NEGYEDIK FEJEZET.
A NÁDORNÉ.


I.



A küzdelem a rokonsággal.


18. FÜLEK VÁRA.
Fülek várát Bouttats egykorú rézmetszete után Mirkovszky készítette.


Férjet, előkelő állást, vagyont, országos nevet szerzett Széchy Mária. De mindezt a hadi szerencse hozta, melynek szeszélye el is vehette. Külön kellett megoltalmaznia mindent, még a férjet is. Murány ellen erősen készülődtek Rákóczyék, a hódítás ingatag alapján nyugvó szerzeményeit megtámadták sógorai s a királyi és fejedelmi udvar körében egyszerre indúlt meg a cselszövények játéka. Utóbb még házassága érvényét is kifogásolták s így volt baja elég. De ő sem állt többé egyedül. Ott volt mellette Wesselényi Ferencz s erős kezével oltalmazta a veszélyek közepette.

Egymásnak teremtette őket a gondviselés s az a rokonszenv, mely az első találkán keletkezett, hamar meleg érzelemmé fokozódott s végig kísérte egész életöket. Ellenségeik irigy szemmel nézték boldogságukat s ama sokféle pletyka, a sok szélszó közt, mint akkor mondották, melyet Mária regénye világgá röpített, megtaláljuk azt is, hogy hamar szerencsétlennek érezte magát, megbánta tettét s megúnta Wesselényit.[128]

Nem unta meg. Wesselényiben megtalálta ábrándjai hősét. A szerető hitves gyöngédségével simult hozzá s a mozgalmas napokban, midőn a férjet a kötelesség elvonta Murányból, melynek őrizetét Iványi Fekete Lászlóra s Móré Istvánra bízta, hűségesen megosztotta fáradalmait, de mulatságait is. Mindketten szerették a társaságot, a vidám zajos szórakozást s mulattak jó kedvvel, mihelyt a harcztér viszonyai megengedték. Balogban, Füleken, Murányban vendégszerető házuk nyitva állt a jó barátok előtt, kik szívesen és számosan látogattak el hozzájok a háborús időkben is. Mária elhozatta Murányból tamburját[129] s a terített asztal, a jó bor mellett más zene hiányában e mellett folyt a mulatság.

De a mézes hetek zajos élvezeteiben, valamint a háborúval járó veszélyek közepett Wesselényi egy sokkal komolyabb ügyről sem feledkezett meg.

Amaz időben, midőn a vallás uralkodott mindenen s rányomta sajátos bélyegét a politika, a társadalom, a magánélet legapróbb viszonyaira, a férj és feleség közt valláskülönbség szükségképen útját állhatta a családi kör igaz bensőségének, azon teljes és föltétlen lelki harmoniának, mely a boldog házasélet alapja.

Wesselényi buzgó katholikus volt, de sem az előtt, sem azután nem foglalkozott apostolkodással, lelkek nyerésével. Nejénél azonban természetszerűen kivételt tett s kevéssel az esküvő után megkezdte nála a térítés művét.

Gyöngéden, tapintatosan látott a munkához. Olyannak ismerte Máriát, a ki az igazságnak ellen nem áll, de kevésbé hajlandó a kényszernek, mint a meggyőződésnek engedni. Gyakorta vallásos és egyházi kérdésekre terelte beszélgetésöket s ilyképen lassan-lassan megismerteté a katholikus hit tanaival. Fáradtsága nem veszett kárba. Nehány hó mulva abban az örömben részesűlt, hogy neje önként kijelentette készségét az áttérésre, mely azután formalisan megtörtént. Ez alkalommal vette föl Mária az Anna nevet s 1645 óta általánosan Anna Máriának írta magát.

Áttérése azonban nem képzelt, új veszedelembe döntötte. Házasságának érvényét kezdték kifogásolni. Második férje Kun István még élt. El volt ugyan tőle törvényesen választva, de a kath. egyház nem ismeri az elválást, a házasság felbonthatóságát s mihelyt Mária a kath. vallásra tért, sokfelől, de leginkább egykori protestáns hitfelei köréből, kiknek az «apostasia Comitissæ Wesselényianæ» nagyon fájt, erősen azt hangoztatták, hogy a Kun István életében Wesselényivel kötött harmadik házasság semmis és érvénytelen, mert olyan asszony, kinek a katholikus egyház felfogása szerint van – habár más hitű – férje, ugyanez egyházban új házasságra nem léphet. Az eset nagy zajt keltett s magok Wesselényiék terelték az ügyet az illetékes egyházi forum elé. Az esztergomi érseki szent szék vette kezébe s a legszigorúbban megvizsgálta a házasság kérdését. Lippay György érsek, a ki nagy jó akarója volt Máriának és férjének s folyton a legszivélyesebb érintkezésben állt velök, nem csupán udvari hittudósai elé hozta, hanem kikérte a nagyszombati és gráczi akademiának, a bécsi egyetem hittanárainak s de Lugo János jezsuita atya és római hittanárnak jogi szakvéleményét.

Irásban közölte velök a tényállást s irásbeli választ kapott tőlök. A beérkezett vélemények alapján az érsek 1645 márczius 29-én ünnepélyes okmányban kimondotta, hogy a Wesselényi Ferencz és Széchy Mária közt létesűlt házasság törvényes és kifogástalan. Kun István nem férje Máriának, nem azért nem az, mert a protestans papok felbontották a házasságot, hanem azért nem, mert a Kun István és Mária közötti házasság kezdettől fogva semmis és érvénytelen volt s így Mária újabban jogérvényesen mehetett férjhez.[130]

De forgott fenn a házasság ellen a katholikus egyházjog szempontjából is akadály, melyet azonban a pápa dispensatiója útján könnyen el lehetett hárítani. Mária és férje harmadfokú rokonságban álltak; a közös rokon gróf Csáky Ferencz volt a pápai fölmentvény kieszközlését a szokásos úton Lippay érsek közvetítette a római szent széknél.[131]

Ez a felhő elvonult tehát a házasfelek egéről. A sok apró és nagy kellemetlenség között azonban az elismerés verőfényéből is megkapták részöket. Wesselényi még 1644 augusztus havában fölterjesztette jelentését Murány megvételéről a királyhoz.[132] III. Ferdinánd király csakhamar okt. 18-án külön levélben köszönte meg neki Murány és Balog vára visszaszerzését.[133] De a regény valódi hőséről Széchy Máriáról sem feledkezett meg az udvar s III. Ferdinánd neje, a spanyol származású Mária császárné és koronás királyné ismételve kegyességével, elismerésével tüntette ki s a többek közt szép hátas lova gazdag szerszámmal küldött neki következő levél kiséretében:


«Kedves grófném Wesselényiné! Ő felségéhez az én szerelmes uramhoz és házastársamhoz Kd ura ifjuságától fogva, legkiváltkép pedig mint ezen Magyar-Országi zürzavaros háború üdőben mutatott hűsége, dicséretes és hasznos szolgálatja (a kire ugyan szivessen és hűségessen segitette Kegyelmed) okot ád és vezérel arra, ez Handbrieffelémmel Kegyelmesen köszönnyem s megháláljam Kegyelmednek és azon Ktek állandó hűségének tovább való elkövetésére, végig megtartására indítóképpen intsem, serkentsem Ktket és Kdnek emlékezetre való kis ajándékot küldjek. Mivel pedig most ebben a veszély háború üdőben, a melyben a Kd házastársa s Kd is férfi módon s elég dicséretessen viselte magát, jobbat megint katona-ajándéknál nem találhatok, ím egy paripát küldek Kdnek szerszámostul, nyergestül és czafrangostul ilyen Kivánsággal: Adjon Isten Kdnek azzal a lóval, együtt szerelmes urának is ő felsége szolgálatjában ennek utána is hasznos és szerencsés előmenetelt; arról Kegyelmesen bizonyossá tévén Kdet, ha Isten békességesb s csendesb üdőket ad érnünk, akkor más nagyobb kedveskedéssel akarok lennem Kdhez. Sőt ő felsége a Kd és fölemlített ura megmutatott hűséges szolgálattyáért teendő hálaadó jutalmazásra serkentgetni el nem mulasztom. Maradván ezzel császári Kegyelmességünkkel tovább is kedveskedő

Gréczben 24 april 1645.

C. Maria.


Mária királyné kétségkívűl nem tudott magyarul. De talán latinul sem. Azt mindenesetre hallotta, hogy Széchy Mária tetőtől talpig magyar asszony s csupán anyanyelvén beszél. A királyné tehát teljes örömöt akarva a bátor hölgynek szerezni, magyarul fogalmaztatta levelét s így a kis okmány azon kevesek egyike – talán az egyetlen –, melyet ama századbeli királyasszonyaink magyar nyelven írtak vagy legalább aláírtak.[134] A királyné ajándékát, a harczi mént említve zengi Gyöngyösi Máriáról:

Vitézhez illendő volt cselekedete,
Azért a vitézi ajándék tisztelete,
Rajta nyerge s minden egyéb öltözete,
Mint Penthesilia ha látnád felette.

A királyné, kinek érdeklődését a murányi regény annyira fölkeltette, csakhamar meghalt. De III. Ferdinánd hasonló elismeréssel emlegette «kitünő tetteit» és «férfias lelket», midőn megadta Máriának a korlátlan végrendelkezési jogot összes birtokaiban. Valósággal lelkesűlt szavakban ünnepli[135] Mária bátorságát, hűségét és különösen felemlíti, hogy élete szembetünő veszélyeztetésével és minden vagyona koczkáztatásával szerezte vissza Murányt a királynak.

De bármi bőven hullott a legfelsőbb elismerés a murányi regény hőseire, egyben, a leglényegesebb ügyben, a nagy anyagi kérdésekben sehogy sem tudtak boldogulni. A murányi eset a különféle érdekösszeütközések végtelen sorát vonta maga után, az egész Széchy-rokonság összekapott s folyt a pörpatvar nyiltan és magánkörben, a törvényes forumok és befolyásos egyéniségek előtt éveken át a legnagyobb elkeseredéssel. A legkülönbözőbb sérelmek és igények merültek föl. Itt volt először is Murány, melyről Wesselényi azt állította, hogy jure belli foglalta el s így az övé és nejéé az kizárólag, ha a király a pártütő Illésházy és Listius portióját neki adományozza. Sürgette tehát az adománylevél kiállítását, mert e fontos várban nem akart más gazdát tűrni és elismerni maga mellett.

Ehhez járult egy másik lényeges kérdés. Mikor Murányi birtokba vette s Illésházy Évát Trencsénbe küldötte, Illésházyék tetemes készpénzét és ingó javait, aranyát-ezüstjét zár alá vétette. A készpénzt nyomban el is költötte: vitéz katonáinak zsoldhátralékait egyenlítette ki s más hadügy czélokra szolgáló kiadásokat eszközölt. A tízezer forintra menő ezen költség visszafizetése a királyi kamarát terhelte volna, de ebben ez időtájt állandó szokott lenni az apály s így a pénzt Illésházy Wesselényin követelte.[136] Magát biztosítandó, rávette Rákóczy fejedelmet, hogy Széchy Mária erdélyi jószágát, Tasnádot az ő javára foglalhassa le. Ez megtörtént[137] visszatorlásképen a murányi foglalásért. Hogy a baj teljes legyen, Széchy Dénes gróf, Mária nagybátyja, nem sokára szintén beleavatkozott a viszályba s azon ürügy alatt, hogy mint a Széchy-család fejét a család ősi fészke Balog őt illeti meg, hatalmába kerítette e várat s a hozzá tartozó jószágokat.

Az egész család háborúságban élt tehát, melyet nem enyhített, hanem még inkább elmérgesített az, hogy Wesselényi már 1644 november havában a király pártjára térítette vissza az állhatatlan Illésházy Gábort.[138] Rákóczy a hűtelent utóbb elfogatta ugyan, de befolyásos rokonai, főleg sógora Bethlen Péter gróf, kérelmére nemcsak szabadon bocsátotta, hanem tovább is buzgó pártfogásában részesítette. A köpenyforgatásnak egyelőre csak az a következménye lett, hogy a hóbortos Illésházy most már Listiusékkal is összeveszett.[139]

Mindez azonban kevéssé mozdította elő Wesselényiék azon következetesen szem előtt tartott legfőbb czélját, hogy Murány övék, kizárólag övék maradjon. A míg csupán inkább magánjogi tekintetek érvényesűltek a kérdés elbirálásánál, joggal biztathatták magokat a siker kitartásaival.

Eleinte Bécsben nem föltétlenűl helytelenítették Wesselényi álláspontját, mely szerint hűtlenségbe esett sógorai elvesztették jogigényöket Murányra.[140] Utóbb azonban Illésházy előkelő összeköttetései útján más irányba terelte az udvar fölfogását. Hónapokon át folyt a háttérben a cselszövények játéka. Wesselényi elkedvetlenedett. Egyik fő pártfogójának, gróf Puchaim tábornoknak kellett beavatkoznia. Figyelmeztette az irányadó köröket, hogy Wesselényi Murány miatt le van hangolva. Ez pedig nagy baj, mert a háborúban úgyszólván példaképe volt az érdemes és hű embernek s mások is ő utána indulnak.[141]

A király Lippay érsek bölcs közvetítésére bízta a haragvó sógorok kibékítését és ellentétes érdekeik összeegyeztetését. Wesselényi a kedvezőtlen hangulatot fölismerve, szintén mérsékelte eddigi rideg álláspontját. Nem bolygatta többé a hadi jogot, hanem kárpótlást ajánlott sógorainak murányi jószágrészökért; meg akarta tőlök váltani, mert abban az egyben következetes maradt mindvégig, hogy Murányban maga akart az úr lenni s megbízhatatlan rokonaival visszautasított mindennemű vagyonjogi közösséget.


3. MÁRIA KIRÁLYNÉ, III. FERDINÁND KIRÁLY NEJE.
A Theatrum Europeumból.
Az arczképek közül Mária királynéé a Theatrum Europaeum művéből vétetett.

Az emlékezetes linczi béke – 1645 szept. 18. –, melyben a két szerződő fél kölcsönösen amnestiát engedélyezett a másik táborban küzdő alattvalóinak s birtokaik visszaadását biztosította, újabb gátakat emelt Wesselényiék abbeli törekvése elé, hogy Murányt kizárólag magoknak tartsák meg. A király föltétlenűl végre óhajtá hajtani a békekötésnek legalább a birtokviszonyokra vonatkozó határozatát. Viszont Rákóczy fejedelem épen Murányt és Balogot illetőleg akarta legkevésbé tűrni a békeokmány kijátszását vagy bármikép való elcsűrését-csavarását. Volt oka Wesselényiékre neheztelni s engesztelhetetlenűl éreztette velök haragja súlyát. Meg akarta mutatni, hogy a tőle való elpártolás megjutalmazását képes megakadályozni s nem engedi megrövidíteni azokat, kik az ő zászlójához csatlakoztak.

Erélyesen védte tehát Illésházy Gábor azon követelését, hogy murányi és balog jószágaira nézve in integrum restitutiót nyerjen.[142] A fejedelem ez irányban annál nagyobb buzgóságot fejtett ki, mert Illésházy Gábor, valamint atyja Gáspár mindvégig titkos egyetértésben álltak vele.

Ez összeköttetés alapján utóbb Illésházy már a Wesselényi által lefoglalt ingóságok visszaszerzése tárgyában szintén a fejedelem jó indulatához felebbezett s arra kérte, hogy Széchy Mária tasnádi jószága mindaddig vissza ne adassék, míg ő az elvett arany-ezüstneműért teljes kárpótlást nem nyer.[143] Ugyanez ügyet Illésházy a bécsi udvarnál is folyton bizgatta s a király szintén megsürgette Wesselényit, hogy ha még maradt nála valami Illésházy-féle ingó érték, adja ki haladéktalanul.

Most tehát már nem csupán magánjogi tekintetek, hanem főfontosságú állami és politikai érdekek ösztönözték az udvart, hogy a békeszerződés végleges végrehajtása Murány vára miatt késedelmet ne szenvedjen. III. Ferdinánd király ismételve megbízta Lippay érseket, egyenlítse ki a dolgot a család összes tagjai megelégedésére, még mielőtt a béke végrehajtására kiküldött biztosok tanácskozásai megkezdődnek, hogy ez az ügy ne hátráltassa a békeállapot visszaállítását.[144] Sőt a királyi biztosok utasítást nyertek annak kimondására, hogy ha a kiegyezés, melyre Wesselényi szintén hajlandó, dugába dőlne, ez utóbbit kényszeríteni fogják Murány kiadására.[145]

Az ügy minduntalan szerepelt a béketárgyalásokban, főleg mikor Listiusné szintén kérvénynyel fordult a biztosokhoz.[146] A sógorok már azt hitték, hogy föléje kerekedtek Wesselényinek, kit a király azzal igyekezett megengesztelni, hogy Murány várából ama részt, mely nejét Máriát illette, formálisan is neki és örököseinek adományozta azon joggal, hogy ha Listiusné vagy Illésházyné a maga murányi részét eladná vagy elzálogosítaná, azt első sorban Wesselényi válthassa magához.[147] Nem sokkal később őt, két fiát Ádámot és Lászlót s netalán születendő gyermekeit grófi rangra emelte s Murány örökös ura czímmel tüntette ki.[148]

Mindez azonban nem elégítette ki Wesselényit és Máriát. Ők egész Murányt akarták s nem mondtak le a reményről, hogy minden akadály daczára meg fogják tartani. Két nagybefolyású pártfogójok, Mária királyné és Eszterházy nádor épen az előző évben halt meg. Most teljes bizalmukat Lippay érsekbe vetették, ki a míg rajta állt, készségesen teljesíté Wesselényi azon óhaját, hogy húzza-vonja a rokonokkal az alkudozásokat, mert minden csak a temporisatiotól függ.[149] Lippay Zólyomba, Szent-Keresztre, azután márczius 12-ére Nagy-Szombatra idézte Listiust, ki azonban föltétlenűl a régi állapotba való visszahelyezést követelte s kijelenté, hogy semmi áron sem mond le Murányról. Így tehát az érsek beavatkozása hatástalan maradt s Listius János a pozsonyi káptalan előtt ünnepélyes tiltakozásban ismételte, hogy fentartja összes jogait s kiegyezést el nem fogad.[150]

Annyit Wesselényi mindenesetre elért, hogy az ügy az országgyűlés elé kerűlt, mely akkor még bizonyos peres dolgokban felebbviteli forumként szerepelt s magánügyekkel szintén sokat foglalkozott, a sérelmek közé magánpanaszokat is fölvett s azok orvoslását sürgette. Ide kerűlt immár Murány ügye. De a király még előbb új próbát tett a haragvó rokonság kiegyeztetésére. Megbízta budetini Szunyogh Gáspárt, ugyanazon királyi biztost, ki a protestansoknak visszaadandó kilenczven templom ügyében eljárt, hogy Murányban végezze az osztályt a három testvér, illetve a három sógor között.

Mindebben az évekig huzódó családi pörpatvarban, Széchy Máriának magának szintén igen tevékeny szerep jutott. Férje ismételve actióba léptette, mert midőn meghallotta, hogy Murányt felosztják s az osztályra Szunyoghot küldik ki, annyira elkeseredett, hogy lengyelországi jószágaira akart kivándorolni. Személyes sértésnek tekintette s Máriát bízta meg, hogy még egy kísérletet tegyen az érseknél e csúfság elhárítására. Mária levélben fordult Lippayhoz és nem hasztalanul. Szunyogh kiküldetése nem maradt ugyan el, de a királyi biztos kétségkívül az érsek rábeszélésére olyan módon teljesítette teendőit, melylyel Wesselényi a legnagyobb mértékben meg lehetett elégedve. Ellenben Illésházyné és Listiusné tiltakoztak Szunyogh eljárása s az osztály ellen s a sokat hányatott ügy ez úttal sem nyert megoldást.[151]

Így kerűlt az végre az országgyűlés elé, még pedig Illésházy Éva panasza folytán. Október hó 25-én kezdték a magánpereket tárgyalni s Murány ügyét azonnal elővették. Az ülés igen zajos folyamot vett s a jelenlevő Wesselényi többekkel heves szóváltásba keveredett. Harmadnap – 27-én – a karok és rendek, minthogy időközben Listiusék szintén csatlakoztak Illésházy Éva panaszához, Lippay érseket, Szelepcsényi György püspököt és királyi kanczellárt, Egresdy Boldizsárt és Zákány Andrást küldték ki a kérdés megvizsgálására.

A bizottság az érsek lakásán tanácskozott[152] s ismét Wesselényi ellen készűlt dönteni, mert ez újra célszerűnek látta nejét előtérbe léptetni s személyesen a királyi felséghez küldeni kegyelmét kikérendő. Mária nov. 28-án jelent meg kihallgatáson III. Ferdinándnál s lábaihoz borulva kérvényt adott át neki ügye kedvező elintézéseért esedezve.[153]

De még sokáig kellett várnia, míg ez megtörtént. A küzdő felek szemmel tartották egymást és minden sakkhuzásra más-más tromffal válaszoltak. Nyiltan és a szinfalak mögött egyenlő ügyességgel folytatták a harczot s ha Mária el tudott jutni a királyi felség trónja elé, Illésházy Gábor szintén oda fordúlt s Wesselényi nem birta megakadályozni, hogy audientiára bocsáttassék. De végre is hasztalan erőködtek a sógorok. Nehezen ment, míg rászánták magokat, hogy lemondjanak Murányról, de meg kellett tenniök, mert Wesselényi befolyása nőttön nőtt s attól is tarthattak, hogy koczkáztatják azon kárpótlást, melylyel Wesselényi most még kinálgatta őket.

Először Listiusék puhultak meg. Őket, kiket legkevésbé védett hatalmas összeköttetések és protectorok befolyása, még az a kényes kilátás is fenyegette, hogy Wesselényiék Illésházyval az ő rovásukra kötnek egyezséget. Erre csakugyan tétetett kísérlet, sőt a szerződést is aláirták, de Illésházy Gábor megmásította szándékát s így a terv ezúttal halomra dőlt.[154] Csakhogy újra fölmerülhetett s Listius jónak látta idejében visszavonulni, vagyis kiegyezni. 1648-ban lemondott tehát Murányról. Ezért kárpótlásul Lipcse kizárólagos birtokát nyerte, mire Illésházy szintén belenyugodott, hogy Wesselényi jószágaival, Sztrecsénynyel és Tepliczével kártalaníttassék. Illésházy még az év végén ez egyezség ellen is tiltakozott ugyan, de későn, mert a király időközben már kiállította Listiusnénak és két fiának Tamásnak és Jánosnak az adománylevelet Lipcsére.[155] Végre Illésházynak sem volt mit tennie s 1649 május 16-án gróf Pálffy Pál nádor előtt aláírta az egyezményt, melynek értelmében Sztrecsény és Teplicze jószágokért lemond a murányi, derencséni, szendrői, enyiczkei, mátraaljai és kőrösi jószágokra való minden jogáról.[156] Még az év végén birtokba is vette ez uradalmakat s noha szokása szerint utóbb is több izben tiltakozott az egyezmény ellen, az tényleg és jogilag hatályba lépett és végrehajtatott.

Kevésbé hosszadalmas folyamot vőn Balog várának ügye. Wesselényi és Mária a jószágot tízezer forinton magokhoz váltották Széchy Dénes gróftól.[157]

Annál bajosabban ment Tasnád visszaszerzése. Rákóczy fejedelem a lefoglalt jószágot ugyanazon békeszerződés határozata szerint, melynek alapján olyan hévvel kardoskodott Illésházy jogai mellett, köteles lett volna azonnal és föltétlenűl, visszaszolgáltatni törvényes tulajdonosának. De nem tette s 1646-ban Széchy Mária két ízben is Lorántffy Zsuzsanna pártfogására apellált, hogy jószágát visszakapja. El akarta adni. De a fejedelem, midőn végre feloldá a zárlatot, csak azt engedte meg, hogy csupán négy általa megjelölt úr valamelyikének adhassa el. Ezek egyike sem volt komoly vevő s Mária arra kérte a fejedelmet, engedje meg, hogy annak adja el Tasnádot, kinek ő jónak látja. El is adta 1646 okt. 16-án Károlyi Ádámnak.[158] De e szerződés nem emelkedett jogerőre soha s végre is Rákóczyék vették meg a jószágot. Az ügy még 1649 márczius 7-én sem volt rendezve, mert Wesselényi azt írta a fejedelemnek, akkor már II. Györgynek «Tasnád dolgát s az árát a mi illeti, mindenekben a Ngod kegyelmes gratiajára hattam magamat».

Ilyen sokféle vagyonjogi összeütközést támasztott a murányi regény s öt évnél tovább tartott, míg a különböző igények s belőlök támadt családi viszályok kiegyenlíttették. Végre azonban minden irányban megegyezés létesűlt, melynek alapján a király 1650 február 12-én Bécsben Wesselényinek és Széchy Máriának összes birtokaikra új adománylevelet állított ki.[159]

Csak ezzel lettek Wesselényiék Murány igazi és egyedüli urai s nyerték ki a merész kalandjok alkotta tényleges állapotnak az általános érvényű köz- és magánjogi szentesítést.

A nagy jószágok megtartása épen úgy mint megszerzése férj és feleség közös fáradozásainak jutalma volt.

II.



Mária családi élete.

A szívósság, melylyel Wesselényi éveken át küzdött Murányi birtokáért, nem csupán önző indokokban gyökerezett. Büszke volt hőstettére, dicsekedve szokta elbeszélni minden alkalommal még olyanoknak is, kikkel a véletlen hozta össze, mint az 1646-ba Pozsonyba szorúlt franczia követségnek, Guebriant marquisnőnek és kisérőinek. Élete alkonyán két emléktáblával örökítteté meg a maga és a neje dicsőségét s Gyöngyösi bizonyára tudta, mennyire hízeleg hiuságának, ha a murányi esetet versbe szedi «Nagyságtok örök emlékezetet érdemlő hírét s nevét «a következő időknek messze határira» átröpítendő.

A mily önérzettel emlegette vitézi kalandját, annyira megszerette festői színhelyét, Murányt. Mindjárt eleinte jól esett neki «új állapot»-ja, melyre hivalkodóan utalt s később valahányszor belefáradt hivatalos teendőibe, melyek unos-untalan elszólították hazulról, a «lárma után» örömest huzódott meg egy kis pihenőre «kedves» Murányában s bosszankodva említé, ha «Murányomban szorulnom» nem hagyták.

E Murányban lakott a feleség is, kit a vár megvételével szerzett s ki gyakran elkísérte ugyan fárasztó útjain, de a legtöbbször mégis házi tűzhelyénél maradt. Ilyenkor Wesselényi róla szintén csak benső szeretettel, büszkeséggel szokott megemlékezni. Minden áron be akarta mutatni Guebriant marquisnőnek; Pozsonyba hivatta s kérve kérte a francziákat, várják be megjöttét. De a marquisnőnek két nappal előbb el kellett utaznia «sajnálva, hogy nem láthatta a hölgyet, kinek a gróffal, mostani férjével folytatott szerelmi története véleményem szerint századunk legemlékezetesebb ilyen esete»[160] – mondja lelkesűlve a franczia író.

Azok az erkölcsi tekintetek, melyeket a női jellem megitélésénél a mai kor alkalmaz, kétszáz évvel ezelőtt a gyakorlati életviszonyokban még igen kevéssé nyertek érvényesülést. A siker bálványozása még általánosabb volt mint ma s a tettek erkölcsi rugói, a moralis indokok alig jöttek számba, legfölebb a rosszakarat vagy a sértett önérdek igyekezett belőlök fegyvert kovácsolni. Wesselényié volt a siker s csupán ellenségei vagy irigyei vették tőle rossz néven, hogy a siker érdekében alattomos eszközökhöz folyamodott. A királytól kezdve le udvari poétájáig a Habsburgok Magyarországában csak magasztalta eljárását a közvélemény. Még kevésbé tűnt fel vagy keltett visszatetszést, hogy Széchy Máriát feleségül vette. Az asszonyról ép oly elismeréssel szólt mindenki – a kinek érdekét nem sértette – mint a férjről s hányatott múltja, második férjétől elválása, a többé kevésbé kalandos hírek, melyeket ellenségei sohasem engedtek elnémulni, a legkevésbé sem gátolták abban, hogy férje oldalán előkelő nyilvános és társadalmi szerepet ne játszék, hogy kora minden kiválóbb férfi- és nőalakjával szívélyes baráti érintkezésben ne éljen, hogy el ne halmoztassék a tisztelet és rokonszenv mindazon jeleivel, melyekkel a kortársak a kiváló nyilvános állásnak és előkelő egyéniségnek tömjénezni szoktak.

Az a huszonhárom esztendő, melyet Széchy Mária Wesselényivel együtt élt, folytonos emelkedésben telt el, melynek alapját, mint a férj a halálos ágyon hálásan emlegette, a murányi regény vetette meg. Dicsőség, óriási jószágadományok, legfőbb kitüntetések és méltóságok jutalmazták a két főszereplő vitézi elszántságát. A királyi kegyelem bőségszarújából egymás után hullott reájok minden. Wesselényi előbb gróf, azután felsőmagyarországi főkapitány, utóbb 1655 márczius 15-én Magyarország nádorispánja, végül még az arany gyapjas-rend birtokosa, a mint akkor mondották: arany bárányú vitéz lőn.[161] A mit a királyi Magyarországban hazafi egyáltalán elérhetett, azt Wesselényi mind elérte. És a fényes álláshoz megfelelő vagyont is szerzett. Lengyelországi, blazsovai ősi jószágán kívül, melyet nejének százezer tallérban lekötött,[162] lassankint visszaváltotta Balogot, Lipcsét, Sztrecsnéyt és Tepliczét, a királytól adományul kapta a tornai várat, melyet nem sokára eladott, utóbb a roppant kiterjedésű szendrői uradalmat s ingatlan vagyona, mint az 1662-ki országgyűlés mondotta, meghaladta a három milliót, a mi a pénz akkori hat-hétszeres értékéhez képest, roppant vagyon volt, melynél többel e hazában legfölebb még csak nehány főrangú család dicsekedhetett. Mind e szerzeménynek, ennek a roppant terjedelmű ingatlan birtoknak, mely a köztekintély és politikai szereplés nélkülözhetetlen előföltételéül szolgált, isten után, mondotta egy ünnepélyes pillanatban,[163] első fundamentuma és alapvetője neje Mária volt, ki a szent házasság megkötésének napja óta folyamatosan a legnagyobb hajlandóságot mutatta hozzá, betegségében pedig «a szolgáló teendőinek vetve magát alá» ápolta és gondozta hűségesen.[164] Charissima, dulcissima feleségnek, élete kísérőjének (vitæ meæ comite) nevezi s még a halálban is megátkozza azt, ki hozzá legközelebb áll, a saját fiát, ha ezt az asszonyt bántani merészli.

Levelei mindig a szeretet, a vonzalom hasonló kifejezéseivel telvék, és pedig nem a nejéhez intézett levelek, melyekből ez ideig egetlen egy sem kerűlt elő.[165] Enyelegve «Miczikém»-nek, az «én asszonykám»-nak szokta nevezni; dicséri jó gazdasszonyi voltát s nem győzi eléggé hangoztatni, mikor egyik-másik jó emberét vendégségre hivogatja, milyen pompásan el fogja tartani a felesége. Hol azzal csábítja Révay Lászlót, szóljon be Murányba s Mária «gyomorépítő»-vel «a maga majorságából» kedveskedik neki, hol azt írja Szendrőből Zákány Andrásnak «feleségem Kdet elvárja régi vajas kalácsra, ha mindjárt murányi mannával nem is tarthatja Kdet». Egy másik jó emberét meg azzal kecsegteti, hogy neje «nidelandi farkatlan tyúkok tojásival» fogja megvendégelni. Mindig kedvetlenűl, fájós szívvel távozott el köréből, ha hivatalos teendői, a mi sokszor megesett, elszólították. «Szerelmes feleségemtől, ily drága dajkámtól s tartogatómtól»[166] nagyon nehezére esett a távozás.

De a férj és feleség viszonya, a szeretet és vonzalom hőfoka nem csupán az ilyen odavetett nyilatkozatokból ítélendő meg, melyek bármilyen jellemzők, mert nem a nyilvánosság számára irattak, mégis a házaséletnek csak egy mozzanatára derítenek világot.

Sokkal többet mond a befolyás, melyet nejének a férj a saját tevékenységére, elhatározásaira enged; a mód, melyben szellemi erejét igénybe veszi s a cselekvési kör, melyet neki maga mellett kijelöl.

Wesselényiék házasélete e tekintetben is fölötte érdekes. Egyenrangú társának ismerte el Wesselényi az asszonyt s Széchy Mária nem csupán háztartásának vezetője, egyszerű gazdasszony volt, hanem segítője terveinek, buzgó támasza magán és nyilvános működésének, bátorítója a küzdelmekben, hű társa kedvteléseiben, de munkáiban és fáradozásaiban is. A két Rákóczy fejedelemné: Lorántffy Zsuzsánna és Báthory Zsófia kivételével nem élt azon időben Magyarországon asszony, ki olyan kiváló szerepet játszott és férje útján közvetve és közvetlenűl közdolgokra is olyan befolyást gyakorolt volna, mint a nádorné, Széchy Mária.

A kortársak nagyon eltérőleg fogták föl és itélték meg a férj és feleség közti ezen viszonyt. Sokan elismerték Mária szellemi képességeit, sőt némelyek szerint «Semiramis módjára szeme nyiltabb» volt az uráénál.[167] Nádasdy Ferencz gróf országbiró, a nádorné egyik legszenvedélyesebb ellensége szentül hitte és híresztelte, hogy papucskormány alatt tartja férjét.[168] Vitnyédi István, ama korszak egyik jelentékeny szereplője s Wesselényi engesztelhetetlen gyűlölője viszont azt jelenti, hogy férje irgalmatlanul bánik vele, s «szegény az, csaknem félig rab a sok urával való jótétemény után.»[169]

Az ilyen nyilatkozatokban ne keressünk igazságot. Az elfogultság sugalta egyéni felfogás nyilatkozik bennök.

Wesselényi egész jellemével, de még inkább a tényekkel ellenkezik épen úgy Nádasdy mint Vitnyédi állítása. Becsülte nejét, fölhasználta tehetségeit, a hol eredményt várt tőlök. Noha lángésznek nem mondható, igen okos, nyílt eszű, élelmes ember volt, a ki mindig meg tudta találni a czélja eléréséhez szükséges eszközöket.

De egyszersmind férfiasabb, erélyesebb természet volt, semhogy asszonyi szeszély játékbábjává sülyedhetett volna. Ha talán Máriában élt is eleinte a hajlam, hogy tettvágyó szellemét nem hozzá való dolgokban érvényesítse, erről hamar le kellett tennie. Le is tett. «Ő Klmének így tetszett» – mondja nem egyszer – s tapintata hozzá szoktatta tisztelni a férj akaratát. Ez annál könnyebben ment, mert a férj elég széles tevékenységi kört engedett neki maga mellett.

Nem csupán a Murány tulajdonjogáért vívott hosszas harczban használta föl Mária személyes befolyását. Nemcsak a királyhoz küldötte el, hogy egyéniségének bájával, rokonszenves megjelenésével gyorsítsa a kedvező megoldást. Magán- és közdolgokban máskor is igénybe vette közreműködését, kétségkívül mert sikert reménylett tőle. Bármi bizalmas lábon állt az irányadó egyéniségekkel, még sem tartotta fölöslegesnek, hogy némelykor a saját kérésének Mária közbelépése adjon nagyobb nyomatékot.[170]

A mint a murányi viszály idején titkos szándékait nejével iratta meg Lippay György érseknek, úgy később még nádor korában is Mária volt az, a ki kényes ügyekben élőszóval vagy levél által Wesselényi tervei számára az útat néha egyengetni szokta. Ha ilyenkor megjegyzi, hogy a levelet ura tudta nélkül, háta mögött írja, ez azon apró diplomatiai fogások közé tartozik, melyeket hölgyektől rossz néven venni nem lehet. A férj érdekeinek előmozdítására és egyszersmind az ő ösztönzésére irattak az ilyen levelek, ki azért iratta őket, mert tudta, hogy neje szavának megvan a maga nyomatéka.

Ekképen házasságuk egész idején férj és feleség egymás egyéniségére és elhatározásaira azon befolyást gyakorolta, mely két rokonszenvező, szerető lélek közt természetszerű, sőt szükségképeni. Ép oly természetes, hogy kölcsönös engedmények nélkül a házasfelek közti összhang fenn nem állhatott. Néha Mária engedni kényszerűlt férje akaratának, még olyanokban is, a melyek épen nem voltak ínyére.[171] Viszont Wesselényi súlyos betegeskedése idején, főleg a halála előtti hetekben egészen neje befolyása alá kerűlt[172] s csak annyit tudhatott meg a körülötte történő fontos politikai dolgokról, a mennyit vele közölni Mária czélszerűnek talált. De ragaszkodott hozzá, szerette mindenkor. «Én csak alig várom – írja egy ízben,[173] midőn Wesselényi távol volt – azt a szerencsés napomat rám virradni, a melyen láthassam ő Klmét; elhigyje, Kd akkor menekedem meg mindennemű terhemtől».

Nemcsak mézes szavakban nyert ragaszkodása kifejezést. Gondját viselte, ápolta a legteljesebb odaadással. Pedig sokszor volt rá alkalma. Wesselényi minduntalan betegeskedett, sőt halála híre is többször elterjedt az országban.[174] A gyakori fürdőzés fárasztó életmódja mellett keveset segíthetett. Az év nagyobb részét úton töltötte; néha heteken keresztűl minden nap más helyen járt s Magyarország dúsgazdag nádora gyakran kényszerűlt minden kényelmet nélkülözve egy hitvány faluban, valami csűrben vagy pajtában tölteni az éjszakát. Mikor végre haza vergődött, otthon a pazar lakomák, hatalmas ivások gyöngítették erejét. Ilyen életmód gyorsan kimeríti az életerőt pedig Wesselényi egészséges testalkata, erős szervezete daczára már ifjabb éveiben is sokat panaszkodott galibáiról, nyavalyáiról.

Neje utóbb nem csupán ápolója, hanem úgy szólván orvosa is lett. Maga szintén gyakran betegeskedett s így volt bő alkalma a betegápolás és gyógyítás terén még első férje mellett szerzett ismereteit folyvást gyarapítani. Noha Wesselényinek Pozsonyban állandó évi fizetéssel – 100 frttal – díjazott, conventiós doctora volt, szükség esetén pedig a felvidéki városokból hívattak Murányba orvost vagy legalább borbélyt, mégis gyakran megtörtént, hogy a maga vagy férje számára Mária gondoskodott a gyógyszerekről is.

Eperjesen azon időben egy híres gyógyszerész, Weber János élt, ki birónak is megválasztatott s nagy tiszteletben részesűlt. Ő volt Wesselényiék rendes gyógyszerszállítója; komaságra is léptek vele s sokat igénybe vették különféle üzleti dolgokban. Mária gyakran fordult hozzá,[175] többször rendelt nála gyógyszert bizonyos betegségek ellen, melyek tüneteit olyan szabatosan tudta leírni, mintha orvostudományt tanúlt volna. Lassankint csakugyan sokra vitte e szakban; járatossága a betegségek gyógyításában messze földön ismertté vált s aggkorának egyik főfoglalkozását tette.


24. WESSELÉNYI ÁDÁM.
Wiedemann Com. Gloriæ II. gyűjteményéből.

Ez ismereteink nagy hasznát vette férje ápolásában, ki neje ebbeli jártasságának, de leginkább – mint maga említi – önfeláldozó figyelmességének köszönte sok testi bajától való szabadulását. Egyébiránt Mária mások szenvedéseit hasonló jószivüséggel igyekezett enyhíteni. Barátai, környezetének minden tagja, sőt cselédsége is minden alkalommal tapasztalták jóakaratát. A beteg szendrei Bornemissza János, kassai alkapitány nem győzte eléggé dicsérni Wesselényiék emberséges érzését, «sok nyomorúlt betegségemben éjjeli-nappali rám való vigyázás»-át. Hálából végrendeletében rájok hagyta tokaji és kassai házát s a tokaji hegyen levő öt szőllejét.[176] Tiszteinek, cselédjeinek szintén nem volt okuk a panaszra. Jutalmazta szolgálataikat s Gyöngyösi Istvánon kívül egész seregét az udvarában alkalmazottaknak tüntette ki kisebb-nagyobb adományaival.[177] Még a szolgarend irányában is bőkezü volt s ha bármelyik alárendelt inas vagy darabant lakodalmát ülte vagy valamiben megszorúlt, sohasem fordúlt hasztalanúl úrasszonya kegyelméhez. Élete fogytáig mindig akadtak buzgó tisztjei, hűséges cselédei, kik nem hagyták el a legválságosabb körülmények közt, mert tudták, hogy asszonyuk, mihelyt csak teheti, nagylelkűen jutalmazta igaz és tökéletes szolgálataikat.

A gyöngédség, melyet férjével szemben tanusított, átterjedt mostoha gyermekeire, Wesselényi első házasságából született két fiára, Ádámra és Lászlóra. Igazi anyjok volt s úgy vezette nevelésöket, mintha saját fiai lennének. Ádám már 1654-ben megnősült s Mária egy rokonát, az elhúnyt gróf Homonnay János országbiró leányát, Borbálát vette el. Mostoha anyja maga járt-kelt a szükséges vásárlásokat megtenni s e végből télvíz idején[178] személyesen Eperjesre, Felső-Magyarország e fontos piaczára utazott. A lakodalom meg is tartatott, de az ifjú férj nem sokára «nagy véletlenűl»[179] meghalt 1656 első napjai egyikén.

Másik fia László, még szintén atyja életében nősült. Osgyáni Bakos Gábor leányát, Zsuzsánnát vette el s 1660-ban ápril 28-án megkapta összes anyai örökségét. Wesselényi szerzeményeinek egy részével megbővítve, a miért azután szerződésileg lemondott minden további igényről atyja vagyonát illetőleg. De mikor a beteges nádor 1666-ban megtette első végrendeletét s nejét nevezte ki egyetemes örökösévé, László gróf gonosz emberektől félre vezetve s még saját feleségének sem szólva szándékairól, atyja végrendelete ellen a jászói convent előtt ünnepélyes tiltakozást emelt.

E merész tettétől azonban maga is annyira megrettent, hogy Lengyelországba szökött s onnan ostromolta kérelmeivel Wesselényit és Széchy Máriát, visszavonva a tiltakozást s teljes megtérést igérve, ha megbocsátanak neki. Az atya eleinte lelke mélyén felháborodott együgyű fia e tettén. Nem akart vele kibékülni s még Mária kérleléseire sem hallgatott. Végre azonban megtörtént a kibékülés s László atyja halála után nem feledkezett meg többé a köteles tiszteletről mostohája iránt.[180]

A jószivűség, melyet gyermekeivel szemben tanusított, Wesselényiben csak fokozhatta a becsülést és szeretetet Mária iránt. De még közelebb hozta őket az anyagi érdekek terén köztük kifejlődött közösség. Nem hiába ismételte a férj annyiszor, hogy felesége ingó és ingatlan vagyona és «különös igyekezete» szolgált minden későbbi szerzeménye fundamentumául. Csakugyan együtt szerezték és gyarapították a vagyont.

A magyar ember azon ősi jellemvonása, hogy szeret acquirálni, hogy ragaszkodik a földhöz s a vagyont kiválóan az ingatlan birtokban látja, szokatlan mértékben meg volt Wesselényiékben. Mindketten telhetetlenűl űzték a jószágvásárlást s nem nyugodtak mindaddig, míg a Széchyek összes felvidéki javait nagy áldozatok árán vissza nem váltották a rokonságtól. Folyton-folyt a cserebere, a vásárlás s oly összegeket nyelt el, melyek a rendes jövedelmekből még akkor sem teltek volna, ha fényűző hajlamaik és a férj hivatalos állásából folyó töméntelen költekezés el nem nyelték volna e jövedelem nagy részét.

A rendkívüli szükségletet máskép kellett fedezni. Csak két úr kinálkozott, vagy adósságcsinálás vagy az ingó értékek, arany-ezüstnemű és másféle drágaság elzálogosítása, néha eladása. Mindkettőt sokszor megpróbálták s különösen az adósságcsinálást folytatták a legnagyobb arányban.

Noha Mária kiválóan szerette a drágakövet s mindennemű arany-ezüst művet, bármely pillanatban kész volt egész kincstárát férje rendelkezésére bocsátani. Mikor Illésházy Gábortól a sztrecsényi jószágot ki akarták váltani, Mária nagy kamatra Bécsben 15.000 tallér összegig zálogba tette összes ékszereit. Mikor Listiuséktól a lipcsei urodalmat megvették, Mária 40.000 tallér értékű arany-ezüst művet adott hugának, csakhamar pedig személyesen Bécsbe készűlt, hogy zálogban levő drágaságait örök áron eladja s így szerezzen minél nagyobb készpénz-összeget.[181] Még nagy értékű ezüst asztalkészleteit is zálogba tette, mikor férje kívánta, a mi azután különféle kellemetlenséggel járt. Így az 1659-ki országgyűlés alkalmával összes ezüstneműje ezerszáz ötvenhárom gira súlyban Lippay érseknél volt zálogban. De a nádori udvartartás nem nélkülözhette a fényes asztalkészletet, mert az országgyűlés tagjai s a Pozsonyban levő előbbkelő idegenek sűrűn meghivattak a nádorhoz, s a lakomákon megfelelő külső fényt kellett kifejteni. Széchy Mária úgy segített magán, hogy fölkérte az érseket, hogy az országgyűlés tartamára adja ki az ezüstneműt. Az érsek teljesíté a kérelmet, de csak midőn Mária külön kezes levélben biztosította, hogy a mint vége szakad az országgyűlésnek vagy visszaszolgáltatja hiány nélkül az ezüstöt vagy lefizeti a rajta levő zálogösszeget.[182]

A másnemű adósságlevelek- és hitelműveletekről szóló iratok, melyek tömegesen maradtak fenn, sajátszerű világításba helyezik Wesselényiék egész gazdasági rendszerét. Minthogy összes szerzeményeik s az adományok, melyeket III. Ferdinánd és I. Lipót királyoktól kaptak, a férj és feleség nevére irattak s közös birtokukat képezték, az adósságokat, melyekkel azokat terhelték, szintén mindketten csinálták s az idevágó okmányok mindkettőjök aláirását viselik.[183] Sok százezer forintot tevő hitelműveletekre terjednek ki ez iratok. Birtokvásárlásra, régibb követelések kiegyenlítésére, másnemű szükségletekre folyton új meg új pénzügyi transactiók váltak szükségesekké. Városok, előkelő főpapok, főurak és árváik, jótékony alapítványok és kereskedők, kik nem pénzt, hanem mindenféle árut adtak, szerepelnek a hitelezők közt. Wesselényiék minden eszközt megpróbáltak, hogy pénzhez jussanak, mindenkinél bekopogtattak, a kinél csak pénzt sejtettek, hogy sohasem szűnő, sőt az idővel folyton fokozódó pénzzavarukon segítsenek s csakugyan bámulatos az a lelemény, melyet az adósságcsinálásban kifejtettek. Noha a rendes kamatláb hat százalék volt, mégis gyakran kényszerűltek tíz kamatot fizetni még pedig nem kereskedőknek, hanem oly előkelő uraknak, mint például Koháry István, ki különben Wesselényinek kedves embere, régi barátja és pártfogoltja volt.

Nem csupán az elhamarkodott birtokvásárlások okozták e roppant arányú adósságcsinálást. Wesselényiék olyan időben éltek, mely átmenetül szolgált a terménygazdálkodásból a pénzgazdaság stadiumába. A nagy ingatlan jószág már nem volt elegendő a főuri háztartással járó szükségletek fedezésére. A készpénz, a mozgó tőke egyre nagyobb jelentőségre kezdett vergődni. Borból, buzából s a föld másféle terményeiből azokat az igényeket, melyeket a kor s a viszonyok az aristocratiához intéztek, kielégíteni többé nem lehetett. A készpénz-jövedelem pedig fölötte csekély volt s nem állott arányban az urodalmak roppant terjedelmével és látszólagos értékével. A kivitel s általában a kereskedelem számtalan akadálya folytán a termények eladása nehezen ment s a gazdálkodás igen csekély haszonnal járt. A nádor aránylag kedvezőbb helyzetben volt; terméseit nagyobbára a katonai kincstár vásárolta meg a végvárakban levő harczosok élelmezésére. Ez nagy előny volt, de nem elég arra, hogy Wesselényiék pénzzavarán segítsen. Olyan időben, midőn egy köböl buza ára egy forint, midőn a jobbágymunka mellett a föld megművelése hanyagul eszközöltetett, még azon földesurnak sem volt valami gazdag jövedelme, a ki legalább állandó vevőre, a kincstárra számíthatott. E mellett ennek az egy biztos vevőnek is volt egy nagy bibéje, fölötte pontatlanul fizetett. Az állami közjövedelmek kezelői, a kassai épen úgy mint a pozsonyi kamara pénztáraiban örökös apály honolt s még a legszükségesebb személyi fizetéseket sem tudták eszközölni, annál kevésbé pedig azokat kielégíteni, kiknél közszükségletekre vásárlásokat tettek.

Saját tiszti fizetését néha szintén csak évek múlva kapta meg Wesselényi. Pedig a fizetésbe nem csupán személyi járandósága volt betudva. Egész környezetét neki kellett fizetnie, s ily módon idővel sok ezer forintra menő követelése támadt a kincstár és a kamara irányában. Örökös sürgetése folytán végre kárpótolták ugyan, de ismét nem készpénzzel, hanem nagy ingatlanok adományozásával úgy, hogy Wesselényiék nem törleszthették adósságaikat. A birtok tehát szaporodott, de az adósság is nőttön-nőtt s számtalan keserűséget okozott Wesselényiéknek, a férj halála után pedig átkos végzetszerűséggel nehezedett Máriára.

A fénynyel együtt járt az árny a XVII. század közhivatalnokának életében. Wesselényinek, noha akkor még szerényebb állásban szolgált, már a murányi kaland idején tizennyolczezer forinttal tartozott a kincstár. Mennél inkább előre haladt a katonai hierarchia lépcsőzetén, annál inkább fokozódtak a követelései. Mint Felső-Magyarország főkapitánya évi 12.000, mint az ország nádora 24.000 forint fizetést húzott, mely amaz időkben királyilag pazar fizetés lett volna, ha szabályszerűen folyósították volna. Tényleg azonban e dús fizetés csak azon nagy terheket jelezte, melyeket az illető tisztség birtokosa viselni volt kénytelen. Akármily pontatlanul kapta fizetését, ha azt nem akarta, hogy emberei éhezzenek vagy szolgálatából kilépjenek, a saját zsebéből előlegezte nekik legalább az életfentartáshoz nélkülözhetetlen eszközöket. Nem hiába fakadt keserves panaszra Wesselényi, hogy «a nagy gazdagság koldussá teszen a közszolgálatban».[184] Eladósodását ez is nagyban előmozdította s teljes oka volt hálásan emlékezni meg nejéről, ki a végnélküli pénzzavarban nevét, hitelét, minden ingó és ingatlan vagyonát a legönzetlenebb szolgálatkészséggel rendelkezésére bocsátotta s házasságok első idejétől kezdve[185] ebben is megosztotta vele az élet bajainak, terheinek viselését.

A házasélet minden viszonyában, mint hitves és gyermekei gondviselője, mint betegségében ápolója, vagyonának gyarapítója, közszereplésének gyámola, apró és nagy bajainak osztozó társa, rendületlenűl a férj oldalán állt Széchy Mária mindenkor. Nem nehezedett reá, mint a koloncz, hogy emelkedésének szárnyát szegje. Nem közönynyel, lankasztó fásultsággal kísérte fáradozásait. Megértette szívének minden dobbanását; volt érzéke óhajai, tervei, dicsvágya iránt s az okos, szerető hitves egész odaadásával lelkesítette a küzdelemben. Szóval és tettel, eszével és igyekezetével könnyítette meg neki a magasba jutást. Egyszer sem fordult elő, hogy Wesselényi a fényes pályán, melyet a nyilvánosság előtt megfutott, felesége miatt hátrányt, rövidséget szenvedett volna. De hihető s erre utal a férj önvallomása, hogy pályája fényéből, családi élete bensőségéből igen sok hiányzott volna e feleség nélkül.

III.



Nyilvános szereplése.

Nagy hatalmú ember volt azon időtájt a felső-magyarországi generalis. Messze vidékek biztonságáról gondoskodott s a végházak, melyek parancsnoksága alatt álltak, török portyázások és erdélyi támadások ellen oltalmazták a kelet-északi megyéket. De az ország főhivatalnokai akár katonai akár polgári állásban működtek, – s a kettő közt még nem fejlődött ki az a különbség, sőt ellentét, mely ma mutatkozik, mert született katona volt mindenki, a ki előtt a nyilvános pálya egyáltalán megnyilt s az ex professo katona fogalma csupán az álló hadsereg alkotásával honosult meg, – a hivatalos hatalommal magával még nem szerezték meg azt a közkedveltséget, népszerűséget, mely alkotmányos országokban akkor ép oly nélkülözhetetlen volt, mint ma. Tudniok kellett az urat adni, előkelő háztartást kellett vinniök s a társadalmi életben politikai állásuknak megfelelő szerepet kellett játszaniok, ha a közvélemény rokonszenvét meg akarták szerezni.

E szereplés nagy mértékben a feleség közreműködésétől függött, mert ő vezette a háztartást nemcsak névleg, mint a főrangú világban ma dívik, hanem valósággal is. Az asszonynak tehát mérvadó hivatás jutott a férj nyilvános működésében. Nemcsak abban mutatta ki magát a jó feleség, hogy férjének a családi tűzhelynél boldogságot, elégedettséget szerzett, hanem abban is, mennyire tudta állása fényét a nyilvánosság előtt repræsentálni, házát megkedveltetni s az intéző elemeket maga köré gyűjteni, mert a személyi összeköttetések akkor még döntőbb mértékben befolyásolták a legkiválóbb és legtehetségesebb emberek emelkedését is, mint ma.

A kinek sok volt a jó barátja, a ki megkedveltette magát, az hamar és könnyen előre jutott a hatalom létráján. Wesselényi e szerencsések közé tartozott. Mindig akadtak jó emberei, befolyásos pártfogói a felsőbb körökben és önfeláldozó hívei az alatta állókban. Meg tudta szerezni az emberek hajlamát s főleg az erényének köszönte gyors sikereit, melyek második házassága után rohamosan szaporodtak. Olyan nő nélkül, ki hivatását társadalmilag is képes betölteni, ez nem történhetett volna. Wesselényi előnyös társadalmi positiója megteremtésében és fentartásában Széchy Máriának is megvolt a maga része.

Sokat érintkeztek a világgal s a hol habár csak egy időre megtelepedtek, ott házuk menten élénk társas központtá alakult, a vendég szívesen fordult meg nálok s asztaluk mindig vonzotta az embereket. Szeretetre méltó, társaságot kedvelő emberek voltak mindketten; szerettek élni, könnyen ismerkedtek, könnyen barátkoztak s épen oly jól elmulattak a kassai biró polgári házánál, mint a Thökölyek, Illésházyak, Csákyak s más korabeli főurak fényűző váraiban vagy az esztergomi érsek komoly és válogatott körében.

Mint füleki kapitányné s később mint felvidéki generalisné Széchy Mária más vidéki urakéhoz hasonló háztartás élén állt. Minden főurnak megvolt akkor a maga udvara; a nemes fiatalság ilyen udvarokban gyűjtötte gyakorlati élettapasztalatait. Itt szokta megtanulni a vitézi tudományt, az emberekkel való érintkezést s itt szerezte első ismereteit a közügyekben. A fiatalság akkor kevésbé a megye, mint inkább az urak szolgálatában készült elő a nyilvános szereplésre. Minden főúri házba vagy mint akkor nevezték udvarba fölös számmal jött a nemes ifjú s végezte az úr körűl a hozzá illő szolgálatokat. Az ifjúság az udvari életbe élénkséget, zajt, mozgalmat hozott. Békés időkben szolgálata inkább mulatságból állt s a XVIII. századi gúnyversek sokat ostorozzák könnyelmű életmódját, kicsapongásait. Az urak könnyen befogadtak mindenkit.

Sok számú szolgákat tartanak udvarokban,
Kik nem nevelkednek semminemű jóban,
Káromkodás s szitok vagyon a szájokban
Részegség, fajtalan élet az ifjakban.[186]

A baj okát a satyra írója abban látja, hogy az ur a nálok szolgáló ifjaknak nem igen ad fizetést. Csak koczka és kártya a conventiójok; legfölebb ócska köntöseivel jutalmazza őket, melyekben elbízzák magokat, süvegöket balfülökre csapják, üstöküket hajtják-fodorítják, övüket hosszan lebocsátják s egyebet sem tesznek, mint urokkal ostáblát vagy kuglit játszanak, nyulászni mennek, hízelegnek, hazudoznak, ha pedig az úr nem látja vagy nincs otthon, a szintén nagy számban levő leányokkal ihognak-vihognak, hanczuznak vagy korbácscsal kezökben járják be a kocsmákat, esznek-isznak, egymás közt cserélnek-berélnek s semmi hasznosat sem tanulnak.

Noha Zrínyi Miklós sokban hasonlóan festi kora udvari életét, s a káros befolyást, melyet az ifjuságra gyakorol, amaz idők viszonyaiban, midőn az államszervezetet teljesen megrongálta a hosszú háborús időszak, mégis hézagot pótolt az. Ebben a gyakorlati iskolában számos kiváló és tehetséges ifjú egészitette ki elméleti ismereteit s fejleszté a képességet, hogy a közszolgálatba lépjen s ott sikeresen működjék. Utóbb Bethlen Miklós, a nagyműveltségű erdélyi író épen Wesselényiék udvarában töltött néhány hónapot s nemcsak ura és asszonya szívélyességét dicséri,[187] hanem a körükben szerzett sokféle gyakorlati ismeretnek egész életén át hasznát vette.

Egyben mindenesetre igaza van a satyrának. Az udvari életben még nagyon nyers, parasztos hangulat uralkodott. Káromkodás, szitok, trágárság volt szüntelenűl az ajkakon s a nők jelenléte nem genirozott senkit a vastag tréfában, a durva élczekben, melyeket a mai élénken kifejtett illemérzet a legerélyesebben visszautasít. De kétszáz évvel ezelőtt egészen máskép fogták föl azt: mi az illendőség, mint ma s épen nem ütköztek meg olyasmin, mi jelenleg nemcsak a gyöngéd asszony, hanem a férfi arczát is szégyenpirba borítja. A kor irodalmában a legélénkebben visszatükröződik ez a szellem. Olyan szavakat használnak, olyan jeleneteket rajzolnak ki, melyek ma mindenkiben visszatetszést keltenek. Komoly, tudós írók fontos egyházi és vallási kérdések, ájtatos, magasztos eszmék fejtegetésében épen úgy, mint a humorizáló Gyöngyösi István minduntalan olyan kifejezésekkel élnek, olyan dolgokat írnak le, melyeket a mai olvasó a legenyhébb kifejezést használva bántó ízléstelenségnek tekint. De az irodalmi ízlés nagyon változékony fogalom s épen úgy átalakul, mint a ruha-divat. A maga idejében senki sem ütközött meg Gyöngyösi ma már ízetlennek tartott trágárságain, természeteseknek találta s szívesen olvasta őket, mert koruk szellemének feleltek meg. A magánlevelezés, a magántársalgás és beszélgetés szintén hasonló szellemben folyt s az irodalom itt csupán a kor irányának, erkölcseinek hű mása, egyszerű fényképe.

Ez a parasztos szellem, a nyers, trivialis beszéd nem az erkölcstelenség bizonyítéka. Egyes-egyedül azt tükrözi vissza, minő viszonyokban élt a társadalom. A gyakori katonáskodás, a tábori élet durvaságai, melyek közt a férfiak felnőttek s melyek elől a nőket sem lehetett légmentesen elzárni, az érintkezés formáiban, a társalgásban és a mulatságokban sem engedtek finomabb modort meghonosodni. A harczias életmód egész Európában rányomta a maga bélyegét a socialis viszonyokra s a jó modor, a válogatott ízlés későbbi híres zászlővivője, a franczia társadalom a XVII. század elején e téren még nem sokat különbözött a magyartól.

IV. Henrik franczia király udvaráról azt mondja egy író: «Ez az udvar minden volt: táborhely, őrszoba, csapszék, istálló – csak udvar nem». Később is csak nagy küzdelmek után sikerűlt a híres Rambouillet marquisné vállalata, ki a társas érintkezés külső formáinak nyersesége ellen háborút üzent s műveltebb, finomabb szellemet igyekezett meghonosítani.

Igazi forradalmat idézett elő kísérlete, mert nem csupán azt föltételezte, hogy az emberek udvariasabb formákat, válogatottabb hangot használjanak, hanem hogy foglalkozásukat, egész életmódjokat, de még lakásukat is átalakítsák. Richelieu és Mazarin bíbornokok, XIV. Lajos király nagy politikai reformtevékenysége nélkül Rambouillet asszony nemes vállalkozása nem sikerűlt volna s a «Chambre bleu de l’hotel Rambouillet», a híres kék selyembutorzatú szalon – vagy inkább hálószoba, mert akkor ez volt a palota díszterme – sohasem emelkedett volna világhírre. Előbb a főuraknak ki kellett költözniök a feudalis kastélyaikból, ódon lovagváraikból, melyek sötét, apró ablakú, rosszúl fűthető, kevés és nehézkes butorral ellátott, kényelmet nem nyújtó termei alig szolgálhattak más mulatság, mint örökös eszem-iszom, óriási lakmározások színhelyéűl, melyekben a társalgást természetszerűen trágárságok, vastag élczek fűszerezték.

Csak Páris ujonnan épült, kényelmes palotáiban fejlődött ki a fínomabb szellem s az az előkelő szalonélet, mely 1650 tájától kezdve nem csupán a modort változtatta át, hanem az irodalmi és tudományos törekvések középpontja és támogatója lőn másfél századig. Ez a nagy reform hozzánk szintén elhatott s átalakította a magyar főrangú háztartásokat, de csak a XVIII. században, midőn itt is lehetővé vált, hogy a főúr a hegytetőn épült régi kényelmetlen várából, hová a török világ és a belháborúk szorították, leköltözzék nem többé sáncz-, hanem kertövezte ujonnan épült kastélyába, mely a belső nyugalom visszaállítása folytán személyének és vagyonának már teljes biztonságot nyujtott. Az új lakásban a társas élet, a modor, az ízlés is átváltozott, csakhogy nálunk ez ujítással a kor viszonyaihoz képest idegen műveltség költözött be s a XVIII. század magyar főúri életét a magyar nyelvre, irodalomra és nemzetiségre megfosztotta attól a termékenyítő, áldásos hatástól, melyet Francziaországban gyakorolt.

A XVII. század magyar főura még ódon váraiba volt szorítva. Ott kellett magát megvonnia a távoli vidékekre is kiterjedő török portyázások, szabad hajduk vagy közönséges haramiák ellen, kik veszedelmes ragadozó állatokként lepték el az országot. Megrohanásaik ellen csak a vár vagy erődített kastély és fegyveres őrsége kinált oltalmat. Ha a várúr nem is viselt állandó katonai tisztséget, mint például Wesselényi, akkor is folyton készen kellett lennie, hogy a középkori honvédelmi szervezetből kifolyóan királya parancsára bármikor kiszállhasson s a nemesi fölkeléshez csatlakozzék. Ha utazott, nagy számú kísérőt kellett magával vinnie, hogy biztonságát ne veszélyeztesse. Szóval béke idején is katonai környezetben, állandóan táborban élt s egész egyéniségén rajta maradt a tábori élet nyers, bárdolatlan szokásainak, beszédmódjainak, szórakozásainak nyoma.

A milyen volt az úr, olyanná alakult az asszony. A magyar nő az egész XVII. század folyamán kiváló szerepet játszik s nincs amaz időnek mozgalma, melyben befolyása többé-kevésbé nem érvényesűlt. A korszak satirikusai[188] nem is mulasztják el minden néven nevezendő bajért az asszonyt s azt a túlságos befolyást tenni felelőssé, melyet férje elhatározásaira gyakorol.

Társadalmilag a nők épen úgy visszatükrözik a kort, mint a férfiak. Habár az asszony nem katonáskodott, a katonai környezet hatásainak épen úgy ki volt téve, mint a férfi s a kor nyersebb szokásain nem botránkozott meg, mert nem ismert mást. A légkörben, melyben élt, más nem dívott, de nem is fejlődhetett. Bizonyos durvaságok ellen az egyház mindig erősen reagált. Hirdette a tiszteletet, a gyöngédséget az asszony iránt;[189] tiltotta a kihágást, verekedést és különösen a káromkodást, a «lélekmondás»-t s a trágár beszédet. Noha mindebben a világi hatalom is buzgón támogatta s a megyék szántalan ilyen, a közerkölcsök pallérozását czélzó szabályrendeletet adtak ki, a tényleges viszonyok hatása erősebb volt minden tilalomnál. Wesselényiék a magok udvarában szintén keményen büntették a káromkodást; botozás, sőt háromszori ismétlődés esetén épen fejvesztés fenyegette a bűnöst, mig az előkelőbb udvari emberek, ha káromkodtak, pénzbirsággal lakoltak a kórház vagy a szegények javára. Wesselényi, hogy jó példát mutasson, önmagára is kiterjeszté e büntetést s tizenkét forinttal sújtotta magát, ha káromkodik, meghagyva, hogy ez intézkedését «igen severe meg kell tartani».


EPERJES VÁROSA.
Weber János: Janus Bifrons czimű 1662-ben Lőcsén megjelent művében levő rajz után fára metszette Pollák.
Eperjes városa képének fametszetét szintén Pollák készítette Weber János: Janus Bifrons stb.
1662-ben Lőcsén nyomatott művében levő rézmetszet után.

Míg Wesselényi a felső-magyarországi generalisságot vitte, háztartása, udvara nem különbözött a vidéki főurakétól. Tulajdonképeni hivatalos székhelye rövid ideig Eperjes s 1648 után Kassa volt. Itt a generalisságnak külön emeletes háza volt, melyet a király épen ez időben adományozott a jezsuitáknak, kik Wesselényitől is kaptak egy telket, míg főkapitányi udvartartásuk magánházokba, a Bornemisza Jánostól örökölt házba költözött át.

Eperjes is Kassa is ama korban jelentékeny városok voltak. Amaz Felső-Magyarország legfontosabb kereskedelmi, ez pedig legelső katonai és politikai központja volt. Főleg sokadalmai tették híressé Eperjest. Mindhárom országrészből, még a messze Erdélyből is oda sereglettek a vevők, míg az árusok Lengyelországból, Sziléziából s más német részekből hozták el sokféle portékájokat. Az egykorúak[190] népesnek és szépnek mondják s iskolája a protestansok egyik leghíresebb, a felvidéki és erdélyi urak fiainak kedvencz nevelő intézete volt.

Felső-Magyarország fővárosa Kassa a régi Magyar ország egyik legjelentékenyebb városa. Noha az egykorúak szertelen rossznak mondják borát, s még inkább levegőjét, mely nagyon ártalmas s főleg az asszonyoknak ad sárgás halavány színt, a mint akkor nevezték «kassai szín»-t,[191] csodálattal szólanak ma is álló híres székesegyházról, szép középületeiről, magánházairól, melyek erkélyekkel, arkádokkal, tető nélkül épültek, a várost átszelő patak két oldalát szegélyezve.[192] Kassa a felvidék legmagyarabb városa is volt s a magyar elemnek, mely másutt csak ekkor kezdett a magokat hermetice elzárni iparkodó német városokba beszivárogni, a sokféle állami hivatal szerzett túlsúlyt, mely benne öszpontosúlt. A főkapitányságon kívül a szepesi kamra a sok alsóbb katonai vagy pénzügyi hatóság székhelye volt s ide költöztette a törvény az egri püspökséget, mely Eger török kézbe jutása után, Jászóra menekült. A püspökséggel a város egyetemet is kapott, akkor az országban másodikat s így nem csupán díszes házaival, hanem művelődési és társadalmi tényezőivel is messze kimagasodott a többi városok közül.

Széchy Mária többször megfordult Eperjesen, de különösen Kassán időzött sokat, férjével el-eljárt Pozsonyba, de legtöbbet mégis csak Murányban élt. Nem a város, mely nemzetiségi viszonyai, de különösen sajátos, történeti fejlődése folytán egész idegen világot képviselt, hanem a festői vidéken emelkedő várkastély, hova a gyermekévek és híressé vált regénye emlékei fűzték, vonzották szívét. Férjével együtt mindig oda tért vissza, ha hivatalos teendőik nyügétől szabadulhattak. Ott volt gazdaságuk és udvartartásuk központja, ott érezték és élvezték uraságuk egész értékét, nem pedig a nyakas városi polgárok közt, kik a körükbe települt urak minden mozdulatát gyanus szemmel, bizalmatlan figyelemmel kísérték s szőrszálhasogató pedanteriával őrködtek városuk privilegiumainak sértetlenségén. Wesselényiék jól tudtak ugyan bánni velök s népszerűvé tették magokat úgy, hogy évek multán visszatérésöket szívesen fogadták, de nem találták meg körükben azt, a mit murányi otthonuk kinált. Wesselényi nem is a városba – ámbár vendégszerető háza ott is nyitva állt mindenkinek –, hanem Murányba csalogatta barátait s előszeretetét e vár iránt megtartotta még akkor is, midőn sok más régi vár: Lipcse, Balog, Sztrecsény, Teplicze ura lőn.

Egy nevezetes esemény egyszerre teljesen átalakította Széchy Mária társadalmi állását, udvarát és háztartását.

Wesselényi Ferencz grófot az országgyülés 1655 márcz. 15-én éjjel az ország első méltóságába emelte és nagy lelkesedéssel, törpe kisebbséggel szemben, Magyarország nádorává választotta. Széchy Mária az országnak rangra legelső asszonya lett és az a feladat várt reá, hogy e sokat követelő, nagy igényű állást megfelelően képviselje. Életmódja, háztartása, társadalmi szereplése megváltozott; a kassai szűkebb világból bejutott az ország legfényesebb társaságába, sokat fordúlt meg Pozsonyban, Bécsben, megnyilt előtte a császári udvar, szóval följutott a legmagasabb társadalmi régiókba.

A XVII. században a hazafiak csaknem mysticus áhitattal tekintettek a nádori méltóságra s viselőjére a «király képé»-re a prorexre, «Ő felségének Magyarországban helytartójá»-ra, ki legalább az alkotmány határozatai szerint – tényleg jogköre már sok csorbát szenvedett – igazi középpontja volt az egész magyar államszervezetnek s a nemzetélet minden közegét befolyásolta, sőt bizonyos határok közt csakugyan felségjogokat gyakorolt. A majdnem királyi állás megfelelő külső repræsentatiót igényelt, mert főleg országgyűlések idején a nádori udvar társadalmilag is a legjelentékenyebb középpontja volt, melynek némileg a királyi udvartartás hiányát kellett pótolni. Habár az uralkodók országgyűlés idejére le is jöttek hazánkba, rendesen idegen környezetök s bécsi kiséretök körébe huzódtak vissza. Az a szívélyes, közvetlen érintkezés király és alattvalói közt minden ünnepélyes alkalommal, mely napjaink egyik lélekemelő jelensége, I. Lipót korában a mindinkább meghonosodó rideg spanyol etiquette mellett ismeretlen volt, sőt a régi idők patriarchalis hagyományai a király és nemzet közti érintkezésben szintén feledésbe merültek.

A nádor hivatása volt tehát ilyenkor az államhatalom fényét külsőleg képviselni s legalább olyan házat vinni, olyan asztalt tartani, hol a Pozsonyba gyűlt külföldi és hazai előkelőségek méltó fogadtatásban részesülnek. Egyébiránt ez nem csupán országgyűlés idején vált szükségessé. A nádort fölkeresték mindenütt a hivatalos- és magánügyben járókelők. Ha otthon időzött, egymást érték a staféták, a király, a megyék és városok küldöttei, legtöbbször igen előkelő emberek, kiket uri módon kellett ellátni. Pest- és Gömörmegyék Murányban helyezték el levéltárukat s igy a vár, mely már előbb végház rangjára emeltetett, valóságos állami központ lett, melyben megfelelő udvart kellett berendezni. A magyar nép pompakedvelő hajlamai folytán ez udvarnak a nádori tekintély fentartása érdekében imponálónak kellett lennie. Wesselényinek eddigi udvara épen nem volt ilyen s azért most nagy arányban ki kellett bővíteni, szaporítani a személyzetet s egészen más lábra állítani a háztartást.


25. SZTECSÉNY VÁRA. Egykorú rajz után.
Sztecsény és Teplicze várak képei Birlenstein Erzherzogliche Handgriffe 1686-diki kiadásában levő rézmetszetek után készültek.


Az új nádor és neje egyaránt szerették a fényt, a külső pompát, a dísz fitogtatását s hajlamaiknak nagyon megfeleltek a háztartásban ezen az új méltóság igényelte költséges reformok, melyek eszközlésére egyszerre nagyranövesztett hitelöket bőven igénybe kezdték venni. Öt nappal megválasztása után Wesselényi tízezer forintot kért és kapott kölcsön Lippay György érsektől,[193] mire megvette a legfényesebb díszkocsit felszerelésestől, a mely akkor Bécsben kapható volt. Széchy Mária, a férj akaratából mázsaszámra vásárolta az ezüstneműt és pazar bőséggel szerzett meg mindent, a miről azt hitte, hogy állása, méltósága igényli. A nádorné önmagáról sem feledkezett meg; most újra alkalma nyilt toiletteben, ékszerben régi fényűző hajlamait kielégíteni. Udvari ünnepélyek alkalmával, mint például Lipót király esküvőjén 1657-ben, midőn férjével Bécsbe rándult, rendesen nagy vásárlásokat szokott tenni.[194]


26. TEPLICZE VÁRKASTÉLY. Egykorú rajz után.


A fiatal király a nádor és neje iránt éveken át a legjobb indulatot táplálta; kegyelme számos jelével halmozta el őket, adományleveleiben mindkettőjök érdemeit hangzatos szavakkal dícsérte s a többek közt Wesselényit azon kitüntetésben részesíté, hogy Pozsonyban tartózkodása idején a királyi várban jelölt ki számára lakást. Wesselényiék azonban nem sokára Pozsonyban nagy házat vásároltak, terjedelmes kerttel s valahányszor a városban időztek, házuk élénk társas élet központja volt. Bécsben szintén vettek házat, mert a nádort hivatalos teendői minduntalan a császári székvárosba szólították.

Tényleg azonban s noha a nádor örökösen utazni volt kénytelen, Murány maradt udvartartásának középpontja, mely 1655-ben külön szabályzattal rendeztetett,[195] hogy «jó rendbe és dicséretes politikába» hozassék. Wesselényi intézkedéseiben komoly igyekezet nyilvánul a kor durvább szokásainak fékezésére; minden illetlenséget keményen megró, de nem arra törekszik, hogy az udvartartás szelleme rideg kolostorszerű legyen. Megengedi a tisztességes mulatságot, játékot mindenkinek, cselédnek, hivatalnoknak, férfinak, nőnek egyaránt, mert a nádorék magok is pezsgő életkedvű emberek voltak – s alárendeltjeiktől sem irigyelték a mulatságot a tisztesség korlátai közt.

Ez udvar körébe tartoztak időnként Bory Mihály előbb táblai biró, azután a nádorék javai főkormányzója, lessenyei Nagy Ferencz nádori itélő mester s Wesselényi halála után Mária jószágkormányzója, Gyöngyösi István, előbb mint komornik – titkár – később mint Balogvár kapitánya s sok más nemesi család tagja, kik vagy mint nádori, tehát állami tisztviselők, vagy mint a nagy jószágok egyes részeinek kezelői vagy magánhivatalnokok alkották az udvartartásnak törzskarát.

Gyöngyösi mindig tisztességes állást vitt előbb Wesselényi, utóbb Széchy Mária mellett, ki szolgálatait Babaluska falu adományozásával jutalmazta.[196] A költő már akkor érintkezett Wesselényiékkel, midőn a férj füleki kapitány volt. Füleken szolgált a későbbi években is, mint hadbiró, «seregbiró», a hogy akkor nevezték. Talán már a murányi regény idején ottan élt. Annyi bizonyos, hogy Wesselényi, ki nagyon kedvelte az élczes, derűlt kedélyű egyéneket, rokonszenvet táplált a szeretetre méltó, kedves ember iránt, ki kitünően tudta forgatni a tollat. Mária szintén maga mellett tartotta.

A költő azonban kevésbé volt élelmes, gyakorlati ember s azért nem is emelkedett jelentékenyebb szerepre sem a nádor, sem utóbb özvegye udvartartásában. Mária később lengyel jószágai eladása ügyében kiküldötte Lengyelországba.

1671-ben, midőn környezetének többi tagjai majdnem mind az összeesküvésbe keveredtek vagy elhagyták, Gyöngyösi hónapokon át Bécsben időzött az özvegy mellett, de mint a végeredmény mutatja, kevéssé befolyásolhatta az irányadó köröket Mária javára. Mégis ilynemű, vagyis practicus szolgálatát jutalmazta urnője jószágadományozással.


2. GYÖNGYÖSI ISTVÁN. Egykorú rajz után.


Egy sokkal jelentőségesebb szolgálatáról, melyet a Murányi Vénus megirásával tett, az adománylevél nem emlékszik még, a mint Wesselényiék fenmaradt töméntelen levelök egyikében sem szólanak Gyöngyösi poetai működéséről, ámbár mindketten nagyon kedvelték a költészetet.

Épen a Gyöngyösiét nem szerették volna? Férjben és nőben egyaránt sokkal nagyobb adagban élt a hiúság s sokkal önérzetesebben emlékeztek murányi hőstettökről, semhogy szívesen nem vették volna költői megörökítését. Erre vall az a bizalmas, hang, melyet Gyöngyösi úrnője irányában használni szokott. A költő sokkal több szabadságot engedett meg magának a Széchy Máriával való levelezésben, mint bárki más, habár előkelőbb állásban szolgált.[197]

Ha talán az az ismert adoma, mely szerint Széchy Mária Göröngyösinek szólította Gyöngyösit, ki meg azzal vágott vissza, hogy a nádorné sem murányi Vénus többé, hanem Vén-hús, a későbbi idők szüleménye, annyi bizonyos, hogy Gyöngyösit is eléggé méltányolták, megbecsülték Murányban. Csakhogy a költő helyzete a régi társadalomban egészen elütött a mostanitól. Épen úgy élvezték ugyan tehetsége termékeit, mint ma, de egymagát a poetai tehetségét nem szokták méltatni s az irodalmi foglalkozás még nem nyerte azt az önállóságot, társadalmi egyenjogusítást, melyet ma kivívott.

A katonák világában a szellem munkása szükségképen háttérben lépett, ha másnemű állása és érdemei tekintélyt nem szereztek neki. Nem azért becsültek valakit, mert érzelmeit dalba önteni tudta; a szerint becsülték személyét, a milyen közállást foglalt el. Zrínyi Miklósban a hőst ünnepelték a kortársak, költői, irói tehetsége ellenben egészen mellékes tulajdonság számába ment. Bármi szerény hivatásban élt Gyöngyösi, az egykorúak mégis csupán ebbeli működését említik s egyedül a társadalom átváltozása, egy új korszak közepett támadt fel az ő költői dicsősége. A szárazföld minden államában a belháborúk lezajlása utáni gyökeres átalakulás fejlesztette ki a fínomabb szellemi, eszményi szükségleteket s teremtette meg a tiszteletet az ex professo író személye s az elismerést tehetsége iránt.

Talán Gyöngyösi hatásának eredménye, hogy Széchy Mária maga szintén megpróbálkozott a költészettel, a versirással. Még a múlt században megvolt Balassa Bálint költeményeinek egy kézirati példánya s benne három ének, melyet Széchy Mária szerzett Murányban,[198] hol Balassa költészete nagy kedveltségnek örvendett. Wesselényi különösen szerette a régi Magyarország e legnagyobb lirikusát, ismerte dalait s leveleiben sűrűn szokta idézni.[199] Styljén meglátszanak a költő befolyásának nyomai, kit még bizonyos formákban is utánzott.[200] Wesselényi különben tanult ember volt, ki élénken érdeklődött kora szellemi vajudásai iránt. Sokat olvasott, figyelemmel jegyzett föl minden népies szólásmódot, tájszót s ha valami újat hallott, nem restelte a fáradságot illetékes emberekhez fordulni felvilágosításért. Tősgyökeres nyelvezet, festői kifejezések, magvas, erőteljes mondások jellemzik magánlevelezését. Hivatalos irataiból pedig mintha egy hatalmas népszónok mennydörögne, olyan harcziasak, lelkesítők, elragadók némely proclamatói ma is. Irataiban sokszor akad szép költői formába öntött eszme, melyeket környezete néha ellesett s maga is felhasznált.[201]

Benső viszonyuk természetéből következik, hogy Wesselényi neje szellemi életére, műveltségére szintén elhatározó befolyást gyakorolt. Murány irodalmilag is bizonyos tekintetben központtá lőn. Széchy Mária udvara nem csupán a mulatságot, hanem a mennyire azon korban ilyesmiről szó lehet, a szellemi érdekek gondozását is számba vette. Habár elveszett költemények aligha emelkedtek túl a közönséges verselési kísérleteken, tömegesen fenmaradt levelei azt mutatják, hogy szívesen és nagyon ügyesen forgatta a tollat.

Már a sűrű levelezés fokozott művelődési hajlam tünete ama korban; anyja Homonnay Mária még nem maga írta, hanem mindig tollba mondotta leveleit. Mária bizalmasabb levelezésénél többé nem használta a titkár vagy irnok segélyét s sajátkezű leveleinek fenmaradt aránylag igen nagy száma levelezése rendkívüli terjedelmére vall. Alig van családi levéltár, melynek mélyéből Széchy Mária-féle levelek nem kerülnének elő. Pedig a mi magánlevél a múltból fenmaradt, azt inkább a véletlennek, mint az utódok kegyeletének köszönhetni, mert azok, kik a levéltárakat időnkint rendezték és selejtezték, minden iratot, a mi nem birtokügyre vonatkozott, kérlelhetlenűl az enyészetnek szenteltek. Ha ily barbár eljárás után két század múlva a sok megmaradt Széchy Mária sajátkezű levelezéséből, ez ama levelezésnek igen nagy arányairól tanuskodik. Irásmódjában, kifejezéseiben tőrül metszett magyaros szellem nyilatkozik és levelei ama kor más előkelő magyar hölgyeivel legalább is egy színvonalon állanak.

Az olvasás szintén kedvelt foglalkozásai közé tartozott. Nem csupán az épületes könyveket szerette; kora másnemű ilyes termékeit sem hanyagolta el.

A vallás túlsúlyát az akkori közéletben híven visszatükrözte az irodalom. Azok a nyomtatványok, melyek a XVII. század első nyolczvan esztendejében magyar nyelven megjelentek s melyek együttvéve nem érik el az ezeret vagyis sokkal kevesebbet tesznek, mint a mennyi ma egy év alatt közrebocsáttatik, a naptárak, és jelentéktelen apró nyomtatványok leszámításával, melyekre az egész termelés igen tetemes százaléka jut, kiválóan egyházi, vallásos, dogmaticai vagy vitázó jelleműek voltak. Sok az ájtatosság kielégítésére szolgált s a különböző imakönyvek minden felekezet híveinél közkézen forogtak.

Megjelenésöket azonban nem a közönség részvéte tesz lehetővé. Már akkori iróink panaszkodnak, hogy a magyar nép nem igen szeret olvasni, nem vásárol könyvet s így nálunk nem lát annyi jó munka napvilágot, mint másutt.[202] Mæcenas, bőkezű pártfogó nélkül, ki a nyomtatási költségeket fedezte, igen kevés író bírt a világ elé lépni. Igy azután megtörtént, hogy néha a sürgős szellemi szükséglet kielégítésére szolgáló könyvek is teljesen elfogytak. Mikor Báthory Zsófia fejedelemasszony a kath. hitre át akart térni, Szelepcsényi Györgytől, akkor még püspöktől, magyar imádságos könyvet kért. De a püspök nem bírt hamarjában magyar imakönyvre szert tenni s latinnal volt kénytelen az özvegy fejedelemnőnek[203] szolgálni.

Ez irodalmi viszonyok mellett a nagybirtokos főurakra hárult a hivatás, hogy pénzbeli támogatásuk tegye lehetővé a legszükségesebb könyvek megjelenését. Mint akkor az egész világon, úgy nálunk is az irodalom lendülete igen nagy mértékben attól függött, hogy bőkezű nagy urak akadjanak, kik a kiadás költségeit fedezzék. Szerencsére minden időben támadtak áldozni kész hazafiak és honleányok s a régi irodalom nemcsak legkiválóbb munkásai nagy részét ujonczozta a főrangúak köréből, hanem a könyvek legtöbbje szintén az ő költségökön adatott ki.

A ki nem volt elég vagyonos, hogy szelleme termékeit saját pénzén kinyomassa, azt főrangú patronusra utalták a körülmények. A sok közt Gyöngyösi, Murányi Vénusa kétségkívül szintén Wesselényiék költségén jelent meg, miért azután mint itt a költő, egy prózai műveknél a szerző azzal fejezte ki háláját, hogy a nagylelkű pártfogónak ajánlotta művét.

Mint egykor anyja, úgy a maga idejében Széchy Mária sem vonta ki magát állása ebbeli kötelességei alól. Gyöngyösi Istvánné kívül még három – tulajdonképen négy – munka jelent meg hozzá intézett ajánlattal s kétségkívül az ő költségén, a mit a kiadók határozottan meg is mondanak.[204]

A nádorné áldozatkészsége a kor irányának megfelelően főleg az épületes irodalom terén érvényesült. D a kiszemelt könyvek nemcsak buzgó, istenes szellemről, hanem kiváló ízlésről és itélőtehetségéről tanuskodnak. A költségén megjelent munkák legtöbbje nem új, hanem régi hírneves művek új kiadása. Ismerte, olvasta őket már előbb s azt akarta, hogy a lelki vigaszt, melyet belőlök merített, mások szintén minél nagyobb mértékben élvezhessék. A nagyhírü Pázmány bibornok nehezen kapható vagy egészen elfogyott két igen kitünő könyvét tette közzé. Az egyik, Kempis Tamás műve Krisztus követéséről a világirodalom egyik legismertebb alkotása, mely számtalan fordításban és kiadásban, sok milliónyi példányban terjedt el a földgömb minden részén s a jelenkorban sem vesztett rendkívüli népszerűségéből. A nyomtatás és kiállítás szépsége arra vall, hogy Széchy Mária nem kimélte a költséget s a tetszetős formával is terjeszteni törekedett a hírneves munkát[205] a közönség körében.

Még értékesebb kiadvány Pázmány Péter imádságos könyvre, a XVII. század magyar épületes irodalmának legnagyobbszerű terméke, mely a maga nemében nyelvi és eszmei tekintetben igazi classicus mű s kiállja az összehasonlítást amaz idők bármelyik más, költői vagy prózai alkotásával. Széchy Mária teljesen átérezte e nagy munka irodalmi és vallás-erkölcsi értékét s a jámbor hívek lelki üdvére adta ki, felhívta őket, hogy érte is imádkozzanak.[206] [207]

A könyv pazar fénynyel van kiállítva s képei külön e kiadáshoz készültek még pedig hazai művész által,[208] mert a metszeteken látható összes alakok, koruk magyar viseletében, sőt a férfiak a török módra nyirott hajjal ábrázolvák s meglehet, hogy az egyik kép, a communio épen a murányi kápolnát tünteti föl, a mint benne Wesselényi és neje Mária végezik ájtatosságukat.

De Mária lelkén nem csupán a vallás uralkodott. Egyik mozzanata maradt az egyéniségének s a mint nem vonta el a világi szórakozásoktól, úgy olvasmányai köréből a világi irodalom termékeit sem zárta ki. Balassa és Gyöngyösi versein kívül olvasott egyebet is s vásároltatott a «historiák»-ból, melyek a XVII. század nemzedékeinek népszerű olvasmányait tették. Salamon és Markalf, Pontianus, Fortunatus czímei az akkor már közkézen forgó ilynemű historiáknak, melyek széptani érték tekintetében alanti fokon állanak ugyan, de korunkban mindenesetre szükségletet elégítettek ki. Meglehetősen kedvelt szellemi táplálékul szolgáltak s szabad óráiban a nádorné is szívesen olvasta őket.[209]


28. COMMVNIO.
A Communio czímű kép Pázmány Péter imakönyvének
Széchy Mária költségén megjelent kiadásában levő egyik rézmetszet után készűlt.


Ép úgy megmaradt benne a zene iránti fogékonyság élete későbbi szakában. Mint minden főúri udvartartásban, kétségkívül Murányban is voltak trombitások, muzsikusok, kik a lakomák közben vidám dalokat, magyar és idegen melodiákat szokták játszani. A tamburán kívül később már a guitare is meghonosult Murányban.[210]

Itt fejlődött a nádori udvar folyton előkelő társas élet középpontjává. Jöttek-mentek a vendégek, a jó barátok, kik hivatalos dolgokat végezni vagy mulatni jártak a várba. Wesselényi egy levele fentartotta ama lucullusi lakomák étlapjának egyikét, melyeket Széchy Mária szokott vendégeinek rendezni[211]. A modern inyencz válogatósságát, ki az öt világrész legexquisitebb termékeit élvezheti, az az étlap nem igen elégítheti ki. Nehéz, zsíros ételek, minden honi termékből az ősi nemzeti konyha szabályai szerint készítve kerűltek az asztalra. De azért megvolt bennök is a változatosság; a hús, tészta, főzelék sajt legkülönfélébb combinatiói szerepelnek. Különösen a fogások bősége és az ételek nagy tömege jellemezte az akkori lakomákat. Efféle ebéd természetesen a szeszes italok, bor és sör roppant mennyiségét igényelte. A sört Wesselényiék saját embereikkel gyártatták s Mária csak később hozatott a maga szükségletére Sziléziából sört. Boruk szintén saját termésökből kelt ki. A tokaji hegyen igen nagy szőleik voltak s a közönséges asztali bor pompás minőségben szintén birtokaikon termett. Fogyasztották is bőven s 1660-ban, midőn a politikai események folytán gyakran s néha hetekig voltak távol, a fínomabb tokaji aszún és ó-borokon kívül csupán a «gróf és a grófné ő nagysága asztalán» nyolczvanhat akó közönséges, főleg magyarbéli bor fogyott el.


29. LIPPAY GYÖRGY.
Wiedemann Com. Gloriæ II. gyűjteményéből.



30. SZELEPCSÉNYI GYÖRGY.
Wiedemann Com. Gloriæ II. gyűjteményéből.

Nemcsak az említett évben, de máskor is sűrűn kisérte férjét Mária gyakori útjain. Udvari ünnepélyekre vagy nagyobb eladások és vásárlások eszközlésére vele járt Bécsbe, hova sürgősebb szükség esetén egyedül is fölrándúlt, az országgyűlések idején vele volt Pozsonyban, elkísérte másnemű hivatalos útjain, látogatásokat tett vele a főuraknál[212] s a hol megjelent mindenütt tisztelettel fogadták és kitüntetésekkel halmozták el. Különösen a felvidéki városok ünnepelték néha valóban fejedelmi pompával s mindenféle ajándékkal tisztelegtek nekik.[213] Még Beszterczebánya is, hol igen gyakran megfordultak, mindig megragadta az alkalmat, hogy némi figyelemben részesítse előkelő vendégeit. Főleg bor és hús képezték az ajándék tárgyát, mely akkor sem maradt el, ha Mária egyedül járt a városban.[214]

Összeköttetései az ország minden részére, minden körére kiterjedtek. Mint a polgárság és a közép nemesség, úgy az egyházi és világi főurak legkiválóbbjai szívélyes érintkezésben álltak és leveleztek vele. Nem csupán az ország legfőbb papja, Lippay György esztergomi érsek tüntette ki barátságával s nem csupán ő időzött egy ízben hosszasan Murányban.[215] Pálffy Tamás és Szelepcsényi György püspökök szintén Wesselényiék szűkebb baráti köréhez tartoztak. Mária általában kedvelte az egyházi embereket. Udvari papjai mindig előkelő helyet szoktak elfoglalni környezetében. Igen gondosan válogatta meg azokat, kiket maga mellé vett. Nagy igényeket intézett hozzájok, megkövetelve, hogy jó magyarok, tanult emberek és erkölcsös életüek legyenek.[216] Ama rokonszenv és jóakarat, melyet Mária későbbi hányatásaiban a papság részéről tapasztalt, csak viszonzása volt a buzgalomnak, melyet a nádorné boldogabb időkben a vallás és az egyház iránt tanusított. Szerette az épületes prédikácziót hallgatni, gyakran templomba járt, részt vett az ájtatosságokban s nemcsak szegényekkel, hanem kivált a szerzetesrendekkel szemben mindig bőkezű tudott lenni. Mint férje, úgy ő is különösen kedvelte a Ferenczieket, de jezsuiták és más rendek is tapasztalták a bőkezűségét. A murányi kápolnát a katholikus egyház kívánta fénynyel rendezte be, ellátta mindennel még akkor is, midőn számtalan anyagi bajjal küzködve a költségek fedezése már nehezére eshetett.[217] De e vallásos buzgalma mellett épen úgy, mint férje maga sem tért le a más felekezetűek iránti türelmesség ösvényéről s a mint udvarában tisztei, cselédei közt mindig nagy számmal akadt a nem katholikus, úgy protestáns jobbágyainak is kegyes úrasszonyuk maradt folytonosan. Áttérése után sem üldözte, sem nyomta el őket s jószágain főleg Gömörben ép oly háborítlanul éltek tovább is,[218] mint egykor Széchy György és Homonnay Mária idején.

Kora világi főuraival Széchy Mária szintén élénk érintkezésben állt. Akadtak bőven jó emberei, de ellenségei és irigyei is mint mindenkinek, ki a nyilvánosság előtt kiváló állásban él s előkelő társadalmi positiót foglal el. Azok, kik valóságos vagy képzelt sérelmek folytán férjére haragudtak, átvitték ez érzést ő reá is. Különösen gróf Nádasdy Ferencz országbiró, kora egyik leggazdagabb, nagy műveltségű, de indulatos főura, ki nem tudta Wesselényinek megbocsátani, hogy az ő dicsvágya czélját, a nádorságot elérte, későbbi, időnkint való megbékélésök daczára mindig rossz akarója maradt Máriának. A hol csak lehetett, rosszat beszélt róla, mocskolta, ócsárolta s a mi pletykát hallott, azt tovább terjesztette, mi miatt Wesselényi egyszer meg is intette, Mária pedig keservesen panaszkodott az országbíró e magaviselete miatt.[219] Az efféle episodok azonban nem gátolták sem Széchy Máriát, sem Nádasdy Ferenczet, hogy meg ne béküljenek, mihelyt érdekeik és törekvéseik azonossága ezt hozta magával.

De voltak sok jó emberei is. A Pálffy, Eszterházy, Erdődy, Homonnay, Thököly, Csáky s más főúri családok számos tagjával folytatott élénk társadalmi érintkezést. Bizalmas emberei közé tartoztak Zichy István, Koháry István, Andrássy Miklós, Barkóczy István s a kor más ismertebb szereplői, kik amaz időben rakták le alapjait családjok későbbi virágozásának. A Dunán túl birtokos Széchy rokonság, Gáspár, György és Péter grófok iránt jó akaratot táplált s 1666-ban önként és ingyen nekik adományozta – férje beleegyezésével – a Széchyek ősi fészkét, Balogvárát,[220] melyet egykor Wesselényi tízezer forinton váltott meg éppen a három gróf atyjától.

Legérdekesebb azonban viszonya kora legnagyobb magyarjához, Zrínyi Miklóshoz, ki vér szerinti rokona, unokaöcscse volt. Az érzés, melyet a nő kora kimagasló alakjai iránt táplál, egyéniségének megitéléséhez csalhatatlan eszközt szokott nyújtani. Széchy Mária személyesen ritkán érintkezett a költő-hadvezérrel, de tisztelte-becsülte a legnagyobb mértékben s Vitnyédi, ki Zrínyinek benső embere, Wesselényinek esküdt ellensége volt, ismételve kénytelen hangoztatni, hogy férj és feleség a legmélyebb tisztelettel adóztak Zrínyi nagy egyénisége iránt. Mikor egyszer nálok járt, azt jelentette Zrínyinek: «Mind az úr, mind az úrasszony ő nagysága atyai és atyafiui szeretetek és szolgálatok ajálása után én eléggé affectusokat meg nem irhatom, kiváltképen az asszonyét». Mária ekkor betegeskedett s kilátásba helyezte, hogy Zrínyiről végrendeletében is megemlékezik s mikor Vitnyédi Zrínyi egy levelét adta át Borynak, hogy Mária kezébe juttassa, Bory azt mondta, hogy asszonyát ez a levél annyira megörvendezteti, hogy ha félig holt volna is, még egyszer életre hozná.[221] Midőn 1662 végén híre terjedt, hogy az ifjú Rákóczy Ferencz meg akarja Zrínyi Péter leányát kérni, Mária rögtön felajálotta közvetítését s kész volt nagy utazást tenni, hogy a házasságot létrehozza.

Igen élénken világítja meg Széchy Mária társadalmi szereplését amaz érintkezés, melyben kora hölgyvilágával állott. Nemcsak az alatta állók vették igénybe jólelkűségét, mint a nagy számmal fenmaradt kérőlevél mutatja, melyben özvegyek, árvák s más ügyes-bajos asszonyok könyörögnek pártfogásáért a nádornál.[222] Készségesen szolgált mindenkinek, levelezett vagy érintkezett a kor legelőkelőbb hölgyeivel s nem csupán üzleti vagy olyan ügyekben, melyekben szívességet kellett tennie. Báthory Zsófia, II. Rákóczy György fejedelem özvegye, mindaddig, míg az ő rideg és kérlelhetetlen royalismusa meg nem botránkozott az összeesküvésben való részvételén, nagyon szívélyes viszonyban állt Máriával s tudva, milyen kedve telik a borászatban, a Hegyalján több szőlőt adományozott[223] neki és férjének. Viszont Mária a legnagyobb szolgálatkészséget tanusított a fejedelemasszony iránt s még betegsége idején sem hanyagolta el érdekeit.

Kora egy másik özvegy fejedelemasszonyával Kemény Jánosné – Lónyay Annával szintén levelezett s személyes összeköttetésben állt.

Nagyra becsülte őt az erdélyi fejedelemné, Apafi Mihály neje, a derék, férfias lelkű Bornemisza Anna.[224] Írtak neki Erdélyből is sokan, így Bánffy Dénesné s mindnyájan, magyarországiak és erdélyiek a tisztelet sokféle jelével halmoztak.

Az egykorúak sok ezerre menő ránk maradt magánlevelezésében semmi nyoma nincs azoknak a frivol szerelmi kalandoknak, melyek szinhelyévé utóbb a hagyomány a murányi udvart tette. E szóbeszéd nem is a XVII. századból származik, hanem azon időből, midőn Széchy Mária mint történeti alak egészen feledésbe ment s Gyöngyösi Murányi Vénusa alapján egy legendai Széchy Mária keletkezett, ki nagyon kevés rokonságban állott a történetivel.

A monda, a hagyomány szabadon működött s úgy színezte ki a murányi életet, mint neki tetszett. Széchy Mária erkölcsei bizonyára nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak kora hölgyeinek, átlagos moralitásánál. De ez időből nyilvános botrányok s afféle viszonyok sem fűződnek nevéhez, melyek kortársai erkölcsi felháborodását keltették volna fel.

Az előkelő társadalmi állás, melyet elfoglalt, sok oldalu összeköttetései szigorú és tiszta életű nőkkel, emelkedett szellemű férfiakkal, a jó erkölcsre kényesen ügyelő főpapokkal arra vallanak, hogy nyilvános és társadalmi szereplésében a kortársak nem találtak kifogásolni valót.

Forrongó, izgatott időszakban élt. A főurak személyes torzsalkodásit és versenygéseit nagy és mélyreható politikai, felekezeti és egyházi küzdelmek kisérték.

Kimagasló állásában Mária a legkülönféle elvek és irányok zászlóvivőivel nemcsak meg tudott férni, de csakhamar bizalmokat is megnyerte s az ellentétek köréje csoportosultak abban a kétségbeesett, de nagyarányú mozgalomban, «a miben – mint Wesselényi írta – a nyughatatlan világ mostan forgatja készülendő tragœdiáját».[225]

IV.



Részvétele az összeesküvésben.

A XVII. század második felével heves rázkódtatások, végzetes mozgalmak színhelye lett a királyi Magyarország. A száznegyven esztendei török rombolás hatásai, a rendi és felekezeti ellentétek, az udvari és nemzeti irányok örökös küzdelmei az örvény szélére hurczolták a magyarságot. Egykori területéből csak apró foszlányok maradtak meg számára s ottan is a megsemmisülés veszélye fenyegette régi intézményeit és vallását, mert a magyar nép túlnyomólag protestans volt s egykorú állítások szerint a katholikusok alig tették a lakosság egy hetedrészét.

A harmincz éves háború viharai az európai szárazföld minden államában megszilárdították a fejedelmi önkényuralmat. Őt támogatta a polgári elem, a szellemi és anyagi munka társadalma, mely a középkor rendi kiváltságainak széttörésére készségesen egyesült a királyi hatalommal. A közhangulat iránya, a privilegiumok bástyáin kívül álló nagy és művelt, vagyonos néprétegek rokonszenve kísérte a királyt mindenütt, hol a rendi szabadságok megdöntésére vállalkozott. Francziaországban, a német államokban győzött a fejedelmi absolutismus; Angliában, hol egy ideig a népjogok, de nem a nemesi kiváltságok, hanem az igazi democratia előharczosai kerekedtek felül, ismét előtérbe léptek a Stuartok kényelmi törekvései. Az új államgyakorlattal egyidejüleg új államtan keletkezett, mely a királyi igényeket tudományos elmélet alakjába öltöztette s a sajtó csatornáin vezette be a művelt világ közvéleményébe.

Erős, ellenállhatatlan absolutisticus irány terjedt el Európaszerte s átcsapott hozzánk is, hol a kath. és nemz. magyar királyi hatalom már régóta titkos vagy nyilt, de nem szünetelő háborúban állt a protestans hitére és magyarságára féltékeny nemzettel. A század első felében a királyi területen élő magyarságok hathatós támaszt nyújtott e küzdelmekben az ifjúi erőtől duzzadó erdélyi fejedelemség.

De a század derekán szörnyű catastrophák sujtották a bérczes országot. A dermedtség, a haldoklás állapotába jutott s nem nyújthatott többé oltalmat senkinek. A hazafiak fölismerték a kétségbe ejtő helyzetet, az óriási veszélyeket, melyek a nemzetet, legalább a régi alkotmány és kiváltságok nemzetét, az uralkodó osztályokat, fenyegették.

Egyfelől a nemzeti erők rohamos csökkenését, másfelől a királyi hatalom ép oly rohamos szilárdulását észlelhették. Nyugtalanság, rémület fogta el a hazafiakat; a katholikusok a rendi alkotmányt, a protestansok vallásukat féltették. Nem csupán saját érdekeik, roppant terjedelmű nemesi szabadságaik miatt aggódtak. Ösztönszerűleg érezték, hogy új korszak hajnala hasad, melynek bizonytalan ki nem számítható alakulata az egész magyarság lételét, fenmaradását fenyegetheti.

Van valami rettenetesen megható abban a honfi-bánatban, mely a kor vezérlő egyéniségeit elfogta.

Zrínyi Miklós siralma a haza vesztén[226] csaknem oly szívszaggató kitörésekben nyer kifejezést, mint 1848-ban Széchenyi Istváné. Gróf Nádasdy Ferencz, az országbiró, a kétségbeesés pessimismusán át nézett a jövőbe s Wesselényi Ferencz nádor nem sokára szintén lehetetlennek látta a haza bajainak törvényes úton való orvoslását. Pedig egy ideig még bízott, reméllett. Kitörőfélben állt a török háború, mely régóta sürgetett az ország. Nyilvánvaló volt a török állam roppant elgyöngülése s azt hitte mindenki, hogy végre-valahára ütött a felszabadulás hőn várt órája.

Azok a körlevelek, melyeket a nádor 1663-ban a megyékhez intézett, fegyverre szólítva őket, csupa lelkesítő, izgató vezérczikkek telve hévvel, tűzzel, hazafias reménnyel. Fel akarja venni a «guzsalyon fonó rokkát érdemlő becstelenségre jutott» nemzetet, s azt kiáltja «méltóságos asztalok fölött, ki bor, ki komlós sör süsétől meghevűlt bátrak tegyetek, harczoljatok». Szétküldötte a hazában a véres kardot «nyársot» – csak képletileg ugyan, patensére arasznyi nagyságú veres nyárs volt festve – s elrendelte, hogy « a ki 16 éves s fegyvert avagy csak botot foghat édes hazánk szabadítására s a pogány ellen fölvegye». Buzgalma annyira ment, hogy a kortársak állítása szerint összes jószágait el akarta adni, hogy a pénzen hadat fogadjon s csupán neje tartotta vissza e nagy áldozattól.[227]


FELSŐ-MAGYARORSZÁGI INSURRECTIO 1664-BEN SZENDRŐ VÁRA LÁTKÉPÉVEL.
A Lafranconi-gyüjteményben levő egykorú rézmetszet után.
A nagy műlap, mely az 1664-ben Szendrő alá gyűlt felsőmagyarországi insurrectiót tünteti föl,
Szicha György híres egykorú metszetének hű hasonmása. A kép egyik igen szép példánya,
melyről a másolat vétetett, Lanfranconi Enea ismert gyűjteményében van.

De lelkes szavai, szünetlen utazásai, erőködései, mind sikertelenek maradtak. Hiába fenyegetődzött, hogy a késedelmezőket nyársra vonatja, vagyonukat lefoglalhatja; a magyar nemesi fölkelő sereg, mely lassan s nagy későn Szendrő vidékén az északkeleti megyékből négy-ötezer főnyi számban összegyűlt, semmiféle befolyást nem gyakorolt a hadi események menetére. A mily lassan gyülekezett, oly hamarost szétoszlott a nélkül, hogy az ellenséggel mérkőzött volna. A király magyar részről ily kevéssé támogatva, a magyarok tudta nélkül kötötte meg a legcsúfosabb békét, mely valaha a törökkel létrejött. Az új szerződés, a vasvári (1664) az ország ama csekély maradékát is megnyitotta az ellenségnek, mely pusztító kalandozásaitól eddig rend szerint mentve volt. Hogy ez mit jelent, száz esztendő alatt eléggé megtanulhatták a magyarok. Egy jajszó hangzott végig az országon s míg az udvar elkeseredve a tapasztaláson, hogy a háborúban a nemzetnek kevés hasznát vette, érdekeit, vezetőit, intézményeit rendszeresen mellőzni kezdte, viszont a nemzet látva, hogy a király maga is a töröknek szolgáltatja ki, mindinkább megbarátkozott a szultánnak való önkéntes behódolás eszméjével.

Wesselényi «a vénült nádorispán», mint magát 1664 végén nevezi, a két ellenétes irány közé szorúlva, föl és lefelé mérséklőleg igyekezett hatni. De egyre jobban tapasztalta, hogy az udvarnál elvesztette befolyását, s nem hallgatunk reá. Mély lehangoltság fogta el, s a szenvedett sérelmek lassankint olyan kedélyállapotba hozták, hogy őt is elragadta a közvélemény, a nemzeti irány áramlata. Végre maga állt élére annak a nagy mozgalomnak,[228] melynek korszakos jelentősége lett a magyar állam történetében, mert évtizedekig elhuzódva, hullámaiba temette a régi világot s véres áldozatok, nagy nemzeti csapások árán átvezette a magyar állam hajóját a középkorból az új időbe.

A felekezeti ellentétek már az 1662-ki országgyűlésen összeütköztek; a protestansok fegyverkezni készültek s különösen Wesselényit ostromolták panaszaikkal, fenyegetéseikkel. Jöttek-mentek Murányban a felvidéki megyék követei, azt mondva, hogy «nincs a magyaroknak nagyobb lábütő kövük» a nádornál, «azért el kellene gördíteni».[229] De sem Wesselényinél, sem Széchy Máriánál nem találtak meghallgatásra. A nádor még az udvartól várt segélyt, sőt a lesujtó vasvári béke után sem egyhamar birt az eszmével megbarátkozni, hogy a koronás királya ellen pártütővé legyen. Maga figyelmeztette az irányadó köröket a szárnyaló hírekre, megindúlt mozgalmakra; különösen azt nem akarta elhinni, hogy Zrínyi Miklós évdijat húz a franczia királytól s a conspirált magyarok folytonos fenyegetései daczára biztosította az udvart, hogy semmivel nem gondolván, eljár hűsége megmaradásában.[230]

De Bécsben közönyösen fogadták Wesselényi figyelmeztetéseit. Nem féltek a magyaroktól. A béke a törökkel meg volt kötve s az udvar a szultán jóakaratát hajhászta, hogy egész erejét a magyarok ellen fordíthassa. Ez még tűrhetetlenebbé tette a vasvári béke alkotta helyzetet az országra. Egész megyék pusztultak el a török portyázások folytán; a felvidék és a Dunán túl közt az érintkezés nagyon megnehezült. Mióta a török Érsekujvárból a Vágvölgyét folyton fenyegette, utazni sem lehetett arra biztonságban. Maga Széchy Mária tapasztalta és panaszolta ezt. A murányi várhegy alatti falu, Murányalja, már török hódoltság volt; ha a nádorné valamelyik jószágára rándult, a törökök támadásnak volt kitéve s megtörtént, hogy kerülő utakon kellett a rablók elől kitérnie. Saját szemével látta a pusztulást, melyet az új békekötés Gömörben s a szomszédos vidékeken okozott. Fájdalmasan emlékezett meg Fülek tartománya, az Erdőhátság, a Rima melléke szenvedéseiről, melyeket folyton járt a török. Szíve fájt a sokféle kínzás, sarczolás, zsarolás láttára, melyeknek «ezzel a békességgel» kitették a szegénységet s midőn végre Bory Mihály által a confœderatusok, liguisták, interessatusok, mint az összeesküvőket nevezték, Wesselényit megnyerték terveiknek, neje sem volt azon hangulatban, hogy e válságos lépéstől visszatartsa. 1666 elején Wesselényiék a mozgalomhoz csatlakoztak.

Nincs többé olyan összeesküvés hazánk történetében, mint az, mely a vasvári béke után létesűlt s 1670-ben a nemzet és királya közt a csaknem félszázados fegyveres küzdelmet megnyitotta. Nemcsak azért, mert a nádor, a primás, az országbiró, a horvát bán, Erdély választott – nem tényleg uralkodó – fejedelme – mindnyájan katholikusok – álltak a főleg protestans tömegeknél népszerű mozgalom élén. Azzal is emlékezetes az, hogy a magyar nők soha oly tevékeny szerepet nem játszottak politikai mozgalomban, mint akkor. Úgy szólván egy asszony kezdeményezte; egy másik asszony volt éltető eleme, némileg középpontja sokáig. Az első lépést Zrínyi Péterné – Frangepán Kata – tette, midőn férje tudta nélkül a franczia diplomacziával érintkezni kezdett s így a mozgalom addigi helyi jellegét nemzeti-, sőt nemzetközivé változtatta át. Csakhamar Széchy Mária lépett előtérbe a nagy drámában, melybe Kemény Jánosné, az özvegy fejedelemasszony szintén belejátszott, míg az ellentáborban Báthory Zsófia férfias elszántsággal lobogtatta a royalismus zászlóját.

Magyarország nádorában a mozgalom tekintélyes vezetőjét, nejében pedig munkás tagot nyert, kinek különösen az jutott feladatul, hogy az ország távoli vidékein szétszórt összeesküvők érintkezését, irásbeli összeköttetéseit közvetítse. Egy asszony levelezése kevésbé kelthetett gyanut, másrészt a sokat betegeskedő nádor a bizalmas értesítések megirásánál természetszerűen inkább nejét vette igénybe s így Mária mintegy a titkári, irásbeli teendőket végezte az összeesküvésben. Az interessatusok czifrás – chifferes – leveleiben a nádort a 120., nejét a 125. szám jelölte.[231] 1666 nyarán Wesselényiékkel régi rosszakarójok gróf Nádasdy Ferencz országbiró kibékült, s októberben már sűrű levelezést folytatott Széchy Máriával,[232] ki mint asszony nem adhatott ugyan irányt a mozgalomnak, de főleg férje gyöngélkedése idején észrevehetőleg befolyásolta menetét a nélkül azonban, hogy egyetértésben hozhatta volna a vezetőket. Míg Zrínyi Péter fellengző lelke a távolban, a franczia segélyben kereste az ország felszabadításának eszközeit, addig a nádor a sokkal közelebb levő Erdély és a szultán támogatását próbálta megnyerni.

Széchy Mária egész erejével megragadta az ügyet. Közeledett a hatvan esztendőhöz, idegzetét nagyon megviselték ugyan a gyakori betegségek, de lelke hevét az idő még mindig nem oltotta ki egészen. Bízott a vállalat sikerében; bátorított, kitartásra intett mindenkit; küldöttei, levelei eljutottak messze földre, Erdélybe és a Dunán túlra s a míg férje élt, erős támasza maradt a mozgalomnak, mely a nádor vezetése alatt a törvényesség külső látszatából sem vetkőzött ki teljesen.

Reá még különösen az a nagy feladat hárult, hogy férjét, a beteges Wesselényit, ki a közelebbi halál előérzetében olykor-olykor nyugtalankodni kezdett, sőt társai kalandos tervein elkeseredve, a királylyal való kibékülésre gondolt, állandóan megtartsa az ügynek. Mária ezt a czélt sem tévesztette szem elől. Biztatta a kételkedőket, ne féljenek árulástól és életét kötötte hozzá, hogy férje kitartóan megmarad a nemzeti táborban.[233]

Nem csupán az irásbeli érintkezést közvetítette a főbb vezetők közt. Ha kellett személyesen is összehozta őket. Mikor I. Rákóczy Ferencz megkérte Zrínyi Ilonát s atyja Péter 1666 február havában Csáktornyáról a felföldre, hová akkor a török uralom folytán a Vágvölgyén át szoktak utazni, kísérte menyasszony leányát, Széchy Mária az érkezők elé ment Zsolnára s Zrínyi Pétert elhozta Beszterczebányára a gyöngélkedő nádorhoz. Abban állapodtak meg, hogy hazamenet a bán Stubnyára jön s ott újra találkozik Wesselényiékkel, mit meg is tett s az ottani fontos tanácskozásokban a nádorné szintén részt vett.

Ősszel Mária Nádasdy Ferenczczel találkozott s nem sokára Pozsonyba, onnan Bécsbe kísérte férjét, hol nagy ünnepélyek közt ülték meg Lipót király lakodalmát.

A nádorné ekkor vett utoljára részt az udvari ünnepélyekben. De a mozgalom vezetői kevésbé fényes mulatságokkal, mint inkább saját ügyeikkel foglalkoztak Bécsben is. Mária ekkor külön hitlevelet adott Nádasdy Ferencznek üdvözlendő keresztény hitére fogadva, hogy holtig jó akarója lesz, titkait megőrzi s előmenetelét mindenképen előmozdítja. Nádasdy hasonló okmányt állított ki Máriának, ki a császári székvárosból sem szünt meg bátorítani az országban maradt párthíveket s leveleivel új reményt öntött a csüggedőkbe.

Mi vitte reá ez asszonyt, ki az ország legelőkelőbb állását foglalta el, kinek annyi veszteni valója volt, hogy a legalább is kétes kimenetelü, sőt minden fellengző terv, franczia segély és török támogatás daczára kezdettől fogva reménytelen vállalathoz csatlakozzék? Sikertelenség esetén öreg napjaira szenvedést, megalázást várhatott; egy hosszú élet munkájának minden eredményét, társadalmi állását, személyes szabadságát, vagyonát tette koczkára.

És siker esetén minő jutalmat remélhetett? Kortársai magasröptű ábrándokkal gyanusítják. A trónra vágyott, királyné akart lenni, mondja róla a hagyomány. Fölébredt-e lelkében ez a merész, vakmerő gondolat? Pár esztendő mulva legalább a külföld egyes köreiben nagyon alászállt a magyar királyi korona értéke, mert olyanokat is emlegettek trónkövetelőkül, mint Wesselényi László, a nádor hülye fia vagy olyanok is álmadoztak a magyar koronáról, mint Bethune marquis, a franczia király varsói követe. Gondolt-e Széchy Mária is ilyesmire? Férje halála után Nagy Ferencz mindig azzal biztatta, ne féljen semmit «meglátom – írja vallomásában – úgy fog tartani, mint egy királynét, a dolgok pedig vagy ő felsége részére fordúlnak vagy nem, az én dolgom mind jól leszen». Csak ily értelemben gondolt arra, hogy egykor «kis királyné» lesz vagy pedig valóban az ország királynője akart lenni? Akár saját dicsvágya, akár a közhangulat sodra, az idők szelleme ragadta el, melynek akkor csupán egyetlen asszony, Báthory Zsófia tudott ellenállani, annyi kétségtelen, hogy sokáig vérmes reménynyel bízott az ügy sikerében. Hazafias érzése, a szeretet, melylyel férjén csüggött, bizonyára belejátszottak elhatározásába s a törődött, vénülő asszony a politika sikamlós lejtőjére kerűlt, öreg napjaira kitéve magát mindazoknak a sorscsapásoknak, melyek nagy állami válságokat kísérni szoktak.

Ha eleinte dicsvágyó álmok befolyásolták, ha egyideig remélhette, hogy a nádor, a prorex oldalán talán feljuthat a királyi trónus magaslatára, vérmes lelkének ez ábrándját a sors csakhamar megsemmisítette.

Férje, gróf Wesselényi Ferencz, kevéssel a reményteljes bécsi tartózkodás után súlyos betegségbe esett.


SZÉCHY MÁRIA HITLEVELE 1666-BÓL.
A bécsi és kir. titkos állami levéltárban levő eredeti után.

V.



Férje halála.

Wesselényi Ferencz élete, fényes pályája végéhez közeledett. Évtizedek óta gyötörte a betegség s neje szerető ápolásának köszönte, hogy időnkint kiheverte a bajokat. Fárasztó foglalkozása, egészségfogyasztó életmódja és lakmározásai egyaránt lehetetlenné tették, hogy a gyakori fürdőzés teljesen talpra állítsa. Egyre panaszkodott, sokszor volt ágyban fekvő beteg s halála híre minduntalan elterjedt az országban. Már 1657-ben fölmerült ez a hír s utóbb néhányszor ismétlődött.

De csak 1666 tavaszán lett a nádor olyan beteg, hogy a halálra kellett előkészülnie. Akkor is Stubnyán használta a hévvizet. Ott készíté el végrendeletét, mert nem volt többé ereje az illetékes forum, a törvényszabta hiteles hely elé menni. A turóczi konvent küldte el hozzá két tagját s a beteg előttök rendezte vagyoni viszonyait, nejét nevezve ki egyetemes örökösévé, kiről a szeretet és rokonszenv legbensőbb kifejezéseivel emlékezett meg.

Életereje azonban még egyszer fellángolt. Jobban lett s elég kedvezően töltötte az év hátralevő részét. Mikor nejével Lipót király menyegzőjén Bécsben időzött, Wesselényi az összeesküvőkkel az egész tavaszra kiterjedő programmot állapított meg. Abban történt megegyezés, hogy a nádor 1667 február 28-án Beszterczebányán itélőszéket tart, melynek leple alatt az interessatusok minden gyanú nélkül gyűlésezhetnek s a további teendőkről tanácskozhatnak.

Wesselényiék január elején távoztak Bécsből s Pozsonyban nehány napot töltve télvíz idején Stubnyára mentek. Innen január 29-én indultak Beszterczebányára szánon, míg szekereik a Garam melléki úton mentek ugyanoda, mert azokkal nem juthattak volna a hegyen által. Az volt a szándékuk, hogy még a nádori szék megtartása előtt néhány napra ellátogatnak Murányba.[234]

De Wesselényi nem látta többé kedvencz várát soha. Már január 31-én fulladási rohamok gyötörték. Neje fájdalmasan panaszkodott állapotára, de noha maga is rosszúl érezte magát, éjjel-nappal a beteg ágya mellett maradt. Február második felében Wesselényi valamivel jobban lett s noha várva várta pozsonyi conventiós orvosát, dr. Gabrielit, nem sejtette, hogy napjai megszámlálvák. Nem először volt ilyen helyzetben s most is az isteni gondviselésbe vetett bizalommal remélte felgyógyulását.[235]

Neje hasonló bizalommal volt eltelve s fáradhatatlanul dolgozott a nemzeti ügy érdekében. Buzdította a confœderatusokat, hogy a kitűzött időre Beszterczebányán legyenek. «Csak serénykedjünk, megsegít isten bennünket» – írja, mert «minden elkezdett dolgaink, a mint más helyekről is írják, istennek hála, jó folyásban vannak».

Az interessatusok gyülekezni is kezdtek, de ugyanakkor Wesselényi állapota rohamosan a válságos fordulat felé közeledett. Márcz. 14-én a nádor fiókvégrendeletet tett. Ismétlé a szerető és hálás megemlékezést nejéről s ujólag egyetemes örökösévé nevezte ki. Fölemlíté, hogy nem tudja, ki háborgathatná Máriát az örökségben; legfölebb fia, Wesselényi László. De nincs hozzá semmi joga. Teljesen ki van elégítve. Ha azonban mégis bátorítaná élete társát, ha – a mit nem remél – gonosz emberek felbujtására «említett hőn szeretett hitvesemet ez a fiam bántaná bármilyen ürügy alatt, maradjon feje fölött apai átkom és verje meg az isten». Azután meleg szavakban ajálotta nejét Lipót király védelmébe s temetése iránt tett intézkedést. Azt akarta, hogy a murányi kápolnába temessék olyan ruhában, minőt a ferenczrendi barátok viselnek s hogy a szertartás minden nagyobb gyászpompa nélkül menjen végbe. Erre nejét átok súlya alatt kötelezte (eadem anathemate obligo et obstringo). Ellenben meghagyta neki, hogy gyászbeszédet mondasson koporsójánál a szerzeteseknek és szegényeknek alamizsnát osztogasson.

Míg Wesselényi a nádori szállás egyik termében a halállal tusakodott, a másikban, Széchy Mária szobájában az összegyűlt confœderatusok tartották gyülésiket. Mária meghivására Nádasdy Ferencz is megjelent. A beteg nádor azonban már semmit sem tudott a körülötte történő dolgokról, «akkor immár a halálnak fia levén», mint neje írja, ki szintén csak másodkézből értesűlt a közvetlen közelében folyó tanácskozások menetéről.

1667 márczius 27-én Wesselényi Beszterczebányán meghalt s Széchy Mária özvegyasszony lett.[236]

Megadással viselte az előre látott csapást s haladéktalanul intézkedett a holttest elszállításáról. A szomszéd Lipcse várába vitette, hová a legközelebbi éjjelek egyikén éjfél után egy órakor számos fáklya és gyertya fénye mellett érkezett meg.

Az elhúnyt végakarata föltétlenűl kizárta az országos gyászpompát. De ama szűkebb keretben, melyet a végrendelet kijelölt, az özvegy az elhúnythoz méltóvá igyekezett a temetést tenni, hogy «annyival inkább rendesebben s dicséretesebben mehessen végbe».

Gondoskodott egyházi férfiuról, ki gyászbeszédet tartson. Hogy a szónok az elhúnyt «méltóságához s jó dicséretes nevéhez, életéhez confirmálhassa» a prédikacziót, megküldötte neki a genealogiát és «dicséretes életének sok nevezetes Hectori actáinak leábrázolását». A murányi kápolna számára a Wesselényi által Eperjesen öntett harangokat hazaszállíttatta s egy-két jó szomszédját, az elhúnyt bizalmasabb embereit is meghivatta a temetésre, mely Murányban ápril 21-én ment végbe számos szerzetes s néhány meghivott vendég jelenlétében nagy kegyelettel ugyan, de az elhúnyt végakaratának megfelelő egyszerűséggel. Nem az ország tette sírba nádorát s a koporsót nem környezték a főuri világ képviselői, megyék és városok gyászkövetségei. A feleség temette el szerelmes urát egy pár jó barát, de annál nagyobb számú egyházi személy és még több jobbágy jelenlétében, kik hivatlanul is eljöttek kegyes földesuroknak megadni a végtisztességet.

A bécsi udvar még akkor semmit sem sejtett a magyarországi titkos mozgalmakról s a szerepről, melyet benne a nádor és neje Széchy Mária játszottak. Habár politikai tekintetekből nem bánták, hogy az ország legfontosabb méltósága, a nádorság megürült, az özvegy nádorné irányában mindazzal a figyelemmel jártak el, melyet állása és régibb személyes érdemei magokkal hoztak.

Lipót király ápril 6-án Széchy Máriához vigasztaló leveleket intézett, melyben pártfogásáról és védelméről biztosította.

Hogy ez irányban komoly szándékai voltak, azt már nehány nappal előbb tényleg bebizonyította. Úgy látszik be sem várta az özvegy specialis kérelmeit. Bécsben tájékozva voltak a zűrzavaros vagyoni viszonyokról, melyekben Wesselényiék éltek s a király még ápril 2-án[237] két igen fontos rendeletet írt alá Széchy Mária érdekében. Az első utasította az ország összes biróságait, hogy a meghalt nádor hagyatéka ellen mindennemű adóssági pör tárgyalását egyelőre halaszszanak el. A másikban a király összes birtokaiban megerősíté s védelme és különös gondviselése alá helyezte a nádornét. Végül alig három héttel a hozzá intézett kérelem után Wesselényi Ferencz végrendeletét minden pontjában ünnepélyesen jóváhagyta s a legfelsőbb szentesítéssel ellátott példányt Murányba küldötte.

Látszólag nyugalmas, háborítlan özvegységgel kecsegtethette magát Széchy Mária. Meg volt adva minden föltétel, hogy élete hátralevő részét ősi birtokain kényelemben, tisztelettől környezve fejezhesse be.

De máskép történt s az a tizenkét esztendő, melyet özvegyen töltött, a keserűségek, hányatások, megalázások éveivé váltak.


31. GYÖNGYÖSI ISTVÁN ALÁIRÁSA.
Gyöngyösi István aláírása az országos levéltárban levő eredeti után készült.





ÖTÖDIK FEJEZET.
AZ ÖZVEGY ASSZONY.


I.



Vagyoni bajai.


32. MURÁNY CAPITULATIÓJA.
Murány capitulatióját 1670-ben az Actions glorieuses du Prince de Lorraine régi díszmű egyik képe után Mirkovszky rajzolta.


Az özvegység rideg napjai virradtak Széchy Máriára s valami három és fél esztendeig élete nem egyéb, mint fájdalmas vergődés, szakadatlan küzdelem a hitelezőkkel. A költők kedvencze, a harczias, daliás asszony nem igen épületes, lélekemelő szerepet visz e tusában, mely sok aprólékos furfangot, ámítást, szószegést, kétszinűséget igényelt. A köznapiság száraz prózája, bántó visszásságai minduntalan előtérbe léptek rögös pályáján, mely immár szenvedés és megalázás közepett haladt a sír révpartja felé.

Látszólag óriási vagyon, terjedelemre és értéke egész kis fejedelemséget tevő jószágok maradtak reá férjétől. Tényleg azonban elviselhetetlen terhek súlyosodtak e vagyonra s rendbe hozatala a legkiválóbb pénzügyi tehetségnek is töméntelen munkát, fejtörést, gondot okozott volna. Az özvegy közelében nem akadt ilyen ritka tehetség, maga pedig sokoldalú élettapasztalata, bőséges gazdasági ismeretei, időnként föl-föl ébredő komoly igyekezete mellett sem bírta e feladatot megközelíteni.

A takarékosság sohasem tartozott erényei közé. Férje halála után különben is késő lett volna csupán a takarékosság segélyével orvosolni évtizedek fejletlen gazdálkodásának természetszerű következményeit. De kinek is gazdálkodott volna? Gyermekei nem voltak. Nem kellett rólok gondoskodni; hiányzott benne a leghatékonyabb ösztön, hogy ereje végső megfeszítésével tisztázza zűrzavaros pénzügyeit s megmentse övéit az anyagi tönkrejutástól.

Öregen, betegen, megviselten az élet viharaitól egymaga állt a világon. Egész rokonságában nem volt senki, kinek segélyét igénybe vehette volna. Mostoha fia, Wesselényi László gróf elég jó viszonyban élt ugyan vele, de sokkal együgyűbb volt, semhogy akár csak saját ügyeit józanul, észszerűen gondozhatta volna. Rászorúlt a gyámságra, az okos vezetőre maga is bármi tiszteletet táplált atyja hitvese iránt, vagyoni bonyodalmai rendezésében nem nyújthatott neki támogatást.

A közelebbi vérrokonok körében sem kinálkozott senki, ki a matronakorba lépő özvegy gondjait megkönnyíthette volna. A nehány évtizeddel azelőtt még igen nagy számú Széchy-nemzetség kihaló félben volt. Már csupán a Dunán túli, a grófi ág maradt meg. Kőszeg vára, Felső-Lindva és Muraszombat urai, Dénes gróf fiai éltek még, három testvér: György, Gáspár és Péter, mindnyájan fiatalok, de örökös családi viszályt, pörpatvart folytatva, melyet Wesselényiék intő szavai hasztalan próbáltak kiegyenlíteni. A haragvó testvérek időnkint összebékültek, hogy csakhamar annál indulatosabban folytassák a háborúságot.

Mária eleinte mégis a három testvér egyikét, Györgyöt igyekezett közelébe vonni. Megválasztatta Gömörmegyébe alispánjává, támogatta nősülési tervezgetéseit s talán kilátásba helyezte, hogy örökösévé nevezi ki. De a fiatal ember nem vált be; nem volt elég járatos az élet gyakorlati teendőiben s Széchy Mária nem találta meg benne azt, kire nehéz viszonyai közt szüksége lett volna. Gróf Széchy Györgynek nem sok jót hoztak murányi összeköttetései; gyanuba kerűlt, hogy a politikai mozgalmakban része van s a bécsiek pénzszomját tizenötezer forint váltságdíjjal kellett kielégítenie, hogy az üldözéstől és hűtlenségi pörtől menekedjék.

Elhúnyt két nővére gyermekei közt sem volt senki, a kire Széchy Mária özvegysége bajaiban támaszkodhatott volna. Éva, Illésházy Gábor grófné után egyetlen leány, Kata maradt, egy jószívü kedves teremtés, ki öreg nagynénje iránt igaz respectust, későbbi hányatásaiban meleg részvétet tanusított, ki azonban a pénzügyi vajudásokban természetszerűen nem segíthette.

A másik nővér Listius Kata után maradt ugyan egy fiú, ifjabb Listius János báró, ki azonban nem hogy segélyére lett volna az öreg nádornénak, de pár esztendeig valóságos üldözője volt s megkeserítette minden óráját. Ő is Wesselényi hitelezői közé tartozott. Mikor a nádorék 1662-ben Listiusnétól megvették a lipcsei urodalmat, a vételárból harminczhárom ezer forint teherkép a jószágon maradt. Listiusné nem igen sürgette az összeg lefizetését. Halála után fia és örököse, János, is nyugodtan maradt, a míg Wesselényi élt, talán mert tudta, hogy a hatalmas úr ellen pör útján nem sokra mehet. De alighogy a nádor behúnyta szemét, nyomban előállt Listius János és pénzét követelte. Igazi rémalakká lőn Mária életében s ha Széchy Kata egykor a murányi esetben csakugyan sérelmet szenvedett nénjétől, fia azt most kamatosan fizette vissza az öreg asszonynak.

Ifjabb Listius János általában sajátszerű egyéniség, kinek lelkében a legnagyobb ellentétek egyesültek s ki visszatükrözi a kort sokféle szélsőségeivel együtt. Előbb katona volt, azután megnősült, végre jezsuita lett s mint ilyen Velenczében, távol szülőföldjétől fejezte be hányatott életét. De mielőtt a papi pályára lépett, mielőtt a mennyeiekre gondolt, nagyon komolyan és kiméletlenűl védte érdekeit a világiak terén. Ő volt az, a ki a lefejezett Listius László gróf, a viharos életű költő-kalandor köpcsényi jószágrészét tízezer forinton a kincstártól magához váltotta.[238] Később anyjának még jóval a murányi regény elhúnyt testvérnénje, Széchy Magdolna öröksége miatt perlekedett Forgách Ádám gróffal. Közvetlenűl Wesselényi halála után özvegy nagynénjénél kopogtatott be, harminczhárom ezer forintját követelve a legnagyobb kiméletlenséggel. Három esztendőn át, míg ki nem elégítettetett, nem volt Máriának oly kegyetlen hitelezője, mint ő. Az özvegy valóban félve szokott rágondolni. «Igazán irom, rettegve várom a jó öcsémet ide»[239] írja özvegysége első napjaiban s habár szép szóval, ajándékkal mindig újabb időhalasztást tudott tőle kicsikarni, viszonyuk természete kizárta a lehetőséget, hogy Mária ő reá bízza vagyonjogi bonyodalmai rendezésté.

És elhagyatottság kínossá tette az özvegy asszony sorsát. Folyton hangzik leveleiből, hogy «gyűltön gyűl a sok dolog» a «szüntelen való mortificatiók majd kifojtják» lelkét. «Az én istenem nem akarja, – kiált föl kétségbeesésben – hogy semmi világi dologban kedvemre legyen akármi is. A hol vigasztalást is remélhetnék magamnak, mindenütt szomorúság adatik helyébe.» «Az isten és az én szegény lelkem tudja – írja máskor – mennyi sokféle kínokban vagyok most is, kik miatt minemű nyavalyáim esnek, azt tudom, kimegyen a lelkem énnekem.» «Istenes embernek tartanám magamat, menekedhetném» az örökös galibától, mely helyzetéből folyt. Sokféle kellemetlen tapasztalatai lassanként pessimistává tették s még jó híreket is azzal fogadott, hogy «én mindaddig nem örülhetek, míg bizonyosan nem értettem, mi formán szakadott legyen vége», – s megjegyzé, hogy «tudom, az sem lesz keserves terhem nélkül».[240]

A sok zaklatás közben egészségi állapotára sem viselhetett kellő gondot. Előbb is gyakran betegeskedett. Már 1650-ben panaszkodott, hogy egy esztendő óta gyomorbajban szenved s néha a mája megdagad, a mit asszonyi hiusága leginkább azért sajnált, hogy kellően nem fűzhette magát, «a szoknya vállát nem szoríthatom meg magamon». 1662 végén nehéz beteg volt sokáig, «a hecticát mondják forgolódni körülötte, haláltól féltik», írta róla Vitnyédy. Férje halála s a vele járó izgalom ismét megrendítették egészségét, folyton fejfájás, gyöngeség kínozta, mely ellen «leves curát» használt a nélkül, hogy teljesen kigyógyult volna. Sínylő állapotban, beteg testtel, elkeseredett lélekkel járt-kelt birtokain 1667 nyarán, alkudozott, levelezett sokakkal, próbált mindenfélét, hogy vagyoni bajaiból kibontakozzék.

Minthogy a rokonságban nem találkozott ember, a ki támogassa, idegent kellett maga mellé vennie. Megbízható, tevékeny, járatos tisztekre s kivált ügyes jószágkormányzóra volt szüksége. Lessenyei Nagy Ferenczre esett választása. Nagy Ferencz nádori itélőmester s Wesselényinek magántitkára volt, beavatva a nádori háztartás minden csínjabínjába; régóta ismerte a vagyoni állapotokat, a jövedelmeket és terheket, tudott pénzt szerezni válságos pillanatokban s általában buzgó, életre való embernek mutatkozott. A beteg nádor halálos ágyán azon igéretet tétette vele, hogy özvegyét nem fogja elhagyni.[241]

Nagy Ferencz azonban utóbb meggondolta a dolgot s nem akarta az államszolgálatot az özvegy nádorné jószágkormányzói állásával fölcserélni. Maga is visszarettenhetett a feladat nagyságától, a zűrzavaros viszonyoktól s Széchy Mária nem fáradt bele a kérésbe, hogy akarata megmásítására bírja. Szívére beszélt, hizelgett neki, dicsérte eszét, figyelmével halmozta el. Kiemelte, hogy megnyugszik tökéletességében; nem zavarja terveit s rábíz mindent. «Én ehhez a dologhoz semmit szólni nem tudok, hanem Kdre hagyom. Valamint Kd jobbnak gondolja úgy cselekedjék.» «Valamint Kd javalja úgy cselekszem» írja neki minduntalan. Munkáját lehetőleg megkönnyítette s sokszor csak azért ment Murányból Lipcsére, hogy Nagy Ferencznek lakásáról Nyitraszegről ne kelljen nagyon messze utat tennie.

«Édes Nagy Ferencz uram – írja neki – jusson eszében Kdnek az üdvözült édes uramnak Kdben vetett nagy bizodalma, hogy az ő holta után nekem oly gondviselőm leszen, hogy megnyughatok sok alkalmatlanságimtól Kd reám való jó gondviselésével.» Becsülte képességeit, dicsérte «jó dialecticá-ját, «jó okoskodó elméjét», fölemlítette, hogy olyan ember, kinek «minden rendek előtt mind hitele s mind becsülete» van, ki tehát könnyen kivihet mindent. Másfelől biztosította, hogy föltétlenűl számíthat hálájára. «Hitesse el Kd magával, nincs oly dolog, valamit én Kd kedvéért megcselekedhetem, a kit meg nem cselekszem». Élénken tudakolta neje állapotát s midőn Nagyné betegeskedését várta, az öreg nádorné értesítette Nagyot, «ha Kd megírja, mindjárt megyek a Ktek szolgálatára». És mikor a családi esemény bekövetkezett, Széchy Mária szemrehányólag írta neki: «Úgy látom édes Nagy Ferencz uram, ki akar Kd engem a komaságból felejteni. Én pedig azon gondolkodom, miképen köthetném Kdet erősebb kötéllel magamhoz».[242] Ez egyenes felszólításra bevették a komaságba s az özvegy immár állandóan komám uramnak szokta jószágigazgatóját czímezni.

E szép szavak, e nagy figyelem daczára Nagy Ferencz mégis csak akkor lépett végleg az özvegy szolgálatába, midőn önzése, kapzsisága kielégítést talált. Mária értékes jószágadományokban részesítette s az a sajátkezű levél,[243] melynek kíséretében megküldte neki az első ily adományra vonatkozó hivatalos okiratokat, kellő világításba helyezi az özvegy nádorné viszonyát jószágigazgatójához. Egyébiránt egész levelezésök, mely még Wesselényi életében kezdődött s a szolgálati összeköttetés folytán később igen nagy arányokat öltött, teljesen tisztázza e viszony minden mozzanatát. Nem marad benne semmi homályos, semmi bizonytalan vagy kétes; az úrnő és a tisztviselő viszonya az. Mária egy ízben határozottan «jószágigazgatóm és szolgám»-nak mondja Nagyot. Az is volt és maradt kezdettől fogva mindvégig nem ugyan szolga a szó közönséges értelmében, de fizetésért szolgáló ember az udvartartás legfőbb s a dolog természetéből folyólag kölcsönös bizalmat igénylő állásában.

Lessenyei Nagy Ferencz a közönséges tehetségű, de nagyon élelmes emberek közé tartozott. A nádor mellett bő gyakorlati és jogi ismeretet szerzett, jól forgatta a tollat, előkelő összeköttetésekbe lépett, melyeket mézes-mázos beszédével, sima modorával és soknemű ügyességével tudott fentartani és felhasználni. Azok egyike volt, kik kisebb feladatok megoldásában, apró bajok elhárításában sok életrevalóságot fejtenek ki, de nagy dolgot végezni képtelenek. Ha Széchy Mária vezetni tudja e gyakorlati eszű embert, vagyona rendezésében sikeresen felhasználhatta volna. De az idő, a gond, a betegség fölemésztették régi erélyét s Mária mindinkább Nagy Ferencz vezetése alá jutott, ki visszaélt bizalmával s az öreg asszonyt olyan lépésekre ösztönözte, melyek csak megalázásba és bánatba döntötték. Életének gyászos végcatastropháit nagyobbára az embernek köszönte, kitől azt remélte, hogy öreg napjaiban gyámola leszen.

Az adósságok, melyek Wesselényi után maradtak s melyeket Mária férjével együtt csinált, tehát mindkettejöket kötelezték, ama kor pénzviszonyaihoz képes roppant összegre mentek. Ő maga özvegy korában kevéssé szaporította e terhet. Hitele meg volt ingatva s noha önérzetesen írja: «Nem üdvözült uram jószágában maradtam, hanem a magaméban»[244] kisebb összegeket is csak kézi zálogra, aranyra, ezüstre kapott s a mi ilyenféléje volt, azt egymás után eladta vagy zálogba tette. Azok az adósságok, melyeket 1667-től 1670-ig maga csinált, inkább csak conversiók, régibb adósságok új kölcsönökkel törlesztése vagyis az adósság megmaradt s csak a hitelező személye változott.

Széchy Mária 1670 táján[245] a Wesselényi-féle adósságokat összesen 228.645 forint tőkére tette, mely után évi 10.034 frt kamat járt. De nem az egész összeg kifizetését követelték a hitelezők s az özvegynek körülbelül másfél százezer forintra lett volna szüksége, hogy nyugtot szerezzen magának s kielégítse a legsürgetőbb igényeket.[246]

Törvényes lépésektől nem kellett ugyan tartania, mert a király mindenható szava felfüggeszté a birói eljárást. A legfelsőbb kegyelem az özvegy nádornénak három évi moratoriumot adott, hogy ez időben rendezze adósságait s elégítse ki a hitelezőket. Sőt még hatékonyabban támogatta, mikor a mindenfelől zaklatott özvegy hozzá fordúlt s tekintve, hogy férje adósságairól van szó, ki a trónus körül annyi érdemet szerzett, harminczezer forint kegyadományt kért. A király, felemlítve Széchy Mária hűségét és számos érdemeit, 1669 ápril 6-án «Gnaden-Recompens» czímen meg is adta ez összeget.[247]

Ez lehetett a legnagyobb készpénzösszeg, melyet az özvegy az egész idő alatt szerezni bírt. De ezt is lassan apróbb részletekben kaphatta meg, noha a király meghagyta a pozsonyi kamarának, hogy ha a rendkívüli jövedelemből nem telik, a rendesből folyósítsa a harminczezer forintot. 1669-ben összesen valami hatezer forintot fizettek ki[248] s csak a következő évben kapta meg a többit, nem ugyan ő, hanem hitelezői.[249] Az oroszlánrész Listius Jánosnak jutott, ki akkor már tizenhétezer forintra leapadt követelésére a kincstártól 22.000 forintot hypothecát kapott, mit egész értékében számítottak be Máriának. A maradó nyolczezer forint apróságokra ment el s különösen Zichy István, a kamara elnöke fogta le belőle a maga követelését.

Ez a Zichy István éveken át élénk összeköttetésben állt az özvegy nádornéval. Magas állású, nagy befolyású ember volt, Wesselényi egykor kiváló kedvencze és pártfogoltja, utóbb fáradhatatlan jószágszerző s a Zichyek óriási vagyonának első alapvetője. Széchy Máriával főleg azért tartá fenn éveken át a jó viszonyt, mert az özvegy jószágaira vetette szemét. Fölötte előzékenynek mutatkozott iránta, míg tervei valósulását remélhette, de rögtön Mária ellen fordúlt, mihelyt számításaiban csalódott. Önző szándékai[250] érdekében igen benső viszonyba helyezkedett Nagy Ferenczczel, ki néha inkább őt szolgálta, mint úrasszonyát, kinek fizetéses tisztje volt.

Mária teljesen ura levén jószágainak, melyeket mind korlátlan rendelkezései és végintézkedései joggal bírt, az adósságoktól való szabadulás, a pénzszerzés legtermészetesebb eszközének egyes birtokok áruba bocsátása látszott. Először lengyelországi – blazsovai-gdovai – jószágai eladásával tett kísérletet. Ez uradalmat férje még 1645-ben százezer tallérban kötötte le neki. Most az özvegy Lengyelországba küldötte komornyikját Gyöngyösi Istvánt, hogy adja el a jószágot, formalisan meghatalmazva őt, hogy a kötendő szerződésre jogérvényesen aláírhassa a Széchy Mária nevet. Gyöngyösi elvégezte a reá háruló feladatot s Mária százezer tallérnyi követelését 40.000 lengyel frton eladta Lubomirski Sándor herczegnek. De a szerződés[251] ellen Thököly István tiltakozott. Az ebből származó pörpatvar csak évek multán végződött s Mária nagy áldozatokkal volt kénytelen Thököly István jogát megváltani.

Másféle eladásokra kellett gondolnia. Majdnem minden urodalmat áruba kezdte bocsátani. Egyre alkudozott Zichy Istvánnal, Nádasdy Ferenczczel, Zrínyi Péterrel Murányt, Lipcsét, Szendrőt kinálgatva nekik. Az érdekellentétek folytán hol Nádasdyval, hol Zrínyi Péternével veszett össze s pénz helyett csak kellemetlenséget szerzett. Egy ideig Nádasdy Lipcsét, Zrínyi pedig Murányt óhajtotta. Mikor Nádasdy elesett Lipcsétől, nemcsak összeveszett Máriával, hanem kivitte, hogy a király eltiltotta az özvegyet Murány eladásától, mi a kincstár érdekeire hátrányos lenne. Így azután Lipcsére szerződött Zichy Istvánnal, Szendrőt pedig valami 22.000 frtban Zrínyi Péternek adta zálogba, míg Nádasdy később megbékülve vele, a tokaji szőlőket vette meg 21.512 frtban, illetőleg kötelezte magát, hogy Mária adósságaiból ezt az összeget átvállalja.

Mindebből a sokféle transactióból az özvegy igen kevés készpénzt látott s minthogy Murányt egészben eladnia nem volt szabad, azon kisegítő eszközhöz folyamodott, hogy zálogba tette egyes részeit úgy, hogy végre «egy hely sem maradt, a mely bizonyos adósságokban egynek is másnak is nem hypothecáltatott volna».[252] De nemcsak egyes javakat, hanem egyes jobbágyokat, sőt jogokat is pénzzé tett. A többek közt megengedte némely jobbágyának, hogy bizonyos díj lefizetése után «armalist hozasson». E mellett a gazdálkodás Mária gyakori betegsége folytán a leghanyagabbul ment, a tiszttartók örökösen panaszkodtak, hogy nincs vetőmag, nincs munkás, nincs pénz. Mintha átok terhelte volna Wesselényi örökségét, pár év alatt annyira a bomlás legsivárabb képét nyújtotta az. A földet darabonkint húzták ki a beteg, törődött özvegy asszony lába alól s javai előbb, mint a nagy vihar kitört, mely megfosztotta mindenétől, tényleg vajmi keveset mondhatott magáénak egykori fejedelmi vagyonából.

II.



Érintkezés az összeesküvőkkel.

Mint anyagi bajai, úgy összeköttetései a politikai mozgalmak vezetőivel szintén férjétől maradtak hagyatékul Széchy Máriára. Mindkettő egyaránt nyűgözte s egyformán sietteté végzetszerű sorsa beteljesedését.

Wesselényi Ferencz nádor halálával maga a nagy nemzeti mozgalom titokban, a szinfalak mögött folyt tovább szakadatlanul s mint a lassú, de emésztő betegség folyton szélesebb rétegekbe hatolt. A korban, a viszonyokban, a politikai légkörben rejlettek a betegség magvai s egyik-másik kiválóbb egyéniség elhúnyta nem emelhetett gátat terjedésének. A természeti szükségesség folyománya volt s csak kevéssé függött egyesek dicsvágyától vagy hazafiságától, önérdekétől vagy politikai eszélyességétől. Igazi vezetője sohasem volt e mozgalomnak, mely a természet törvényei szerint ellepte az országot, mint a föld árja a rónát ellenállhatatlanul. Egymás után húnytak el Zrínyi Miklós bán, Lippay György a magyar kath. egyház primása, Wesselényi Ferencz az ország nádora, de a mozgalom nem szűnt meg, míg elemi erővel ki nem dühöngte magát.

Férje halála után azonban az özvegy viszonya az összeesküvéshez természetszerűen megváltozott. Ha lett volna hajlama irányt adni a mozgalomnak, mint asszonynak erre módja semmiesetre sem nyílt többé. Sőt most elveszté azt a közvetett befolyást is, melyet mint az ország nádorának neje, férje útján gyakorolhatott menetére. Azok, kik az ügy élére kerültek, őt is felhasználták ugyan, mikor érdekök kivánta, de mérvadó szerepet nem juttattak neki további tevékenységökben.


33. GRÓF ZRINYI PÉTER.
Wiedemann Com. Gloriæ II. gyűjteményéből.



34. GRÓF NÁDASDY FERENCZ.
Priorato: Hist. di Leopoldo Cesare művéből.

Férjével együtt ment bele a mozgalomba. Mélyen benne volt, mikor a nádor meghalt. Hogy a sokat zaklatott özvegy, a ki minduntalan a felség kegyelméhez fordúlt, a ki folyton a trón körüli érdemeire, a Habsburg-ház iránti hűségére hivatkozott, ugyanekkor a király ellen irányuló mozgalomnak tevékeny támasza és buzgó előmozdítója maradt, hogy nem volt lelki ereje szakítani az összeesküvéssel, noha éles itélete előtt nem maradt rejtve annak egész reménytelensége s a hazafiasság leple alatt folyó önös érdekküzdelem, az életének tragicus ballépése, melyért csakhamar meglakolt könyörtelenül.

Helyzete nem igazolja ugyan, de mindenesetre megérteti magaviseletét. Ugyanazok, kiktől anyagi bajainak orvoslását reménylette, voltak a nemzeti mozgalom vezetői. Nádasdy Ferencz és Zrínyi Péter, kik egyszer czivakodva, másszor egyetértve állottak a politikai mozgalom élén, egyre pénzügyi, jószágvásárlási tárgyalásokat folytattak Széchy Máriával s az özvegy hol az egyiktől, hol a másiktól remélte a segélyt anyagi bajaiban. A háttérben pedig ott dolgoztak Nagy Ferencz s egy ideig Bory Mihály, sőt utóbb gyóntatója pater Cziráky Antal, minden erejöket megfeszítve, hogy a vezetésre szorúlt beteges asszonyt minél inkább belebonyolítsák a mozgalomba.

Az összeesküvőknek viszont szükségök vala olyan asszonyra, mint Széchy Mária. Rendkívüli hasznát vehették. Nem belátását, tanácsát, eszét keresték. Nem szellemi képességeit óhajtották férje halála után értékesíteni. Sőt e tekintetben nem számítottak, nem adtak reá semmit s ha maga nem mondaná, a dolog természete kétségtelenné tenné, hogy a mozgalom további irányának meghatározására Széchy Mária a legcsekélyebb befolyást nem gyakorolta.

De nem volt kívüle akkor Magyarországon asszony, ki más tekintetben olyan hasznos szolgálatot tehetett volna az interessatusoknak, mint ő. Sokoldalú, mindenfelé, még Lengyelországra is kiterjedő összeköttetései, Murány kedvező fekvése, mely az ország akkori földrajzi viszonyai mellett mintegy teremtve volt reá, hogy a szerteszét lakó hazafiak érintkezéseiben központul szolgáljon, sőt még nyilvánvaló pénzügyi bajai is nagyon megkönnyítették az összeesküvők működését. Széchy Mária kiterjedt levelezése, a gyakori gyűlések, melyek jószágain tartattak, az udvarnál s a király pártján levő magyaroknál nem kelthettek gyanut, nem ébresztettek bizalmatlanságot soha. Azt hitték, hogy pénzügyi bajai miatt alkudozik Thököly Istvánnal, Zrínyivel, Nádasdyval és másokkal. Nem tűnt fel, ha ezek vagy megbizottaik minduntalan meglátogatták, hisz tudta – vagy legalább tudni vélte – mindenki, mit keresnek nála. Széchy Mária csak nevét adta oda a mozgalomnak, csak takaróul szolgált az összeesküvők érintkezéseinek. Passiv szerepe volt tehát. De passivitásában is olyan szolgálatokat tett, melyek nélkül a mozgalom aligha öltött volna oly nagy arányokat, mert az emberek sűrű járása-kelése, ide-oda utazása, tanácskozásai hamar magokra vonták volna az udvari körök figyelmét. Épen a nyilvánosság, melylyel az összeesküvők egymással a nádorné közvetítése mellett érintkezhettek, tette lehetővé, hogy a nagyarányú mozgalom sokáig észrevétlenűl folyhatott.

Nagy Ferencz még arra is gondot viselt, hogy olyan egyéneknek, kik esetleg gyanút kelthettek volna, szintén legyen jogczímök gyakran ellátogatni Murányba. Azt szokta rólok híresztelni, hogy ők is a nádorné szolgálatába léptek.[253]

Wesselényi elhúnyta után egy ideig Széchy Mária Nagy Ferencz befolyása alatt főleg Nádasdyhoz tartotta magát, ki a szép és nagy lipcsei jószágot igyekezett tőle megszerezni. Élénk és szívélyes levelezést folytattak[254] s a nyár derekán Mária Dubniczára várta az országbirót. Nem találkoztak ugyan, de Nádasdy bizalmasa és itélőmestere Szente Bálint az özvegyet, Nagy Ferencz pedig Nádasdyt kereste föl. Máriában már ekkor aggodalmak merültek föl a jövő iránt s szóba hozatta Nádasdy előtt, «ha valahogy oly történet esik rajtunk, nem a kit vártunk, mit kellessék akkori időben cselekedni». E mellett pillanatnyi zavaraiban is igénybe akarta venni a dúsgazdag országbiró segélyét. De rossz helyen kopogtatott. Nádasdy főleg arra nézett, hogy az özvegy bajait minél inkább a saját előnyére aknázhassa ki s végül Lipcsét csak oly föltétellel akarta megvenni, hogy a vételárba Mária beszámítsa neki azt az ötezer tallért, a melyet eddig az összeesküvés érdekeire költött.

Nem csupán Széchy Máriában, hanem épen oly mértékben Nádasdy Ferenczben is teljesen összebonyolódott a pénzbeli és a politikai érdek s önzetlen, tisztán hazafias rugók egyiknél sem működtek. Egymás kiaknázására törekedve, jó viszonyuk gyorsan megszakadt. Lipcsére jobb vevő jelentkezett, Zichy István, a nagy tekintélyű kamaraelnök. Mária eleinte nem vette ajánlatát komolyan s csak azért biztatta, hogy meg ne haragítsa. De nem sokára kitünt, hogy Nádasdyval nagyon nehéz lesz megegyezni. Másrészt Zichy mindinkább megnyerte Nagy Ferenczet s igy csakhamar elütötte Lipcsét Nádasdy kezéről. Ezért azután Mária és Nádasdy közt kemény harcz és háború támadt. Az országbiró az udvarnál okozott bajt a nádornénak, ki viszont embereivel azon dolgozott, hogy Zrínyit és Nádasdyt összeveszítse s elválaszsza egymástól.

Széchy Mária mindinkább Zrínyihez csatlakozott; fiává fogadta s százezer talléron eladta neki Murányt és Szendrőt akképen, hogy ez összeget azonnal megkapja, az illető jószágok azonban csak halála után menjenek át Zrínyi birtokába. De az alkut nem lehetett végrehajtani. Szép terveit halomba döntötte Nádasdy és Vitnyédy. Amaz az udvarnál kivitte, tiltsák meg az özvegynek Murány eladását, ez pedig Zrínyit beszélte rá, álljon el a vásártól. Mint a villámcsapás oly váratlanul sujtotta Máriát a hír, hogy e részről sem kaphat pénzt sürgős adósságai törlesztésére. A legnagyobb reményekkel várta volt Zrínyit Murányba – 1668 január – hogy a szerződést megkössék. Megalkudtak s Mária már mentve képzelte magát anyagi bajaitól, mikor egyszerre arról értesítették, hogy a szerződést végrehajtani nem szabad s most elülről kezdheti a kibontakozás fárasztó munkáját.[255]

E tekintetben meddő maradt Zrínyi murányi látogatása. De az összeesküvés terén annál sikeresebb volt az. Mária Lipcsébe kísérte a bánt, ki a nádorné lengyelországi összeköttetéseit igyekezett politikailag felhasználni. A lengyelek fontos szerepet játszottak Zrínyi tervezgetéseiben, ki mindig a francziák, XIV. Lajos segélyéről ábrándozott s azt remélte, hogy a franczia befolyás Varsóban is nagy szolgálatokat tehet ügyének. A nádornénak volt Lengyelországban egy bizalmas embere, Wojensky kanonok. Ezt hivatta Lipcsébe s ott közvetlen érintkezésbe hozta Zrínyivel, sőt hihetőleg Zrínyi rábeszélésére maga is Lengyelországba készült utazni. Mária májusban akart a nagy útra indúlni. Ez a szándéka sem tűnt fel senkinek, noha Bécsben is tudtak róla, mert lengyelországi jószágainak tervezett eladásával hozták összefüggésbe.[256]

De nem távozott hazájából. Itt is szükség volt reá s a nyáron az ő védszárnyai alatt tartattak az összeesküvők nagy tanácskozásai Stubnyán és Szendrőn. A hévvízbe ő hívta meg Zrínyit és Nádasdyt, aug. 18-ára pedig Szendrőbe a felvidéki nemesség számos tagját. Mindezen tanácskozásokban ő maga közvetlenűl nem sok részt vett. Mégis jelentékeny eszköz volt mindenben, mert az események legalább látszólag ő köréje csoportosultak, őt kereste föl a mozgalom másik kiváló nőalakja, Zrínyi Péterné, ki személyesen akarta kezére venni a lengyel összeköttetések vezetését s kétszer is megfordúlt Murányban, hogy Nagy Ferenczet magával vigye Lengyelországba. De a két asszony közt nem fejlődött ki barátságosabb viszonyt s mindkét ízben nehezteléssel váltak meg egymástól.

A mily kevéssé tünt föl az udvarnak az élénk mozgalom, mely éveken át folyt Murányban és Széchy Mária körül, ép oly kevéssé vették észre az összeesküvők, midőn az öreg nádorné Pozsonyba ment, hogy ügyöket az udvarnak följelentse. Nem ő volt az első áruló. Előbb maga Nádasdy, később iványi Fekete László, azután Széchy Mária és Nagy Ferencz tudtával Bory Mihály denunciálta az összeesküvést az udvarnak, mely ez időtájt a mozgalmakról már másfelől is értesítést nyert. De senki sem adhatott róla oly részletes és mindenre kiterjedő felvilágosítást, mint Széchy Mária az összeesküvés titkainak és levéltárának őrizője. Általa nyert bepillantást az udvar az interessatusok irataiba, melyek a biztos Murányban voltak elhelyezve.

Sok mindenféle oka lehetett Máriának, hogy szakítson a mozgalommal, melytől ép oly kevéssé várhatta a haza javát, a mint nem lendített vele semmit saját magánbajain. A vezérek egyenetlensége, a lutheránusok és kálvinisták huzalkodása, a magasröptű tervekkel arányban nem álló segélyforrások, az udvar bosszújától való félelem és sok más körülmény, valamint lélektani mozzanat egyformán arra ösztönözhették az özvegyet, hogy abba hagyja a veszélyes játékot s visszavonuljon a térről, mely neki az elhagyott, beteg asszonynak semmi esetre sem való volt.

De hogy visszavonulását a denuncians szerepével tetézze, arra nem volt szüksége. E lépésre, mely jellemén foltot ejtett s a még a reméllett jutalmat, eddigi működéseért a büntetlenséget sem hozta meg neki, ugyanazok birtak, kik két év óta rossz szellemekként állottak oldalán s elhatározásaira túlnyomó befolyást gyakoroltak. A holtbeteg Bory Mihály lelkében fogamzott meg az árulás eszméje s azt Széchy Mária és Nagy Ferencz tudtával végre is hajtotta. Nemcsak az özvegy nádorné, hanem Zrínyi Péter megbízásából fölkereste Rottal János grófot, a császár egy hű emberét s fölfedezte előtte a dolgot Máriának adott igéretéhez képest elhallgatva mindazt, mi a hazára és az interessatusokra ártalmas lehetne. A sors gyorsan bosszút állt az árulón; Rottal gróftól hazatértében érte utól a halál.

De az udvar tudomást nyert a mozgalomról s Rottal, ki különösen Nádasdyra neheztelt, a Borytól hallottakat teljesen föl akarta deríteni. Pozsonyba kérette tehát a nádornét, kinek férjével egykor a legbensőbb baráti viszonyban élt, s az összeesküvők összes iratait elhozatta Murányból. Mária 1668 végén érkezett Pozsonyba, hol hónapokig kellett maradnia. Hívták Bécsbe, de nehéz betegségbe esett s csak Nagy Ferenczczel küldhette oda az iratokat. Ezekből az udvar a leglényegesebb mozzanatokra teljes tájékozást szerzett s hozzálátott az ország pacificálásához. Eleinte a béke és az engesztelés eszközeivel tett próbát, de noha Zrínyi is, Nádasdy is kibékültek az udvarral, a viszonyok erősebbek voltak az embereknél s ellenállhatatlanul sodorták őket a catastropha felé.

III.



Murány capitulatiója.

Széchy Mária e dicstelen szereplésével zárul be a nagy összeesküvés egyik felvonása. A mi ezután következett, abban neki közvetve is csekély rész jutott. Nehéz betegség gyötörte. E mellett otthon bizalmatlanság támadt iránta. Pozsonyi időzésének valódi czéljait nem sejté ugyan senki, mert az udvar titokban tartott mindent, sőt az összeesküvési acták összes eredeti példányait visszaszolgáltatta kezeihez. De azzal az ösztönszerűséggel, mely a nép szavát isten szavává teszi, kezdtek reá gyanakodni, midőn híre ment, hogy a király harminczezer forint kegydíjat utalványozott neki. Az árulás bérének mondották ez összeget s egy ideig kerülték a murányiakkal való érintkezést.

Nagy Ferencz mesterkedései azonban hamar eloszlatták a keringő híreket s Murány lassankint újra szerepelni kezdett a mozgalomban. De csak Murány s kevésbé Széchy Mária. Egy egész esztendőn át bajlódott nehéz testi szenvedéseivel, melyek őt önmagával tehetetlenné, környezete rabjává tették.[257] Immár teljesen Nagy Ferencz hatalma alá került, ki ez időben szokta azzal biztatni, ne féljen semmit, úgy fogja tartani, mint egy királynét, csak engedje őt cselekedni s ne avatkozzék semmibe. A beteg asszony nem tehetett ellent s nagyon igazaknak látszanak ama szavai, hogy «ezekben az állapotokban – a pozsonyi feladást követő eseményekre czéloz – én kit tudtam, kit nem; hanem ha akkor tudtam meg, mikor már meglettek». Jöttek-mentek az emberek Murányba, de a vár beteg úrnője gyakran csak akkor tudta meg, ki járt oda fenn, «mikor immár elment».[258] Épen úgy a levelezés is csak látszólag folyt az ő neve alatt. Nagy Ferencz dictálta neki a leveleket vagy kész fogalmazványt tett eléje, melyet a gyönge asszony sokszor olvasatlanúl aláírt. Különben is tömegesen voltak Nagynál a nádorné keze irásával és pecsétével ellátott blanquetták – albák –, melyeket üzleti czélokból vett magához, hogy a sürgősebb pénzbeli és gazdasági ügyeket távolléte idején is végezhesse úrnője nevében. Ez «albák»-ra azután azt írhatta, a mit akart. Írt is sok mindent; izgatott, fondorkodott árulása után is a végre magát és úrnőjét egyaránt örvénybe sodorta.[259]

1670 tavaszán indúlt meg az ország különböző pontjain a fegyveres mozgalom, melyről egy ideig csak kósza hírek érkeztek Murányba. A nagy vihar eleinte kimélni látszott az özvegy nádornét, ki még július 14-dikén elég vidám kedélyhangulattal nézett a jövő elé s ráért megköszönni Szegedy egri püspöknek a küldött cseresznyét, mint a mely Murányban, e «kősziklás helyen» akkor tájt ujság volt.

Pedig már lett volna oka az aggodalomra, észrevehette volna a nagy zivatar előhirnökeit, mert a szendrei jószágot, mint Zrínyi Péter tulajdonát, a fiscus már zár alá vette.[260] Ez volt az első, ámbár nem nagyon érzékeny csapás, mely az özvegyet sujtotta. Csakhamar rohamos sietséggel következtek a sokkal fájdalmasabbak.

Még a tavaszszal, 1670 ápril 30-án kiadta a király a rendeletet,[261] hogy Murányba német helyőrséget kell vetni. A végrehajtást azonban akkorra halasztották, mikor a német hadsereg megszállja a felvidéki vármegyéket. A mint ez megtörtént, lecsapott az első bomba Murányba. Széchy Mária királyi parancsot vett, mely megtiltotta neki az összeesküvőkkel való további érintkezést s kötelességévé tette Nagy Ferencz és a várban levő többi rebellisek kiszolgáltatását. E parancsot július 25-én kapta s e naptól kezdve eltűnt a nyugalom Murányból.[262]

A német hadak közeledtére a compromittáltak közül többen Murányban kerestek menedéket. Ott húzta meg magát Nagy Ferencz, sőt nejét és gyermekeit is oda hozta. Széchy Mária lelkesen védelmére kelt ugyan jószágigazgatójának, midőn Spork a király nevében kiszolgáltatását követelte, de közel állt a gyanú, hogy az irásbeli védelem nem lesz elegendő. A fegyveres ellenállásra kezdtek tehát gondolni. Széchy Mária lelki tanácsadója, pater Cziráky elé terjesztette a kérdést, szabad-e önvédelmet gyakorolnia, ha a király csapatai megtámadnák Murányt s erőszakosan meg akarnák a várat szállani? Minthogy ekkor még Nagy Ferencz harczias kedvben volt, kebelbarátja a pater az önvédelmet törvényesnek és szükségesnek nyilvánította.

Széchy Mária késznek látszott fegyveresen megvédeni tulajdonát, ősei örökségét s ha húsz évvel fiatalabb, ha testi erejét és lelki bátorságát meg nem töri az idő, kétségkívül ép oly hősiesen megtartotta volna Murányt, mint a következő évtizedben Zrínyi Ilona Munkácsot. Az ellenállás nem is mutatkozott reménytelennek. A vár védművei jó karban voltak, a sánczokon negyvenkét ágyú állt, az éléskamrák készletei hosszú időre kielégítették a szükségletet. Az ellenállás sikerének előfeltételei nem hiányoztak tehát. Csak katona nem volt elég, de e bajon könnyen segíthettek. A nádorné többi váraiban és jószágain volt ember, kit Murányban lehetett rendelni. Különben is az elégületlenek egy része szívesen eljött volna a biztonságot igérő várba, hol a még mindig befolyásos nádorné ægise alatt mindenesetre több kilátásuk nyilt a menekülésre, mint a védtelen vidéken, mely mindinkább meghódolt az előnyomuló német hadaknak.

Murány vára védelméhez nem hiányzottak a szükséges előföltételek. De hiányzott egy, az elszánt harczias szellem, a kitartó bátorság. Lanyhán, erélytelenűl folytak az előkészületek; összesen valami százötven főnyi helyőrséget tudtak szerezni, az ágyuk szolgálatára egyetlen egy német tüzér állt s másféle hiányok is mutatkoztak. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a murányi Vensuból immár vén asszony lett s léha, ingadozó környezete, mely csak fenyegetőzni, lármázni tudott, de férfiasan cselekedni nem, a döntő perczben elvesztette fejét.

Augusztus 6-án G. de Counwald-Cucolsky vezetése[263] alatt hatvan német lovaskatona érkezett Murányaljába. Counwald Kászonyi Márton prépost kíséretében fölment a várhegyre s felszólította a nádornét, bocsássa be a német csapatot a várba. Az öreg asszony vonakodott e kivánságot teljesíteni, mely személyét és vagyonát az idegen katonák brutalis durvaságának tette volna ki. Kászonyi nyersen, kihivólag bánt Máriával, ki a várkapuhoz vitette magát, hogy kéréseivel rávegye a király küldötteit, álljanak el szándékuktól, különben fegyveres ellenállással fognak találkozni. Három napig folytak az alkudozások. Mária futárokat küldött mindenfelé, Bécsbe a királyhoz és Lobkovicz herczeg főminiszterhez, Spork tábornokhoz és Rottal grófhoz megható folyamodványokban esedezve, hogy öreg napjaira mentsék meg a sok kellemetlenségtől, melyet az idegen őrség befogadása hozna reá. Hivatkozott érdemeire, esküdözve fogadott hűséget, késznek nyilatkozott mindenféle reversalist és kezeslevelet aláírni, sőt Murányt megfelelő jószágért átengedni; utalt a vár stratégiai jelentéktelen voltára s rimánkodva kérte a királyt, engedje meg, hogy életét, mely talán már csak napokra, órákra terjed, a német őrségtől háborítlanul, nyugodtan és megszokott kényelemben fejezhesse be. Elpanaszolta Counwald és Kászonyi kiméletlen föllépését és önérzetesen hozzá tette, hogy ha megtámadnák s ő jogos önvédelemben ellenállana, ezt a király ne tekintse a köteles hűség megszegésének, melynek gondolata is távol áll tőle.[264]

De ekkor szó sem lehetett többé a komoly önvédelemről. Széchy Mária ki volt szolgáltatva ellenségeinek. Az udvar, mely már aug. 2-án[265] elrendelte, hogy az özvegy nádornét fogságra vessék, nem vette számba kéréseit. Még mielőtt e rendelet Bécsből leérkezett, eldőlt Murány s a benne levők sorsa. Counwald hasztalan sürgette ugyan az őrség befogadását s erőszak alkalmazására kis csapatával nem gondolhatott. Embereit, minthogy Murányalja már török hódoltság volt, egy majorban a hódoltságra vezető országút közelében helyezte el s értesíté Sporkot, hogy a nádorné vonakodik a királyi parancsnak engedelmeskedni. Spork tehát Károly lotharingiai herczeget, a később híressé vált hadvezért további négyszáz lovassal küldötte Murány alá.

Károly herczeg 9-én reggel érkezett a várhoz s nyomban felküldte Counwaldot és Kászonyit, hogy a nádornéval békésen végezzenek. De a hosszas alkudozások nem vezettek eredményre. Ismét komoly, végzetes pillanat állt be Széchy Mária életében, mely döntött későbbi sorsa felett. Egy ideig elég bátran viselte magát s Nagy Ferenczczel azt a categoricus választ adatta a herczeg megbizottainak, hogy a míg futárja Bécsből vissza nem tér, Murány kapuit nem nyitja meg a németeknek.

E válaszra a herczeg elrendelte az ellenségeskedések megkezdését. Százötven dragonyost – e csapat akkor afféle lovas-gyalogság volt, mely lovon járt, de rendesen gyalog harczolt – leszállíttatott a lóról s Counwald vezetése alatt megindította őket a vár ellen. A mint a sereg kétszáz lépésnyire közeledett a falakhoz, a herczeg Counwaldot egy trombitás kiséretében előre küldötte, hogy magyar, német, latin és tót nyelven kiáltsa ki a sánczokon levőknek, hogy mindenki, nemes és paraszt, ha leteszi a fegyvert s a várból önként eltávozik, bántatlanul elmehet, de a ki fegyvert fog, az lázadóként fog bünhődni.

A herczeg ez elszánt föllépésének lesujtó hatása lett a várban levő csekély őrségre. Széchy Mária elvesztette minden bátorságát s újra a kapuhoz küldte Nagy Ferenczet, hogy ajálja föl az önkényes meghódolást. Károly herczeg nem akarta élére állítani a dolgot. Hogy vérontás nélkül czélt érjen, beleegyezett a capitulationalis tárgyalásokba, melyek másnap, augusztus 10-én formalis megegyezésre[266] vezettek. A lotharingiai herczeg és Széchy Mária által aláírt egyezmény teljesen biztosította az özvegy személyes szabadságát, vagyona sértetlenségét, összes magánjogait Murányra és más jószágaira, valamint a tisztességes bánásmódot, mely őt előkelő neve és állása folytán megillette. A capitulatio egyenrangú felek közt köttetett s ha megtartatik, Máriának nyugodalmas, békés életet nyújtott volna.

Károly herczeg a katona őszinteségével, minden hátsó gondolat nélkül írta alá az egyezséget, sőt megtartásáról becsületszavával is biztosította a nádornét, mikor látogatást tett nála. De a herczeg nem maradt Murányban, Bécsben pedig egészen máskép fogták fel a dolgot. Nem nyilvánították ugyan formálisan érvénytelennek az egyezményt, de azt állítva, hogy Károly herczeg a szerződés aláirásakor még nem sejtette, hogy a nádorné egyik «Hauptrebellin» volt,[267] tényleg semmibe sem vették a kötést s a szerencsétlen asszonyt egyszerűen pártütőnek, hadi fogolynak tekintették s ennek megfelelő elbánásban részesítették.

A mint Murány kapui megnyiltak s a százötven főnyi német őrség bevonult, a zaklatások egész özöne zúdult Máriára. Kotulinsky Móricz György lett a vár parancsnoka. A durva, önző katona azzal kezdte tevékenységét hogy elkergette a cselédséget s kifosztotta a nádornét, elszedve tőle mindent, a mit a várban talált. Noha az elfogatási parancs még nem érkezett kezeihez, sőt aug. 16-án a király Sporkot utasította, nyugtassa meg Máriát, mert személyét illetőleg nem lesz bántódása, Kotulinsky kezdettől fogva a legnagyobb kiméletlenséget tanusította a nádorné iránt, a mint pedig az elfogatási parancsot megkapta, azt nyomban végre hajtotta. Néhány nap mulva jelentette is a bécsi hadi tanácsnak, hogy a nádornét fogságra vetette.[268]

Az özvegy asszony kínos helyzetén könnyítendő, kérelmeivel újra a királyt, a lotharingiai herczeget, Rottal grófot ostromolta s mindenünnen kapott némi biztatást. A herczeg írt Kotulinskynak, Rottal elküldötte hozzá Volkra grófot, hogy állítólag szánalmas állapotát enyhítse, tényleg azonban csak azért, hogy újabb vallomásra bírja s az összeesküvésre vonatkozó iratokat átvegye tőle.[269] Még mikor Volkra gróf Murányban időzött, a fogoly nádorné azt írta Rottalnak, «Lázárnál Lázárabb vagyok sok keserves ártatlan mortificatiók miatt, a kiket másokért kellett szenvednem». Pár nap mulva könyörgött neki «az isten irgalmasságáért kérem Kdet édes gróf uram, segélyjen ki e reménytelen és nem érdemlettem áristomból». Utóbb panaszkodik, hogy minden cselédjét elűzték s azt a tíz gyalogot, kiket megtartott s kik nem a várban, hanem a faluban laktak s akkor jöttek fel, mikor szüksége volt rájok, Kotulinsky nem bocsátja hozzá. Ismételve kérte tehát Rottalt, «találjon zabolát az itt való commandans»-nak. Személyesen találkozni óhajtott Rottallal; utóbb azt sürgette, hogy Murányból Lipcsére költözhessék át.[270] De csak annyit tudott kieszközölni, hogy októberben végre megszüntették a letartóztatást s Kotulinsky helyére Windischgrätz bárót tették várparancsnoknak, ki mint «discretus és politikus» ember az özvegyet enyhébb, udvariasb bánásmódban részesíté.[271]

Fogságának megszüntetése tényleg nem jelentett semmit. Rab maradt továbbra is s a legnagyobb csapás csak ezután következett reá. Ha voltak jobb emberei, pártfogói, ezek törekvéseit ellensúlyozták az események. Ellenségei szintén nem pihentek s egykori jóbarátai közül önérdekből vagy azért, hogy elhárítsák magukról a gyanut, mintha a mozgalomban részt vettek volna, többen ellene dolgoztak. Ezek közé tartozott Pálffy Tamás kanczellár és Zichy István kamaraelnök.[272] Az elfogott összeesküvők vallomásai szintén nagyon terhelők voltak reá s a Nádasdy az egész mozgalomért Széchy Máriát okolta.[273]

Mindez terméketlenné tette jó barátai igyekezetét, hogy könnyítsenek sorsán. Bajai közepett az ilyen barátainak száma is nagyon megapadt s Mária sejteni kezdte, mi vár reá. Lehetőleg enyhíteni igyekezett a csapást, mely fenyegette. Mihelyt a szigorúbb őrizet alól kiszabadult, hű emberei egyikére, Csathó Mihály várkapitányra, ki azon kevesek közé tartozott, kik teljesen távol maradva az összeesküvéstől, nem kerültek börtönbe, hova egy időre még Gyöngyösi István is jutott, bízta ingóságai nagy részét. Csathó lakására Beszterczebányára szállította s ott őrizte őket egy álló esztendeig. Ezenkívül több sürgős adóssági ügyet rendezett s javai egy részét tényleg is kezökbe adta egyes alapítványoknak, melyeknek tartozott, de oly föltétellel, hogy ha «a mostani változó idők», melyekben a fiscus minden más jószágokat elfoglal, elmulnak, élethossziglan való haszonélvezetre visszabocsássák neki az illető javakat.[274] Sietnie kellett. November 7-dikén kelt a királyi rendelet, hogy Széchy Mária, az infamis rebellio bűnrészese összes javai lefoglalandók. Nem sokára végre is hajtották a rendeletet, melyet sokféle apró bosszantás, akadékoskodás előzött meg.

Mária helyzete egyre tűrhetetlenebbé vált. Egymás után írja a leveleket, hogy irásbeli kezesség vagy jóbarátai jótállása mellett bocsássák Pozsonyba vagy Bécsbe; állítsák biróság elé «ha mivel vádoltatom, menthessem ártatlan ügyemet».[275] Előbb azonban át kellett esnie a jószágok formalis lefoglalásának kellemetlenségein. «Sem élek, sem halok ezekben a keserves kínnal való tusakodásaimban» írja a lefoglalást megelőző időben. Maga a zár alá helyezés deczember 13-án a következő napokon ment végbe.[276] A nádorné teljes megadással és köteles engedelmességgel hajolt meg az eljáró bizottság előtt, mely iránta szintén elég figyelemmel volt s meghagyta nála valami kétszáz forintra menő készpénzét. Ellenben őseinek, férjének egész öröksége, saját szerzeményei, az óriási jószágok mind a fiscus telhetetlen torkába kerültek.

Odaveszett mindene s atyái fényes várában megtűrt, kegyelempénzre[277] szorúlt szegény asszony lett, kit a kamara által kinevezett új tiszti kar és szolgaszemélyzet semmibe sem vett, kinek személyes szabadsága sok csorbát szenvedett s kivel mint hűtlenségbe esett személylyel régi jó emberei is tartózkodva, félve érintkeztek. Ismételve sürgette, hogy Murányból bocsássák el, hogy biróság elé állítsák. Végre 1671 januárjában teljesűlt ez óhaja s a pozsonyi kamara a murányi jószágkezelőknek meghagyta, hogy az özvegy nádorné és kisérete számára gondoskodjanak a pozsonyi úthoz szükséges lovakról, kocsikról, élelmi szerről és pénzbeli költségről.[278]

Megindúltak az útazási előkészületek.[279] Összesen négy szekér, a hozzá való előfogat s három hónapi költség készpénzben kellett az útra. A murányi tiszttartó a vett parancs értelmében készségesen megadott mindent, ellenben a lipcsei tiszttartó, ki nem kapott közvetlen utasítást, kevéssé viselte magát előzékenyen a jószág egykori úrnője iránt.

Pénteken 1671 február 13-kán távozott Széchy Mária Murányból. Reménynyel, bizalommal indúlt a nagy útra; biztosnak hitte a király kegyelmét. Még a tél hava takarta a magas ormokat. Mikor a távozó egy búcsúpillantást vetett élete színhelyére, a büszke várlakra és festői vidékére, eszébe sem jutott a lesújtó gondolat, hogy utoljára látja e tájat s nem fog többé oda visszakerűlni soha.

IV.



Mária Pozsonyban és Bécsben.

Márczius 9-én, hétfőn tartozott Széchy Mária Pozsonyban, a zöld házban birái előtt megjelenni. Noha útközben megbetegedett, a kitűzött időre mégis megérkezett. Hatvan katona ment eléje s ezek őrizete alatt vonult a városba. Pörös ügye tárgyalását azonban elhalasztották. E helyett újabb és kimerítő vallomást kívántak tőle, melyet meg is tett.[280] «Megvallom, vétettem» mondta töredelmesen s ismételve a király kegyelméhez folyamodott.

Nem zaklatták tovább a pörrel, de személyes szabadságát és vagyonát sem adták vissza. Hónapokat töltött Pozsonyban őrizet alatt, ide-oda fordúlva segélyért.[281] Június elején Bécsbe szállították, azzal biztatva, hogy kihallgatják s végleg eldöntik ügyét. Nagy kíséretével egy vendéglőben helyezték el, időnkint szigorú őrizet alatt tartották, de nem hallgatták ki. Hetekig volt «bécsi rabságá»-ban s «mindeddig senki semmiről meg nem kérdett». Szabad volt ugyan szolgáival és tiszteivel érintkeznie, de szakácsát nem bocsátották melléje, pedig ha egyéb nyavalyája nem lenne – mondja – az itteni ételtől is el kellene vesznie «tekenős békákat főznek s oly étkeket, valahányszor az étekbe szúrok, annyiféle nem tudom micsoda akad a villámra.» Nem teljesítették ugyan abbeli kérelmét, hogy saját szakácsát felhozathassa, de az élelmezés javítása iránt mégis történt némi intézkedés.[282]

Minél tovább húzódott ügye megoldása, annál nagyobb mértékben kezdett félni, hogy «vagy apáczák közé tesznek vagy örökös fogságra». Mindkettőtől egyaránt megréműlt s nem szűnt meg leveleivel és megbizottaival sürgetni mindazokat, kiktől segélyt remélt, hogy e csapást elhárítsák róla. Ügye nem volt egészen reménytelen s a nyáron híre járt, hogy sokáig «nem halad már az ő felsége kegyes rezolutiója». De teszi hozzá a levélíró «itt most solito nem sietnek semmivel».[283] Csak a télen, deczember elsején tudatták Máriával a király elhatározását, hogy rabsága véget ért, de egyelőre Bécsből távoznia nem szabad. Némi reményt nyújtottak neki elvett javai egy részének visszaadására, addig pedig hetenkint fizetendő ezerötszáz forint évdíjat utalványoztak számára.

Ezzel a murányi Venus lelép a nyilvánosság mezejéről. Politikai szereplése, élete mint a nemzeti történelem egyéniségeé, véget ért. Óriási volt bukása. Lezuhant a szegénység, a polgári halál sötét mélyébe.[284] De szegényen, nyilvános szerepkör nélkül is érdekes alak marad élete drámájának utolsó jeleneteiben. Mintha a murányi légkörből való távozás, a hitelezők zaklatásaitól való megmenekülés részben visszaadta volna egészségét, régi erélyét és kitartását, olyan rendületlenűl dolgozott birtokai visszaszerzésén. Az öreg asszony sohasem mondott le a reményről, hogy egyszer még visszatér ama fényes világba, honnan a nagy politikai viharok kiragadták. Elaggott lelke is törhetetlenűl fáradozott a czél érdekében s törekvésein megható, részvétet keltő vonás nyugszik. Egy asszony, a ki utolsó lehelletéig nem fárad bele a kérlelhetetlenűl reá nehezedő végzet elleni harczba, kinek leleménye új segélyforrások és pártfogók szerzésében kifogyhatatlan, a ki dolgozik, fárad, míg koporsóba nem teszik, a ki a hosszú meddő tusában sem hitét az istenben, sem szeretetét az emberek iránt el nem veszti, – ilyen asszony képét nyújtja Széchy Mária akkor is, midőn a szegénység és magánélet szűk körébe hanyatlott le.

Egyben még mindig a régi maradt; lelke folyton munkát, foglalkozást keresett. Mint a madár, melynek fészkét romba dönti a zivatar, olyan buzgalommal fogott hozzá, hogy az idegen világban, Bécsben csöndes otthont teremtsen magának. Régi jó emberei eltávoztak köréből; Gyöngyösi István, ki bécsi rabsága idején nemes hűséggel maradt mellette s ha sokat nem is lendíthetett bajain, biztatta, vigasztalta, megbízásait teljesítette; Csathó Mihály, a murányi várnagy, ki a nagy megpróbáltatásokban buzgó embernek bizonyúlt, férfi cselédei, asszonyi kisérői haza távoztak, a mint rabsága véget ért. Legtovább maradt összeköttetésben Nagy Ferenczczel, ki anyagi érdekből ezután is apró szolgálatokat tett neki, ellenben részint valóságos, részint koholt követeléseire nézve folyton újabb biztosító leveleket szerzett egykori úrnőjétől.

Rokonai a Széchy grófok és Illésházy Kata, akkor gróf Batthyány Pálné szem előtt tartva, hogy az özvegy visszanyerheti vagyonát s gazdag successióra nyílik kilátás, élénk érintkezésben álltak vele s pénzbelileg is támogatták. De a legnagyobb hasznát a «Wesselényiék kincsé»-nek látta. Egész mondakör támadt e kincsről; titokzatos hírek szárnyaltak, hogy Széchy Mária elhúnyt férje és a saját drágaságait elrejtette s a nagy értéket utóbb a kormány szaglászai fölkutatták.[285] Valami nagy kincsről itt nincs szó. Az özvegy nádorné még Murányban eladogatta mindenét[286] s a lefoglalás előtt elrejteni való kincsei nem maradtak. De az a fényes háztartás, melyet vitt, még romjaiban, még maradványaiban is elég sok értékeset kinált s Mária igyekezett belőle megmenteni, a mit lehetett. Valószínüleg lipcsei és balogi kastélyaiból hordatta össze az értékesebb tárgyakat s azokat Csathó Mihály őrizetére bízta, ki a különféle holmikat ládába rakva, beszterczebányai szállásán rejtette el.

Sokáig egy egész esztendeig senki sem tudott az eldugott értékről. De árulás vagy Széchy Mária önkéntes feljelentése folytán 1671 nov. 11-én Joanelli János kamaragróf a város kiküldötteivel megjelent Csathó Mihály házában (in der obern Gassen) Beszterczebányán s ott a nádorné ingóságait összeírta és lefoglalta. Volt a ládákban minden; különféle gyolcs, drága szövet, selyem, bársony, aranyezüst rojt, fehérnemű, sokféle pipere- és szépítőszer, réz és más ércz főzőeszköz és jó számú ezüstnemű. A bizottság a lefoglalt javaknak csupán egy részét becsülte meg,[287] de ennek értékét is többre tette kétezer forintnál. Ez tehát nem valami nagy kincs, de elég tekintélyes érték volt, melyet a kamara Pozsonyba szállíttatott, hol egy részét visszaadták Széchy Máriának. Egy ideig ebből pénzelt s lakbérét ezen árukkal fizette.

Szelepcsényi György esztergomi érsek bécsi házában vett lakást, még pedig jó nagyot, mert évi háromszáz forintot fizetett érte. Máskülönben sem szenvedett hiányt, az érsektől vásárolta a bort – szent margarithait – csöbrét hat forinton s valami tizenöt hónap alatt ugyanannyi csöbröt fogyasztott el. Másnemű élelmi szert szintén az érsek tiszttartóitól vett, s 1672 szept. 28-ától 1674 elejéig lakbér- és eleség-számlája az érseknél 723 frt 60 drt tett, melyből 548 frt 50 drt a visszakapott ingóságokkal – kárpit, lószerszám, óra – törlesztett.[288]

De volt készpénze is; jutott apróbb vásárlásokra, főleg ékszerre. Valami másfél év alatt egy bécsi ékszerésznél 628 frt ára bevásárlást tett.[289] Különösen a gyűrűt és pedig a rubintosat szerette. Legtöbbet ilyet vett, de franczia türkiszes, amethisztes gyűrű is fordúl elő vásárlásai közt. A legdrágábbat, egy gyémánt gyűrűjét, 180 frton vette. Bőkezüsége szűk viszonyai közt sem tagadta meg magát; sok három-hat forintos gyűrűt vett, mely kétségkívül ajándéktárgyul szolgált.

Hitelezőitől nem gyötörve, elég kényelemben folytak bécsi napjai. De nem tudta magát az idegen világba beleélni. Visszavágyott szülőföldjére s folyton könyörgött a királynál, bocsássa Pozsonyba, Nagy-Szombatba vagy más magyar helyre, hol a jezsuiták lelki gondviselése alatt fejezheti be életét. Egyszerre a király csakugyan elrendelte, hogy haladéktalanul vigyék el Bécsből, de nem Magyarországba, hanem Stiriába. Valami vádat emeltek ellene s Mária a legnagyobb hévvel védekezett; végre nagy kegyelemként vehette, hogy megengedték neki a Bécsben maradást.

E váratlan kellemetlenség után hosszabb ideig nem bolygatta elbocsátásának dolgát. Csak 1675 őszén fordúlt újra a királyi kegyelemhez. Nov. 20-án a császári kamara értesítette is a pozsonyit, hogy a király megkönyörült az özvegy nádornén, fogságát teljesen megszüntette s készpénzben s eleségben évi ezer tallért rendelt ellátására.[290] Ez értesítésnek azonban egyelőre csak az volt következménye, hogy az özvegy ezután nem a császári, hanem a magyar kamarától kapta illetményét még pedig nagyon rendetlenűl, mert Pozsonyban mindig üres volt a pénztár.[291]

A következő évben azonban rokonai, főleg ifjabb Csáky László gróf – Illésházy Kata második férje – közbenjárásával végre teljesűlt az özvegy hő óhaja, hogy visszatérhessen hazájába. A király 1676 okt. 9-én megengedte, hogy Széchy Mária Bécsből erős reservalis kiállítása mellett eltávozhassék. Jövendőbeli tartózkodási helye csupán általánosságban lőn megjelölve; a királyi engedély szerint gróf Csákyékhoz kellett mennie s ott szoros felügyelet és ellenőrzés alatt maradnia.[292]

Mária aláirta a reversalist. Csáky László szintén irásban kötelezte magát, hogy az öreg asszonyt szigorún szemmel tartja s akár kisebb, akár nagyobb vétséget követ el, nyomban följelenti a hatóságnak.

A mint ez okmányok elkészültek, Mária be sem várta tartózkodási helyének szabatos megjelölését, mi miatt utólag kellemetlenségei voltak, hanem sietve távozott Bécsből s Kőszegre ment rokonai, a Széchy grófok lakóhelyére, mely Csákyék jószágához sem esett messzire. 1676 október 14-én indúlt el Bécsből s másnap érkezett a csöndes határszéli városkába.


A Széchyek-vára. Jezsuita zárda és templom. Plébánia-templom.
KŐSZEG VÁROSA.
Kőszeg képe a város tulajdonában levő régi olajfestmény után készült. A képen jól kivehető a jezsuiták temploma,
hol Széchy Mária eltemettetett. E templom mellett a nagy plébánia-templom, a háttérben pedig a Széchy grófok vára látható.
A fametszetet Pollák készítette.

V.



Kőszegen, Halála.

Kőszegen nagy izgatottságot keltett az özvegy nádorné «a császár rabja», «a bélyegzett személy» megjöttének híre. Széchy Mária előre értesítette a város biráját, de mivel ez a kamarától nem kapott utasítást, a tanács nem merte a hűtlenség bűnével terhelt asszonyt elszállásolni. Az nap a fogadóban kellett hálnia s csak másnap tudta Csáky László egy magánházban ideiglenesen elhelyezni.[293] Nehéz időket élt az ország s könnyen gyanuba keveredett mindenki. A ki tehette, távol tartotta magát a notorius emberektől s nemcsak a jámbor kőszegiek ijedtek meg a nádornétól, hanem gróf Batthyány Kristóf, Dunán túli főkapitány sem szívesen látta, hogy a veszedelmes hírben álló asszony az ő területén telepedik meg.

Mária azonban Kőszegen volt s ott is maradt, hatósági felügyelet alatt, mint internált egyén ugyan, de a város határán belől teljes szabadságban.[294] Összes rokonai szívélyes előzékenységgel könnyítették meg neki a megélhetést. Csákyék és Széchyék egyaránt ellátták minden szükségessel, ő viszont a Széchy-testvérek közötti villongásban igyekezett békítő befolyást érvényesíteni. A testvérek minduntalan kikérték közbelépését s a boldogtalan házasságban élő Péter gróf reá bízta ifjú leányainak nevelését.

Nem a várban lakott, a városban bérelt szállást; volt szakácsa, inasa a szerény városi környezetéhez képest elég úrias háztartást vitt. Reményéről, hogy visszaszerzi vagyonát, nem mondott le ekkor sem s különösen Szelepcsényi érsek biztatta olykor-olykor, hogy vágyai még teljesűlni fognak. Igen élénk levelezést folytatott minden irányban, megpróbálta érvényesíteni jogait Listius János, az ő egykori hitelezője örökségére, ki mint jezsuita rendfőnök Velenczében halt el. Szelleme frissessége megmaradt mindvégig; emlékezett a legaprólékosabb részletekre, minden egyes hitelezőjére, ügyes-bajos dolgaira s meg tudta adni ez ügyekben a felvilágosítást a kamarának, mely minduntalan hozzá fordúlt.

Megtartotta régi munkakedvét is s lelke még ez időben sem nélkülözhette a folytonos foglalkozást. Egészen új téren kezdte érvényesíteni gyakorlati ismereteit. Valóságos orvos gyógyszerészi tevékenységet fejtett ki, régi tapasztalatait elméleti úton gyarapította, olvasta kora egy némely orvosi művét s noha magának mindig volt külön doctora, másokat viszont ő gyógyított. Ebbeli járatosságának messze földön híre ment úgy, hogy mindenfelől fordúltak hozzá tanácsért, gyógyszerért s a jó szívű öreg asszony sem vonta meg segélyét senkitől.[295] Formalis gyógyszertára volt s segédet tartott maga mellett,[296] ki működésében támogatta.

A szerény határszéli városka csöndjében, emberbaráti munka közben, gyöngéd rokonoktól környezve s irántok atyafiságos szeretetet táplálva, közeledett befejezéséhez Széchy Mária zajos, változatos élete. Épen utolsó éveiben kevésbé gyötörte a betegség; sok mindenféle orvosságot szedett ugyan, de türhetően érezte magát s még 1679-ben is nagyarányú levelezést folytatott. Utolsó leveleiből[297] a megadás szelleme szól. Belefáradt az élet harczaiba. Nem félt a haláltól. Régóta megbarátkozott a mulandóság eszméjével, elkészítette végrendeletét s az isteni kegyelem kimeríthetetlenségében bízva 1679 július 18-án[298] húnyta be szemét örökre.

A haláleset ép oly mozgalmat keltett a nemes tanács körében, mint annak idején Széchy Mária megérkezte. A város zár alá vetette lakását s ingóságait.[299] Azután a végtelen levelezés indúlt meg a felett, mi történjék a holttesttel, hol és hogyan, kinek költségén temessék el, kié legyen a hagyaték, melyet eleinte nagyon értékesnek gondoltak, míg ki nem tűnt, milyen csekély és szegényes. Az összeírás, a levelezés hosszú időt vett igénybe s Széchy Mária holtteste csaknem két hónapig maradt temetetlen. A Széchyek a család ősi sírboltjában, Felső-Lindván akarták örök nyugalomra tenni. A kamara ezt csak úgy engedte meg, ha az elhúnyt másnemű végső óhajt nem nyilvánított.

De Széchy Mária végrendeletileg azt hagyta meg, hogy «szegény, megalázott» állapota szerint «tisztességesen» Kőszegen temessék el. Csak szeptember 20-án teljesűlt ez óhaja; holttestét absque omni pompa a kőszegi jezsuiták temploma fogadta be.

Pár év mulva négy századon át virágzó nemzetségének utolsó férfitagjai követték őt a sirba. A Széchy-név kihalt a történelemből. De fenmaradt a hagyományban, a költészetben; fentartotta egy asszony, a murányi Venus, kinek vonzó alakja, regényes életútja és tragicus bukása sohasem szűnt meg csábító érdeklődést, emberi részvétet kelteni.


35. SZÉCHY MÁRIA ALÁIRÁSA.





Jegyzetek




HátraKezdőlap