HATODIK KÖNYV.
A POLITIKUS.


I.



József császár halála. Hatása Feketére. Az országos öröm. József politikájának kudarcza. Lipót eddigi munkássága. Hatása Józsefre. Lipót aggodalmai a magyarokkal szemben.


39. FEJLÉCZ EGY II. LIPÓT FÖLÖTT TARTOTT GYÁSZBESZÉDBŐL.[148]

Olaszországból, hol az 1790-ik év elején fiával tartózkodott, II. József halála hívja vissza. A régi rendszer bukását nem palástolható örömében az egész ország hangulatának visszhangját halljuk.

Triesztben elválva fiától, még ezeket a sorokat küldötte utána:

Visszatért már Fiam! az árva Honnyunkba,
Látni fogod ottan Lánczon szabadságunk’
Ama’ tíz elpártolt mirigy gyilkosunkba’,
Kiken bár tölthetnénk egyszer bosszúságunk.
Annyi otsmány kigyót ki vérünkön hízni
Igyekezett, s a’ kikről Verbőcz Törvényt nem írt,
Komiszárságokban azért mertek bízni,
Hogy kipréselhessék csontjainkból a’ zsírt.

Irtózván ezektől, Apád eltávoza,
Hogy ne lásson büszke kegyelmes Barmokat
Csalni József császárt, ki minket áldoza,
’S el tiprani nálok igazbb Magyarokat.
Magyar Menyetskéket fogsz látni Búbokba,
Korcsosult Hazánknak Franczia majmait,
A kik rút festéket kennek orczájokba,
Hosszú nadrágban is Bétsnek Magzatjait.
Majd fognak kérdezni: Mit láttál utadba?
Mond: láttam, Uraim! a’ mi nálunk hibáz,
Téged, szent Szabadság! igaz fent álltadba,
Kire sok hív Polgár serénységgel vigyáz.
Nagy becsben vagyon ott Haza szeretete,
A’ régi szokások bontatlan tartatnak
Meg őszült Törvények kies eredete,
’S A’ Polgár vagyonja nem háborgattatnak.
De talám történik kurucz Magyarokra
Hogy még botolhatol, ámbár meg ritkultak,
Igaz köszöntésem terjeszszed azokra,
A’ kik Hazájoktól még el nem pártoltak.
Mondd: él még az Atyám Trieszt Várossába,
Azon vidámító tellyes reménységgel,
Hogy a’ rég Szabadság fel virrad Honnyába,
S vérét fel áldozná kedvéért készséggel.
Vajha mi is, úgymond, midőn meg ölele
Méllységes álmunkból egyszer felébrednénk,
(Azomba könyekkel a’ szeme meg tele)
’S Szabad Országokkal hírről vetekednénk.
Add Uram Istenem! hajdani sorsába
Visszatérni lássam Scityai Nyájomat,
’S én is fáradhassak szabadulásába. –
Ezzel fejezte bé tőle válásomat.

Így ír, mielőtt még József rendeleteit visszavonta volna. Annál viharosabban tör ki hazafias érzelme, midőn József halálával Lipót országgyűlést igért a magyar követeknek:

Visszatért Hazánknak dicső szabadsága,
Commissár’ nem poczkáz már a’ Nemeseken,
Nem mázolja Házink a’ számok rabsága,
Nem peng a’ mérő Lántz vérrel nyert földeken.
Megtért a Magyarság Németült Honyunkba,
A’ Szent koronával vissza jött Törvényünk
József meg vigasztalt szomorúságunkba,
Régi lábra tévén vérrel szerzett fényünk.
Verd meg édes Hazám Tizedes rontóid,
Ne hadd kérlek őket más katlanba főzni,
Köpd ki kebeledből meg bérlett kínzóid,
Mert szabadságodban akartak fertőzni.
Vallyon hogy láthatnád jó Magyar jutalmát
A’ Fő Ispányságot olly pribék kezekbe?
Ragadó szíveknek éreztük hatalmát
Melly Magyar bízhatna rút Vezérlésekbe?
Lássák így gyermekeink, hogy voltak közöttünk
Kik nem szégyenlették Nemzetjeket rontni
De lássák azt is, hogy rajtok kikötöttünk,
’S Törvényünket, mint ők, más ne merje bontni.
Légyen büntetések, hogy az igaz magyar
Tőlök mint kigyóktól távozzon irtózva
’S hogy akárki vélek társalkodni akar,
Magyar barátságból ki légyen átkozva.[149]

Ez a hangulat hatotta át akkor az egész köz- és a mellőzött főnemességet, mely József halálával örömmel és bizalommal tekintett utódja felé, ki alkotmányos fejedelemnek és a magyar intézmények barátjának igyekezett s kiről tudva volt, hogy az ő tanácsára vonta vissza József rendeleteit. Az országgyűlés kihirdetésével a nemesség egyszerre országintéző politikussá lett, a melyre a rátermettséget még őseitől öröklötte.

Fekete maga is érezte, hogy nagy feladat vár reá, melyhez meg volt a hajlandósága s melynek kivívásához nem hiányzott a derék múlt, és a kivételes szellemi tehetség sem, de ezt eddig sem a körülmények, sem a jobb szerencse nem gyámolították. Nem hiába mondta róla Voltaire, hogy ha Angliában születik, akkor nyilteszű politikus, parlamenti szónok lett volna belőle. Eddigi működése távol tartotta az ország közügyeitől s inkább ötletei és szenvedélyei kielégítésére fordította idejét, a dinasztiának és fejének szolgálatába nem állott, hogy érte, mint atyja tette, magát feláldozza, de nem is érzett sohasem hajlandóságot iránta. Inkább a haza, a vallás és a nemesi ősi jogok érdekelték. Elégületlenségét, boszúságát sem viselkedésében, sem nyilatkozataiban sohasem palástolta, sőt inkább tüntetőleg kimutatta, úgy hogy a legmagasabb helyen nyilt konspirátor hírébe keveredett.

II. József állami munkásságát, külföldi politikáját, Belgium elvesztését és a nem éppen dicsőségteljes török háborút, mint világlátott politikus, kérlelhetlen szigorral, sőt gúnynyal illette és itélte meg emlékirataiban, míg nagy lelkesedéssel fordult a Francziaországból hozzánk is elható forradalmi eszmék felé. Politikai munkásságának megkezdésével tiz évig hiába várt s ha tett is valamit a Hompesch-féle mozgalomban, azzal nem igen kérkedhetett s ez időben Poroszország felé érzett hajlandóságát, elvtársaival együtt, inkább rejteni, mint vele hivalkodni kényszerült.

József politikája, államának gépies szervezete semmiféle alkalmat nem nyujtott a gondolkozó és elszomorodó magyar politikusoknak, hogy egyéniségüket kifejtsék.

Fekete pedig kiválóan egyéniség volt.

József halálával a nemzet megszabadult eddigi aggodalmaitól. Utódját, Lipótot a nemeslelkű és szabadelvű fejedelem híre előzte meg. II. József öcscse Montesquieu tanítványa. Mária Krisztina nővérének írja: «Azt hiszem, hogy a végrehajtó hatalom a királyt illeti, a törvényhozás a népet és képviselőit». Toscanában huszonöt évig a XVIII. század fejedelmeitől eltérően uralkodott. A birtokot szabaddá tette, úgyszintén a kereskedelmi és ipari monopoliumot, a kormányzatot egyszerűsítette, az államadósságot megszüntette, a közoktatást emelte és az állam tekintélyét az egyházzal szemben visszaállította. Alkotmányosan uralkodott. Csakis egy dolog volt, melylyel a magyar sohasem barátkozott meg és ez Lipót rendőri és detektivrendszere. Ő, ki minden alattvalóját felügyelet alatt tartotta, mindenről, mi országában történt, értesítést kivánt, s még a családi viszonyokról is tudomást szerzett, nem kerülhette el, hogy alattvalói bizonyos félelemmel ne tekintsenek reá.

Miután József január 28-ikán Lipót közbenjárására a rideg monarchiai eszmét feladta, nem érhette meg, hogy az akkor feléje forduló népszerűséget élvezhette volna. Lipót még Bécs felé útaztában márczius 8-ikán megigérte a magyaroknak, hogy megkoronáztatja magát s márczius 29-ikén bocsátotta ki az országgyűlésre szóló meghívókat. A poroszokkal egyezkedvén, a június 10-dike óta működő országgyűlés is hajlott akaratának, mely ragaszkodott III. Károly és Mária Terézia rendelkezéseihez. Szivós kitartásának eredménye, hogy november 15-ikén királylyá koronázták, hogy fia Sándor november 22-ikén nádorrá lőn.

Ámde az országgyűlés viharos hangulata nem engedte, hogy mindehhez simán juthasson. Krisztinával folytatott levelezéséből kiviláglik a király aggodalma, mely a magyar ügyek, az országgyűlés huzavonái és a magyar érzelmű főurak ellenzékieskedése miatt lelkét betöltötte. Ezeket támogatta a poroszokkal való összeköttetés, melynél fogva nyilt szakadást terveztek a Habsburgoktól. Lipót félt a magyar hangulattól és követelésektől, melyek garancziát kivántak arra nézve, hogy a nemesség kiváltságai megújíttassanak, sőt nagyobbíttassanak, félt attól, hogy a magyar nyilt lázadásba tör ki, a mely aztán súlyosbította volna a poroszokkal a kiegyezést, félt attól is, hogy a porosz királynak galicziai törekvései a magyarokat is fölbíztatják, – nem bízott benne, hogy ezeket az állapotokat megszüntesse, – tartott tőle, hogy a népre és a magyar katonaságra is átragad a forradalmi hangulat, – nem számíthatott arra, hogy a pápa az ő részére befolyásolja a magyarokat, mert az ellenfele volt és a porosz királylyal tartott, – aggódott, mert a magyar viszonyok hátráltatták a porosz egyezést, akadályozták római császárrá koronáztatását, s tudta, hogy a magyarok az ő megkerülésével tanácskoztak a porosz királylyal s félt végül egy inzurrekcziótól is, melyre a magyarok támaszkodhatnának és magyar királylyá koronáztatását is hátráltatják. Aggodalma nem is volt alaptalan, de ügyes diplomacziával, az országgyűlési hangulat ellensúlyozásával lassankint javulnak az állapotok s ő végre október 27-ikén dönthetett koronáztatása érdekében.

Téves hit azonban, hogy a kilenczvenes évek hangulata II. József uralkodásának valódi birálata. Voltak, még pedig a népen kívül, mely őt imádattal környezte, írók és főnemesek, a kik vagy belátták intézkedéseinek hasznát és jövendő érvényesülését, vagy elismerték jó szándékát, s csakis tanácsosainak gonoszságát itélték el. Ezek közé tartozott később I. Ferencz alatt, az egész kilenczvenéves ellenzék és igy maga Fekete János is.

II.



A koronaőrzés. Zalamegye bandériumának fölkészűlése. Buda és Pest. A magyar divat. A megyei reakczió. Az ifjúság és a nők mozgalma. Készülődés az országgyűléshez. Fekete Aradmegye követe. Követek az alsó táblán. A circulusok. Követpajtásai.

Az első öröm, mely a nemzetet József intézkedéseinek eltörlésével érte, a szent korona hazaszállítása Bécsből. Az egész nemzet fölujjongott és minden igaz magyar szívből hálaadó könyörgés tört ki. A költők örömdalokat alkottak. Versek és röpiratok magasztalták a császár elhatározását. A megyék a korona tiszteletére és őrzésére banderiumokat küldtek föl Budára. A városra rég nem látott s Mátyás korára emlékeztető fény és ünnepség derült.

Az országos örömből Zala vármegye is kivette a maga részét. A koronát hozó és őrző megyei banderium élén Fekete Jánost küldi fel Budára.[150] A márczius 15-ikén tartott közgyűlésen olvassák Pestmegye meghívását a koronaőrzésre. A gyűlés egyhangúlag Fekete Jánost választja vezérnek, Althán Mihály Jánost, Festetich Györgyöt és Jánost, Fekete Ferenczet praefectusoknak. Ruházatukat is elrendelte, még pedig világoskék mentét és nadrágot, fekete dolmányt, fekete csótárt és fekete tarsolyt arany övvel, paszománttal és gombokkal; kócsagtollal s arany vitézkötéssel ékeskedő kalpagot, melynek tetejéből veres posztó csüng ki; végre fehér köpenyeget. Minden vitéz egy pár pisztolyt és kardot kapott.


BUDA II. JÓZSEF KORÁBAN.[151]

Ezt a fölszerelést Fekete János és Festetich János fizette meg.

Az így felkészült zászlóalj még aznap misét hallgatott, a melyen az ambrozianus himnust énekelték. 17-ikén Keszthelyre mentek, hogy ott magukat a fegyverben és a lovaglásban gyakorolják. 18-ikán kivonultak az országgyűlésre kirendelt Greven-huszárok tiszteletére. Itt Festetish János gróf üdvözölte őket. A 19-ikén tartott megyei gyűlésre a huszártisztek is eljöttek, hogy a zászlóalj esküjénél jelen legyenek. Utána ünnepélyes istentiszteletre mentek, mely alatt a templom előtt pár ágyút is elsütöttek. Este a Greven-huszárok feje, Festetich György gróf és neje, Haller Judith asszony, 90 vendégre szóló gazdag magyaros ebédet adott. A következő napokon útra keltek és június 8-ikán állottak őrt a koronánál.

A vitéz banderiumot Horvát Ádám «Útra kisérő síp» czímén dalolja meg.


40. ZALAMEGYEI KORONAŐRZŐ VITÉZ.[152]


A korona tiszteletén kívül főleg az országgyűlés tartotta lázban az embereket.

Pest és Buda rendkívül megélénkült.

Buda régi szépsége már jó ideje aláhanyatlott. Az idegen utazó, a ki azért látogatta meg, hogy építkezését megbámulja, alaposan csalódott. Ősrégi épületei már nem stilszerűek és e tekintetben Bécs, Nürnberg, Mainz, Strassburg vagy Pozsony fölülhaladták. Míg Buda régi várával és szép környékével sok nézőt lebilincsel, addig Pest homokos utczáival és kevés sétaterével éppen nem vonzó jellegű város. Kényelem szempontjából csak a «Hét elektor» és a «Korona» szálló felelt meg a kivánalmaknak, melyek most hemzsegtek a vendégektől. Volt elég jól berendezett, fából épült szinháza. Az egyedüli Tuschl-kávéház a szórakoztató hely, hová minden idegen el-ellátogat. A két várost hajóhíd köti össze, a melyen ez időben a legtarkább közönség közlekedik.


41. KORONAŐRZŐ SEREG BEVONULÁSA A FŐVÁROSBA.[153]


Nemcsak a megyékből, hanem még Bécsből is sokan eljöttek, hogy a banderiális felvonulások tarka és pompás képét élvezzék. A főurak, a nemesség és a követek jobbára saját palotáikban vagy házában szálltak meg vagy egyes főurak vendégszeretét élvezték.

A magyar ruha divata egy csapásra megváltoztatta a város mozgalmas képét. Az idegen, franczia ruházat az üldözet tárgya és viselete a hazafiatlanság gyanúját ébreszti. Az 1790-ik évi farsangon mind a férfiaknál, mind a nőknél a magyar ruha az uralkodó, s bár néhol maskarának nézik, végre mégis kivívja jogait. Gyakori, sőt általános a magyar szó, melylyel csakis a latin egyenrangú. A német szót tüntetőleg kerülik s mikor az országgyűlés maga is a magyart fogadja el tárgyalási nyelvül, szinte üldözik.

E külsőségeken kívül az igazi magyar érzés és a nemzet fensége szólal meg, nem pillanatnyi szalmalángszerű lelkesedéssel, hanem diadalmas harczra készen.

A rohamosan és megyeszerte lázadásszerűen fejlődő reakczió, mely az 1780 előtti állapotokra áhítozott, a franczia eszméktől felbuzdulva, az országot annak nemzeti intézményeit még a dinasztiával és a maradiakkal szemben is ujjá teremteni, «új hazát teremteni» akart. Tudjuk, hogy a megyék feliratai részint a nemzeti történettől, részint rousseaui eszméktől áthatva, parancsolólag kivánják a javítást. Bihar, Mármaros, Csongrád, Csanád, Békés, Kishont ismeretes feliratain kívül a megyei ellenzék a jozefinus eszmék eltörlésére törekszik. Emlékezetes, hogy II. József utolsó királyi leirata, mely magyar nyelven is volt írva, sok helyütt ellenkezést szült. Gömörmegye gyűlésén Máriássy József,[154] a későbbi ellenzék egy jeles tagja, kijelentette, hogy Józsefnek «a német birodalmi császárnak, a ki nem magyar király, mert nem esküdött meg, mert a koronát a múzeumba tette s mivel nádor nincsen», mivel az «új és idegen törvény hírük és akaratuk ellen iratik», mivel «tulajdon hazánkban idegenebbek vagyunk az idegeneknél, sőt rabok vagyunk, rabok vagy megholtak», «a hadi adót nem szavazták meg, noha a királyi leirat magyarul is szól, noha országgyűlést igérnek». Ugyanakkor Chászár András[155] egyenesen kimondja: «A mi a magyar nyelvet nézi: Ha minden törvényt háborító újítás sérelem, sérelem az is, hogy ezen irás magyar irás és mivel magyar irás, szokásbontás; sérelem, mert mellette van az úgy neveztetni kivánkodó monarchiai német nyelv is, sérelem az is, hogy az aláirást német viszi: a megvetett magyar meg nem érdemlette. Külömben az egész csak kelepcze, csalétek, hogy a magyar ismét horogra kerüljön.»

Ilyen túlzó hangulat uralkodott általánosan s ennek kifejezője az országgyűlés mindaddig, míg a bécsi kormány a reichenbachi szerződéssel és az illir gyűléssel sarokba nem szorítja az ellenzéket. A számos s még mindig nem elég számban ismeretes röpirat mind az ország javítását, a dinasztia engedékenységét, a bécsi kormány kijátszását, a magyar nemzeti érzületet hangoztatja és a nyelv diadaláért küzd. S nemcsak a férfiak mozogtak, még az ifjúság is, sőt a magyar anyák is megmozdultak, hogy az országgyűlést megnyerjék és hogy a polgári igazgatáshoz jussuk legyen.[156]


42. MAGYAR ÚRI VISELET 1792-BEN.[157]

Az egész ország lázba jött. A státusok és a megyék elégületlensége, a poroszok pénze is hozzájárult, hogy az ország forrongással készült az országgyűlésre. A Habsburgoktól való elszakadást, az örökösödés megszünését, szabad királyválasztást és függetlenséget hangoztatták kezdetben, míg végre ügyes és békés úton, ha nem is minden, de sok vitális kivánság teljesült. A megyék szívesen látják a József alatt nem is szolgált főurakat, vagy azokat, a kik alatta udvari, közigazgatási vagy katonai méltóságtól önként megváltak. Így szolgált Fekete György kegyvesztettsége és János mellőztetése hazafias érdemül. Az országgyűlés hírére Aradmegye sietett őt követül megnyerni, noha Zalamegye is erre törekedett, a hol már a megyei felirat szerkesztésében tevékenyen részt vett.[158] 1790 május 15-ikén Aradmegye illusztris küldöttsége őt bízta meg képviseletével. Ezért a gróf a megyének 500 frt banderiális kiadását megfizette. Ő volt a megye legnagyobb és atyja révén is leghatalmasabb birtokosa: Arad városa igen sokat köszönt Györgynek közművelődési és gazdasági fejlődéseért. Jánosnak független gondolkozása, még mindig elég szilárd alapon álló gazdagsága, nagy világtapasztalata előnyére szolgált, sőt ama körülménynél fogva, hogy udvarnak semmitsem köszönt és az udvari politikának tekintélyes ellenlábasa, a mostani forradalmi hangulatban éppen rátermett ember, a ki az országgyűlésen tudásával és szavával a magyarság ügyét előmozdíthatja.[159]

Fekete, mint követ, az alsó táblához szegődött. Hazai okiratokkal nem bizonyítható, hogy ezzel egyúttal grófi rangjáról lemondott volna, mint azt Barkó generális Bécsbe jelentette. Örvendett, hogy a követi megbízást megkapta, s mivel semmiféle hivatalt, sem főispánságot, sem mást nem viselt, tehát egyenesen a megyei utasításokra támaszkodhatott, mint olyanokra, melyek működését helyeslik és támogatják. Különben ugyanazon táblán foglaltak vele együtt helyet: Illésházy István gróf, Vécsey báró és Podmaniczky József báró és a felső táblánál vele egynézetűek voltak az Orczyakon kívül a Benyovszkyak, Széchenyiek, Danielek, Forgácsok és mások is.

Bármennyire is csalódott a várt általános lelkesedésben, a papság óriási és szerinte áldatlan befolyásában, a pártot és elvet nem tekintő főurak viselkedésében, mégis örömmel látja azt a részleges szabadság-törekvést is, melyet pártja: a tiszáninneni és tiszántúli köznemesség, a kálvinisták magyar tömege, az ellenzéki megyék egy része képviselt és ebben látja a jobb jövendőnek kedvezőbb előhírnökét.

Később maga is belátja, hogy Lipót alatt sokat, de az akkori viszonyok miatt mindent elérni nem lehetett.[160] Belátja, hogy az exaltált elemek nem küzdhettek győzelmesen a klérus és a királyi hatalom ellen.

A diétán folytatott szerepe rövid és érdekes. A Naponkénti jegyzetek, Keresztesi naplója, a lapok tudósításai, saját feljegyzései és versei csak töredékes képét nyujtják részletes működésének. Valószínű, hogy valami többször volt megbízva kiküldetéssel, úgy többször hozzá is szólt az ügyekhez és ekkor oly keményen és kitartóan ostorozza a papságot, a maradiakat és az udvart, hogy az «aradi Mirabeau», mint őt nevezik, az udvartól nem kedvelve és a pápaságtól gyűlölve, a későbbi országgyűléseket nem kereste fel többé.

Megyéje és barátai azonban nem csalódtak benne. Egyik énekében[161] emléket állít annak a baráti körnek, melyhez tartozott s mely vele működött:

Énekimből, mondám, egyet ajánlani
Kivántam a’ Jóknak mellyekről szóllani
Nagyobb számok miatt külön nem lehetett,
Mert annyi ditső név ide nem férhetett.
Fáy, ’s Horvát Palkok, Gömörnek Pistája,
Aczél remek tolla, Jezerniczki szája,
Igaz Magyar szivvel esze Szétsényinek,
Józan viselése szép Püspök Prinyinek,
’S még némelly Követek, Mágnások nevei,
Kik Magyar Hazának maradtak hivei,
Jezsuita nevet hordó Battyánival,
Szemes Orczy Jóska, tudós Pásztorival,
Tihanyi meggondolt elmés restellése,
Somsitsnak venája, Pálfi kikelése,
Gúnyoló vágási próbált Abafinak,
Torban ritka lelke bajszos Rakovszkinak,
Horvátságán kívül Skerlecz józansága,
Battyányi Ferencznek délczes bátorsága,
Ezopus termetű Kis Podmanitzkivel,
’S Forgáts tisztán látó bantsa szemeivel,
Szintúgy érdemelnék, hogy csekély versembe
Idvezeljem őket, valamint szivembe:
Azért víg Énekem áldozatul vegyék,
’S Azokis neveket bátran ide tegyék,
Bár ki nem írhattam, kik Honnyunk ügyébe
Igazak maradtak, ’s vélt építésébe
Boldogulásának velünk munkálkodtak,
’S a’ járt útról soha fére nem vonodtak…
Igazaknak tehát éljen példás nyája!
’S szégyentől piruljon kortsok állorczája!
Hazánknak az Isten adjon több ollyakat,
Mint kiknek jó hire verseimben akatt!
De még azokkalis lehet elégedni,
Kiket nem lehetett ajánlásba szedni;
Mert ha meg tsökkentis száma Magyaroknak,
Vagyon még magvából ketses polgároknak.

Ide tartozik a már egyebütt is megénekelt Bezerédy Ignácz, Tolna követje, kit

… méltán Ország Gyülésében
Csudálhatták rendes magaviseletében,
S nyájas tréfálását nevették pajtási,
Senkit meg nem bántván elmés gunyolási,
’S midőn más hirt vadász hangzó lármázással,
Tündöklik ő kevés, de fontos szólással…[162]

és végezetül

Spisitssel, Benyovszky, két érdemes Pajtás
Kitettek magokért, ugymint akárki más
Azon országunknak hires gyülésébe,
Mellyben némely követ, megcsökken fényébe;
Velünk együtt őkis vitattak józan észt
’S A’ szent képzelésnek kivánván tenni fészt,
Szint azért szegények estek vádolásba,
Hamis kémleléstől eredt motskolásba:
Megőrzötte mégis az ártatlanságok,
’S ő hozzájok, Joknak nem szünt barátságok.[163]

Ehhez a kis körhöz soroljuk Sztáray Mihály követhelyettest, Daniel bárót, a Festetich grófokat, Nagy Sámuelt, Bethlen Lászlót, Gvadányi Józsefet, Madách Sándort, Vay Miklós bárót, a Telekieket, főleg Domokost és Lászlót, kiket Fekete barátaiként tisztelt, a kikkel hol egy táborban, hol becsületes ellenzékben törvényalkotó munkásságot fejtett ki.

III.



Fekete mint politikus. Az aradi Mirabeau. A magyar nyelv diadala. A hazafias eskü. Ellenzékies obstrukczió. Fekete kifakad a papság ellen. Antidinasztikus mozgalmak. A királyi diploma. Ellenzékies hangulat. A paskvillus-háború. A kegyvesztett Fekete. Katonai felügyelet alatt. A Greven-ügy. A király elégedetlensége. A koronázás.

Fekete azonban nemcsak régi ismeretségnél, rokonságánál, vagy egyéniségénél fogva ragadta meg hallgatóinak és a nagy közönségnek érdeklődését, hanem nagy tudásával és szónoki erejével is. Politikai szereplése nem maradt nyomtalanul. Az országgyűlésen rendesen megjelent és sokszor panaszkodik, mily lanyha érdeklődés lelkesíti a követeket és a mágnásokat. A gyűlésen kívül magánúton is érintkezett politikus elvbarátaival és sokszor találkozott velük a budai Niczky-kert mellett álló házában.

Az első ülés június 10-ikén volt. Az igazi hazafiak gondját nem oszlatta el, hogy a II. József alatt hivatalt viselt államférfiak főszerepet kaptak és Zichy Károly meg Ürményi József lettek elnökökké. Hiába támadtak ellenük, hiába követelték a jozefinusok megbüntetését. A rossz előjelek heves ellenzéket szültek.

Több napra terjedő vitát idézett elő a magyar nyelvnek, mint országgyűlési és hivatalos nyelvnek tárgyalása. Az egybegyűlt rendek többsége a latin helyett a magyart kivánta, mert «az eddig szokásban volt deák nyelv helyett elfogadni akarták». Ekkor történt Feketének első és sikeres föllépése. Vele együtt Bessenyei Beöthy Imre a hétszemélyes tábla birája, Márkusfalvi Máriássy István gömöri alispán és követ, Vajai Vay József borsodi követ, Vay István szabolcsi követ s a pécsi kerületbeli tudományok fődirektora, Nagyréti Darvas Ferencz hétszemélyes tábla bírája, Domokos Lajos bihari követ, Almásy Ignácz hétszemélyes táblai biró, hevesi követ, Bezerédy Ignácz tolnai követ és udvari tanácsos követelték, hogy a nyelv a Részekben és minden iskolában használtassék. A követelést az országbiró irásba foglalta. A felső táblának szóló izenetet Bernáth József táblabiró, Korniss József országbirájának itélőmestere, Horvátország részéről Bedekovics Ferencz, az egyházi rendből Zsolnai Dávid a veszprémi káptalan követe, a vármegyék részéről Majthényi László honti, Zsibrik Antal győri, Vay József borsodi követek és Fekete János vitték (június 11-ikén) és sürgették.

A felső tábla azt elfogadta s vele eldőlt a magyar nyelv első nagy diadala. Feketének és társainak ezt a sikeres föllépését a költők lelkes viszhangja követte. Péczeli «Az országgyűléséhez nyújtott háladó köszöneté»-ben, Verseghy az «Emlékeztető Oszlop»-ban örökítette meg a hazai nyelv bajnokait.




VERSEGHY FERENCZ «EMLÉKEZTETŐ OSZLOP»-A[164]


Ugyanekkor engedték meg, hogy a gyűlések nyilvánosak legyenek, hogy az ifjúság a karzaton helyet foglalhasson. Ekkor rendelték el, hogy a korona nyolcz napig közszemlére legyen kitéve.

A hosszan tartó vitákban, melyekben leginkább a tiszai és dunántúli követek, azonkívül a nemzetiségek követei vettek részt, Fekete is hozzájárult, hogy a nemzet régi óhaját döntésre vigye. Szónoklataiban a nemzeti vágyak s a külföld példája foglalta el a legnagyobb helyet.


43. GRÓF KÁROLYI ANTAL.


Ezóta a tiszai követek circulusaiban ő vitte többször a vezérszerepet. Minden egyes fölszólalásakor feléje, «az nagy és a mostani gyűlésen megbetsülhetlen magyar» felé fordult a hallgatók, a közönség és a lapok figyelme. Részén voltak a magyarság, annak sokszor tulzó politikusai és a kálvinisták. Exponált helyzetét, melyet mint katona, mint volt udvaroncz, mint külföldi tapasztalatokban gazdag főúr s mint igaz magyar érzelmű demagóg foglalt el, a főúri és papi konzervativ párt ellene indított paskvilus-háború világítja meg.

Megszólamlása és egyénisége megnyerte tehát a circulusok és az alsó tábla tetszését s ettől fogva, minden nevezetesebb küldetésben vagy egyéb politikai akczióban ott találjuk.

Nagy szerepe jutott a «hazafias eskü» kérdésénél is, melyet az egyházi rend nagy része megtagadott és a «hitlevél» szerkesztésénél is, melyet hosszadalmas huzavona és elkeseredett ellenzékieskedés késleltetett.

Míg a magyar nyelv egyesítette a pártokat, addig az «eskü» ismét szétszaggatta. A követek függetlenségének megőrzése végett már előbb megállapították a hazafias esküt. Megfogadták, hogy minden erővel a sarkalatos országos jogok fenntartására törekszenek, azt teszik, a mi a nemzetnek tartós boldogságára vezet, szem előtt tartják a nép további megadóztatását is, és sehogysem egyeznek a birodalom kiváltságai- és szabadságainak csökkentésébe. Oly törvényeket fognak hozni, melyekkel az eredettől fogva szabad és független országnak jogát és felségét fenntartják és öregbítik. Megigérik, hogy a rendek tudta és beleegyezése nélkül nem fogadnak el tisztet, méltóságot, kegyet vagy ajándékot.

Az eskü letevése iránt hosszas vita indult meg. Piller czímzetes püspök az esküt kivánta. Mellette volt Károlyi Antal gróf, a ki a püspököket is rá akarta venni. Föl nem foghatta, hogy mért irtóznak a szentségtől. Mellette foglalt állást Almásy Pál aradi főispán és a követek egyeteme. Forgács Miklós nem akart esküdni, mivel már a vármegyén megtette, az egri püspök is mentegette magát, így gondolkozott Erdődy gróf horvát bán is.

Midőn Forgács és Jezerniczky a mellett kardoskodtak, hogy eskü nélkül is jó hazafiak voltak s azt már többször be is bizonyították, akkor Fekete kijelenté: «Az igaz, hogy magokra bíztuk, hogyha tetszik, esküdjenek és sokan vannak, a kik csak ezen alkalmatosságra várakoztak, én ugyan nem mondom, hogy a kik meg nem esküdtek, rosszabb hazafiak volnának, de a mellett jó volna kérni azokat, hogy ha a diploma csinálásban részesek akarnak lenni, kedves dolgot cselekednének az esküvéssel. Jó volna ezért deputatio által ezt a tekintetes felső táblának megjelentetni.» Ez a deputáczió küldés nagy lármára adott okot, és voltak, mint Zsolnay Dávid veszprémi kanonok és társai, a kik azzal akarták a dolgot elhalasztani, hogy felszólaltak, miért van Pestmegyének három követe és ezek közül miért protestáns kettő.

A pro és contra harcz között a hitlevél szerkesztése késlekedett s a hosszas ellenzékies disputáknak, Fekete vetett véget, mondván: «Elvégzettük vala tegnap (június 18-ikán) közönségesen magunknak, hogy már minden apróságos dolgok folytatását elhagyván, ama nagy munkának, a diplomának készíttéséhez kezdünk és a drága időt nagyobb foglalatosságokra fordítván, a mi öszvegyűlésünknek czélját vittetjük. Ha ilyetén apró vetélkedéseket elevenítünk fel, melyek miatt egy hétig nem foghatunk nagyobb dolgokhoz, mert ugyanis a szokás ellen levő Pest vármegyei követek majd azt fogják mondani, hogy ha közülök egyiknek ki kellett is a gyűlésből menni, menjenek ki azon pap urak is, kik csak titularis káptalan papok, mivel ezek itt törvényünk, nemcsak csupán szokásunk ellen ülnek; azért jobbnak látom, hogy az ilyen apróságos kérdéseknek vessünk véget.»

Végre is újjfelmutatással esküdtek. Az esküvésben részt vett a négy czímzetes püspök is; nem esküdött Erdődy gróf, Forgács Miklós és a püspökök, kikről Keresztesi mondja: «ezek csodálatos hitformával esküdtek a pápa hűségére, mely ellenkezik ezen hazai hitformájával».

Ezóta kezdődik Feketének majd nyilt, majd alattomos megtámadtatása. Ő maga sem kimélte ellenfeleit, sőt a tárgyalások alatt csipkedő epigrammákkal bosszantotta, mire rövid idő alatt a paskvillusoknak egész áradata támadta őt, melyben kívüle apját is gyűlöletes módon sárba hurczolni iparkodtak, mert beszédének – mint a Magyar Kurir jól megrostált tudósítása mondja, – meg volt a maga hatása: «Ekkor csak elbámulának mind a papok, mind mások és a papok is csendesebb hangon kezdvén beszélni, a dolog ennyiben marada». Vagy mint Keresztesi mondja: «Melyet hallván, sokan kezdének irigykedni generális gróf Fekete Jánosra». Szavával azonban vége lett a huzavonának, úgy hogy a diploma elkészítésének, melyben maga is részt vett, útját egyengette.

Következő nap (június 19-ikén) a kerületi ülések hozzáfogtak a hitlevél készítéséhez.[165] A tiszaiak és a dunaiak az arany bulla 31. pontját akarják fölujítani. A tiszaiak a nemesi és vallásszabadság megerősítését követelték. Hirdették, hogy a Habsburg ház örökösödése megszakadt s állíttassék vissza a szabad választás és Magyarország függetlensége erősíttessék meg. A dunai kerületek főleg a nemesi kiváltságoknak még nagyobb megerősítését hangoztatták. Ezen főpontokban, melyektől az udvar fázott, sok személyeskedésre és pártoskodásra nyílott alkalom s mivel általánosan elismert vezér nem volt, a ki tapintattal vagy divináczióval vezette volna őket, a katholikusok és protestánsok, a főrendek és a nemesség hosszú ideig elkeseredetten néztek farkasszemet.

A mérkőzés június 25-ikétől erős forradalmi hangulatba csapott át.

Az antidinasztikus hangulat szítói jobbára Fekete körül csoportosultak. Ezek egyuttal a vallásszabadság és a szabad gondolkodás hivei. A papság hatalmának korlátozását, a magyar nemzeti hadsereget, a magyar tisztek igazságos előmenetelét követelik. Egyúttal kivánják, hogy mindezekről a királyhoz küldendő diplomában kellő és nyomatékos kifejezést adjanak. Ettől a hangtól Bécsben és a Magyarországban elhelyezett osztrák katonaság legjobban irtózott. Barkó generális június 20-ikán[166] azt jelenti Bécsébe, hogy Fekete generális magaviselete gyanus. Titkos összejöveteleket tart házánál, a katonaruhát megvetve banderialis ruhában jár-kel, nemzeti jelvényeket tűz mellére és tüntetve hirdeti magyarságát. Ezért Pálffy Lipót őt és elvtársait magánál sem fogadta. Jelenti, hogy a Bécsbe utazó Feketét kisérjék figyelemmel. Június 26-ikán a magyar földön szállásoló tábornokok rendeletet kapnak, hogy a katonaságot szólítsák föl a hűségeskű letevésére.

A vallásos kérdésekben is hevesen kikelt a diplomát hátráltató papság ellen. Midőn elvtársai: Jezerniczky, Máriássy, Kárász István előtt gyanússá vált, hogy a főpapság már kilincsel Lipótnál, midőn a linczi és bécsi béke beczikkelyezéséről volt szó, az egyházi rend ellentmondott, Fekete hevesen odavágott neki, hogy «ezt is utána kell tenni: hanem a conventiculumokban vellicáltak a papok». De tovább is ment (június 25-ikén), midőn a kitartó és egységes ellenkezés meg akarta hiúsítani azt a törekvést, hogy a protestáns vallásügyek orvoslása is belekerüljön a diplomatába, Fekete János mint a tiszai megyék képviselője hevesen kikelt a «fekete ruhás emberek» ellen. «Hogyha az Isten a vallásban való különböző értelmeket nem tudná s akarná szenvedni, nem volna arra szüksége, hogy az erőszakot a fekete ruhás emberekre bizza.» Zabráczky egri kanonok protestálása ellen pedig hozzáveti: «Én azt akarnám, hogy mind a három vallás annyira volna egyesülve és összezavarodva, hogy az ördög se tudná, melyik közül ragadjon el valakit.»

Természetes, hogy ilyen erős ellentállás és elméskedés a papságnak és pártjának nem vívta ki köztetszését és hogy a paskvillusok napról napra szaporodtak. Hogyha csak egynehányat olvasunk, elégé megvilágítják a helyzetet és a harczias hangulatot.

Ilyen az «In Comitem Fekete» czímű röpiratai:

Tu pice, Tu Stygiis, Tu Fekete nigrior undis
Triste tenebrarum nomen et omen habes.
Quod si forma Tui nigra tantum Corporis esset,
Forte aliquis posset candor inesse Tibi.
Sed si verba librem Tua, debes dicere quod sit
Corpore sub nigro mens Tibi nigra magis.
Interne externeque Niger, Turpissime cum sis
Quae potes hos inter fronte sedere viros.
Vitasti Tabulam Procerum, quia Fekete nosti
Quod tantam Ecclypsim non ferat ille locus.
Vendere vis Comitis titulum: hoc bene, vende quod emit
Ante, Tuus Patriae proditionis Pater.
Tu quoque, ut observo si posses vendere velles,
Tumque Fide Patriam, cum Patriaque Fidem.
Te rogo, vade Domum: obfuscas aliunde Diaetam.
Non opushic Nigris: te rogo vade Donrun.
Hic si haerere cupis, rogo Te ne plura loquaris
Sic tibi, sic Patriae consuluisse potes.

A nyers hangú támadás ellen sokan kikeltek és azt hitték, hogy a híres pater Hannulik, «Horatius versenytársa,» «az akkor élő lirikusok fejedelme» volna a szerzője, mig később kisült, hogy egy Pethő nevű pap írta.

A támadás nem maradt viszonzás nélkül s kivált a protestánsok mind magyar, mind deák versekkel védelmezték a grófot.

Ilyen a viszonzásul írt, de szintén becsmérlő hangú vers az «In Poëtam Nigrum imitative» czímmel.

Tu Pecus Arcadiae, Tu Momi indigna propago!
Triste Medunium, qui caput osque geris.

Hasonló tartalmúak az «Antidotum contra Toxicosum rabiem Canis, Cti Fekete insultantis,» a «Pro Comite Fekete,» a «Responsio ad Pasquillum contra Comitem Fekete», a «Comes Fekete loquitur ad nigram Cohortem» czímű versek. Mátyási, a ki a Fekete kegyét kereső Csokonay Mihálynak úgy jellemzi a grófot, hogy «Fekete nevű Fejér Elme, Setét Társaságú Világos Lélek,» legott fölvette az odadobott keztyűt és erősen visszavágott:

Urak! veszett kutya jár a dietában,
Ki tán Cliniusnak termett világában,
Mert láttatik birni emberi elmével:
Mégis az emberrel nem marad békével;
Ime hogy először a maráshoz foga,
Gróf Fekete urban akadott meg foga.
Ugy látszik idegen Nemzetbeli agyar
Mert dühösen sem bánt jó embert a magyar,
Ugy látszik valami Belső Rendből való
Mert ugatásában nints sem ész, sem való,
Múzsám! míg nem késő, füleld le az ebet,
’S kötözd-be szőrivel a tőle vett sebet.
Az eb Deák, de tám a’ Magyar okosság
A’ Deák eb marás ellen is orvosság…

Így szidták, marták egymást végtelen szidalmakkal, Feketén kívül Balog Pétert, Kárász Istvánt, Batthyány primást, Bezerédyt, Beöthyt, Abaffit, Majthényit, Almásyt, Szilyt, Illésházyt, Hollósyt, Berzeviczy Andrást, Jezerniczkyt, Biletzkyt, Erdődy Jánost, Forgács Miklóst, Szentimrei Pált, «kinél a szamár okosabb», a «Márdokeus képű» Pálffy Lipótot, a personalist, a zavarosfejű Vay Józsefet és másokat. A paksvillus háború nem kimélt senkit, a ki csak fölszólalt, szavazott vagy hivatalt viselt.

Feketének is vannak versei, melyekből harczközti hangulatát és akaratát egyenesen kitárja. Folyt a küzdelem a tárgyalási teremben, a circulusokban, otthon, a szinházban mindenfelé versben, szóban, tettekben s a levegő tele volt robbanó eszmékkel, melyeket tíz hosszú és kínos esztendő halmozott föl.

A diploma kérdése hónapokig húzódott. Fekete jobbára a papságot okolja, mely a vallásszabadság ügyében heves ellentállást folytatott. Ez ellen szól verse: «Azon ország ülésére a’ mellyben Sz… Püspök, ’s… B… a Budáról küldendő Egyezést hátráltatták»:

… Jaj tenéked, magyar! hová térsz dolgodba?
Gátol a’ Pap, nem lát’d? ditső szándékodba.
Belgát is ő rontja, ’s hogy gántsot míveljen,
Rá viszi, királyra, hogy táborba keljen.
Téged is társival jégre kivánt vinni,
Belátván hogy néki nem akartál hinni,
Hogy talpra ne állhass, gátolni igyekszik.
Tipord el a kigyót, kebeledben fekszik.
Hódolj királyodhoz, egyezz véle frigyre,
Úgy talán ráköphetsz a subás mirigyre.

Míg a közös gyűlések a diplomáért és ellene harczoltak, addig más ügyek is foglalkoztatták a kerületi üléseket. A tiszai circulusokban döntötte el Fekete, hogy a jászkún és hajdú városok recipiáltassanak, itt,[167] hogy a törökkel kötendő béke tárgyalásaihoz magyar követek is küldessenek és követeli, hogy a királyt az országgyűlés szándékáról értesítsék.

Ez alkalommal írja «Azon Ország Üléséről, a’ mellyben a külső Udvarokhoz küldendő követek választattak (1790)» verset, melyben régi hibákat vet a nemzet szemére:

Rendes dolog történt kettős ülésébe,
Ország rendjeinek egyben gyűlésébe.
Fele sem volt jelen jelesb követeknek,
Mégis erőszakkal tartják egészeknek.
A’ leg bolondabbnak fordul tanátsára,
Hazánk eddig tartott leg okosb Polgára,
’S Hogy ne józanuljon egyesült úton jár
A’ legjobb Hazafi ’s a’ legnagyobb szamár…[168]

Lipót e fontos és egyúttal jogos és kérdésben a kanczelláriához fordul, melynek helybenhagyása a követség kijelölésére hajlandó. Látva az erős ellenzéki hangulatot, levelében kifejti, hogy ő ragaszkodik az alkotmányhoz és a «pragmatica sanctió»-hoz, mivel ezek a jövőnek biztosítékai. Midőn a papság e válaszszal is elégedetlen, ugyancsak Fekete támadja meg:[169]

Király ’s Ország ellen a’ Papság felzördül,
Fél az egyezéssel, hogy a pénz elgördül.
Tovább is homályban kivánván halászni,
A’ világosságot fel nem hagyja mászni.
’S Erővel gátolja, hogy a’ szent Békesség
Ne térhessen hozzánk a’ jámbor egyesség.
Jaj mire jut, úgymond, az egy boldogító,
Minket régtől fogva egyre gazdagító,
Hazánkkal támadott régi Pápistaság,
Istók’ fegyverével nyert lelki tisztaság?
Fene gyászba dűlne fénylő ditsőssége,
Ha nem büntettetnék azok merészsége.
A’ kik Vallásokban rajtunk odább adván,
Pénteken, szombaton sódarral maradván,
Ekkép’ eben gubát akarnak tserélni,
’S purgatoriumot pokolra tserélni.

Ide tartozik még a «Gróf Sztáray Mihálynak, midőn az egyedül idvezítő toll hordójává lett» czímű verse is.

Ugyancsak jelentékeny szerepe jutott a Greven-ezredbeli tiszteknek és az országgyűléshez küldött folyamodásuknak a magyar katonaság és hadsereg igaz követelésének megvédésében.

Ezzel az udvar kegyét örökre elvesztette, sőt valóságos katonai felügyelet alá került és titkos üldözéseknek volt kitéve. Viszonyát ez ügyhez az országos hangulat, katonai tapasztalata és Festetich György gróf alezredeshez érzett régi barátsága magyarázza. Ámde mindezt rovására írták. Mint nyugalmazott generális részt vett minden tüntetésben, a melyben a Greven-ezred tisztei Budán és Pesten részesültek. Köztudomású és azóta is számtalanszor példázott dolog a Greven-huszárok folyamodása az országgyűléshez, hogy a magyar ezredekhez magyar tiszteket nevezzenek ki. Lipót és tábornokai elitélték, hogy a katonaság a politikába avatkozott és az országgyűlés a katonasággal foglalkozott. Tudjuk, hogy a folyamodás aláírói, Festetich György, Laczkovics János és mások megróvattak, sőt fogságot szenvedtek és e miatt az országgyűlés hevesen tiltakozott. A katonai hatóság tovább ment. Barko generális a Bécsbe küldött jelentésekre azt az egyenes parancsot kapta, hogy a már korábban nyugalomba helyezett tisztek magaviseletét ellenőrizze, kikémlelje és tapasztalatairól újabb jelentést tegyen. Így kerültek Fekete, Orczy József, részint követi, részint katonai minőségüknél fogva mind Pesten, mind Bécsben titkos katonai felügyelet alá.[170] Fekete már korábban részesült ebben a méltatlan eljárásban, mikor banderiális viseletével tüntet s mikor a magyar katonai őrség még a banderiális ruhába öltözött generálisnak is glédába állott. Természetes, hogy Barko a katonai tisztelgésnek ezt a furcsa formáját legott betiltja.[171] A katonai hatóság előtt még nagyobb bűn volt, hogy Fekete, Festetich és Dániel báró nyilvánosan is kifejezik az osztrák ellen táplált megvetésüket és gyűlöletüket, «sőt katonai állásuk ellenére nemzeti kokárdákat viselnek».[172] Azonkívül ugyancsak sok fejtörést okozott neki, hogy Fekete házánál ellenzéki és kálvinista követek, volt katonák: Sztáray Mihály, Luby alispán, Nagy Sámuel, Orczy József és mások gyakran összegyűlnek. Itt a katonai kémkedés titkos gyűléseket szimatolt, melyeken főbenjáró dolgokról tárgyalnak, miért is Barko külön utasítást kapott, melyben meghagyják neki, hogyan kisérje figyelemmel ezeket a gyanús embereket és tudja ki titkaikat olyanoktól, a kik ott megfordulnak.[173]

A hatóság óvatosságát, bár intézkedései igen nyersek voltak, némileg indokolja Feketének szókimondása, II. József végső éveiből kapott rovása és noha a várt forradalom nem ütött ki, az országgyűlés forradalmi hangulatú. A Greven-ezred tisztei megkapták katonai büntetésüket és az országgyűlés a tiltakozásnál egyebet nem tehetett.

Az illir kongresszus összehívása, azaz a nemzetiségek föltüzelése, a poroszországi egyezkedés, mely a magyarokról teljesen megfeledkezett, a magára maradt nemzetet is lehangolta és a forradalmi kedvnek elejét vette. A tárgyalások lanyhábbakká válnak, a hosszú gyűlésezés a rendeket kifárasztja. A diploma szerkesztése azonban még mindig fönntartja az érdeklődést. De már a király meghivásáról tárgyalnak (augusztus 12-ikén). Sokan, és Fekete is, a diploma végleges elkészítéseig szeretnék halasztani a dolgot,[174] a személynök a szóbeli meghívást ajánlja, mások az írásbeli meghívást kívánják, de kikötik, hogy a koronázás csak a diploma megszerkesztése után legyen, megint mások azt ajánlják, hogy a vegyes deputáczió már készítse el a diplomát. Fekete és Jezerniczky végre azt követelték, hogy a királyt hívják meg szóval s ha lejön, akkor tárgyaljanak vele személyesen. A küldöttség tényleg (augusztus 17-ikén) megalakult és Korniss József országfőbiró itélő mester, Ürményi János táblai bíró, Bedekovics Ferencz, Zabráczky József püspök, Illésházy István gróf trencséni, Szemere László ungi, Jankovics György verőczei követ és Fekete augusztus 20-ikán Bécsbe utaznak.[175]


44. GRÓF FESTETICH GYÖRGY.


Azalatt Budán folyt a diploma-szerkesztés. Később a visszatérő küldöttségtől megtudják, hogy a király újabb módosításokat kiván, hogy elégedetlen az országgyűlés huzavonáival. Az újabb kerületi tárgyalásokban kiváltak: Széchenyi Ferencz, Illésházy, Forgács, a Teleki grófok, Splényi báró, Beöthy Imre, Luby, Rakovszky, Darvas és Fekete. Az ellenzékre azzal is hatnak fölülről, hogy azokat, a kik a poroszokkal érintkeztek, hogy Magyarország alkotmányát illetőleg garancziát nyerjenek, szigorított fölügyelet alatt tartják és a külön gyülekező követek titkait kitudják.

Szeptember 18-ikán Lipót az elébe terjesztett hitlevelet elutasítja, mivel utódait is oly dolgokra akarja kényszeríteni és kötelezni, melyekért ő maga felelősséget nem vállalhat. Ezért az ügy újra megjárja a circulusok tárgyalását. Ekkor Fekete maga terjeszt föl (október 4-ikén)[176] egy diploma-tervezetet, melyet nem fogadnak el.

Miután a vallás, az iskola, a pórok és másik ügyei rendezve voltak, még a megyék és városok bajait kellett volna orvosolni, a mire Fekete követeli, (október 6-ikán) hogy míg ez és egyéb határozatok el nem dőltek, az országgyűlés ne oszoljon szét. A perszonális azonban arra törekszik, hogy Lipótnak szeptember 20-iki módosításait fogadják el és készüljenek a koronázásra.


II. LIPÓT KIRÁLY.[177]

A többi munka ezentúl már Pozsonyban folyt.[178] A király meghívásában, a koronázási előkészületekben Fekete tevékenyen részt vett. Lipót október 9-ikén már római császár s végre novemberben koronázott magyar király. Az ünnepi formákban, a nádorválasztásban, meghívásban és esküvésben, a király és a nápolyi király köszöntésében, a koronázási emlékpénz átadásában Fekete nagy pompával vett részt.

Ebben az időben érte meg fiának nősülését és cs. kir. kamarássá emelését.

Az országos és a családi ünnepek lezajlásával és némely pörös ügyeinek elvégeztével[179] télire Olaszországba utazott, útjába ejtvén Triesztet, hol huzamosabb ideig mulatott. Itt a Magyar Kurir tanúsága szerint: «Német öltözeteit többnyire elajándékozván, szüntelen magyar forma ruhát és bajuszt visel; úgy, hogy midőn paripáján kilovagol, bámulással nézik az idegen nemzetek. Nemrégiben egy nagy asztalnál némely Olasz Dámák rövid öltözetét és burtakos bajuszát kezdvén szóval nyirbálni ezen Vezér Urnak, ezt felelé: Hogyha mindjárt az egész asszonyi nemet (melynek mindeddig nem ellensége) elidegeníti is magától, mégis bajuszát és magyar öltözeteit többé a Halál sem tétetheti le vele; mert a föld gyomrába is magával fogja vinni.»[180]

IV.



A parlamenti szónok jellemzése. Az 1792-ik országgyűlés. A királynő viselkedése. Fekete szerepe. Az országgyűlés költői jellemzés. Elfordul a politikából. Napoleon bálványozása. Memoirejai.

Az 1790/91. évi országgyűlési szereplése nem volt éppen dicstelen. Erős szókimondása, szónoklatának kiméletlensége, mely nem nézett főembert, egyházi rendet vagy udvart, a külföldi államok szemléletéből nyert széles politikai látóköre, fölvilágosodottsága, mely főleg a felekezetek bilincsein iparkodott lazítani, megnyerte a nép és a köznemesség tetszését, de elvesztette a főurak, a papság és az udvar kegyét. Ezt akkor is tapasztalhatta, midőn az udvartól kért katonai behivatását mellőzték, sőt kérvényét válaszra sem méltatták.[181] Őt, ki nem személyes indítékokból vetette magát a pártharczba, hanem tisztán a nemzet lelkesedésének és jogos kivánságainak kivánt érvényt szerezni, ez elvei tették fölfelé lehetetlenné.

Lipót halála némiképen újabb lendületet ad szereplésének.

Az 1792-iki évi május 3-ikára Budára hivott országgyűlés külföldi hadi zaj között nyilt meg. Hiába szakitottak az európai udvarok Francziaországgal, a franczia forradalom hatását európaszerte megérezték. Már Lipót szövetséget kötött a mozgalom terjedése ellen és Kaunitz által megleczkézteti a francziákat, de hiába, ezek önérzete és az ujítási láz porba tiport minden fenséget, kivéve a népét és a természetét: a franczia miniszterium 1792 április 20-ikán XVI. Lajos által a törvényhozó gyűlésben háborút indítványoztat Ferencz ellen. És ezzel Bécsben Magyarország szerepe is el volt határozva, a honnan a Mária Teréza uralkodásának első éveiből ismeretes hizelgő és nyájas hangok kisértik a nemzetet. Az országgyűlés megnyitásakor már a személynök is, Ürményi József[182] Lipót gyors elköltözését siratván, kijelenti, hogy az új király «Hűséggel és Törvénynyel kíván munkálkodni». A királyné június 4-ikén a primás üdvözletére adott válaszában a nemzet szívét nyerte meg: «Kérem jelentse meg nevemben a’ statusoknak és rendeknek és az egész magyar nemzetnek, melly nagy kötelességgel fogadom azon különös szeretetet és szives indulatokat, mellyekkel a királyhoz viseltettek. Én ezt a nemzetet mindenkor igen szerettem és örökké fogom szeretni, valamit csak örömére és boldogulására a királynál, az én férjemnél tehetek, azt tiszta szóval és legnagyobb örömmel fogom teljesíteni».[183] Királyi szavak, melyeket Mária Teréziából s azóta minden királynéjától hallott a magyar. Ámde a női érzelem és a szó ritkán döntötte el a nemzetek jobb sorsát s ebben az időben égetőbb kérdés volt a monarchia nimbusának megmentése, mint a nemzet jogos kivánalmainak megadása. Minden tervelgetésnél, jobbításnál inkább vérre és pénzre volt szükség, hogy a franczia szabadságot elfojtsák, hogy a lázadó és királysértő törvényhozó gyűlést elnémítsák.


45. I. FERENCZ KIRÁLY.


És ebben a magyar nemzetnek kellett Ausztriát gyámolítani. Nagy lelkesedéssel gyűlt össze a budai országgyűlés. A lelkesedők között ott találjuk Fekete Jánost is, a ki ezúttal még remélte, hogy régi katonai dicsőségét megujíthatja és a francziák ellen viselt háborúban a jó vitézre és kipróbált katonára szükség leend. Ezúttal Csanádmegye szólította föl, hogy fogadja el a követséget,[184] melyet el is vállalt, megköszönvén Aradmegyének hasonló kérését.[185]

A rövid lélegzetű országgyűlés alatt még a régi harczi kedv villan föl a papság és a kétszinű főurak ellen. A tárgyalás gyorsan haladt czélja felé, melyet Bécsből mozgattak, hogy a hadi adót minél előbb megszerezzék. A király és neje a legnyájasabban környékezték meg a magyarokat, kiknek lovagiasságában ezennel sem csalatkoztak. A király maga is siettette a koronáztatást, a hitlevelet, emberei az adó megszavaztatását. Gyorsan tárgyalták le a magyar nyelv ügyét, melyért ezúttal Teleki József gróf, Széchényi Ferencz gróf és Fekete szereztek kiváló érdemet. Volt része a hitlevél megszerkesztésében is, az illir kanczellaria eltörlése körül és a magyar katonaság érdekében kifejtett mozgalomban. Kevés törvényt hoztak ugyan s fölülről mindent igértek, de keveset tartottak meg.[186]

Fekete tevékenyen részt vett e mozgalmakban, sőt igen sokat költött a reprezentácziójára is. Ott találjuk a nádorispánhoz menő, majd a Bécsben járó, majd a király elé Vörösvárig kivonuló országos követek közt. Résztvett Bécsben, május 26-ikán az udvari ebéden, hol megjelenése és kiváló műveltsége a királynő figyelmét is magára vonta, a ki később a koronázás alkalmával a királyi beszéd és egyéb czeremoniák után «lelépe polczozatáról s generalis gróf Fekete János olasz nyelven szólítá meg: «Felséged látá ezt, mit itél most hűségünkről? Látom – felelé a királynő – és ha ki egyebet merészlene mondani, mint a mit itt láttam, ujjaimmal dörzsölném össze!»

Az udvar kedvezését azonban nem hozta meg politikai arravalósága és nagy műveltsége. Katonai folyamodását újból hallgatagon ad acta tették s ő csak távolból nézhette a magyar hadak vitézségét és az osztrák folytonos vereségeit. Az országgyűlésektől sem várt már nemzeti javulást, mivel a franczia eszmékkel küzdő osztrák reakczio eltemetett minden józan törekvést. Különben hangulatának jeles rajza az országgyűlés bírálata:

Vége lett Országunk futó gyülésének,
Eleget tett abban Hazánk hűségének.
Királyunk hibáink’ böltsen orvosolta,
A’ rosszat sugókat magától el tolta.
Mutatván mindenben hozzánk szívességét,
Le pökte Papoknak Görög dühösségét,
Midőn nem akartak Rátz Püspökkel ülni,
S a’ szakállasokkal egy sorra kerülni,
De bezzeg nem úgy ment az elöljárókkal,
Kik mint Török rabbal bántak Statusokkal
Az egyik jószivű dúl hevességébe;
Orozva jár amaz a’ mérgességébe!
Egymással küszködve tsak abban egyeznek,
Hogy el nyomják, a’ kik jónak igyekeznek.
Meg se búsulj magyar! használ kedélysége,
Okositt őkemek’ mágnás büszkesége.
Szabadoknak ismert bennünket királyunk;
Kivánják Praeseink hogy szolgákká váljunk,
Majd lássuk ezutánn mire tudnak menni,
Mert nem elég, másolt igéretet tenni,
Ország erszényéből fényes Pántlikáért,
A’ kit más megszerez tsupán királlyáért.
Meg esmért titeket Ferencz böltsesége,
Tudja, kik dolgoztak, titkos kegyessége,
Látja világosan, hogy jégre vittétek,
S a hív Statusokat keserítettétek.
De lám nem dicsértük őket e’ gyűlésbe;
S szokott ajánlások hagytuk feledésbe?
Tanuld jövendőre, minket tipró mágnás!
Hogy betsület viszi nemzeted’, nem is más.
Elöljárója légy; nem mint most káplárja;
Ugy szivét előtted soha bé nem zárja.[187]

Ezzel politikai pályáját befejezte.

A mi még ezután következik, az csak szelid föllobbanás, mely tetteket nem teremtett. Ilyen a Martinovics-féle összeesküvésben való részvétele, a melyben tere sem nyílott arra, hogy azt szavával, vagy vagyonával segítse. Igen korán födözték föl, és még a cselekvés mezejére sem léphetett, semhogy magához bilincselhette volna az elégületlen főurakat. Hogy a mozgalom őt sem hagyta illetlenül, azt Martinovics tanuságán kívül, hogy Fekete János is hajlik a forradalom felé, még egy 1796-ban írt és közkézen keringő verse[188] is bizonyítja. Ámde itt találjuk régi országgyűlési barátjait is: Festetics György, Forgács Miklós, Illésházy István, Török Lajos grófokat, Orczy László és József, Podmaniczky József, Benyovszky és Splényi bárókat, Spissich alispánt és másokat, a kik a forradalmi kátét ismerték, sőt a kiknek házánál a forradalmi férfiak már korábban és igen gyakran megfordultak. Különben gyanusakká váltak mindazok, a kik az 1790/1-iki országgyűlésen a Habsburg-ház magvaszakadását hirdették és az örökösödés megszüntét hangoztatták.


46. FEKETE VERSE NAPOLEONRA.

Elfordult a politikai küzdőtértől és más ideálokat keresett.

Ezek között a legnagyobb Napoleon dicsőített alakja, kinek franczia költeményeiben[189] bámulattal és rajongással adózik. Annak hadászati lángesze teljesen elragadta s minden haditénye vagy politikai cselekedete versre ihleti: az «Au premier Consul de la Republique», a «Sur le Danger que le premier Consul a couru», a «Sur l’Egypte», az «Au Premier Consul» versek tanui e lelkesedésnek, melynek egyik eredménye, hogy ő maga is elküldi azokat párisi barátainak.

Az 1796-iki országgyűlésen sem ő, sem fia nem jelenik meg, hanem képviselteti magát.[190] A politikától végleg búcsúzik az 1802-ik évi országgyűléshez írt «Veni Sancte az 1802-ik esztendőbeli országgyűlésre» versben, mely egyúttal hattyudala is.

V.



Országgyűlési szereplésének jellemzése. Harcz a magyar szóért, a papság és a főurak ellen, a magyar hadseregért.

Fekete országgyűlési szereplésében négy mozzanat ragadja meg figyelmünket: a vallásszabadság, a magyar hadsereg, a nemzeti nyelv és a magyar nemzetiség védelme.

E négy kérdés vívása erőteljesen érezteti máris a Regnum Stephaneum Bécsből eredő megingatását. Mind a négy azóta állandó harczot keltett Bécs és Magyarország között. Mindkettő tudja, hogy ettől függ hatalma vagy önállósága, míg az, elvakulva nagyhatalmi hivatásától ezt állandó és a kulturfejlődést megakasztó küzdelmekben tartja, addig ez e küzdelmek között is, bár akadályokat átszökelve, lassan halad előre, hogy az európai szinvonalra emelkedhessék.

A XVIII. században még nem látták oly válságosnak a jövendő képét, mint ma, hanem csak a fenyegető és bekövetkezendő veszély elhárítására törekedett a magyar faj szupremáciájáról meggyőződött köznemesség. Hogy Bécs e kérdéseknek állandó szítója és fentartója, nem érthette meg azt, hogy csakis Magyarország önállósága és szövetsége növelheti a birodalom nagyhatalmi helyzetét és tarthatja meg monarchikus hivatását, arról sok bizonyság annak néha veszélyesen jelentkező időszakos bomlása.

Az előbb említett négy kérdésnek állandó hangoztatása kerekíti ki Fekete politikai álláspontját. Mindenekelőtt hevesen és egy voltaireianushoz híven a papság ellen folytatja csatározásait. Nem a vallást, hanem az egyházi rendet támadja, mely szerinte Rómához szít s onnan reméli boldogulhatását, mely nem akar sem nemzetivé, sem királyivá lenni, hanem csakis önhasznát keresi, föláldozván érte nemzeti, nemesi és polgári jólétet és ellensége minden kulturalis haladásnak. Fekete mindezt Voltairetől tanulta, s ebben Voltaire is elvakult s a gyűlölségig konok volt. Sőt Fekete a franczia rémképeket látta Magyarországon is, holott a magyar egyházi rendnek és hazafias munkásságának köszönhette az ország kulturális haladását, fönmaradását és erejét. A magyar katoliczizmus mindenkor élesen elvált más európai államok katolikus papságágának fölfogásától, hol elvakultság és véres üldözések tanui a papság korlátlan befolyásának. Az elfogulatlan történetíró a Bertalanéjre, a spanyol inkviziczióra még csak emlékeztető momentumokat sem tud fölmutatni, s hogyha vallásos üldözés és elnyomatás volt is, ez a kétoldali – katholikus és protestáns – hatalmi kérdésből folyt, a mely versenygésből eredő bajokat a jobb érzelmű és isteni hivatásuktól meggyőződött Habsburg-fejedelmek mindenkor orvosolni tudták. Fekete támadásait egyoldalulag támogatták a szabadságaikra féltékeny kálvinisták, a kik alaposan javukra használták ki Fekete-gyűlöletét, a melyet a papság iránt érzett. Sőt ebben ő maga sem folytatott exkluziv harczot minden pap ellen, mert – versei tanuságok reá – voltak tekintélyes és kiváló barátjai azok sorában. Csakhogy az ő heves föllépésének és a gyors változásra áhitozó követelményeinek akadályul szolgáltak azoknak higgadt, rostáló és többször hajszálnyi megkülönböztetésekbe ereszkedő papi okoskodásaik. Ebből a papság iránt érzett ellenszenvéből sohasem gyógyúlt ki s ez későbbi irodalmi működésében is mély nyomot hagyott.

A nemzeti nyelvért folytatott küzdelmében az egész nemzet visszhangjára számított, melyet első fölszólalásakor meg is nyert. Ámde a XVIII. századi magyar előtt még nem tornyosultak oly magasra a nemzetiségek csökönyös követelményei, hogy miatta a nemzetet a romlástól félthette volna. A nemesség szinmagyar, a nép még jogtalan s a nemesnek szolgája. A nemzetiségi kérdést inkább Bécsből szították, hogy a szabadságszerető magyart, melytől mindig remegett, hazájában foglalkoztassa és nemzet szuremácziáját meggyöngítse. Tartott ettől Fekete is és épp azért követelte társaival együtt a magyar nyelv elsőségét a latin és minden más magyarországi előtt, tartott attól is, hogy egykor a nemzetiségek sok és vészes bajt fognak az országnak okozni, de egy csapásra sem vihették ki, hogy Magyarország minden polgárra magyarrá legyen. A baj már akkor is jelentkezett, még pedig érezhetően, főleg a déli vidékeken, hol a nyelv és fajkeveredés rendkívül erős volt, s hol Fekete birtokai is feküdtek. Verseiben nem egyszer szólal meg elégületlensége ezekkel az állapotokkal s Csabrendeket, éppen horvát és német lakosainak nemzetietlen viselkedése miatt nem szerette.

Ebből a nemzetiségi szempontból óhajtotta, s vele az egész magyarság is, hogy a hadsereg magyarrá legyen. Ez nemcsak a tiszteknek előmenetelt, a legénységnek emberibb bánásmódot biztosított volna, hanem elősegítette volna, hogy a magyar ezredek magyar vidéken elhelyezve a lakosság magyarosodásán is lendítsenek. A Greven-ezred erélyes mozgalmát elfojtotta Bécs s egy időre, főleg a franczia háborúk miatt, nem lehetett arra gondolni, hogy ezt a szándékot valaha is békés úton megoldjuk.

Politikai munkásságának ezen főmotivumai mellett a Habsburg-ellenes mozgalmak, a városok ügyei kisebb jelentőségű dolgok voltak, melyekben inkább a személyes ellenszenv és a dologhoz való hozzáértés szólaltatta meg, mint az egyedüli czélnak a jellege, s ezekért nem jajdult föl a hazafias érzelem sem annyira, hogy további fönnállásuk a nemzetet kétségbeejtette volna, azonban az előbbieknek el nem érhetése mélyen elkeserítette az érte önzetlenül küzdők táborát s Fekete is ott hagyta a politikai porondot.

Természetes, hogy ily elvekkel és harczias hangulattal nem győzhette le undorát a politikai élet, a közpiacz sokféle hitványsága iránt sem, és ő, a ki többet is akart, mint ellenzéki szónoknak lenni, inkább lemondott erről a pályáról és a csendesebb, otthoniasabb bölcselmi muzsához fordult, irodalmi emberekkel szővén barátságot, hogy ezekkel egyesülten erősítse a magyar művelődést, segítse «kiépíteni a hazát».

A politikától való elfordulását élénk és rikító szinekkel jellemzi a «Midőn ötvenedik esztendőmet haladnám» verse,[191] melyben Faludi versmodorában szigorúan elítéli a közéletet és annak embereit:

Láttam szamárt elől menni,
Betsültetni gaz embert,
Keresztet a félszre tenni,
Kit a’ vitéz el nem nyert.
Sokan jutának polczokra,
Bár az udvart gyalázták;
Mert bizván ügyök Papokra
Áldásaikat vadászták.
Igaz mondók üldöztetni
Szoktak a képzelőktől.
Nincs igazság az országba,
Örvend kiki a más kárán,

Ne is bizzál jámborságba,
Ha bátran ülsz a párán.
Hogyha nem tudsz hizelkedni,
Még a’ kurva sem hódúl;
Most a virtus csak üres szó,
Kivel szintugy kénykedik,
Orozó zsivány mint a jó…

Látván azért hanyatlani
Kedvetlen életemet,
Bár tudnám hoszszabbítni
Rá nem vetném fejemet;
Mert jobb időket képzelni,
Nemzetünket esmervén,
Avagy gomb nélkül fértzelni,
Alkalmasint egyre mén.

Nincsen tehát min búsúlni
Hogy közelget a halál,
Kezdjünk inkább felvidulni,
Már tzélunk közelebb áll.

Ez a pesszimista hang, mely Fekete minden működésének befejezője, némileg megenyhül, midőn új czél felé tör, a mely ezután az irodalomban látszik feléje kacsintani, a melyben a magyar nyelv érdekében elért országgyűlési sikereitől fölbuzdulva ezentúl már a költőnek szemével tekinti a világot.

Élete a nyilvános küzdőtérről leszorult és bensőbbé, tartalmasabbá válik, hogy a hazaépítés nehéz munkáját nem a közporondon, hanem az irodalomban folytassa.


47. A SZENT KORONA I. FERENCZ KORABELI ÁBRÁZOLÁSA.[192]





HETEDIK KÖNYV.
AZ UTOLSÓ ÉVEK.


I.



Utazásai. Állandóan Fóthon telepszik meg. Irodalmi tervei. Voltaire vezetése. Claudieu érdemei. Magyarul versel. Anyagi gondjai. Betegeskedése. Viszonya az akkori nyilvános irodalomhoz.


48. FÓTHI KASTÉLY.


Politikai szereplését hosszan tartó utazások váltották föl. 1792-től 1796-ig hol Német-, hol Olaszországban jár, míg végleg Fóthon telepszik meg, hogy irodalmi munkássággal, gazdálkodással és vagyonának rendezésével töltse idejét. Ezért sokszor rándul le Aradra vagy Zalába, de legkiválóbb szórakoztató helye Balatonfüred és Pest. Oda meggyengült egészségének gyógyítása végett megy, itt részint a nádori udvarnál, részint barátai körében, kik közé főleg a tudós Schedius tartozik, tölti el idejét. A nádori udvaron is szivesen látott vendég s annak téli mulatságain: a lovagjátékokon, bálokon és vadászatokon gyakran részt vesz.


GRÓF FEKETE JÁNOS IDŐSEBB KORÁBAN.[193]


Az 1796-ik évtől haláláig lefolyó időszak magyar költői munkásságának tulajdonképeni kora. A kilenczvenes országgyűlések némi sikerei őt teljesen magyarrá változtatták és magyar akart maradni tetteiben és írásaiban is. Nem vágyik külföldi tapsokra, bécsi baráti unszolásokra, titkos társaságok tisztségeire, hanem a politikától, – mely ekkor vészthozó és koczkáztatott, – elvonulva, csupán a magyar kultúra érdekében fárad. Nagy hévvel keresi és állandósítja az irodalmi barátságot pesti és erdélyi írókkal, s mint maga írja fiának: «Chaulieunek nevét érdemleni kívánnám, mert ámbátor Voltér apostol a’ Gustus templomában, őtet csak a’ gunyoló poeták elsőjének nevezi, én ezen polczczal is megelégedném hozzám Parnassusán. De akár melly légyen halálom után a hely, mellyben maradékink fognak helyheztetni, mig élek kivánom fáradozásaim által anyanyelvünk pallérozását tehetségem szerént eszközölni, ezt egy hazafiui kötelességnek tartván.»


49. MÁTYÁSI JÓZSEF ALÁIRÁSA.

Ezentúl franczia verseket ritkán farag, hacsak nem akkor, midőn emlékezéseit írja, a nádort, annak nejét, Napoleont dicsőíti, vagy ősei birtokát megénekli vagy Mátyásinak egy-egy poemáját francziára fordítja. Más nyelvet, mint például a latint, már most, bár azon néha maga is megszólalt, még a tudományban is kerülendőnek vél: «Valóban kecskelábu pajtásom fel borzadott, hallván tőled, hogy még a’ magyar borról is, ugymint Attiláról, deákul irnak kortsosult hazámfiai. Meg vagyok győződve, hogy tudós kézbe nyelvünk mindenre alkalmatos, és hogy nékünk a deákkal ugy kellene bánnunk, mint hajdan a’ római böltsek a göröggel bántanak.»

Fekete tehát megundorodván a politikai élettől, a «piszkos országgyüléstől», «hol hazánk szemetje firtatja magát», «hol megpergelte száját» «nyelvére lakatot vetett» s a munkás magánéletbe vonult vissza, hogy óriás méretű költekezései által alapjában megrázott vagyoni viszonyain és a kor vagy a zajos múlt által megrongált egészségén segítsen. Ámde bármint törekedett is, sem az egyiken nem lendítettek a pörök, a «compromissumok», «az örökös transactiók», «a vészes chartabianca», mert «igazsága mellett Themist megtsávázták», sem a másikon orvosainak önzetlen buzgósága. A váczi káptalannal folytatott pöre egyedül a pestmegyei birtokokat biztosította és itt húzta meg magát olvasás, tanulás és egyéb szórakozások közt.

A viharos múltból, a rajongásteli és fényes ifjuságból, a ragyogó udvari életből, a katonai pazar költekezésből, az országgyűléseken való kápráztató megjelenésből eredő óriási adósságok, a vagyonszerző és vagyonmegőrző tapasztalatlanság, hozzá a pénz értékének ismeretlensége nem engedte meg, hogy vagyoni ügyeit végleg rendezhesse. Gazdasági ügyekben járatlan feje, mely a «földmívelő népet jobbítani iparkodott», mely búsásan el volt foglalva faszerzéssel, plántálással, kamatos kamattal fizette meg a lótenyésztésben és gazdálkodásban bizonytalan tapogatódzásokat. A «szegény legényt» még katonai adósságai is nyügözték és a törlesztésükre szükséges pénzt részint birtoka jövedelmeiből, részint újabb polgári adósságokkal födözte. Érezte maga is elszegényedését, de szenvedélyes költekezéseinek, a játéknak, a lókedvelésnek nem tudott határt szabni, büszkesége pedig visszatartotta attól, hogy vagyoni állapotának rendezése végett «a császárhoz» forduljon kölcsönért, a ki ebben az időben Esterházy herczegnek 900,000, és Orczy László bárónak 300,000 forintot ötös kamatra adott.[194] Majdnem egy millióra rúgó adósságait és kamatait csakis birtokai árán törleszthette.

Az anyagi gondok nem biztosítottak János grófnak gondtalan öreg kort és szenvedélyei: a nők, a kártya, főleg a fáraó és a lovak még akkor is óriás pénzösszeget nyeltek el. Örökös pöreit fiskálisaira bízza s ő maga pazar kedvteléseinek él, úgy hogy nemcsak az adósságok «magpénzét», hanem az «interest» sem tudja idejében lefizetni.[195] Hogyha néha be-betekint Pozsonyba, Bécsbe, Budára vagy Balatonfüredre, szórakozásai sok pénzébe kerülnek. Megtörténik, hogy professzor Stáhly György és a költészetben is járatos Szombati József tudós doktorokat, kik csúzos bajait orvosolják, pénz helyett versekkel fizeti, hogy ily módon halaszthassa el oly időre a fizetést, midőn maga is pénzhez jut.

Egyébként csak néha vett részt egy-egy ritka nyilvános, politikai jellegű ünnepségen, mulatságon vagy ténykedésben és ezzel is szorosabban fűzi magához azt a baráti kört, mely irodalmi munkásságát, katonai és politikai múltját figyelemmel kiséri és megbecsüli. Irodalmi barátjaival a nyelv pallérozásán, az irodalmi érzék és a «szép gesztus» megszilárdulásán fáradozik. Az utóbbiban hivatott mesternek vallotta magát, a melyben senki véleményének magát alá nem vetette. Ő, a ki mint költő korán kezdte meg működését és franczia munkáival elég feltünést keltett, sem befolyásos egyéniségnél, sem vagyonánál és tekintélyes nevénél fogva nem tudott, de nem is akart az akkori nyilvános irodalmi világban hatni és így a még nem szervezett irodalmi élet vezérférfiaihoz sem csatlakozott. Magyar munkáinak nagy részéről alig tudtak s csakis franczia vagy német műveit emlegetik. Irodalmi névtelensége okozta, hogy sem Kazinczy, a ki különben «káromkodva olvasta Gvadányi verseit», kinek Ludas Matyi nem tetszett, ki Bacsányit üldözte és Dugonicsot megveti, sem Bessenyei, a ki pedig az eddig ismert «magyar Voltaire», sem Révai, sem bárminő más áramlat vagy irány nem hódította meg. Ámde művei is oly szelleműek voltak, melyek a czenzura hivatalos pontjait tudatosan sértik s így inkább a jövőnek, az asztalfiának és barátjainak irvák.

II.



Miért ír tiltott dolgokról? Irott irodalom. Mátyási József viszonya Feketéhez. Költői köre. Fóthi udvara. A «magyar Ferney». Bárótzi Sándor. Horváth Ádám. Ifj. Teleki Domokos. A Telekiek, Sztárayak és Orczyak.

Iratai telvék lángoló lelkesedéssel a magyar kultura, tudományosság és irodalom iránt. Megértette korát és a magyar érzésnek új jelszókat adott. Erős faji szeretet erősítette hazafias érzéseit, egyéni érzelmeit pedig vidám bölcselkedő belátás vezérli. Ez sugallja írói munkásságát és tetteit. Egyénisége sokkal türelmetlenebb, semhogy korának erőszakkal megállapított és rendőrileg ellenőrzött gondolkodását vezethette volna, érzelme sokkal erőszakosabb, semhogy iratai a czenzura rostájának hivatalos mértékét megüthette volna. Szatirája, szókimondó őszintesége, sokszor francziás forradalmi érzülete és ugyancsak francziás pajkos érzékisége a rosta tiltó pontjait százszor is megsérti. E szempontból keveset törődik azzal, hogy munkáit nyomtatásban lássa, de annál inkább azon van, hogy kéziratban elterjedjenek. Barátjainak, irodalmi férfiaknak ír és ezzel hódol a XVIII. századbeli magyar írók «egymásnak írásának», «levél irodalomnak». A híres pater Hannuliknak, midőn arra inti, hogy a czenzurára valót írjon, következőleg válaszol:

Jól értem intésed, hogy írjak ollyakat,
Mellyek nem tiltatnak: de hát igazakat
Úgy szegény Muzsámnak akkor lehetetlen írni,
S magát hazudozásra reá kéne bírni.
Nem vágyok én, el hidd, hogy kinyomattassék
Munkám ’s mindenektől széllyel olvastassék:
Tsak kevés Böltseknek lehessen kedvére,
Jövendő századnak tán juthat kezére,
’S akkor Borostyán siromra rakatik,
Mely éltemben tőlem most meg tagadtatik.

Költeményeit vagy külön vagy az akkori szokás szerint levelek szövegébe szúrva küldözgeti Gvadányinak, Orczy Józsefnek, Teleki Lászlónak és Domokosnak, Horváth Ádámnak, Aranka Györgynek, Bethlen Lászlónak és fiának, a kit, miután Illésházy Máriától elvált, magyar íróvá iparkodott tenni. Épp így volt fordításaival is, melyeket szakszerű magyarázatokkal kisérve lemásoltatott és barátainak, Széchényi Ferencznek, Madách Sándornak, Orczy Lászlónak elküldött.


50. GRÓF FEKETE JÁNOS ÜDVÖZLŐ VERSE MÁTYÁSI JÓZSEFHEZ.


Szerencséje volt, hogy Mátyási Józsefben, kit 1799-ben fogadott házába, hű és odaadó barátot nyert, kivel terveit közölte, kinek költeményeit fölolvasta, kinek magyar nyelvérzékére sokat adott s a ki magyarság és verselés szempontjából javítgatott rajtok. Ez a Mátyási volt az, ki az 1790. évi országgyűlésen Feketét a latin paskvillusokkal szemben megvédte. Ő válaszolt a «Tu pice…» czímű klasszikus gúnyversre az «Urak! veszett kutya…» és más magyar és latin nyelvű paskvillusokkal. Ugyanő a «Semmivel több valami», «Verseinek folytatása» furcsa czímen nyomtatott és «Kalászkaparék», «Nyomtatatlan munkája» czímű kiadatlan[196] műveiben számos versben dicsőíti Fekete grófot. Ez a Mátyási[197] 1791-ben mint Teleki József gróf titoknoka vele a frankfurti koronázásra is utazott s ez útját kéziratban hagyta hátra.[198] Az ez évi országgyűlésen Wartensleben gróf követe volt. 1794-ben ott hagyván Teleki József gróf szolgálatát, öt évig a főitélőszék mellett mint esküdt volt alkalmazva, honnan Fekete János hivására Fóthra vonult, hol a gróf haláláig, mint annak titkára és hű barátja élt. A gróf nemcsak irodalmi ügyeit bízta rá, hanem még birtokainak felügyeletével és képviseletével is kitüntette.[199]

Mátyási nagyban hozzájárult, hogy a gróf tevékenységéről és műveiről a magyar középosztály is tudomást vegyen. Művében igen sok emléket[200] állított neki s mind haláláig[201] hálásan emlékezik a bőkezű és elmés grófról. Ő volt az, a ki Csokonayt is Fekete pártfogásába ajánlotta, ámde a költőnek hányatott élete ez érintkezést csakhamar megszakította. Maecenása műveit ő másolta, levelezését vitte és közvetítette, verselését utánozta. A fönmaradt és kölcsönösen egymáshoz intézett újévi és névnapi verseket a barátság közvetlen melege és őszintesége hatja át. Nem az alárendelt «secretarius úr» hivatalos gratulácziói, hanem szeretetteljes kívánságok és üzenetek, mikről Fekete is úgy nyilatkozik, hogy nincs ezeknek egyéb hibája, «hanem hogy hozzám vonzó szívessége által elragadtatván többet dicsért, mintsem érdemleném».[202]

Mátyásin kívül mind egyénisége, mind barátsága révén egy előkelő és bizalmas irodalmi baráti kört teremtett maga körül, mely önálló és eredeti eszméit megtapsolta, verselését elfogadta és követte. Kis költői iskolát alkotott magának, melyet levelezéssel tartott fönn, költői tanácsokkal és néha pénzbeli segélylyel is buzdított és lelkesített. Irodalmi agitátori szerepre hivatott egyéniséggé lett, s a már általa 1772 előtt hangoztatott nemzeti népies irány híve, melyet Orczy Lőrincz «feddő kedves vezérével», Dugonicscsal, Teleki Józseffel, a Rádayakkal és másokkal együtt még óriási föllendülése előtt hirdetett. Irataiban állandóan követeli, hogy a magyar költők térjenek vissza ahhoz a forráshoz, a melyet Zrinyi, Beniczky és Gyöngyösy ápolt s a mely egyedül képviseli az igaz magyar nemzeti fölfogást.

Az úttörők közé tartozik.

Mária Terézia nem tudta elnyomni a magyar érzületet s József alatt a nemzet elmulásának ideje még sem következett el. Ámde ezt nemcsak a testőrök föllépte mentette meg, hanem az írók és hazafiak kézről-kézre szálló és avatott körökben keringő izgató levelei és versei is, melyek a nyomtatott könyvnél hatásosabban működtek és hívöket szerezték a magyar gondolkodásnak, költészetnek és irodalomnak. Ezen a jól előkészített talajon hatottak a testőrök művei, sőt később Kazinczynak a világirodalom páratlan irodalmi agitácziója.

Fekete gondoskodott róla, hogy az irodalomból nyomtalanul el ne tünjön, hogy működését a későbbi kor is észrevegye. Az 1790 évi paskvillus-írók száma szaporodott azoknak számával, a kik tudomással birtak arról, hogy a «Pucelle»-t lefordította, hogy leveleiben és a társas életben korát és a viszonyokat kiéletlenül megbirálja. Ezekkel azonban édeskeveset törődött, inkább fektetett súlyt arra, hogy művei el ne kallódjanak s meg volt győződve arról, hogy azok majd csak napfényre kerülhetnek egyszer:[203]

Midőn Pap hatalom világból enyészen,
’S józan emberiség egyszer erőt vészen,
Nehánya tenéked borostyánt fog fonni,
’S neveddel nevemet a porból kivonni,
Hogy költőddel együtt betsben tartassanak:
Addig bolondoktól hadd piszkoltassanak.

Életének alkonyát leginkább Fóthon töltötte. Fóth községe, Pesthez közel, mindig alkalmat nyújtott neki, hogy benézzen Pestre, mikor ismerőseit föl akarta keresni, midőn pörei miatt fiskálisaival akart tárgyalni. Innen pedig barátai ki-kirándulván hozzá, bármikor a szives házigazda, az irodalom barátja fogadta őket.


51. FÓTH.


A község maga homokdombok közt terül el. Északról a Cserhát erdős végnyulványai huzódnak Gödöllő felé, elég szép kilátást nyitva a távoli Dunára és jobbparti kopár hegyeire. Egyedűli nevezetessége a Fekete-kastély, mely a mai Károlyi-kastélynak szárnyépülete. A jószágot egy ideig Batthyány József primás tartotta árendába, de Fekete még ennek letelte előtt magához váltotta és ide költözött.[204] Nagyon szerette ezt a helyet. Tiszántuli és erdélyi barátjai, hogyha Pestre jöttek, nem mulasztották el, hogy hozzá bekerüljenek, hogy meleg kandalló, jó somlyai s kártyaszó mellett elbeszélgessenek az öreg gróffal. Itt:

Mint Horátzzal Virgil Tibur vidékében,
Mi is okoskodjunk barátság keblében,
Pompátlan ebéddel tudván elégedni
Jó borból szükséget nem fogunk szenvedni.
Lészen vén Somlyai Falernum helyében,
Mellyt Horátz akárhogy ditsérjen versében,
Enyimet kostolván, jobbnak nem tartaná
’S Mecenás torkára méltónak mondaná.

Driadesek között kis erdőtskémben,
Együtt sétálgatván, nem akadunk kémben;
’S gondolataink váltván, látom meg ifjadni
Meg vénült Muzsánkat, ’s remekre fakadni.
Estve felé kertem sűrű gesztenyéssét
Serényen meg járván, utolsó főzését
Terhellett gyomrunknak fogjuk könnyebbítni,
’S Egeket bámulván álmunkat készítni.
Néha vadászatban töltvén napjainkat,
Nyul után futtatjuk virgoncz agarainkat,
Vagy foglyot vizslával hajhászván bokorba
Haza térvén erdőnk ujjítjuk jó borba.
Békével hagynak itt busító gondjaink,
’S távol lesznek tőlünk alatsony nagyjaink;
Mert hív barátságunk őriző kárpitja,
Életünknek módját előttök borítja.[205]

Lakását is szerényen rendezi be. Nagyobbítja könyvtárát, a levéltárt rendbe hozza. «Házacskájának frontispiciumájára» faragtatja más magyar felirásokkal együtt:

Las d’esperer et de me plaindre
De l’amour, des Grands, et du sort,
C’est ici que j’attend la mort,
Sans la désirer mi la creindre.[206]

Ide várja barátait s feddi azokat, kik nem jönnek:

Mért nem jöttél hozzám? mert azzal szivemet
Szomorítád, ötsém! hogy e barlangomba
Nem ölelhettelek, egyűgyű Házomba;
A’ mellyből most írok czifrátlan lakásom
Nem Mágnásnak való, alatsony szállásom.
Csak egy nemesi Ház, mint Horátz Tiburja,
Mellybe a’ kevélység magát bé nem fúrja.
Nem találhatsz itten Kárpit Palotákat,
Szegény sirásával ékesült szobákat,
Nem akadsz tükrökkel rakott rejtekre,
Arany üstben tálalt idegen étkekre.
Nem látsz itt Czukorból épített tornyokat,
Vagy Olasztól jegült különös fagyokat:
De találsz jó szívre, zsíros káposztára
’S ahhoz vidámító Somlyónak borára.
Meg találod azon drága Asszonyságot
’A ki szép eszével terjeszt nyájasságot
’S Fejedet mint magam szeretvén betsüle,
Sőt néha ellenem veled egyesüle,
Midőn barátságos elmefutásunkban
Egymástól távoztunk okoskodásunkban.
Találhatsz könyvekre, puskákra, lovakra
Néha rossz kátsákra, jó futó nyulakra.
Meg találod ehhez igaz Barátodat,
Kire bátorsággal bízd állapotodat;
Mert Pithagorásnál tanullván hallgatni,
Fetsélésben nyelvét nem szokta forgatni.

Ama drága asszony, ki itt a grófnak társaságában él, Rosen Amália bárónő, gróf Starhembergné, mint Mátyási mondja,[207] Feketének «magához méltó Junója, vagy egyúttal Venusa», «fejedelmi szépségű és elméjű» asszony, a kit franczia költeményében majd Julia néven, majd Teréz néven énekel meg s a ki gyakran segíti ki a grófot anyagi zavaraiból is.[208] Egyéb környezete egy belső asszony, kinek kis lánya Juliska a ház lelke és a gróf agyonbeczézett kedvencze, a ki kedvességével néha az egész kis társaságot fölvidítja. Ide tartozik a Morvaországból ide szakadt és «Morvai»-nak csúfolt udvari kertész, a ki a szép parkot minden időszakban a legfrissebb virágokkal ékesítette s a kis kört jó humorával tartotta. Ezzel nevelte a gróf Pest-Budán híres baraczkjait, ültette sűrű ligeteit s tervezte gazdasági újításait, vagy jobbágyainak jobb sorsát.

Ebben a házi, családi körben megelégedetten s távol a világ fondorkodásaitól, az álbarátok nyájától buzgón forgatja szeretett franczia költőit, fordítja Voltairet, Ariostot s Ovidot és lesi a franczia híreket, hogy biráló elmélkedéseit gyorsan szaporodó emlékeibe, a «Petites reflexionsba» jegyezze.

Politikai szereplésre, hivatalra nem vágyott:
Mert a Magyar nagy Úr (annyira jutánk már),
Mihelyt Tisztet vállal, vagy zsivány, vagy szamár.[209]

Ide vágyik vissza, midőn Füreden mulat, vagy zalai birtokainak rendezése Csabrendekhez köti:

Mint fészkétől fosztott madár
Tévelygek bujdosóba:
De szivem mindig Fótra jár
’S nem lehet nyugovóba.

Óh bár ismét ott lehetnék
Tudom Lelkem vidúlna,
’S Hamvam Atyámhoz tétetnék
Midőn éltem elmúlna.[210]

A baráti kör, melyet ebben a környezetben: a «Magyar Ferney»-ben[211] fogadott, nem egy neves embert foglalt magában, a kivel személyesen és költői levelekben érintkezett. Ötven év tapasztalata megtanította reá, kit fogadjon olyannak és ki nem veszi zokon őszinte rokonérzésből eredő pajkos, gúnyos csipkedéseit. E levelekben tükröződik vissza annak az irodalmi ellenzéknek hangulata, a mely a klasszikus és idegen műveltség terjesztésével szemben a nemzeti irányt, a népies költészetet vallotta irányadónak. És sokszor a közvélemény igaz megszólalása. Az eszmekör, melyben mozog, nem nagy és mégis megmutatja azt, hogyan vélekedett a nagyokról, a poétákról, az irodalomról és a költészetről.

Ide tartozik Bárótzi Sándor, a kinek «A’ mostani Világ embersége» czímű munkájával ellentétben[212] az embereknek két osztályát, a gazt és a becsületest párhuzamba állítja. Gúnynyal és metsző éllel bonczolja ezeket s végül az akkori erkölcsöknek rikítóbb vonásait rajzolja. Saját tapasztalatainak következéseit szűri le s lélektani éleslátással leplezi le a társadalmi fogyatékosságokról és fonákságokról a leplet. Levele erkölcsi rajz, melynek minden sora mögül a meztelen élet visszás hazugságai és csalárdságai rínak ki. Az erős, sötétszínű képet az egyszerű és idilli becsületesség enyhíti, megjelölvén azt, hogy a gazság mellett még él az erény is, a hiusággal ellentétben az őszinteség, igazság és jóság még nem halt ki az emberiségből. Ez nem enged kétségbeesni s az egyetemes pesszimizmusnak nincsen létjoga.

Horváth Ádám,[213] a Hunniás szerzője, kit még annak idején, midőn II. József alatt Rendeken mérnökösködött, ismer, később az országgyűlésen, majd igen gyakran Füreden találkozott vele, idősb Teleki Domokos gróf a burkus háborúkban zászlótársa, «török hűséges barátja,» kit még ő tanított «exercirozás»-ra,[214] ifjabb Teleki Domokos gróf, az erdélyi nyelvmívelő társaság tevékeny munkása és buzgó dolgozótársa, a kit gazdasági és természettudományos munkásságáért a lipcsei és jenai tudományos társaságok tagjokul választották,[215] Sztáray Kristóf és Mihály, a «Sans Souci» szerzője, Desewffy gróf, ki Voltaire «Lisbon Veszedelme» czímű munkáját lefordítja. Teleki Sámuel, a marosvásárhelyi közkönyvtár alapítója, Haller Zsigmond, Toldalaghi László, Kendeffy János, Bethlen Gergely grófok és Erdélynek kiválóbb hölgyei: Petkiné, Bánffyné, Rédey Mihályné mindannyian érdeklődéssel kisérték az érdekes grófnak tevékenységét és Aranka Györgyhöz írt leveleiből vesznek tudomást arról, hogy mit művel és mely újabb czélok felé törekszik.


58. HORVÁTH ÁDÁM ALÁIRÁSA.

III.



Schedius Lajos és Fekete. Kis János Wieland Muzarionjának verselése. Orczy József költő. Ellenségeskedés Teleki László és Fekete közt. A sirhalom. Gvadányi József barátsága.

Bensőbb és nevelőbb barátság kötötte a hozzá hasonló sokoldalúsággal felruházott Schedius Lajoshoz, a pesti egyetemen az esztetika és nyelvészet tudós tanárához, a kit házánál állandóan szívesen látott, a ki nem szünt meg a grófot munkásságra serkenteni és kinek ajánlatára sok tehetséges ifjúnak pénzbeli segélylyel megkönnyítette a tudományos foglalkozást. Bölcselkedéseiknek és vitatkozásaiknak maradandó emléke az a franczia levél, melyben szinházról, a drámaírásról igazán európai magaslatról mond itéletet és az akkori szinházi és dramaturgiai elveknek alapos ismeretét tárja ki. Ez bizonysága, hogy Schedius Feketében érdemes és hasonló tudományú barátra, nem csupán műkedvelő mágnásra talált.[216]

A levél kis dramaturgiai értekezés a görög és a modern drámáról, a franczia és német színműírókról, a melyben részint önálló, részint voltairei fölfogással birálja Shaksperet, követőit, a franczia klasszicizmust, Lessinget és az osztrák irókat. Csodálatos dolog, hogy Fekete figyelme nem terjedt ki a magyar dráma hiányaira s ő, a ki egész életében pártolta ezt a művészetet, sőt Bécs szinpadjairól alaposan is írt, vétkesen elmulasztotta, hogy a magyarról komolyan gondolkodjék. Schedius barátsága nem volt múló és még a gróf halála után is meg-megszólamlott. Nélküle talán Fekete működésének teljesen nyoma veszett volna, s műveiről az irodalomtörténet csak hallomás utján emlékeznék. Schedius nemcsak a magyarokkal, hanem a külfölddel is megismertette a grófot. Halálakor rövid és velős szavakkal utal irodalmi munkásságára és jelentőségére: «Sok ragyogó tehetséggel megáldott egyéniség, melyet barátai és ismerősei érdem szerint csodáltak. Pontos, pragmatikus életrajza a lélektannak és az emberismeretnek, e Magyarország ujabb történetének is fontos adaléka.» Majd később: «Izléssel és világismerettel fölruházott író, a ki kevésbbé zilált vagyoni viszonyok közt még sokkal többet tett volna a magyar irodalom- és műveltségért.»


53. SCHIEDUS LAJOS.


Szorosabb ismeretségbe került Kis János szuperintendenssel, a kinek «Emlékezései» élénk világot vetnek Feketének irodalmi agitácziójára. «Gróf Fekete Jánossal Füreden, hol a savanyú víz kedvéért többször megfordult, néhány ízben volt alkalmam beszélni. Ő ugyan nyomtatásban csak franczia verseket adott ki, de mint maga mondotta s mint másoktól is hallottam, magyarokat is nagy számmal írt, ’s a többiek között Voltaire La pucelle d’Orleans czimű költeményét is magyarra fordította. A’ magyar literaturáról szeretett beszélgetni; s megtudván tőlem, hogy Wieland Muzarionának magyar fordítása nálam készen van, azt látni kivánta, s midőn neki megmutattam, tőlem elkérvén magával vitte. Egy idő mulva az egész munkát a rímek, megváltoztatásával küldötte hozzám vissza. A nem könnyű változtatás abban állott, hogy a hangzó betükön végződött kettős rimekre felváltva mindenütt mássalhangzó betükkel végződőket következtetett; ez által a francia és más nyelvbeli hím és nőrímeket akarván utánozni. Azonban a fordítás úgy nyomatott ki, mint azt én magam készítettem.»

Orczy József báró, Lőrincznek, a költőnek fia, ki Toldy szerint «magát szinte gyakorlotta a költészetben,» s «apjához hasonló lélek», verselésben Fekete Jánost követi. Fekete hatása Orczyra legjobban felismerhető az «Aspaisa»-ban megjelent «Bandi» a levélhordó Elysiomban,» a kéziratokban levő «Több mint álom, kevesebb mint valóság» «Az szerentsérül» czimű poemáiban.[217] Feketét az Orczyakhoz hadi és szívbeli barátság kötötte. Lőrincz ismerte fel benne a költői tehetséget és ő buzdította arra, hogy a Pucelle d’Orleanst lefordítsa; László[218] anyagi gondjaiban leghívebb támogatója és ennek ajánlja az «Orleáni szűzet» is,[219] József pedig fiui szeretettel csüng rajta. Józsefet, a «szőke Jóskát,» kivált a II. József ellen való mozgalmakban és az 1790-iki országgyűlésen szerette meg s vele holtig érintkezett.

Barátai közé tartozik Teleki László gróf is, az író és költő, kinek verseit igazi baráti szigorral bírálgatja. Családját, főleg első nejét Máriát, lovas tisztelettel környezi és Lászlót neje haláláig a legbizalmasabb barátjai közé számítja. Itélete a rendkívül erős nagyravágyástól égő Lászlót sokszor megmenti az érzelem szertelen túlkapásaitól és kihívja írói józanságát. Az egymáshoz ír verses levelek telvék verstani utasításokkal. Fekete szokott egyenességével, Teleki «tiszteletes» módjára, némi prédikátorsággal oktat, s mindkettő erősen védelmezi saját verselését:[220]

Többször el olvastam halottas Versedet,
Atyád Hamvaira készült Énekedet;
Mert nem győztem annak szépségét tsudálni,
Végre keményebben kezdém is rostálni.
’S gyönyörű munkádban némelly kis hibákat
Rithmus ellen láték, noha aprótskákat,
Igy az Astronomus mind addig tsudálja
A’ napnak mivoltát ’s üveggel visgálja,

Míg nem talál benne homályos helyeket,
Noha tündökléssel fedez illyeneket.
Nem tehettél hibát, melly Febust bántaná,
Vagy a’ józan elme törvényét rontaná,
Csupa pedantismus ’s vég szó válogatás.
Ne véld, tehát, kérlek hogy munkád alázni
Kivánnám, ’s magamat az által gyalázni.
Mennél szebbnek tartom ezen remekedet,
Annál is tisztultabbnak kivánnám versedet,
Én is mint Molier ama szolgálója
Ki (jól tudod) Urát kis hibáktól ója,
Noha fel nem érné játékot eszével,
Mertem olly mód’ bánni Barátom versével.

Mindkettőnek önálló verstani elmélete maradt reánk. Hosszabb bölcselmi, főleg vallásos ízű verses disputát idézett föl kettőjök közt Feketének «A Nagy Mennyország» czímű[221] verse, a melyre Teleki «A Magam menyországa, ha álom is, mégis valami» versben felel, midőn pedig Fekete igazán reális szinekkel támadja és rajzolja a túlvilágról fölfogását, ekkor Teleki «Védelme a menyországomnak» verssel válaszol. Az egész még baráti vita a földöntúli élet fölfogásáról.


54. GRÓF TELEKI LÁSZLÓ.


A hosszú benső baráti viszonyt megszakítja Telekinek meghalt feleségéhez írt verse, a melyet Fekete lélektani okokból hamisnak, mesterkéltnek, azonkívül hosszadalmasnak és izléstelennek tartott.

Ennek a versnek egész története van. Teleki a «Néhai G. Teleki Mária sirhalma» czímű könyvében kiadta azokat a verseket és beszédeket, a melyeket neje halálakor szerzettek, ezek között van az «Egy jó asszony képe, mellyet néhai mélt. r. sz. b. gróf széki Teleki Mária elfelejthetetlen emlékezetű Felesége áldott Hamvainak tiszteletére férji érzékenységgel felemelt Gróf Széki Teleki László» czímű vers. E hosszú lélegzetű czímnek megfelelő a hosszú, ötvenegy oldalra terjedő halottdicsérő és búcsuztató vers.

Fekete egy ideig semmi módon nem mutatta az elhalálozott fölött való gyászát, a mi általánosan föltünt, sőt Mátyási József azt írja «Emlékeztető Ciprusában»:

Hát Pest Horátzának hattyuját mi lelte?
Mely Eszterházynét[222] akként énekelte,
Hogy míg magyar nyelven olvasnak és írnak,
Hirén diadalma nem lehet a sírnak.

A szél is azt feleli, hogy senki sincsen, a ki szebben énekelne, mint a megholt férje, a ki:

A felett, hogy Fia magyar Boálónak,
Atyjánál jobban ül nyergén a szent Lónak.

Fekete a «Test bontása lett…» verssel törte meg hallgatását, melyben fölháborodással illeti Telekinek hosszadalmas versét s kálvinista voltának tulajdonítja halottsirató énekét. Máriát nagy gyöngédséggel siratja. Telekinek a vers rendkívül rosszul esett. Mód felett megharagudott a leczkéztetésért és fölötte bántotta, hogy Fekete, a ki nem rég azt irta neki: «Eltöréd lantomat, mert felljül haladtál,» most kiméletlenül ront neki. Mindennél jobban fájt Fekete tapintatlansága, aki mindenkinek mutogatta is versét.[223] Erre Teleki is verssel felelt, melyről megjegyzi, hogy csak azok érthetik «a kik Mlgs G. Fekete János Úr gondolkodása s élete módját közelebbről esmérik». Elismeri, hogy verse hibás és hosszadalmas, védi hallását, köszöni a neje iránt való érzelmet s boszankodik, hogy Fekete versét mindenkinek mutogatta. Tény, hogy Teleki érzelme hiú és mesterkélt, hogy Fekete alaposan támadja Széki Teleki Mária sírhalma körül nemcsak férje, hanem Mátyás és Schedius is megszólalnak, Feketét, ki valószinűleg egyáltalában nem akart fájdalmával a közpiaczra kiállani, Mátyási megszólítása rázta föl hallgatásából, a mikor is ugyancsak érdes egyenességével, de a Telekihez írt költői levelek modorában ostorozza a férjnek ötvenegy oldalra vetett fájdalmas siránkozásait és pongyola érzelmeit. Ezzel természetesen megsértette a férjet és barátot, de a szöget fején találta, mit az is bizonyít, hogy Teleki, a ki megsértődve még válaszolni is ráért, a gyászév eltelte után legott megházasodott. Fekete őszinte érzelmét pedig bántotta a hivatalos bucsuztatóknak kinyomtatása is és egyszerűbb, de igazabb sirámokat várt arról az asszonyról, a kit a női erények tisztaságában tisztelt s a kit a magyar hölgyek példaképeül állított fel:

…ha kivánnak jó emlékezetet
Siron túl, ’s könnyező szives tiszteletet,
Hogy iparkodjanak Tégedet követni,
’S hirek fentállását szivbe helyeztetni.
E sírnál Vándor! Könyiddel áldozzál,
’S hogy több ilyes nőjjön, azon imádkozzál.[224]

Hosszú és mély barátság kötötte a vitéz «lovas generális» gróf Gvadányi Józsefhez. A barátság még katonáskodása alatt kezdődött, a harcztéren erősbödött, majd a magyar generálisok közös sorsa, az erőszakos nyugdíjaztatás, majd az 1790-iki országgyűlésen játszott hasonló szerep és rokon fölfogás állandóvá és később folytatott tartós levelezés által bensővé és igazzá tette. Feketének hét verses levele maradt fenn, mig Gvadányiéi ismeretlenek. Fekete őt tekinti a dicső Gyöngyösi egyedüli és hivatott utódjának:

Megjártad Gyöngyösi fel ható Pályáját,
Követted is néha Benitzky kótáját,
’S Notáriusodnak Budára jövése,
Pöstényi fürdőben Czigány ki kelése,
Mint Rontó Pállal hiredet terjesztik,
Hálaadó sziveink tsak azzal epesztik,

Hogy nem könnyű jutni remekid nyomára,
Tőled oly szépen járt Helicon hantjára,
Lába törik soknak ily igyekezetben,
Mint rossz lovasoknak képzelt ütközetben.

Hozzá, mint a magyar poéták Nesztorához küldi verses munkáit megitélés végett. Mennél távolabb áll a görögös metristáktól, annál jobban becsüli őt s Aristarchusának vallja, a ki épp oly alaposan vezeti és oktatja, mint annak idején Voltaire a franczia nevelésben:

Bátsi! tehát én is követlek, mint lehet,
Bár tudom, hogy Múzsám annyira nem mehet.
Mert a kilencz szűzek tsak néked tsevegni
Szoktak, ’s ősz hajaddal vígan enyelegni.

55. GRÓF GVADÁNYI JÓZSEF ALÁIRÁSA.

Az ősz generális dicséretében nem csapong az ízetlen magasztalásokig, hanem az illő mértéket megtartja:

Magyar Anacreont látok én munkádban,
’S Hodulásom azért nem eshetik vádban,
Hogy tán hizelkedés azt nekem diktálná,
Avagy alatsonyság szívemet meg szálná.

Magyar mesterének tartja, ki munkáival és tanításával sokat lendített nagyobb szabásu fordításain:

Kérsz, hogy Mesteremnek téged ne tartsalak:
Hijjában Barátom! mert annak vallalak,
Mig élek igazán, minthogy ébreszteni
Orczyval te tudtál, ’s engem gerjeszteni
Magyar verselésre ditső példáiddal,
Tőlem méltán bámult remek munkáiddal.

Először az «Orleáni Szűzet,» majd Ovidiusnak «Szerelem mesterségét,» az utóbbit Gvadányi barátnőjének, Fábián Julisnak is elküldi, sőt ennek ajánlja, de midőn hirét veszi, hogy a költőnő ezt a tettét illetlennek találta, katonás humorral fakad ki a kényeskedő irónő ellen. Ő tudósítja legelőször arról, hogy Engel Gvadányi történeti munkáját, «XII. Károlyt» megczenzurázta.

Leveleikben el-elkeseregnek a politika akkori állásáról a csatatéren elesett régi bajtársakról, világ megváltozásáról, az országgyűlések megromlott nagyjairól, örvendenek Napoleon elérhetetlen egyptomi és más dicsőségének, Nelson tengernagy vitézségének.

A levelezést Gvadányi betegsége és halála szakította meg.[225]

IV.



Aranka György és a nyelvmivelő társaság. Fekete tervei. A Schlözer-ügy. Fekete és Aranka levelezése. Fekete Ferenczy és atyja.

Mindvégig legmeghittebb és legigazabb barátja Aranka György, az «Erdélyi magyar nyelvmívelő Társaság» és a Kézirások «Társasága» megalapítója.

Az ismeretséget az 1790/91-iki országgyűlésen kötötték, hol Aranka gúnyos verseivel többeknek figyelmét magára vonta. Mint ügyes verselő és írói agitátor Feketében rokon törekvésű lélekre, mint kedélyes, vidám s előkelő gondozású férfi a generálisban hű barátjára talált. Ugyanabban a körben élt és működött, a melylyel Fekete rokonság vagy barátság révén szoros összeköttetésben állott.[226] Az egymással váltott negyvennégy levél irodalom- és kulturtörténeti jelentőségű. Aranka Erdélyből ír, Fekete jobbára Fóthról válaszol. Ez a levelezés jeles adalék az akkori erdélyi főnemes világ társadalmi életéhez, gondolkodásához és nagy műveltségéhez. Aranka leveleiben élénken tükröződik vissza, mily magasan állottak az erdélyi főnemesek és főrangú hölgyek a hasonrangú magyarországiak fölött, mily szívósan ragaszkodnak a régi magyarsághoz és haladnak a korral tudományban és műveltségben, mily érdeklődést éreznek a magyar kultura emelése körűl s mily élénk figyelemmel kisérik a külföldnek fejlődését.

Feketének «sine die et Consule» írt leveleire rendesen megjő a válasz, sőt, mint Fekete leveleiből kiolvassuk, Aranka a szorgalmasabb levéliró.

A két barátot legelőször a Nyelvmívelő Társaság ügye vonzotta szorosabban egymáshoz. Tudjuk, hogy Bessenyei «Jámbor szándéka» egy magyar tudós társaság körül, Révainak indítványa «a nyelv és tudományi művelésére egy magyar tudós társaság felállítására» nem hangzott el viszhang nélkül, de maradandó alkotást nem hozott létre. 1792-ben keletkezett a «Pesti Magyar Társaság», melynek nevelő, nyelvmívelő, kritikai czélja volt s melyet nemcsak a pesti társadalom, hanem az ország is ujjongással fogadott, sőt egyes megyék pénzzel is segítettek. A Társaság újságot és kiadásokat tervezett. Ily kiadások: fordítások tényleg jöttek is napvilágra, de a társaság nem volt hosszú életű. A viszonyok, a pénz hiánya csakhamar megszüntették.[227]

Hasonló törekvéssel találkozunk már 1785-ben Erdélyben, hol Batthyány Ignácz gróf, erdélyi róm. kath. püspök, Révai Miklós eszméjét, egy «a nyelv és tudomány művelésére magyar tudós társaságot,» tervezett. E czélból gyűjtést rendezett, de a terv nem sikerült. 1791-ben Aranka György kapta fel az eszmét és a már megnevezett társaság «Rajzolatját» a «felséges Rendeknek» benyújtotta. Az ügygyel az országgyűlés komolyan foglalkozott és Aranka munkálatát nagy tetszéssel el is fogadta. A társaság czélja «a magyar nyelvnek, mint nemzeti nyelvnek, fenmaradása, tisztán megtartása a világnak terjesztése.» «A Magyar Nyelvmívelő Országos Társasága» megvalósulása a szászok ellenmunkálkodása miatt, az udvarnál nem talált kedvező fogadtatásra, de azért 1793. deczember 13-ikán Marosvásárhelyen az erdélyi kormányzó pártfogása alatt megalakult az úgynevezett «Próba Nyelvmívelő Társaság,» mely az erdélyi urakban és honleányokban nagy pártfogásra talált, úgy hogy rövid idő alatt kis könyvtára, kézirattára, pénz-, régiség- és ásványgyűjteménye volt. Ily biztos alappal indult utnak Aranka állandó lelkesítésével és fáradhatatlan munkásságával a társaság.


56. ARANKA GYÖRGY «RAJZOLATTYÁ»-NAK CZÍMLAPJA.


Fekete, kit franczia és német irói munkásságáért több külföldi irodalmi társaság is tagjául óhajtott, inkább vonzódott a magyarhoz, a melytől iratainak megőrzését és eszméinek megvalósítását remélte. Vonzotta még a társaság megalapítói iránt táplált rokonszenve, a mint maga is megvallja: «Engemet csak az, hogy Te és hozzád hasonló nagy eszű és emberségű emberek voltanak ezen Társaság eszközlői, birhatott arra, hogy melléje álljak, mert számtalan külső országbeli Tudós Társaságok Tagja már ez előtt sok esztendővel lehettem volna, de mindenkor kerültem az illy haszontalan hirvadászást.»

Fekete 1794-ben husz, később tíz Rhénus forint tagdíjjal és azzal a kötelezettséggel lépett be, hogy a társaságot ritka könyvekkel és kéziratokkal fogja gazdagítani.[228] Belépését levélben tudatja, melyben a társaság czéljait újabb eszmékkel gazdagította.

Tervezete a következőket ajánlja:

«1. A tudomány és mesterségbeli szókat, melyeket a görögöktől és rómaiaktól vett át a magyar, tartsa meg, mivel magyarosításuk idővesztegetés és a jövevények megnehezíti a nyelv tanulását.

2. A «feltámadandó uj szók» hibáit nem kell rostálni és pótolni.

3. Jó Nyelv Mester (nyelvtan) és Szótár kiadása.

4. A Görög és Deák klasszikusok fordítása.

5. Az asszonyok műveltségének emelése olvasmányokkal.

6. «Hazák történeti» egybeszedése.

7. A természettudományok és a «hajdani idők maradványi feljegyzése» egy «különös Társaság» által.

8. Hat egymásra következendő esztendőben húszezer forintot rendelni egynehány nagyobb birtokosoktól s ezen költséggel a’ megjegyzendő személlyekből álló társaságot hazánk vizsgálására utaztatni.

Három tudós a régi hagyományokat gyűjtse, három a természetet vizsgálja, három földmérő a földet rajzolja, három hazánk régi történetét kutassa.

A tizenkét ember az esztendőnkint kapott 20,000 fttal járja be az országot, kutatásainak eredményét a társaság adja ki.»

Ezektől a főbb dolgoktól várja, hogy az idegenek figyelme Magyarországra térül, és hogy azok «ép úgy fogják tudományunkat tanulmányozni, mint a magyarok az övéiket».

Kivánja még azt is, hogy a Társaság egy tökéletes «Magyar Prozodiát» dolgozzon ki, és egy «Rythmus-Dictionariumról» (Dictionnaire des Rimes) se felejtkezzék meg.

1794 óta tartós figyelemmel kiséri a társaság működését. A belévetett reményekben nem csalatkozva, 1798-ban majd egyenkint, majd összegyűjtve elküldi műveit.

Terveit kedvezőleg fogadták.[229] Május 9-ikén olvassák a munkát kisérő buzdító levelét s utána «A Békesség» odáját és fordítását «Ovidiusnak első könyvének a szerelemről». A gyülés jegyzőkönyve csak úgy emlékszik meg az íróról, hogy «Az orleáni szűz fordítójának munkája», mi azt sejteti, hogy ezt már korábban beterjesztette. A művek kinyomatására hiányzott a szükséges pénz. Különben részint belső meghasonlás, részint a pénz szűke miatt már 1798-ban aggodalmassá vált a társaság jövője s Pesten az a hír járta, hogy meg is szünt. Fekete élénken sajnálja ezt a hírt s midőn 1800-ban ismét felújul a társaság, de Aranka megválni készül tőle, Fekete is megszünt tagja lenni.[230]

Részt vett még egy emlékezetes ügyben, melyben Aranka kiváló szerepet vitt és ez Schlözer Ágost Lajos «Geschichte der Deuschen in Siebenbürgen» (Göttingen 1795.) czímű munkájának czáfolata. Schlözer az erdélyi szászok legrégibb történetére vonatkozó kútfőket éles birálat tárgyává tette s a magyar nemzet iránt elfogult és igazságtalan. Az erdélyi társaság a munka alapja és téves állításai ellen dolgozott s meg kivánja mutatni, hogy:

1. Erdélyt a X., XI. és XII. században nem a Paczinacziták, hanem a magyarok birták s Erdély nem puszta, lakosok nélkül való hely volt;

2. Schlözer a szász nemzet történetét fogyatékosan és fölületesen tárgyalja; fölfogása a magyar nemzeti igazságokat sérti és történetünket nem ismerve, elferdíti.

Schlözer munkájának czáfolatát Aranka írta és «Schlözer göttingai német tudósnak az erdélyi szászokat illető munkájára írt megjegyzései» közkézen forogtak. Munkájában[231] meg akarta próbálni, hogy egy «nyelves embernek» tollával a magáét összemérje. Fekete, a ki annak idején német czáfoló iratot írt Hoffmannak «Grosse Wahrheiten in einem kleinen Unfang an die Hungarn,» munkája ellen,[232] örömmel várja Aranka megszólalását s azt tartja, hogy Schlözer «gorombasági közt mégis sok igazat mond». 1800-ban február 16-ikán tudatja Arankával, hogy Cserey Farkas megküldötte neki a jegyzéseket, melyek oly helyesek, hogy németre kellene fordítani és magának Schlözernek megküldeni. Átadta azokat egyúttal a tudós Prónay Sándor bárónak és Schediusnak, a kinek ösztönzésére hajlandó azokat német nyelvre lefordítani s Schlözernek elküldeni,[233] mivel a munka hibátlan, igazságos és «jól vagyon czáfolva a német sógor». Aranka az «epével és indulattal» írt jegyzéseket azonban visszakéri, hogy «más tisztességesebb formába öntse, milyen egy betsületes magyar nemes emberhez illik». Ezt meg is teszi és ekkor még alaposabban és világosabban oldja meg feladatát. Az egész munkát egy Bahlmann nevű tudós szászszal fordíttatja le.


57. ARANKA GYÖRGY LEVELE GRÓF FEKETE JÁNOSHOZ.

A fordítás illetőleg a reczenzió nagy mértékben fölindítja Schlözert, a ki Engelt tartja szerzőjének, a ki tényleg kérkedett is hasonlóval, és ezért alaposan megharagszik reá.

A Schlözer-verte hullám ezzel elsimult, de hozzájárult ahhoz, hogy őstörténetünk kutatása mélyebb tudományosságot követelt.

A Fekete-Aranka levelezés további része jobbára irodalmi és magánérdekű. Mihelyt a magyar szivvel kinált tegezésen átestek, bizalmasabbá válnak a levelek. Férfias őszinteséggel, nemes pajkossággal birálgatják egymást, javítgatják munkáikat s mulattatják magukat olvasmányaikkal, véleményeikkel. El nem mulasztják egymást csipkedni, midőn «vitézi lépéseket tesznek egy-egy szépnek ostromához», midőn szép nőkről és a testi erő mulandóságáról okoskodnak. Gyakori levélváltásukban följegyzik, mikor ragadja meg őket a költői ihlet, hogy az «istenek nyelvébe», a versbe öntsék hangulatukat. Egymás meggyőzésében nagy körültekintéssel hozzák föl a külföldi irodalom mintáit s visszatérnek Homér, Horatius, Anakreon, Tasso, Voltaire, Boileauhoz, hogy ezekkel bizonyítsák verseik tárgyát, szellemét és formáját. Bölcselkedéseikben az egyik Senecára esküszik, a másik elveti azt, vagy Kantot magasztalják s végül Wieland pajzán életfilozofiáját fogadják el zsinormértékül s e pajkos vitákban kitárják életbölcsességük apró forrásait, vagy más területű tapasztalatkörét. A mindig deista gróf gúnyosan kel ki Arankának pietista érzelmei ellen, midőn Kant olvasása után buzgó templomlátogatóvá készül lenni és visszatéríti régibb fölfogásához. Majd önhibáikat ostorozzák, vagy gúnyolják, majd ellenségeiknek vakságát támadják minden gorombaság és alaptalanság nélkül. A magyar irodalomban Gyöngyösit, Faludit, Beniczkyt istenítik, de azért nem egy jó szót ejtenek Pétzeliről, Csokonayról vagy költő barátaikról. Baróti Szabó Dávidot, Rájnist, ez ifjabb Gyöngyösit, a testőröket, az idegeneskedőket alig érintik vagy csak sajnálják, hogy a magyar verselést elhanyagolják. Daczára ezeknek, nem elvakultak a tekintélyben s érzik önmaguk erejét s hivatásuknak irányát, czélját. Lángolón szeretik a hazát, a nemzetet s annak ellenségeit kezdetben elvakultan itélik meg, vagy megvetik, majd kihámozzák mondásaikból, irataikból: a hazára kent rosszból is a reá nézve hasznosat. Mindig jövő fejlődését tekintik és szentül hiszik, hogy a nemzet munkálkodásának sikerét meghozza a jövendő. De a saját munkásságukat is a jobb jövőnek ajánlják. Fekete ezért nem nyomatja műveit s ír ki sem nyomhatót, Aranka jobb időre halogatja kinyomásukat. Tudják, hogy poemáiknak politikai és vallásos vonatkozásai nem nyomathatók.

Mindez a baráti érzület sugallta hangon: szeretettel és egymás érdekében történik. A versekkel áthimezett levelek érdekes tanúi az erdélyi és pesti irodalmi élet ezen rövid korszakának, mely még nem éri oly szükségesnek az irodalom nyilvánosságát és távol tőle: levelezésben, vagy egyes vidéki központokon munkálkodik.

Fekete körének utolsó állomása fia, vagy mint ő nevezi «barátja».[234] Fekete Ferencz nejétől elválva szerte kalandozik Magyarországon. Bejárta Szatmárt, Erdélyt, a Balatont, a felvidéket, hol Nagy-Károlyban, hol Sztárán, hol Ránkon találjuk a Károlyiaknál, Telekieknél, Sztárayaknál vagy egyebütt A szerető apa gondja mindenfelé elkiséri, hogy mintegy «ősei szemével» kisérje a család utolsóját, vagy föntartóját. Mindenhova majd ajánlatokkal majd, tanácsokkal látja el és józanságra, életbölcsességre tanítja. Óvja a Circektől és Syrénektől, de megtanítja arra is, mint kell a pillanatnyi mámorban cselekednie. A hatvan éves apa a negyvent megközelítő és mélyen csalódott fiút vezeti. Tekintetbe véve Feketének józan poézisét, a fiához intézett verses levelek az öregnek legszebb versei.


58. GRÓF FEKETE FERENCZ ALÁIRÁSA.


A levelek általános jellege a gróf bohémsége és a költészet imádata. Leginkább akkor tör ez ki belőle, midőn fia kitárja előtte a művészet iránt érdeklődését, midőn hallja, hogy uri háznál mint műkedvelő szinész is föllépett, midőn észreveszi, hogy verselni kezd. Oktatja a versszerzésben, a formában s az irodalmi pályára buzdítja, a melyen ha már versekkel nem is boldogulna, fogjon a fordításhoz és ültesse át az angol mestereket. A dadogót «az istenek nyelvére» akarja tanítni, mivel látja, hogy «tud érezni és tud írni». Mintáinak: Ovidiusnak, Voltairenek és az angoloknak gyakori olvasását ajánlja, hogy tanulva érje el azt, a mit a fiú apjában csodál. Ámde sikertelenül. Fiának ifjuságát nem illették annyira a Múzsák, mint apjáét.


59. A FÓTHI SIRBOLT BEJÁRATA.

Fekete agitátori szerepe itt pusztán levelezésben áll, melylyel több barátnak utat mutatott, a melyen haladjon, sőt oly mesgyékre is utalt, melyeken a külföldön már régóta haladtak, s melyekre nálunk még alig léptek. Apostolkodásainak eredménye csakis ez exkluziv baráti körben érvényesül és nem hat a nagy nyilvánosságra. Ámde tudtak róla és ismerik nemes szenvedélyét s művészi lelke sokban rokonra talált.

Pályája itt is befolyásolja őt s költői megnyilatkozása az életből merít. A mint a franczia verseiben ifjusága és csalódásai tükröződnek vissza, éppúgy sugárzanak ki magyar költeményeiből és irataiból férfi korának tapasztalásai, harczai, csalódásai és vidám kalandjai.

V.



Fekete János halála. A temetés. A szomorú örökség. Sírverse. Birtokainak elvesztése.

A munkától, anyagi gondoktól, de főleg az élvezetektől meggyötört Fekete végre megtörött és ágyba dőlt. Már évek előtt reumatikus gyötrelmek kínozták; 1799-ben a halálnak súlyos és fenyegető előjelei rövid időre megbénították, hogy később egy súlyosabb szívszélütés kioltsa sokat tapasztalt, élt és fáradott embernek életét. 1803 július 21-ikén hatvanhárom éves korában halt meg, abban a korban, a mely a férfi élet legtöbbjét a sírba dönti. Halálos ágyát fia, Mátyási, Starhemberg grófné, hű cselédsége és jobbágyai vették körül.


GRÓF FEKETE JÁNOS GYÁSZJELENTÉSE.
(Eredetije a M. N. Muzeum könyvtárában.)[235] [236]


A temetés egyszerű volt. Fia Fóthon temette el, a Károlyi grófok kegyelete a mai szép templom sírboltjában szorított neki helyet az örök nyugalomra. Haláláról Schedius és a magyar lapok tudósításán kívül kevesen vettek tudomást. A legszebb emléket Aranka György állította neki: «Elme játékjai» czímmel 1806-ban megjelent verses kötetében, melynek ajánlása a «szép nagy elme néhai Generális gróf Fekete János boldog árnyékának szenteltetett». Közli benne azokat a verseket, melyeket a grófhoz intézett és előszavában azonnal verstani elméletéről tárgyal. Kívüle Mátyási József minden egyes munkájában emlékszik Maecenásáról, s még sok idővel halála után is őrzi a tőle kapott «mejjképet» és egyes iratokat.

Életének czélját maga Fekete fejezi ki két rendbeli: magyar és franczia sírfelírásában, mondván:

Ő volt jobb ízlésnek mi nálunk kezdője
Régi babonáknak első nevetője
’S ámbár el nem érte Parnassus tetejét,
Mégis kóstoltatta Muzsák tisztább tejét,
Azokkal, kik őtet most tudják haladni,
’S szint’ azért nevének fenn kéne maradni.

Ugyanazt mondja némi változattal már korábban írt és kinyomtatott «Mon Epitaphe» franczia versében.

Cigît Jean, qui reçut quelque esprit en partage;
Mais comme un benêt s’endetta:
Détestant le libertinage,
Comme un franc débauché, tres souvent s’empesta
Il aimait la franchise, abhorrait l’étiquette:
Soldat par goût, et mari malgré lui,
Sans prétendre au nom de Poëte
Il fit des vers pour éviter l’ennui.
La hasard gouvernait sa vie,
Et contre ses penchans il fit de vains offorts,
Faisant mainte sottise, vitant l’infamie,
Il vécut sans reproche, et mourut sans rcmords.

Halálával nem békítette ki sem az ellenségei által szított közhangulatot, sem elégületlen családját, mely mint egy óriás vagyon várományosa, nem kapott utána semmit, mivel az elhúnyt az egésznek még életében nyakára hágott. Az örökség, mit hátrahagyott, pár nyomtatott franczia munkán, magyar versein és fordításain kívül nagy adósság s a vele járó terhek voltak. Életében édes keveset törődött ezekkel s méltán illeti a vád, hogy halálával családját, fiát a legnagyobb nyomorban, melyet még a vagyoni romlás mellett keveset érő grófi rang is súlyosbított, hagyta hátra. Rengeteg kiadásairól, fényűző, költekező életmódjáról tanuskodik, hogy halálakor összes birtokai sokszor hatvan százalékos kölcsönöktől túlságosan meg voltak terhelve és fia a somogyi, zalai, csanádi és pestmegyei birtokok elzálogosításával vagy odaadásával törlesztvén azokat, kezdetben maga is adósságokból, később hiábavaló hivatalkeresés után rokoni kegyelemkenyéren élt. A somogyi és zalai birtokokat a Niczky-örökösök évtizedes pör után nyerték vissza, az aradmegyei birtokokat az Edelspacher családnak zálogosította el, a csanádmegyei Kovácsházát és a pestmegyei fóthi birtokot 1803-ban október 5-ikén gróf Csekonics József ezredes vette meg 567,536 forint 15 kron, mely összeget ez elhunyt grófnak adósságai nyeltek el. Élénken bizonyítja ezt az az adósság-registrum, melyet fia a birtok árával kifizetett.[237] Érdekes világot vet ez egy régi magyar mágnás költekezésére.

A részint jó barátaitól vagy barátnőitől, kereskedőktől és uzsorásoktól fölvett pénzt fia fizette ki a Csekonics József generalisnak eladott a fóthi uradalom árával és a kovácsházi birtok 32 évi 15,000 forint árendájával. Ugyancsak ő folyósította atyja végső akarata szerint azokat a vitalitiumokat, melyeket feleségének, fia nejének, Starhemberg grófnőnek, Althan grófnak és szolgáló személyzetének hagyott.

Az egész királyi vagyon tehát a faraón, az asszonyokért, lovakért, utazásokon, jótékonyságon és pompázáson uszott el.

Fia, a ki hasonló módon eladósodott[238] a fóthi uradalomból csakis a porczellán edényeket, a ruhákat, a lovakat, a könyvtárt, és az archivumot tartotta meg. Az előbbieken hamar túladott, a könyvtár és az archivum elkallódott.

Ő a grófi ág utolsója, sem tehetségei, sem erélyessége nem vezették magasabbra. Feleségétől és anyjától különváltan élt s egész életét a Niczkyekkel folytatott pöre tölti be, a melynek révén hitelezőit sokáig pénzelhette és magát föntarthatta, míg 1835-ben anyjával egy időben meghalt.

Fekete János után tehát nem maradt fenn áldásos emlék, de erről maga is gondoskodott. Munkáiért még halála után is rossz hírbe keveredett, mint családapa és férj hátrahagyottjainak tiszteletét sohasem vívhatta ki, politikai szereplése azonban állandó nyomot hagyott maga után, s a miért küzdött és társadalmi üldözést szenvedett, az a magyar nyelv és pallérozása, a vallásszabadság, az egyenlőség, a jobbágyság sorsának enyhítése és fölszabadítása, melylyel birtokain példájával előljárt, később mégis diadalmaskodott.

Az irodalomtörténet nem emlékezett meg róla, munkái elfeledve feküdtek kevés könyvtárban, eszméi bár hatottak, de sine Consule vonultak ki, s általánosakká válván, ki is kutatta volna eredetüket? Merészségének és bátorságának, mely kortársait lebilincselte és tüzelte, élénk tanui összes munkái, melyeknek belső becse oly kiváló érdeket kölcsönöz e sajátos sorsú és különös ember életrajzának.


60. GRÓF FEKETE JÁNOS ALÁIRÁSA.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre