1571-ben történt s az elbeszélés élénksége mutatja, hogy Túri halála után csakhamar elkészült ez a kesergő ének. Szerzője valószínüen Túri egyik embere, íródeákja vagy lantosa volt, a ki olykor urával elment a hadi kirándulásokra és talán ezen az utolsón is ott volt, mert azt mondja, hogy mikor a vitézek felkészültek az ütközetre, «Túri Györg’ jöve ki közinkben». Két vitéz deákot Györgyöt és Vinczét névszerint felemlít, talán ő volt a harmadik. Versét felolvasásra szánta, a mint maga utal reá e szavaival:

Én nem vagyok elég, hogy megmondhassam,
az hallgatóknak eleiben adhassam.

Hogy sietve készítette el, azt akkor is észrevennénk, ha nem vallaná be («az idő az menire engedte»), az előadás pongyolasága, de kivált a verselés gyengesége elárulná ezt, arra azonban jut ideje, hogy egyszer imádságot, másszor meg beszédet adjon Túri szájába.

V.



Sásvár bég és Geszti Ferencz. Salánki: «A nádudvari török veszedeleim historiája.» – Kalajlihoz (Piperés) Ali basa és az «Icon vicissitudinis». Tard György éneke Rákóczi Zsigmond szikszói győzelméről. – Szerdahelyi Mihály hist. éneke a Báthori Zsigmond ellen szőtt Báthori Boldizsár-Kendi-féle összeesküvésről (1594.) – «Báthori Zsigmondnak 1595. esztendőben viselt hadai.» – Forrása. – Szőllősi István műve ugyanezen tárgyról. – Befejezés.

Geszti Ferencznek egy 1580-ban julius 19-én véghezvitt nevezetes hadi tettét énekelte meg még abban az évben Salánki György «Historia cladis turcicae ad Nadudvar». (A nádudvari török veszedelem története) czímmel.[437] A versszerző patronusának nevezi Gesztit s Borsodban a Bársonyos mellett lakott. Egyéb adatunk nincs is róla. Művének főhőse nem is Geszti, hanem a gonosz Sásvár bég,[438] a ki paraszt nemzetségből származott s renegát volt s az ilyeneket jellemző túlbuzgósággal kegyetlenkedett elhagyott honfitársain. Sok példa van erre a magyar történetben, Salánki a bibliából idéz rá példákat. De még ezeket is meghaladta Sásvár szolnoki bég dühöngésével, a ki a magyarokat el akarta törölni a föld színéről s nem egyszer mondta, hogy ha magyar vér csak egy csepp volna benne, kimetszené; nem kímélt sem hódoltat, sem hódolatlant. De a «végbeli hadnagyok» résen voltak és vigyáztak, sőt támadólag léptek föl. Ruber Károly tokaji kapitány, Kollonits Bertalan egri kapitány és Kátai Ferencz vezetése alatt, magyar «sárga» vitézek és vasas németek együttesen meglepték Hatvanban a törököket s kirabolták a várost. Balassa is ott vitézkedett, házakat, pénzes boltokat törött, gyermekeket, bullyákat fogott és sok törököt nyakon kötöztetett. Külön kiemeli még két németnek hősies viselkedését. Veiz [Vejsz vagy Kara Ovejsz] budai basa,[439] az egykori adószedő, a kit 1578-ban neveztek ki e tisztre és így Magyarország helytartójává, máskülönben épen olyan gonoszlelkű ember, mint Sásvár bég, nagy haragra lobbant ezen s a császár frigye megszegésével vádolta Rubert hozzáírt levelében. A vereség miatt állását féltvén, hadnagyait elküldte Győr felé «magyart dulni», de újabb kudarcz érte.


111. GESZTI FERENCZ NÉVALÁÍRÁSA.[440]


Igy járt a Kaproncza felé rabolni küldött pozsgai bég, kit a horvát urak vertek meg. 1580-ban, mikor a hideg tél melegre fordult, mikor a lovakat fűre bocsátották, s a mikor rendesen mind a két fél meg szokott szűnni a harcztól, a bégek alattomban összegyűltek s vádolólevelet küldtek a császárnak, hogy a budai basa volt az oka ennek szerencsétlenségnek s a császár erre megparancsolta, hogy Budáról vessék ki, s parancsára «igen hamar kihányák» s egy sajkában aláküldték Duna vizén császárnak«. Most nem volt császári helytartó s Sásvár bég érdemeket akart szerezni, s egyszersmind megtorolni a hatvani rablást, ezért a hatvani mezőre egybehívta a bégeket s elindultak gyilkolni, pusztítani. Junius 20-án délben a nagy hévségben Eger alá érkeztek s a hegyekben a maklári polgárokat összefogdosták, sokaknak fejöket véve. Eger városába nem hatolhattak be s visszavonultak foglyaikkal Hatvanba. A siker Sásvár béget még gőgösebbé tette. Ujabb rablást tervezett bégtársaival, a kiknek a gyülekezésre «hagyott helyül» Szolnokot tűzte ki. Faluk kirablását, Tokajból, Kállóból «katonafogást» határoztak el. Julius 16-án indultak el: útjokba esett Nagyfalu, Rakamaz és «rabot, barmot előttek hajtnak vala» s az aratókat is összefogdosták a mezőn. Sásvár bég Nánáson várta meg a rablócsapatot. Isten miként egykor a zsidók könyörgését, úgy most meghallgatta a magyarokét s más országból haza hozta Geszti Ferenczet, a ki mihelyt meghallotta a török dolgát, kihozatta veres zászlóját s elindította Diósgyőrből szép hadát. Még aznap átkelt Kisfaludnál a Tiszán s Szentmargit közelében hált meg. Másnap sok magyar és német vitéz gyült hozzá, a kik felszólították őt, hogy szabadítsa ki a szegény rabokat. Örömmel ajánlkozott rá s megköszönte, hogy hadnagyokúl választották. Ezután felsorolja a jelesebb főembereket és «főlegényeket» s elmondja, hogyan «rendelte» vagyis állította csatasorba seregét. Már útközben találkoztak egy török csapattal s elvették tőle a rablott jószágot. Ujvároson egyesült Geszti hada a Ruberéval. Kedden reggel (jul. 19.) Nádudvarnál elérték Sásvár béget, a ki már hozzákészült a viadalhoz. A magyar sereg azonnal megrohanta s csakhamar megfutamította. Azután a futók űzéséhez láttak és sok főembert fogtak el, mint Kurt vajdát, Ali vajdát, a gazdag Bali agát, Cseki csaúzt, Amhad agát és 600 magyar rabot szabadítottak ki. Maga a bég is öccsével[441] lóháton menekült, s «azok mondták, kik jól látták szemekkel, hogy sáros volt mind ruhástól, lovastól» s «negyven magával» sírva mendegélt a Kunságon hazafelé. Könyörög azután Istennek az író, hogy még otthon is ítélje meg ezt az új Sennacheribet. Az elesettek és foglyok számának megemlítésével s Istennek magasztalásával végződik az ének. Arról már természetesen nem tud semmit, hogy Geszti a következő évben Erdélybe ment s mint Déva várának ura különösen Báthori Zsigmond alatt, tekintélyes helyet foglalt el az ország sorsának intézői között.[442]

Salánki műve a históriás énekek java közé tartozik. Alighanem maga is ott volt a harczban, ezért olyan élénk az előadása s a miket a harcz hevében láthatott, hallomásból egészítette ki.[443]

Említettük, hogy Salánki művét Sásvár bég történetének lehetne nevezni,[444] mert ez a nagyravágyó renegát az elbeszélés főhőse. Rajta kívül még egy másik török főembert is érdemesnek tartotta arra, hogy külön históriás énekben foglalkozzanak tetteivel t. i. Kalajlikoz Ali budai basát. Tragikus sorsa meghatotta az énekszerzőt s így akarta nevét megörökíteni. De a magáét elhallgatta. Toldy Ihász névtelené-nek nevezte el, talán helyesebb lett volna a Nádasdi vagy Ujhelyi névtelen elnevezés, mert mind maga mondja «Nádasdnak faluján» kezdte el s [Sátoralja]-Ujhely városának alsó végén [Sáros-]patak felőli utczáján végezte el. Kész művét a Jász-Apátiból való Kaszás Bálintnak ajánlotta, a ki Egerben lakott, török rabságban is volt. Ettől is hallhatott egyet mást a törökök dolga felől. Másik forrása Szattay Kristóf értesítése lehetett, kit Homonnay István Ungvárról azzal az izenettel küldött Alihoz kevéssel halála előtt, hogy a sok csatáért ne pusztítsa Hevest. De azonkívül 1587 körül maga is megfordult Budán s ott főemberekkel érintkezett, kik titkon megmondták neki Ali basa öngyilkosságát. Gyorsan dolgozó író volt, mert szintén saját bevallása szerint ez már a hatodik históriája volt, de a többi, úgy látszik, mind elveszett. Ha verselése és előadási módja fogyatékos is, mégis sajnáljuk azt, mert e fentmaradt műve a török történetben jártasnak s a török szokásokkal ismerősnek mutatja a szerzőt s a török-magyar érintkezések történetéhez becses adalékokkal szolgálhattak volna.

Czime Icon vicissitudinis vitae humanae (Az emberi élet viszontagságának képe) vagy Ali Pasa historiája lehetett.[445] Ez a basa 1587. febr. 22-én halt meg s ebből valószínű, hogy a róla szóló ének sem készült sokkal később.


112. KERESZTYÉN RABOK ELHAJTÁSA.[446]

Kalajlikoz [Piperés] Ali basa[447] – mint Névtelenünk leírja – híres volt szép temérdek veres szakálláról; jó nyilas és pályafuttató, szerette és elő is mozdította a vitézi játékokat. A mezőn Ó-Buda felől egy magas fa tetejére gombot csináltatott s «ló folytában» azaz futtában meglőtte azt. A budakeszi útnál pedig egy ilyen czélba lőtt nyilát még később is látni lehetett. Egy magas gyantáros sima fenyő hegyébe egy kupát tétetett fel, hogy «annak adja, ki felmászsza az nagy fát». Ennek a basának híre Törökországba is eljutott s mikor a szultán nénjének Aszma [Eszma] szultánának férjét, Ibreim vezér basát[448] egy bolond török leszúrta, az őt kívánta magának férjűl s kívánságának engedni kellett. Elbocsátotta tehát feleségét s fiaival együtt egy sajkán útnak eresztette s ő is útra kelt, hogy feleségével menyegzőjét megülje. Feleségének kívánságára a császár másodszor is kinevezte budai basává,[449] de a kinevezés után az asszony nemsokára meghalt s mivel új férjétől nem maradt gyermeke, az összes kincseket vissza kellett a császárnak küldeni. Razainkadin a meghalt szultánleány «vénasszonya» vagyis udvarhölgye egyszersmind haszonkadárja vagy «kéncstartója», azt az ajánlatot tette Alinak, hogy ha őt feleségül veszi, ellopja a kincsek közül a császári leány «isztifant»-ját,[450] vagy koronáját számára. Ali ráállott az alkura s azután elutazott Budára. Razainkadin utánaküldte a koronát, de hiába sürgette, hogy most már őt is vitesse Budára. Boszújában feljelentette a császárnak a lopásért s a basa getthi azaz kegyvesztett lett s mikor erről értesült, megmérgezte magát. Azután a Bibliából, a hazai és világtörténetből számos példát hoz fel az asszonyok csalárdságáról.


113. RÁKÓCZI ZSIGMOND PECSÉTJE.[451]


Rákóczi Zsigmondnak szikszói győzelmét énekelte meg «Historia Szikszoiensis»[452] czím alatt Liszkán «az Bodrognak möntében» 1588-ban, tehát még a nevezetes esemény évében, Tardi György, [453] a kit egy személynek vehetünk azzal a szántai pappal és abauji-tornai esperessel, a ki 1616-8 körül viselte ezt a tisztet.[454] Deák vagy rektoriára ment ifju ember lehetett ekkor, erre mutat különösen az első ének bőbeszédű vallásos elmélkedése, melybe protestáns éneksorok is vannak beszőve.[455]

A két énekre osztott elbeszélés azzal indul meg, hogy az emberek hálátlanok Istennek jótéteményeiért, nem különb «kedves Magyarország» sem, ezért támad gyakran ellene «nagy hörtelen» a pogány ellenség. Kiváltképpen így volt ez 1588-ban, a mikor nagy sok török titkon összegyült Budán s elhatározta, hogy a felföldön fog rabolni. Kurkut füleki bég a fejérvári szécséni stb. béggel együtt Fülekből indítá el a rabló kalandozásra seregét, útjokban elhaladva Putnok mellett, honnan a vitézek «régi magyar vitéz módra» kiizentek:

Ebek vattok! Nem félönk Kurkut-béktül,
Nem ijedünk, higyjétök meg árnyéktúl.

Egerrel sem mertek kikötni, mivel tudták, hogy másfélezer vitéz harczra készen várakozik reájuk. Igy került a sor Szikszó városára (szept. 29.),[456] melyet felgyujtottak s lakosait levágták vagy rablánczra fűzték.

Szikszó feldulása hírére nagy «revadás» és futamodás lőn a felföldön, melynek ez a város volt «anyja», fiai, ezek között a szerző is, a merre tudtak menekültek.


114. SZIKSZÓ KÖRNYÉKE.[457]


Nagy keserves bucsuvétlen elváltunk,
Keves jókkal házonkból kifutottunk,
Nagy jajszóval mindenöket elhattunk,
Az volt gondunk: miképpen szaladhassunk.

A második énekben elmondja, hogy mikor ilyen iszonyú félelembe estek, az Úr Isten megszánta «jó kedvében» őket s angyalainak parancsolt, hogy

Menjetök el Egörben, Rákóczinak,
Mondjátok meg, mint az én hű szolgámnak,
Üljön hamar hátára főlovának.

Rákóczi Zsigmond egri kapitány azonnal felkészült: «Zöng a rézdob, harsog a sok trombita» s elizen régi lakóhelyébe, a «hirös Szöndörőbe», továbbá Diós-Győrbe és más végekbe segítségért. Azonnal jöttek fővitézek mindenfelől, kik között különösen Homonnay István megérkezésének örült meg. A két sereg szembeáll, a magyar zászlóját «szépön megbocsátá». «Mind benyeljök!» törökök az állíták. De mikor a «száguldók» az egri zászlót kiismerték a hadból s megvitték a hírt róla a bégeknek: vagy két bégen mindjárt kitütt a «félsz-szeplő». A viadal megkezdődött. Balázsdeák István, Balassa Ferencz, kinek szava hasonlatos volt a trombitához és Homonnay különösen serénykedtek. Ezt, mikor két főtöröknek fejét vette, nyolcz ember rohanta meg s megkötözve rabbá tette. A pánczélkeztyűjében lévő nagy szép kövekről, melyek «az sötétben csoda szépön fénlöttek», nagyon gazdag főurat sejtettek benne s nagy váltságdíj reményében a szőlőgyepün át Fülek felé hurczolták. A fogoly eltitkolta nevét s Homonnay szolgájának mondta magát. Majd nagy kiáltást hallanak s ekkor elhiteti kisérőivel, hogy a török győzött, levágták Homonnayt és Rákóczit is. Ezzel akarta visszatéríteni a tábor felé ellenségeit. Számítása bevált, sőt csakhamar három magyar vitézzel találkoztak s ekkor Homonnay kötelékéből kezét kiszabadítva, ezek segítségével levágta a nyolcz törököt. Újra a csatába vegyült s folytatta az öldöklést. Az egriek Szikszó felől való oldaltámadása a magyarok javára döntötte el az ütközetet. Azután felsorolja mindkét táborból a foglyokat, sebesülteket és elesetteket. Még egy «vitézlő tanuságot» mond el egy hatvani Tepegyűz nevű törökről, a ki a csata előtt a Szikszó és Vadász között gondtalanul lakmározó török katonákat figyelmeztette, hogy a magyar vitézek nemsokára megjelennek a szép kenyérért, borért és abrakért. Árulónak kiáltották s a bég elé vitték, de már ekkor feltüntek a Tepegyűz óvatosságát igazoló magyar katonák. Tepegyüztől a magyar vitézek is tanulhattak józanságot és vigyázást.


115. RÁKÓCZI ZSIGMOND NÉVALÁÍRÁSA.[458]



116. KENDI SÁNDOR NÉVALÁÍRÁSA.[459]


A tárgy elrendezésében nyilvánuló meglepő leleményesség, élénk és lelkes előadás, ha olykor talán túlságosan bőbeszédű és terjengős is, kora egyik legjobb históriás énekévé avatják a Tardi György művét. Azonkívül becses adatai miatt történeti forrásmű gyanánt is használható.

Irodalomtörténeti szempontból kisebb jelentőséggel bír, verselésre és előadásra nézve messze mögötte marad egy ugyancsak a Decsy-codexben fentmaradt «Igen szép historia: miképpen az árulók el akarták az erdélyi vajdát árulni és egész Erdélyországot pogán kézben ejteni, azoknak az uraknak veszödelmökről».[460]A hosszú czím az egész tartalmát elmondja: még csak azzal kell kiegészíteni, hogy az említett «erdélyi vajda» Báthori Zsigmond s az árulók Kendi Sándor, Ferencz, Gábor, Báthori Boldizsár, Kovacsóczi Farkas cancellarius stb. voltak. Ezeket egyenkint bemutatja, azután ismerteti az árulási tervet, majd a Báthori hű tanácsosait s az «urak előtt tött szép oratióját». Élénkebbé ott válik az előadás, midőn az árulást leleplezik (1594. aug. 26.); Bocskai vonja kérdőre Kendi Sándort: «Azt hallom, hogy vagy urunknak árulója» s Báthori Boldizsár erre «melyben[461] ragadá ott erdélyi vajdát» és kivonta zsebéből puskáját, de a vajda kiütötte kezéből, kiáltott a kék garabontoknak vagyis testőröknek s elfogatta és megkötöztette az árulókat. Ezután megint sorra elmondja hogyan hajtották végre a büntetést az egyes elítélteken, végül a fejedelemhez való hívségre inti a vitézeket.


117. BÁTHORI BOLDIZSÁR NÉVALÁÍRÁSA.[462]


Szerdahelyi Mihály Kolozsvárott 1594-ben Szent Mihály havának (szept.) végső hetében «egy gondolatjában szörzé versökben» verses historiáját. Báró Tököly Istvánnak ilyen nevű nevelője 1596. szept. 17-én íratkozott be a heidelbergi egyetemre s valószínűen egy személy ez ének írójával.[463]

Báthori Zsigmond uralkodásának egy dicsőségesebb eseményét dolgozta fel s adta ki Kolozsvárt 1596-ban egy névtelen iró «Historia, melyben az felséges Báthori Zsigmondnak erdélyi fejedelemnek 1595. esztendőben való viselt hadai irattattanak meg».[464]

Azzal kezdődik az elbeszélés, hogy a király gyakran gondolkozott azon, mint öregbíthetné népét s mint hozhatná vissza azokat, kik régen a pogány fogságban sinlődnek. «Azért nem mulata, seregét inditá Vég Temesvár felé az Törökországra», vezérévé pedig Barbély Györgyöt[465] tette, a ki serényen dolgához látott és hamarosan elfoglal két török bástyát. Ekkor a magyar hadat Báthori Jófűtől Gyulafehérvárhoz rendeli s a török kap a jó alkalmon s elpusztítja a védtelenül maradt helyet. A király feleletül «Tót-Váradjának romlására» küldé «szép seregét». Barbély ezzel hamarosan végzett s Fadsat alá vonult s népének a vár feladásáért a szabad elvonulást megengedte. A közelgő segítség hirére a sereg újra fegyvert fogott s ekkor a «törököket egy lábig mind levágták vala». Vitézül szembeszállott a temesvári basa, lippai, gyulai, csanádi és jenei bég egyesült felmentő seregével is és győzelme hírére Eperjes, Solymos, rövid ostrom után Lippa és még több vár őrsége részint meghódolt, részint megszökött. «Mikoron mindezek Alfölden volnának», Szinán basa nagy haddal átkelt a Dunán s elindult «Havasel ország» ellen, hogy Mihály vajdát elfogja. A vajda a Dunától nem messze Erdély felől egy eres, ingoványos helyen vonta meg magát, hol csak «egy szoros út vagyon a sok selymékektől» s a törökökéhez képest csekély hadával megfutamította az ellenséget. A magyarok kezébe jutott a próféta zöld szerencsezászlója is. Szinán basát is a sárba taszították a hídról s alig tudták kiragadni és sárosan a «táboran iktatni». Mihály vajda jól tudta, hogy Szinán megmaradt hadával igyekszik majd megboszúlni e csúfos vereséget s figyelmeztette Báthorit az őt is fenyegető veszedelemre. A király azonnal írt a székelyeknek s a Barcza mezején várta meg, míg a «temérdeki sok nép» hozzá gyűlt. István vajdának is írt Moldvába, hogy ő is siessen melléje Mihály vajdának. «Ezt hallván a vajda semmit sem mulata», de Erdély felé indított seregének előbb még erős harczot kellett vívni az útját álló lengyelekkel. Itt megszakad a csonkán maradt elbeszélés, mely Gyirgyónál vívott harczot s abban Szinán basa végleges csúfos kudarczát mondta el.[466]


118. BÁTHORI ZSIGMOND ARCZKÉPE.[467]



119. SZINÁN BASA.[468]



120. SZINÁN BASA FUTÁSA.[469]


Forrása Jacobinus Jánosnak, kolozsvári notariusnak és Báthori Zs. titkárának, ki maga is részt vett a hadjáratban, «Brevis enarratio» (Rövid elbeszélés) cz. prózai munkája, melyet 1596-ban Kolozsvárott adott ki, Báthorinak ajánlva.[470]


121. JACOBINUS JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.[471]


Báthori Zsigmond győzelmének egy másik énekese is akadt a XVII. században Szőllősi István személyében, a ki az esemény után 40 évvel (1635) adta ki ugyancsak Kolozsváron «Rövid Historiá»-ját.[472] Ebben a négy részre osztott történeti énekben ő is Jacobinus művét szedte magyar versekbe. Ugy látszik, nem volt tudomása arról, hogy e munkát már előtte más is elvégezte. Szőllősi verselése és nyelve mögötte marad a Névtelenének; azonkívül előadása is áradozó, míg ezé inkább száraz, krónikaszerű; amaz hívebb az eredetihez, ez rövidít rajta, kihagyogat belőle.[473]

A XVII. században tovább él a historiás ének s a nevezetesebb hadi események, egy-egy győzelem vagy diadalmas hadjárat ekkor is megkapta krónikását. Zrinyi és Gyöngyösi megmutatták, hogyan kell történeti eseményt költőileg alakítani, de azért az ő műveik megjelenése után sem szünik meg a Tinódi modorában írt verses krónika. A kuruczkorszakban úgy látszik, mintha másodvirágzását élné, sőt még a XVIII. században is próbát tesz vele egy-egy elkésett utód.


122. TÖRÖK-MAGYAR FEGYVEREK.[474]





Jegyzetek




HátraKezdőlap