NEGYEDIK KÖNYV.
A KATONAI ÉLET.


I.



Házassága elől a katonasághoz menekül. Kilátásai. Adósságok terhelik. A lovassághoz vonzódik. A magyar lovasság dicső alakjai. Katonai barátai: Ligne herczeg, Hadik, Laczy, Laudon és mások. A huszároktól a svalizsérokhoz megy át. A Löwenstein-svalizsérok. Galicziában táboroz. Költő mint katona. Előmenetele.


27. FEJLÉCZ HADIJELVÉNYEKKEL.


Házassága után Fekete sorsa hirtelen megváltozott. Nyugtalan vére, mely kalandos szerelmi viszonyokban talált kielégítést, a házasságot utált lebilincselésnek érezte, melyet családja s nem az ő szíve kötött; óriási becsvágya, mely minden megnyilatkozásában a legmagasabb czélt tűzte maga elé, eddig költői ambicziójában érte el csúcspontját, személyes előnyei, melyek az udvar kedvezését vonták maguk után, ennek ragyogó körében mégsem nyertek végleges kielégítést. Különben is az udvar Ferencz császár halála óta színtelenné, kihalttá vált. A fényes mulatságok sora lejárt, a királynő majdnem három évig mélyen gyászolt s József udvara sem volt valami hangos.

Fekete vágyait sem atyja befolyása, sem a családi élet, sem a magyar közpályán kecsegtető sikerek nem kötik le. A hétéves háború dicsősége és hadi esélyei, Mária Terézia hadvezéreinek és Nagy Frigyes kiválóságának őszinte bámulása, a magyar fegyverek vitéz ténykedése, a gyors emelkedés a hadi pályán, mely becsvágyát kielégíthette, s még ekkor talán nejének előszeretete a katonai pályához őt is meghatották és már 1767-ben a katonai pályán találjuk. Igaz, már 1758-ban álmodott arról, hogy egyéb tereziánumi barátjával a háborúba vonúl, ámde atyja és saját hibájából nem tette.[92] Kalandjai és utazgatásaiból eredő nyugtalanság tartóztatja vissza tőle, melyre daczára gyors emelkedésének és egyéb kiválóságainak nem volt hivatása. Egész katonai pályája pedig azt bizonyítja, hogy egyáltalában nem termett a béke, hanem inkább a háború katonájának, vére nem az engedelmességre és fegyelemre, türelme nem a katonai hivatalnokoskodásra és szervező munkára.

Barátaimban tsalatván,
Szerentsétől hagyatván,
Fogyott pénzem erszényembe,
Rágalmaztak jó hírembe,
Akármire vágyódtam,
Mindég hátra nyomódtam.

Vitéz, Bajnok, Hazafi,
Rokonimhoz atyafi,
Még is elő nem vitettem
Nem mint illett betsültettem;
Mert nem tudtam mászkálni,
Vagy hamissan áskálni.

Minden lántzot utálván
A’ rabságot általlván,
Belé juték a’ békóba,
Magam mentvén a hálóba;
Szabadságról álmodtam,
Kalodában akadtam.[93]

S valóban az udvari élet és a sok utazásból eredő költekezés adósságokba rántották. Ezek a pénzbeli zavarok vonták meg tőle Niczky György örökségét. Hogy nyugodtan élhessen atyja még házassága előtt kifizette nagyobb adósságait.

Kifizette későbben is házassága alatt, midőn költséges szerelmei miatt majdnem elmerült bennük.[94]

«Véres háborúk helyett szerelmi harczok, egy végtelennek látszó béke, mely a katonai életben cselszövényeket, irigykedést és torzsalkodást szokott teremteni.» Ezek a vallomások már 1772-ben születtek, midőn pályája kezdetén állott, midőn unalmas lengyel falukban kellett táboroznia.


28. LÖWENSTEIN-SVALLIZSÉR.[95]


Katonáskodásáról szóló biztos adatok 1767-ben kezdődnek. Előtte a Siskovics-huszároknál, majd ugyanebben az évben a Dessewffy-huszároknál emlegetik.

Szíve tehát, mint minden magyar arisztokratát, a lovassághoz vonzotta.

A magyar lovasság mely Ligne herczeg szerint bátorság és megfontolás tekintetében elsőrangú csapat, az örökösödési és a hétéves háborúban örök babérokat aratott. A Siskovics és Dessewffy-huszárok, a híres Nádasdy-, Hadik-, Károlyi-, Bethlen- és Székely-huszároknak méltó párja voltak. Csataterek, mint Kollin, Leuthen, Torgau, örökre emlékezetessé tették Nádasdy gróf, Simonyi György, Dessőffy Imre báró és Hadik generálisokat, Ujházy, Bethlen Ádám gr. és Palásthy báró ezredeseket, Kiss alezredest, Makafy, Buday, Splényi, Vécsey és Festetich József báró, Kálnoky gróf, Magyary István és Szalay kapitányokat, Márfy hadnagyot, Nagy közhuszárt, míg az 1760-1770. évekbeli törzstiszteknek elkallódott listája kétségkivül sok más derék magyar vitéz nevét foglalja magában.


29. DESSEWFFY-HUSZÁR.[96]

Feketét azonban nemcsak a dicsőségövezte lovasság vonzotta a katonasághoz, hanem nevezetes barátainak, mint Ligne herczeg, Ayrenhoff és Ried generálisoknak barátsága, az Eszterházy generálisok rokonsága és a hadvezéreknek: Hadiknak, Laudonnak, Lacynak közeli ismeretsége is. Egyszóval az a társaság, a melyhez az udvarnál tartozott s a mely a katonai pálya apróbb állomásait már elhagyta, midőn ő még csak főhadnagyi ranggal jelenik meg az udvari szánkázásokon és bálokon.

Versei és emlékiratai bőséges fölvilágosításokat nyújtanak e kiválóbb emberek iránt viseltető érzelmeiről.

Ligne herczeggel hadipajtás, Hollandiában is meglátogatta s családjához bejáratos. Ayrenhoffhoz ennek vitézsége, katonás egyenessége, szellemessége és férfias szépsége vonzotta,[97] Ried báró generálishoz, ki vele a Löwenstein svalizséroknál szolgált s annak családjához régi benső barátság fűzte.[98] Eszterházy Imre gróf brigadérossal, kinek Conte-jait is ajánlotta, a család idősb cseszneki ága révén rokon, vezérlete alatt Lengyelország fölosztása idejében Galicziában táborozott; ez kiváló katona és jó barát, a ki azonban, mint Fekete is mondja, minden versnél jobban szerette lovait, de nem idegenkedett pikáns kalandoktól és szerelmi anekdotáktól.

E férfiakkal meghatároztuk némileg a társaságot is, melyben Fekete szívesen forgolódott. Nem kevésbbé szíves viszony kötötte őt a hadvezérekhez is, sőt II. József császárhoz. Az ezekkel való érintkezésből erednek a későbbi emlékirataiban följegyzett vonások és jellemzések.

Hadik az ő megítélése szerint inkább születésének mint arravalóságának köszönte hadi sikereit. Mint a német hadi módszer utánzója és begyakorlója vonta magára az udvar figyelmét. Külömben jó katona, a ki azonban félt hadvezértársainak, különösen Lacy Móricznak sikereitől.[99]

Lacyt gazdagsága, Bécs szeretete és Lichtenstein Ferencz herczeg nejéhez még annak lánykorában érzett plátói szerelme köti Ausztriához. Az alsóbb tiszti rangokat megvásárolta. A poroszoknak és hadi taktikájukban lelkes utánzója, sőt poroszszeretete oly nagy volt, hogy még ruházatukat is át akarta kölcsönözni. Keleti származását arczra és a német nyelvnek idegenszerű kiejtése árulta el. Szerencsefi, de szigorú, rideg katona és Laudon érdemeinek buzgó szószólója.[100]

Laudon Fekete bálványa, kit egyenesen Nagy Frigyes mellé helyez s kinek jelleméről néhány anekdotát is megőrzött, melyek egyuttal Nagy Frigyes bámulatát tanusítják e kiváló ellenfele irányában. Fekete II. Józseftől hallotta, hogy a neussi császártalálkozás alatt Laudon egyszer elkésett az ebédhez s Frigyes megszólította, hogy ő, a ki a hétéves háborúban sohasem késett el, egy ebédről hogyan tud így elmaradni. – Máskor a szerény hadvezér az asztal legvégén foglalt helyet s Frigyes magához intette, mondván: «Kedves Laudon, nem szeretem, hogyha a gyülekezet élére áll, kerüljön inkább mellém!» S midőn egyszer a hétéves háborúról beszélgettek, Frigyes kijelentette, hogy fivére Henrik és Laudon az egyedüliek, kik a háború nagy iskoláját alaposan kijárták. Tudvalevő dolog, hogy egyik igen kedves generálisát, Möllendorfot porosz Laudonnak nevezte és saját hibáit épp oly keményen birálta, mint Laudonéit.

Fekete katonai pályája ily kilátásokkal és ismeretségekkel a legkedvezőbben alakulhatott. 1767 márczius 11-én[101] a Ferdinánd főherczeg ezredében szolgáló Fekete főhadnagyságát Perczel hadnagy töltötte be. Május 10-ikén már kapitány,[102] június 6-ikán a Dessewffy-huszárokhoz őrnagyi ranggal helyezik át.[103] Az állásával és haladásával elégedetlen ember hosszabb ideig tartózkodik Bécsben engedélyt kieszközlendő, hogy a huszároktól az újonnan szervezett svalizsérokhoz helyezzék át, még pedig alezredesi rangban. Szeptember 2-ikán mint udvari kamarai tanácsosnak, sikerült ez a lépése, még pedig úgy, hogy Plettenberg báró alezredestől, ifjúkori barátjától annak rangját 60 frt évdíjért megszerezze. Mindaddig azonban, míg az alezredesi képesítést elsajátítja, mint őrnagy díjtalanul szolgál.[104] Már november 14-ikén újra szabadságot nyer ezredétől, hogy Bécsben valóságos alezredesi rang kieszközlését szorgalmazza.

A Löwenstein-svalizsérok, a mai 7. sz. ulánus-ezred, 1760-ban a dragonyosokból alakultak. Jobbára német nemzetiségű könnyű lovasság, mely karabélylyal, pisztolylyal és karddal volt fölfegyverkezve. A Chevaux-légers-ek, magyarosan svalizsérok IV. Henrik franczia király könnyű lovas testőrségéből alakultak át lovas ezreddé és könnyű mozdulataiknál s kiváló vitézségüknél fogva Európa többi hadseregeiben is gyorsan elterjedtek. Az itt szóban forgó Löwenstein-ezredet herczeg Löwenstein Wertheim Kristóf Fülöpről nevezték el, a ki 1758-ban saját költségére egy dragonyos ezredet alapított. Az ezred a hétéves háborúban sokszor tüntette ki magát. 1758 június 17-ike óta, midőn Winternitz falunál két porosz dragonyos svadront elfogott, száz embert levágott, nyolcz tisztet, kétszázötvenhét közkatonát és 400 lovat elfogott és az ezrednek pár kis ezüst dobot is szerzett, jutalmúl a rendes dob mellett a kis ezüst dobot is használhatta. Számos ütközetben (Arensdorf, Radesberg, Kunersdorf, Schlesisch-Neustadt, Landshut, Liegnitz, Schweidnitz, Bondorf, Freiberg csataterein) kitüntette magát, úgy, hogy Laudon tetszését is kivívta.

Fekete 1768 január 1-én valóságos alezredessé lett és fizetését negyedévi részletekben utalványozták ki. Ezután rendesen, a birodalom északi tartományaiban táboroz, honnan többször rándul Bécsbe, Pozsonyba, vagy Pestre.[105]

Ez a változatos és izgató élet nagyon megfelelt hangulatának. Kezdetben Voltairerel folytatott levelezése foglalja el és költői tanulmányait a táborban is folytatja s kiegészíti. Mint a társas élet nagy barátjának, kellemesen múlnak a napok. Versei telvék lelkesedéssel, a változások és kalandok iránti nagy szeretettel. Kedves és előzékeny modora, könnyed társalgása és az ebben kifejtett szellemesség, azonkívül élénksége sok barátot és szép napokat szerzett neki s a mint a katonai élet rendesen magával hozza a bor, szerelem, kártyajáték és előkelő társaság sok pénzt is emésztett föl.

A galicziai unalmas napok sok bohóságot, sőt balgaságot termettek. Saját emlékei örökös adósságokról s azoknak atyja által történt törlesztésről adnak számot. Tudjuk Ligne herczegről, hogy évdíját egy hónap alatt elköltötte s ezért igen sokszor «becsületes zsidókhoz» kellett fordulnia, hogy kölcsönüket busás kamatokkal visszafizesse; épp így járt Fekete is, a ki megett azonban nem állott ilyen királyi vagyon. A zajos mulatságok közepette még időt is szakít magának, hogy verseljen és tanulgasson, hogy az irodalmi alkotásokban üdülést, gyönyörűséget, lelkesedést találjon. Sokat tanul a hadi tudományokból is, hogy gyorsan elért állásának megfeleljen, mert hazájának és szeretett királyának használni kíván.[106]

II.



A galicziai megszállás. A bajor örökösödési háború. Háborúvágy. Csalódás. Magyar fiúk e háborúban. Marienberg városának megsarczolása. Fekete humánus eljárása. Vitézsége. Kitüntetés helyett megaláztatás. Nyugdijba vonul.

A mozgalmas 1770. és 1771-ik évek a közeli háború kilátásával a tábori élet unalmasságát megszakítani látszottak. Oroszország diadalai a törökön, azonkivül területének rohamos nagyobbodása megteremtették a porosz-osztrák szövetséget, melynek eredménye a neissei és neustadti fejedelmi tanácskozások voltak.

II. József több előkelő tisztjei között ott találjuk Ligne herczeggel együtt Feketét is, a ki ezúttal szemtől-szembe bámulhatta bálványát, Nagy Frigyest.

A szövetség azonban nem gátolta az oroszok további hódítását, a kik nem akartak az osztrák túlköveteléseknek engedni és inkább belement Lengyelország területi fölosztásába.

Az osztrák hadak megszállották Galicziát s a Kárpátok északi lejtője a Dnyeszterig, Szanig és Visztuláig a monarchiának jutott. Az 1300 □ mértföld területen a magyar seregeken kívül a svalizsércsapatok táboroztak. A megszálló hadtest vezére Hadik András, a határszéli kordon parancsnoka Eszterházy Imre gróf. Tudvalevő dolog, hogy a királynő Halicsot és Lodomért Magyarországba kívánta bekebelezni, de ennek útját állta Hadik utóda, Auersperg, és később maga II. József. Kormányzási, szervezési és közigazgatási akadályok semmisítették meg Eszterházy Ferencz és egész Magyarország hő kivánságát.

Fekete ezrede legtöbbet Krakó, Dombrowa, Lemberg, Singava, Vengerka, Olesicza és Tarnow galicziai állomásokon táborozott. Ide fűződik legtöbb emléke is. Az 1771. évben lelkesedéssel várta a háború kitörését, melyet azonban Frigyes békemunkálatai meghiusítottak. Az a pillanat jelentkezett előtte, melyet minden katona óhajtva vár, hogy a hadi esélyek közt dicsőséget, előmenetelt vagy halált találjon. Lórobaj, hadizaj, dobpergés és trombitaszó kisértik álmait. Barátai babérok után futnak s a diadal biztos, mivel II. József «mint egy fiatal Nagy Sándor» vezeti dicsszomjas seregeit.

Fekete könnyek nélkül hagyja el kedveseit, fiát, ennek anyját és szerető apját, hogy dicsőséggel koronázva térjen vissza.[107]

Ezt a fiatalos lelkesedést emelte, hogy itt tulajdonképen magyar hódításról volt szó s újból a magyar lovasság vitézsége tündökölhetett Európa hadipiaczán.

A csalódást keserves panaszszal viseli s az örökös béke unalmassá válik előtte.[108]

A katonai igazgatás gyötrelmei elől mulatságokba öli idejét és többször fordul meg Bécsben, hol Ferdinánd főherczeg társaságában mulatozgat, kinek rövid ideig belső, intim jellegű szolgálatokat is tett.

Élete tehát Galiczia és Bécs között oszlott meg. A tábori szórakozások, az udvari mulatságok néha elfeledtették vele katonai rangjával járó kötelességeit is, de azért pályáján még emelkedett. A hadi levéltár iratai 1774-1776 között már mint ezredest említik, ő maga egy fiához írt későbbi levélben azt mondja, hogy Olesiczán lett azzá.[109]

Mint ilyen 1778-ban a bajor örökösödési háborúban is részt vett, még pedig Laudon vezetésében az Iser hadosztálynál. Ez a háború, mely jobbára hadi szemlékből, incselkedő cselvetésekből és csatározásokból állott, melyet az osztrákok «szilvazenebonának», a poroszok «krumpliháborúnak» neveztek, kevés kilátást nyújtott a kitüntetésre.

Beaucoup de mal et de fatigue,
Et bien peu de Combats
Entre nos Chefs force débats,
Et souvent de l’intrigue,
Des lâches impunis,
Des braves gens sans récompense,

Ont trompé notre esperance
Et nos voeux reunis.[110]

A tulajdonképpeni hadi műveletek július 4-ikén kezdődtek. Lauden niemesi táborából Pleisswedelbe vonult, hogy Liechtenstein herczeget a lovassággal támogathassa. Az egész júliust menetelésekkel és szemlékkel töltötték el. Henrik herczeg támadását védelmi s óvintézkedésekkel játszotta ki. Ekkor Laudon az Iser mögött foglalt állást. Itt segédkezett neki Ligne herczeg is, Henrik herczeg belátván támadásának haszontalanságát és Laudon állásának erősségét, lemondott annak sikeréről. Az egész augusztus ismét egyes mozdulatokban telt el. Ez alatt kisebb jelentéktelen csatározások folytak.

Feketének szeptember hónapban nyilt alkalma magát is kitüntetni.

Vele együtt sok magyar előkelő család sarja vitézkedett ebben a háborúban, mindezek között ő tüntette ki magát leginkább. E kitüntetés vonta maga után a már korábban megkezdett aknamunkát az ő további pályája ellen. Ugyancsak Laudon vezetése alatt tüntették ki magukat Blaskovics, Rakovszky, Dévay, Budaházy és Nagy kapitányok, Kapocsay hadnagy, Eötvös főhadnagy és Benyovszky Móricz gróf.

A svalizsér ezred Lichtenstein Károly herczeg közvetlen vezetése és Laudon parancsnoksága alatt állott. Július 31-ikén Giesshüblnél emberben és állatban nagy zsákmányt nyert, de később a Paskopole folyón tartott szemlénél egy része fogságba esett. Ugyancsak vereséget szenvedett 1779 február 5-ikén Brixnél, midőn Möllendorf porosz generális megszalasztotta.

E vereségeket Fekete már nem élte át, mivel fényes és emberséges haditette után nyugalomba vonult.


30. MARIENBERG VÁROS VÁLTÓJA.[111]

A nevezetes haditett Marienberg városának kizsákmányolása alkalmával történt. A városi hivatalos iratok siralmas leírását nyújtják ennek a támadásnak. Szeptember 10-ikén délelőtt Sauer Károly báró, svalizsér generális parancsára egy alezredes 100 huszárral és 50 horváttal[112] a város falai előtt megjelent és 20,000 tallér birságot követelt. Ellenkező esetben a város kizsákmányolásával fenyegetődzött. Ugyanő 300 arany ajándékot, nagy porczió sört, bort és szarvasmarhát kivánt. A városi tanácsot elfogták és a cseh határon fekvő bükkösbe hurczolták. Ezenfelül a huszárok és horvátok a várost bejárták, a boltokat feltörték, a lakosságot fegyverrel kényszerítették, hogy pénzét kiadja, a czipészeket kirabolták, sőt a lakosságot czipőjüktől megfosztották. A nagy zűrzavarban a polgárok igyekeztek házaikba menekülni. Déltájban néhány horvát és két hadnagy kiséretében két tanácsost visszahoztak és 20,000 frt birságot, kenyeret, sört, pálinkát, zabot és 20 darab ökröt követeltek. Mivel a 20,000 frt legott kéznél nem volt, megparancsolták, hogy négy óra alatt meg legyen, különben szabad teret engednek a fosztogatásnak. A polgárság házaiba zárkózott s a hátramaradt városi hivatalnokokat a városi jegyzővel együtt horvátok őrizték. Ezek nagy pusztítást vittek végbe barmokban és egyéb vagyonban. A tisztek mindezt megengedték. Ekkor érkezett egy császári huszár, a ki 500 aranyat követelt, mire a tanács a városi pénztárban elhelyezett pénzekhez nyúlt, melyet meg sem számolva zsákba raktak s azt a városi jegyző kiséretében a bükkösbe vitte. Itt azonban a pénzt a foglyokkal együtt a határról beljebb szállították. A várost pedig, mivel tudta, hogy az elvitt pénz nem üti meg az 500 arany értékét, attól tartott, hogy ezért újra megtámadják.

A megsarczolás tényleg tovább tartott, ámde egész más eredménynyel, midőn az újolag kiküldött csapat élén Fekete obester állott.[113]

Szeptember 10-ike után Marienberg városa a szász kormánytól katonai erősséget kért. Szeptember 19-ikén 300 porosz huszár és 150 szabad katona 8 ágyúval jött a város megerősítésére. Ugyanaznap reggel 6 és 7 óra közt 100 osztrák svalizsér, 100 horvát huszár és más kiséret, körülbelül 800 ember Fekete János gróf obester vezérlete alatt a bükkösből a város előtt táborozó poroszokra rontott és azokat vitéz ellentállásuk ellenére a városon keresztül üzte, majd a városból kihajtotta. A várost erre megszállották és fosztogatni kezdették. Fekete azonban, hogy katonáit kielégítse és a várost ez ismételt fosztogatástól megmentse, 200 aranyat és a már szeptember 10-ikén kivánt 20,000 frtot vagy a róla szóló váltót követelte. A 200 aranyat a polgárság készségesen összehordta s kérésére Fekete a váltóval is megelégedett, mire 10 órakor seregével eltávozott. A poroszok vesztesége 12 ember, 19 ló és egy ágyú. A váltót egy lipcsei bank tartozott kifizetni. A fosztogatásban ekkor csak 17 polgár károsodott, míg szeptember 10-ikén 348 emberen esett kár.[114]

Fekete humánus eljárásáért a város szeptember 20-ikán egy köszönő és hálairatot szerkesztett, melyet még aznap meg is küldtek neki.[115]

A támadáskor Fekete alatt két lovat szúrtak le és maga is jobb lábán megsebesült. Ekkor mindenképen rászolgált arra, hogy valamelyes katonai kitüntetésben részesüljön. Midőn azonban ezt hiába várta, sőt midőn 1779 telén II. József hét Laudon-hadosztálybeli tisztet érdemkereszttel tüntetett ki, még pedig olyanokat, a kik Brixnél, Pascopolenál és Prága mellett szégyenteljesen megfutottak, Fekete Hadik révén egy pro memoriában kitüntetését kérte.

Ennek a pro memoriának nem éppen alázatos hangja ügyét még jobban elrontotta.

Kitüntetésben nem részesülvén, 1779 január 7-ikén áthelyeztetését kérte a toscanai hadosztályhoz, mivel érzi, hogy saját tisztikara előtt semmivel sem igazolhatja érzékeny mellőztetését. Midőn ez áthelyezésben sem részesítették, a tescheni béke után nyugalmaztatását és vele az évi 2000 frttal járó tábornoki rangot kérte. Ezt ugyanazon év deczember 3-ikán meg is kapta azon legmagasabb, de megalázó kitétellel, hogy atyja érdemeinek tekintetbe vételével adják. Deczember 27-ikén megkapta a végzést és ezzel a hadseregtől megvált.[116]

Midőn később II. Józseffel személyesen beszélt, ez kinyilvánította előtte, hogy szolgálatjára még számít és azt hiszi, hogy ezt tőle sohasem fogja megtagadni. Fekete erre hajlandónak mutatkozott, kifejezvén, hogy a felség családjáért bármikor is kész életét feláldozni, de most a harcztéren megrongált egészsége miatt a magánéletbe kell visszavonulnia.

Bántotta mellőztetése és ezután is csak úgy volt hajlandó a hadsereg kötelékébe újból belépni, hogyha valamely dandár élére rendelik. Két év mulva II. József három levélben és egyszer szóval is megigérte, hogy visszatérése esetére dandárparancsnokká teszi, ámde nem fogadta el.

Fekete később, a török háború kezdetén kérte behivatását, de csak mint tényleges vezérőrnagyot tartották nyilván. II. Lipót trónralépésével behivatását újra kérte és kapott is igéretet, de mint maga írja: «más az igéret, más a megtartása». Hasonlóan folyamodott I. Ferencz trónrajutásakor a franczia háborúk alatt, de választ sem kapott. Kerülő utakon tudta meg, hogy nem alkalmazzák, mivel «egészsége legkevésbbé sem védi meg az iszákosságtól».[117]

Fekete katonai pályája furcsa történetének egyszerű magyarázata sok más magyar generális sorsának. Hasonlóan járt majdnem mint Gvadányi József, a Sztárayak, a Telekiek, az Orczyak és mások.

III.



A kegyvesztett generális. A kegyvesztés okai. Óriási adósságok. Egy katonai pör. Igaztalanságok. Nyugdíj-lefoglalás. Feleségének intrikái az udvarnál. Hadi pályájának jellemzése.

A hadi levéltár aktáiból és magánemlékeiből három ok világlik ki, mely arra szolgált, hogy személye II. József előtt kegyvesztetté legyen s mely őt a magyar generálisok rendes sorsára juttassa s mely erőszakos mellőztetését, gyors és megalázó nyugdíjaztatását megvilágítsa. Az egyik óriási adósságai, a második a fölebbvalójával folytatott hadi pör, a harmadik feleségének udvari cselszövényei.

Említettük, hogy a tábori élet a maga költséges változatosságával, de egyúttal sokszoros egyhangúságával csakhamar igen kellemetlen helyzetbe sodorták. Lassankint nagyobb adósságokba keveredik, melyeknek kifizetésével édes-keveset törődött, úgy hogy kezdetben apja, ennek halála után egész élete folytán ő maga kénytelen azokat törleszteni. Ezek 1783-ban 23.587 frt 58 krra rúgtak, melyeket 1785-ben apja kifizetett.[118]

Ezek bevallott adósságai.

Hitelezői néha évtizedes utánjárással juthattak pénzükhöz vagy annak kamataihoz. Nemtörődömségének természetes következménye volt, hogy azok felsőbb helyen keresték pénzüket. 1777 február 26-ika óta állandó panasz érkezik felsőbb hatóságához. Hitelezői közt barátain, bajtársain kívül polgárok és kalmárok foglalják el a legnagyobb helyet s mivel ő maga nem volt hajlandó tartozásait törleszteni, azokat fizetésének lefoglalásával a hadi fenhatóság törlesztette.

1777-től 1791-ig körülbelül 19,628 frt 85 kr és 2559 aranyra rugó adósságot tiltottak le fizetéséből. Ennek behajtásával a troppaui, tescheni, pozsonyi, sőt gráczi hadipénztárnak és parancsnokságnak elég dolga akadt, de Feketének ez volta legkisebb gondja, úgy hogy 1792-ben maga sem tudta, valjon maradt-e még nyugdíja s a hadipénztár kétségben volt az iránt, valjon kivánja-e még azt s ne helyezze-e czim és jellegen kívül, mire ő maga jelentkezik, hogy nyugdíját a budai katonai pénztárból fogja évenkint fölvenni.

Voltak azonban Feketének is követelései, melyeket a hadipénztár hasonló szorgossággal hajtott be.

Ez a sok adósság, annak behajtása és a vele járó hivatalos apparátus mind Fekete könnyelműségét, mind a katonai adminisztráció bizonytalan ingadozását jellemzi, Feketét illetőleg azonban sokban hozzájárult, hogy hitelét odafönn megingassa.

Ennél súlyosabb ügygyé vált a Sauer generálissal még tényleges szolgálata idejéből származó pöre. Sauer Károly a Löwenstein-svalizsérok egyik legjelesebb tisztje, a ki már 1758-ban hősi tettei miatt Ahrendorfnál, 1759-ben Kunersdorfnál, 1760-an Schlesisch-Neustadtnál, Landshutnál, 1761-ben Schweidnitznál, 1762-ben Bondorfnál, Freibergnél tüntette ki magát és 1763-ban a Mária Terézia-rend lovagja lett. Úgyszólván hősi cselekedeteivel emelkedett az ezred hírneve is. Rendkívül bátor férfiú, a ki a király kegyét nemcsak serege vezetésében, hanem személyes bátorságával is örökre biztosította magának. Feketének közvetlen fölebbvalója, kitől az ezredesi hivatalt is átvette. A két férfiú között nagy versengés forrott az érdemek szerzésében, de míg Sauernak dicsőséges multja volt, addig Feketének olyat csak szereznie kellett. E mellett a katonai adminisztráczióban mindkettő egyaránt könnyedén vette dolgát.

A több éven át húzódó kétséges és főleg az alantas Fekete obesterre nézve gyanús ügy 1777-ben pattant ki, midőn a katonai kormány jelentést vett, mely szerint a Löwenstein-svalizsér-ezrednél fizetési hátralékok forognak fönn és az ezred pénztárából elég tekintélyes összeg hiányzik. Első sorban Feketét vonták felelősségre, a ki válaszában egyenesen bevallja ez ügyben tehetetlenségét: hogy elszámolni nem tud, mivel ő ezt a hiányt Sauer ezredes távozásakor és az ezred átvételekor nem vette oly szigorúan s nem is tudott eredetéről. Erősen hangsúlyozza, hogy az ő ezredessége idejében semmiféle visszaélés nem történt. Erre a morvaországi hadi parancsnokság elrendeli, hogy a hiány Fekete fizetését terhelje és arra jegyeztessék. Fekete fölebbezésére Sauer generális válaszol s menti magát, mire Feketét, Sauert, Styner őrnagyot, Oberlein századost és Holinszky számvevő őrmestert kihallgatják. Ezek szerint Sauer alatt semmiféle hiány nem volt megállapítható. Erre Fekete Dambrováról július 26-ikán kelt védelmében kifejti, hogy a 2649 frt 6 2/8 kr pénztárhiány és a 221 frt 59 kr bizottsági költségbirság Sauert terheli. Egyéb tanukra hivatkozva kimutatja, hogy az ezred átvételekor a generális a pénztárt át nem vizsgálta, annak állását ki nem próbálta, mire ő azt jóhiszeműleg át is vette. Az ügy ekkor a morvaországi hadi parancsnokságtól fölmegy a hadügyminisztériumba, a hol Feeder tanácsos veszi át s a két félt egyben értesítette, hogy itt Fekete tévedéséről van szó, minélfogva őt terheli a felelősség. Ugyanakkor tárgyalják Feketének az ügy reviziója érdekében fölterjesztett kérvényét is. Időközben a galicziai hadi parancsnokság kereken tudomására hozza Feketének, hogy szünjön meg fölebbezni és panaszával ne forduljon többé semmiféle forumhoz. Fekete reviziós kérvényére azonban az udvari hadi tanács fölkéri a peres aktákat. Látván, hogy ügye a galicziai katonai hatóságnál nem nyer kedvező elintézést, 1778 januárban kéri, hogy a Löwenstein-svalizsérezredet Galicziából helyezzék át a Lobkovicz vagy toscanai nagyherczeg dragonyosezred kötelékébe. Ezzel a kérésével azonban elutasították.

Január 28-ikán a hadi parancsnokság elrendeli, hogy Fekete fizesse ki a szóban forgó hiányt, vagy pedig fizetéséből foglalják le. Február 8-ikán Sauer Msmowról nyilatkozik, hogy mivel pörében kedvező elintézést nyert, nem tartozik a hiány egy részét födözni. Ugyanakkor kérik Bécsből az ügynek újabb állásáról szóló újabb fölvilágosítást. Feketének az ez évben kért nyugdíjaztatásakor a pénztárhiány nyugdíját terhelte.

Ennélfogva adósságokkal terhelve, a kitüntetésben mellőzve és még súlyos gyanutól befeketítve távozott a hadi kötelékből. Daczára annak, hogy ez év kezdetén ügyét rendezendő kétszer is járt Bécsben, daczára, hogy augusztusban történt bevonulása után legott Marienbergnél egy fényes haditettet vitt végbe, a hadseregtől megvált.

A pör tovább folyik. Ezúttal a pozsonyi katonai parancsnokság ügykörébe kerül. Feketének végre 1781 április 18-án a 4434 frt 35 4/8-ad krajczárra hiányt és költségeket levonták, de a tartozás 4571 frt 18 2/8-as krajczárra terjed, miért is elrendelték, hogy a hiányzó összeg is levonassék.

Így intézkedett az udvari hadi tanács is. A lesújtó ítélet ellenére Fekete nem hagyja ügyét, de sikertelenül, míg végre önmaga is belátja, hogy az igazságot nem a katonai hatóság szokta osztani, tehát belenyugszik és a követelt összeggel nyugdíját terhelteti (1875). Mintegy erkölcsi elégtételül említi későbbi emlékeiben, hogy Sauer generális hasonló sorsban részesült.

A katonaságtól távozván, még egyéb ügyekkel is terhelték őt. Már 1780-ban követelik rajta az ezred regulamentumát, melyet azonban Ried generális hagyatékában nemsokára megtaláltak. Ugyanakkor követelik tőle a meg nem lelhető ezredi gyógyszerészkönyveket, melyeket hivatalbeli utódjának, Kollonics gróf ezredesnek nem adott át. Végre ezek is megkerültek. Egy másik követelésnek, körülbelül 5190 frtnak törlesztését, mely a ki nem szolgáltatott gyógyszerészi és egyéb pénzekből állott, Fekete már szó nélkül elvállalta. Ekkor (1785.) Fekete a hadi pénztárnak a 4571 frt 18 2/8 kr. és az utólag elvállalt 6136 frt 75 krt nyugdíjilletékére rovatta.

Kegyvesztettségének harmadik oka saját felesége, a kitől már hadi pályájának befejezte előtt véglegesen elvált, részint azért, mivel érthetetlen szeszélyeit és gőgjét ki nem állhatta, részint, mivel azt hitte és ez későbben be is bizonyosodott, hogy ellenségeivel szövetkezve, kegyvesztettségének és balszerencséjének okozója.

Eszterházy Jozefának mind az udvarnál, mind a legmagasabb körökben élvezett befolyása, melyet kétségkívül előmozdított az a viszony, melyet Lacy marsall egyik barátjával kötött, sokban hozzájárult, hogy a könnyelmű férj és a látszat szerint könnyelmű katona elvesztette a felsőbb körök kegyét.

Feleségével ez időtől fogva csak a biróság előtt találkozik, a hol az férje ellen vagyona eltékozlása miatt pört indít.

Többszörös óhaja és törekvése, hogy a hadsereghez visszakerüljön, az ehhez érzett nagy szeretetének és a katonai változatos élet vonzalmának tanúja. Ez a vágy és csalódása végső napjáig fúrta őt. Több levélben, számos versében ismételten említi, mily galádul fosztotta meg «a tatár irigység», «az udvari Caballe» a hadi pálya dicsőségétől.[119] Ő az «Isten haragjából régi káplár», ki a «betsület útjába» járt és «diadalmat nyert néha Burgusoktól», ötven éves korában politikai dicsőségért kezdett lelkesedni, mely érzelem alól azonban ki-kitör a katonaszív elkeseredése és a mellőzött ember boszúja. Ily szellemben írja 1800 körül fiának, ki ekkor Galicziában utazgat, Vengerkából küldött levelére[120] «Valóban irigylem néked azon vidéknek látogatását, mellyben én sokféle okokra nézve szerentsés voltam. Singaván lakott a most meghalálozott Generális Sauer akkori Obesterem; Olesiczán lettem Obester és kártyavárait előmenetelemnek (bár azokat irigység szele elpusztította,) építeni kezdettem. Jön ehhez, hogy fiatal ’s egészséges lévén, a bút-bajt alig éreztem:

Hadaknak Istene nem szünt ketsegtetni
Borostyán szerzéssel, ’s velem reméltetni,
Hogy diadalmakra Vitéz sereginket,

Vezérleni fogom, mert noha népinket
Hódítnám, nem hagytam szívem bágyasztani,
’S úgy tudtam időmet két karban osztani,
Hogy kötelességem gyorsan meg tétessék;
De mégis mulatás el ne mellőztessék;
Dombiczán, Tarnovon Amor lépes méze
Szívemet elfogta, de rajt nem tetéze,
Mert naponkint mégis legényim munkáltam,
Vagy hasznos sereglést fejemből próbáltam.
Így éltem Ifjantan azon szomszédságba,
Nem vélvén, hogy jutok oly nyomorúságba,
Mely már régtől fogvást kínozva lelkemet,

Sem hogy had piarczról el nyomnak engemet,
’S későbben kivánván Hazát építeni,
Hogy udvarnál bajba, szint a fog ejteni,
Mert tsak Törvényünknek, ’s ő néki szolgáltam,
Demagogusoknak pedig ellent álltam,
Kik mindent intézvén maguk rút hasznára,
Mászva mégis értek, jóknak jutalmára,
Azt sem véltem akkor, hogy én vénségemre
Siránkozva nézzek fogyott értékemre,
S a’ rendet szeretvén, mégis bele düljek
A’ került örvénybe, ’s torkig elmerüljek.»

Összes kártyavárainak összedőltén siránkozik e versben, pedig mindegyikhez sok tehetséggel, nagy ambiczióval, de még több önérzettel fogott, de éppen egyéniségének e tulajdonságai buktatták ki először a hadsereg kötelékéből, majd az udvar kegyéből s végre az országintéző rendek sorából.

Hadi ténykedését nemcsak a vitézség, hanem a humánus katonai szellem jellemzi. Oly katonai szellem, mely nem értett ugyan a magas állásához szükséges hivatalnoki pedánssághoz, de annál inkább tudott a fegyelemhez, a lovagiassághoz, a gavallérsághoz és vitézséghez. Oly erények, melyek a háborúban több sikerre vezetnek, mint a békében, pedig az ő rövid hadi pályája épp a békés időbe esik, mikor műveltsége a szellemi munkásság terén több hasznot hajtott volna, mint a táborban. Összes nevezetes bajtársai a háborúban tüntethették ki magukat s aztán a nyugalmas években sokat elnéztek hadi dicsőségük kedvéért. Neki ebből nem jutott ki. A bajor örökösödési háború, melyet franczia verseiben oly lelkesedve üdvözölt, inkább egy óriás méretű hadgyakorlat volt, semhogy benne kisebb csapatok nagyobb feladatokat végrehajthattak volna. Marienbergi dicsősége az egyedüli kimagasló hadi tett, melynek gyümölcseit azonban nem élvezhette.

Egy szóval, a körülmények itt sem kedveztek tehetségeinek.

Katonaerényeit azonban nemcsak az elősorolt dolgok bizonyítják. Levéltári adatok szerint 1778-ban a legfelsőbb katonai hatóságtól az ezredparancsnokok számára a korlátlan pallosjogot kérte, hogy a béke idején vagy a háború előtt és alatt állandóan ismétlődő katonai szökéseket statarialis büntetéssel megszüntesse. Mivel kérése a regulamentumba ütközött, megtagadták. Ugyanakkor a fegyelem föntartása végett kérte, hogy ezredkiegészítő csapatainál tiszteket is alkalmazzanak. Első izben hallani sem akartak róla, végre megengedték. Alárendeltjeinek nyomorán, elhunyt tisztjeinek özvegyein és árváin pedig nemcsak tényleges szolgálata idejében, hanem utána is, pénzzel és közbenjárásával igyekezett segíteni.

Fekete János katonai pályáját, mint megannyi más magyar generálisét, az egyéni önérzet, a büszkeség és a lelkesedés érzelme aranyozza be. Ő az érzelem katonája volt, a ki hadi tevékenysége alatt nem értett a felsőbb katonai tisztségekhez is megkivántató bürokrata rendszerhez és inkább saját hadászati invencziójának sugallatára, mint föllebbvalóinak vagy a regulamentumnak parancsszavára hallgatott.


31. GRÓF FEKETE JÁNOS CZIMERE.[121]





ÖTÖDIK KÖNYV.
II. JÓZSEF ALATT.


I.



A trónváltozás következményei. Fekete György nyugdíjaztatása. Fekete János gyűlöli II. Józsefet. Jellemzésük. Fekete szórakozik. Kiadja a «Mes Rapsodies» franczai költeményeit. A «Copie» és a «Refutation». A «Mes confessions» költeményeinek jelentősége. Az indexre kerülnek. Hatásuk. Állítólagos német munkája. Pénzzavarok.


32. FEJLÉCZ EGY II. JÓZSEF FÖLÖTT MONDOTT GYÁSZBESZÉDBŐL.[122]

Mária Terézia, a Fekete család egyedüli jótevője és pártfogója, a kinek Fekete György méltóságát és terjedelmes vagyonát köszönte, 1780 november 27-ikén halt meg. Igaz, hogy a kanczellár nagy népszerűségét és a függetlenül gondolkodók szeretetét föláldozta, de azért nem szünt meg a bécsi udvartól minden hazafias áldozatért a hazának a viszonyokszabta és a körülményekengedte újabb előnyöket kinyerni és biztosítani.


II. JÓZSEF CSÁSZÁR.[123]

A trónváltozás nemcsak az országra, hanem a királynő egyes kegyeltjeire nézve is végzetessé vált. II. József trónraléptével az udvari szellem, az állami háztartás rendje, a közigazgatási rendszer majdnem máról holnapra megváltozott. A tettekre vágyó fejedelem, a ki már anyja életében sok kiváló jelét adta annak, hogy országait a szellemi és politikai haladásban európaibb, még pedig az eddigi állapotnál több hasznot hajtó anyagi színvonalra emelje, s kit eddig a királynő konzervativ kormányzása és akarata sok reformtól visszatartott, most még ifjú korából megőrzött lelkesedéssel fogott államfölújító és nemzeteket, ha kell, fölforgatás árán is átalakító eszméinek érvényesüléséhez. A korviszonyokhoz képest egy önalkotta elméletnek, politikai utópiának megvalósítására törekedett, mert sem monarchiája, sem népe, különösen annak papsága és nemessége, nem volt hajlandó arra, hogy újításait elismerje, kecsegtető üdvriadallal vagy örömmel fogadja. A köznép maga, mely a változást, a jobbulást óhajtotta, még halála után is kesergett érte, a nemesség, melyet kiváltságainak gyökerén támadott meg s mely az évszázados alkotmány intézményeiben és a közigazgatásban látta kiváltságainak biztosítékát, halálát újjongással fogadta.

Bár a jövő a császárnak adott igazat és eszméit jobbára megvalósította, de korának hatalmasai intézkedéseinek ellentállottak és még életében fölforgatták.

Trónraléptével legott munkához fogott. Eljutott tehát oda, a hová évek hosszán vágyódott. Már korábban is többször hangoztatta: csak tíz évre van szüksége, hogy terveit végrehajtsa. Most e tíz évnek kezdetén állott, nem remélve azt a véget, mely tervszerű és igaz meggyőződésből eredt munkásságára vár. A mit jóindulattal és lángeszű divináczióval kezdett, azt később egy tollvonással kellett eltörölnie.

Föllépése elsöpörte Mária Terézia kegyeltjeinek nagy számát s reformjainak több nevezetes államférfi és katona esett áldozatul. Ezek egyike Fekete György gróf, a ki József erőszakosan fölforgató intézkedéseinek hivatalból is ellenszegült, midőn a koronázatlan király a magyar alkotmány és közigazgatás ellen intézte támadását. Györgynek indokolatlanul meggyanúsított fia pedig méltó elkeseredéssel és nem titkolt bosszúvágygyal hagyta el a katonai pályát, a melyen tehetségeinek már-már sikert elérő mesgyét vágott.

Fekete Jánosnak egész szellemi lénye, jelleme, törekvése és szórakozásai minden ízében ellenkezők a császáréival.

A lelkes katona nemcsak a katonai bürokratizmus megtestesült ellenségeként áll Józseffel szemben, hanem politikai meggyőződése, belénevelt arisztokrata fölfogása, régi magyar nemesi mivoltának átható érzete is ellentmond a monarchikus jozefinus szellem zsarnoki erejének. Lelkéből gyűlöli a császár rendszerét, de nem azzal a hévvel, a melylyel egy elvet gyűlölnek, hanem a mint a meggyűlölt személyiségnek: a császárnak elveit szokás gyűlölni és üldözni. Ettől az érzelemtől hajtva hagyja el a katonaságot és nem tér oda vissza a császár hivására sem. Ettől vezetve a társadalmi és politikai téren is fölvette ellene a harczot. Igaztalanul ugyan, mint azt későbbi vallomásai elárulják, de mégis bizonyos, a megsértett ellenfél által elismert joggal. Működése tehát inkább a császár személye ellen irányult, s csak másodsorban intézkedései ellen. És a gyűlölség azonnal megszűnik, mihelyt a császár nem él többé és az autokrata, reakczionárius I. Ferencz uralkodása alatt József szabadelvű intézkedéseinek egy részét visszaóhajtja.

Fekete különben is Voltairenek és irányának testi-lelki híve, mig a császár Rousseau tanítványa. A voltaireianus bölcselete lassan és önállóan fejlődik át bizonyos eredeti világfelfogáshoz; Rousseau híve, mihelyt a hatalmi polczra jut, mint II. Frigyest követő fejedelem, kiváló eredetiséggel kívánja országait átalakítani és alattvalóit boldogítani. A voltairei epikureizmusnak és fölületességnek esküdt ellensége, államában a katonai rendet és szigorú kötelességtudást kivánja, mint azt Poroszországban látja.

II. Frigyes Józsefnek is, Feketének is ideálja, s mig Fekete, ki a csatatéren ismerkedett meg Nagy Frigyes tehetségével és vele magánuton is érintkezett, neki föltétlen bámulója, addig József bár sokban utánzója és követője, mégis politikai ellenfele. Ez hagyományokat tipró intézkedéseiben a rendiség kiváltságait és a felekezetiség palladiumjait nem ismeri el, csakis újító eszméire, a czélszerűségre és a józan észre hallgat. Mint az állam első hivatalnoka, csakis a munkának szenteli magát. Meggyőződése, hogy minden ember szolgálatával tartozik az államnak s a hivatalok betöltésénél a monarchia közjóért lángoló lelkekre volt szüksége, a kik le tudnak mondani az élet kényelméről. Fekete rideg államáért nem akar lemondani semmiről, legkevésbbé nemesi előjogairól. A császár előtt az egyén megszünik, de nem a nemzetekért, hanem a monarchiáért, Fekete mindenekfölött egyéniség, még pedig határozottan magyar. Józseffel, a fukar, makacs, feledni nem tudó, zárkozott, bizalmatlan, föltétlen engedelmességet követelő császárral szemben a művészetet és költészetet szerető, az ünnepélyeket, a drága szövetekben ruházkodást, a családi kincseket fitogtatni akaró és az aranyos termek fényesre viszkolt pádimentumát megszokott udvaroncz állott, ki azonfölül nyiltszivű, jókedvű, pazarló, kényelemszerető és czigány természetű főur is. A császárral csakis a makacsságban és meggyőződésének szívósságában rokon, a mely rokonság azonban két ilyen egyén csak elválaszthat és sohasem egyesíthet. Az a nagy szeretet és rajongás, a melyet Fekete egykor a fiatal császár iránt érzett, most tízévi gyűlölséggé fajult. Érezte, sőt vallja is, hogy József nagy fejedelem, a ki hősnek született, látta, hogy minden vállalkozásában szerencsétlen, tudta, hogy mélyeszű férfiu, a ki azonban korlátlan erőszakosságával észellenes dolgokat művel, hogy spártai jellem, ki csak jót és hasznosat akar, de kiváló autokrata, a ki csak rosszat teremt; tudta és vallotta is, hogy Habsburg Rudolf óta ő az egyedüli nagy Habsburg, de rossz nevelése, önfejűsége és szarkasztikus valója lerontja a nép és a külföld imádatát.

Ilyen fölforgatással Fekete nem várhatott s nem is várt semmit sem a császártól, sem annak kegyeltjeitől.

A katonaságtól megvált generális ezután kizárólag szenvedélyes kedvteléseinek élt. Szinház, gyakori utazás, hazardjáték, a költészet és később egy kalandos politika foglalja le idejét. A két utolsóban lelte meg tulajdonképeni életczélját. A többi magyar érzelmű főúrral együtt, a kik József alatt politikai tétlenségre voltak kárhoztatva, s kiknek forró hazafisága tevékenységre alkalmat nem talált, megvárta, mig vállvetve részt vehet a nemzet újjáteremtésében, vagy, a mint ő mondja, a «haza építésében».

Elhagyván a katonai pályát 1780-ban nagyobb utra kél a «római birodalomba,» a hova «egészségének helyreállítása végett» négy havi engedélyt kapott a katonai hatóságtól.[124] Franczia emlékirataiból tudjuk, hogy szabadságoltatásának ez a czíme, csak czégér, hogy a katonaságtól, melyet «dicsően szolgált, de dicstelenűl végzett be», menekülhessen. Útja a Rajna felé vezetett, hol már annakelőtte is megfordult, midőn II. József császárrá koronáztatása alkalmából Frankfurtban mulatott.[125] Még útközben fogamzott meg benne a szándék, hogy franczia munkáit: verseit, levelezését és prózai műveinek egyrészét egybegyűjti és kiadja.[126] Nagy arányú levelezéséből főleg a Voltaire-rel, Ligne herczeggel és körével közölt levelek, prózai műveiből a Mária Teréziát és Ferencz császárt jellemző beszédek, az 1764. országgyűlés jellemzése és a voltairei levelekben foglalt politikai irányzatú «Copie» és «Refutation»[127] költi föl az általános érdeklődést.

A «Copie» Voltairetől, a «Refutation» Feketétől származik. Az támadó, ez védő irat.

Ez a két gúnyolódva írt elmélkedés a bécsi udvarnak, Kaunitznak és Mária Teréziának álnevek alatt tárgyalt jellemzése. Erese, Aranda, Amman, Miranda, Spanyolország, Madrid helyett a királynő, Kaunitz, Voltaire, Fekete, Ausztria és Bécs értendő.

Voltaire szerint Spanyolországban a szabadság bűn, a szellemi eldurvulás megfizethetetlen érdem, az uralkodás olasz harlekinád. Volt idő, midőn Cicero és Virgil volt az egyetlen engedélyezett olvasmány, midőn a gondolatokat megvámolták, midőn egy könyvárús, a ki egy udvari tisztnek betegsége alatt könyvet adott, a gályára került. Mindenben a jezsuita uralom kerekedett felül, s Konstantinápolyban a görög rabszolga szabadabb, mint az osztrák alattvaló. Megfélemlítéssel uralkodnak s a politikus nem meri egy courtisane fülére bízni azt, mit az angol az egész parlamentnek, a népnek, a világnak elmond. Itt a vallás az első hatalom, ez pedig üldözi a merész szót, jobban mint Attila vagy Tamerlan, a merész író pedig a trón megingatója. Alig van három vagy négy ember, a ki nyiltan mer beszélni, s a «coetus selectus», melyben a férfi be meri vallani érzelmeit, titokban működik. Csak Anglia és Poroszország szabad, mert lerázta a római igát.

Fekete szerint Voltaire téved, távolból nézi a dolgokat s messziről ellátott mendemondáknak ad hitelt. Aranda miniszter nem reformálta ugyan az előítéleteket, de sarokba szorította a jezsuitákat. Szellemes ember, a ki a művészetek és a franczia irodalom pártfogója, szereti az olasz operát, de e mellett parókájára és ruházatára épp oly nagy gondot fordít, mint a diplomatiára. A hízelgők és udvarlók csoportja nem érzi szükségét a gondolatnak, a merész támadásnak s bár a miniszter az uralmi formát átalakította, a vallás hatalma óriási. Voltaire, d’Alembert és Marmontel műveit száműzték az udvartól, mert a királynő fél szellemüktől, pedig örökösen róluk beszélnek, őket idézik és híveik száma az egész környezet. A kormány nem üldözi a filozófust, az uralkodó a néppel sokat törődik és híveinek üdvét emelni óhajtja. A «coetus selectus» nem oly erős, hogy itt is megteremtse azt a szellemet, a mely Francziaországban otthonos, de a tudatlanság nem egyetemes. A szellemi reformokat sem a miniszter, sem a kormány, sem az uralkodó nem fogja keresztül vinni, mert a reformokat rendesen pár elszánt egyén teremti meg.

Ugyanebben a munkájában látott napvilágot a «Lettre sur la diète de 1764.» az oly nagy lelkesedéssel összeült, de annál kevesebb eredménynyel eloszlott országgyűlésről írt levele, melyben a nemesi felkelésnek atyja által elkerülhetetlenül szükségesnek tartott és állandóan sürgetett, de a nemzet egyeteme által el nem fogadott reformját magasztalja.

Nevezetes még a «Mes confessions» czimű verse a frankfurti koronázás idejéből, a melyben leplezetlen, sőt kiméletlen magajellemzése kelti föl az olvasó figyelmét.

A többi: a versek, az elbeszélések, a beszédek és gondolatok inkább kulturtörténeti adalékok, semhogy a mai általános érdeklődést Fekete verselő munkásságára irányítsák. Látjuk bennük, mint forgolódik az annyira művelt udvaroncz a bécsi udvar pajkos és negédes köreiben, mint élvezi annak franczia ledérségét, mint csillog szellemével ama jelentős körben, mely az imádott királynő, de különösen férje közelében a franczia udvart, a franczia műveltséget és irodalmat pártolja és utánozza.

Ezek a művek azoknak az előkelő írói férfiaknak jellemzését foglalják magukban, a kik czéljukul tűzték ki maguknak, hogy – ügyet sem vetve az akkor Bécsből fejlődő és erősbödő német szabadon gondolkodó irodalomra, – az udvart a franczia szellemnek foglalják le s a szinházakban és a társaságokban a franczia gondolkodás hódító útját előmozdítsák és hatását megszilárdítsák. Ligne, Ayrenhoff, Ried és maga Ferencz császár voltak ez iránynak legkiválóbb szószólói.

Fekete ebből a szempontból válogatta össze jelentősebeknek látszó munkáit; midőn azonban 1781 évben a «Mes rapsodies» két kötetét közrebocsátotta, ez a szellem már nem hódított. Ferencz császár halálával lassankint az udvarból, majd a társaságból, végre a hadseregből is tünedezett. József köre irodalomra és művészetre nem igen adott, ez haladhatott a maga rendes demokratikus útján. Helyette tehát a Denis, Gellert, Gleim, Müller János Henrik Frigyes, Schröder és mindenekfölött Lessing úttörő munkássága kaput nyitott a német szónak és költészetnek Bécs szinházaiba, a társaságokba és a lapokba. Lessing személyes megjelenése után az ő művei és velük a germán szellem hódították meg az udvart, II. Józsefet, a körülte csoportosuló szabadkőműveseket s más titkos társulatokat. Bár maga II. József sem a tudományt, sem az irodalmat nem sokra becsülte, mégis germanizáló törekvéseinek előnyére szolgált a már hatalmasan föllendülő német irodalom.

A «Mes rapsodies» franczia szelleme tehát már nem talált Bécsben termékeny talajra, s a mit hatásáról tudunk, az csak annyi, hogy baráti körben: az arisztokrácziánál, a katonaságnál csakhamar elterjedt, a nélkül azonban, hogy a köztudatban mélyebb medret vájt volna. Nem terjedt el hazánkban sem és igen kevesen olvasták. Híre ugyan terjedt, sőt még bizonyos nimbuszt is adott írójának, de az akkori magyar írói nemzedéket nem lelkesítette. Inkább beszéltek róla, mint olvasták, sőt legendákat is költöttek írójáról, mint azt Beretsinyi Nagy Lászlónál, Aradmegye jeles monografusánál olvassuk, ki azt mondja, hogy «a titokzatos tudományokkal foglalkozó» Fekete franczia munkái «Amstelodamban» adattak ki. A már mondottakból kiviláglik, hogy ezt a művet még a külföldi irodalomban oly alaposan és majdnem egyetemesen jártas Kazinczy Ferencz sem olvasta.

A könyv különben is az indexre való volt. Szelleme, mely leplezetlenül hirdeti az enciklopédisták tanait, mely Voltaire-ből táplálkozott, mely vallásellenes tendencziákban gazdag s szocziális fölforgatásra is törekszik, s mely végre az erkölcsöt illetőleg is sok kivánni valót hagyott fönn, a czenzurának, még az amúgy is enyhe jozefinus sajtórendeletnek is megsérti pontjait, a mennyiben a katholikus vallást rendszeresen ostromolja, a lábrakapott hitetlenséget terjeszti és elősegíti.

Fekete tudta ezt s azért, habár jelszava «inque meo nullum carmine crimen erit», mégis névtelenül és Genfben adja ki munkáját.

A könyv tényleg az indexre került s hatása ezzel is elmaradt. Későbben azonban, midőn II. Lipót alatt az új szellem iránt Magyarországon is fölébredt az érdeklődés és Fekete politikai szereplése lekötötte iránta a közfigyelmet, annál szorgalmasabban forgatták főúri barátai és elvtársai.

Fekete e franczia műve kiadásának egyik czélja az is volt, hogy a külföldön, főleg Francziaországban is elterjedjen. Vajjon írói ambiczióját sarkalta-e ezzel, vagy poziciót akart teremteni magának, az kétséges. Dalolt, írt francziául, mert ilyen volt a divat, s mivel jól írt, sőt Voltaire dicséretét is kiérdemelte, tehát költött tovább is mindhalálig. Fő czélja pedig az volt, hogy voltaireianus gondolkodását a jozefinus korlátolt józansággal összemérje, hogy meggyanusított jellemét a maga őszinte mivoltában tárja ki barátai előtt. S mindezt el is érte. Sajnos, hogy idegen nyelven teszi, ámde még nem látta be, hogy eszméi csakis akkor hathatnak, hogyha azokat nemzete szűk körében iparkodik érvényesíteni. S ekkor talán még nem is érlelődött meg benne az a szándék, hogy politikailag is hasson, inkább emléket állított, élete egy nevezetes és nem dicstelen korának, a melyben a legmagasabb kitüntetések között is megőrizte lelke ifjú ragaszkodását a költészet és a barátság iránt.

Franczia művét még 1782-ben, Hollandia és Németország bekalandozása után, egy németül írt munkája követte.[128] «Die Buchstaben, oder Bruchstücke über was Sie wollen; kein ABC weder für grosse noch kleine Kinder» czímű műve, mely Dessauban látott napvilágot. Tárgyát, körét és irányát csak cziméből sejthetjük; a munka maga egyetlen példányban sem ismeretes.

Úgy látszik, teljesen elkallódott, s csupán a bibliografiai adatok őrizték meg emlékét.[129]

E két munkával tetemesen rászolgált arra, hogy Bécset, az udvart és saját otthonát kerülje, nehogy alkalmatlan zaklatások nyugalmát zavarják. Ezért még 1782-ben és 1783-ban Olaszországba utazik, majd hosszabb ideig tartózkodik Triesztben, a honnan atyja hivására is, de főleg pénzzavarok miatt ismét haza jön. Ily értelmet olvashatunk Széchenyi Ferencz grófhoz írt és pénzügyleteinek elintézését kérő leveleiből.[130]

II.



Fekete György és Niczky Kristóf. Fekete János jellemzi Niczkyt. Ennek és Fekete apja halála. Utazásai.

Atyja 1783-ban hivatalát ott hagyta és nyugalomba vonult. Áldozatává lett II. József alkotmány- és közigazgatási reformjainak. Az öreg országbiró erős udvari érzelme és hazafias gondolkodása összeütközésbe jutott Józsefnek a helytartótanácson eszközölt reformjával. Kivénült abból, hogy a tetterős fejedelem újításait átértse és őt érvényesítésükben gyámolítsa. Bürókrata sem volt annyira, hogy a rendiségen, a nemesi kiváltságokon alapuló régi alkotmányt megszüntethetőnek vélhette. Annál inkább volt erre hajlandó mindenre kész és általánosan gyűlölt sógora, Niczky Kristóf gróf, kit József Magyarország kormányának élére állított, ki «tetőtől talpig bürókratának mutatta magát, kiben ez országban senki sem bízott és ki annálfogva legméltóbbnak látszott a legfelsőbb bizalomra.»

Sem Fekete György, sem Niczky Kristóf az igaz magyar érzelmű politikusokban még haláluk után sem hagytak áldott emléket maguk után, de míg az leköszönésével kiengesztelte a kedélyeket, ez hivatalvállalásával osztatlan gyűlöletet keltett.

A későbbi paskvillus-irodalom mindkettőt sújtja:

… már kettő meghalt,
És mindenik magyar volt.
Utálatos hamuvá vót,
Minden roszat az koholt;
Egyik kinek Kormos neve
Feketére mutatott,

Betöltötte nevét szive
S vajmi sok kárt okozott.
Másik Niczky Kristóf vala
A hazának Pestise,
A ki minket el-árula,
Pandorának Pixisse,

Méltó kinek koporsóját
E versekkel illetik,
Dicső hazánknak rontóját
Imigyen megtisztelik:

Hic jacet,
Quod omnibus placet,
Quia
Proditor patriae tacet.[131]

Fekete János, a fiú és rokon azonban más emléket állított nekik.

Niczky Kristófról különös módon emlékeznek emlékiratai. Tudvalevő dolog, hogy Fekete Györgynek azért kellett hivatalát otthagyni, mivel Józseffel szemben az alkotmányt, a kiváltságos közigazgatást és a helytartótanács szervezetét védte. A haladó császárral szemben a maradi államférfiu Mária Terézia intézményeit védte, sőt még nádorválasztást is emlegetett. Bukását Jankovics Antal és Niczky Kristóf nyilvános és alattomos támadásai mozdították elő. Niczky sugallta a királynő utolsó éveiben azokat az újságczikkeket, melyek az országbiró munkásságát birálták, érdemeit tépdesték s elítélték, és mikor József alatt Fekete György nyugdíjaztatása szóba került, Jankovics Antal a kanczellár állására Niczkyt ajánlotta a császárnak.[132]

Fekete János emlékiratai szerint, a ki nagybátyját már korán gyűlölte, az új országbiró, vagy mint ő nevezi, Magyarország Sejanusa, «ostora»: nem volt lángelméjű, hanem közepes alantjáró tehetség. Ifjú korában írt munkái: színművei (Tagyrides) kritikán alúl álló művek, melyeket Fekete már tizennyolcz éves korában javított. Csak latinul és magyarul tudott. Szellemtelen, száraz lélek. A mi szellemességét későbben elárúlt, azt alantasaitól sajátította el, kiknek korlátlan zsarnoka volt. Mint hivatalfőnök, megkivánta tőlük, hogy gályarabok módjára dolgozzanak és a császár intenczióit ellenvetés nélkül végrehajtsák. Fenhéjázása és önzése határtalan volt. Állásánál fogva követelte, hogy tekintélye előtt nemcsak hivatalnokai, hanem egész Magyarország földre boruljon. Működése kiölte a haza és a magyarság iránt viseltető szeretetet. Halotti terítőt vetett az országra. Jankovics gróf, a ki hasonló anyagból volt gyúrva, mégsem vállalkozott szerepére, hanem Niczkyre hárította azt a tisztséget, melyet a császár neki szánt.


33. GRÓF NICZKY KRISTÓF.


Niczky és Jankovics egyesült erővel túrták ki Fekete Györgyöt a kanczellariából.

Niczkyről említi György fia, hogy egy ízben, midőn atyja már nyugalomban volt, nagybátyja az öregnek vendégszeretét vette igénybe. Fekete György, a ki sógora jellemét ismerte, vele szemben megőrizte hidegvérét, a házigazda tekintetét és a külső formát. Együtt ebédeltek. Leverő, nyomott hangulat uralkodott. Niczky az asztalnál komor, egyszótagú volt és keveset is evett. Midőn ebéd után a beszéd folyamán egy ablakrésben megállottak, Niczky könnyekkel szemében kért Fekete Györgytől, «ki belőle embert faragott», bocsánatot, mert ellene dolgozott s hivatalából kimarta. Fekete vidám szóval nyugtatta meg az új országbirót s kijelentette, hogy hálát ad Istennek, mivel megengedte, hogy meggyőződését nem kellett föladnia, hogy hivatalától megvált, s örvend, hogy addig, a míg működött, föladatának emberül megfelelt.

Fekete János, atyjának föltétlen bámulója, e jelenet tanúja, mélyen okult atyja sorsán, midőn kijelenti, hogy minden maradékának meghagyja, nehogy valaha hivatalt vállaljon vagy a nemzetet szolgálja, mert a haza, éppúgy mint a fejedelem, mindig hálátlan és «qui publico servit, nemini servit».[133]


34. GYÁSZBESZÉD GRÓF FEKETE GYÖRGY HALÁLÁRA.

Fekete János ekképpen ellenséges lábon állott nemcsak a fejedelemmel, annak közjogellenes intézményeivel, hanem leghatalmasabb hivatalnokával is, a ki egyúttal vérbeli rokona volt. A «Petites reflexions», melyeket 1784-ben kezdett írni, minden sorából ez az olthatatlan ellenszenvet, sőt gyűlöletet sugározza ki.

Hogy a viszonyok tűrhetlenségét elkerülje, ismételten utazgat. 1784-ben Olaszországban, Triesztben és Fiuméban fordul meg.[134] A költségeket apja fedezi, a ki ez évben, hogy fia gondtalanul élhessen, évi 5000 frt segélyt biztosít számára.[135] Ennek hallatára hitelezői tömegesen megtámadják, mire apja, hogy fia megrendült hitelét biztosítsa, 1785-ben tartozásainak összes kamatait kifizeti.[136] Ámde még ez sem teremtett neki kedvezőbb helyzetet, mivel rendes életmódja tetemesen meghaladta az évi segélyt és ő újra hitelezőkre vagy apjára szorult. Adósságainak s vele ezek kamatainak nagyságát maga sem ismerte, de nem is törődött velük. Kedvteléseinek semmiféle hitelező útját nem szeghette, s így 1785-ben ismét utazik. A katonai hatóság megengedte,[137] hogy a német birodalmat beutazza, megparancsolta azonban, hogy Poroszországot ne érintse. Októberben már Bécsben van s innen távozik Morva-, Szász- és Bajorországba, 1787-ben ismét Németországban kalandoz.[138]

Ennek az örökös czigányéletnek eredménye, mint maga mondja 1788 újév napjára:

Im ez uj esztendő soknak ujj boszuság,
Tsak üres erszény is, mely nagy nyomoruság.

Nem kinozna, mint most adósságim súllya,
S Tisztem hátrálása, ki szivem meg dúllja.[139]

Ámde a következő évben már nem énekelhette:

Bár üres erszényem bővebb töltésére,
Adna kedves atyám újjult vetsernyére,
E’ drága szokásnak fenntálló nevére,
Körmöcznek borsábúl fia kenyerére.[140]

Mert atyja ekkor már nem élt, de megérte még azt, hogy családjának és pályájának nagy ellensége, Niczky Kristóf 1787-ben a nemzet nagy örömére meghalt. «Halálát ugyan» – mondja Dugonics a «Niczky-Róka» szerzője – «nem annyira sajnállná, mivel halandó ember volt, hanem csak azt bánná, hogy halálával maga után vinné ő koporsóba egész Magyarországnak átkát».

Niczky felett a közvélemény mint történeti szellem tört pálczát.

Az 1788-ik évet Fekete János beteg atyja körül töltötte, a ki október 19-ikén halt meg, mint a Magyar Kurir mondja: «hosszú betegség után F. Ts. és királyi Fő hadivezér kedves fiának ölében,»[141] s utána veti e sorokat:

Nyugodjál nagy Oszlop! Sok terhit emelted
Hazánknak midőn e szükségét viselted.

III.



János átveszi birtokait. Pörök. Birtokeladás. Fóthi és aradi uradalmai. Adósságrendezés.

Fekete György halálával fiára nagy föladatok háramlottak. A vagyon, mely reá nézett, mindeddig ép és adósságmentes. Atyjának kamatozóan elhelyezett pénze biztos kezekben volt, s a hol szükségesnek mutatkozott, ott a fiú pör útján hajtotta be. Így jutott a pestmegyei Vattay János és neje Törös Máriánál még 1781-ik évből eredő 10,000 forinthoz, melyért az adósok pestmegyei birtokukat terhelték.[142]

A birtokokat, melyek Vas, Somogy, Zala, Pest, Arad, Csanád és Zaránd vármegyékben feküdtek, bár széttagoltságuknál fogva nehezen voltak kezelhetők, apja rendben tartotta és így juttatta gyermekének. A régi kötések alapján a zalamegyei birtokok elidegeníthetetlenek, de megterhelhetők voltak. Hogy idegen kézre ne juthassanak, arról Niczky György végrendelete alapján utódainak őrködő szeme gondoskodott. A többi birtokról tetszése szerint rendelkezhetett.

Adósságainak nagysága már ekkor kénytelenítette, hogy birtokainak távolabb fekvő részeit eladja s így adósait kielégítse. Ezek a Somogy és Vas vármegyékben fekvő részek, melyek a nagy Niczky-hozományból eredtek ugyan, de a Niczky Kristóf örököseivel kötött egyezség alapján eladhatók voltak. Niczky Kristóf egyetlen fia, György három gyermekének: Jánosnak, Lajosnak és Máriának, Erdődy Péter feleségének, csakis a nagy kiterjedésű, de Fekete haszonélvezetében levő zalamegyei birtokokat akarta biztosítani. Ekkor még az öreg Niczky György, a nagyatya szellemében, és kivánsága szerint barátságosan egyezkedtek, míg később, Fekete János halála után, évtizedekre huzódó pörrel nyerték vissza jogos tulajdonukat, melyet Fekete elzálogosítás, bérbeadás és egyéb megterheltetés által alapjában megingatott.

Fekete György a vasmegyei és somogyi birtokokat bérbe adta és így biztosította azokat. János már 1789 június 23-ikán Niczky Györgygyel megkötötte az egyezséget az iránt is, hogy a zalamegyei Betsehely, Pola és Szurd pusztákat eladhassa.

Ennek alapján részint azért, hogy fiának, Ferencznek, a ki ekkor már kimutatta hajlandóságát Illésházy Anna grófnő iránt, biztos megélhetést nyujtson, részint pedig azért is, hogy tömegesen jelentkező hitelezőit kielégítse, a fentnevezett három pusztát eladta.[143] Ennélfogva Szurd, Bakófa, Polány s velük Kápolnásfalu, Táplánfa, Szent-Lőrincz és mások 1790 augusztus 31-dikén 100,000 forinton Festetich György gróf birtokába kerültek.

A zalamegyei birtokok nagy részét s így Rendeket is úgyszintén a pestmegyeieket és az aradiakat idők folytán minél nagyobb adósságokkal terhelte.


35. RÁKOS-PALOTA.


Ő maga leginkább Pest és Arad vármegyékben tartózkodott. Fóthon úri kastélya, vadászterülete volt. Ez közel feküdt Pesthez, hová gyakran behajtatott. Aradban, hol irodalmi munkássága is visszhangra talált, benne nemcsak a gazdag birtokost, hanem a tudóst és költőt, a «Rejtektörténetek» íróját is becsülték.[144] Zarándon tornyos, régi udvarháza, szép vadaskertje, több urodalmi épülete, Ó-Szent-Annán, Új-Varsándon vagy Cserepes-Varsándon, Moróczon és Alatkán tágas instrukcziós pusztái voltak, melyek többször látták földes uraságukat. Oláh és magyar lakosai szerették urukat és védnöküket, a ki pénzzel és egyéb adományokkal segítette őket. Ezek a birtokok sem voltak adósságmentesek, sőt halála után fia kénytelen volt azokat az Edelspacher családnak bérbe adni.

Ezek ellenében Fóth, Palota és Csomád pestmegyei birtokait bérbe adta, de felesége és fia szorongatására még 1790-ben mint hitbizományt fiának biztosított. A pazarlásai miatt aggódó és régóta elváltan élő felesége is pörbe fogta, hogy magának saját holtanapjáig életjáradékot biztosítson. Erre mindkét félnek kötelező testimonialét adott ki.[145]


36. A RÁKOSPALOTAI RÉGI KÁPOLNA BELSEJE.

Katonai adósságainak javarészét a hadi kincstár gondoskodásából már kifizette és e részről nem kellett azért aggódnia, hogy tovább zaklassák, sőt ebbeli kötelezettségeinek oda se nézett, úgy hogy az adósságok teljes törlesztéséről maga sem tudott, midőn a kincstár erre figyelmeztette. Annál inkább zaklatták a faraón vesztő, lovakért és asszonyokért mértéktelenül pazarló főurat nagyszámu hitelezői.

Adósságait szaporította a királyi életmód, a fényes megjelenés és a politikai czélok elérése érdekében tett költekezései.

IV.



Szórakozik. Kiadja az «Esquisse»-t. Ennek jellemzése. A Hompesch-féle konspiráczió. Az összeesküvést fölfedezik. Hompesch menekül. Társaira felügyelnek. Porosz aspirácziók. Országos elégületlenség. II. Frigyes Vilmos tervei.

Atyja halála után egy ideig Pesten tartózkodott, majd ismét utazási szórakozásokban keresett üdülést.

Huzamosabb ideig tartózkodik Bécsben, melynek társasága és irodalmi körei szívesen látták a bőkezű és szellemes grófot. Az a Bécs, a melyben ifjú korát töltötte, nagyon megváltozott. Az «Esquisse d’un Tableau mouvant de Vienne» könyvében, egy múltat és jelent összefoglaló képet nyújt és híven tükrözi vissza, mi vonzotta az írót ehhez a városhoz. Az élénk művészi élet, a mozgalmas társadalom, a művészeti intézmények, a felsőbb körök szórakozásai, maga a nagy városok felesége és romlottsága, minden kor művelt emberére nagy vonzó erőt gyakoroltak. Fekete, ki ennek az életnek minden előnyét kiélvezte, most bizonyos erkölcsi magaslatról birálja Bécs társaságát s művéből kiérzik a kegyvesztett főúrnak keserűsége, sokszor gyűlölte a II. József korabeli székváros iránt.

Azután inkább Olasz- és Németországban járt, hol egyéniségénél fogva is több rokonszenvre talált, s hol írói munkássága alapján nem is volt ismeretlen, sőt, mint maga állítja, több irodalmi társaság tagjává is választotta volna,[146] hogy ha ez olcsó dicsőség ambiczióját kielégítette volna. Tudjuk ifj. Teleki Domokos példájából, hogy ily kitüntetés könnyen érhetett bármely előkelő és gazdag embert, kivált akkor, hogyha még hozzá mágnás is volt s ha pénzét nem kimélte.

Fekete nem ezt kereste Németországban, állandó utazgatásainak komolyabb háttere is volt.

Régi hadi pajtásai közül nem egyet talált ott, kinek házánál azután huzamosabb ideig is mulatott. A régi barátság révén került abba a nagy II. József-ellenes és poroszbarát mozgalomba, a mely ekkor Magyarországon nagyon elterjedt és erős visszhangra talált Poroszországban is.

Ennek a hangulatnak legerélyesebb megnyilatkozása a még mindig homályba burkolt Hompesch-féle konspiráczió.[147]

A József-intézkedései iránt való ellenszegülés nemcsak a földmérés, a vallásos alapok államosítása, a közigazgatási és alkotmányellenes ujítások miatt ébredt, hanem nagyrészt személyes okokban is gyökerezett. A papság és a kiváltságait féltő nemesség, tehát mindazok, a kik hivatali minőségükben vagy anyagiakban kárt szenvedtek, a kik hivatali minőségükben vagy anyagiakban kárt szenvedtek, a kik az alkotmányos és közjogi sérelmekben Magyarország romlását látták, egy más ország felé vetették tekintetüket, hogy onnan támogatást, jogorvoslást, sőt, ha kell, királyt is nyerjenek. A Hóra-féle lázadás az ország békéjét egy időre feldúlta, a török háború előrelátható kudarcza pedig a magyar nemzetet s annak hazafias elemeit Poroszország felé irányította, a honnan az ország megmentését várták. Egyes megyék, mint Gömör, Zemplén, Bihar, jeles főurak, mint az Orczyak, Vécseyek, Sztárayak, Semseyek, maga Fekete János és baráti köre, József esküdt ellenségei, inkább idegen uralmat kivántak mint Józsefét. A császár tartott attól, hogy Poroszország ki fogja aknázni a török háborúból reá néző előnyöket. II. Frigyes Vilmos porosz király élénk összeköttetésben állott az elégületlen magyarokkal, a kik minden alkalmat megragadtak, hogy József ellen a bálokon, az utczán, otthon, a megyei összejövetelekkor magyarságukkal tüntessenek. A megyék a porosz királytól kérték és várták megmentésüket s gyakori a magyar követ, a magyar főúr a bécsi porosz követnél és a berlini minisztereknél, sőt a királyi udvarban is. Fekete esetéből tudjuk, hogy a bécsi katonai hatóság szabadságolt és külföldön utazó katonáinak megtiltotta, hogy Poroszország határait átlépjék, mert a külföldön tartózkodó és utazó magyar urak szívesen látott vendégei a porosz udvarnak. Bécsben, Berlinben, Pesten és megyeszerte szőtték a barátság szálait, mely József és erőszakos intézkedéseinek megbuktatására törekedett. Nem ritka a porosz pénz, melylyel ezt a barátságot tovább terjesztették. Országszerte meg voltak arról győződve, hogy a porosz király nemcsak a protestánság őre, hanem a Habsburgok természetes ellensége s ügyesen fel tudja használni a magyarok Habsburgellenes hangulatát. Az elégületlenek megyénként szervezkedtek, egy részük pedig Hompesch báró személye körül csoportosult.

Hompesch-Bollheim Nándor Lajos József Antal báró, később gróf, előkelő pfalzi család ivadéka, ifjú korát az osztrák hadseregben töltötte. József császártól magyar indigenatust kapott. Kezdetben a svalizséroknál, majd a Jaquemin-kürassziroknál szolgált. Mint katona ismerkedett meg a svalizsér Fekete óbesterrel, kivel későbben szoros barátságot kötött. A magyarokat «a kik vitézek, nemeslelkűek, de tudatlanok», igen korán megszerette és sokszor fordult meg Magyarországon, különösen a gömörmegyei udvarházakban. Alispánságot – mint állítják – nem viselt soha. A gömörmegyei alispánok listájában nem találjuk. Inkább előkelő modora, műveltsége és galáns kalandja révén vált nevezetessé és kedveltté. Híres a Draskóczy Máriával kötött szívbeli viszonya. Kiváló nyelvtehetség. Tud németül, francziául, latinul, angolul és olaszul s e tekintetben barátai közül csakis Fekete János múlja felül.


37. II. FRIGYES VILMOS POROSZ KIRÁLY.


A katonaságtól 1787-ben mint kapitány vált meg. Egyideig Angolországba vonult s Londonban lakott. A török háború kitörésének hírére Magyarországon át Zimonyba igyekszik, hogy ott Józsefnek szolgálatát felajánlja. Útközben Pesten és Budán is megfordult, hol régi fegyvertársai, Fekete, Orczy József és Sztáray Mihály körében mulat. Ezek rá akarják venni, hogy hagyjon fel a katonáskodás tervével, maradjon náluk, csatlakozzék az elégületlenekhez, kiknek világlátott és tapasztalt felfogásával nagy hasznot hajthat. Visszautasította az ajánlatot. Midőn azonban József szolgálatkészségét el nem fogadta, haza felé utaztában boszúsan tért be pesti és budai barátjaihoz, a hol egyizben nemes emberekből, polgárokból és pórokból álló küldöttség kereste föl és kérte, hogy álljon az elégületlenek élére. Hompesch hajlandóságát látva, barátai siettek e kedvező fordulatot a maguk javára kihasználni. Az elégületlenek Orczy József báró vendégszerető budai házában beszélték meg terveiket. Orczy házánál, hol az előkelő világ ki-bejárt, szolgált Stoll titkár és a gyermekek nevelője, ki neszét vevén a titkos összejöveteleknek, azokat följelentette. Jelentésében kifejti, hogy az elégületlen főurak mindenekelőtt az inzurrekcziót akarják lábra állítani, hogy a lengyelekkel szövetkezvén, megnyerik a török barátságot, hogy Józsefet megölik s utána egy angol herczegnek juttatják a koronát. József megöletésére Hompesch volt kiszemelve. Stoll jelentése a császár kezébe került, a ki legott utasítja a bécsi hatóságot, hogy a dolgot nyomozza ki. Erre a rendőrséget mozgósítják és Beer udvari tanácsos Pestre utazik, a hol Barko helyőrségi generális fogadja és a nyomozásban kezére jár. Mindenekelőtt Stollal lépnek érintkezésbe, a ki felvilágosítja őket, hogy Orczy József és fivére László a két főczinkos. A nyomozás lassú és óvatos és az összeesküvőket állandó figyelemmel kisérik. Hompeschnek minden lépésére ügyelnek, midőn ez egyszerre Belgrádból levelet kap, melyben figyelmeztetik, hogy minél előbb meneküljön, mivel az egész összeesküvés föl van fedezve. Hompesch azonnal Bécs felé szökik és itt elfogják. Podgyásza közt pár értéktelen levelet, Magyarország térképét és egy a porosz királyhoz szóló röpiratot találnak. Két láda irást még szökésekor Fekete Jánosnál hagyott, a ki elfogatásának hírére ez írásokat megsemmisítette. Tettét követi Orczy László is, a ki minden papirját elégeti. Hompesch 1790-ben rendkívül szigorú fogságot szenved Bécsben, míg végre hiábavaló faggatás és kutatás után szabad lábra helyezik és kiutasítják. Márczius 7-ikén távozott, hogy többé ily veszélyes ügyekbe ne ártsa magát. Kezdetben Poroszországban szolgált és őrnagyságig vitte, grófságot kapott, később Angliába távozott, a hol generálissá lett.

Az operettszerű összeesküvés fölfedezése nem csillapította le az elégületleneket és a porosz udvarral föntartották az összeköttetést. Köztudomású dolog, hogy itt nem hiába kopogtattak, sőt a porosz király már gondolt egy német fejedelemre is, a ki magyar király lett volna. A Hompesch-féle államcsinynek megvolt a kedvező talaja az általános forradalmi hangulatban, melyet Zemplénben Sztáray Mihály, kit II. József «gazembernek» bélyegez, Aradban Fekete János, Hevesben Orczy József, Gömörben, Biharban a forradalmi láz is szított. Az államcsiny ily körülmények között elég kavarodást okozhatott volna a törökkel elfoglalt Józsefnek. Midőn később a császár Poroszországgal békülni akart és utóbb halála után a reichenbachi szerződés létre jött, osztrák részről Hompesch kiadatását is kérték, de hasztalanul.

II. Frigyes Vilmosnak tehát majdnem sikerült terve. Az elégületlenség átfogta az egész magyar társadalmat s a király hatalmi terjeszkedésének kapóra jött az elégületlenség, sőt bécsi nagykövete útján közvetlen érintkezésben állott az elégületlenekkel. Kivánta, hogy a magyarok ne válaszszanak Habsburgot királynak. II. József külpolitikája amúgy is balul ütött ki s a konstantinápolyi porosz követ is szakadatlanul a Habsburg-hatalom ellen dolgozott s azt írja királyának, a török nem gátolja, hogy Magyarország kiszakíttassék a Habsburgok kezéből. Csak vezér kellett és kitör a forradalom. A porosz király követelte, hogyha az uralkodóház a forradalom leszerelésére velük alkudozni fog, a magyarok az alkotmány biztosítása végett a porosz és a török garancziáját kérjék és ő ekkor közbenjárásáért Felső-Sziléziát kéri. Így kivánta felhasználni az elégületlenséget saját hatalmi terjeszkedésének eszközéül. A porosz király bízott a forradalomban, annál kevésbbé bécsi követe. Azt írja, hogy nem kell túlságosan bizakodni a magyarokban, mert a magyar a békés időben sokat veszített régi energiájából és nem mer semmit sem koczkáztatni, alkotmányában sem bízik, mivel a mágnások érdek és összeházasodás miatt inkább az udvarhoz szítanak, a nép, a parasztság pedig II. Józseftől vár mindent. A király azonban nem hajtott követének jelentésére s tovább is fönntartotta az elégületlenekkel a kapcsolatot.

Fekete e mozgalomban tevékenyen részt vett, de seholsem említi irataiban. Hompescht is, kivel tovább megmaradt a régi barátságban, csak egyszer említi, mikor 1795-ben Magyarországban tartózkodik és Hyderabad nevű hires kedvencz paripáját ajándékba küldi Angliából.

Életének ez az epizódja azonban eléggé jellemzi azt az ellenséges érzületet, melyet a császár iránt táplált. Terve nem sikerült, s vele alaposan rászolgált, hogy ismét távozzék az országból.

Olaszország felé vette útját s mig Triesztben mulat, veszi hírét II. József halálának.


38. II. JÓZSEF CSÁSZÁR HALÁLÁRA VERT ÉREM.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre