ELSŐ FEJEZET.
A SZÜLŐI HÁZBAN.


I.



A szülők.


4. SZÉCHY GYÖRGY SIRKÖVE.


A Széchy-családot[4] genealogusainak az ősi Balog nemzetségből származtatják. Már a XIII. században szerepel a család, mely nem sokára két főágra oszlott. Az egyik, a felső-lindvai, a Dunán túl, a másik, a rimaszécsi, Gömör-megyében és a felvidéken lett nagy jószágok urává. Az idők folyamán mindkét ág sok kitünő férfiút adott a közéletnek. Nádorok, országbirák, bánok, főispánok, főpapok kerültek ki soraiból, és Széchy Dénes – a lindvai ágból – († 1476) esztergomi érsek s a római szentegyház bíbornoka volt. A mohácsi csatamezőn egy Széchy is elvérzett, Tamás főispán. A XVI. század végén a felső-lindvai ág kihalt és javai részben a másik ágra jutottak. Ennek egyik fia két évével a mohácsi vész előtt Gömörben és Borsodban nagy adományokat kapott s visszaszerzé az ősi Balog várát, melyet a család Mátyás király alatt elvesztett. V. János volt e vagyonszerző. Pár évtizeddel később III. Tamás a tekintély és hatalom még nagyobb fokára emelte a Széchyeket.

Tamás a XVI. század derekán született. Háromszor nősült, mindig a legelőkelőbb családokból szemelve ki hitvesét. Egymásután Perényi Borbála, Batthyány Kata és Forgách Margit voltak feleségei. A két első korán elhúnyt, a harmadik azonban túlélte férjét. E három feleségtől összesen tíz gyermeke, hat fia és négy leánya született. Vallására nézve a család protestans és pedig az ág. evang. egyház híve volt.[5]

Tamás legidősebb fia Széchy György. De nemcsak legidősebb, hanem legjelentékenyebb is, ki mint katona és politikus az ország ügyeinek menetére, mint fáradhatatlan vagyonszerző családja sorsára gyakorolt jelentékeny befolyást. Kora ifjuságától fogva a harczmezőn, a tábori élet kalandjaiban fejlesztette erejét, elsajátítva a katona élet jó és rosz tulajdonait, erényeit és bűneit. Vitézség, vakmerőség, kitartás és törhetetlen erély mellett nyers önzés, kapzsiság, kegyetlenség és elvtelenség jellemzik. Eszközeiben nem volt válogatós, erkölcsi tekintetekkel nem törődött. A hizelgés, az ámítás s ha mindez nem használt, az erőszak embere volt, mikor dicsvágyó vagy önző czéljait el akarta érni. Sem hazája, melyről gyakran mondotta, hogy vére hullatásával kész szolgálni, sem egyháza, melynek sérelmeit mindig hangoztatta, valahányszor saját érdekei leplezésére lehetett azokat használni, sem koronás királya, a ki kitüntetésekkel, adományokkal halmozta el, sem az erdélyi fejedelem, ki nemcsak a magyar protestantismus fővédnöke, hanem Széchy sikereinek, előmenetelének egyik főtényezője volt, senki és semmi sem korlátolta önző vágyai kielégítésében. Pártot, politikát, zászlót és meggyőződést változtatott, a mint saját előnye szempontjából czélszerűnek látta.

Széchy György egyéniségében semmi sem volt az eszményi törekvésből, a lelkesűlt hazafias irányból, mely kiváló szellemek jellemvonása. Nála minden csak egy czélnak szolgált, a saját emelkedésének. Vitézsége és furfangja, hazafisága és vallásossága csak eszköz vala önzése kielégítésére. Nem sikertelenűl használta ezeket. Lassankint roppant jószágok halmozódtak össze kezein, s egész a nádori méltóságig csaponghatott dicsvágya. Kiválóbb katonai vagy politikai tulajdonokkal nem dicsekedhetett, de fel tudta használni viharos, belküzdelmekben gazdag korát s épen oly szerencsével aknázta ki a Bocskay-mozgalmat, mint Bethlen Gábor harczias éveit. Nyilt eszű, éles látású ember volt, kinek ösztöne mindig megsugta, kihez kell csatlakoznia, hogy előre haladhasson s mikor kell pártot cserélnie, hogy a kivívott előnyöket ne veszélyeztesse.

Csak egyszer tévedett, csak egyszer tett politikai baklövést, de a sors szeszélye még akkor is kegyesen bánt el vele. Mikor Bocskay István halála után Homonnay Bálint versenyzett az erdélyi fejedelmi trónért, Széchy György egész buzgalommal támogatta ügyét. De Homonnay Bálint nem jutott azon helyzetbe, hogy szolgálatait meghálálhassa. Nem ő lett fejedelemmé. Széchy György más uton mégis megkapta jutalmát. Ez időben lépett bensőbb viszonyba a Homonnay-Drugeth-családdal, melynek egyik leányát nem sokára oltárhoz vezette. Körülbelül harmincz éves volt, midőn 1608 nyarán vagy 1609 elején feleségül vette az ősi család egyik árva sarját, Máriát, Homonnay II. György Ungmegye egykori főispánja és neje Dóczy Fruzsina húsz éves leányát.

Homonnay Mária korán árvaságra jutott. Atyját csecsemő korában vesztette el. Kalandos anyja pedig még két ízben ment férjhez, utoljára Lengyelországba s két gyermeke, III. György a későbbi országbíró és Mária, de főleg a leány, ki fivére indulatos természetének, rakonczátlankodásainak következményeit is viselni kényszerűlt, korán sok megpróbáltatásokon, zaklatásokon esett át. Vagyonát a könnyelmű anya vagy haszonleső rokonok fogyasztották, a testvérbátyja ellen indított hűtlenségi pör s a vele járó jószáglefoglalások őt is sok minden bajba keverték. Az előkelő, gazdag árva leány hamar megismerkedett az élet ezerféle bújával-bajával. De erős lelkét a hányatások meg nem törték, inkább megedzették. A pillanattól kezdve, midőn mint Széchy György neje kilép a leányvilág zárkózottabb köréből, komoly, erélyes jellemnek mutatkozik. Ama fenkölt lelkű nők egyike, kik szívök egész hevével csüggenek a szeretett férjen; kik az élet jó és rosz napjait odaadással osztják meg vele s kik ezer veszély közt tengernyi akadálylyal küzdve, nemesen és bátran teljesítik anyai és úrasszonyi hivatásuk számtalan és bonyodalmas teendőit.

Sok szerencse kísérte Széchy Györgyöt az élet útain, de a legnagyobb szerencse akkor érte, midőn Homonnay Máriát választotta hitvesévé. Anyagi javakat szintén kapott vele bőven s a készpénz-hozomány, melylyel neje rendelkezett, vagyonszerzési törekvéseit nagyban elősegítette már akkor, midőn szerényebb körülményei még nem engedték, hogy a politikai küzdelmeket messze szárnyaló vágyai kielégítésére zsákmányolja ki. De minden hozománynyál értékesebb volt a kincs, melyet magában ifjú nejében kapott. Mint hitves, mint anya, mint gazdasszony és vagyonkezelő, mint hazája és vallása érdekeinek oltalmazója, mint az iskolában, az irodalomban, a közéletben a nemesb törekvések buzgó támasza, mint a szó igaz ételmében főuri asszony s egész valójában magyar nő századának legtiszteletreméltóbb hölgyei közé tartozik. Leánya Mária a sors kedvezése folytán országra szóló s ma is élő hírnévre vergődött. Pedig az idősebb Széchy Mária – az anya – sokkal imponálóbb egyéniség, mint az ifjabbik és ha csak a jellem szeplőtlensége, a nemesen teljesített kötelesség, a becsülettel megfutott életpálya képezné a hírnév alapját, az anya nevének élnie kellene a köztudatban. Ő is azok egyike, kiknek nemes élete nyomán alakult meg a régi magyar nő ideálja, az a ragyogó mintakép, melyhez mindig kegyelettel tekint fel az utóvilág.

Széchy György családja ősi fészkébe, a gömörmegyei Boldog várába vezette fiatal feleségét. De kevés ideig maradtak ott. Zavarosak voltak a közállapotok s az olyan nyugtalan katonatermészet, mint Széchy György, az athleta erejű vasgyúró nem sokáig bírta meg a tétlenséget, a mézes hetek nyugalmát. Neje a hagyomány szerint megosztotta vele a tábori élet fáradalmait mindaddig, míg az anyai kötelességek s a folyton szaporodó ingatlan vagyon körüli teendők változást nem okoztak életmódjában. Boldog házasságának csakhamar gyümölcsei votlak s a tizenhét év alatt, melyet Széchy Györgygyel együtt töltött, összesen kilencz gyermeknek, négy fiunak és öt leánynak adott életet.

Az a családi biblia, melybe Széchyék gyermekeik születése évét és napját bejegyezték, még eddig nem került elő. Legidősebb leányok Mária[6] valószínűleg 1610-ben Balogvárában látta meg a napvilágot.

Széchy Györgynek nem volt szerencséje fiúgyermekeivel; egymás után haltak el. A dicsvágyó embertől a végzet megvonta az örömet, hogy fiúörökös tartsa fenn családi nevét. A leányok azonban mind megmaradtak s az utolsó kettő valószínűleg már Murányban született, mely 1617-ben György birtokába ment át. Ez a vár, mely vadregényes vidéken, az ország egyik legfestőibb pontján, magas erdőborította hegység egyik 2973 lábnyi (951.36 méter) ormán épült, mintegy teremtve volt reá, hogy egy hatalmas dynastia udvartartásának székhelye legyen. Messze van a nagy országúttól, nincs stratégiai fontossága, a mint hatvan évvel később, maga Széchy Mária találólag kiemelte. «Ezen erősség – írja – félreeső helyen, sziklák és hegyek közt épűlt, a hol említésre méltó hegyi átjárók nincsenek, s a vár ép úgy nem használhat, a mint nem árthat az ország közügyei menetének.»[7] Történetéhez nem is fűződnek országos eszmények emlékei. Rablótanya volt, valahányszor említik. Széchy György is azért kedvelhette meg, mert neki szintén biztos menedéket szokott nyújtani. Igazi sziklafészek az, a hol a kalandos ember nyugodtan meghúzhatta magát, ha valami vállalaton törte fejét, ha ellenségei boszujától kellett félnie. Ilyenkor, mint maga többször említi, oda szokta értékes holmiját szállítani; sőt személy szerént maga is oda vonult, mert a még romjaiban is imposans erősségből, melyet utóbb nem ok nélkül nevez a király «munitissimum fortalitium patriæ», a haza legerősebb várának, s melyet ügyes védelem mellett akkor bevehetetlennek tartottak, mindig daczolhatott ellenségei fenyegetéseivel.

Ő előtte a két előző században kétszer veti föl fejét a murányi bércz az idők hullámaiból. Mind a kétszer hirhedt zsiványok lakták. A XV. század második felében onnan rettegtették a közeli megyéket a cseh zsebrákok s nagy erőködésükbe kerűlt Mátyás király hadvezéreinek, míg kiirthatták belőle a kegyetlen fajzatot. A XVI. század közepén egy még gonoszabb utonálló, Bassó Mátyás választotta garázdálkodása székhelyévé. Olyan rettenetes dolgokat mívelt messze földön, hogy az 1548-ki országgyűlés gróf Salm főkapitányt volt kénytelen a rabló kiirtására kiküldeni. A következő évben egész formaszerű hadjárat indíttatott a vár ellen, mely aug. 15-én erős harczok után végre is árulás által jutott az ostromlók kezére, kik Bassó Mátyáson és czinkostársain kegyetlen visszatorlást gyakoroltak.[8] Ismét 100 esztendő múlva, a XVII. század közepén egy asszony kevésbé véres, de annál regényesebb módon vonta Murányra a figyelmet.


MURÁNY A XVII. SZÁZADBAN.
Herczeg Koburg Fülöp ő fensége Szent-Antali kastélyában levő régi festmény után metszette Pollák.
Fametszet.

Előbb azonban a vár még sok változáson ment át. Széchy György nagy költséggel igyekezett akként átalakítani, hogy egy előkelő magyar főuri család udvartartásának méltó székhelye legyen. Az 1549-diki ostrom alkalmából írja Istvánffy, hogy délről volt a főkapu; ez néhány száz ember befogadására elég tág várpiaczra vezet, mely azonban fallal csak néhol, másutt egymásra rakott sziklákkal van erősítve. Mikor a vár Széchyék birtokába jutott, kétségkívül, még inkább el volt hanyagolva. Előbb a kincstár, azután néhány évig a külföldi Rottal báró bírta; egyik gazda sem igen költekezett reá s a várat azzá, minőnek a XVII. században mutatkozik, hatalmas erősséggé és nagyszerű úrilakká Széchy György tette. Kiterjeszté erődítménye övét, s azon belűl díszes palotákat, a helyőrség, cselédség számára sokféle épületet emeltetett. Egész kis város fejlődött a hegytetőn, melynek fallal bekerített területe, a romokból következtetve, mintegy hat holdnyi lehetett, csínos kápolnával, több nagy úrilakkal, sokféle raktárral, lőporházzal, börtönökkel, szép kerttel, szóval mindennel ellátva a mi egy főúri udvartartás alkatelemét teszi. Igazi fénykorát Murány csak utóbb élte ugyan s az idővel ma is daczoló hatalmas bástyája legtöbbjét Wesselényi Ferencz rakatta 1650-51-ben. De a belső épületek csaknem mind Széchy vagy özvegye életében készűltek s már ők élvezhették azt az imposans látványt, melyet Murány vára az egykorú rajz szerint a szemlélőnek nyújtott.

II.



Mária gyermekkora.

E fényes úrilakban, e nagyszerű vadregényes vidéken teltek el Széchy Mária gyermekévei. A véres, zordon, kalandos emlékek, melyek a várhoz fűződtek, fogékony lelkére nem maradtak hatás nélkül s korán felizgathatták képzeletét a hóhérbástya borzalmas regéi, hol a vad Bassó Mátyást kivégezték, s honnan később is a mélységbe szokták ledobni a halálra ítélt gonosztevőket. Ez emlékek és atyja mozgalmas élete, a látvány, mely minden nap eléje tárult: marczona katonák járása, kelése, lovasok száguldozása, a tábori nép zaja, melytől gyakran viszhangzott a vár, szükségképen mélyen befolyásolták szelleme fejlődését. Atyja, mint legidősebb élő gyermekét őt szerette legjobban, vele foglalkozott legtöbbet, s a lányka szintén jobban vonzódhatott hozzá, mint kimért, szigorú anyjához. Mária volt apja elkényeztetett gyermeke s a gyermek nem csak mint apját szerette. Bizonyára bámulta benne a nem mindennapi, harczias kalandos embert, kinek jellembeli fogyatkozásait nem ismerte, s ki családi körében gyöngéd atya, szerető férj tudott lenni. Az erő és gyöngédség mintaképét találta benne s élete további folyama azt mutatja, hogy atyja eltörölhetetlen benyomást tett a leány képzeletére. Atyja után alkotta meg magának később a férfi-eszményt; szerette az erőt, harcziasságot, a mindenre vállalkozó kedvet, a nagy szenvedélyt és mindazt, a mi elüt a köznapiságtól.

Anyja befolyása nem oly szembeszökően nyilatkozik ugyan, de azért szintén jelentékeny maradt. Az akaratos, önfejű, korán férfias szórakozásokhoz szokott leányt kevésbbé vonzotta a komoly, tréfát, ellentmondást nem igen tűrő, mindenben kimért és szigorú anya, ki gyermekeivel épen úgy éreztette úrasszonyi hatalmát, mint cselédeivel. Az anya kiváló egyénisége azonban leánya jellemfejlődésében is visszatükröződik. Az anyai befolyásra utalnak Mária gyöngédsége azok iránt, kikhez hajlamot érzett, vallásos kedélye, az élet eszményibb kincsei, a költészet, a zene iránti vonzalma s e mellett az élénk munkakedv, a gazdálkodás és háztartás iránti érdeklődés.

A kor összes uralkodó eszméi kifejezést nyernek a XVII. századi magyar főurak családéletében és gyermekeik nevelésében. A főirányt magok a szülők határozták meg, mert folytonos felügyeletök alatt nevelkedtek gyermekeik, különösen a leányok. A kiket nem apáczának szántak, azokkal otthon sajátíttatták el a szükséges ismereteket. Amaz időben még nem voltak leánynevelő-intézetek; helyöket a családi kör pótolta s Széchy Mária épen úgy, mint nővérei anyjok közvetlen vezetése alatt nőttek föl. Az anya erősen vallásos érzülete folytán a leányok nevelése sem lehetett más színezetű. E vallásos irány ama kor egyik jellemző vonása, de Máriában nem élesedett sem türelmetlenséggé, sem vakbuzgósággá. Megtartotta egyháza szokásait, hitte parancsait s vallás dolgában nem ismerte a közönyt. Mégis mint protestans és utóbb mint katholikus úrnő türelmes tudott lenni mások iránt s nem erőszakolta a saját vallását jobbágyaira, sőt udvartartásában mindig alkalmazott számos máshitű férfi és nőcselédet. Csak élete utolsó szakában tesz említést «lelkek nyeréséről», mi akkor nagyban dívott, de csakhamar ezt is másokra bízta.

Nevelésének egy másik sajátossága még sokkal mélyebb nyomokat hagyott egyéniségén s egész életére rányomta jellemző bélyegét. A Széchy-leányok nevelése tisztán és teljesen magyar volt s egész szellemi életök, gondolkozásuk s ezzel női egyéniségök szintén magyar maradt koporsójuk zártáig. Ezt főleg Máriáról mondhatni. Csak magyarul tudott; e nyelven társalgott, írt, gondolkodott. Hogy latinul nem tudott – anyja még bírta e nyelvet – ámbár gyakorlatban elsajátíthatott belőle egyet-mást – azt maga említi.[9] Németűl sem beszélt. Maradt ugyan néhány hozzá intézett német levél, de íróik utóbb ugyanazon ügyben magyar levelekkel kényszerűltek hozzá fordúlni. A franczia nyelv akkortájt még nem jött divatba hazánkban, s igen kevés főrangú magyar úr volt, ki azt leginkább külföldi tartózkodás útján elsajátíttotta.[10]

A leányok tanítására alkalmas ember mindig akadt Murányban. Széchyék két evang. papot tartottak; az egyiket tót szolgáik és német katonáik, a másikat saját magok részére. Ez utóbb mindenkor nemcsak magyar, hanem a magyar irodalommal buzgón foglalkozó egyéniség volt. A magyar lelkész foglalta el az első helyet, mint a család udvari papja (aulicus in arce Murány conciniator) s Széchy György, utóbb meg özvegye csak olyanokat hívott meg ez állásra, kik nemcsak hitbuzgó, hanem tudós és magyar műveltségű férfiak voltak. Mihálykó János, Deselvics István, Piscator Gábor, Kőszeghy István Gáspár[11] ez időbeli murányi magyar lelkészek, mindnyájan magyar írók is voltak s kétségkívül ők ébresztették fel Máriában az érdeklődést könyvek s ama korbeli irodalmi termékek iránt; anyja mellett ők fejlesztették benne a költészet iránti vonzalmat s tőlük nyerhette zenei ismereteit is, vagy legalább ők szerettették meg vele a zenét, melyet akkor még kezdetleges hangszerekkel, tamburával, guitárral űztek a legelőkelőbb családoknál is. A zongora csak később nyert általánosabb elterjedést.

Valami nagyon nem erőltették meg azon időben a leányokat a világi tudományok és ismeretek elsajátításával. Kevésbé a tudós papok, mint inkább az anya, és ha őt más gondok vették igénybe, az «öreg» asszonyok felügyeletére voltak a leányok bízva. Ez az öreg asszony a főuri háztartás egyik fontos alkateleme volt. Nem kora miatt nyerte nevét, sőt nagyon öreg nem is lehetett, mert sok olyasmit kellett végeznie, mire koros asszony nem alkalmas. Az öreg asszony a XVII. századi főurak udvaraiban afféle mindenes volt; támogatta az úrnőt a háztartásban, segédkezett a gazdálkodásban, a gyermekek nevelésében, helyettesítette, ha távol, ápolta, ha beteg volt, s szórakoztatta, ha unatkozott. E soknemű foglalkozás is mutatja, hogy az öreg asszony nem cselédszámba ment. Rendesen tisztes, jó modorú, emberek közt forgolódni tudó özvegy nemes asszonyokat, kik férjök halálával elszegényedtek, vagy jószágaik kezelését fiaiknak engedték át, vettek a főrangú hölgyek magok mellé ez állásba, s ilyenek mindig négyen-öten is voltak Murányban.

Sok elméleti ismeretet a leánykák ez asszonyoktól alig tanulhattak. Inkább a modor, az emberekkel való érintkezés, az illemszabályok és talán a táncz az, a mit elsajátítottak tőlök. Míg Széchy György élt, s bizonyára utóbb is, másnemű ügyességeket szintén fejlesztettek a leányokban. Különösen Máriáról bizonyos, hogy kitünően ülte meg a lovat, részt vett férfiasabb mulatságokban, szeretett vadászni, halászni, tudott paripával, vizslával , kopóval bánni, s mindehhez már gyermekkorában hozzászoktatták. Amaz időben a lovaglás nemcsak a sportkedvelők mulatsága, hanem hasznos tudomány is volt. A ki gyalogolni nem akart, az egynémely utazást csak lóháton tehetett meg. Főleg a murányi várhegyre nehéz volt kocsival följutni, sőt magába a várba, mint az egyetlen kapuhoz vezető és a sziklába bevágott lépcsők mutatják, kocsi be sem mehetett. A Széchyek szomszédos lipcsei urodalmához, szintén magas hegyen visz az út, és Mária még törődött öreg asszony korában lóháton kelt át a hegyen.

Férfiasabb mulatságok közt, lelkét túlságos tanulással meg nem terhelve, de születéséhez és rangjához méltó udvartartásban, s attól a tisztelettől környezve, melyet akkor nemcsak a hatalmas urak, hanem épen úgy gyermekeik iránt tanúsított a szolga és a jobbágy, futottak el Mária gyermekévei. Mi sem történt, a mi kedélyét mélyebben megzavarhatta volna. A nagy viharok, melyek oda kinn a hazában dúltak, az ő gyermeki örömeit, nem háborították; atyja pártoskodásait s a veszélyeket, melyek ezek folytán fenyegették, a gyermekleány bizonyára nem ismerte. És ha látta is olykor gondokba merűlten anyja aggódó arczát, ki, mint Bethlen Gábor írja,[12] éjjel-nappal siratta az ura factióját – talán inkább a veszélyek aggasztották, melyeknek férje kitette magát – úgy bizonyára nem sejtette, nem érthette e szomorúság okát. Csak egyszer történt olyasmi, a mi az ő ifjúi kedélyét is búbánatba ejtette. Nem hiába nyújtja fejét a háromezer lábnyi murányi szikla fel egész a fellegekbe; épület koszorúzta ormán iszonyú viharok szoktak elvonúlni, s egy ilyen zivatar mély gyászba borította a családot.

Egy júniusi napon[13] Széchy György leányaival és nagy kísérettel Murányból Beszterczebányára indúlt. Közvetlenűl útrakelésök után hirtelen zápor és égiháború támadt. Alig vonultak ki a várkapun, a villám iszonyú erővel csapott le a sűrű embertömegbe s szörnyű pusztítást okozott benne. Egyszerre hat embert sújtott agyon, köztük Széchy egyik leányát, a kis Magdolnát, – «a középső kisasszonyt, maga leányát», írja Bethlen – továbbá két szolgálót, két darabantot és a főporkolábot. A villám szele több lovat megölt s vagy húsz katonát a földhöz vágott.[14] A rémítő jelenetnek közvetlen szemtanúi voltak a többi leányok, kiknek élete kétségkívül szintén veszedelemben forgott.

Azután ismét múltak az évek vidám és borús napjaikkal. A gyermek Mária hajadonná kezdett fejlődni, s atyja már 1625-ben arra gondolt, hogy férjhez adja.[15] Hogy atyja már is kiházasítására gondolt, az a XVII. század szokásainak felelt meg. Ama korbeli külföldi utazók csodálattal említik, milyen fiatalon lépnek nálunk a házasságra a férfiak s milyen korán adják a leányokat férjhez. Főleg az előkelőbb ifjakat és leányokat volt szokás korán legalább eljegyezni; az arasági idő néha két esztendeig eltartott, de a legtöbb esetben hamar követte az esküvő, bármi fiatalok voltak a házasulandók. A vőlegényt Széchy György ott kereste, hol a politikai tevékenység terén működését már annyi nagy siker kísérte, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem közvetlen környezetében. Bethlen Gábor, kinek politikai combinatiói valósításához nagy szüksége volt a magyarországi főurakra, de különösen Széchy Györgyre, kedvezően fogadta az eszmét. E családi kötelék útján vélte minél szorosabban magához fűzhetni az állhatatlan embert, kinek az 1619-20-iki harczokban annyi hasznát vette s ki noha 1621-ben elárulta őt s cserben hagyta ügyét, azóta legalább titokban többször megujította vele az érintkezést. Bethlen Gábor tehát egyik bizalmas emberét, Kornis Zsigmondot küldötte Murányba, hol a házasságra s a hozományra nézve megállapodás létesült. 1625 nyarán Széchy György leutazott terebesi jószágára Zemplénbe, mely mint a hét vármegye egyike, akkor az erdélyi fejedelem főhatósága alatt állt. Ott folytatták a tárgyalásokat, melyekben a politikai mozzanatok mellett a tervezett házasság ügye is végképen megérlelődött.

De egy szörnyű catastropha hirtelen véget vetett a politikai combinatióknak, a kérdéses házasságot pedig hosszabb időre elhalasztá. Széchy György az említett év augusztus havának utolsó napján a Terebes várához egy órányira levő Barkóváralja falu környékén járt. Valószínüleg vadászott s annyira elkésett, hogy az nap vissza sem térhetett többé Terebesre. Barkóváralján maradt s mint edzett, katonaviselt ember kényelmesebb helyiség hiányában egy csűrbe ment hálni, hol a szénából-szalmából rögtönzött nyugvóhelyen hamar elaludt. Éjféltájban lehetett, mikor fegyverhordozója Léthy Miklós egy vagy két szolga kíséretében Széchy Györgyhöz lopódzott s alvó urát agyonlőtte. Két-három golyó hatolt a szerencsétlen ember testébe, ki azonnal meghalt. Kinek fölbujtására történt az orgyilkosság s minő indokok vezették a gonosztevőket, midőn urokat ily nyomorultan megölték, az még nincs kiderítve. Azt sem tudni, mi történt a gyilkosokkal s megkapták-e érdemlett büntetésöket vagy, mint ama kor sok más bűnösét a zavaros közviszonyok folytán őket is csak a mennyei bíró vonta számadásra. A barkóváraljai rémdráma azon megoldhatatlan titkok egyike, melyeket a régibb századok elég nagy számmal hagytak az utóvilágra.

A rettenetes eset hírét néhány nap múlva vette a Murányban időző család. A csapás annál súlyosabb volt, mert váratlanul jött s senki sem gondolta, hogy a javakorában levő, csak negyvennyolcz éves ember ily hirtelen és iszonyú módon fog kimúlni. Anyja, gyermekei szerették az elhúnytat, ki bármi önző, kegyetlen, erőszakos vala mások irányában s valószínüleg meggyilkolása is ezzel függ össze – övéihez mindig bensően ragaszkodott, érettök küzdött, fáradozott mindenkor. A haláleset a családra egyszersmind sokféle más bajt zudított. A roppant jószágok megtartása számtalan akadálylyal járt; az akkor három felé szakadt ország mindegyik részében szétszórva voltak a birtokok, sőt mivel Kőszeg és vidéke még osztrák területhez volt kapcsolva, a váratlanúl özvegygyé lett Széchy Györgynének négy különböző ország hatóságai előtt kellett jogait megvédeni. Mert mindenfelől követeléseket intéztek hozzá, pörrel támadták meg s hol a fiskussal, hol a rokonokkal, főleg ifjabb sógorával, Széchy Dénessel kellett bajlódnia. Az özvegy erélyes jelleme e komoly, válságos időben lép a legszembetünőbben előtérbe. Bámulatra méltó kitartással és elszántsággal kelt a maga és gyermekei örökségének védelmére s azt, a mi csakugyan az övék volt, megvédte, megtartotta férfiasan.


4. GRÓF SZÉCHY DÉNES.
Wiedemann «Comitium Gloriæ»-jából (a II. 1652-i coll.)

Első teendője volt a holttestet Murány várába szállíttatni, hogy imposans halotti pompával tétesse örök nyugalomra. A gyászszertartás azonban hosszabb előkészületet igényelt s a temetés, az általános szokásnak megfelelően, csak hónapok múlva mehetett végbe. A kápolna sírboltjának helyreállítása, a díszes koporsó elkészítése sok időbe került s a megtört özvegy csak nov. 20-ka körül küldhette szét a meghívókat a temetésre s nála bizonyára nem az ilyenkor szokásos szólásmód, hanem mély, igaz érzés kifejezése, midőn azt írja, hogy «az ő árvái legbensőbb fájdalmával» tudatja a gyászesetet. A temetés nagy részvéttel, Gömörmegye s a felvidéki városok küldöttei és sok más vendég jelenlétében 1625 decz. 14-én ment végbe.

Zúgtak a harangok, elsiratva gazdájukat, a vár azon első tulajdonosát, a kinek porai itt tétettek örök nyugalomra.

III.



Férjhez menetele.

Széchy Györgyné abban is előnyösen elütött férjétől, hogy rendíthetetlen következetességgel tudott politikai eseményeihez ragaszkodni. A mint a férj meghalt, megszűnt Murányban a politikával űzött vásár, melyet már az egykorúak annyi megrovással említenek. Széchyné azt a tizenhét évet és kilencz hónapot, a míg az elhúnytat gyászolta, s a míg maga is le nem feküdt a murányi kápolna sírboltjába, mindvégig egyetlen egy párton, a király pártján töltötte. Sem protestans hitbuzgalma, sem a leánya kiházasítására irányzott tervei, melyekről le nem mondott, nem tántoríthatták meg a Habsburg-házi uralkodóknak fogadott hűségében. II. Ferdinánd királyhoz fordúlt oltalomért közvetlenűl férje gyászos halála után. A király kegyes volt iránta; rendkívüli jóindulattal biztosította védelméről s megerősítette férje birtokaiban. Az özvegy 1626 május 2-án állította ki az ünnepélyes nyilatkozatot, melyben hűséget fogad a koronás királynak, «nevezet szerint pedig az ausztriai házból való fejedelmeknek»; s fogadja továbbá, hogy várait, «kiváltképen Murány várát idegen fejedelmek kezébe nem» ejti, «névszerint pedig az erdélyi fejedelemnek sem pedig erdélyi fejedelemhez tartozandó embernek». Sőt kötelezi magát arra is, hogy testamentumában sem hagyja vagy holta után sem adja Erdélyhez tartozandó embereknek.[16] E fogadtatást híven megtartotta utolsó lehelletéig. Közte s a királyi kormány közt a szívélyes, jó viszony nem szűnt meg soha; politikája olyan jellemes és tiszta maradt, hogy még gyanú sem merűlt föl ellene s a király kegyelme és rokonszenve sokféle jelével tüntette ki.

De azért egy pillanatig sem mondott le a még férje által megpendített azon tervről, hogy leánya Mária és az erdélyi fejedelem közt egyik közeli rokona közt házassági kapocs létesűljön. Erre nézve a szabadságot fentartotta magának az idézett hűségi nyilatkozatban is. A kérő már a nyilatkozat kiállítása előtt Murányban járt, hol anya és leánya nemcsak szívélyesen fogadták, hanem hosszasabban ott marasztalták úgy, hogy az ifjú vőlegénynek elfogyott az utiköltsége s anyósától volt kénytelen ezer magyar forintot jó és apró pénzben kölcsön kérni. Széchyné, kinek pénzügyei mindig rendben votlak s kinek gazdagsága mindig fölösleget eredményezett, adott neki, de az adósságlevelet ovatosságból három tanúval is előttemeztette.[17] Ez az irat tartotta fenn a kérő ott időzése emlékét, valamint azt, hogy az eljegyzés már ekkor formálisan megtörtént, mert az ifjú anyjának nevezi benne Széchynét.

A vőlegény ifjabbik gróf iktári Bethlen István volt. Atyja Gábor fejedelemnek testvére s utána Erdély legelső embere, kormányzója volt, ki 1603 táján kelt össze Csáky Krisztinával. E házasságból származott István, vagy mint a fejedelem gyakran nevezi «Istók», a «kis gróf».[18]

Gábor fejedelem, kinek nem voltak gyermekei, Istókot már harmadfél éves korában magához vette s igazán atyai szeretettel gondoskodott neveléséről. Korán kiküldte külföldre, a heidelbergai egyetemre; beutaztatta vele Franczia-, Spanyol- és Olaszországot s a keresztyénség más államait, azt óhajtva, hogy unokaöcscse «ezen utazása neki magának s az egész Bethlen-családunknak díszére és ékességére, a magyar nemzet közhasznára, tanítóinak pedig örök dicsőségére szolgáljon». Hazatérte után tovább is «tudós emberekkel szorgalmasan» taníttatta «a dicséretes erkölcscsel tündöklő» ifjút.[19] Világi javakban való előmeneteléről szintén gondoskodott. A vajdahunyadi várat, melyben nagy építkezéseket eszközölt, a roppant urodalommal együtt már 1620 márcz. 3-án neki adományozta.[20] Az adománylevélben a fejedelem a legbensőbb szeretettel s valódi atyai büszkeséggel szól az ifjúról, kit ugyanekkor fiává fogadott s egykorú följegyzés szerint még 1621-ben váradi főkapitánynyá jelölt ki,[21] sőt midőn a következő év béketárgyalásaiban Oppeln és Ratibor herczegségének átengedése szóba jött, ezekben az örökösödést a kis gróf, Erdély præsumtiv trónörököse, javára biztosítani törekedett.

A fejedelem nem érdemetlenre fecsérelte szeretetét és bőkezűségét. Az összes egykorú följegyzések s az események folyama azt bizonyítják, hogy a kis gróf nem csupán művelt, de minden tekintetben igen jeles ifjúvá fejlődött. Ama kor krónikásai telvék dicséretével. Szalárdi[22] szerint «igen modestus, mértékletes, szép elmével, tudománynyal s vitézi bátorsággal is bíró nagy reményű vala». Kemény János[23] «igen virtuosus, mind okos, mind bátor jó ember»-nek nevezi, sőt Soter[24] olyan kiváló egyéniségnek, minő akkor (1630-ról szól) nem volt Erdélyben. «Okos elmével látogatta vala isten ezen úrfiat» – írja róla egy névtelen krónikás.[25] Még ellensége, Eszterházy nádor, a kinek csapatait ismételve megverte, ki tehát nem valami jóakarója, sem tud róla rosszabbat mondani, mint hogy «igen elatus, felfuvalkodott ifjú». Egyik egykorú verses pamphlet így ünnepli:[26]

Hűséged magadnál nagyobbá tétetett
Ékes beszédeddel együvé köttetett,
Elmével is isten élessel szeretett,
Mindig híven szolgál, valahun kelletett.

De mire a kis gróf emberkort ért, Bethlen Gábornak reá vonatkozó tervei megváltoztak. A fejedelem időközben másodszor nősült s ekkor már nem Istókot, hanem saját nejét, brandenburgi Katalint szemelte ki trónutódjává. De azért nem ejtette el egészen kedvencz rokonát, csak politikai tervezgetéseiből hagyta ki. Egyebekben rokonszenve s bőkezűsége jeleivel halmozta el s első sorban megfelelő parthiet keresett számára. Ha a kis gróf továbbra is trónörökös marad, úgy Gábor bizonyára valami külföldi uralkodó fejedelem leányával házasította volna össze. A változott körülmények közt azonban elegendőnek vélte, ha Istók Magyarország egyik leggazdagabb főúri leányát vezeti oltárhoz. Széchy György halála folytán a háztűznézés elhalasztatott ugyan, de a következő év tavaszán a kis gróf megjelent Murányban s az eljegyzés megtörtént.

A lakodalom napját a gyászév letelte utánra, 1626 október 20-ára tűzték ki. De Gábor újabb háborúja miatt el kellett halasztani. E közben a fejedelem mást gondolt vagy talán csak megfeledkezett a dologról; Széchyné türelmetlenkedni kezdett s küldötteivel és leveleivel kereste föl Bethlent. Az esküvő elhalasztásában mindenesetre nagy szerepet játszott a hozomány dolga. Erre nézve annak idején Széchy György egyrészt kedvencz leányára, másrészt a vőlegény előkelő rangja és nagy vagyonára való tekintetből pazar igéreteket tett. Készpénzben 50,000 forintot, az akkori pénzértékhez mérten igen jelentékeny összeget ajánlott. Az özvegy, később, szokott takarékoskodásával szeretett volna valamit lealkudni e summából. Ezt azzal indokolta, hogy immár a fejedelem sem oly bőkezűen gondoskodik a kis grófról, mint annak idején kilátásba helyezte. Bethlen e föltevést erélyesen visszautasította. Kijelenté, hogy nem Széchynére és leányára való tekintetből, hanem rokoni hajlamból határozta el, hogy Bethlen Istvánt, «kit atyjától anyjától elvevén» fölneveltetett, «úrrá» teszi. Ez meg is történik; ellátja javakkal «Ecsédnél, Dévánál – melyeket már neki igért vagy adott – feljebb való promotiójáról is naponkint gondot» visel – s habár követei annak idején többet igértek Széchy Györgynek, mint a mire meg voltak hatalmazva, «de mivel a mi nevünk alatt végezhetnek», azt jóvá is hagyja, «mert mi fejedelmi személy lévén, a mi szónkban kétsége senkinek nem lehet». Másrészt azonban kiemelte, hogy «a kegyelmed nagy circumscriptiókkal tött választétele a mi elménkben scrupulust szerzett». Figyelmezteti tehát az özvegyet, teljesítse elhúnyt ura igéreteit, mely esetben «pünkösd után való vasárnapra a gróf compareál».

Hasonló szellemben értesítette a fejedelem Perényi Ferenczet, kassai generálisát, ki ez ügyben szintén közvetítőként működött s Murányban is járt, hol «mély discursust» folytatott az özvegygyel. Bethlen igéri kegyelmét a «jó ifjak»-nak, csak «isten éltesse őket s legyenek jók». Lakodalmok napját, minthogy az özvegy a kívánt hozományt megadta, ezúttal már véglegesen a pünkösd utáni Szent Háromság vasárnapjára – május 30-ára – tűzte ki.[27]

Ilyen lakodalom akkor még nagyobb esemény volt a családi életben, mint ma. Széchyné leveleiből tudjuk, mennyi gondot, bajt, fáradságot okozott a kelengye összeszerzése. Minden csekélységért, gombért, szövetért legalább Eperjesre kellett küldeni, honnan a kereskedőnek beszterczebányai megbizottja útján kerűlt ki az árú Murányba. Ékszert, drágább portékát Pozsonyban, Bécsben vásároltak, a szabót Eperjesről hozatták s néha hetekig tartott, míg az illető hazulról elszabadúlhatott. Széchyné, mint a ki, a hol rangja kívánta, tudott bővebben költekezni, gazdagon ellátta legidősebb leányát mindennel, arany-, ezüstékszerrel, ruhával s más egyébbel, a mit ama kor főrangú leányai hozományúl kapni szoktak. Kelengyéjének gazdagságát ipja is dicséri említve, hogy «Máriát édes szülői nem megvethető arany-ezüstművel, köves függőkkel, köntössel és készpénznek summájával in pro re parapherni dotalták volt».[28] Mária számára az arany-ezüst műveket már atyja állíthatta össze dúsgazdag tárházából, melybe Bocskay István fejedelem kincseinek és nagy értékű műtárgyainak jó része kerűlt. Későbbi pöreiben Mária ismételve említ némely, ritka művészettel készűlt tárgyakat, sőt említ egy ősrégi pajzsot, mely a hagyomány szerint Attiláé, az első magyar királyé volt.[29]

A lakodalom napja egyébiránt már 1627 első hónapjaiban köztudomású lőn s az erdélyi fejedelem fenhatósága alatt álló hét magyar vármegye közül azok, melyeken az ifjú férj nejét Erdélybe vezetendő volt, Bethlen iránti tiszteletből már előbb intézkedtek az ifjú pár illő fogadása iránt. Így Abaujmegye márczius 15-én Garadnán tartott gyűlésen «contributiokép» «egy vágómarhát, egy hordó bort, húsz köböl zabot, hat bárányt, tíz ludfiat, huszonhat lúdfiat, halat, rákot mentől többet ifjú gróf Bethlen uram eo nga lakodalmára rendelt Gönczre».[30] Kétségkívül ugyanígy jártak el a többi vármegyék, melyek az ifjú pár útjába estek. A főúri körök szintén nagy előkészületeket tettek a lakodalomra, mely Magyarország és Erdély két ősrégi s a legelsők sorában álló nemzetsége közt vérségi kapcsot létesített. Széchyné, kissé későn, május hava elején küldte szét a meghívókat.


5. KÉRY JÁNOS.
Wiedemann «Comitium Gloriæ»-jából (I. coll.).


Első sorban a királyt és a nádort hívta meg, továbbá a magyar- és erdélyországi főúri világot, a szomszédos megyéket, nemes urakat, a szabad királyi városokat, szóval a köz- és társadalmi élet minden rétegének képviselőit. A késői meghivás folytán azonban II. Ferdinánd király nem küldhetett le az udvar köréből külön képviselőt, hanem Bosnyák Tamás, Fülek vára főkapitányának írt, hogy vagy maga menjen el Murányba vagy pedig, ha ő sem mehetne, más alkalmas úton értesítse Széchynét a király hajlamáról és kegyelméről, valamint az okról, mely miatt Bécsből külön követ le nem mehetett.[31]

Eszterházy Miklós nádor szintén nem jöhetett személyesen s május 20-dikán kelt levélben[32] köszönte meg a meghívást, jelentve, hogy sógorát Kéry Jánost bízta meg helyettesítésével.

A vőlegény maga néhány nappal az esküvő előtt érkezett meg rokonai, barátai és fényes kíséret társaságában. Az esketési szertartás nem Murány várában, hanem a közeli Jolsva mezővárosban ment végbe, hol a Széchyeknek kastélyuk volt. Ma is áll a komor épület, de eltakarja a Coburg herczegek díszes palotája, úgy hogy a régi kastély az udvarra s a kertre néz és csak egyik szárnyának kicsin ablakai tekintenek le az utczára, melyen az országút Murányba vezet. A kastély a maga idejében elég tetszetős, emeletes épület lehetett; mielőtt a Széchyek birtokába jutott, barátklastrom volt s a benne levő kis házi kápolnában, mely ma már el van vonva eredeti rendeltetéséről, ment végbe Széchy Mária esküvője 1627 május 30-dikán. Fényes násznép sereglett össze: az erdélyi és felső-magyarországi főrendek számos tagja jelent meg az erdélyi fejedelem és az ország nádora személyének képviselői mellett. Esküvő után a násznép Murány várába kísérte az ifjú párt s ott következett a zajos mulatságok egész sora, mely néhány napot vett igénybe. Bornemisza Ferencz, az ifjú férj egyik erdélyi kísérője, az új pár tiszteletére lakodalmi verset szerzett.[33] Körülbelűl egy hét múlva indúlt el az új pár Murányból. Számos magyar főúr s az egész erdélyi társaság kísérte s a megyék, melyeket útjokban érintettek, tisztelettel és vendégszeretettel üdvözölték a nagy Bethlen Gábor unokaöcscsét és ifjú feleségét. A násznép jun. 4-én ért Kolozsvárra s 17-én a fejedelem székhelyére, Gyula-Fehérvárra, hol éppen akkor fényes ünnepélyek folytak. Jún. 18-án érkezett meg a török követség, mely Bethlen Gábor nejének, brandenburgi Katalinnak, a fejedelemség külső jelvényeit, a zászlót és botot a török szultán nevében átadta. Gábor fejedelemnek nagy örömet okozott, hogy ez alkalommal nemcsak az erdélyi nemesség virága, hanem «magyarországi sok urak és főemberek, mivel az ifjú gróf is minden násznépével azelőtt való napon érkezék Fejérvárra, igen pompásan» emelték az ünnepély fényét. Szokatlan látvány tárult az új menyecske elé, ki a murányi magányból, az ottani udvartartás egyszerűségéből immár a hatalmas fejedelem fényűző világába kerűlt. Míg férje mint váradi főkapitány a június 18-19-ki ünnepélyeken, melyeken Bethlen Gábor udvarának egész pompáját ragyogtatta, a török főkövet előtt a skófiumot vitte, addig Mária az «úrasszonyok» közt foglalt helyet, kik «nagy sokan igen friss öltözetekben» sereglettek a fejedelemasszony köré.

Színgazdag, mesés fényű jelenetek vonultak el az ifjú nő szeme előtt. Két ezer igen szép kopjás, ezer kék gyalog, háromszáz német zsoldos tarka-barka öltözetben, a főruak festői viseletökben kísérték a városba a szultán küldöttét. Szállásánál tizenháromszáz katona üdvlövése fogadta s másnap négy tanácsúr, tizenkét főember, száz főnyi lovas banderium Erdély nemes ifjaiból, kik lóháton nyuszt és hiúz-subákban, fényes fegyverzetben elragadó látványt nyújtottak, vezette ünnepélyes audientiára a fejedelmi pár elé.

A palotában egyfelől az urak, másfelől a hölgyek álltak rendet s hosszadalmas szertartások közt ment végbe az uralkodói jelvények átadása. Töméntelen bámész nép lepte el az utczákat s a megelégedett alattvalók zajos lelkesedéssel osztoztak kedvencz fejedelmök örömében.

Ilyen fényes, káprázatos ünnepélyekkel kezdődött ama tizenöt esztendő, melyet Széchy Mária Erdélyben töltött.


6. SZÉCHY GYÖRGY ALÁÍRÁSA.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre