Második könyv.
Dévay Pál viselt dolgai a hubertsburgi békétől
az első franczia háború kitöréséig.
(1763-1792.)


I.
A lengyel zavarok, orosz-török háború, Galiczia megszállása.




32. Hadi jelvények.[187]


A hétéves háborútól a franczia háborúk kitöréseig tartó közel 30 évi korszakban sokkal csendesebb folyásúvá válik Dévay Pál élete. Ezrede, mely 1765-ben új ezredtulajdonosáról, báró Török Andrásról a Török-ezred nevet vette fel, a háború után 1763-ban Máramarosszigetre helyeztetett át; 1766-ban már Szatmáron, 1768-ban Debreczenben állomásozott, 1771-ben [Liptó-?] Szentmiklósra kerűlt.[188] Hogy Dévay is mindenütt állandóan ott volt-e ezeken a helyeken, bizonyossággal nem állíthatjuk, mert míg a törzskar e városokban volt, egyes osztagok és századok a környező vidéken voltak elhelyezve. Így tudjuk, hogy mikor a törzskar Szatmáron állomásozott, az ezred egyes részei szerte voltak elszórva Szatmár, Bereg, Ugocsa, Máramaros egyes községeiben.[189] Annyi bizonyos, hogy hosszú hétévi küzdelmes külföldi táborozás után végre alkalma nyílt, hogy a magyar társadalommal újból fölvegye soká megszakított érintkezéseit. A daliás fiatal huszárkapitányt, annyi ütközet hősét, kétségtelenűl mindenütt szívesen látták, kényeztették, ünnepelték s bőven kivehette részét a társasélet élvezeteiből. Ezekről fáradhatatlanúl gondoskodott víg, mulatós kedélyű feljebbvalója, Gvadányi József gróf, a ki 1758 óta őrnagya, 1765 óta alezredese, 1773 óta ezredese volt a Jászkún-, illetve Török-ezrednek; a gróf mindenütt nyílt házat tartott s dévaj kalandokkal, bravúros vadászatokkal űzte el a maga és tiszttársai unalmát.[190] Az ezred szatmári tartózkodása idején tette egyebek között emlékezetes kirándulásait Peleskére a Becsky-család vendégszerető portájára, melynél vele együtt kétségtelenűl kapitánya, Dévay Pál is nem egyszer megfordúlt.

E gondtalanúl mulatozó garnizon-élet nehány éve után a korszak politikai eseményei csak 1769 óta terelték Dévayt ismét a háborús élet sodrába.

Miután ugyanis Szilézia vitatott birtokának kérdése a hubertsburgi békében végleges elintézést nyert, még azon évben Lengyelország felé fordúlt az európai diplomáczia tekintete.

A hétéves háború folyamán oly siralmas szerepre kárhoztatott, jóformán hontalanná tett szász választófejedelem, III. Ágost – egyúttal lengyel király – hét hónappal a hubertsburgi béke megkötése után meghalt (1763 október 5.). Szász választói trónján azonnal fia, Frigyes Keresztély követte; Lengyelországban azonban új királyválasztásra kerűlt a sor. Még tartottak ennek előkészületei, mikor hirtelen meghalt Frigyes Keresztély is, tizenhárom éves korban hagyván maga után utódúl fiát, III. Frigyes Ágostot. E haláleset végzetessé vált Lengyelországra. Enélkűl valószínűleg negyedízben is a szász választót emelték volna a lengyel trónra, mely már-már öröklő jellegűvé kezdett válni. A szász jelölt kiskorúsága azonban alkalmat adott a beavatkozásra II. Katalin czárnőnek, a ki volt kedvesét, Poniatowsky Szaniszló gróf egykori pétervári lengyel követet akarta a Piasztok koronájával megjutalmazni. Minthogy e jelölést Poroszország is támogatta, a lengyelek Katalin kegyenczét meg is választották (1764 szeptember 7.). S ezzel megkezdődött Lengyelország bomlása.


33. Gróf Gvadányi József.
(A M. Tört. Képcsarnok olajfestménye után.)[191]


Alighogy Poniatowsky a trónra lépett, az idegen hatalmak beavatkozásukkal vallásháborúba kergették az országot. Orosz- és Poroszország, Nagybritannia és Dánia a katholikusokkal egyenlő jogokat követeltek a lakosság görög keleti és protestáns vallású részének. S mikor az 1766. évi országgyűlés katholikus többsége e jogokat nem akarta megadni, a más vallású «dissidensek» konfederáczióba egyesűlve fegyvert fogtak jogegyenlőségűk kivívására. Ausztria a katholikusok érdekében fegyverkezni kezdett, de az orosz-porosz szövetség lekötötte hadi erejét. Az 1767-iki viharos lengyel országgyűlés, melynek tartama alatt Repnin herczeg orosz követ a krakói és kiewi katholikus püspököket a katholikus párt főbbjeivel együtt elfogatta s Oroszországba hurczoltatta, eredmény nélkül ért véget. Az idegen hatalmak fenyegetéseitől megfélemlített 1768-iki országgyűlés végre a dissidenseknek kedvező törvényt hozott, mire viszont a katholikusok álltak konfederáczióba s pártot ütöttek. Iszonyatos belháború tört ki, melyben a király által támogatott dissidenseket orosz csapatok segítették a katholikusok ellen. Az orosz seregek a menekülő katholikusokat török területre is követték s ez alkalommal a török uralom alatt levő Balta várost is elpusztították. Erre a porta (1768 októberben) hadat üzent Oroszországnak.

Mária Terézia nem nézhette közömbösen az országai határán dúló harczokat. A megszorúlt Poniatowsky már 1767-ben bizalmas tanácsért Bécsbe küldte öcscsét, kinek Kaunitz kanczellár, «mint magánember», azt a tanácsot adta, ne engedje a király magát megfélemlíteni az oroszok és poroszok fenyegetései által, hanem szövetkezzék az ország katholikus papságával és nemességével. Mária Terézia pedig egy angol diplomata előtt kijelentette, hogy nem nézheti nyugodtan az orosz seregnek Lengyelországba való nyomulását s nem engedheti, hogy egy vele barátságban élő fejedelem vakmerően elnyomassék. Miután már elébb elrendelte a fegyverkezést, az orosz-török háború kitörése után elhatározta, hogy határtartományainak védelmére erős katonai kordont állít fel Teschentől kezdve az erdélyi havasokig, végig a Kárpátok mentén, ezzel elejét veendő az esetleges határsértéseknek, ellenséges portyázásoknak s alattvalói bárminemű megkárosításának.[192]

Ebbe a kordonba, melynek felállítása 1769 februárban rendeltetett el, már belevonatott a Lengyelországnak elzálogosított szepesi városok területe is. Mivel ugyanis a fegyveres lengyel konfederáltak ide is menekültek és innen szervezték az ellenállást, a gyámoltalan lengyel király maga kérte fel Mária Teréziát, hogy e kerületet egyelőre osztrák katonasággal foglaltassa el.[193]


34. Szaniszló lengyel király.
(Louise Elisabeth le Brun olajfestménye után, I. S. Klauber metszete.)[194]

A kordont Hadik főparancsnoksága alatt gróf Eszterházy Imre tábornagy és Gräven tábornok szervezték. Dévay Pálnak most az a feladat jutott, hogy a vereczkei szorost őrizze a lengyel konfederáltak esetleges betörései ellen.[195]

A kordon ugyan névleg a lengyel konfederáltak, de tényleg a hatalmaskodó oroszok ellen volt felállítva, a miről Dévaynak csakhamar – még 1769-ben – alkalma volt meggyőződni. Az oroszok ugyanis ez évben Vereczkénél betörtek a határon, – két orosz lovas karabélyos század és ötszáz kozák. Dévay csekély számú huszáraival vitézűl közéjük vágott. Az összeütközés hevében őt magát két lándzsaszúrás és egy horzsoló lövés érte s a lova is megsebesűlt; mindamellett vitézűl kitartott; tiszttársát, Kovásznay századost és már elfogott századát kiszabadította a fogságból, harmincz oroszt levágott, számos lovuk is elesett s végűl az egész betörő csapatot visszakergette a határon túlra.[196]

Azalatt Rumjanczov orosz tábornok a törökök felett Choczim mellett kivívott győzelem után egész Moldvát Jassy fővárossal és a Havasalföld legnagyobb részét Bukaresttel együtt elfoglalta. De itt a háború nyomán rettenetes arányokban föllépett a pestis. Jassyból jutott az orosz táborba; onnan elterjedt Volhyniában, Podoliában és Vörösoroszországban, Kiewig és Moszkváig; csak ez utóbbi városban és környékén kilenczvenezer ember lett a dögvész áldozata.[197] A dögvész kitörése után Dévayt a vereczkei szorosból egy huszárszázaddal, a baden-durlachi gyalogezred két századával és hétszáz fegyveres paraszttal a moldvai havasok határára küldték kordonúl a pestis behurczolásának meggátlására.[198]


35. Kozákok a XVIII. században.
(Ebner L. metszete a Szépművészeti Múzeumban.)[199]


Ezt az újabb veszedelmes feladatot Dévay híven és körültekintően, új parancsnoka: Colloredo József gróf tüzérségi főfelügyelő[200] teljes megelégedésére teljesítette. Azalatt monarchiánk újabb hadi készületeket tett. Lacy tábornagy megbízást nyert, hogy 1772 nyarára az Al-Dunánál s a török határon 60.000 emberrel álljon készen fegyveres beavatkozásra a törökök érdekében. Az orosz-porosz szövetség, hogy a fenyegető veszedelmet elkerülje, azzal hárította el az osztrák közbelépést, hogy felvetette Lengyelország felosztásának eszméjét s Ausztriának részt ajánlott a prédában. Mivel azonban az oroszok az osztrák részesedést nagyon szűk határok közé akarták szorítani (még Lemberget s a sóbányavidéket sem akarták átengedni), Mária Terézia a két szövetséges hatalmat megtörtént tény elé állította: az osztrák-magyar seregek már 1772 májusban minden előzetes nyilatkozat nélkül bevonultak Lengyelországba. A foglaló sereg főparancsnokságát a királynő kedvelt Hadikjára bízta, a ki alatt Eszterházy Imre gróf altábornagy és d’Alton gróf vezérőrnagy vezették az egyes hadtesteket.[201] Dévay Pál, a ki mindeddig a moldvai határon őrködött, most felszabadúlt és ezredével ő is részt vett Galiczia megszállásában, a hol aztán szintén jelentékeny szolgálatokat tett. Ezrede – a Török-ezred – a bevonúlás után 1772 óta Samborban, 1774 óta Stryjben állomásozott. (Mind a két helyen – 1773 óta – gróf Gvadányi József volt az ezredese.)[202] «Sok volna és alig is lehetséges – írja emlékiratában minden itt viselt dolgomat elmondani, a mit nagy buzgalommal végeztem egészen a legközelebbi porosz háborúig. Hadik ő excellentiája melegen be is ajánlott ezekért engem József császár ő Felségénél, kiemelve sok fáradozásomat és ernyedetlen éberségemet. De hogy katonai dolgaim végére mennél rövidebben és szabatosabban eljussak, folytatom a következőkben.»[203]


36. Gróf Rumjanczov Péter emlékérme.[204]



37. Lengyelország felosztása.
(Egykorú gúnykép.)[205]


Kár, hogy az emlékiratnak e szűkszavúsága folytán nem tudunk meg további részleteket a lengyel tartományok katonai megszállásáról és szervezéséről. A bevonuló csapatoknak utasításuk volt, hogy szigorú fegyelmet tartsanak, a lakossággal csínján és kímélettel bánjanak s a porosz és orosz tisztekkel és katonákkal szemben előzékeny magatartást tanusítsanak. A katonai megszállás befejeztével gróf Pergen János (magyar indigena), mint kiküldött polgári kormányzó 1772 október 3-ikán Lembergben falragaszokon tudatta a birtokba vétel megtörténtét s e tényt a következő napon hivatalos Tedeummal ünnepelte meg.[206]


II. Frigyes csapatszemléje.
(Egykorú metszet után.)[207]

Dévay jászkun ezrede, mely ott volt a megszálló csapatok között, 1765 óta – a mikor vitéz ezredesét, báró Török Andrást ezredtulajdonossá nevezték ki – a Török-ezred nevet viselte.[208] Azonban 1775-ben ezt az ezredet feloszlatták: ezredesi osztagát a császárhuszárok ezredébe, alezredesi osztagát a 10. számú, őrnagyi osztagát a 6. sz. huszárezredbe kebelezték.[209] Dévay Pál a Nádasdy-ezredhez helyeztetett át,[210] s új ezredével 1776-tól 1778-ig Tarnopolban állomásozott egészen a bajor örökösödési háború kitöréseig.[211]

II.
A bajor örökösödési háború.



József bajor választófejedelemnek 1777-ben bekövetkezett elhúnytával kihalván a Wittelsbach család bajor ága, II. József az eseményt fel akarta használni arra, hogy történeti jogczímen a fejedelemségnek Felső-Ausztriával határos részét, az ú. n. Alsó-Bajorországot örökös tartományaihoz csatolja. Erre nézve békésen meg is egyezett a Wittelsbach család másik ágának fejével, Károly Tivadar pfalzi választóval, a ki a maga részéről hajlandó volt beérni Felső-Bajorország birtokával, s 1778-ban (január 3.) formaszerinti egyezséggel lemondott Alsó-Bajorország birtokáról Ausztria javára. II. Frigyes azonban tiltakozott a szerződés ellen; s miután Mária Terézia (II. József rábeszélésére) engedni nem akart, 1778 nyarán megüzente a háborút, seregével (július 5-én) Glatznál átlépte a cseh határt és Nachodig nyomúlt.[212]

Az öregedő (66 éves) király azonban itt már nem bírt oly eredményeket elérni, mint a hétéves háború idején. Az osztrák sereg jó felkészűltséggel várta a támadást. A fővezérletet maga II. József császár vette át; a jobbszárny parancsnoka Albrecht sachsen-tescheni herczeg volt, a ki mellé tanácsadóúl a tapasztalt Hadik tábornagy volt beosztva; a balszárnyé Lacy tábornagy, a kiváló hadvezető. Az osztrák sereg a felső Elbe völgyén végig, a Riesengebirge lábánál fekvő Hohenelbétől egészen Königgrätzig terjedő Elbe-vonalon erősen elsánczolt állásokban várta a király támadását. A Nádasdy-huszárezred, melynek kötelékében Dévay kapitány 1775 óta szolgált, Tarnopolból ide a fősereghez rendeltetett.[213] Hasonló védett állásokban várta egy másik sereg az Iser völgyében Laudon alatt a Szászország felől fenyegető Henrik herczeget.[214]

A király most Nachodból kiindúlva végigkémlelte az osztrák erődítési vonalakat észak felé, de sehol nem talált oly gyönge pontot, a hol sikerrel megkísérelhette volna a támadást. Így eljutott egészen Holzenelbéig, a hol akkor József császár személyesen vezette a védelmet. Itt nyílt most alkalma Dévay Pálnak, hogy magát a császár szeme láttára kitüntesse: József jelenlétében megtámadta az ellenség erős előörscsapatát s azt övéinek legkisebb kára nélkűl visszavonulásra kényszerítette, nagy veszteséget okozva az ellenségben. Ekkor tanusított vitézségeért a császár nyomban őrnagygyá nevezte ki.[215]


38. II. József.
(Battoni egykorú festménye után.)[216]


II. Frigyes hasztalan erőlködött, hogy valahol nyílt csatára bírja az osztrákokat, a kik makacsúl megmaradtak előnyös defenzív helyzetükben. Azonközben a zord hegyvidéken korán jelentkezett a téli hideg: szeptemberben már hó borította a tájat. Betegségek, éhség és szökések rontották a porosz sereget. A király – kinek ekkor írt levelei tele vannak panaszszal – végre is visszavonulásra határozta magát; szeptember 19-ikén már Schatzlar helységnél elérte a határt. Mindenütt nyomában jártak az osztrák-magyar sereg üldöző csapatai. Itt a d’Alton Rikárd gróf tábornok hadosztályának előcsapatát vezénylő Blankenstein Ernő gróf tábornok alatt Dévay őrnagy a Csehországból visszavonuló porosz sereget szakadatlan üldözéssel zaklatta és sok kárt okozott benne. Mikor a poroszok Schatzlarból a határon átvonúlva a sziléziai Michelsdorf helységbe vonúltak, Schatzlar és Schönberg között kétszáz ellenséges lovast éjnek idején megtámadott; nagyobb részüket foglyúl ejtette, a többieket levágta vagy megszalasztotta. E diadalmas fegyvertényének tanuja volt maga Blankenstein tábornok: a császár pedig, értesűlvén róla, személyesen kívánt neki szerencsét a Mária Terézia rend elnyeréséhez; mindamellett – teszi hozzá Dévay emlékiratában – «ekkor még kimaradtam a káptalanból».[217]

A hadjárat végén Dévay ekkor szerzett újabb érdemei alapján tényleg új beadványnyal szorgalmazta a Mária Terézia rendbe való felvételét; a leírt fegyvertények előadását pecsétjükkel és sajátkezű aláírásukkal hitelesítették: d’Alton altábornagy, Blankenstein báró tábornok, Dvornik József és Bohus Ferencz ezredebeli kapitányok s még Listi Iván őrmester, Ambrus Pál káplár, Barna Ferencz és Bováry József közhuszárok.[218]

Újabb érdemeit e beadványban a következőkben sorolja elő:

«A jelen háborúban – úgymond – kezdetben Blankenstein báró vezérőrnagy úr parancsnoksága alatt Königshof [Königinhof] mellett minden ellenséges összecsapásnál teljes erőm megfeszítésével rajta voltam, hogy az ellenségnek mennél nagyobb károkat okozzak. Így különösen Kesselsdorf táján 80 huszárommal az ellenséges bosnyák [219] és Rosenbusch-huszárok két svadronját megtámadtam s az ellenséges ágyútűz ellenére is 8 emberüket és 16 lovukat elfogtam s a sebesülteket nem számítva több mint 30 emberüket és egy tisztjüket elejtettem.»

«Hermanseiffen és Jungbuch mellett [Hohenelbe közelében] az a magas szerencse jutott osztályrészeműl, hogy Fölséged [II. József császár] szemei előtt az ellenség üldözésében többszörösen kitüntethettem magamat: s mivel innentől kezdve múlt évi [1778] október 20-ikáig d’Alton altábornagy parancsa alatt Dvornik kapitánynyal folytonosan portyázó őrszolgálatban voltam («auf Streif Commando gestanden»); ezen egész időn át (mert csapatommal mindig úgy helyezkedtem el és úgy viselkedtem, hogy a csaknem naponkint sokszoros túlerővel ellenem intézett támadások soha ki nem mozdítottak helyemből, ellenben az ellenséget mindig saját veszteségével visszaűztem), Maschendorf, Kolbendorf helységeket és a Rehorn hegység vidékét [a Riesengebirge keleti határán] az ellenség által többször tervbe vett requirálástól és fosztogatástól mindig megszabadítottam, sőt egy ízben Schatzlar mögött az ellenség egész készletét («Fourage») elfogtam, a fedezetére rendelt Rosenbusch-féle huszárzászlóaljat visszavertem s 15 emberét és 18 lovát fogságba ejtettem.»


39. A bajor örökösödési háború színtere.
(A Hohenelbe-königgrätzi védelmi vonal.)[220]


«Ezek után még Schatzlarnál az ellenség összes mozdulatait megfigyeltem s ezekről gyors és helyes jelentéseket adtam. Ez időben még több ellenséges őrjáratot elfogtam s végezetűl még a sziléziai Michelsdorfnál állomásozó ellenséges csapatosztály («Piquet») elfogatását nemcsak megterveztem, hanem a d’Alton altábornagy által ehhez nyert jóváhagyás után Blankenstein vezérőrnagy szemei előtt végre is hajtottam.»[221]

Miután a porosz sereg Csehországból kitakarodott, d’Alton hadosztálya a Nádasdy-ezreddel együtt Reichenberg felé vonúlt. Dévay Pálnak most az a feladat jutott, hogy a Lausitz felé eső határon Kratzau és Grottau városok között egészen Friedlandig teljesítse a poroszok ellen az előörsi szolgálatot.[222] Bár az osztrák csapatok már téli szállásaikra vonúltak, az előörsi csatározások Felső-Sziléziában, a glatzi grófságban s a hegyek közt a télen át is folyton folytak, s az osztrák előörsök sokszor támadtak és jelentékeny sikereket értek el.[223] Maga az osztrák hadak vezére, Albrecht tescheni herczeg azt mondja e háborúról: «tündöklő sikereket ugyan nem mutatott fel, – de a mi könnyű csapatainknak, melyek csaknem egyedűl viselték a háborút, alkalmat adott, hogy apró sikereikkel, melyeket gyakran arattak az ellenségen, folyton gyakorolják magukat a hadviselésben.»[224] Dévay Pál ezrede is, a Nádasdy-huszároké, az emlékiratában említett helyeken kívűl különböző osztagaival még számos más csatározásban is részt vett (így Dittersbach és Oberschwedeldorf mellett).[225] Frigyes király utóbb maga is nyiltan bevallotta, hogy az apró csatározásban az osztrák csapatok különbek az övéinél.[226]

A porosz királyt a további kudarczoktól csak Mária Terézia békeszeretete mentette meg, a ki II. József tudta nélkűl megindította a béketárgyalásokat; tavaszra fegyverszünetet kötött (1779 márczius 7), majd pedig a tescheni békében végleg lemondott a bajor szerzeményről (1779 május 13).

Így végződött e háború, melyet a kortársak elméssége «krumpli-háborúnak» (Kartofflkrieg) nevezett el, mivel lényegében arra szorítkozott, hogy az éhező poroszok a cseh hegyvidék burgonyaföldjeit alaposan megdézsmálták.


40. Albert szász-tescheni herczeg.
(Egykorú festmény után.)[227]

A háború befejezése után Dévay őrnagy ezredével egy ideig Bécsben állomásozott, majd még ugyanaz évben (1779) visszament Galicziába helyőrségi szolgálatra a bukovinai határon fekvő Horodenka községbe.[228] Mikor utóbb II. József császár e tartományt beutazta, Dévayt már mint régi ösmerősét kegyesen üdvözölte és megszólításával többször kitüntette. Négy évvel a tescheni béke után (1783) alezredessé nevezte ki s az Eszterházy-ezredhez[229] helyezte át. Dévay ezzel Galicziából elkerűlt először osztrák Sziléziába, hol az Eszterházy-ezred 1779 óta Wagstadtban állomásozott, majd 1785-ben az ezreddel átment a csehországi Reichstadtba.[230] Itt, a mikor ezen ezred parancsnoka, gróf Keglevich István, tábornokká lépett elő, II. József császár – halála (1790 február 20) előtt alig egy hónappal – 1790 január 24-ikén kelt diplomával ezredessé nevezte ki.[231] Ekkor Dévay 54. éves volt.

III.
II. József török háborújában (1788-1790).



Dévay e háborúban nem vett cselekvő részt; emlékiratában egy szóval sem említi azt. E körűlménynek magyarázatát abban lelhetjük, hogy mivel II. Frigyes e háborút elejétől fogva ellenezte, sőt vége felé egyenest szövetségre lépett a portával, a poroszok ellen Cseh- és Morvaországban figyelő hadtestet kellett felállítani: Dévay ezredével együtt e tartalékba kerűlt. A parancsnoksága alatt levő Eszterházy Imre-ezred tényleg 1785 óta Reichstadtban, 1790-ben a porosz határhoz még közelebb eső Gabel községben állomásozott:[232] 1791 október 9-ikén ismét Reichstadtban találjuk Dévayt, a ki innen újítja meg 1779-iki kérvényét a Mária Terézia-rendért, miután az ezredesi rangot már elnyerte.[233] Ugyaninnen kelt több magánlevele, melyeket alább közlünk. Az ezred történetírója szerint az Eszterházy-huszárok állomáshelye még ez évben Pardubitzba kerűlt,[234] tehát ez egész időszakon át megmaradt Csehországban.

Dévay életének megelőzőleg tárgyalt időszakába esik minden bizonynyal családalapítása is. Önéletrajzában erről nem szól, s így e hézagot máshonnan kell pótolnunk.

Nagy Iván genealogiai munkája szerint Ugronovics Borbálát vette feleségül.[235]

A ledeniczei vagy ledeneczi Ugronovics nemes család trencsénmegyei birtokos volt; az 1689-iki nemesi összeírás szerint ez évben Bittsén volt megtelepedve. Nagy Iván közli a XVIII. század elejétől a családfát is; de ezen a családfán az általa Dévay Pál feleségéűl említett Borbála egyáltalán nem szerepel. A közölt családfa különben is fölötte hiányos és számos tévedésben leledzik.[236]

A Nagy Iván-féle családfának hézagait pótolja és tévedéseit helyreigazítja az a családfa, melyet hiteles családi okmányok és följegyzések alapján Sipeky Béla, az Ugronovics család anyai ágon való leszármazója és a családi történet alapos ismerője állított össze s e munka számára szíves volt rendelkezésre bocsátani.[237] Szerinte a családfa így alakúl:


ledeneczi Ugronovics István f. Huszóczy Katalin; I. Kristóf 1596; Gáspár 1622; I. Pál f. Hrabovszky Erzsébet; Anna f. Podhorszky Miklós; II. Pál; II. Kristóf septemvir 1. f. Akay Erzsébet 2. f. Szmrecsányi Mária; Anna Borbála f. id. b. Révay Gáspár; III. Kristóf hevesi alispán † 1763; Krisztina f. b. Révay Gáspár; Klára f. Görgey János; Mária f. Hrabovszky József; László f. Ebeczky Julia; IV. Kristóf szül. 1735 † Gyöngyös, 1786; Erzsébet f. Novotha László; Mária f. Gáffor János; II. István 1726 f. Dobay Mária; I. János 1732; Anna f. Akay János; Francziska szül. Dobó 1747 szept. 12, † 1814 f. zalabéri Horváth József (1764 óta); Ágnes f. Gubernáth Ferencz; Julianna f. Pongrácz József; II. János f. Bencsik Nepomucena; Mária f. Sipeky Sándor; Jozefa †


A mint látjuk, Ugronovics Borbála neve még e teljesebb családfán sem fordúl elő. Azonban a családfa közlője erre nézve a további kutatás számára becses útbaigazítással szolgál, megjegyezvén hogy: «ezen családnak még Felső-Magyarországon is volt egy ágazata, melynek sarjai ott, jelesen Heves megyében és Gyöngyösön volnának keresendők». Ezt a véleményét egy 1742-ben Ugronovics László (Kristóf szeptemvir fia) által kezdett családi krónikára alapítja, melynek elején a mondott László ezeket írja: «Van ugyanis két fiam, István és János, s egy édes testvérem, Kristóf [hevesmegyei alispán], a kinek ugyan Kristóf nevű hétéves fia van».[238] A krónika folytatásában aztán Lászlónak egyik fia (valószínűleg István) ezeket írja: «Előző utazásom alkalmával utoljára tettem tiszteletemet Gyöngyösön Ugronovics Kristóf nagybátyámnál, ki azután az 1763-ik évben, a mennyire emlékszem, július havában elhúnyt, hátrahagyván három leánygyermeket és fiát Kristófot, a ki, mikor ezeket írom, Isten kegyelméből nemes Heves vármegyének aljegyzője».[239] Ehhez a közlő a következő megjegyzést fűzi: «Nagyon könnyen meglehet, hogy ezen filiabus tribus között a Nagy Iván szerinti Dévay Pálné – Ugronovics Borbála is előfordúl».


41. Gyöngyös látképe.[240]


Ezek az útbaigazítások a közölt családfával együtt annyival becsesebbek, mert tetemesen megkönnyítik annak a fejtörő rejtélynek megoldását: miként ismerkedhetett meg a hol távoli harcztereken küzdő, hol meg a Tiszán túl, az északkeleti és keleti Kárpátokban és keleti Galicziában, majd Csehországban állomásozó huszártiszt a trencsénmegyei családból való nemes kisasszonynyal? – Igen egyszerű a megoldás, ha fölteszszük, hogy Dévay Pál a hevesmegyei Gyöngyösön lakó előkelő alispáni Ugronovics-családhoz szüleivel együtt már gyermekkora óta járatos volt. Ifjabb Ugronovics Kristóf, az alispánfi és későbbi megyei tisztviselő, kit az elébb közölt feljegyzés 1742-ben hétévesnek mond, e szerint Dévay Pállal egy évben, 1735-ben született s így kortársa, valószínűleg tanulótársa és játszópajtása is volt. E régi barátság révén mehetett aztán a háborús idők elmúltával, a harczi babérokkal övezett vitéz huszártiszt és régi czimbora szívesen látott vendégűl háztűznézőbe a gyermekkora óta ismert előkelő Ugronovics-házhoz, a mely leányos háznál három leányszív is egyszerre feldoboghatott a daliás, hírneves fiatal levente láttára.

A nyomok tehát ismét a gyöngyösi római kath. plébániahivatalhoz vezettek, melynek hiteles közlései mindenben megerősítették föltevésünket. Ezek szerint Ugronovics Mária Borbála, Ugronovics Kristóf és Tarródi Apollónia leánya, 1748-ban született Gyöngyösön s ez évben április 28-ikán kereszteltetett meg.[241] Nénje Teréz, 1732-ben, huga, Rozál, 1753-ban született. Kor tekintetében a három leánytestvér közűl épen Borbála illett legjobban Dévay Pálhoz, kinél 13 évvel volt fiatalabb; nénje három évvel idősebb volt Dévaynál, huga 18 évvel fiatalabb.

A gyöngyösi plébániahivatal anyakönyveinek tanusága szerint Dévay Pál tényleg 1769-ben esküdött meg Ugronovics Borbálával:[242] tehát ugyanabban az évben, a mikor a vereczkei szorosban a betörő orosz kozákokkal vívott harczban megsebesűlt. Valószínű, hogy sebei gyógyítása végett szabadságot kapván, Gyöngyösre ment a szülei házhoz s felépülése után határozta el magát a nősülésre, 34 éves korában; mátkája ekkor 21 éves volt. A menyasszony apja, Ugronovics Kristóf alispán ekkor már nem élt; hat évvel előbb húnyt el. A család feje ekkor ifjabb Kristóf volt, ezidőtájt Heves megye aljegyzője, Dévay Pál ifjúkori barátja.


42. Horváth József levele.[243]

Mivel a nagytekintélyű zalabéri Horváth József, később (1792) Zala vármegye országgyűlési követe, már 1764-ben nőűl vette ledeniczei Ugronovics Francziskát, István leányát és Borbála unokahugát, Dévay Pál e házasságával sógorságba s közelebbi atyafiságos érintkezésbe kerűlt az előkelő, befolyásos és nagyvagyonú zalabéri Horváth családdal is.

Dévay Pál eme házasságából a Kempelen Béla genealogiai művében található s e könyvünk 6. lapján jegyzetben közölt Dévay-családfa szerint csak egy leány származott, Dévay Mária, a ki 1774-ben, vagy 1775-ben született.[244] Ebből a tényből arra lehet következtetnünk, hogy Dévay korán jutott özvegységre.

A zalabéri Horváth családban fennmaradt hagyomány szerint[245] ez egyetlen leánynál maga az uralkodó Nagyasszony, Mária Terézia vállalta a keresztanyai tisztet, s ez alkalomból ajándékozta meg a csecsemőt a saját, és férje, I. Ferencz arczképével, melyek a családban máig fennmaradtak.[246]

Ez a leány, miután anyját valószínűleg zsenge korában elvesztette, az angol kisasszonyokhoz kerűlt nevelőbe (valószínűleg Bécsbe), a hol gondos kiképzésben részesűlt. A családi hagyomány szerint németül (s bizonyára francziáúl is) jobban beszélt mint magyarúl, mivel az idegen környezetben anyanyelvében magát nem igen gyakorolhatta. Felserdűlvén, 1791-ben 16-17 éves korában atyja özvegyi házához kerűlt Reichstadtba, a hol akkor Dévay mint az Eszterházy-huszárok ezredese állomásozott. Itt ismerkedett meg későbbi férjével, zalabéri Horváth Imrével, a ki akkor mint fiatal huszártiszt Dévay ezredében szolgált s pár év múlva, 1794 táján vezette oltárhoz. Mivel Horváth Imre, mint az előbb említett Józsefnek és Ugronovics Francziskának fia, atyja halála után a zalabéri Horváth család feje lett, Dévay Mária így később mint nagyasszony vonúlt be a zalabéri kúriára.


43. Mária Terézia.
(Eredeti fénykép a zalabéri Horváth-család birtokában levő olajfestmény után.)[247]


Dévay Pálnak e családi körűlményeire érdekesen világít rá számos sajátkezűen írt levele, melyeket sógorához, zalabéri Horváth Józsefhez intézett, ki azidőtájban már nagy tekintélynek örvendett s az 1792-iki országgyűlésen nemes Zala vármegye követe volt, tehát Deák Ferencz elődje. E levelekben, melyek az 1791. évtől kezdve maradtak fenn, nejét már sehol sem említi, tehát akkor már régebb idő óta özvegyi soron lehetett. Legrégibb fennmaradt leveléből megtudjuk, hogy állandóan Reichstadtban állomásozik, Csehországban; 1791 nyarán fürdőkúrát használt (alkalmasint Pöstyénben); ez alkalommal megfordúlt Pozsonyban is, a hol – mivel Horváth Józseffel és nejével már nem találkozhatott – ennek leányait, kik ott a Nôtre-Dame apáczáknál nevelőben voltak, meglátogatta; visszautaztában pedig betért Borsiczon az Ugronovics-kúriára, hol azonban elhalt neje rokonait szintén nem találta. Ugyane levélből kitűnik, hogy a loyális érzelmű katonát már ekkor élénken foglalkoztatják a franczia forradalom egykorú eseményei s már előre látja a háborús beavatkozás eshetőségét. Mind e családi viszonyokkal és háborús hírekkel bővebben megismerkedhetünk e levelének teljes szövegéből, melyet itt a kort jellemző eredeti helyesírásával egész terjedelmében közlünk:

«Szerelmes drága kedves Sogorom!»

«Meg vallom sajnálom szivembül, hogy Posomban nem lehetett szerencsém Uri baradtságtokhoz és Attyafiságos szeretettel ölelni mind kettőktöket; az Kiss Asszonykákot meg látogattam Notterdamaknál, frissen talaltam, mely vigasztalassal meg elegedhettem, hogy csak azokhoz lehetett szerencsém; Én ha bizonyossan meg tudhattam volna fürdőbül visza térésemet Borszitsban, ahol hasonloképpen szerencsétlen valék, mivel egyiket sem találhattam oda haza, kész lettem volna Galantáig is ujra Trenchén varmegyebül visza fordulni csupán Attyafiságos ösmeretségtekért; jövendőre hagyom tehát azon szerencsémet Uri baradtságtokhoz, Edes kedves Sogorom.»

«Az Niderlandban [= Belgiumban] fekvő Blanckenstein Regementbéli fiad [Ferencz] felől mindenképpen kivántam értekezni; Báró Szentkereszty Obristleutnant jó Baráthom jót is roszatis ír felőle, hogy aplicatiojában és visseletére semmi panasza sem volna, hanem adosság tetető, és majd 1800 forintokig contrahált volna, mi okbúl nem tudhatom, de a mint észre vettem talán rosz vigyázáss volt utánna, ujra kértem es recommendáltam mint nekie, úgy Vaÿ feö Strazamester Urnak.»


Dévay ezredesi diplomája.
(Eredetije a zalabéri Horváth-család levéltárában a M. N. Múzeumban.)[248]

«Az alattam való fiad pedig [Imre] Edes Sogorom még ekkoráig igen jó visselte magát, szép tiszt, és applicatioja is igen derekass, hanem a mint hallom fülhegygyel ez is két holnapi oda lételem alatt [a fürdőkúra alkalmából] valamely adosságot csinált, de még ekkoráig végére nem járhattam, meg tudván bővebben tudtodra adom, magát is elől fogom venni – csak hirtelen nem akarom agrediálni [megtámadni]. Imre különben derék legény, szeretem magam is; az zulagja cum fine hujus [e hó végével] kitelt, addig is még attyafiságos tudosítassodat kaphatom jövő holnapra anticipálok nékie, az egész Esztendőbélit leg jobb lészen akar eő Excellentiájának Proprietarius Urnak [az ezredtulajdonos Eszterházy Imre grófnak] le tenni, akar pedig Bécsi Agensomnak Karl nevezetűnek.»


44. Az Ugronovics-kastély Borsiczon.[249]


»Mi naponként várjuk az jó szerencsét, hogy bennünket is valami jó Háború érhettne, talán az franczia revolutio minékünkis nyujt valami alkalmatosságot; úgyis sacrificuma az szegény király és királyné azon áttkozott nemzettnek; reménlem, tudva vagyon kiillantások [a franczia királyi pár szerencsétlen szökése június 20-ikán] de ujra megfogattatván visszavitettek Parisban az jámborok. Most egyebet hirtelen nem irhatok, jövendőben többet, már három levelemre nem válaszoltá(l) Edes Attyám fia, Imre fiad is azon panaszolkodik, Leányom ösmeretlenűlis csokollya kezeiteket, itt vagyon vélem. Én pedig attyafiságos szeretetekben és gratiátokban ajánlott még élek, vagyok s mindig csokollak benneteket 1000» [= ezerszer].

Edes kedves Sogorom igaz szivü attyadfia sogorod Dévay Pál m. p. Oberster.

Reichstatt 18a july 1791.[250]

E levél után egy hónappal, 1791 július 26-án Dévay ismét ír «szerelmes drága kedves sógorának», bőven értesítvén őt Imre fia dolgairól s a reichstadti garnizoni élet egyéb újságairól:


45. I. Ferencz császár.
(Az özv. zalabéri Horváth Ferenczné birtokában levő eredeti olajfestmény után.
Mária Terézia ajándéka keresztlánya, Dévay Mária részére.)[251]


«Csudálkozva értem attyafiságos leveledbűl – írja –, hogy bujdosóban maradtak leveleim; holott bizonyosan tudom, hogy az többi között Posombúl írtam, melyben tudtodra adtam, hogy az Kiss Asszonykákat[252] Posomban az Notterdámáknál meglátogattam; nem tehetek rúla, hogy elvesztek. Én sem vettem több leveledet ezen egynél, magam is sajnállottam, hogy egyben nem jöhettünk valahol Magyar Országban; sed quod difertur non aufertur [= de ami késik, nem múlik], csak az Úr Isten éltessen bennünket. Valamint előbbi levelemben tudtodra adtam fiadnak dolgát, Dominus Emericus [Imre úrfi] hazudott egy kevesség, reménlvén Attyátúl hamarabb pénzt nyerhet; végére jártam minden dolgának: igaz, valami keveset vesztett is; amint hallom, vagy kétszer öszvejöttek iffiú Tiszt urak, kikkel generose [bőkezűen] jádszott; de ez nem oly nagy vétek még, mert böcsületes Társaságban volt. Második: egy fiatal szép Asszonykával, Tisztnével ösmeretség mellett talán szerelemben is kapott; ide is ment valami költség: ezt magunkrúl tudhattyuk, mivel mi sem voltunk jobbak iffiú korunkban. Harmadik pedig: az szolgájának cziffra rókatorkoss gazdagon ezüst sinórokkal és sujtással ruhát csináltatott, mely alkalmas pénzben kerűlt. Igy tehát mind ezeket öszve vetvén: csak pénzzel járják a búcsút.[253] Több adóssága nincsen; 220 forintoknak végére jártam, és maga is meggyónta minden töredelemmel és szánakodással; mert megadtam Én nékie, hogy pénzen nem vészi, úgy, hogy sírva fakadott. Attya maga többet nem adhatott volna; igírte, fogadta, mindenképpen magát mindenektül oltalmazni. Az játékot mindenképpen eltiltottam, az szerelmes ösmeretségnek végét szakasztottam, az hazukságnak minden származandó végeit eleiben adtam, – bizonyos légy benne. Csupán a mint észre vettem, 40 vagy 50 aranykát szeretne az erszényében ha zörögne, azért kívánt Dominus Fráter 500 forintokat; – azon 200 forintokkal itt való Horn nevű kereskedőnek tartozik. Mit parancsolsz felőle, elvárom tudósításodat. Az zulagját [Zulage, zsebpénz], amint írtam, Bécsben Agens Karl házánál lehet letenni, – Magam és Regementem Agense [ügynöke]. A mellett bizonyossá tészlek, hogy ez után még nagyobb szem és vigyázás lészen utánna. Amint hallom fülhegygyel, ezt mondaná: «ha az Bátyám [Ferencz, aki Belgiumban a Blankenstein-ezredben szolgált] annyit költ, Én is magamot böcsületes Társaságban mutathatom mindenkor». Ezért is derekassan megmostam, és így az Profustúl [porkolábtól] most ecczer nékie megkegyelmeztem; remélem többé Édes Szüleinek szomorúságot nem fog okozni. Maga ruhájára is költött valamit, igaz; itt egy uniformis pikkeles nyereg szerszámot vett az Regementűl, de eő is csak úgy füzette, mint más Tiszt úr, 20 ft 22 x-okkal [krajczárokkal]. Mind ezeket eleiben raktam; avval qualifikállya, hogy eő azt írta volna, hogy itt mindeneket dupla áron kell füzetni. Az igaz is, hogy drágább, roszabb ország nincs eő Fölsége ditióiban [tartományaiban]; adná az Isten, hogy akarmerre, csak mozdítanának bennünket, akar franczia, akar török ellen, hogy innend szabadúlhatnánk; de még ekkoráig legkevesebb jelensége nincs; – itt fogunk kínlódni talán örökössen. Másszor többet; Imrének most az ecczer engedgy meg Édes Sógorom, igen szépen kér. Azonban atyafiságos szeretetedbe ajánlott, míg élek, vagyok Édes Sógorom, holtig való barátod, sógorod Dévay Oberster. – [Utóiratban:] Hugom Asszony Tettes társadat atyafiságosan ölelem és tisztelem, leánykám pedig ösmeretlen is kezeiteket csókollya. Níderlandból [Ferenczről] régen semmi tudósítást nem vettem».[254]

Azonban hiába volt «nagyobb szem és vigyázás» Imre után: a ravasz Cupido most is túljárt az öregek eszén. Az ezredesnek háta mögött tovább szövődött «Dominus Emericus» szerelmi viszonya a «fiatal, szép asszonykával», miről a fiatal huszártiszt atyja, Horváth József, ki akkortájt betegeskedett, kerülőúton szerezhetett tudomást. Sietve értesítette róla a fiatal huszártiszt jóságos, de szigorú mentorát, mire ez Reichstadtból 1791 szeptember 28-ikán a következőkben felelt:


46. Részlet Horváth Imre leveléből.[255]

«Én valójában szívesen fájdallom beteges állapotodat, kedves sógorom; kívánom, hogy az Úr Isten mennél előbb fordítsa meg előbbi egésségedet... Én úri atyafiságos tudósításod után elővettem Dominus Emericust; bizonyára rosszban töri a fejét, mert sok szép, és másfelől kemény intéseimre nem nagyon sokat hajtott; a mint kivallotta előttem sírva, nyomós és terhes adósságokat contrahált hírem nélkűl és tilalmom ellen: egy helyett 300 ftokat Horn nevű bürgernél; az Uraság forstmesterinél 500 ftkat; egy oberlieutenanttúl felvett – ki is eő Excellentiájánál Adjutans – 300 ftot; más két helyett pedig mester embereknél 24 frtot; azon Thors nevezetű kereskedőnél pedig, melyrűl írtál, hogy megparancsoltad nékie, az attya contójára semmit se adgyon nékie, 36 frtkat; ugyanazon ember többet nem is adott nékie. Így 1160 frtokra megyen mindöszve. Sajnálom, szégyenlem is, hogy annyira ereszkedett az jó Eöcsém; hova tette, semmiképen ki nem csavarhatom tűle, és meg nem vallya előttem; csak azon esedezik, hogy valamely kevés üdőre bocsássam el eőtet, hogy az Attyának lábaihoz borúlhasson és mindeneket meggyovonhasson nekie. Reménlem, nagyobb része arra az Tisztnére fordúlt, melyről már írtam ecczer, noha Én mingyárást eltiltottam tűle Magyar Országról feljövetelem után, az Asszonyt pedig másfelől Attyához parancsoltam menni, kinek az Ura Níderlandban [Belgiumban] vagyon; de akkor már megeshetett az egész dolog. Maga legjobban ki fogja vallani Édes Attya előtt, mert Én szavát nem vehetem, mi esett közöttök. Profussal, mindennel fenyegettem, de azt is meggondolván, hogy még nagyobb gyalázattyára lenne, úgy Szüleinek pedig több szomorúságot okoznék. Már tehát, Édes Sógorom, mint Édes Attya, cselekedgy véle a mint legjobbnak gondolod; mert ha adósságtételekrűl fel nem hágy, semmi sem lészen belőle; láttya Isten, eleget intettem és az Istenre is kértem, hogy Édes Szüleit ne szomorítsa. Én nyomában, sarkában mindenütt nem lehettem. Az úri szolgálatban elegendő applicatióját láttam, tapasztaltam; így örömem vala benne, distinguáltam is mások előtt; de egyéb erkölcseit ki nem tanúlhattam ez mostani szempillantásig. Parancsolj tehát felőle Édes Sógorom, hogy hozzád elbocsássam-é vagy sem, mivel az Istenre is rimánkodik, hogy csak eő most Édes Attyának lábaihoz borúlhasson és minden hibáirúl, vétkeiről bocsánatot nyerhessen; soha ennek utánna meg nem történik. Talán egyébb is vagyon az lelke ösmeretin, mellyet előttem titkolni akar. Kérlek, nékem vétekűl ne tulajdonítsd, mert jobban sajnálom, mint ha magam gyermeke lett volna. Én egyébnek nem tulajdoníthatom, csupán Bécsi educatiójának».

«Azon adósságokat fogom bővebben investigálni, most ide haza nem lévén sem az forstmeister, az Hadnagy Beél pedig [az előbb említett adjutáns] Magyar Országon vagyon eő Excellentiája jószágában Redén; akkoron specificatióját megküldöm valóságával edgyütt.»

«Örvendek Ferencz fiadnak [az elsőszülöttnek] szerencsés kimenetelin; Én is azonnal írtam felőle. Csak ugyan vagyon mostani iffiu emberekkel baj; nulla calamitas sola; [256] legjobban gyermek- és iffiu eszeknek kell tulajdonítani. Többen is vannak itten, az kikkel még több bajom vagyon: baj most az iffiu emberek közt élni és vélek bánni; csak az Úr Isten tudgya, mennyi bajt okoznak.»

«Az meglett békességgel [szisztovai béke a törökkel, 1791 augusztus 4-én] kevés reménségünk lehet az előmenetelre; mindazonáltal talán sokáig nem tart; az supernumerális [számfeletti] Tiszt mindenütt sok, hogy disponálnak vélek, elválik; üdőtűl kell várni. Én ugyan gyermekeidnek előmenetelében iparkodni fogok Édes Sógorom, csak módgyát láthassam. Azomban ölellek, csókollak mindkettőtököt, Leánykám pedig kezeiteket csókollya, és atyafiságos szeretetekben ajánlott, míg élek, vagyok – alázatos atyafi szolgád, Dévay Pál Oberster.»

Érdekes e levél utóirata, melyben kitör a vitéz ezredesnek a csehországi henye garnizonélet felett érzett keserűsége:

«Mi – úgymond az utóiratban – itt fogunk Csehországban veszni; atta volna az Isten, hogy inkább ketskeméti pusztán nyargalhatnánk. Eleget rimánkodtam Fölséges Császárunknál, de ex inferno nulla redemptio; [257] elég keserves életünk vagyon.»[258]

A következő 1792. év elején már tetőpontjára hágott zalabéri Horváth Imre szerelmi bonyodalmának válsága; és Dévay Pál e bonyodalom gordiusi csomóját huszárosan, karddal vágja ketté, a mint 1792 január 19-ikén kelt leveléből értesűlünk, melyben a következőket írja sógorának:

«Magam is éppen Theresienstadtban az Divisiómnak [az Eszterházy-ezred ott állomásozó egyik osztagának] megtekéntéssére voltam; azalatt vettem régen ohajtott atyafiságos úri leveledet. Igen jól esett, hogy Orosz kapitány uramnak [ki az ügybe, úgy látszik, illetéktelenűl beavatkozott] oly kathegorice feleltél, – nálam még nem dicsekedett válaszával. Én azon vagyok, hogy mennél nagyobb csendességgel és jó móddal complanálhassam [kiegyenlíthessem] az dolgot; jelentette ugyan már magát E. kapitány [az érdekelt férj] satisfactióért, de ez 24 órai Profusnál való tétellel complanáltatik. Hanem azon vagyunk most, hogy feleségét visszajuttathatnánk nekie. Az gyermeket már Prágában provideáltattam örökössen, Dajkára oda való vitelére és örököss nevelésére 100 frtokat adtam. Ez meg éppen mintha az világra nem is jött volna. Már most egyébb hátra nincs, Édes Sógorom, ha az E. kapitánynénak valamit resolválsz-é? vagy sem. Én törvény elé nem örömest ereszteném a dolgot, ha lehet! Üdőtűl kell várni, még feleletet vehetek Níderlandból [Belgiumból, ahol a férj állomásozott]; de már akarhogy, akarmint, azon fogok lenni ut et capra et caules maneant [hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon], és magadnak is, kedves Sógorom, annyiban amennyiben contentumodra [megelégedésedre] lehessen ezen szomorú Históriának vége. Külömben jól viseli magát; az szolgálatban applicálta magát elegendőképpen; reménlem bizonyossan, hogy adósságot sem tett volna, ha azon átkozott titkos szerelmekben el nem merűltek volna. Bizonyára magam is vétkesebbnek tartom az Asszonyt, mint eőtet. Az iffiu meg vagyon szomorodva elegendőképpen, de legjobban szívére vette, hogy Édes Szüleit megbántotta és eőket annyira megszomorította; igíri, fogadja, hogy többé nem lészen illyetén dolog, csak most az Úr Isten kiszabadítsa és Attyáinak kegyelmeket újra megnyerhesse. Azt gondoltam tehát, hogy valami zulagot csakugyan resolválhatnál nekie, hogy az adósságtételt elkerűlhesse, mert az ország drága kimondhatatlan; az két cselédgyére is könnyen elmégyen gageja [gázsija]. A 1a decembris [deczember 1-e óta] ugyan nálam vagyon asztala, Ebédgye, vocsorája, és örömest tiszta szívbűl, azon okbúl, hogy szemem előtt lehessen; nálam semmi roszra alkalmatossága nem lehet és mindennap tapasztalom, hogy megbánta cselekedetit, mivel sohajtva gyakran elől hozza: csak most az ecczer eőtet az Isten kiszabadítsa, soha többé eő általa senki meg nem szomorodik».


47. Részlet Horváth Imre német leveléből.[259]

«Már most következik:

Az 600 frtbúl füzettem ki

1o magának zulagot pro Aug. Sept. Oct… 150 frt
2o Kapitány Löppert Urnak posztjára... 100 »
3o Thors kereskedőnek tudva való... 36 »
4o Az gyermekkel Prágába... 100 »
5o Zulagja pro november (igen kért)... 50 »
6o Azon adósság is Hornnak... 100 »
Sa 536 frt.

«Így több nem maradott kezemnél, melyet Agens Karlnak letétettél, azon 600 frtbúl, 64 frtnál. Eztet, ha parancsolod, nekie adhatom, mivel fejér ruhái, mondgya, hogy igen megszakadoztak, talán jó lészen arra fordítani, ha megengeded. – Ebben az országban nincs mód, hogy egy jól született böcsületes Ember elélhessen gagejábúl [gázsijábúl], ha nem ollyatín szegény legény, ki altisztségből ment elől!»

«Végére járván még hátra maradt adósságának, következnek e képpen:

«Hadnagy Beél Urnak, tudvalevő Adjutansa eő Excellentiájának        
[valószínűleg Eszterházy Imre gróf ezredtulajdonosnak],
most már helyben vagyon az Regementnél...
464 frt
Az forstmeisternél, 6 pro centi a 2a January 1791 500 »
Herrenhausser Hornnál 300 frt, marad még 200 »
(ez is interest kiván a 6a May 1791)
Regement Szabójának...   60 »
Summa 1264 frt.

«Miolta az Regementnél vagyon, csináltatott egy rókamállyal béllelt campagne vidrás mentét, 2 pár nadrágot és két uniformis lajblit; az szabóé tehát roszra nem ment. Hogy eztet is tudhassad, miben vagyon, posztót és egyébb készületet az Regementtűl vett, de annak az ára reménlem, kitelik az Guthabungjából [zsoldköveteléséből] alkalmasint. Így tehát magadot mindenekrűl, Édes Sógorom, kívántalak informálni kívánságod szerént; most már disponálhatsz, a mint legjobb, mert az interes is szaporítani fogja az adósságot; már most az Hadnagy is praetendállya, mivel maga is szükségben vagyon; ő Excellentiája visszaküldötte az Regementhez, és most egy lova sincs, drága pénzen kell nékie szerezni!»

«Más újsággal nem szolgálhatok, hanem hogy parancsolatot vettem, azonnal engedelemmel [szabadságon] levő Tiszt urakot vissza az Regementhez citálni; a mellett Bécsbűl írják, hogy azon 30.000 Embereket, melyek stipulálva vannak [Lengyelországnak az oroszok által tervezett második felosztása alkalmából] Musquákhoz segedelműl resolválta volna eő Fölsége; 27.000 Emberek pedig innend Imperiumba [a német birodalomba] masiroznak. Én ugyan Tamás vagyok benne, hogy mozdulnánk, de meglehet; Én azonnal tudtodra fogom adni. Az alatt is drága Hugom Asszonyt kedvesivel, veled edgyütt 1000 [ezerszer] ölellek csókollak mind azon jóknak ohajtásával; Leánykám kezeiteket csókollya, – bár ösmeretségtekhez juthatna ecczer; jól formálta magát az Englisi dámáknál [angol kisasszonyoknál].»[260]

*

Így fejeződött be a délczeg fiatal huszártiszt, zalabéri Horváth Imre viharos szerelmi drámája, hogy nemsokára helyet adjon annak a békés szerelmi idyllnek, mely két évvel később Dévay Máriával kötött boldog házassági frigyében ért véget. Miután a tapasztalt öreg katona megértő rokoni jóindulattal átsegítette Dominus Emericust a huszáréletpálya elmaradhatatlan gyermekbetegségein: a szerelmi bonyodalmakon és pénzügyi kalamitásokon, – itt is bizonyságot adván stratégiai képességeiről, – a fiatalok csakhamar összebarátkozhattak az ezredes asztalánál, hol Imrének 1791 deczember elseje óta «ebédgye, vocsorája» volt. Itt vett aztán gyógyító írt sajgó szerelmi sebére az üde, fiatal Mariska társaságában, a ki ártatlansága bájával csakhamar elfeledtette a régi szerelmi ideált.

Az ezredes leánya különben zárdai nevelése mellett is, melyet a bécsi «englisi dámáknál» nyert, egészen apja lánya lehetett: amolyan amazon természetű, erélyes, nyiltszívű katonalány (Soldatenkind). Anyját még kora gyermekkorában elvesztvén, helyette mindenben daliás, vitéz apját vette eszményűl és mintaképűl. A családi hagyomány szerint apját lóháton még a harcztérre is elkísérte: fennmaradt egykorú pasztellképén is huszáros szabású zsinóros bekecs simúl karcsú termetéhez. Hogy mennyire kivált a férfias kedvtelésekben, arról ma is tanuskodik az a díszoklevél, melylyel Erdődi Pálffy Károly gróf kanczellár, mint a «Diana Cacciatrice» nevét viselő bécsi úri vadásztársaság nagymestere ünnepélyesen kijelenti, hogy Dévay Mária, akkor már zalabéri Horváth Imréné szavazás alapján közmegelégedéssel felvétetett rendes tagúl «ebbe az ép oly régi mint híres társaságba, mely sérthetetlen törvénye szerint csak olyanokat fogad kebelébe, a kiknek erre jogos igényük van úgy örökös nemességük, mint a vadászat gyakorlásában szerzett hosszú tapasztalatuk alapján» [261] («tant par leur noblesse héréditaire, que par une longue expérience acquise dans l’exercice des chasses»).


«Diana Cacciatrice» vadásztársaság tagsági oklevele Dévay Mária részére.[262]

Dévay Pál, kinek egyetlen leánya iránt érzett bensőséges szeretete és apai büszkesége számos levelének minden rá vonatkozó sorából kisugárzik, jóleső megelégedéssel láthatta, mint szövődnek egyre szorosabbra a gyengéd érzelem szálai Mariskája és a megtért fiú között, a ki megbocsátható ballépése mellett is szíve szerint való kötelességtudó jó katona, «szép tiszt», »derék legény» volt. Már sejthette, hogy életének nagy fordulata előtt áll: egyrészt remélnie lehetett, hogy egyetlen leánya jövőjéről megnyugtató módon gondoskodhatik, másrészt pedig már előre vetette árnyékát az a «jó háború», mely után a vitéz katona a hosszú sivár garnizonélet unalma közben annyira kívánkozott: friss és hervadhatatlan babérok vártak rá e hadjáratokban, melyekben alkalma nyílott régi érdemeit tetézni. Már küszöbén állott tábornoki kinevezésének és a Mária Terézia-renddel való kitüntetésének, – régi vágyai, ifjúkori álmai teljesűlésének.


49. Gróf Pálffy Károly kanczellár névaláírása.[263]





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre