NYOLCZADIK KÖNYV.
IRODALMI JELENTŐSÉGE.


I.



Fekete pályája. Törekvései hajótörést szenvednek. Életfölfogása. Józansága. Kazinczy véleménye.


61. KÖNYVDÍSZ A XIX. SZÁZAD ELEJÉRŐL.


Fekete pályája a pesszimizmus nélküli csalódásoké. Minden vállalkozásában letörik és mégis mind nagyobb kitartással fog új munkához, mely neki, barátainak vagy a köznek hasznára válhatik. Csalódásában is a költészetnek és bölcseletnek optimista derűje lelkesíti, mely még akkor sem hagyja cserben, midőn az elvtársak, a barátok serege, és családja fejenkint válik meg törekvéseitől. Ezt a kitartó munkásságot előmozdítja az a körülmény, hogy önmagáért és a nemzetért dolgozik s czéljai megvalósításában oly barátokra akad, a kik közös bátorítással továbbmunkálkodásra ösztönzik, – hogy kiadhatatlan munkáival nem kora nagy közönségének kedvét keresi és így a százajku birálat nem rághat rajtuk, – hogy a mit nyilvánosságra hozott, noha teljesen korszerű eszméket adott, azt a rosta, a birálat tartalmában és formájában ugyan korholhatá, de személyét, egyéniségét, személyes ambiczióját sohasem taposhatta el, – hogy panaszaival és balul sikerült terveinek hánytorgatásával sohasem lép a nyilvánosság elé – s végül, hogy indulatainak és szenvedélyeinek ügyes-bajos kitöréseit, sokszor kiáltó ellentéteit bensejében, önmagával végzi el, megrostálja s nem enged lelke zajos, szeszélyes és tisztító műhelyébe idegennek még csak egy pillantást sem. Kora ifjuságában a tudományért és a költészetért lelkesedik. Nevelői és tanárai ápolják ezt az érzelmét, de atyja ez irányú fejlődésének kérlelhetetlenül ellene szegül. Korán kötött házasságot, de a családi élet örömei iránt nem érez fogékonyságot, nejére csakhamar ráun s otthagyja, ez pedig ellene fordul, ellene dolgozik az udvarnál, a társadalomban, sőt szeretett fiánál is. Az udvar az ő csillogó örömeivel sokáig lebilincsel s ledér világában sok nevezetes győzelmet köszön Vénusznak. Innen a katonai élet változatos örömei vonják el; pályáján hihetetlen gyorsan emelkedik, de a trónváltozás egyszerre véget vet haladásának. Erre idegen elismerésért küzd franczia műveivel s ezeknek szellemessége és tartalmassága kivívja a franczia költők királyának barátságát, munkássága mégis nyom nélkül vész el a hazában és a külföldön; német munkáiért irodalmi társaságok tagjokul óhajtják, de ő lemond e tisztességről azért a kis dicsőségért, melyet a problematikus erdélyi nyelvmívelő társaság nyujthat. A politikai küzdőtér újabb dicsőséggel kínálja őt, ámde az udvar s az aulikusok nagy körében eszméit megbuktató elembe ütközik, a mely elől félre áll, mert hiányzik a politikai tehetségnek az az energiája, mely nagy pártját sikerre, ha kell a megrázkodtatás örvénye felé vezethetné. Magyar írói munkássága: költeményei és fordításai, különösen az utóbbiak, melyek méltó helyet foglalnak el az akkori legjelesebb fordítások mellett, titokban, a baráti kör kellemes homályában készülnek, ki sem adhatók, mivel tárgyuk a társadalmi, a felekezeti és a hivatalos fölfogás ellen foglal állást.


GRÓF FEKETE JÁNOS EMLÉKE A FÓTHI PLÉBÁNIA KERTJÉBEN.[239]

A családi és a magánéletben is baljós aspectusok kisérik törekvéseit. Fia boldogtalanul nősült, vagyona dobra került, összeesküvése és forradalmi tervei is végzetesek reá nézve. Nagy reményei rendesen balul válnak be s mégis az elkeseredésen fölül rendesen egy-egy vigasztaló, nyájas sugallat deríti föl filozófus lelkét s ez a jövőbe vetett bizalom, mely arra számít, hogy halála után majd csak földerül az az idő, midőn eszméi, tervei megvalósulnak és munkásságát az utókor elismerése fogja kisérni. Érzelmeiben nemcsak Epikurnak, hanem a nyájas Sokratesnek bölcsessége vezeti s ha tettei néha rikítóan elválnak is a közizléstől, soha sem sülyednek a durvaság fertőjébe s ha versei nem is klasszikus tökélyűek, mégis érdekes tanui a XVIII-ik századvég még korai szabad gondolkodásának, urai fölfogásának és politikai ellenzékies hangulatának. És ezzel az érdekességgel be kell érnie halála után is, a mint beérte vele életében. Megjegyzendő azonban, hogy ő munkássága sorsának tudatával birt és sohasem illette, még jogos szidalmai közben sem igazságtalan gáncscsal korát s annak vezetőit. Rajta múlt, hogy olyat írjon vagy cselekedjék, mi korszerű és a kor izlésének megfelelő legyen, ámde ilyet nem is akart, ilyenre nem is vállalkozott. Nem volt alakoskodó, képmutató, nem hajhászott vagyont s méltánytalan dicsőséget. Hiába figyelmeztetik rá barátai, tudva tett úgy, a mint most látszik s öntudatosan rója fel tetteinek eredményét saját elhatározásának. Jól mondja róla Kazinczy: «nem oda ment, hova vinni akarták, hanem a hová menni önmagának tetszik». Innen ered elszigeteltsége is. Széleskörű olvasmányai, mélyebb és sokoldalu tanulmányai közepette, mindig önmagát és izlését méri össze korával: tapasztalataiból szerzett fölfogással itéli meg munkáit s munkáiban ritkán tér el a választott józan, de nem korszerű középútról. Ez a hihetetlennek látszó józanság az a törzs, a melyből versei, eszméi és tettei kisarjadzanak. Kerüli a fantasztikust és sohasem csigázza fel képzeletét, hogy ragyogásával kábítsa el olvasóit, sőt ellenkezőleg tapasztalatainak bőséges forrásából indulva ki oktatólag kiván hatni barátaira és arra a kis irodalmi körre, mely személye körül csoportosult és mindvégig kitartott.

Ez az imponáló józan nyugodtság jellemzi magyar munkáit.

II.



Verseinek jellege. Lírai munkássága. A czenzura. A szerelem verseinek hangja. Hogyan versel? Képzelete. Önálló versformát alkot. A népies költőket követi.

Eredeti versei líraiak, gúnyosak és oktatók. Az ifjuság indulataiból és szenvedélyes hevületéből már rég kivetkőzött, midőn magyarul kezd verselni. Mögötte feküdt ötven siker nélküli, mégis fáradságos és nagyobb szabású, úgyszólván a világ forumán szerzett tapasztalatokban gazdag esztendő. Nem kábult el, hanem józan életbölcsességet tanult, mely sokszor fölér egy csillogó pályáju hadvezérnek vagy államférfiunak egyoldalu tapasztalataival. Nagy áron: élvezetek, boldogsága és anyagi veszteségek árán szívta magába azt, s midőn végtére minden úton letörött, midőn a korszak tehetős mozgatói: az udvar, a hadsereg és végül az egyéni természet kiváló előnyei cserben hagyták, akkor fogott hozzá, hogy hazájának dolgozzék, anyanyelvét pallérozza és a magyar közízlést emelje. Igaz, hogy ezt egy rendkívül kicsiny körben tehette, de oly férfiakkal, a kiknek hatása nagy területekre terjedt ki. Nem jött korán és munkássága mégis korai volt, nem jött későn és mégis elkésett vele. Szabadelvű gondolkodását a czenzura üldözte s a jó izlést mások, szerencsésebb körülmények közt, hathatósabban hirdették nálánál. S hogyha törekvéseit a jó szándék egyedül nem gyámolította, kész volt a gúny ostorával is belevágni korának és polgártársainak fekélyes sebeibe, ferde és maradi fölfogásába. Iróniája főleg az uralkodó elemet, a kapaszkodó és konczot leső főúri osztályt sujtja, mely, hogyha már megváltozni nem is tud, legalább érezze helyzetének szégyenteljes voltát. Innen eredt ellenségeinek nagy tömege és politikai üldöztetése s ez az alap, melyből verseinek tárgya ered. Hogy a magyar verselésre adja magát, «kit Voltaire biztatása vitt a franczia költéshez,» az magyar érzületében fekszik.


62. GR. FEKETE JÁNOS «MAGYAR MUNKÁJI»-NAK CZIMLAPJA.

Kezdetben a szerelem vitte a magyar verselésre, mely később politikai szereplésének kiegészítő része lett, mert «facit indignatio versum», végül pedig, mint idősb Teleki Domokos grófnak írja:

Kár, hogy Márs pállyáját oly korán elhattad,
Mi lehettél volna, Dévánál mutattad.
Engem is nem szünvén irigység üldözni,
Itthon maradásra tudott ösztönözni,
’S kedvetlen nyugalmam, hogy mégis használjak
Hazámnak, s herévé másokként ne váljak,
Fordítom nyelvünknek pallérozására
Szirmos kantárt tévén Apollo lovára…
Midőn együtt valánk, Francoknak lantjára
Hallhattál dúdolni: most magyar kótára
Szoktatván lirámat, Gyöngyösit követem,
De nem az ifjabbat, minthogy nem szeretem
Kétszer egy versemet, mint ő, hangoztatni,
’S Eszemnek kárával pennám játszattatni.[240]

A verselés neki szerencsés pillanat, «mert tsak midőn Apollo reánk pillant, költhetünk jó verset». Képzelete könnyen hajlik a verssorok korlátaiba s nem fejtörésből, mulatságból faragja azokat s akár saját versformába, akár idegenbe foglalja gondolatait, rendesen a már ismert, hallott vagy elsajátított forma ritmikus zengzetére hallgat, melyre aztán reá vonja költői fölfogását, érzelmét vagy hangulatát. «Ezen régi éneket» – jegyzi meg egyik mottójához – «mellynek költőjét nem tudom még szegény atyámtól ez előtt negyven egynehány esztendővel hallottam énekleni: most egy éjtszaka nem alhatván az első strofája eszembe jutott, s minthogy a metruma az én poetai vélekedésemmel egyez, kivántam búm felejtésére szint azon nótára egy éneket költeni». Könnyedséggel írja verseit. A testi vagy lelki fáradságokban enyhülést hoznak neki. A nagy megerőltetéssel járó költést nem ismeri és átalja a «limae labor-t». Nem izzadva írja azokat, hanem önkénytelenül folynak tolla alá. Így írja ezt Arankának is: «Ha azt mondám, hogy a limae labort únom, ne igy értsed, hogy nem kivánnám verseimet mennél nagyobb tökéletességre hozni, hanem tsak úgy, hogy fáradság nélkül faragván őket, nem akarnám azon iszonyú keleptzére vonni, a’ melly majd mindenkor zsoltáros nehézséggel rontja a kellemetességeket.»

A versformában kezdetben Gyöngyösit, Beniczkyt és Faludyt követi, később a maga készítette formába önti gondolatait, «mert ámbátor eleinte nehezítteni látszik a’ versfaragást, annyi kellemetességet ád a versnek, hogy talán megérdemelheti idővel a’ közönséges bevétet, annyival is inkább, minthogy a’ négyes ritmus pártfogóji úgy is a kortsúltt harmoniát vetik a’ kettős rithmus ellen». Verselési elméletét több költeményében, a «Magyar Munkáji»-hoz (I.) és «Az Orleáni Szűz»-höz írt előljáró beszédben fejtegeti: «Már más helyen számot adtam ujjitásomról a magyar poesisben, s hogy miért kivánok a két sorú versekben kettőt vocalissal, kettőt consonanssal végezni. Egyébbi poetica vallástételemet is, a mint prosodiánkról meggyőzettem, feljegyeztettem. Azon tudós két pap uraknak is, a’ kik görög s deák mértékre kivánják hozni verseinket, meg mondottam ottan velek ellenkező gondolatimat, s azért magamhoz, mint minden egyébben is, ezen munkámban hasonló kivántam maradni, s egyvelitett rithmusos 12 syllabás versekben fordítottam Voltér-Orleáni Szüzét.»

Követői közt találjuk Mátyásit, Arankát, Gvadányit, Rhédeyt, Bethlen Lászlót, Dessewffy Sándort, Orczy Józsefet, Teleki Lászlót, sőt Kis Jánost is rá akarta venni ujítására.

III.



Szerelmi versei. Alkalmi versek. Kopasz Péter úrnak a tiszai utamról. Politikai versei.

Versei erős alanyisággal írt lirai költemények, melyekben egyénisége erélyes vonásokban domborodik ki. Ez az erőteljes alanyiság választja el korának költőitől. Jobbára alkalmi versek, melyek tárgya a szerelem, az otthon, a barátság, a haza és a vallás. Szerelmi verseit Ovidius, Anakreon és a francziák illetik. Természetes, hogy a kinek életében oly kiváló szerepet játszott a szerelem, az teljesen otthonosnak érzi magát Cupido táborában s vele szívesen el-eljátszadoz. A tapasztalt szerelmes szól hozzánk, kinek szivében «Amor egész nyája lakik». Sokat ront hatásukon, hogy az ötvenet meghaladt férfiúnak érzelmeit olvassuk, a ki már ismeri a szerelem pathologiáját és psychologiáját. Ámde még e kor ellenére is nem a csalódott, hanem a győztes szerelmessel van dolgunk, a ki érzéki, sokszor czinikus árnyalatokkal kiséri érzelmeit és már korholni tudja az erkölcstelen vad vonzalmat is. Képeit ugyan sokszor a mitologiából meríti, ámde pajkos és vidám hangulatát igénytelen egyszerűséggel, öntudatos frivolitással, őszintén, leplezetlenül és kényeskedő czikornya nélkül írja le. Főleg a tiszta szerelemnek hódol, melyben a szívnek nagy szerepe jut és utálja, üldözi a fajtalant, nem kimélve szót, nyers fordulatot annak színezésében, de nem azért, hogy a maga szerelmét, cselekedetét, hanem, hogy a másik piszkos érzületét sujtsa. Eddigi ismertetői fölcserélik ezt a két irányt és benne látják a gyarlót, a feslettet s azt hiszik, hogy idealismus nélkül való poeta, kinek olvasása erkölcsi veszedelem, ki csakis az érzékiség kedveért pengeti lantját, noha az érzéki elem nála odacsucsosodik ki, hogy a derűs, a tiszta, az erkölcsös szerelmet magasztalja. Ő főleg mint szatiraíró ostorozza a fajtalanságot, a ki nem kényeskedik és álszemérmeskedik, hanem egyenesen a dolog velejébe, a sebbe vág. Gúnyoros modorát is neme az ifjú imádat csalódása, a mámoros hangulatból kelő kiábrándulás, hanem a szerelem mély ismerete idézi elő.

Egyéb alkalmi verseit névnapokra, halálesetekkor, ünneplésekkor, élete egyes forduló pontjain atyjához, fiához és barátaihoz intézi. Nagyon elterjedt szokás volt ez abban az időben. A meggyőződés és a szeretet sugallja ezeket. Közülök kiválnak az apjához és fiához írt szeretetteljes, majdnem imaszerű versek, melyek erkölcsi érzületének tartalmasságát és valódiságát tanusítják azzal a váddal szemben, hogy minden igazzal és komolylyal hivatlanul és dévajul czinikus játékot űz. Sokkal mélyebb érzelmet árul el egynémely költő kortársánál, a ki klasszikus képek miszticzismusába burkolja gondolatait. Ugyanazt bizonyítják az otthonát dicsérő versek, melyekben patriarchalis elvonultságát, házi örömeit s gazdálkodó munkásságát rusztikus módon vallja ki. Ide soroljuk a barátaihoz küldött költői levelek nagy számát, melyeket kortörténeti jelentőségükön kívül a közvetlen tárgyilagosság és komoly bölcselmi hang is jellemez. Epigrammái és gúnyoros költeményei általános fogyatkozásokat ostoroznak és jellegüket tekintve, az akkori német epigramma-költészetre emlékeztetnek.

Leíró költeményei részint gúnyoló, majdnem humoros útleírások, részint természetfestések. Mindkettő magyaros közvetlenséggel és eléggé élénken van irva s az elsők jobbára a peleskei nótárius útjára emlékeztetnek. Hosszabb lélegzetű munka. «Kopasz Péter Urnak A’ Tiszai Utamról Gunyoló Versek. 1792-dikbe.» Kopasz Péternek azaz Fekete Jánosnak, a ki magát rendesen «a fronte Petrus» nevezte, Fóthról aradi birtokára, Szent-Annára tett utazását és apró kalandjait írja le. Eleven rajza az alföldnek és városainak. Ebből még ma is ráismerünk a homokos lapályra, a sáros országutakra, a kalanddús rónára és benne lakó igaz magyarokra. Szolnok, Debreczen, Nagyvárad jellemző vonásait őrzi e korból s megadja tipusos jellegét. A legfrissebb Debreczen leírása, melynek cziviseit, deákjait és iskoláját bámulja. A másik leírás Balatonfüredről szól, melynek akkori primitiv szinházát, szinházi előadását, közönségét, mulatságait, vizének erősbítő vagy gyöngítő hatását írja le.


63. A «GÚNYOLÓ VERSEK» KEZDŐSORAI.

Politikai versei elég nevezetes adalékok az országgyűlések paskvillus-irodalmához. Ezekben kiméletlen nyersességgel támadja a papságot és a főurakat. Kamattal adja vissza az ellene szőtt ármányok fejében az aulikus érzelmű politikusoknak galád támadásait. Igazi hazafiság lelkesíti, mely a haza fölvirágoztatásán működik, azonban sokszor a személyes gyűlölség váltja föl az objektiv itélet hangját. Fekete gyűlölete általánosságokban és közkeletű gúnyos vádakban talál kifejezést. Nem emelkedik a politikai bölcsesség magaslatára, hanem elragadja a pártgyűlölet, mely meg nem bocsátja, hogy az ország főurai önző czélokért föláldozzák annak gyorsabb ütemű haladását. E hangban inkább Voltairenek és az encyklopédisták tanaiból fakadt forradalmi, epés visszhangot hallunk, mint igazságot. Ámde ilyen volt a közhangulat, ilyenné tette a czenzura ellenére magyar földre is elható franczia forradalmi eszmék fölriasztó harsogása.

IV.



Bölcselmi lírája. A franczia bölcselők hatása. «A magyarok története.»

Bölcselmi lírája verseinek legérdemesebbje és legfontosabbja. Benne nyilvánul Feketének igazi jellemző vonása: a bölcselkedési hajlam, mely őt mint bölcselőt és embert mutatja. Valamint gúnyoros modora, úgy ez is minden egyéb versében is föl-fölvillan, de ezekben fejti ki bölcselmi tanulmányainak, a belőle fakadt világfelfogásnak kerekded képét. A franczia világnézlet, mely ekkor minden fönnállót nem egészen biztosan fölismert természeti törvények és a kérlelhetetlen józanság elvével birált, ezekben nyer legékesebb kifejezést. Fekete, a ki a filozofusok közül inkább a klasszikusokhoz szított, ekkor Voltaire, Helvetius, Nontesquieu tanítványaként, a Sokratestől, Pythagorastól, Lucretiustól, Hesiodostól s másoktól eltanult elveket az előbbiekkel elegyíti s ebből állítja föl világnézletét. «Szent Sokratesnek híve lévén, kivánnám Hazáinkban» – írja Arankának – «a józan észt és annak legserényebb szolgáját, útmutatóját, a’ jámbor kételkedést közönségesebbé tenni: egyszersmind a bölts ízlést vagyis gusztust a zsoltárok komoly polyáiból kifejteni.» Ő nem Seneca híve. Nem szereti, nem is becsüli. Bárhogy korholják Feketét s hitetlennek hirdetik: ő istenfélő és istenimádó. A papság gyűlöli, üldözi és házát kerüli, pedig apját «minden kivántató szentségeknek buzgó és példás áhitatossággal lett felvétele után» temeti el, pedig Batthyány primás a legjobb barátainak egyike, pedig a vallást és szertartásait sehol sem támadja. Gvadányi egy papot küldött, hogy neki a Pucelle fordítását elhozza, ez Fóthra betérvén, meglátta a könyv czímét és legott kereket oldott. Mindez őt nem bántotta: ő a «Világ könyvéből tanult.» «Magam kárával is serényen olvastam és a mi századunk igaz böltsei nagy részével még fiatal koromban társalkodhattam. Talentomim gyengeségének tulajdonítsd, ha illy mesterek alatt többre nem mentem; vagyis sorsom mostohaságának.»

Ezen iskola tanított
Nem minden fénylőt tsudálni,
Melly gyengébeket kábított,
’S vallást, tudományt rostálni.
Socrat kételkedő módját
Midőn kivánom követni,
A’ hol elmém igazat lát,
Szokott tőlem betsültetni.
Látván nálam Krisztus képét,
Nem régen egy Pap kérdezte,
’S Furtsa szemeket reám vét:
Nagysád! mi végre szerezte?

Mondám: Papok martirjának
Jelesb helye hol lehetne,
Mint annál, ki Hazájának
Papjaitól üldöztetne?
A Pap pirult orczájában,
Mint midőn Judás vádolta
Az ártatlant Jersalmában,
Avagy Anitus koholta
Socratesnek el vesztését,
’S mindjárt fordítván tréfára
Ama szemtelen kérdését
Készül el butsuzására.

Hogyha e Sokrates- és Krisztus-tisztelethez hozzávesszük még élettapasztalatait, Voltaire imádatát, Wieland szeretetét, akkor a vidám megnyugvó bölcsnek képe áll előttünk:

Hadd mennyen a’ Világ megszokott útjába,
Te mértékkel meríts böltsesség kútjába.
Forog természetnek minden karikáján
Hijjába törődnél homálynak igáján,
Valamint Apollo fényes sugárival.
Fellegeket kerget habzó Lovaival;
S ismét az Éjtszaka borúl homállyába:
Úgy követ az idő más időt nyomába,
’S Éjeknek boltjai egykor fel virradnak,
Máskor terhes felhők essőket izzadnak:
Illyen az embernek botló vándorlása,
Hol víg, hol szomorú pállyája futása.
Mit nem változtathatsz, azon ne törődjél,
’S Világ jobbítással soha se vesződjél,
Bízd a természetre: meg fordul magába,
Mert nála semmi sem marad rég voltába.

Költeményeiben megleljük a XVIII. század franczia bölcseinek asztronomus és fizikai világfölfogását is, midőn a valláson és a felekezeti fölfogáson túl a világ keletkezését kutatja, egy-egy megfejthetlen természeti tüneménynek mivoltát nyomozza, a földformácziókat csodálja és őskori életnyomokat keres. Ismeri a füvek és gyökerek titkos erejét, erősen érdekli a vulkánok működése, a fogantatás csodája. Nyiltan küzd a boszorkányhit, a történeti hazugságok, társadalmi fonákságok és szoczialis igazságtalanságok ellen. A természet nála az Istenség bizonysága. Ezt «reszketve imádja» és moralisát «a virtust tulajdon hasznáért követi». A halál nem rettenti, bátran nézett sokszor szemébe: nyugalmat és békességet hoz. A mulandóság, az enyészet változatos és talán más planetában új életre ébredünk. Elmúlik vele a világ álnoksága, a betegség, a pestis és a kín. A megnyugvás egyúttal a lélek áldása, gyönyöre.


64. A «MAGYAROK TÖRTÉNETI» ELSŐ OLDALA.

Ily hangokat hallat s ilyenekkel oktatja fiát s barátait. «Álmában» égi kisérettel bejárja a felekezeti hitek hitvilágait, melyekben egy Elysiomot talál, hol a bölcsek isteni nyugalomban és isteni társaságban élnek s az emberi vétségek kínjaitól megszabadulva boldogultan élvezik a bölcsességet.

Ez költői gondolkodásának tartalma s egyúttal lelki életének igaz megnyilvánulása. –

Költeményein kívül fönmaradt még töredékben egy történetírói kisérlete: «A Magyarok történeti». Ennek a munkának terve is bölcseleti fölfogásból ered. Művelődéstörténeti szempontból és pragmatikusan szerette volna megírni. Mivel Heltai munkája már elavult és a magyar olvasó más műből lelkesedést nem meríthetett, oly történetet akart írni, melyben Tacitus és Gibbon stilusát egyesíti és benne az olvasó «velőt s nem czifra szót» talált volna. A munkában hazánk viszontagságait a szép nemmel is megismertetni óhajtja s vele egyúttal meg akarta mutatni, mely stilussal s lélekkel kellene magyarul magyarok történetét írni. A fönlevő két szakaszt Bonfini és egyéb kútfői tanulmányokból merítette, mellőzve a mesés elem túlságos emlegetését és inkább a művelődéstörténeti tények fölemlítését találta szükségesnek. Fekete tényleg hiányt pótló munkához fogott, ámde a dolgot nem oldotta volna meg teljesen, mivel csakis a mohácsi vészig kivánta megírni. Művét nem fejezte be, részint azért, mivel ekkor jelent meg Szekér Joachim munkája, részint pedig azért, mivel az erdélyi társaság megbukott. Ettől Fekete nemcsak elismerést és buzdítást, hanem munkájának kiadását is várta.

V.



Fordításai. Voltaire magyar fordításai. «Az orleáni szűz.» Fekete véleménye. Verselése. «A természet törvényeiről Poema.»

Feketének egyéb írói munkássága fordításaiban kulminál. Már a «Mes Rapsodies»-ben több fordítást adott. Horatiust, Benyiczkyt és egyes német műveket francziára fordította. «Magyar Munkáji» közt előkelő helyet foglalnak el francziából, latinból, olaszból és németből átültetett munkái Voltairenek, Ovidiusnak, Ariostonak és Blumauernek.

Voltairenek két munkáját, a «La Pucelle d’Orleans»-t és a «Poème sur la loi naturelle»-t fordította le. Mindkettő 1796-ban kész volt.

Tudjuk, hogy Voltairenek a magyar irodalom újjászületésére gyakorolt nagy hatása nemcsak esztetikai elveinek elfogadásában, hanem nevezetesebb műveinek lefordításában nyilvánult. 1784-ben jelenik meg Péczeli József tollából Zaïre, 1786-ban pedig a Henriás, 1789-ben adja ki Szilágyi Sámuel a Henriade újabb fordítását, ekkor jelenik meg Péczelitől a magyar Mérope és Tankréd, 1790-ben Alzire. Ekkor fordítja le Zehenter Antal Mahometet. Hat év alatt öt voltairei munka. A Henriás két fordítóra is akadt, míg Fekete fordításai sohasem láthattak napvilágot.

Az elsőnek teljes czíme: «Az orleáni szűz. Poéma Voltér Franczia verseiből, fordította magyarra Alethophilos. Isten haragjából régi káplár»; a másiké «A természet törvényeiről. Poema.»

Míg egyrészről Horváth Ádám biztatására fogott a Pucelle fordításához, másrészről Voltaire egy költeménye sem volt annyira alkalmas Fekete tollára, mint épp az «Orleáni szűz». Voltaire ebbe a munkájába oltotta legerősebb gyűlöletét a papság, a felekezeti hagyományok iránt, Fekete soha jobban nem gyűlölte a papságot, fenekedéseit és ármányait, mint éppen az 1790. és 1792-iki országgyűlések után. Voltaire autodaféra vetette benne a nemzeti kegyeletet, mely évszázadokig szuggerálta a keresztény Francziaországot, Fekete emésztő tűzzel üldözi a magyarnak mindenféle felekezetek felületes eszméibe vetett vak hitét. Önkénytelenül is a Pucelle fordításához vezetődött, mivel ebben csúcsosodik ki a deista Voltaire forró megvetése minden papi, nemzetiségi és társadalmi hazugság iránt.


65. AZ «ORLEÁNI SZŰZ» KÉZIRATÁNAK CZÍMLAPJA.[241]

Fekete munkáját nagy gonddal végezte. Mielőtt véglegesen kibocsátotta volna kezei közül, Pesten irodalmi barátaival átrostáltatta. Majd Schediusnak, Gvadányinak, Orczy Józsefnek, Aranka Györgynek küldi, kinek kifogásait, biráló megjegyzéseit a mű hasznára fordította. A kész munkát azután ismételten lemásoltatja és így küldi ifjabb Bánffy György kapitánynyal (1798) az erdélyi társaságnak, melytől kiadását remélhette, mivel a magyarországi czenzura, mely szigorúbb a bécsinél, azt kiadhatónak nem tartotta. Ott, Erdélyben «józanabb a censura,» Magyarországon:

Ha tsak imádságos könyveket nem írnék,
Vagy tsuda hitelre Pápistát nem bírnék,
Nem jön engedelem észszel írott könyvekre.

A jól és alaposan átrostált munkában Fekete magyar költői munkásságának dicsőségét látta. A verselést, a tárgyat, a fordító vakmerőségét megtámadó korholásokra mitsem hajtott és meg volt erősen győződve róla, hogy ez a munkája túléli őt és korát, sőt még halála után is dicsőséget fog neki szerezni. Egyrészről Voltaire iránti szeretete hálálta meg a mesternek vonzalmát, másrészt elérte vele azt, hogy folyékonyan és lelkiismeretes pontossággal fordított munkájával bebizonyította, hogy a magyar nyelv pallérozására hivatott egyéniség. Ennek tudatát maga is emlegeti: «Hogy ezen fordításommal is, úgy mint minden egyéb tehetségemmel dicső Hazámnak használni, s anya nyelve pallérozásában részt kívántam venni, arról kedves olvasóm meg légy győzve és a tzél kedvéért meg botsátván gyarlóságom hibáit, kegyesen fogadjad a magyar köntösben öltözött orleáni szüzemet. Szerencsésnek fogom tartani magamat, ha a magyar vállban, szoknyában, csak némi neműképpen is olly szépnek látszik, mint franczia ruhájában. Ha látom, hogy fordításommal kedvet találtam, utolsó napjait hanyatló életemnek továbbis szolgálatodra fogom szentelni, kedves hazámfia.»

Hogy Voltaire iránt érzett hála is ösztönözte a munkára, annak naiv és kedves bizonysága az Orczy Lőrinczhez az «Elysiom»-ba írt verséhez, illetőleg leveléhez írt utóirat:

Voltért is köszöntsed, nem hiszem, hogy bánnya,
Hogy őt fordította régi Tanítvánnya.
Tőletek magyarúl ha talán megtanult,
Meg látja Szűzéről Muzsám miként danúlt.

Hogy pedig a munka nagy közönségre talált, annak bizonysága, hogy azt nemcsak Fekete volt kénytelen több példányban barátainak sokszoros kérésére lemásoltatni, hanem, hogy azt mások is – mint a kéziratok tanúskodnak – még jóval Fekete halála után többször leiratták.

Fordításáról Fekete maga számol be «Előljáró Beszédé»-ben, melyben figyelemmel kisért szempontjait szokott velősséggel fejtegeti: «Mi birt engem szint ezen munka fordítására? a ki azt kérdezheti, talán nem is érdemli meg, tudni igaz okát fáradozásaimnak. Egyik czégéres ok az is vala, hogy ezen tréfás poemát tsak egy olly magyar fordíthatta, a ki úgy tsudna francziául, mint szinte magyarúl. De talán Voltér magyar tanítványának több ösztöne s igassága lehetett, mint akármelly más hazánk fiának ezen fordításhoz. Caetera textus habet.»

A fordítás tehát öntudatos terv szerint készült s a tehetségnek őszinte, igaz megszólalása. A mű tényleg sikerült. «Illetlen józan Authorhoz a munkájával való kérkedés, s annak érdemét csak az idő s olvasói határozhatják meg: de mégis nem hallgathatom el, hogy több tudós magyaroknak itélete alá vetvén ezen fordításomat: a kik mind a két nyelvet tökélletesen tudják, meg győzve látszottak lenni, hogy alkalmasint el találtam authorom értelmét s módját, sőt nem irhatnám ide pirulás nélkül azon dicséreteket, a mellyek hosszas pállyám futásán bátorítottak.»

A költeményben elejétől végéig a Fekete-féle alexandrinus szerepel, melyben tökéletes következetességgel áll be minden sorban a hatodik szótag után a czezura. Már ennélfogva is példás ritmusérzékkel dolgozott. Emeli a fordítás eredetiségét a már többször hangsúlyozott rímelés, mely Voltaire eredetijének mintájára mintegy szükség szerint, önkéntelenül épül föl egymásután.

Maga a fordítás, melynek főczélja volt az eredeti mű szellemének megóvásával, az eredeti zamat csorbája nélkül, az érthető magyarság, a könnyedén perdülő verselés, általában költői jellegű. Nyelve az eredetinek fogalomvilágában mozog és azt a szükséges színezéssel még erősbíteni is kivánja, hogy az eredeti mű értelme jobban kivilágosodjék. Nem Bacsányi mondása szerint «rabi munkát», hanem szabad, de mindazonáltal költői megoldást keresett. És éppen ezzel mentette meg az eredeti munka stílusának finomabb árnyalatait.

Megjegyzendő még, hogy az egyes énekek czímét nem fordítja le, hanem azok tartalmát az «Ajánló Levelek»-ben a maga csipkedő, gúnyoros modorához híven, a magyar viszonyokhoz alkalmazottan, röviden és találóan jelzi. Az eredeti szöveg megválasztásában az 1774-iki Morza-féle authentikus kiadást követte. Mellőzte a kurtító vagy nagyobbító, szemérmetlenkedő vagy nagyon is szemérmeskedő hamisítványokat. Az előforduló pikáns, sőt laszcziv helyzetek fordításánál mindenkor megóvta az illedelemnek és tisztességnek azt a határát, melyet finomabb érzülete és férfiúi szemérme elébe szabott, kiválasztotta továbbá azokat a szókat és kifejezéseket, a melyeket bármely sértő nuditást vagy erkölcstelen czélzást elkerülhetett, mi által a műnek teljes kiadását bármely időben lehetővé tette. Hogy erre nézve egyebet ne említsünk, utalunk a Sorel Ágnes szerelmes jelenetének elég pikáns, de nem obszczén és laszcziv forditására, a Hermaphrodix szerepére és a hirhedt szamárjelenetre, melyet annyira perhorreskálnak s mégis oly nagy tetszést vívott ki magának, melyet Fekete megóvott a maga naivságában, úgy hogy vele az olvasóinak szeméremérzete meg van óva. Egyszóval Voltaire maradt és Fekete is. Nem félt a kényeskedő álszemérmetesek hamis irtózatától, hanem a költeményt a maga humoros vagy czinikus modorában tárja a magyar olvasóközönség elé. –

A «Természet Törvényiről Poema» Voltaire természettudományi hitvallása: az asztronomofisikus világnézlet fejtegetése. Fekete ugyanazon eszközökkel dolgozik, mint a Pucelle-nél, csakhogy, mivel oktató költeményről van szó és Voltaire eredetijében található «mélyebb metaphysicus szókat nem tudván magyarázni, deákságokban meghagytam őket, mert minden élő nyelv így szokott velek bánni. Hogyha abban kivántam volna törni fejemet, talán nehezebben értették volna azok, a’ kiknek kedvéért reá vetettem magamat ezen munka fordítására».

VI.



Latin fordításai: «Ovidiusnak A’ szerelem mesterségéről írt könyvei. «Az Amorum elegiái.» Fábián Juliannának ajánlja. Ez visszautasítja.

A latin írók közül előszeretettel fordult Ovidius szerelmi költeményei felé.

Fekete ifjúságától kezdve nagy kedvteléssel forgatta a klasszikusokat. Kedvenczei Homér, Virgilius, Lucretius és Tacitus, kiket gyakran forgatott s kiknek fordítását szívesen látta volna magyar nyelven. Az erdélyi társaságot arra buzdítja, hogy Cicerót fordíttassa le. Az a kedvező fogadás, a melyben Voltaire részesült, vitte rá arra, hogy Ovidiust is lefordítsa. A szerelmi költemények felé fordult, hogy ebben is mintegy támogassa a szerelemről írt munkáit s megmutassa a magyar közönségnek, hogy a nagy szabású költők fordítására, bármely nyelvből legyen is az, mennyire alkalmas a magyar. Lefordította az «Ars amandi»-t: «P. Ovidius Názonak A’ szerelem mesterségéről írt könyvei» czimmel, az «Amorum» egyes elégiáit és a «Remedium Amoris»-t. Az elsőt teljesen, a másodikból a tetszetősebb elegiákat, a többitől egyes részeket. Munkáját ugyancsak Mátyási, Gvadányi és Aranka birálták. Olvasó közönsége kevés korholni valót talált bennük, mivel régi klasszikusoktól és nem czenzurázott írótól eredő munkák.

«A szerelem mesterségének» különös története van. Feketét Gvadányinak Fábián Juliannához érzett barátsága annyira föllelkesítette és az írónőt, mind költeményei, mind Gvadányi dicsérete folytán oly nagy becsben tartotta, hogy neki ajánlotta a fordítást.

Kinek ajánlanám? soká törekedtem;
De versid olvasván, arról meg győzettem,
Hogy ezen ajánlás tsak reád illhetne,
’S Azzal is érdemed talán béreltetne;
Mert ki Grátziáknak magadként áldozik,
’S ugy mint Amor Annya veletek játszadozik,
Illyetén munkának legjelesb birája
Ezen mesterségnek lehetvén próbája…
…Ajánlásom tehát legyen bizonysága,
Betse Verseidnek előttem melly drága;
’S szint’ azért úgy vegyed Asszonyom munkáimat,
Mint érdemeidnek fizetendő vámat…

Fábián Juliánna azonban mélyen megsértődött érte s kereken visszautasította az ajánlást is, a fordítást is. Fekete Gvadányitól tudta meg a dolgot és rendkívül fölindult az írónő pruderiáján.


66. FÁBIÁN JULIÁNNA ALÁÍRÁSA.

Ajánlása tisztes és nem sértő volt. A pajkos hang, melyet megpendít, inkább az öreg úr dévajkodása, mint gorombaság, a minek Juliánna tekintette. Fekete legott válaszol Gvadányinak, most már nyersen és gorombán:

Julisról nem véltem, hogy szint’ olly nagy szamár

Mint az, melly Holitsnál czifra kantzára vár,
Hogy öszvért miveljen Udvar szükségére.
Tekintvén te veled levelezésére.
De minthogy nem érti küldött ajánlásom,
Ő tőle vedd vissza, kérlek, fordíttásom!…
Ajánló levelem ditsérvén elméjét,
Semmiben sem sérti hire tsemetéjét,
Szintúgy rá férhetne minden Matronára,
A’ nélkül, hogy bántást vélhessen magára.
Aglaet ’s Testvérit nem isméri szegény,
’S verseiben tsak tőled jött a tündöklő fény.
Hadjuk azért őket ostobaságába
Merülve, ’s zsoltáros tudatlanságába…

A fordítás a Fekete-féle verselésben írt munka. A többivel együtt Ovidius szerelmeinek első fordítása, még pedig distichonok helyett magyar rímes versekben. Fordítását ő maga indokolja.

A fordító nem a tudós, hanem a nagy olvasó közönségre számított, mely a latint nem olvashatván, az ő «szabadon fordított» alakjában jut Ovidiushoz. Becsét emeli a számos szakszerű «nota», mely a mű történeti, mitologiai és művészi vonatkozásait, tehát tárgyi körét magyarázza.

VII.



Német fordításai: Rabener «A házasság gúnyolása.» Olasz fordítása: «Ariosto Orlando Furiosoja». A fordítás birálata. Fekete mint fordító. Irói helye és jellege.

Német fordításai közül említendő Rabenernek «a házasság gúnyolása», melyet fiának Ránkba írt levelébe iktat, hogy vele a nejétől elvált gyermeket vigasztalja, és Blumauernek Herrenhut czélzattal írt «Egy valóságot kereső Embernek hite Ágazata». Azon munkák közül való, melyeket a czenzura eltiltott. A költő Blumauernek régi jó pajtása, barátja és az «Eneisnek» is kedvelője volt. Ismeri, hogy

Gúnyolt Éneisben juta Magyarokra,
Minthogy azt pennája szegény Szalkainak
Kiessen fordítá, bár fáradságinak
Jutalma buzgóktól tsak üldözés leve…

A fordításról maga írja: «hogy egy úri embernél lévén, kit akkor Barátomnak és szívre nézve velem egyezőnek tartottam, ő reá kért vala, hogy tehát őket lekötelezzem, 24 óra alatt kivánságának eleget is tettem; ha szabadabban kivántam volna fordíttani, amaz egy gondolatnak számos duplázásit nyelvünk sikeresebb rövidsége kevesebb igékre engedte volna vonni, mert ebben a szomszédokét meghaladja.» –

Utolsó fordítása az aradi Orczy Vásárhelyi könyvtárban található Ariosto Orlando Furiosojának öt első éneke, melynek teljes czíme: «Ariostó Lajosnak Orlandó Furiosoja vagyis Megdühösödött Orlandoja fordíttatott Magyarra Alethophilos régi káplártól az-az Galánthai Gróf Fekete János generális által.»

Gvadányihoz írt egyik levelében tudatja;

Most Ariostonak kezdettem fordítni
Remek Olandóját, de versem építni
Négy sorra kivánom, hogy Autorom módját
Kövessem, kit világ nyolczas stanczékban lát.
Haj szál hasogatók, így meg fogják tudni
Hogy Gyöngyössivel sem olly nehéz alkudni.

A fordítás néha ósdi és nehézkes, mégis erőteljes stanczákban gördűl, de némely helyen teljesen modern és a költői kifejezés nem oly homályos, mint egynémely új fordításé. Kiválóan jelesek a költői okoskodások, szillogizmusok, melyekben az eredetinek magaslatára emelkedik. Eredeti dolog és teljesen Feketére vall, hogy a rímelésben megtartja újításait. Míg a hosszú lélegzetű Pucellet, az Ars Amandit befejezte, ez töredéknek, «fordításai próbának» maradt. Míg azoknál barátai szavát vették, hogy bevégzi, itt semmiféle erkölcsi nógatás nem kényszerítette a befejezésre.

Kisérő szavai még most is okulásra várnak s igazán kár, hogy fordítása töredék maradt. Ez a munka lett volna az, mely őt teljesen kiragadja az ismeretlenség homályából.

Fordítói munkásságának jellemzésére elég fölemlítenünk, hogy ő a «szabad fordítás» híve, ámde nem annak, melyet Rajnis és Péczeli hirdettek, hanem annak, melyet csak Kazinczy után kivántak, vagy mint Döbrentei mondta: «Shaksperet fordítva, mindig azt kérdezte magától, vajjon Shakspere, ha magyarul írt volna, hogy mondta volna ezt vagy amazt», azaz ugyanazt, mit Fekete «Az Orleáni szűz» elöljáró beszédében hirdet. Bacsányival és Kazinczyval szemben – kik «ugyanazon rendet», «mindennek pontos lefordítását», «az originál tökéletes megőrzését», «a görögöt görögösen, a deákot deákosan, a németet németesen» követelték, Feketét meggyőződése ellenkező elvhez vezette, mely eredményezte, hogy fordítása, bár nyelve sokszor régies, ósdi, mégis erőteljes és egyéni. Gondoskodott arról, hogy fordításai oly rostán menjenek át, oly emberek javítsák, a kikről meg volt győződve, hogy a magyar népnyelvet tökéletesen birják. Mátyási, Gvadányi nyelvérzéke megmentette munkáit a galliczizmusok, germanizmusok, latinizmusok és italizmusoktól, saját józan ízlése a cziczomától és költői sallangtól. Innen ered, hogy valamint költeményei, úgy fordításai még ma is élvezhetők és kiadásra méltó munkák. –

Mint író, nem szegődött semmiféle irányhoz. Haladt a maga útján, nem vonta senki sem magához, csak a józan ízlés és annak hirdetője. Nem választott irányt, a magáéba bele nevelődött. A franczia nevelés vitte még a testőrök fellépése előtt a franczia verselésre és ott érdemesen működött. Ezzel szívta magába a franczia szellemet, az érzelmek széles festését, a filozofiai elmerengést fenség nélkül nagy erővel, a gúnyt akkori irodalmunkban páratlan kiméletlenséggel és sok igazsággal, a könnyed prózát sima és kellemes elmésséggel. Van indulata, szenvedélye és egyénisége, kiválóan erős, néha kirivó alanyisága, a természet és a természetfölötti iránt is érzéke. Nem oly szolgái s egyáltalában nem utánzó mint Bessenyei. Mindenekelőtt józan, rendszeresen tanult fő, melynek Voltaire személyes oktatásán kívül a világirodalom legjelesebbjei voltak mesterei. Izlése fejlettebb sok író kortársánál és ebben csakis tapasztalatait követi s nem esküszik a mester szavára. Nincs oly csodás nyelvérzéke mint Báróczynak és ezért meghajol Gvadányi, Mátyási, Aranka nyelvi utasításai, Gyöngyösi, Faludy, Benyiczky mintái előtt s ezek tanítása és tanulásából ered költeményeinek népies színezete. Sokszor nyers, de mindig természetes. Nagy irodalmi fogyatkozásai egyúttal egyéniségei is. Vannak művészi szabályai, melyeket eltanult, s bár szereti Gyöngyösi metrumát, Faludy, Benyiczky és a nép dallamait, maga is alkot magának formát gondolatai számára. Széles tudású ember, mit bölcselmi lirája és négy nyelvből készült fordítása bizonyítanak legjobban. Verseinek némely hosszadalmasságát és pongyolaságát kárpótolja a szellemnek, az észnek és az ötleteknek egy-egy szikrázó villanata. Szereti a világosságot s nem burkolja el érzelmeit, gondolatait szóáradatba, hanem egyenesen, magyarosan mondja ki azokat. Van írói bátorsága, hogy veszélyes műveit titkon vagy nyilvánosan is terjeszti, s ha lehetséges, a rostát nevetve kijátszsza.

Mindenekelőtt lelkes magyar érzülete válik ki, melyet nem tagad meg franczia műveiben sem, de el nem mulasztja s hathatósabban cselekszi mint Bessenyei, hogy a nemzetit az egyetemessel összhangba hozza, még akkor is, hogyha a nemzet hibáit kell kitárnia, sebeit föltépnie. Politikai eszméit az irodalomban érvényesíti és rajta van, hogy belőle minden deákost, hamist, negédest, idegent, ingadozót kiszorítson, nem vakságból, mert alaposan ismerte a klasszikus szellemet, sőt ez hatott is poezisére, hanem éleslátásból, mivel a nemzet nagysága annak korlátlan magyarosságában gyökeredzik.

Működése forradalmi és mégis majdnem nyomtalanul veszett el egy század alatt. Eszméi tovább lappangtak a czenzura szigora miatt, mint sok más kortársának elvei és ezek olyanok voltak, melyek úttörői a XIX. század diadalra jutott demokratikus eszméinek mint azt maga is remélte.


67. ZÁRÓKÉP.





FÜGGELÉK


A GRÓF FEKETE CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE.




NIGER BENEDEK
1360.
Fekete Miklós
Niger Mihály
galánthai Bessenyei Péter n. Hegyi Fruzsina
Felsőbári Fekete Albert 1505. 1556. biai Fekete György n. Telkesi Krisztina 1512. 1552. F. Benedek 1556. János 1558. 1561. Mihály 1559. István 1552. Barnabás 1580. gal. Fekete I. Márton, 1569. n. Potencziána
I. Miklós. 1590. 1633. 1634. n. Bon Borbála I. György, 1580. 1585. n. martonfalvi Török Magdolna
id. I. János, 1631. n. nebojszai Álló Borbála I. Ferencz n. Somody Zsófia II. Miklós II. György I. Dániel I. István
III. Miklós I. László n. Thédy Mária II. Márton n. Arady Zsuzsánna II. János II. Ferencz II. István Sándor II. László Magdolna f. Pinczés Pál
II. Dániel III. László III. György, 1721. Pál Amadé
József gr. IV. György, 1711-1787. n. Niczky Anna
Julianna f. pribéri Jankovics Antal Ignácz, ezredes. 1. n. Pongrácz-leány 2. n. Colon Wratislava III. János, 1741-1803. (?) n. gr. Eszterházy Mária Jozefa 1745. okt. 17. – 1837. III. Ferencz 1767. nov. 7. – 1835. n. gr. Illésházy Anna.
Források: M. Nemz. Muz. kézirattár Fol. Lat. 3705. IV. 1. – 1. Fol. 77. (20. Ex Caplo Posonii) Analecta Mednyánszkyana.

Fol. Lat. 3753. – Fol. Lat. 209.

Nagy Iván: Magyarország családai. – Pótkötet.

Eszterházy János gr.: Az Eszterházy család leirása.

Lehoczky: Stemmatographia.

Merkur von Ungarn.

Ex Caplo Nittr. Libro VI. Protoc. 70. 1643. 145. – Protoc. 35. Annor. 1585. 86. 87. 88. 89. fol. 670. – Litt 62. Annor. 1633. 34. 35. Fol. 189.

Leopoldus L. B. Schaffrath: Justa Sollennia 3.





Jegyzetek




HátraKezdőlap