V.
Dévay Pál az 1796. évi hadjáratban.
(Fedezi Mannheim alatt a sereg visszavonulását a Rajnán túlra; – szerepe a Renchen és Malsch mellett Moreau ellen vívott ütközetekben; – fedezi Károly főherczeg visszavonulását a Dunához; – döntő támadásával megszerzi a neresheimi győzelmet; – feltartóztatja a franczia sereget Augsburgnál és Münchennél; – üldözi a visszavonuló Moreaut az előhaddal a Höllenthalon át a Rajnáig; – döntő támadása Emmendingennél; – részvétele a schlingeni csatában és a hüningeni hídfő ostromában.)
Az 1796. év új korszakot nyit meg a hadviselés történetében. Két fiatal hadvezér, a 27 éves Bonaparte s a 25 éves Károly főherczeg, egy időben dobja sutba az előző hadjáratok elavúlt módszerét, mely lassú mozdulataival, bonyolúlt haditerveivel, számos különböző hadi czél egymás mellé rendelésével s a seregek túlságos felaprózásával már nem tudott megfelelni a változott életviszonyoknak. Mind a két hadvezér felismeri és alkalmazza azt a helyes alapelvet, hogy a hadjáratoknál egységes főczélt kell kitűzni, annak minden más czélt alárendelni s az egész haderőt gyors mozdulatokkal a határozó ponton összevonva az ellenséget részenkint túlerővel megsemmisíteni. De míg Bonaparte a minden hagyomány nyügétől ment ifjú köztársasági sereg élén e helyesnek fölismert elvet saját belátása szerint minden akadály nélkűl alkalmazhatta, addig Károly főherczeg lépten-nyomon akadályokra talált a régi hagyományokon nevelt osztrák hadsereg öreg tábornokainak csökönyös maradiságában, a kik kellő megértés híján sokszor csak tétovázva vagy kelletlenűl hajtották végre parancsait. Bizonyos az, hogy 1796-ban mind a két hadvezér már ez új stratégiai elveket követte, s mind a kettő ennek köszönhette sikereit.
I. Napoleon.
(Isabey festménye után.)[512]
A Clerfayt által 1795 deczember 21-én kötött fegyverszünet a Rajnán túl még jókora területet hagyott osztrák kézen. Az osztrák és franczia hadállások közt Baseltől Speyerig a Rajna választotta el a két sereget. Azonban a Rajnán túl is Speyertől nyugatra egészen Zweybrücken közeléig s onnan északkeletre a Rajna melletti Bacharachig terjedő határon innen a Pfalznak jó része és egész Rhezin-Hessen az osztrák seregek által volt megszállva. Bacharachon túl egészen Bonnig ismét a Rajna, onnantól kezdve a Sieg folyó volt a demarkaczionális vonal a két sereg között. Köln és Düsseldorf a Rajna-hidakkal együtt a francziák kezén voltak s nekik könnyű átkelést biztosítottak.[513]
Az osztrák haderő e vonalon két részre volt osztva: a felsőrajnai sereg állásai (Wurmser parancsa alatt) Baseltől egészen Zweybrückenig terjedtek; az alsórajnai sereg (Clerfayt lemondása után Károly főherczeg alatt) Zweybrückentől a Sieg folyóig volt felállítva. A szemben álló franczia haderő ugyancsak két részre vált: délen Wurmser seregével szemben Moreau, északon Károly főherczeggel szemben Jourdan állott. A szemben álló két haderő gyalogsága kezdetben csaknem teljesen egyenlő számú volt; a lovasságra nézve azonban az osztrákok több mint kétszeres túlsúlyban voltak.[514]
Dévay dandára Wurmser felsőrajnai seregéhez volt beosztva. E sereg balszárnya a Baseltől Philippsburgig terjedő szakaszon a Rajna túlsó partján volt elhelyezve, Latour táborszernagy parancsa alatt; ide tartoztak a Rajna könyökénél Fröhlich altábornagy hadosztálya, Strassburggal szemben pedig Condé herczeg franczia emigráns csapatai és a sváb segédcsapatok. Mannheim körűl a Rajna innenső és túlsó partján állott a centrum, Sztáray [515] altábornagy alatt. Kaiserslautern körűl a jobbszárny, Mészáros altábornagy alatt.[516] Dévay, Landstuhlnál elfoglalt állásában, ennek a jobbszárnynak a franczia kézen levő Zweybrücken ellen előretolt elővédje volt s észak felé már összeköttetésben állott Károly főherczeg alsórajnai seregének szélső csapataival.
Minthogy az erőviszonyok a fegyverszünet tartama alatt elég kedvezőknek látszottak, a bécsi haditanács – a két vezér ellenvetéseit mellőzve – offenzivát vett tervbe. Ehhez képest Károly főherczeg tavasz kezdetén beható szemlét tartott a hadállások felett és Trier felé szándékozott támadni, a mint Dévay emlékiratában is említi.[517] Azonban az egész hadjáratnak más fordulatot adott Bonaparte váratlan diadalmas előnyomulása az olaszországi harcztéren. A Rajnánál még tartott a fegyverszünet, mikor a fiatal korzikai, seregét már április 10-én megindítva, azt győzelemre vitte s már május 14-én Milanoba bevonúlt, kevéssel utóbb pedig Mantovát is ostrom alá fogta.
Ez események csakhamar éreztették hatásukat a rajnai harcztéren is. Károly főherczeg és Wurmser május 21-én felmondták a fegyverszünetet s az ellenségeskedéseknek a tíznapi felmondás leteltével június 1-én kellett kezdődniök. De már május 31-én Wurmser parancsot vett, hogy seregének csaknem egy harmadrészével a Bonaparte által fenyegetett Mantova felszabadítására siessen.[518] Ezzel a felsőrajnai sereg 82.000 emberről 57.000-re csökkent Moreaunak 78.000-nyi seregével szemben. Az erőviszonyok ily hátrányos megváltozása folytán minden offenziváról le kellett mondani. A támadást tehát június 1-én a francziák kezdték; még pedig nemcsak a felső Rajnánál, hanem az egész vonalon. Míg Moreau serege Mannheim felé szorította a felsőrajnai seregnek a Rajnán túlra előretolt csapatait, addig Jourdan, Kölnnél és Düsseldorfnál egész seregével átkelve a Rajnán, Károly főherczeget a Siegen túl hátrálásra kényszerítette Mainz felé.[519]
Az amúgy is válságos helyzetet még válságosabbá tette a hadvezetőségben hirtelen beállott változás. Wurmser utasítás szerint Latour táborszernagynak adta át a vezényletet, ki azonban már nem vitte önállóan a parancsot, hanem Károly főherczeg főparancsnoksága alá rendeltetett. Ez intézkedés később igen üdvösnek bizonyúlt, mivel teljesen egyöntetűvé tette a hadműveletek tervezését és vezetését;[520] átmenetileg azonban tagadhatatlan nehézségeket szült és zavarokat okozott, melyek a hadjárat kezdetén nagyon is éreztették hatásukat.
A míg az olasz harcztérről a riasztó hírek meg nem érkeztek s még bízni lehetett az offenziva sikerében, a felsőrajnai sereg Sztáray alatt levő centruma is átkelt a Rajnán s a francziák ellen felvonúlva május 17-én már Mannheimből Kaiserslauternbe tette át főhadiszállását, ott egyesűlve a Mészáros által vezényelt balszárnynyal. Alighogy azonban Wurmser nagyszámú csapattal elhivatott a seregtől, s az ellenségeskedések június 1-én megkezdődtek, nyilvánvalóvá lett, hogy a megapadt seregnek a franczia túlerővel szemben a védelmet nyújtó Rajna vonala mögé kell húzódnia, hogy eredményes defenzivát fejthessen ki. Ehhez képest már június 3-án kiadatott a parancs az általános visszavonulásra, Sztáray altábornagy vezénylete alatt.[521]
85. Károly főherczeg.
(Az eredeti olajfestmény a M. Tört. Képcsarnokban.)[522]
*
A míg Sztáray a centrummal e parancs értelmében rögtön megkezdte a hátrálást vissza Mannheim felé, hogy ott a Rajnán átkeljen, azalatt Mészárosnak a balszárnynyal egyelőre Kaiserslauternnál kellett maradnia, hogy a centrum visszavonulását fedezze. Ékalakúlag előre tolt állásában így igen exponált helyzetbe jutott, s azért az alsórajnai seregnek szomszédjában levő szélső hadtestétől kért támogatást. E czélra már június 5-én Dévay tábornokot küldte át a Landstuhlhoz közel eső Ramsteinbe a Károly főherczeg szélső balszárnyát vezénylő Kray altábornagyhoz, azzal a kérelemmel, hogy könnyű lovasságot rendeljen ki jobb előörsszárnyának fedezésére, a míg ő maga június 8-ika táján új hadállásaiba fog érkezni.[523]
Kray – a mint június 6-án jelenti Károly főherczegnek – bajtársi készséggel tett eleget e kérelemnek; azonnal elhelyezte egyes lovascsapatait (Keglevich gróf alezredest ulánusaival, Tevalle őrnagyot egy osztag Vécsey-huszárral, Keczer századost egy osztag Blankenstein-huszárral s még másokat) Dévay veszélyeztetett landstuhli állása mögött s az egész segédcsapatot a Ferdinánd-huszárok új ezredesének, Szentkereszty bárónak parancsa alá rendelte, a ki két osztag huszárával és a 4. szlavóniai zászlóaljjal Ramsteinben, Landstuhl közvetlen közelében maradt főfedezetűl. Ő maga (Kray) azalatt Kaiserslauternbe s onnan tovább Alsenbornba indúlt, vett utasítás szerint.[524]
Másnap Kray már Kaiserslauternből jelenti, hogy Szentkereszty is odaérkezett s tovább fog menni Alsenbornba; Keglevich gróf azonban ulánusaival Ramsteinig jött s ott érintkezésben maradt Dévay «báró» landstuhli előörseivel.[525]
Még ugyanezen nap – június 7-én – érkezett meg Mannheimből, az új főhadiszállásról, Mészároshoz az utasítás, hogy hadtestével a közvetlen Mannheim előtt fekvő Oggersheim mellett foglaljon állást.[526]
E hadtestnek egész lovasságát, némi gyalogsággal is, Dévay tábornok volt átveendő, mihelyt az összes csapatok Oggersheimbe érkeztek. Előbb azonban meg kellett történnie a visszavonulásnak, a mi annyival sürgősebb volt, mert a francziák már a Mannheimtől nem messze, Neustadtnál álló Hotze tábornokot is kiverték állásából s azzal fenyegettek, hogy elvágják a Kaiserslauternból a Rajnához vezető utat.
86. SZÉKELY HUSZÁR A XVIII. SZÁZADBAN.
(Eredetije a M. Tört. Képcsarnokban.)[527]
Dévay mind ez ideig rendületlenűl megmaradt Kaiserslautern mellett, hogy a Mészáros-hadtest visszavonulását fedezze, de ekkor maga is kényszerűlt a hátrálásra (június 8). Megindúlt tehát a vele levő székely huszárezreddel, a Gyulai féle önkéntesekkel és Branováczky-szerbjeivel. Azalatt az ellenség titkon a hegyeken át már hátába kerűlt, s mikor ő Dürkheimnél a síkságra ért, rá is támadt, de szerencsésen visszaveretett. Így Dévay éjjelre Oggersheim felé mintegy feleúton egy híd mögött fedett állásban helyezkedhetett el dandárával.[528]
Másnap reggel a francziák újból erősen támadtak, de Dévay egy székely huszárosztaggal, egy O’Donell zászlóaljjal s a Branováczky-szerbekkel bátran visszaverte őket, s így nagy fáradalmak után végre Oggersheimbe ért[529] (június 9).
A mint ideérkezett, át kellett vennie az egész hadtest parancsnokságát Mészárostól[530], kinek a hadvezetőségtől (akkor még Wurmsertől) június 9-én érkezett parancs szerint csapatai egy részével Olaszországba kellett indúlnia (Wurmserrel együtt); a többit Dévaynak kellett átadnia.
A Dévay kezén maradt hadosztály még mindig elég számottevő volt: 2 zászlóalj Grossherzog Toscana, 1 zászlóalj Salzburgi, 12 század Grün Laudon, 6 század Lobkowitz-svalizsér, 6 század székely huszár, ezekhez még egyelőre az Eszterházy Antal-ezred és 1 zászlóalj Jellachich-gyalogos. A vett parancs szerint e csapatokkal Oggersheim és Frankenthal községeket kellett az ellenség ellen megvédenie; a három magyar zászlóalj azonban (két Eszterházy és egy Jellachich) június 12-ig bezárólag Mannheim alatt maradt s részben a vár előtt a túlsó parton Mundenheim falu mellett levő elősánczokban való munkákra volt fogandó, részben pedig tartalékúl szolgált. Június 13-án azonban e magyar ezredek is Olaszországba voltak indítandók. Egyebekben Dévay ezentúl Petrasch altábornagy parancsa alá helyeztetett.[531]
Az átadás megtörténvén, Mészáros még aznap átkelt a Rajnán, hogy az úti előkészületeket megtegye.[532]
Azalatt az ellenség támadása mind fenyegetőbbé vált. Június 13-iki kelettel a mannheimi főhadiszállásról rendelet érkezik Petrasch altábornagyhoz, mely szerint: «Sztáray altábornagy úr csatolt jelentéséhez képest valószínű, hogy az ellenség előörseinket támadni szándékozik. A parancsnokló tábornagy úr ő Excellentiája [még mindig Wurmser] meghagyta nekem, hogy Nagyméltóságodat erről értesítsem s felkérjem, hogy ezt közölje Dévay tábornok úrral s egyben utasítsa, hogy a mennyiben ő maga meg nem támadtatnék, a Flötzbachon inneni területen segítséget nyújtson («die Hände bieten zu wollen») Sztáray altábornagy úrnak. Mindenesetre azonban kívánja ő Excellentiája, hogy Nagyméltóságod a mundenheimi sánczművet egy divizió gyalogsággal megrakja s ágyúkkal is felszerelje, hogy szükség esetén használni lehessen. A lovasság már napkelte előtt nyergeljen, s ezután is egy része éjjel-nappal készenlétben álljon».[533]
Másnap, június 14-én, a várt támadás be is következett. Lefolyásáról Wurmser a következő napon (június 15) Mannheimből a következő jelentést küldte Károly főherczegnek:
«Már elébb alázatosan jelentettem Császári Fenségednek, hogy kényszerűlve voltam a Mannheim előtti síkon még egy hadtestet állítani fel Maudach és Ringenheim [534] között abból a czélból, hogy Mundenheim falu előtt a még szükséges sánczmunkákat elvégeztethessem s ezt a munkát fedezhessem.»
«A mióta ez a munka folyik, a szembenálló ellenség erősítéseket vont magához s 10-én és 12-ikén a Rehbach és Flötzbach mentén felállított előörseink állását kikémleltette, mialatt kisebb lovascsatározások is folytak, mindkét részről csekély veszteséggel.»
«13-ikán az ellenség erős gyalogsággal megszállotta a mi előörslánczunkkal szemben Assenheim, Hochdorf és Kronau helységeket s tekintélyes lovasságot gyűjtött össze a Deidesheim és Niederkirchen közötti táborban.»
«Sztáray altábornagy és Dévay tábornok ehhez képest előörseink egész vonalán készen álltak a támadásra, mely 14-ikén reggel napkeltekor be is következett. Az ellenség támadásainak a leghathatósabb ellenállást fejtették ki és Sztáray gróf altábornagy megtartotta Maudach és Ringenheim közötti állását, úgy a mint Dévay tábornok is Oggersheim melletti táborhelyét, a nélkűl hogy a túlerőben levő ellenség őket hátrálásra kényszeríthette volna. Az ellenség rövid időre hatalmába ejtette ugyan Frankenthalt [Oggersheimtől északra], de Dévay ott megtámadta, kiűzte s még egy század gránátosát is foglyúl ejtette.»[535]
Dévay maga ez ütközetről a következőket mondja önéletrajzában:
«Azalatt másnap az ellenséget, ki engem és Sztáray generálist megtámadt, oly szerencsével űztük vissza, hogy ugyanez alkalommal egy egész válogatott zászlóalját több könnyű lovasával együtt fogságba ejtettem; ezután azonban felsőbb parancsra vonalaink mögé vissza kellett vonúlnunk.»[536]
Mivel attól lehetett tartani, hogy az ellenség másnap támadását megismétli, Wurmser e napon meghagyta a Rajnán már átkelt Mészárosnak, hogy a parancsa alatt maradt csapatokból a rendelet vétele után rögtön küldjön egy osztag Ferdinánd-huszárt erősítésűl Sztáray altábornagynak.[537]
A támadás e napon meg is ismétlődött. A francziák erős hadosztályokkal nyomúltak előre s előörseinket visszavetették a fővonalig. Különösen heves lett a támadás a mundenheimi sánczok körűl, a melyek előtt az ellenség megszállotta a Sztáray által védett Maudach és Rheingönheim falvakat. Egyúttal a Dévay által elfoglalt Oggersheim felé is támadott, de innen lovas ellentámadással és jól irányzott ágyútűzzel visszavettetett.[538] Dévay előadása szerint: «az ellenség itt újból megtámadott, kit azonban végűl is serényen visszaűztünk.»[539]
87. Gróf Sztáray Antal altábornagy.
(Eredetije a Szépművészeti Múzeumban.)[540]
Miután egyrészt a mundenheimi sánczok már elegendőkép megerősíttettek, másrészt pedig az ellenség túlerővel szorongatta csapatainkat, a következő napon a Rajnán túl levő összes haderő átkelt a folyón, s a főhadiszállás a túlsó parton Mannheim alatt fekvő Schwetzingenbe helyeztetett át.[541] Petrasch altábornagy azonban Dévayval együtt egyelőre a mundenheimi sáncz őrizetére rendeltetett.[542]
Ezeket így elrendezvén, június 18-ikán Wurmser Mészáros altábornagygyal együtt elindúlt az olaszországi harcztérre. A főparancsot most gróf Latour táborszernagy vette át, kinek ezentúl Károly főherczeg utasításai szerint kellett eljárnia: bátor és becsületes katona, ki azonban régi hagyományokon nevelkedve, nem mindig volt képes kellően megérteni a Károly által követett modern stratégiai elveket.[543] A vele szemben álló Moreau így sokszor túljárt az eszén s mindjárt parancsnoksága első napjaiban a legválságosabb helyzetbe sodorta azzal, hogy egészen váratlanúl átkelt egész seregével a Rajnán, a hol eleinte legkevésbé gondolták: Strassburgnál. [A következőkre nézve lásd a 279. lapon közölt térképet.]
*
Moreau ugyanis, miután az egész osztrák-magyar sereg átkelt Mannheimnél, június 20-ikán újabb támadást intéztetett a mundenheimi elősáncz ellen, azt a látszatot keltve, mintha itt akarná kierőszakolni a Rajnán való átkelést. Azalatt azonban titkon már mindent előkészített volt arra, hogy Strassburggal szemben, Kehlnél szállítsa át összes seregét a túlsó partra. A mint Mannheim alatt a támadás véget ért, az itt levő összes csapatokat még az éjjel sietve Strassburg felé irányította. Harmadnapra (június 23) már az egész átkelő sereg – 27.500 ember – együtt volt e ponton, és összesen 99 jármű állott készen az átszállításra. Éjfél után fél kettőre megkezdődött az átkelés (június 24) s csakhamar 2500 franczia állott a túlparton. Zsákmányúl ejtve az ott felállított nehány ágyúüteget s megszalasztva a sváb csapatokból álló gyenge helyőrséget, csakhamar elfoglalták Kehl erődjét s azonnal megindúlt a hídépítés: másnap délelőttre már készen állott a híd s június 25-ikén az egész támadó sereg átkelt a túlsó partra.[544]
A sikerűlt átkelés híre óriási riadalmat okozott a felsőrajnai sereg szétszórt hadállásaiban. A tapasztalt Wurmser már nem volt ott; Károly főherczeg, ki azalatt Jourdant Wetzlarnál döntően megverte, a francziák üldözésével volt elfoglalva; az új parancsnok, Latour táborszernagy, még nem kapta meg utasításait. A fenyegetett ponthoz közel állomásozó tábornokok zavarukban elmulasztották a kedvező pillanatot az átkelés meggátlására, a mi 24-ikén este, mikor a híd még nem volt készen, még sikerrel járhatott volna; ehelyett erősítésekért küldtek. Mire ezek megjöttek, már késő volt; a támadó sereg már a túlparton sorakozott. A közelebb levő Sztáray Antal gróf és Fürstenberg Károly herczeg altábornagyok még június 27-ikén is csak 3000 embert gyűjtöttek össze, a kikhez még 8000 főnyi sváb segédcsapatok is járúltak.[545] Sztáray Antal maga is csak 22-ikén kapott parancsot, hogy Renchenbe menjen a Kehlnél való esetleges átkelés megakadályozására; mikorra odaérhetett, franczia részről az összes előkészületek már végre voltak hajtva.[546]
Még aznap, mikor a támadó sereg zöme átkelt a Rajnán, Dévay tábornok is parancsot vett, hogy 3 osztag székely huszárral, 3 lovassági ágyúval és egy taraczkkal erőltetett gyorsmenetekben Sztáray segítségére siessen, hogy Kehlnél a franczia sereg előnyomulását feltartóztathassa.[547]
Dévay ekkor már nem volt a mundenheimi sánczokban; alább részletesen ismertetett útirányából ítélve, ekkor már Karlsruhe táján lehetett. Hiteles forrásunk szerint június 26-ikán napkeltekor útnak indúlva – az egész székely huszárezreddel, egy osztag Ferdinánd-huszárral s egy ezred német nehéz lovassal[548] – Kuppenheim, Oos, Steinbach és Bühl községeken át estére Niederachernbe érkezett, a hol meg akart hálni.[549] Alighogy ideért, már megjött Sztáraynak eléje küldött parancsőrtiszte azzal a hírrel, hogy az altábornagyot már reggel óta szorongatja az ellenség, kinek igen csekély erejével nem tud ellenállani: nincs vele több mint a Wenkheim-ezred 3 százada, 2 szerb század és 4 század bajor-pfalzi katona; az ellenség száma meg egyre szaporodik. Felhívja hát Dévayt, hogy a legnagyobb sietséggel igyekezzék hozzá csatlakozni.[550]
Dévay a hosszú úttól elcsigázott csapatával rögtön nem indúlhatott. Másnap (június 27-ikén) estére ért csak Renchenig, a hol már állott a csata. Az ellenség már a helységig nyomúlt és kétségtelenűl el is foglalta volna, ha Dévay a már hátráló Sztáray-féle csapatoknak segítségére nem siet egy osztag huszárral és két lovassági ágyújával. A küzdelem rögtön megújult s a két ágyú kartácstüze oly hathatósan működött, hogy az ellenséget nemcsak feltartóztatta a további előnyomulásban, hanem még vissza is szorította előbbi állásaiba.[551]
Dévay maga így emlékezik meg önéletrajzában ekkori szerepléséről:
«Nehány nap múlva [a Mannheim alatt folyt ütközetek után], a mikor Moreau generális Kehlnél seregeit erőszakkal átvezette a Rajnán, én azonnal a főherczeg Ferdinánd-huszárok egy osztagával, a székely huszárok egész ezredével s egy német nehéz lovasezreddel Kehl felé rendeltettem; – de már későn: az ellenség legnagyobb része ugyanis akkorra már átkelt a Rajnán. Mégis Sztáray generális rendeletéből Renchen mellett előrenyomuló csapatait megtámadtam és szerencsésen meg is futamítottam.»[552]
A Dévay által hozott segítség azonban még mindig nem bizonyúlt elegendőnek a sokszoros túlerőben levő ellenség további sikeres feltartóztatására. Újabb csapatok meg nem jöttek. Ott voltak ugyan még közelben a Condé herczeg franczia csapatai; – de a fő segítséget dél felől lehetett volna várni, a hol Breisgauban ott állott Fröhlich altábornagy az ő nyolczezer emberével. Másnap (június 28-ikán) hajnalban Sztáray és Dévay végiglovagoltak az előörsvonalon, hogy e tekintetben bizonyosságot szerezzenek. Sajnos, arról kellett meggyőződniök, hogy az ellenség már megszállotta a délre vezető utak csomópontját, Offenburgot s ezzel a Frölichhel való összeköttetést elvágta.[553] Magukra hagyatva kellett tehát az egész franczia sereg rohamát kiállani, mely még aznap be is következett. Hogy az ütközet nem vált teljes katasztrófává, s utána még elég jó rendben lehetett visszavonúlni, az ismét Dévay érdeme volt, a miért Sztáray altábornagy a csata lefolyásáról írt jelentésében teljes elismeréssel is adózik a vitéz tábornoknak. E jelentésből kiemeljük a következő részleteket:
«28-ikán napkeltekor az ellenség egy igen erős hadoszloppal Oberkirchen tájára vonúlt [a Renchen völgye kijáratánál]. Dévay tábornok úr a síkságon nyolcz század székely huszárral, egy osztag Ferdinánd-huszárral s egy század Cavanagh-vértessel a tömegesen előrenyomúló ellenséget leirhatatlan vitézséggel [«mit einer unbeschreiblichen Herzhastigkeit»] egészen délutáni négy óráig feltartóztatta, sőt többször közéje vágott, a mely alkalommal a székely huszárok élén Bora ezredes, Dániel alezredes és gróf Lázár kapitány, továbbá a Ferdinánd-huszárok élén Mecséry kapitány, Kovács őrnagy és báró Szepessy főhadnagy szárnysegéd a vezetésük alatt álló huszárokkal különösen kitűntek. Az ellenséget tetemes veszteségével háromszor is visszavetették, egészen Urloffen községig és mintegy száz emberét elfogták.»
«A míg Dévay báró tábornok úr ily csekélyszámú haddal megállotta helyét az oly nagyszámú ellenség ellen, a francziák a Renchen mögött levő, csak kevésszámú csapattal gyöngén megszállott erdőt egy lovas különítménynyel elfoglalták s ezzel megkerűlték elül harczoló csapatainkat, a miből természetesen elkerülhetetlen szétzüllés (Deroute) támadt.»[554]
Károly főherczeg az 1796. évi hadjárat általa megírt történetében e csata leírásánál ugyan név szerint nem említi Dévayt, de szintén dícsérőleg emeli ki az «osztrák lovasság» vitézségét: «június 28-ikán – úgymond – a francziák előrenyomúltak. Második hadoszlopuk négyszer is megkísérelte, hogy a síkságba kiérjen («debouchiren»), de az osztrák lovasság mindannyiszor meghiusította kísérletét. A jobbszárnyon azonban Desaix tábornok felhasználta a kedvező alkalmat, hogy több csapat lovasságot az osztrák lovasság oldalában küldjön, a mely még mindig feltartóztatta a második franczia hadoszlopot a síkságra való jutásban. Az osztrákok közt ezáltal zavar támadt.»[555]
Dévay maga a következőkben említi a rencheni ütközetben való szereplését:
«Ámde ez az egész munka [t. i. a megelőző napi győzelem] hiábavaló volt, mert másnapra maga Moreau generális egész seregével ránk támadt; és ámbár egészen délig [Sztáray szerint délután négy óráig] az ellenséget valamennyire feltartóztattuk, – a mely alkalommal magam is köröskörűl bekeríttetvén, csak kivont karddal tudtam magamnak utat vágni – akkora sokaságnak mégsem voltunk képesek ellenállani, s azon éjjel és a következő napon egészen Kuppenheimig vonúltunk vissza.»[556]
88. A rencheni és malschi ütközet színtere.[557]
A csatában Buday huszárszázados osztaga élén vitézűl harczolva számos sebet kapott s a francziák fogságába kerűlt;[558] vele együtt fogságba estek Székely Sándor, Lázár és Gelb tisztek.[559] Az ütközetet követő napon Dévay bajtársi gondoskodással Vlasits kapitányt hírvivőűl küldte a győztes franczia táborba, hogy a fogoly tisztek részére emberséges bánásmódot eszközöljön ki. Vlasits sikerrel járt el küldetésében s a következő napon (június 30.) a franczia táborból visszatérve írásbeli jelentéssel számolt be útjának eredményéről. E minden ízében érdekes, világos előadásával s eleven és korrekt német stílusával klasszikusnak mondható jelentést itt egész terjedelmében adjuk.
Vlasits kapitány jelentése Dévay generálishoz.
«Inspachon [Önsbachon] túl akadtam az ellenséges csapatokra, a melyek a 6. sz. dragonyosezredből valók voltak. Ezek Renchenbe vezettek Dessé [Desaix] tábornoknak, az előörscsapatok parancsnokának főhadiszállására, a ki azonban maga távol volt Moreau fővezér főhadiszállásán, Offenburgban. Így a tábornok főszárnysegéde vette át irataimat («meine Depechen») s késztetve meghívott («nötigte mich»), hogy még más tisztekkel együtt nála ebédeljek. A tisztek igen barátságosan viselkedtek s poharazás közben beszédesek lettek, miközben egészen véletlenűl megtudtam, hogy Moreau Renchenbe fog jönni s este felé az egész tábor megindúl. Odamenet sok ágyúzást hallottam; nekem úgy tetszett, hogy Freiburg [im Breisgau] felől hangzik. Az ellenséges tisztek elmondták nekem, hogy Condé herczeg a sváb csapatokkal együtt a Kinzig völgyén vonúlt vissza [a Schwarzwaldba]; csapatai azonban legkevésbé sem viselkednek derekasan. Panaszt emeltek azért, hogy a Cavanagh-vértesek a három összecsapásban a francziák közűl többet elfogván, a foglyokat utóbb lekaszabolták; s felkértek engem, jelentsem Méltóságodnak, hogy ily eljárásnak jövőre elejét vegye, nehogy ők megtorlásra kényszerűljenek.»
«Első kérdésük és legforróbb vágyuk a békét illette, melyet nagyon ohajtanak, a mire nézve ellenmondást sem akarnak tűrni.»
«Ma a 6. számú huszárezredük Renchenbe érkezett s az én szemem előtt indúlt tovább; úgy látszott, a hegység felé vette útját.»
«A mennyire az ellenséges tiszteket hallja az ember, a francziák nagyon erősek s még naponkint újabb csapatokat kapnak.»
«A mint mondják, a Gyulay-féle szabadcsapat legnagyobb része fogságba kerűlt.»
«Az utolsó, 28-iki összecsapásról szólva rendkivűl dicsérték lovasságunkat, a mely hallatlan s részben szerencsés támadásokat intézett erdők ellen, s a melynek parancsnokai minden elképzelhető képességet és találékonyságot tanusítottak s méltó és belátásos tábornokoknak bizonyúltak.»
«Mondták még azt is, hogy Kehl elfoglalásánál a sváb csapatok derekasan viselkedtek.»
«A fogságba esett tisztek valamennyien Strassburgban vannak s mindenfelől azt a biztosítást nyertem, hogy a velük való bánásban semmi híja nem lesz bárminek, a mit csak az emberiesség megkívánhat.»
«Sinzheim [Baden mellett], 1796 június 30.»
«Vlásits (így) s. k.
lovaskapitány.[560]
Vlasits e jelentéséhez mellékletűl csatolta Desaix tábornok főszárnysegédének Dévay írásbeli megkeresésére adott válaszát, a mely szintén fennmaradt és typikusan érdekes tartalmánál fogva megérdemli szószerinti közlését. Ez irat következőleg hangzik.
«A rencheni főhadiszálláson, a Franczia köztársaság 4-ik évében, Messidor 12-ikén.
Boulland főszárnysegéd Devaÿ vezérőrnagy úrnak.
Tábornok Úr,
«Desaix tábornok távollétében én vettem át a levelet, melyet hozzá intézni méltóztatott Buday, Székely Sándor, Lázár és Gelb urak ügyében, kik a Messidor 10-iki (a régi naptár szerint június 28-iki) összecsapásnál hadifoglyokká lettek. Biztos lehet, Tábornok úr, hogy ezek az urak mind abban a segélyben részesűltek, a mit az emberiesség megkíván; sebeik meg fognak vizsgáltatni, a miről Önt értesíteni fogjuk, és a lehető legjobb ápolásban fognak részesűlni. Ön egész biztossággal hozzájuk juttathat mindent, a mire hite szerint csak szükségük lehet: sürgősen meg fogjuk nekik küldeni.»
Tisztelettel vagyok, Tábornok úr,
Boulland,
főszárnysegéd.[561]
*
Mialatt ez üzenetváltások folytak, már megkezdődött Sztáray és Dévay visszavonulása erősen megtizedelt és részben szétszórt csapataikkal. A Rajna völgyén északra vonúltak Mannheim felé, hogy ott a sereg többi részeivel egyesűlve még egyszer kedvezőbb esélyek mellett vehessék fel a küzdelmet Moreau seregével, a ki szerencsére nem használta ki teljes gyorsasággal a rencheni győzelmet, s lassú előnyomulásával időt engedett a vert seregnek, hogy magát ismét rendbe szedje.
Az ütközetet követő napon (jún. 29.) Dévay már Baden mellé Sinzheimbe ért dandárával, a honnan jelentést tett Latour táborszernagynak a csata után bekövetkezett további fejleményekről. Jelentéséből megtudjuk, hogy a rencheni csatában Oberkirchenből a Rench patak mentén a hegységbe szorított Wenkheim-zászlóalj és egy szakasz vértes sorsáért nem kell aggódni, mert azok a hegyeken át már szerencsésen visszakerűltek és csatlakoztak; a Renchennél szétugrasztott gyalogságot pedig Szentkereszty lovaskapitány vette fel, a ki Dévay balszárnyát fedezte. Az előörsöket Dévay már Steinbach táján teljesen elrendezte s összekötötte Canisius tábornok előörseivel. Az ellenséghez legközelebb eső Bühlt nem szállotta meg előörseivel, hogy azokat ne tegye ki hirtelen támadásnak, de e pontot erős őrjáratokkal biztosította. Az ellenség eddig csak gyönge őrjáratokat küldött egészen Sasbachig s Dévay vélekedése szerint ott csak figyelő hadtestet akar meghagyni és seregének nagyobb részével a hegyeken át akar kerűlni.[562] Különben ő már az előző napon kémet küldött, hogy megbízható híreket kapjon úgy a sváb, mint a franczia (emigráns) segédcsapatok hollétéről és állapotáról.[563]
89. Ferencz császár és magyar király névaláírása.[564]
Másnap (jún. 30.) Dévay még mindig Baden mellett Sinzheimben áll s onnan újabb jelentést küld Latournak, mely szerint a szétugrasztott ezredek legénységét Borával, a székely huszárok ezredesével már egybegyűjtette és Rastadt felé a táborhelyűl kijelölt Kuppenheimbe indította. Az ő parancsa alatt áll még a székely huszárezred, 3 osztag Ferdinánd-huszár és egy zászlóalj székely gyalogság; Oos falu felé levő előörseinél táborozik még Teschner őrnagy alatt a Wenkheim-zászlóalj nehány összeverődött százada. A D’Alton-ezred két százada, melyek szintén ott voltak Renchennél, valamint a gróf Gyulai szabadcsapat teljesen visszahúzódtak, hogy rendbe szedjék magukat; az utóbbiakra pedig nagy szüksége volna, hogy balról a hegységeket velük megszállathassa.[565]
Harmadnapra, július 1-én, Dévay ugyanonnan igen fontos hírrel szolgál Latournak. A francziáknak egyik hadteste ugyanis Kehllel szemben azzal próbálkozott, hogy onnan délnyugatra a Kinzig folyó völgye mentén hatoljon a Schwarzwaldba és azon át eléje kerüljön a visszavonuló seregnek; azonban – a mint Dévay kiküldött kéme hírűl hozta – ott a schwarzwaldi parasztok csapatokba verődve heves puskatűzzel s a hegyekről nagy szikladarabok legörgetésével annyira feltartóztatták, hogy tegnap (június 30) estéig még Schwarzenbergig[566] sem tudtak előnyomúlni. A Condé csapatai is hír szerint naponként összecsapnak az ellenséggel.[567] Július 2-án pedig arról értesíti Latourt, hogy Moreau már Renchenbe tette át hadiszállását [Offenburgból].[568]
Dévaynak eme jelentései a legnagyobb fontossággal bírtak a hadjárat további menetére. Latour táborszernagy, a ki akkor már Rastadt mögött Muggensturmnál tartotta főhadiszállását, hol a további védelemre megtette az előkészületeket, július 2-án a következő elismerő és buzdító szavakkal válaszol Dévaynak: «Köszönöm a mai kelettel ide bejelentett híreket. Tábornok úr nem vehet magának elég fáradságot, hogy mindarról, a mi az ellenségnél történik, mennél sürgősebb értesülést szerezzen. Ezért Offenburgba és Kelhbe is kémeket kell küldeni, kiket minden eshetőségre jól kell kitanítani.»[569]
Azalatt azonban Latour más oldalról hírt vett, hogy az ellenség a Kinzig és Rench völgyeiben már a Schwarzwald szivében fekvő Freudenstadtig érkezett s onnan a Murg völgyén lefelé hatolva azzal fenyeget, hogy a visszavonuló Dévay-utóvéd elé kerülve, annak útját elállja. Még ugyanaz nap értesíti Dévayt:
«Freudenstadt megszállása következtében szükségessé válik, hogy tábornok úr eddig Baden felé elhelyezett bal előörs-szárnyát Steinbachból és Bühlből a hegység felé tolja előre Forbach irányában [a Murg völgyében], a már ottan levő Le-Loup-vadászok támogatására, a kikkel összeköttetésbe kell lépnie.»[570]
A következő napon, július 3-án, a francziák már egészen közel vannak; Dévay jelenti, hogy már Bühlön innen állottak fel számos erős hadosztályban s támadásuk még aznapra várható. Latour még ugyanaz nap három század erősítést küld Dévaynak, hogy a badeni völgyön át Gernsbachig a Murg völgyébe küldje az onnan esetleg hátba támadó ellenség feltartóztatására.[571] De még ugyanaz nap utasítja Dévayt, hogy a sereg zöméhez közelebb húzódjék, mivel a nála levő gránátos zászlóaljakból további erősítéseket nem adhat, s magának is be kell várnia Károly főherczeget, a ki erős segédhaddal már személyesen közeledik segítségére.[572]
A túlerő elől csakugyan már másnap hátrálni kellett Dévaynak. Az ellenség július 4-én hevesen támadta az előörsöket; a Wenkheim-zászlóalj két századát csaknem teljesen megsemmisítette; a szerb csapatok is sokat szenvedtek, s a három osztag székely huszár csaknem feleszámra olvadt. Dévay tábornok azonban «mint régi tapasztalt huszár s a hadviseléshez értő katona» («als ein alter geübter Husar und Kriegs-Verständiger») huszárait leszállította lovaikról, s ezeket egymáshoz pányváztatta; a huszárok pedig kezükben a karabélylyal egész az éj beálltáig gyalog csatározva feltartóztatták az ellenséget. Így még elég szerencsésen eljuthatott Kuppenheimig.[573]
Július 5-én Dévayt tehát már Kuppenheimnél találjuk, a honnan jelenti Latournak, hogy az előörsöket parancs szerint már újra elrendezte, összeköttetésbe hozta Fürstenberg herczeg dandárával s a hegyek felé is előretolta. Az ellenség azonban már egészen közel van; lovassága a síkságon nyomúl előre, de eddig még csak jelentéktelen előcsatározás folyik.[574] Miután azonban az ellenség a hegységből a Murg völgye mentén is előtört, az előcsatározásból komoly ütközet fejlődött s a francziák Kuppenheimet is elfoglalták.
Másnap (július 6) Dévay már visszavonúlt; előörscsapatával Malschnál áll, északra Kuppenheimtől. Itt keresi fel Beaupuy franczia tábornok szárnysegéde, a ki üzenetet hoz Latournak az ellentáborból. Dévay átveszi az általa hozott levelet, tovább is küldi, de kísérő jelentésében egyben figyelmezteti Latourt, hogy vélekedése szerint az üzenet nem fontos, s a küldöncz inkább csak kémkedés czéljából jött.–[575]
Ekkor már megérkezett volt a veszélyeztetett felsőrajnai sereghez Károly főherczeg főparancsnok, ki Moreau átkelésének hírére, melyet június 26-án tudott meg, azonnal abbahagyta a Wetzlarnál (június 15-ikén) vereséget szenvedett Jourdan további üldözését s az alsórajnai seregtől elvont tetemes segédhaddal, Hotze altábornagy hadtestével, – 15 gyalogos zászlóaljjal és 20 lovasszázaddal – sietve indúlt Latour segítségére. Az éleseszű ifjú fővezér már teljesen tisztában volt Moreau tulajdonképeni tervével, mely kétségtelenűl az volt, hogy a Schwarzwaldon át a Duna völgye felé nyomúljon s egész seregével Ausztria és Bécs ellen támadjon, mely akkor teljesen védetlen volt. Minden áron eléje kellett hát kerűlnie. De mivel az ellenség már előnyben volt azzal, hogy seregének jelentékeny része máris a Schwarzwald szívében járt, előbb egy erélyes támadással arra kellett kényszerítenie, hogy seregével visszajöjjön a Rajna völgyébe. A főherczeg kezdettől fogva el volt határozva arra, hogy bármily kimenetelű is legyen az ellenségre kényszerített ütközet, utána rögtön átmegy a hegységen a Duna felé, eléje vágva Moreaunak; s mivel a déli átjárókat már a francziák tartották elfoglalva, a Stuttgart felé vezető északi hegyi úton akart eléje kerűlni.
E tervhez képest tette meg további intézkedéseit. Segédhadával július 2-án már Mannheimtől délre Schwetzingenig érkezett s onnan is tovább vonúlva július 5-ikén egyesűlt Latour seregével s átvette a közvetlen főparancsnokságot.[576] A francziák akkor már, mint az előzőkből láttuk, úgy a Rajna síkságán, mint a Murg völgye felől erősen szorongatták Latour seregét, melynek az nap már Kuppenheimen túl kellett visszavonúlnia. Láttuk, hogy július 6-án már Dévay is Malschig húzódott vissza előörseivel; a fősereg pedig mögötte Mühlburg és Ettingen között zárta el a Rajna völgyét.[577]
Most mind a két fővezér – Károly főherczeg és Moreau – döntő ütközetre készűlt. Július 6., 7. és 8. napja előkészületekben telt el. Így Károly főherczeg időt nyert arra, hogy tervéhez képest a szász segédcsapatokat s még néhány gyalogzászlóaljat és lovasszázadot előre küldjön Stuttgart felé egészen Pforzheimig az előre kijelölt útvonal biztosítására.[578] Ugyanez nap Dévay tábornok parancsot vett, hogy a balszárny biztosítására Malschtól északra Oberweier községnél foglaljon állást;[579] egyidejűleg Canisius tábornokkal együtt az előhad élére rendeltetvén, Latour kijelölte a parancsa alá adandó csapatokat.[580] Ezt az intézkedést azonban a főherczeg másnap megváltoztatta. A 9-ére megállapított csatarend szerint a balszárnynak Kaim tábornok alatt a hegységben az Alb folyó völgyében kellett előnyomúlnia; a centrumnak Sztáray alatt a hegység szélén Malsch és Kuppenheim felé; a jobbszárnynak Latour alatt a Rajna mellett. Dévay tábornok a Sztáray alatt álló centrum előhadának élére állíttatott, elég jelentékeny haderővel: 7 század Ferdinánd-huszárral és 6 század Kinszky-svalizsérrel, továbbá mintegy 5 zászlóalj gyalogsággal (2 Pellegrini-, 1 Splényi-, 1 székely és 2/3 szerb zászlóalj).[581]
*
Július 9-én ment végbe a mindkét részről keresett döntő ütközet, melyet a csata középpontjába eső helységről malschi csatának neveznek. A támadást a francziák kezdték. Centrumuk Desaix tábornok alatt Sztáray centruma ellen támadt s Dévay előörseit túlerejével csakhamar kiszorította Malschból. A mint azonban Dévay az előhaddal maga is odaért, a francziákat visszakergette Malschból a falu mögött emelkedő dombig. Miután azonban az ellenség erősítéseket kapott, a harcz megújúlt s megint erős küzdelem folyt e fontos középállás birtokáért. A francziák a falut még kétszer elfoglalták, de mindannyiszor kiverettek s mikor az egész Sztáray-centrum akczióba lépett s a Rajna síksága felől Latour lovasságától is támogatást nyert, végleg visszavonúltak a Malschtól délre elterülő erdőségbe. Ezalatt a jobbszárny is előrenyomúlt s az ellenséget Rastattig űzte vissza. E két vonalon hát teljes volt a győzelem. Azonban a hegyek közt a francziák elé küldött Kaim tábornok teljes vereséget szenvedett; egy egész gránátos zászlóalja fogságba kerűlt és így kénytelen volt Pforzheim felé menekűlni, a hol már ott állottak Károly főherczeg előre küldött előcsapatai. Moreau így ura maradt a Schwarzwaldnak s így Károly főherczegnek nem volt veszíteni való ideje, ha mégis meg akarta előzni a Duna felső völgyében; ezért már a csatát követő napon, július 10-én reggel 8 órakor megindúlt s erőltetett gyorsmenetekben Durlachon át a Pfinzbach völgyébe kerűlve Pforzheimbe sietett.[582] Itt egyesűlt a már 7-én előre küldött csapatokkal és Kaim tábornokkal, ki a szétugrasztott balszárnynyal a vereség után parancs szerint szintén idetartott. A sereg most itt egy hétig megpihent, rendezkedett és előkészűlt a további hadműveletekre. Ez idő alatt a főherczeg-hadvezér már teljesen megállapodott további haditervében, melynek lényege abban állott, hogy kisebb számú seregével egyelőre döntő ütközetbe nem bocsátkozik, hanem az ellenséget apró csatározásokkal feltartóztatva lassankint visszavonúl Moreau előtt keletre, az osztrák határ felé. Hasonló eljárásra adott parancsot Wartensleben táborszernagynak, a kit távozásakor az alsórajnai sereg élére állított Jourdan ellen. Miután a főherczeg és az általa elvont seregrész távozásával ez a sereg is megfogyatkozott, Jourdan túlereje előtt már szintén visszavonulóban volt a Majna felé. Most ennek a seregnek úgy kellett a visszavonulást intéznie, hogy mennél közelebb jusson a főherczeg seregéhez. Mikor aztán már csaknem összeértek, – így tervezte – akkor hirtelen egyesíti a két sereget s egyesűlt erővel és számbeli túlsúlylyal először Jourdant, azután Moreaut támadja meg, a győzelemre való biztos kilátással.[583]
90. Gyalogos a Nádasdy-ezredből.
(Eredetije a M. Tört. Képcsarnokban.)[584]
E geniális terv kivitelében kezdettől fogva fontos szerep jutott Dévay tábornoknak, a ki már a malschi csatában is az ütközet középpontjában állott s azon a ponton diadallal állotta meg helyét. A csata után neki jutott az üldöző ellenség feltartóztatásának terhes és veszedelmes feladata az utóhad élén. Ehhez képest a csatát követő napon, július 10-én dandárával utolsónak indúlt Durlachon át Pforzheim felé; de Durlach és Pforzheim között feleúton meg kellett állapodnia a Pfinzbach völgyében, Wilferdingen helységnél, a fősereg által elhagyott táborhely előtt, hogy az ellenség további előnyomulását feltartóztassa, a fősereg mozdulatait eltakarja, s ezáltal időt szerezzen arra, hogy Károly főherczeg Pforzheimnél teljes rendbe szedje csapatait. Az utóhad Dévay alatt három napig (július 10., 11., 12.) itt is maradt; az előörsöket Dévay úgy állította fel, hogy a Pforzheimbe vezető utat magának biztosítsa.[585] Július 11-én innen jelenti a főherczegnek, hogy az ellenség az Enz völgyében Neuburgot már elfoglalta, mikor a mieink oda bemenni akartak, s a közeli Ottenhausenban is erős gyalogsággal áll. Ő maga előörseit délre előretolta Elmendingen, Weiler és Hoch-Wetterbach községekig. Canisius tábornokkal érintkezésben van. Visszavonulás esetére parancsot kér, merre vegye útját.[586] Július 13-án az utóhad tovább vonúlt a wilferdingeni magaslatokon arra a helyre, a hol előzőleg a fősereg táborozott, hogy onnan figyelje az ellenség mozdulatait s hátráltassa előnyomulását; e helyen maradt további három napon át, július 16-áig.[587]
Azalatt Moreau a főherczeg tervei felől való tájékozatlanságában meglehetős sok időt vesztett; végre július 16-án dél felől már közel ért Pforzheimhez és támadással fenyegetett. A főherczeg, tervéhez híven, kitért a támadás elől s július 19-én az Enz völgyén át tovább vonúlt Stuttgart felé. Egyidejűleg Dévay is parancsot vett, hogy a fősereget ez irányban kövesse. Július 17-én tehát ő is megindúlt a hátvéddel a wilferdingeni táborhelyről és Pforzheimen keresztűl az Enz völgyében Enzburgig vonúlt. Ez útjában az ellenség előhada már utólérte a hátvéd utócsapatát s azt zaklatni kezdte; meg is támadta a Ferdinánd-huszárok egyik szakaszát s azt egészen Enzburgig kergette. Itt azonban e huszárcsapat «igazi katonai manővert hajtott végre, – oly szabatosan, mint akár csak a gyakorlótéren»: [588] a csapatot vezető tiszt hirtelen álljt és frontot vezényelt, a karabélyokkal sortüzet adatott az ellenségre, mely eddig egész rendben nyomúlt utánuk. A lövésre a francziák lovai megbokrosodtak; erre a magyar huszárok leejtették a karabélyt s kivont karddal nekivágtak az ellenségnek, húsz emberét elfogták s a többit megfutamították.[589]
91. Vértes a Zeschwitz-ezredből.
(Eredetije a M. Tört. Képcsarnokban.)[590]
Másnap, július 18-án, Dévay parancsot vett, hogy a Stuttgart melletti Feuerbachig nyomúljon előre. Idejött tehát s a mondott község és Stuttgart között emelkedő magaslaton vett állást. Alighogy ez megtörtént, már az ellenség is mutatkozott; a francziák ugyanis St. Cyr tábornok alatt időközben elfoglalták Stuttgartot, kiverve onnan az osztrák lovaselőörsöt; most onnan Cannstadt felé nyomúltak a főherczeg tábora ellen, mely a Neckar folyón túl Mühlhausennél vett állást. Dévay erre egy osztag karabélyossal és két lovassági ágyúval sietve elfoglalta azt a pontot, a hol az országút Stuttgart felől Cannstadt felé ágazik, s lövetni kezdte a francziákat, kik a cannstadti Neckar-hidat minden áron hatalmukba akarták keríteni. Azonban Dévay ágyúi oly heves tüzelést folytattak ellene s csapataink oly erős ellenállást fejtettek ki, hogy miután halottakban és sebesültekben nagy veszteségeket szenvedett, végre is el kellett állania szándékától. Dévay utóhada erre másnap (július 19.), zavartalanúl és minden akadály nélkül kelhetett át a folyón.[591] Itt végre ismét egyesűlt a fősereggel. [Térkép: 311. l.]
Dévay maga önéletrajzában a malschi csata után ez időpontig végzett dolgairól csak egészen röviden emlékszik meg: «Az utócsapatok vezetésére rendeltetvén – úgymond – a durlachi országúton három napon és három éjszakán át folytonos csatározások és összecsapások közben végre Stuttgartig értem, a hol is ott találtam a főherczeget a sereggel.»[592]
Amint Dévay a főherczeg táborába ért, rögtön parancsot vett, hogy Hotze altábornagy hadtestéhez csatlakozva, dél felé vonúljon a Neckar folyó völgyében, hogy az Ulmhoz vezető utat fedezze. Ez a hadtest tehát már másnap, július 20-ikán, Esslingen és Plochingen között állott fel; Dévay az előhaddal Plochingenig nyomúlt előre.[593] A francziák már a következő napon (július 21) általános támadást kezdtek: északon Taponnier tábornok Cannstadtnál Károly főherczeg ellen, délen Laroche tábornok Esslingennél Hotze ellen. Az egész vonalon heves ütközet fejlődött. Esslingennél az ellenség három rohamot is intézett, de mindannyiszor visszaveretett; végre is Dévay döntötte el a harczot azzal, hogy Plochingennél átkelt a folyón s a francziákat oldalba támadta, mire az ellenség igen nagy veszteségek után kénytelen volt szándékáról lemondani és előbbi állásába visszavonúlni.[594]
A főherczeg (a ki azalatt Cannstadtot szintén megtartotta a francziák ellen) ezzel elérte czélját. Feltartóztatta az ellenséget s biztosította magának a szabad utat a Duna felé, a nélkűl hogy döntő ütközetbe ereszkedett volna. A csatát követő napon (július 22) mind a két hadtest megpihent s előkészűlt a további visszavonulásra. Dévay Plochingennél töltötte a pihenőnapot s itt vette a parancsot egy további fontos küldetésre. Amíg ugyanis most a fősereg egyenest keletre tartott tovább Donauwörth irányában, Dévaynak egy külön hadosztálylyal délnek Ulm felé kellett vonúlnia, hogy az ottan, valamint alább a Dunán Günzburgban és egyebütt felhalmozott készleteket és szállítmányokat a francziák elől biztonságba helyezze.[595]
Július 23-ikán tehát megindúlt a Fils völgye mentén s mintegy 40 kilométernyi út után (csak egyórai pihenővel) a «Geislinger Steig» hágón át Urspringig érkezett különítményével, mely 5 osztag Ferdinánd-huszárból és 4 gyalogos zászlóaljból állott. (Egy székely, egy szlavóniai, egy Toscana s egy Leloup-vadászzászlóaljból.)[596] Onnan másnap (július 24) a Blaubach völgyébe Blaubeuern községig érkezett, Ulm közvetlen közelébe.[597] Ott azután egy időre megállapodott, várva a további parancsokat. Helyzete itt csakhamar válságosra fordúlt; az ellenség már eddig is nyomában volt s július 26-ikán meg is támadta. Itt hát az elszigetelt különítmény nagy veszedelemben forgott, de szerencséjére ép akkor ért Ulm vidékére Fröhlich altábornagy hadteste, mely még a Kehlnél való ellenséges átkelés után elszakadt a főseregtől s most a Schwarzwald déli völgyein át közeledett Condé herczeg emigráns csapataival együtt, hogy a fősereggel egyesűljön. Ez most (július 28-án) segítséget küldött Dévaynak, ki ennek folytán megállhatta helyét.[598] Ő maga önéletrajzában a Stuttgarttól Ulmig vezető útjáról ezeket mondja: «Stuttgart városánál és később folyvást borzasztó veszedelmeknek voltam kitéve; miután azonban egy Gyulai-féle zászlóaljat kaptam segítségűl, mely ez alkalommal valóban nagyon vitézűl viselkedett, terhem valamennyire megkönnyebbűlt. Így aztán az egész úton egészen Ulmig sok foglyot ejtettem és számos császári hadikészletet megmentettem.»[599]
Azalatt Károly főherczeg a fősereggel keletnek vonúlva július 26-ikán a Sváb Jura platójára ért s ezt a természet által meredek hegyoldalakkal várszerűleg megerősített helyet választotta táborhelyűl, Böhmenkirch helység mellett. Moreaut ezzel a legnagyobb zavarba hozta; a franczia fővezér ugyanis eddig Dévay nyomába indúlt Ulm felé; most vissza kellett volna fordúlnia a szűk hegyi úton, hogy a főherczeg ellen fordúlhasson, mi a legnagyobb koczkázattal járt volna, mivel a völgyoldalak meredeksége miatt egész erejét nem fejthette volna ki. Így hát a főherczeg nehány napon át nyugodtan megmaradhatott kitűnően választott helyzetében.[600] [Lásd a térképen, 311. l.]
Mivel e hely megválasztásával épen az volt a czélja, hogy időt nyerjen s az ellenséget mindaddig feltartóztassa, a míg az Ulm és Günzburg között levő raktárak kiüríttetnek,[601] Böhmenkirchből július 31-ikén parancsot küldött Hotze altábornagynak, ki tőle délre épen Urspring előtt állott, hagyja meg Dévaynak, hogy különítményével menjen át Ulmnál a Duna jobb oldalára, bontsa le azon a tájon az összes hidakat s maradjon mindaddig a túlsó parton, míg Fröhlich altábornagy is arra a vidékre ér; akkor aztán, maga mellé véve Gyulay ezredest is, keljen át ismét a baloldalra s ott egyesűljön Fröhlich haderejével.[602]
A vett parancshoz képest a különítmény Dévay parancsa alatt (augusztus 1-én) Ulmon áthaladva átkelt a Dunán s a túlsó parton Osterhausenban vett éjjeli szállást. Az Ulmban levő hadikészletet azonban nem ürítette ki, mivel erre vonatkozólag megkésve vette a parancsot. Úgy látszik, e hibáján kívűl eső mulasztással magára vonta a főherczeg neheztelését, miért is Hotze altábornagy (augusztus 3-án írt jelentésében) kimenti a vitéz tábornokot: «Dévay tábornok úr – úgymond – az állítólag Ulmban levő tüzérségi és gyalogsági fegyverek megsemmisítését elrendelő parancsot csak akkor vette, a mikor már másodszor is átment a Dunán és dandárával a langenaui táborba vonúlt s így lehetetlen volt a meghagyást teljesítenie; azonban Császári Fenséged parancsát sürgősen átküldte Fröhlich altábornagynak, a kinek teljesen módjában áll a dolgot végrehajtani».[603]
Dévay önéletrajzában még évek múlva is kicsendűl a meg nem érdemelt neheztelés fölött érzett bántódása: «Parancsot véve – úgymond – csapataimmal átkeltem a Dunán, s helyembe Fröhlich tábornok úr jött, a kinek szigorúan meghagyatott, hogy Ulm városából az összes hadiszereket elvigye, a mit pontosan végre is hajtott; erre nézve ugyan már elébb én is vettem parancsot, de azt más szükségesebb teendőim miatt végbe nem vihettem, ámbár nagyobb biztosság okáért sok más birodalmi városban ezt is megtettem, a mit ma is bizonyíthatnak».[604]
Másnap (augusztus 2) Dévay a helyébe jött Fröhlichnek újból átengedte a segítségűl kapott Gyulay-zászlóaljat még két más zászlóaljjal együtt, maga pedig a kapott parancs szerint dandára megmaradt részével (egy székely és egy szerb gyalogzászlóaljjal és három osztag Ferdinánd-huszárral) Leipheimnél átkelve visszament a Duna balpartjára és Langenau mellett ütött tábort.[605] (Itt kapta a megkésett parancsot az ulmi hadikészletek kiürítésére, melyet már nem hajthatott végre.)
A vonulóban levő összes csapattestek most Donauwörth felé konvergáltak, hogy az oda szintén útban levő derékhaddal Károly főherczeg alatt egyesűljenek. Az egyesűlésre annyival nagyobb szükség volt, mert időközben a szövetséges német fejedelmek békét kötöttek a franczia köztársasággal, minek következtében a sváb és szász segédcsapatok elhagyták a főherczeget, ki most már Hotze hadtestével együtt közvetlenűl csak 14.000 gyalogos és 11.000 lovas fölött rendelkezett.[606] A főherczegnek az volt a szándéka, hogy Donauwörth táján Moreauval megütközik; – de nem azért, hogy döntést provokáljon, hanem hogy tévedésbe ejtse és időt és módot nyerjen arra, hogy az időközben Jourdan elől ugyancsak Donauwörth tájára vonuló alsórajnai sereggel egyesűlve hirtelen Jourdanra vesse magát.
Dévay mozdulatainak is ebbe az általános haditervbe kellett illeszkedniök. Miután a Dunán átvezető hidakat a francziák elől elrombolta s augusztus 2-ikán visszament a balpartra Langenauig, innen augusztus 3-ikán folytatta útját a Duna mentén Donauwörth irányában s Rammingenig ért, a hol egyesűlt a Hotze altábornagy által részére erősítésűl hátrahagyott csapatokkal: 2 Toscana és 2 Károly főherczeg zászlóaljjal s a Waldeck-dragonyosok 2 osztagával.[607] Egyúttal parancsot vett Hotze altábornagytól, hogy dandárával Gundelfingenig menjen és addig is Riese altábornagy parancsa alá rendelje magát, kitől további utasításait venni fogja.[608]
92. Katonák a Gyulay-ezredből.
(Kotzka rajza után Conti metszete.)[609]
Ez az útja azonban már nem ment símán. Alighogy Rammingenbe ért, megtudta, hogy a helység mögötti dombokon túl Nerenstetten és Dettingen helységeknél már francziák táboroznak.[610]
A mint másnap (aug. 4.) tovább akart vonúlni, a francziák már rá is támadtak, de nemcsak hogy nem bírták útjában feltartóztatni, hanem még tetemes veszteségeket is szenvedtek. E csetepaté lefolyásáról báró Riese altábornagy, Dévay új felettes parancsnoka, még aznap a következő jelentést küldte a főherczegnek:
«Dévay báró tábornok jelentése szerint balszárnya ma reggel 6 órakor Hausen és Lindenau táján megtámadtatván, a nagyszámú ellenséges gyalogság és ágyúk által egészen Lindenau mögé üzetett.»
«Mivel ennek következtében jobbszárnya erősen ki volt téve az ellenségnek, a tábornok úr délelőtt 11 óra felé egészen lassan Stotzingenig vonúlt vissza. Innen kiküldött lovascsapatai aztán újra megtámadták az ellenséget, sokat levágtak és három foglyot ejtettek, a kik legközelebb be fognak küldetni. A foglyok vallomása szerint az ellenséges oldalon Vandamme tábornok a parancsnok, kinek hadereje három féldandárból áll, egyenkint háromezer emberrel és 250 lovas vadászszal, nem számítva a huszárokat, a kik szintén mutatkoztak.»
«Az ütközet déli 1 óráig tartott. Most minden csendes, azonban úgy látszik, hogy az ellenség a jobbszárny ellen vonúl, s lehet, hogy holnap ezt fogja támadni. Hogy tehát erőmet jobban concentráljam, támadás esetén az összes csapatokat vissza fogom vonni s a terep minősége szerint a Brenz patakon innen vagy túl fogom felállítani.»[611]
A visszavonulás másnap, augusztus 5-ikén is tovább folyt. A folyvást előrenyomuló francziák elől Riese altábornagy a Brenz patakon átkelve a Duna mentén Gundelfingenen túl egészen Dillingenig vonúlt vissza.[612] A következő napon (aug. 6) már Dévay is Dillingennél állott s előörsűl Gundelfingennél Mecséry kapitányt helyezte el egy osztag (200 ember) Ferdinánd-huszárral és 50 Leloup-vadászszal.[613] A francziák itt csakhamar szorongatni kezdték az előörsöt s már harmadnapra (aug. 8) nagy erővel megtámadták: «Itt az előörsök között – mondja Dévay önéletrajzában – több összeütközés ment végbe, miután az ellenség egy hadosztálya [a Duhesme-féle divizió) mögöttem vett állást [Hermaringen és Giengen községeknél a Brenz völgyében]. Kevés nap múlva erős csapattal megtámadta Mecséry kapitányt, a ki nekem rögtön jelentést küldött veszedelmes helyzetéről és segítséget kért. A legnagyobb gyorsasággal segítségére is jöttem a főherczeg Ferdinánd-ezred és a Waldeck [dragonyos] ezred két-két osztagával s egy osztag gyalogsággal; s még csak együtt sem volt valamennyi [a gyalogosok nyilván még elmaradhattak] már rátámadtam az ellenség seregére: vissza is űztem Gundelfingen mögött levő táborába, miközben két ágyúját, három szerkocsiját és 2-300 emberét elfogtam. Erről az esetről Riese altábornagy rögtön jelentést tett a főherczegnek.»[614]
Mecséry Dániel kapitány, a ki úgy ez alkalommal, mint a három nap múlva vívott neresheimi csatában annyira kitüntette magát, vitézségeért még ez évben elnyerte a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét.[615]
*
Mikor az osztrák-magyar balszárny s a franczia jobbszárny előcsapatai között az elébb leírt összeütközés végbement, a helyzet már megérett az általános ütközetre. A két sereg egymással szemben már teljesen felvonúlt a Brenz, a Duna és a Wörnitz által körűlzárt dombvidéken, a Sváb Jura keleti nyúlványain. Az osztrák-magyar sereg arczvonala egyenest nyugatnak, a francziáé keletnek fordúlt. Moreau seregének középpontja Neresheim falunál volt. Ezzel szemben állott fel Károly főherczeg seregének centruma Hotze altábornagy alatt; ettől északra Sztáray alatt a jobbszárny, a Wörnitz völgyére támaszkodva; délre a balszárny Riese alatt, Dévay dandárával a Dunára támaszkodva. [Lásd a 303. lapon közölt térképet.]
Károly főherczeg augusztus 11-ikére határozta el az általános támadást. A csataterv szerint a főtámadást az osztrák-magyar centrumnak kellett a franczia hadállás középpontja ellen intéznie; a jobbszárny előhadának északon csak demonstrálnia kellett a franczia balszárny ellen; ellenben délen a Riese és Dévay által vezényelt balszárnynak a Duna és Brenz mentén Gundelfingenen át kellett előnyomúlnia, hogy a franczia jobbszárnyat visszavetve, az ellenséges centrum hátába kerűljön s azt az osztrák centrummal közrefogja.
A csata reggel 7 órakor kezdődött. Az osztrák centrum ugyan előrenyomúlt, de a franczia centrum állását nem bírta megingatni. «Csak a balszárnyon – mondja maga a főherczeg – vívtak ki az osztrákok teljes győzelmet. Riese altábornagy Duhesme tábornokot előbb Mödlingenből [a Duna mellett], majd Giengenből [a Brenz mellett] kiverte. Duhesme nagy bajjal s az osztrák lovasságtól folytonosan üldöztetve, Böhmenkirchen túl egészen Weissensteinig vonúlt vissza. [Légvonalban 40 kilométer távolságra.] Riese két ágyút foglalt el, Oggenhausenig nyomúlt előre [a franczia centrum hátába] s megszállotta Heidenheimet [hol a francziák hadikészlete volt] s könnyű lovassága [Dévay vezénylete alatt] Hausenig és Gerstettenig nyomúlt [Duhesme nyomában]. A franczia seregpodgyász, hadipénztárak és lőszerkocsik a legnagyobb sietséggel menekűltek Heidenheimből Aalenba [20 kilométer távolságra].
A csata sorsát a balszárnynak ez a sikeres támadása döntötte el. Az ütközet délutáni két órára véget ért, mert egyrészt az osztrák centrum nem tudott előrehaladni, másrészt a francziáknak elfogyott a lőszerük s a trén menekűlése miatt újhoz nem juthattak.[616]
A főherczeg ezzel teljesen elérte czélját; arra nem is gondolhatott, hogy a tetemes túlerőben levő franczia sereget döntő ütközetben megsemmisítse. A csatát csak azért provokálta, hogy további hadműveleteit nehány napon át zavartalanúl folytathassa; ezt az alkalmat pedig bőven megadta neki a franczia jobbszárny és hadipodgyász teljes szétszórása: tényleg napokig tartott, míg Moreau a seregét ismét rendbe szedhette és további üldözésre gondolhatott.
Hogy a Riese-hadtestnek az egész hadjárat további folyamára nézve döntő sikerében ismét Dévay tábornokot illeti az oroszlánrész, az kitűnik úgy az egykorú szemtanuk, mint a saját előadásából is.
«A csataterv értelmében – írja Mac-Dermotti ezredes, mint az ütközetben résztvett szemtanu – pontban 6 órakor mind a két hadoszlop megindúlt; s az első, Dévay tábornok alatt, az országúton Obermeidlingen [Mödlingen] felé oly gyorsan nyomúlt előre, hogy az ott levő ellenséges csapatok arra sem találtak időt, hogy csatarendbe álljanak; legnagyobb részük fogolylyá lett, a többi menekűlt s a menekülők egy része az erdő előtti magaslatokon levő táborba vette magát s ott négy csapatban felállott; míg a lovasság megfutott. Nagyon heves általános ütközet után az ellentállók is az erdőn keresztűl futásban kerestek menedéket. Ezeket a mi lovasaink Dettingenen és Heldenfingenen át egész Gerstettenig üldözték; ... az egész hadtest erre Hermaringen felé egészen Herbrechtingenig nyomúlt előre, a hol tábort ütött. Zsákmányúl esett 400 hadifogoly, 80 ló, 2 ágyú és 4 lőszerkocsi.»[617]
Ebből is világosan látni, hogy ez erélyes és sikeres támadás első sorban Dévay műve. Megerősíti ezt előadást Riese altábornagy jelentése, melyet még az ütközet napján a főherczeghez küldött, miután az ellenség megfutamítása után Herbrechtingennél [a Brenz völgyében] tábort ütött. A jelentés így szól:
«Ma délben épen Oggenhausen felé akartam indúlni, a mikor észrevettem, hogy az ellenség a Giengenen túl emelkedő magaslatokon újból csatarendbe állott. Hogy a nyakamról lerázzam («um mir diesen vom Hals zu schaffen»), mivel az Oggenhausen felé való vonulásomban bal oldalamon nyugtalaníthatott volna, azonnal támadást indítottam ellene («liess ich sogleich Jagd auf ihn machen») és Dévay tábornok nemcsak visszaszorította, hanem egészen Hausenig[618] és Gerstettenig kergette. Én a tábornokot a tartalékkal («Soutien») idáig követtem s holnap hajnalban innen megindulok Oggenhausen és Heidenheim felé.
Ma délután még több foglyot is behoztak, köztük Moreau tábornok főszárnysegédét is.»[619]
Ezzel a Riese-Dévay hadtest az ellenséges centrumnak teljesen hátába kerűlt, miután a franczia jobbszárnyat három különböző irányban messze távolságra tökéletesen szétszórta. Maga Dévay az emlékezetes neresheimi csatában való szerepléséről a következőket mondja:
«Azalatt harmadnapra [az augusztus 8-iki előörsütközet után] a főherczeg, ki tőlem mintegy három óra járásnyira állott, megtudta, hogy Moreau tábornok seregünket megtámadni szándékszik. Ezért parancsot vettünk tőle, hogy az ellenség ama hadosztályát, mely Gundelfingen mellett, nem messze a Dunától volt elhelyezve [Division Duhesme], együttes erővel megtámadjuk. Ehhez képest előre elkészített tervünk szerint Riese tábornok jobbról, magam pedig balról [a Duna mentén] rátörtünk a bátor ellenségre;[620] s bár erősen ellenállott s nekünk – főképen pedig nekem – nem csekély veszteséget okozott, végre mégis bevettük táborát, elvettük ágyúit s 1500 emberét fogságra vetvén, teljes zavarba hoztuk és mintegy hat óra járásnyira tovább kergettük.»[621]
93. A neresheimi ütközet.
1. Osztrák-magyar sereg: ; a)-a1) elővéd (Lichtenstein herczeg); b)-b1) jobbszárny (Sztáray); c)-c1) centrum (Hotze); d)-d1) balszárny (Riese és
Dévay.) – II. Franczia sereg: e)-e1)-e2)-e3) a három irányba visszavert jobbszárny (Duhesme); f)-f1) centrum (Desaix); g) balszárny (Saint-Cyr); h)
elővéd (Delmas)[622]
Az így elért eredmény teljesen kielégíthette a főherczeget. Felhasználva az ellenség táborában okozott zavart, a csatát követő napon már megtette előkészületeit, hogy egész seregével átkeljen a Dunán. Ehhez képest már éjfél után parancsot küldött Riese altábornagynak is, hogy az üldözést abbahagyva még aznap (augusztus 12) vonúljon vissza előbb elfoglalt állásába Dillingennél, a Duna partján, s azután (13-ikán) e ponton keljen át; maga a főherczeg a deréksereggel a Wörnitz völgyén lefelé haladva Donauwörthnél szándékozott átkelni. A kapott parancshoz képest Riese Dévayval együtt 12-ikén vissza is vonúlt Dillingenig, a hol az ijedségükből magukhoz tért francziák már meg akarták akadályozni az átkelést; 13-ikán azonban mégis szerencsésen átkeltek s maguk mögött az összes Duna-hidakat lerombolták. Ezután az egész hadtest tovább délnek vonúlt s az Ulmtól Augsburgba vezető országút mentén, Burgau helységben szállott meg, várva a további intézkedéseket. –[623]
A míg a főherczeg a malschi ütközet után a Felső-Rajna völgyéből a leírt módon vonúlt Moreau serege elől a Duna felé, addig Wartensleben táborszernagy a főherczeg utasítása szerint az északi sereggel hátrált a Majna völgyén át Jourdan serege elől, úgy irányítva visszavonulását, hogy folyvást közelebb kerűljön a Duna völgyéhez s így lehetővé tegye a főherczegnek, hogy vele egyesűlve túlerővel vethesse magát előbb Jourdanra, majd ennek teljes leverése után Moreaura.
A főherczeg augusztus 13-ikán már átkelt Donauwörthnél, mikor arról értesűlt, hogy Wartensleben Regensburg közelébe Ambergig érkezett. Most elérkezettnek látta az időt gondosan előkészített tervének végrehajtására. Maga mellé véve seregének felét (28.000 embert), három nappal a donauwörthi átkelés után hirtelen és titkon visszament (Ingolstadtnál és Neuburgnál) a Duna balpartjára (augusztus 17.) és Amberg felé sietett, hogy ott Wartenstebennel egyesűlve, a rég tervezett döntő csapást rámérje Jourdanra. Egy héttel utóbb már a két egyesűlt sereg teljes győzelmet aratott Jourdan felett (ambergi csata, augusztus 24.), s Würzburgig űzte visszafelé. [Erre és a továbbiakra lásd a 311. lapon közölt térképet.]
94. Magyar huszár a XVIII. században.
(Eredetije a M. Tört. Képcsarnokban.)[624]
E mellett sikerűlt még a főherczegnek Moreaut teljesen megtévesztenie szándéka felől. Serege másik felét ugyanis (30.000 embert)[625] Latour gróf táborszernagy alatt visszahagyta a Dunától délre, azzal a meghagyással, hogy folytatva a lassú visszavonulást, a franczia vezért még tovább csalja dél felé és Jourdantól lehetőleg messze távolítsa. Moreau teljesen belement a kelepczébe.
Mikor megtudta, hogy a főherczeg átkelt Donauwörthnél, hosszas előkészületek után (mert a Dévay által szétszórt jobbszárnyat és hadipodgyászt újból rendbe kellett szednie) ő is Donauwörthnél kísérelte meg az átkelést; mivel azonban ott a hidat lerombolva találta, fölfelé kellett mennie a Dunán s végűl is Dillingennél kelt át (ugyanott, a hol Dévay a Riese-hadtesttel már 13-ikán átkelt); így a neresheimi csata után teljes egy héttel (augusztus 19.) jutott csak át a Duna túlsó partjára, – mit sem tudván arról, hogy a főherczeg időközben ismét visszament az innenső partra.
*
Azalatt Latour, felhasználva a neki engedett időt, a vett utasítások értelmében a Lech folyó mögé vonúlt: maga a derékhaddal Augsburg mögött vett állást; jobbszárnyát a Lech-torkolatig, balszárnyát az Alpok előhegységeig (Füssenig) terjesztette ki s ezzel amúgy is csekély seregét túlságosan felaprózta. A Lechen átvezető hidakat a visszavonuló sereg maga mögött mind felrobbantotta, hogy az ellenséget feltartóztassa.[626]
Dévay – a mint láttuk – a Dillingennél való átkelés után Riese hadtestével egy időre Burgauban állapodott meg, az Ulmtól Augsburg felé vezető országúton. Itt Riese megbetegedvén, a hadtest parancsnokságát Mercandin altábornagy vette át, a ki a Lech torkolata mellé Rain faluhoz rendeltetett, mint a jobbszárny parancsnoka. Dévay hadosztálya azonban még az úton elvált tőle, mert parancsot vett, hogy Augsburgba menjen, ott a Latour közvetlen parancsa alatt álló derékhadhoz csatlakozzék s az előörsök vezényletét átvegye.[627]
Azalatt Moreau, Dillingennél való átkelése után, Latour nyomában haladva (még mindig azon hiszemben, hogy a főherczeg egész seregét követi), augusztus 22-ikén – tehát további három nap múlva – a Lech partjáig érkezett Augsburgnál. Dévay hátvédét, mely már előbb is több csetepatét vívott a franczia előörsökkel, túlerejével még aznap átszorította a folyón s ezután megállapodott Augsburgban. Minthogy másnap (augusztus 23.) kiküldött előörsei több sekélyes gázlóra akadtak s az ottani két lerombolt híd helyreállítása sem mutatkozott nehéz feladatnak, Moreau ezt a helyet választotta a folyón való átkelésre.[628]
Latour ezalatt Augsburgon túl a folyó másik partján vett állást a Friedberg városka felett emelkedő magaslatokon. Mindössze hatezer embere volt itt együtt (4200 gyalogos, 1800 lovas), a kik közűl három gyalogzászlóalj és hat lovasszázad Dévay vezénylete alatt a Lech partjáig volt előretolva. A vitéz, de tehetségtelen vezér elég vakmerő volt itt a francziák óriási túlerejével a küzdelmet fölvenni, noha Károly főherczeg búcsúzásakor ettől egyenesen eltiltotta e szavakkal: «Ha Moreau akár Bécs alá is érkezik, nem tesz semmit, csak én Jourdant megverhessem.» [629]
Moreau serege (24-ikén, épen Károly főherczeg ambergi győzelmének napján) minden nehézség nélkűl átkelt félelmetes túlerejével a Lechen s a parton felállított Dévay-előhadat maga előtt elsöpörte. Erre a friedbergi magaslatokat, melyeken Latour állást foglalt, könnyű szerrel oldalt és hátulról is bekerítette s a csekélyszámú osztrák hadat úgy összeroppantotta, hogy ez alig talált utat a menekülésre München felé. Dévay az előhad élén e szerencsétlen ütközetben leginkább ki volt téve a veszedelemnek: két lovát is elvesztette maga alól, a mellén nem csekély zúzott sebet vett s a futó derékhadtól elszakadt. Mindazáltal, leküzdve a sebokozta fájdalmat, vitézűl keresztűlvágta magát s másnapra ismét egyesűlt Latourral, kinek parancsára újból át kellett vennie a sereg hátának fedezését, a míg a vezér a derékhaddal Münchenig eljutott, a hol a város mögé húzódott.[630]
Moreaunak még most sem volt sejtelme arról, hogy ugyanaz nap, mikor ő Friedberg mellett oly könnyű szerrel diadalmaskodott, a főherczeg messze észak felé, Ambergnél, döntő csapást mért Jourdan seregére. Azonban mégis meglepte és gondolkozóba ejtette a vele szemben álló sereg csekély száma s e felett való zavarában csak tétovázva és lassan nyomúlt előre, nem tudván, merre fordúljon s hol keresse az osztrák fősereget.[631] Csak majd egy hét múlva a friedbergi ütközet után (augusztus 30.) érkezett a franczia sereg jobbszárnya Münchenig, a hol most megkezdődtek az előörsi csatározások Dévaynak ott felállított előhadával, mely néhány napi ellenállás után az Isar túlsó partjára szorúlt. Ez azonban csak makacs harczok és elszánt védekezés után következett be. Mint Dévay maga írja: «magam pedig az előörsök élén nap-nap után csatározva számos ellenséges katonát elfogtam, s így az ellenséget néhány napig merészen feltartóztattam, a míg Latour tábornok alkalmat nyert seregét alkalmas módon elhelyezni. De mivel az ellenség nemsokára erős sereggel jött ellenem, a hidon át a város mögé húzódtam, a hol Latour azalatt Fürstenberg és Condé herczegeknek adta át a parancsnoki tisztet.»[632]
Latour ugyanis azalatt a jobbszárny vezényletét vette át, mely a Duna felé volt elhelyezve, hogy ott a franczia balszárnyat váratlanúl nagyobb erővel megtámadja. Ott szeptember 1-én meg is ütközött, de az ellenséget a Duna mellett elfoglalt állásából nem tudta kiszorítani. A középhad Münchennél most Fürstenberg herczeg parancsa alatt igen csekélyszámúvá zsugorodott: csak négy gyalogos zászlóaljból és tizenkét lovasszázadból állott, meg a Condé herczeg alatt harczoló emigráns segédcsapatból. Vele szemben Ferino tábornok hadteste állott, jóval nagyobb erővel (12 gyalogos zászlóaljjal és 10 lovasszázaddal). A francziák három napon át (augusztus 31., szeptember 1-2.) ismételten megkísérelték, hogy a Dévay utóhada által eltorlaszolt Isar-híd birtokába jussanak, de hasztalanúl; az átkelést nem bírták kierőszakolni. Magát a bajor fővárost bajor őrség tartotta elfoglalva, mely a választófejedelem semlegességére hivatkozva, egyik hadviselő felet sem akarta beengedni.[633]
Azalatt Moreau maga a franczia derékhaddal az Isar mentén lefelé haladva Freisingig ért s ott szeptember 3-ikán elfoglalta a folyón átvezető hidat. Eddig az volt a szándéka, hogy az átkelést Münchennél erőszakolja ki s onnan a rövidebb úton nyomúljon tovább az Inn és Ausztria felé; most azonban; hogy a freisingi híd már birtokában volt s a müncheni híd ellen intézett támadások sikertelensége folytán tisztában volt az ottani átkelés nehézségeivel, s mivel alkalmas gázlók híján ott más módon átkelni nem lehetett: elejtette eddigi tervét, s egész serege számára Freisinget választotta átkelő helyűl. Meghagyta tehát a München alatt álló Ferino hadtestparancsnoknak, hogy onnan Freisingig jöjjön s csak előhadát hagyja ott Abatucci tábornok alatt Fürstenberg hadtestének megfigyelésére.[634]
Nem lehet félreismerni, hogy ez alkalommal Dévay vitéz magatartása ismét döntőleg befolyásolta a hadjárat egész menetét. A müncheni híd szívós védelmével ő volt az, a ki más irányt adott a franczia támadásnak s Moreaut előbbi hadi tervének megváltoztatására kényszerítette. Ő maga így számol be itten viselt dolgairól:
«Itt a várost s a folyón való átkelést folytonos serény csatározásokkal védelmeztük. Én magam az előörscsapatokkal s Enghien franczia herczeggel [Condé herczeg fiával], ki a Condé-féle előcsapatok élén állott, a város külvárosaiban maradtam [magába a városba – a mint tudjuk – a semleges bajor őrség egyik félt sem bocsájtotta], míg az ellenség München vidékét teljesen el nem hagyta; a város határából 150 mázsa lőport, melyet az ellenség magának szeretett volna elfoglalni, a császári seregnek szereztünk meg.»[635]
A míg az Isar folyó mentén e hadműveletek folytak, addig Károly főherczeg folyton diadalmasan nyomúlt előre a Majna vonalán: az Ambergnél augusztus 24-ikén megvert Jourdant Würzburgnál szeptember 3-ikán újra teljesen legyőzte és feltartóztathatlanúl űzte tovább maga előtt a Rajna felé. A majnavidéki német parasztság is fegyvert ragadott s a hol lehetett, bosszút állott a visszavonuló francziákon. Szeptember 8-ikán a főherczeg már majnai Frankfurtot is elfoglalta s Mainzot felszabadította a franczia ostromzár alól.
Mindez eseményekről – manapság ez már hihetetlennek hangzik – Moreau jó ideig nem tudott semmit: még mindig nem tudta, hova lett a főherczeg? – Ennek következtében még szeptember 9-ikén sem volt egész tisztában azzal, hol, mikor és hogyan keljen át az Isaron, noha a freisingi híd már kezén volt. Végre határozatlan hírek érkeztek arról, hogy Jourdan vereséget szenvedett a főherczegtől és visszavonulóban van; parasztok, utazók, újságlapok terjesztették e híreket, melyek végre ily kerülőúton a franczia fővezér füléig is eljutottak. Tartván most attól, hogy a győzelmes főherczeg visszatérő útjában Latourral közrefoghatja s két tűz közé szoríthatja, szeptember 10-ikén végre elhatározta magát arra, hogy lemond további offenzíváról s egész seregével visszavonúl oda, a honnan jött, a Rajna felé. Már másnap (szeptember 11.) megkezdődött a franczia sereg általános hátrálása.[636]
95. Moreau 1796. évi hadjáratának színtere. (Dévay útja: →)[637]
Ezzel kezdődött meg Moreaunak híressé vált, harminczhét napig tartó «anabasis»-a, mely a modern Xenophonnak «új babérokkal övezte homlokát és csodálatra késztette a szakértőket: mikor az egész világ már elveszettnek hitte, úgy vonúlt vissza, mint egy oroszlán, ki büszke üldözőit tisztes távolban tartja s a vakmerően közeledőt gyors visszafordulással széttépi».[638]
– Feladatát mindenesetre megkönnyítette, hogy túlerővel vonúlt vissza a csekélyebb számú üldöző sereg elől.
A mint a francziák visszavonulása elrendeltetett, Abatucci tábornok is, a ki Münchennél még mindig szemben állott Fürstenberg herczeg hadosztályával és Dévay meg Condé herczeg előcsapataival, parancsot vett, hogy az időközben Freisingig ment Ferino-hadtesthez visszacsatlakozzék. Dévay jól szervezett kémszolgálata folytán rögtön tisztában volt a helyzettel; tudta, hogy az ellenség visszavonúlni készűl, – s most igazán elemében volt: huszárosan kellett a hátráló ellenséget üldözni. Ő maga így tudósít az üldözés megkezdéséről:
«A mikor itt a várost s a folyón való átkelést folytonos serény csatározással védelmeztük, néhány nap múlva Abatucci, az ellenséges tábornok, pár órai fegyverszünetet kért, hogy elesett katonáit eltemethesse s a sebesűlteket biztonságban elszállíthassa. [Ez szeptember 11-ikén történhetett, mikor a visszavonulási parancsot megkapta.] Fürstenberg herczeg azonban, mikor ezt az üzenetet vette, mindjárt megszimatolta az ellenség ravasz szándékát, a ki ezzel csak azt akarta elérni, hogy zavartalanúl megszaladhasson, s kérelmét megtagadta. Én aztán – mivel a teljesen eltorlaszolt hídon átmenni nem lehetett – , nem vehettem ugyan rögtön űzőbe a futó ellenséget, de még ugyanazon éjjel százhúsz magyar huszárral [csak Ferdinánd-huszárok lehettek] s egy német könnyű lovasszázaddal [valószínűleg Kinszky-svalizsérekkel] átusztattam a folyót, hogy mihamarabb utólérhessék. Ezek aztán üldözték is egészen Freising városáig; ott utólérték s el is fogták vagy hetven lovasát.»[639]
Latour táborszernagy szintén még aznap értesűlt a francziák visszavonulási szándékáról. Rögtön elhatározta, hogy összes csapatait egybegyűjtve utánuk nyomúl. A vett parancs értelmében szeptember 12-én Fürstenberg és Condé herczegek is elhagyták Münchent s északnak vonúltak a hátráló ellenség nyomában a Duna felé s még aznap a folyamig érve Ingolstadt közelében Bruck község mellett ütöttek tábort. Másnapra (szeptember 13.) odaérkezett maga Latour is a jobbszárnynyal s ott egyesűlt velük.[640]
Fürstenberg és Condé csapataival együtt Dévay tábornok is útra kelt az előhad élén s már útközben elérve az ellenség utóhadát, azt a Duna partjáig űzte maga előtt. E csatározásról önéletrajzában a következő szavakkal emlékszik meg:
«Magam pedig csak másnap kelhettem útra a főcsapattal [szeptember 12., miután már előző éjjel lovasait Abatucci nyomába küldte]. Déltájban csapataim javával Schrobenhausen város mellett [Brucktól délre] utólértem az ellenséget s itt megütköztem vele; de úgy lovassága, mint gyalogsága is vitézűl ellenállott, míg végre éjjelre Neuburg tájára [Bruckon felűl a Duna mellett] vonúlt vissza, mocsarak és ingoványok közé [a «Neuburger Moos»-nak nevezett lápvidékre]. Mégis a mikor innen [Schrobenhausenbó] kiment – mialatt a hidakat maga mögött lerombolta – , több hátrahagyott társzekerét hatalmunkba ejtettük s hátulsó csapataiból még sok emberét elfogtuk.»[641]
A következő napokban a Duna és Lech folyók összeszögellése által alkotott sarokban, az Ingolstadt, Augsburg és Donauwörth városok közt bezárt háromszögben folyton folytak a csatározások.
Moreau maga a derékhaddal még szeptember 12-én átkelt a Duna északi partjára, a híd fedezésére Neuburgnál hagyván 4 zászlóalj gyalogságot és 7 lovasosztagot. Egy gyalogzászlóalj s egy félszázad huszár a Neuburgtól Augsburgig vezető országút közepe táján helyeztetett el, Pöttmes helységnél, hogy fenntartsa az érintkezést a Ferino-hadtesttel, mely akkor már Augsburggal szemben a Lech innenső partján Friedbergnél állott, a hol Latour augusztus 24-én csatát vesztett.
Dévay most Mercantini altábornagy alá rendeltetvén, parancsot vett, hogy a Pöttmesnél felállított összekötő előörsre támadva Ferino hadtestét teljesen elvágja Moreau derékhadától. E feladatnak teljes sikerrel meg is felelt. Mivel a főherczeg nagy munkája e részleteket csak futólag említi, annál nagyobb becscsel bír Dévay előadása, mely a Neuburg-Augsburg útvonalon Pöttmes körűl vívott harczokat részletesen írja le:
«Ezek után – mondja Dévay – Mercantini tábornok parancsára azon az úton vettem állást, mely Neuburgból Pöttmes városon át Augsburgba visz. Nemsokára parancsot vévén, hogy az ellenségnek Pöttmes mellett felállított – egy egész zászlóaljból s mintegy ötven lovasból álló – előörsét szétverjem, ellene indúltam; s bár maga mögött az összes hidakat lerombolta, mégis kiűztem onnan; és mikor a szomszéd erdőség felé menekűlt, oly hevesen üldöztem, hogy az egész csapatot részben levágtam, részben elfogtam, s a mi kevés szétszórt ember megmaradt belőle, egészen éjjeli tíz óráig hajszoltam az erdőn, úgy hogy csak igen kevesen tudtak menekűlni.» [Számításunk szerint e támadás szeptember 13-ára esik, miután Moreau 12-én a Dunán átkelt s ezzel a Neuburgtól Augsburgig vezető útvonal erősebb fedezet nélkül maradt.][642]
A Neuburg mellett a Dunahíd őrzésére hátrahagyott őrség, úgy látszik, megkésve értesűlt e támadásról. Csak másnap [szeptember 14] küldött nagyobb erőt a pöttmesi állás visszafoglalására. Dévaynak most erős küzdelmébe kerűlt, hogy e fontos pontot és közlekedési utat az ellenség ellen megtartsa, de ez is sikerűlt neki. Önéletrajzában ez összecsapásról a következő tudósítást adja:
«Éjfél után egy Neuburg tájára küldött megbízható kémem hírűl hozta, hogy az ellenség engem két gyalogzászlóaljjal, egy lovasvadász- s egy könnyű lovasezreddel megtámadni készűl. Erre minden haladék nélkül eléje mentem a támadó seregnek, összevonva összes csapataimat, melyek az egész Modena svalizsérezredből, a Ferdinánd-huszárok egy osztagából, egy császár-huszár századból, a Condé-féle lovasságból és három szerb gyalogosszázadból állottak, s feleúton rábukkanva a felénk tartó ellenségre, váratlanúl és vitézűl rajta ütöttem.»
«Látván a veszedelmet, az ellenség gyalogsága az egyik oldalon az erdőbe futott s ezzel megmenekűlt; de a másik oldalon teljes győzelmet arattunk: egy ezredest három lovasszázadával elfogtunk, a többiek pedig kettenkint-hármankint önkényt adták meg magukat.»
«Azalatt egy másik ponton, hová az ellenség visszaszorítására Homburg herczeget küldöttem a Modena-ezred három századával, a mieink nem csekély szorongattatásban voltak. Én azonban összes többi csapataimmal rögtön segítségükre siettem s az ellenség mindkét lovasezredét részben levágva, részben megfutamítva és sokat foglyúl ejtve, teljesen szétszórtam; csak itt-ott talált némi részük menedéket az erdőben».[643]
– Még ugyanaz nap Dévaynak egy felderítő útra küldött csapata igen értékes fogást csinált. Útjában ráakadt egy csoport franczia katonára, kik egy elesett tábornokuknak holmiját és hátrahagyott kincseit [bizonyára zsákmányolt tárgyakat] szállították egy parasztszekéren, melyen csak tiszta aranyban 25.000 forint találtatott. Ez mind a kezükbe esett, a két franczia hadbiztossal együtt, kik a szállítmányt kísérték. Dévay Latour parancsára az egész zsákmányt érintetlenűl a főhadiszállásra küldötte; később azonban magának Károly főherczegnek parancsára a prédából 8000 forint jutalmúl osztatott ki Dévay katonái között.[644]
Moreau azalatt Neuburggal szemben elfoglalt táborából északra küldötte Desaix tábornok hadtestét, hogy a főherczeg és Jourdan hollétéről híreket szerezzen. Miután megbizonyosodott, hogy már elkésett attól, hogy Jourdannak segítségére mehessen, elhatározta, hogy homlokegyenest irányt változtat és egész seregével észak helyett délnek vonúl vissza, Augsburg felé. Már szeptember 14-én átkelette a Dunán előhadúl Duhesme hadosztályát; ezt követte 15-én Saint-Cyr hadteste s végül 16-án utóhadúl Desaix tábornok hadosztálya. Ugyanekkor Ferino tábornok Friedberg felől a fősereg elé vonúlt a franczia előhad támogatására. Dévay Pöttmesnél elfoglalt állásában így két tűz közé kerűlt.[645] Ő maga így emlékezik meg e nap [szeptember 16] eseményeiről:
96. Moreau franczia tábornok.[646]
«Harmadnapra [a fent leírt összecsapás után] Moreau tábornok Neuburg felől előre nyomuló seregének előcsapatait a hozzám csatlakozott Enghieni herczeg franczia [emigráns] hadaival egyesűlve folytonos apró csetepatékkal egy fél napig szerencsésen feltartóztattam.»[647] – Ezután az Augsburgtól Ingolstadtba vezető országúton fekvő Aichach városig húzódott a túlerő elől.[648]
A következő napon [szeptember 17] Neuburg tájáról az egész franczia sereg megindúlt délre az Augsburg felé vezető úton s Pöttmes és az azon túl fekvő Gundelsdorf között ütött tábort, tehát ép azon a tájon, honnan előző nap Dévay előhadát kiszorította.[649] Dévay azonban most sem hagyta az ellenséget nyugton felvonúlni; az út mentén elterűlő mocsarak és ingoványok mögött vévén állást, onnan szakadatlan ágyúzással zavarta a franczia sereg előhaladását. (Ez nap a Dévay alatt küzdő Homburg herczeg halálosan megsebesűlt).[650]
Másnap [szeptember 18] Moreau befejezte a felvonúlást és balszárnyát nyugat felé előretolva, a Dévay-előhadat tovább Schrobenhausen felé szorította az augsburg-ingolstadti úton a Paar folyóig. Ugyanaz nap délután a mondott úton Ferino tábornok Aichach felől délről nyomúlt Dévay ellen,[651] a ki így két tűz közé szorúlt, de ezúttal is sikerrel védekezett, mivel már eleve el volt készűlve erre a támadásra. A megelőző éjszakán ugyanis egy megbízható kéme hírűl hozta, hogy az ellenség őt hátulról és mindenfelől körűlzárni szándékozik; azért vonúlt vissza idején Schrobenhausen határába. A Condé-sereg franczia lovasaiból az ellenség sokat elfogott ugyan, de Dévay ezeket is kiszabadította s az Enghieni herczeggel együtt a támadó ellenségből sokat foglyúl ejtett.[652]
A következő napon [szeptember 19] Moreau egész seregével átkelt a Lechen; egy kisebb része a torkolatnál, maga a fősereggel Augsburgnál. Az utócsapatok itt megállottak, hogy az átkelést fedezzék s csak másnap [szeptember 20] mentek át a folyón. Az osztrákok nyomon követték: a balszárny Mercantini altábornagy alatt 5 zászlóaljjal, 14 lovasosztaggal s a Condé-féle franczia csapatoknak az Enghieni herczeg által vezényelt különítményével Augsburgnak vette útját, hová a francziák átvonulása után másnapon [szeptember 21] érkeztek meg. Innen az előcsapatok a lerombolt augsburgi híd helyreállítása után Augsburgon át néhány kilométerre Kriegshaber községig nyomúltak előre.[653]
Ezeket az előcsapatokat az Enghieni herczeg és Dévay vezették. Dévay ez előnyomulásról a következőkben számol be:
«Mind e dolgok után az ellenség Augsburg felé tartott s a hidakat maga mögött mind lerontotta. Magam parancsot vettem, hogy az előhaddal Aichach városából kiindúlva az ellenséget üldözzem; de mivel a hidak le voltak rontva, semerre nem tudtam átmenni a folyón. Végre a friedbergi bíró nagy buzgalommal és igyekezettel hosszú gerendákból hidat veretett Augsburg felé, a mely elkészülvén, még aznap délután átmentem rajta Augsburgba, de ott az ellenségből már csak kevés elmaradt katonát találtam, a kiket mindjárt fogságra is vetettem. Itt estéig pihenőt engedvén, utána tovább üldöztem az ellenséget s eközben még több elmaradozó katonáját elfogtam».[654]
A mint láttuk, Dévay e nevezetes szeptemberi napokban folyton a franczia emigráns lovassággal kooperál az Enghieni herczeg társaságában. Ekkor szerezte az emigráns francziák előtt hírnevét, minek folytán az 1800-ban Londonban kiadott lexikonukban felvették a XVIII. század híres embereinek Pantheonába. Az említett munkában ezeket a jellemző sorokat olvassuk róla:
«de Vay Pál, osztrák tábornok, a franczia forradalom háborújának első hadjárataiban mint huszárezredes szolgált; vezérőrnagygyá neveztetvén ki, 1796-ban Latour seregében a könnyű csapatok élén állott és számos alkalommal kitűnt vitézségével és serénységével («par sa bravour et son activité»), különösen szeptember hóban Pöttmes, Neuburg és Rain környékén, hol az ellenséget zaklatta és sok emberét és szállítmányát elfogtam»[655]
Dévay altábornagyi diplomája.
(Eredetije Leményi Jánosné, zalabéri Horváth Mária úrnő tulajdonában.)[656]
Moreau most folytatta visszavonulását Augsburgtól Ulmig. Itt már válságos helyzetbe jutott, mert a hegység északi és nyugati átjáróit ekkor már a Károly főherczeg által észak felől előre küldött előörscsapatok tartották elfoglalva. Nem maradt más választása, mint délnyugatnak vonúlni a Duna forrásához s a schwarzwaldi Höllenthal hágóútján Freiburg felé tartani, messze eltérve Strassburg és Kehl irányától. E veszedelmes helyzetéből végre is Latournak végzetes ballépése mentette ki, a ki eddigi sikereiben elbizakodva Ulmtól délre Biberachnál kevéssé előnyös helyzetben nyílt ütközetbe bocsátkozott a kétakkora számú ellenséggel (október 2-án; – húszezer emberrel negyvenezer ellen). A csatát természetesen el kellett veszítenie, s ezzel erejét még jobban kimerítette. Moreau további visszavonulása, mely egynapi pihenés után október 4-ikén kezdődött újra, a megvert üldöző sereg ellankadása folytán most már egy egész hétig zavartalanúl haladhatott tovább. Csak 12-én érte utól ismét Latour előhada erőltetett gyorsmenetekkel a francziák utóhadát Donaueschingennél, a höllentháli hágóút kiindulópontján.[657] Itt lépett újra akczióba Dévay generális, kinek dandára ekkor két század Ferdinánd-huszárból, 6 század Modena-svalizsérből s a péterváradi határőrezred egy zászlóaljából állott.[658] «Donaueschingen mellett – úgymond önéletrajzában – az ellenség újból erősen ellenállott nekem; később [október 13] Latour generális is odaérkezvén csapataival, sokáig kétes eredménynyel folyt még a harcz, míg végre az ellenség e részeket is teljesen elhagyni kényszerűlt s a Feketeerdőn át Neustadtig és innen Freiburg [im Breisgau] felé vonúlt vissza, magam pedig ez útjában is, utócsapataival még folytonosan csatározva, naponkint számos katonáját elfogtam.» [659]
Amíg e csatározások a franczia sereg hátában folytak, azalatt Moreau előhada Saint-Cyr alatt már 12-én elérte Freiburgnál a Rajna síkját; ezt követték a sereg többi részei is. Október 15-én estére már az egész franczia fősereg kijutott a síkságra, s ottan északra fordúlva folytatta útját Kehl és Strassburg felé.
... Itt azonban már útját állotta az időközben szintén ideérkezett Károly főherczeg, ki seregének zömét a legyőzött Jourdan üldözésére az alsó Rajnánál hagyva, maga már október elejétől kezdve tizenhatezer emberből álló különítményével a felső Rajna felé tartott azzal a szándékkal, hogy ott Latour seregével egyesűlve Moreaura is döntő csapást mérjen. Időközben a Rajnához előre küldött Petrasch altábornagy Kehlt ostromolta s már szeptember 18-án el is foglalta; de e fontos pontot a francziák Strassburg felől nemsokára újból visszavették.
*
Mikor Moreau serege Freiburgnál kiért a Rajna síkjára, akkor már a főherczeg is ott volt a maga hadosztályával, Freiburgtól egynapi járóföldre, Mahlbergnél. Ide rendelte magához Latour seregét is, mely Donaueschingennél a hegyek közt észak felé kanyarodva most már nem követte tovább Moreau seregét a Höllenthalon, hanem október 14-étől kezdve a Kinzig völgye felé térve a főherczeggel igyekezett egyesűlni. Folytonos szakadó záporban 17-én el is ért Mahlbergig, hová az út fáradalmai után emberei és lovai teljesen kimerűlt állapotban érkeztek meg.[660] Dévay, ki azalatt még tovább zaklatta az ellenség utóhadát, csak később érkezhetett az új főhadiszállásra.[661]
Moreau most maga is kereste az ütközetet. Északra vonúlt tehát a főherczeg elé, hogy magának kikényszerítse az utat Kehl és Strassburg felé, melyek erős franczia helyőrségekkel voltak megrakva. Szerencsére azonban megint lassan haladt előre; a folytonos felhőszakadások és vízáradások is akadályozták. Ezzel időt engedett a főherczegnek nemcsak arra, hogy Latour seregét magához vonja, hanem még arra is, hogy ezt a fáradt hadat még egy egész napon át ki is pihentesse. A két sereget az őszi esőzésektől kiáradt Elz patak, a Rajna hegyi mellékvize választotta el egymástól; idáig jött a főherczeg 18-án Moreau elé. Minthogy a Rajna síkja teljesen el volt árasztva, e kis hegyi patak völgyéért folyt a küzdelem, mivel csak a hegyi utakon lehetett akadálytalanúl közlekedni.
97. I. Ferencz magyar király.[662]
Október 19-én indúlt meg itt az ütközet, melyet a patak jobbpartján fekvő Emmendingenről neveztek el. A főherczeg csapatai erélyes támadással kiverték a francziákat a völgyet domináló hegyi állásokból, s ezzel a csata sorsát eldöntötték.
Dévay ez első napi ütközetben még nem vehetett részt. Még az előző napon is (október 18.) a francziák utóhadával viaskodott a hegyek között,[663] s így csak az ütközet napján érkezhetett a főherczeg táborába.
Ezt az önkénytelen mulasztást azonban bőven helyrehozta másnapi fényes sikerével.
A főherczeg ugyanis elhatározta, hogy a nyert előnyt tovább is kihasználja. Még azon éjjel hozzáfogott, hogy helyreállíttassa az Elz patak hídjait, melyeket az ellenség lerombolt, s másnapra (október 20.) újra általános támadást rendelt el. Ebben a támadásban már nevezetes szerep jutott Dévaynak is, ki időközben eljuthatott a főhadiszállásra. Ő vezette e napon (október 20.) Latour hadoszlopának előhadát, azzal a feladattal, hogy az Emmendingen mellett fekvő Theningenből kiindúlva s az Elz patakon átkelve az ellenséget kiverje a patakon túl elterülő erdőből.
Ez az átkelés csak nagy küzdelem után mehetett végbe. Heves harczok közben csak négyszeres sikertelen támadás után sikerűlt végül estére a folyón röpülő-hidat verni s még ezután is Latour a hadoszlopával innen maradt a patakon; csak a rettenthetetlen Dévay kelt át az előhaddal s így egymaga végezte el az egész hadoszlopra bízott feladatot:[664] a leghevesebb ágyúdörgés és puskaropogás között kiűzte az erdőből Saint-Cyr tábornokot és társtábornokát [Desaix-t], kik ottani elfoglalt védett állásukat elhagyva, még azon éjjel két hadosztályukkal megkezdték visszavonulásukat Breisach felé.[665]
Dévay erre már másnap kora hajnalban (október 21.) a visszavonuló ellenség után iramodva, még jó darabig üldözte; s bár a futó had maga mögött az összes hidakat lerombolta s ezek helyreállítása sok időt elvett, mégis mindenfelé kiküldött csapataival a falvakban szertekóborló franczia lovasokból mintegy ötvenet, – és társzekereikből tizenegyet elfogott. Ezt az egész zsákmányt a foglyokkal együtt egyenest a főherczeg hadiszállására küldte, ki azalatt szintén délre előnyomúlva időközben Freiburgban ütött tábort. Ezután újabb parancsra még tovább is üldözte az ellenséget egészen Breisachig; ott azonban Desaix tábornok az egész franczia balszárnynyal már október 21-én átkelt a folyón s a hidat maga mögött lerontotta;[666] ezért már csak kevés elmaradott katonáját lehetett még elfognia.[667]
Dévayval együtt ez alkalommal kitüntette magát báró Vécsey kapitány (Péter, a ki később mint dandártábornok hősi halált halt a wagrami ütközetben). Ez ugyanis Dévayval egyidejűleg a negyedik hadoszlop előhadát vezetve 200 császár-svalizsérrel és 100 gyalogos katonával az Elz patak folyásán alább fekvő «völgyzáró» Riegel falu ellen intézett támadást; s kierőszakolva a hídon való átmenetelt, onnan Desaix tábornok balszárnyát riasztotta ki, ezzel teljessé tévén a Dévay által nyert győzelmet. Dévay maga önéletrajzában kellő elismeréssel adózik vitéz földije és fegyvertársa támogatásának, kinek e fegyvertényét Károly főherczeg is külön kiemeli.[668]
Moreau még az emmendingeni vesztett csata után sem bírta magát rászánni, hogy a Rajna jobbpartját további küzdelem nélkül átengedje Károly főherczegnek. Desaix tábornokot – a mint láttuk – Breisachnál ugyan átküldte a folyón, de csak azért, hogy Strassburgig menve ott a franczia kézen levő kehli hídon újból átkeljen s így hátába kerüljön a főherczeg seregének, hogy azt két tűz közé lehessen fogni. Ez a számítás azonban hibásnak bizonyúlt, a nagy távolság miatt: mire Desaix újból átkelt a folyó innenső partjára, a főherczeg könnyen végezhetett Moreau lefogyott seregével.
*
Moreau ezzel a megmaradt sereggel most tovább hátrált dél felé. Még egyszer szerencsét akart próbálni, s erre a czélra egy rendkívűl erős hadállást szemelt ki magának. Levonúlt Baselig a Rajna könyökéhez, a hol a folyó völgye szűk hegyi szorossá keskenyedik s ott Schlingen falunál a hegyek között állította fel seregét. Hátával a Basel közelében, a Rajna túlsó partján fekvő Hüningen helység franczia kézen levő elsánczolt hídfőjére támaszkodott, mely vereség esetére is fedezett visszavonulást biztosított. E hadállás igen jól volt megválasztva; maga a természet jelölte ki előnyös stratégiai ponttá.[669]
Azonban a főherczeg sem késlekedett. Freiburgi táborából nyomon követte a visszavonuló franczia sereget, s a mikor ez október 22-én a schlingeni állásokat elfoglalta, vele szemben még aznap úgy rendezte el most már számban is nagyobb seregét, hogy négy hadoszlopával a francziák állásait teljesen átkarolta. Egynapi előkészület után, október 24-ikén, minden oldalról megtámadta az ellenséget s miután annak jobbszárnyát a hegyek között sikerűlt teljesen bekerítenie, az egész sereget visszavonulásra kényszerítette. (Schlingeni ütközet.)
Dévay generális e csatában szintén részt vett s hozzájárúlt a kedvező eredmény kivívásához. A Latour vezénylete alá rendelt harmadik hadoszlopban az előhadat vezette, mely a Ferdinánd-huszárok egész ezredéből (tíz svadronból) s a Modena- és «Császár»-svalizsérek 5-5 századából állott.[670] A hegyes-völgyes, szakadékos terepen e lovascsapatoknak roppant nagy nehézségekkel kellett megküzdeniök. Latour hadoszlopának a franczia sereg centrumát kellett támadnia, mely mély szakadékok mögött, erdős hegyeken felállítva, alig volt megközelíthető; annyival kevésbbé, mert Latour tüzérsége a hosszas esőzések folytán teljesen elromlott hegyi utakon nem tudott felvergődni s így e támadást nem támogathatta. A Dévay lovas előhada azonban mindazáltal előnyomúlt a szakadékos mély völgybe s annak mentén igyekezett az ellenséges centrum oldalába kerűlni; de az ellenséges tüzérség ebben megakadályozta. Azalatt azonban a Nauendorf tábornok által vezényelt balszárny (melynek erősítésére Latour is küldött egy segédcsapatot) kivívta a győzelmet.[671]
A csata után következő éjjelen Moreau, lemondván a további ellenállásról, visszavonúlt Hüningen felé s a következő napon (október 25.) s annak éjszakáján egész seregével átvonúlt a megerősített hídon a Rajna túlsó partjára. A főherczeg serege követte, de a sánczokkal és tüzérséggel védett erődszerű hídfő védelme miatt az átkelést meg nem akadályozhatta.[672] Mindazáltal, hogy a visszavonulás még se mehessen egészen simán, Dévay ötven könnyű lovassal és negyven gyalogossal bárkákon sietve átküldte a Rajnán Modena-svalizsérek Auerkammer nevű kapitányát, a kinek sikerűlt is az átkelő seregben nem csekély riadalmat és zavart okozni és számos foglyúl ejtett franczia katonával szerencsésen visszatérni; maga Dévay pedig azalatt az előhaddal az ellenség utócsapataiból sok elmaradozót elfogott.[673]
A főherczeg, miután ezzel Moreaut diadalmasan átszorította a Rajnán, most azt vette tervbe, hogy e fontos védelmi vonalat egész hosszában biztosítsa a maga számára. Ehhez képest minden fontos átkelőpontot, hídfőket, sánczokat, erődöket, melyek a Rajnán innen még franczia kézen voltak, vissza akart foglalni. Maga a fősereggel Kehl ostromára indúlt: a Rajna déli szakaszán, Baseltől Breisachig, e feladatot Fürstenberg herczeg altábornagyra bízta, kinek különösen arra kellett alkalmat keresnie, hogy a hüningeni hídfősánczot, melyben franczia őrség maradt vissza, minél előbb kézre kerítse.[674]
Dévay tábornok most ide osztatott be, a délen operáló Fürstenberg-féle hadtestbe, és serény előörsi szolgálattal mozdította elő az altábornagy hadműveleteit, a míg a kijelölt vonalon (Basel-Breisach) az összes franczia sánczművek el nem foglaltattak.[675]
Ezek között a legfontosabb volt a hüningeni hídfősáncz. Mikor Moreau itten való átkelése után seregével Strassburg felé tartott, Ferino tábornokot az utóhaddal hátrahagyta a túlsó parti hüningeni erődben azzal a parancscsal, hogy onnan az előtte levő hídfőt védelmezze. Ferino maga a túlparti erődben maradt; magában a hídfősánczban Abatucci tábornokot helyezte el, kilencz zászlóaljat rendelvén alája őrségűl.
98. Dévay útlevele 1797-ből.[676]
Fürstenberg herczeg most hozzáfogott az ostromhoz, melynek előkészületei egy egész hónapot vettek igénybe. A hídfősánczot elébb futóárkokkal kellett megközelítenie, a melyek mentén tizenhárom ágyúüteget állított fel. Ez előmunkálatok befejeztével november 27-ikén Abatuccit megadásra szólította fel s ennek tagadó válasza után megkezdette a bombázást. November 30-ikán este az ostromló sereg általános támadást intézett a hídfő ellen. A megállapított terv szerint az esti takarodó kürtszava volt a jeladás; a mint ez megszólalt, az ostromlók három erős hadosztályban rohamra indúltak. Az egyik hadosztályt Dévay tábornok vezette az egész Ferdinánd-huszárezreddel (10 század), egy szlavóniai gyalogezred, az első bánáti gyalogezred, a 2. bánáti s a székely gyalogezred egy-egy zászlóaljával.[677] Az ellenség el volt készűlve a támadásra és heves kartács- és puskatűzzel fogadta az ostromlókat, kik ennek daczára elfoglalták a külső sánczokat s egészen a hídfőig jutva, annak sánczárkába is előnyomúltak. Maga a sánczok tetején csapatai élén küzdő Abatucci tábornok golyótól találva, hősi halált szenvedett a hídfő védelmében, mely még megmaradt a francziák kezén.[678] Az ostrom még ezután is két egész hónapig folyt s a hídfőerőd őrsége csak 1797 február 1-én kapitulált.[679]
*
Moreau már novemberben fegyverszünetet ajánlott Károly főherczegnek, ki akkor Kehl várát ostromolta. Minthogy azalatt Bonaparte a Wurmser, Gvozdanovich, Davidovich és Alvinczy által vezetett felmentő seregek leverése után (Lonato, Castiglione, Rovereto, Bassano és Arcole mellett) mint ötszörös győző már erősen szorongatta Mantovát, a főherczeg hajlandó lett volna elfogadni az ajánlatot, hogy seregével e mindennél fontosabb olasz vár felszabadítására siethessen s utólagos jóváhagyás reményében nehány ezredét már előre is küldte Tirol felé. Azonban a bécsi udvar parancsára ezeket sürgősen vissza kellett rendelnie és folytatnia Kehl ostromát, mely végre január 10-ikén kezére is kerűlt. De kilencz napra rá [január 19] viszont a sokkal fontosabb Mantova kapitulált Bonaparte előtt, s ezzel az egész hadjárat Károly főherczeg sikerei daczára a francziák javára dőlt el.[680]
Dévay, a ki november végén még részt vett a hüningeni hídfő ostromában (a mely utolsó csatája volt), nemsokára ez esemény után Kehltől északra rendeltetett előörsi szolgálatra Colloredo-Mels gróf hadtestéhez, a Karlsruhe mellett fekvő Mühlburg jelöltetvén ki állomáshelyéűl. E szolgálatban töltötte el a tél hátralevő részét, egészen az 1797 január második feléig.[681]
Tavaszra – Kehl bevétele és Mantova eleste után – a főherczeg (már későn) parancsot vett az udvartól, hogy az Alvinczy-féle vert sereg romjaival Bonaparte ellen vegye fel a küzdelmet Olaszországban. A felsőrajnai sereg felett a főherczeg távozása után ismét Latour gróf táborszernagy vette át a parancsnokságot. Moreau itt hosszú téli pihenő után elég későn kezdte újra a hadműveleteket: a míg Bonaparte Mantova megvétele után már márczius 10-ikén kezdte meg az előnyomúlást, e hó 21-ikén már Görzben, 29-ikén Klagenfurtban és április 7-ikén már Leobenben volt, s ott április 18-ikán már meg is kötötte az előzetes békét, addig Moreau csak két nappal a békekötés után kelt át a Rajnán Strassburg felett, Diersheim községnél. Így hát itt a hadjárat mindössze négy napig tartott: a míg ugyanis idáig is elérkezett leobeni békekötés híre. A francziák azonban már e négy nap alatt is jelentékeny területet foglaltak el a Rajnán innen.[682]
*
Ebben a négynapos hadjáratban Dévay tábornok már nem vett részt. Ötévi küzdés és fáradalom után végre ő is szükségét érezte a pihenésnek és 1797 januárban szabadságot kért. Károly főherczeg méltányolta is e kérelmet s 1797 január 23-ikán négyhavi szabadságot engedélyezvén neki, egyúttal Mannheimben ugyane kelet alatt útlevelet is állított ki számára, melylyel a rajta található följegyzés szerint 1797 február 3-ikán este lépte át az osztrák határt az Inn partján fekvő Braunau városnál s a visszautazásban ugyancsak Braunaunál hagyta el ismét Ausztriát 1797 május 9-ikén.[683] Szabadságidejét nyilván felhasználta arra, hogy meglátogassa Mária leányát, ekkor már zalabéri Horváth Imrénét Bécsben vagy a zalabéri kúrián, s talán fölkereste Gyöngyösön is az ősi szülei házat.
A hadsereghez visszaérkezése után az Anhalt-kötheni fejedelem hadosztályához rendeltetett s elébb a Rajnánál állomásozott, majd az 1797. év további tartamára Pforzheim városát nyerte állomáshelyűl, a magyar császár-huszár- és székely huszárezredekből s a Delins-gyalogezrednek egy zászlóaljából álló dandár élén.[684]
Ez év folyamán báró Barco halálával megüresedett a Barco-huszárezred tulajdonosi állása s nehány hónappal utóbb Wurmser halálával a Wurmser-huszároké. Dévay mindkét esetben vitézi szolgálatai jutalmából kérte az ezredtulajdonosi czím reá ruházását, de eredménytelenűl.[685] E helyett a campoformioi végleges béke (1797 október 17) után, midőn Károly főherczeg seregével Csehországba távozott, Stader tábornokkal együtt Bajorországba rendeltetvén, dandártábornokból lovas hadosztálytábornokká lépett elő. Összesen tizennyolcz lovasezred rendeltetett ekkor alája, nevezetesen: a magyar császár-huszár, a Vétsey-huszár, a Modena-svalizsér, az Anspach-vértes, az első ulánus ezred s még tizenhárom más nehéz lovasezred.
E jelentékeny haderő fölött a vezényletet később Mack Károly táborszernagynak adta ugyan át, de mikor ezt a bécsi udvar 1798 szeptemberben Nápolyba küldte az ottani hadsereg újjászervezésére és vezénylésére, a parancsnokságot e bajorországi lovashadosztály fölött ismét átvette.[686]
99. Zalabéri Horváth Imre és neje Dévay Mária 1798. évi útlevele.[687]
A rövid békeidőt felhasználva, ekkor látogatta meg Münchenben Mária leánya – férjének, zalabéri Horváth Imrének és sógornőjének kíséretében, – hogy atyja múlt évi látogatását viszonozza. E látogatás 1798 novemberre esett; a visszautazásra szóló útlevelet Seilern János gróf, Ferencz császár müncheni követe állította ki az előkelő vendégek és kíséretük részére 1798 november 12-ikén. Hazafelé útjokban november 29-ikén értek Bécsbe s az ottani rendőrigazgatóság följegyzése szerint még aznap folytatták útjokat Magyarországba.[688]
Ez idő alatt ment végbe Bonaparte egyiptomi expedicziója, melyet a pápai állam elfoglalása és köztársasággá alakítása, valamint a svájczi köztársaság erőszakos demokratizálása és Piemont annektálása követett. Erre 1799-ben kitört a második koaliczió háborúja a franczia köztársaság ellen, melyet Ausztria a legnagyobb erélylyel s (úgy az olasz, mint a német harcztéren) diadalmasan kezdett meg.
E háború kezdetében azonban Dévay Pál már nem vett részt. Az első koaliczió öt egymásután következő hadjáratának folytonos izgalmai és fáradalmai megviselték az immár hatvannegyedik évében járó öreg katona szervezetét. Talán már ekkor jelentkezett súlyos májbaja, mely nemsokára sírba vitte.[689] Nyugalom után kívánkozott, s így a király őt még az 1799. év elején – miután kiváló érdemeit az altábornagyi ranggal jutalmazta meg, – a tábori szolgálat alól kegyelemben felmentette; a mely kegyért – mint életiratában említi – személyesen mondott Bécsben ő Felségének illő köszönetet.[690]
Dévay most méltán azt hihette, hogy hátralevő életéveit jól megérdemlett babérain pihenve csendes visszavonúltságban fogja tölthetni. De a végzet könyvében másként volt megírva. A mint nemsokára látni fogjuk, a hazának még egyszer szüksége volt a tapasztalt öreg tábornok értékes szolgálataira.
Egyelőre azonban Gyöngyösre vonúlt vissza, a rég elhagyott szülei házba, a mire onnan következtetünk, hogy 1800 szeptember havában is itt találjuk.[691] Itt írhatta meg háborús pályája visszaemlékezéseit azzal a czélzattal, hogy szerzett érdemei alapján elnyerje a bárói czímet. Erre való jogosúltságát különben már akkor megszerezte, a mikor a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét 1794 július 7-ikén elnyerte. A rendi alapszabályok 37. §-a kifejezetten kimondja, hogy a rendnek azon nagykeresztesei és lovagjai, a kik kívánják, a bárói rendbe fölveendők és számukra a szokásos diploma díjtalanúl kiállítandó.[692] A mint láttuk, ez alapon már az 1794 óta kelt tábori akták eddig is előlegezték Dévaynak, mint Mária Terézia-lovagnak az általa igényelhető bárói czímet. A minden erejét és idejét folyton megfeszítve igénybevevő hadjáratok azonban eddig megakadályozták abban, hogy a szükséges formaszerű lépéseket ez irányban megtegye. Fiúgyermekei nem lévén, talán nem is áhítozott nagyon a czímre. Most azonban amúgy is lelki szükségét érezhette annak, hogy befejezettnek hitt, jelentős eseményekben gazdag hadipályájára visszatekintsen, ha nem másért, már csak a saját lelki gyönyörűségére: «Dulcis recordatio praeteritorum», mint emlékirata mottójában maga mondja.
Így jött létre az önéletrajz, mely e tanulmányunknak alapúl és kiindulásúl szolgált. Tartalma legnagyobb részében csaknem szó szerint belekerűlt a bárói diplomába, mely ez emlékirat alapján sorolja elő Dévay bokros érdemeit, a melyekkel a mágnási czímre rászolgált.
A bárói diploma 1800 január 5-ikén kelt s az emlékirat szövegének csaknem teljes beiktatása folytán 21 lapra terjed, Dévay hadiérdemeinek bő és részletes felsorolásával.[693]
Bárói rangra emelése után Dévay még csak nehány hónapig élvezhette a jól kiérdemelt pihenést. Nyugalmából már ez év második felében felriasztotta a hazát újból fenyegető veszély.
*
A második koaliczió háborúja, mely 1799 márcziusban indúlt meg az osztrák-orosz-angol szövetség részéről Francziaország ellen, eleinte igen kedvező sikerrel kecsegtetett. Hotze tábornok Vorarlbergben megverte a Svájczból előtörő Massenát (1800 márczius 23); két nappal utóbb Károly főherczeg Stockachnál a Bodeni tó mellett Jourdant. Olaszországban pedig Kray Pál altábornagy április 5-ikén elhatározó győzelmet vívott ki az olaszországi franczia sereg fölött. Néhány héttel később az orosz sereg is odaérkezvén, az egyesűlt szövetséges seregek fővezére, Szuvarov, újból diadalt aratott, melynek következtében Milano április 29-ikén meghódolt és csakhamar egész Lombardia újból osztrák uralom alá kerűlt. E diadalok következtében Nápoly és Róma is felszabadúltak a franczia uralom alól. Északi Olaszországban pedig az öreg Melas tábornok az orosz sereg távozása után Genuát vette ostrom alá, melyet Massena védelmezett.
Dévay Mária idősebb korában.
(Az eredeti miniature Jankovich-Bésán Gyula tulajdonában.)[694]
A háború kedvező folyásában azonban hirtelen fordulat állott be, miután Bonaparte egyiptomi kalandos vállalatából hazatérve ismeretes államcsínyével első konzullá választatta magát s az Alpokon való váratlan átkelésével hátba támadta a Genuát ostromló osztrák sereget. Melas a marengói csatában (1800 június 14) döntő vereséget szenvedett, s ezzel egész Lombardia újból a francziáké lett. Németországban pedig Moreau Münchenig hatolt előre s onnan már Bécset fenyegette (június 28).
A marengói győzelem után Bonaparte fegyverszünetet ajánlott fel. Megindúltak a béketárgyalások is, de egyelőre kevés sikerrel biztattak. Ausztriának mindent el kellett követnie, hogy a háború megujúlása esetére teljes fölkészűltséggel állhasson ellen a most már saját területét fenyegető ellenséges támadásnak.
100. Dévay bárói diplomájának királyi pecsétje.[695]
E szempontból szükségesnek mutatkozott a rendes hadsereg szaporításán kívül a magyar nemesi fölkelés igénybevétele a honvédelem czéljaira. Ehhez képest Ferencz király 1800 szeptember 4-ikén kelt kéziratával elrendelte a magyar nemesség általános felkelését. Az udvari haditanács helyettes elnökéhez, Tige gróf lovassági tábornokhoz e tárgyban intézett felségrendelete ekképen szólt:
«A jelenlegi időpontban, a mikor az ellenség oly közel van a monarchia határaihoz, elkerülhetetlenűl szükségesnek tartom, hogy az én – bár messzebb fekvő – Magyarországomban is («in Meinem obschon entfernten Lande Hungarn») a felkelés haladéktalanúl egybehivassék s belőle mielőbb formaszerű («förmlich») hadsereg állíttassék fel.»
«E czél elérésének eszközeit és módozatait teljesen a Főherczeg Nádor ő Császári Fenségére bízom, a kire egyúttal ráruházom a Magyarországon levő összes csapatok felett való főparancsnokságot azzal, hogy ő Császári Fensége közvetlenül tőlem fog függni s e pillanattól kezdve teljesen rábizatik a Magyarországban levő összes katonaság, tüzérség, élelmezési szak és minden egyéb katonai szak fölött szükség szerint való intézkedés; előzetes tudomása nélkűl sem katonaság, sem tüzérség, sőt még újonczkiegészítés sem vonható el Magyarországból a harcztéren levő seregek részére; az összes nyugalmazott és becsületjelvényekkel kilépett, még szolgálatra alkalmas tisztek a fölkelőseregben való alkalmazás czéljából ő Fenségének rendelkezésére bocsáttatnak; egyúttal átengedtetnek neki az összes rokkantak és félig rokkantak is, a kik legalább még az országban való szolgálattételre használhatók.»
«Az eddigi országos katonai parancsnokot, Alvinczy báró táborszernagyot, tekintettel beléje helyezett különös bizalmamra, meghagyom ő Császári Fensége oldala mellett.»
«Ez elhatározásomhoz képest az udvari haditanács rendelje el haladéktalanúl a szükséges intézkedéseket s felelősség mellett ismerje kötelességének, hogy ő Fenségét a maga részéről a legjobb módon támogassa.»[696]
101. Magyar nemesi insurgens.[697]
Egyidejűleg báró Alvinczy magyarországi hadparancsnok a következő kéziratot kapta:
«A jelenlegi időpontban szükségesnek találtam, hogy Magyarországon a fölkelést egybehívjam s a fölötte, valamint az összes Magyarországon levő katonaság s ennek tartozékai («Branchen») fölött való főparancsnokságot a Főherczeg Nádor ő Császári Fenségére ruházzam; mindamellett Ön állandóan ő Császári Fensége oldala mellett fog maradni, mert nemcsak teljes bizalmamat bírja, hanem arról is meg vagyok győződve, hogy arra ez alkalommal is kiváló módon méltónak fog mutatkozni.»[698]
Csakhamar megindúlt a nemesi fölkelés egybehívásának és szervezésének munkája. Az egybehívás és szervezés kerületenként történt. A kerületi katonai parancsnokok már előre ki voltak jelölve, még pedig a következő altábornagyok: Benyovszky János (Dunáninnen), bátorkeszi Ott Péter (Dunántúl), szoboszlai Mészáros János (Tiszáninnen), báró Splényi Gábor (Tiszántúl). Dévay akkor még nem szerepelt e sorban; de már az egybehívó rendelet keltét követő napon, szeptember 5-ikén, Pálffy Károly gróf magyar kanczellár őt is ajánlotta alkalmazásra József nádornak a következő megokolással:
«Minthogy a kerületi parancsnokká kegyesen kinevezett Benyovszky altábornagy Erdélyben lakik és így megérkezése hosszabb ideig elhúzódhatik, azért alázatosan javaslom, hogy Benyovszky megérkeztéig a kerületi parancsnoki teendők végzésével pótló kinevezés útján ideiglenesen Dévay altábornagyot méltóztassék kegyesen helyetteséűl megbízni.»[699]
A nádor azonnal magáévá tette e javaslatot és rögtön felszólította Dévayt a Dunáninneni kerület parancsnoki tisztjének ideiglenes elfoglalására. Dévay a legfelsőbb parancsot szeptember 10-ikén vette (Gyöngyösön) és rögtön el is fogadta, miről a következő jelentést tette a nádornak:
«Császári Fenségednek tegnapi keltű magas parancsát kézhez vettem s ehhez képest érintkezésbe fogok lépni az érdekelt megyékkel s minden igyekezetemet arra fordítandom, hogy e magas parancsnak, valamint a jövőben veendő megbízásoknak lehetőleg eleget tegyek.»[700]
Jellemző az akkori közlekedési viszonyokra és találóan igazolja Pálffy kanczellár bölcs előrelátását, hogy Benyovszky, az első helyen kinevezett dunáninneni kerületi parancsnok, még csak további tizennyolcz nap múlva jelenti Nagy-Váradról, hogy már útban van állása elfoglalására és kettős menetekben («in Doppelmärschen») fog igyekezni rendeltetési helyét elérni.[701]
Azonban Dévay megbizatása Benyovszky megérkezése után sem szűnt meg. A nádor most a két parancsnok közt megosztotta a dunáninneni kerület nemesi fölkelését. Dévay kapta a nagyobb részt: Pozsony; Nyitra, Bars, Esztergom, Trencsén, Zólyom, Árva, Turócz és Liptó megyéket; Benyovszkynak maradtak: Hont, Nógrád, Pest és Bács megyék. Október 7-ikén mind a két parancsnok számára rendelet ment, hogy az eddig egybegyűlt nemesi fölkelő lovasság felett szemlét tartsanak, kiterjeszkedvén az emberek és lovak alkalmas voltának megállapítására, a felszerelésre, fegyverekre és ruházatra (mely lehetőleg egyforma legyen) s a tisztek kellő számára. Dévay ekkor már Bars megyében, Aranyosmaróton volt szemlekörúton; a fenti parancsot stafétával ide irányították számára.[702]
A következő napon (október 8) Tige gróf, a bécsi haditanács elnöke írja a nádornak, hogy miután a két dunai kerület (Dunáninnen és - túl) eddig már 6 lovasezred és 15 gyalogzászlóalj fölkelőt ajánlott meg, ezek a nyugati határ védelmére Ausztriához közelebb volnának táborba gyűjtendők.[703] Ehhez képest a nádor október 9-iki kelettel elrendeli a mozgósítást az érdekelt kerület parancsnokainak: Dévaynak Pozsonyba, Benyovszkynak Győrbe, Ottnak Pápára kell indítania csapatait, hogy a mondott helyeken október 15-ike és 21-ike között az alattuk álló összes haderő összpontosítva legyen.[704]
A dolog azonban nem ment olyan könnyen. A megyékben csak lassan folyt a toborzás. Alvinczy Budáról október 14-ikén jelenti a nádornak (ki ez időben többnyire Sopronban tartózkodik), hogy ép most érkezett oda Dévay báró altábornagy s jelentette neki, hogy eddig még csak 9-ikén a barsmegyei és 10-ikén az esztergomi fölkelőcsapatot vehette szemle alá. A többi megyéknél sürgető unszolásaival csak annyit tudott elérni, hogy Nyitrában október 24-ikén, Pozsonyban 27-ikén, Trencsénben 30-ikán, Turóczban november 2-ikán, Árvában november 4-ikén, Liptóban 6-ikán és Zólyomban 8-ikán tarthatja meg a csapatszemlét. Benyovszky sem végzett még a kerület többi részével (Hont, Nógrád, Pest és Bács megyékkel); őt is felszólította Alvinczy, hogy a szemlét tartsa meg, mihelyt csak lehetséges lesz.[705]
Dévay ezután az Alvinczyval közölt útirend szerint pontosan meg is tartotta szemleútját, mint saját leveleiből és az illető megyék jelentéseiből értesűlünk. Így október 27-ikén a csallóközi Somorján van Pozsony megyében, honnan (valószínűleg a programm szerint e napon tartott pozsonymegyei szemle után) javasolja a nádornak, hogy báró Perényi Jánost, mint tapasztalt katonatisztet valamely fölkelő lovasezred élére ezredesnek nevezze ki.[706] Zólyom megyében a szemle már két nappal a kitűzött határnap előtt ment végbe. Zólyom megye karai és rendei ugyanis november 7-ikén tartott gyűlésükből jelentik a nádornak: «A mi felkelő gyalogságunk századát Dévay Péter (hibásan Pál helyett) altábornagy úr ő méltósága már tegnap megszemlélte és alkalmasnak találta s kijelölt állomáshelyére indította.»[707] Az indulás azonban még további hat napig elhúzódott. November 11-ikén folytatólag tartott ülésükből jelentik Zólyom megye rendei:
«Ezen Zólyom vármegyének lovas- és gyalogcsapatait, miután e hó 6-ikán előírás szerint megvizsgáltattak, ugyane hó 11-ikén kebelünkből elbocsátottuk s útnak indítottuk a kijelölt gyűjtőhelyek («concentrationis loca») felé; ám magának a szemlének napján Dévay altábornagy ő méltósága, miután a csapatokat fegyver, ruházat és minden egyéb felszerelés dolgában megfelelőknek találta, arról biztosított, hogy a gyalogos fölkelőcsapat az említett szemle napjától kezdve már a magas császári-királyi kincstár részéről lesz ellátandó.» Sürgetik tehát, hogy a megye e csapat további ellátási költségeitől megkíméltessék.[708]
Még érdekesebb Turócz megye panasza, melynek rendei zokon veszik, hogy miután ők jog szerint magyar nemzeti zászló alatt indították meg csapatukat, ezt magasabb helyről eltiltották s magyar fölkelőcsapatukat, mely pedig teljesen nemzeti jellegű, császári zászló alá állították.[709]
Trencsén megyében is megtartotta Dévay az előírt csapatszemlét (kitűzött napja október 30-ika volt, de úgy látszik, későbbre halasztódott). Deczember 1-én tartott gyűlésükből jelentik a megye rendei a nádornak, hogy megértették örökös főispánjuk leveléből, «miszerint a kerületi tábornok úr ő méltósága (Dévay) a kebelbeli fölkelőink fölött tartott szemle alkalmából sürgette, hogy minden egyes gyalogos században még egy-egy főhadnagy s ugyanannyi alhadnagy alkalmaztassék»; – most hát intézkednek ez új kinevezésekről s bemutatják az új tisztek névsorát.[710]
Deczember elejéig így lassankint összegyülekeztek az összes fölkelőcsapatok a kijelölt gyűjtőhelyeken. Dévay is Pozsonyba tette most át székhelyét, hol hadosztályát már egybegyűjtötte, várva a további parancsokat. A terv az volt, hogy a magyar fölkelősereg Ausztriába menjen tovább az osztrák határ védelmére. A Münchenben álló Moreau ugyanis a fegyverszünet leteltével újra kezdte az ellenségeskedést s Münchentől keletre Hohenlindennél deczember 1-én döntőleg megverte János főherczeget. Ezzel az út nyitva állott Bécsig; Ausztriát az ellenséges betörés veszélye fenyegette. De e hírre az insurgens csapatokban több helyen lázadás ütött ki; a fölkelők jogtalannak és alkotmányellenesnek találták, hogy a határon túl menjenek. Kivált a Dunántúli kerület insurgensei között harapózott el a lázadó szellem s komolyan veszélyeztette a csapatok fegyelmét.[711] Dévay csapataiban ilyen fegyelemszegésekről nem értesűlünk; mégis a közhangulattal szemben a jó magyar ember, de egyúttal hű császári katona súlyos helyzetbe kerűlhetett. Talán ez a lelki meghasonlás is siettethette halálát, mely a harczi készülődések között, de már akkor érte, mikor a lunevillei béketárgyalások – melyek 1801 február 9-ikén vezettek végleges békeszerződésre – már megindúltak.
VII.
Dévay Pál halála. Jelleme és érdemei. Leányági utódai.
Egy héttel halála előtt, deczember 17-ikén, érte még Dévayt az az elégtétel, hogy eredményes szolgálatai elismeréseűl, mint reaktivált, s a nyugdíjas állományból ismét a rendes katonai állományba felvett altábornagynak számára a hadiilletményeket utalványozták.[712]
Ebből is kitűnik, hogy – a mint különben a róla kiadott német gyászjelentés is mondja – rövid betegség után egészen váratlanúl húnyt el. Halála épen karácsonyest napján, reggeli egy órakor következett be, életének hatvanhatodik évében. A haláleset körűlményeiről Galgóczy Antal, Pozsony megye alispánja, még aznap a következő jelentést küldte József nádornak:
«E pillanatban jelentik nekem, hogy Dévay altábornagy és kerületi parancsnok éjszaka egy órakor elhúnyt. Első kérdésem az volt, hogy a nevezett tábornok halálesetéről ment-e már jelentés királyi Fenségednek; s a mikor arról értesűltem, hogy ez még nem történt meg, hivatalos kötelességemnek tartottam a gyászesetet rendkívüli futár útján Fenségednek alázatosan bejelenteni. A boldogúltnak vagyonát és minden vele való jószágát azonnal zár alá helyeztem és pecsét alá vétettem; a hivatalos ügyiratokat és levelezést pedig külön elrendezve szintén zár alá vettem; ezeket az ugyancsak rendkívüli futár útján ide hívott Boltizár ezredes úrnak fogom átadni, a ki – nincs kétségem benne – meg fogja tenni a szükséges intézkedéseket a megyében állomásozó fölkelőcsapatokra nézve, melyek már a mai napon Ausztriába útnak indíttattak»
«Az elhúnyt Dévay altábornagy egyetlen leányt hagyott hátra vagyona örököséűl, a ki a Somogy vármegyében székelő Szalabéri Horváth Imre úrnak házastársa; ennek is rendkívüli futárral adtam tudtára atyja halálát. Alázattal várom királyi Fenséged parancsait arra nézve, vajon ennélfogva a boldogúltnak itt nála volt dolgai átadhatók-e előbb említett leányának s hogy mi történjék az elköltözöttnek nyolcz kocsi elé való és öt hátas lovával. Egyebekben a holttest temetése iránt Boltizár ezredes úrral tartandó tanácskozásom után meg fogom tenni a szükséges intézkedéseket.»
Királyi Fenségednek legalázatosabb örök hű szolgája
Pozsony, 1800 deczember 24-ikén.
Galgóczy Antal s. k.
Pozsony vármegye alispánja.
[Utóirat.] «E pillanatban érkezik ide Boltizár ezredes úr, a ki mikéntvaló intézkedéseiről azonnal meg fogja tenni alázatos jelentését.»[714]
102. Dévay kézírata «Panis animae» czímű imakönyvében.[713]
A temetés kétségtelenűl nagy katonai pompával mehetett végbe. Egész Pozsony városa kísérhette utolsó útjára a közismert, nagy hírnevű altábornagyot, a ki – mint csak hintós- és hátaslovainak nagy száma is bizonyítja, – állásának, rangjának és czímének megfelelő nagy lábon élhetett. Karácsony napján este zárúlt be utolsó pihenőhelye fölött a pozsonyi káptalani plébánia-templom sírboltja, a hová tetemei örök nyugalomra helyeztettek, e dómnak Sz. Annáról nevezett oldalkápolnája alatt.[715]
Leánya, zalabéri Horváth Imréné nem lehetett jelen a végtisztességen. Csak később adhatta ki az atyja haláláról szóló gyászjelentést, a mely a manapság dívóhoz képest feltűnően kisebb formátumával érthetővé teszi a ma is közkeletű parteczédula elnevezést: igazán csak czédula. Mária, született Dévay bárónő, férjezett Horváth Imréné tudatja ebben legbensőbben szeretett atyja urának, báró Dévay Pál cs. kir. altábornagynak és jelenleg a Dunáninneni kerület magyar fölkelő milicziája parancsnokló tábornokának fölöttébb elszomorító halálát, a ki 1800 deczember 24-ike reggelén rövid betegség után az összes szentségekkel ellátva, csendesen elhúnyt az Urban. Hűlt teteme deczember 25-ikén este a káptalani városi plébánia-templom sírboltjában temettetett el. A gyászmise deczember 30-ikán délelőtt 10 órakor fog megtartatni. Látogatások nem fogadtatnak.[716]
103. Gyászjelentés báró Dévay Pál haláláról.[717]
E szerint Dévay Mária bárónő, ki a temetésre a zalabéri kúriáról nem jöhetett el időre, minden valószínűséggel eljött Pozsonyba a gyászmisére és elhúnyt apja ingó hagyatékának átvételére. A hős altábornagy elhúnyta a legszélesebb, kivált katonai körökben őszinte részvétet kelthetett. Megemlékezett róla külön gyászpompával a Mária Terézia-rend káptalana is, melynek már hat év óta tagja volt. A rend alapszabályai értelmében az elhúnytnak lovagkeresztjét vissza kellett küldeni a káptalannak (szalagja visszamaradt a családnál s jelenleg Barcza Károlyné zalabéri Horvát Irma úrnő tulajdonában van). A keresztet Gräffen báró vezérőrnagy vette át s Bécsbe küldötte, hol mint értéktárgyat először az alsóausztriai tartományi pénztár részéről 1801 január 12-ikén Sőhnwanger Ferencz pénztáros vette kézhez; ez azután beszolgáltatta a bécsi udvari haditanácsnak.[718] A haditanács helyettes elnöke, Tige gróf, jókora időhaladékkal márczius elsején küldötte át Lacy Ferencz gróf tábornagynak, mint a Mária Terézia-rend akkori nagykanczellárjának.[719] A rendkanczellár nevében Grünne rendkincstárnok köszönte meg a kereszt átküldését a haditanács helyettes elnökének (márczius 14-ikén kelt átiratában) s egyúttal értésére adta, hogy a rendkáptalan a következő pénteken, márczius 20-ikán fogja az elhúnytnak lelki üdvéért az ünnepies gyászmisét megtartatni, az ágostonrendiek plébánia-templomában, délelőtti 10 órakor. Egyben fölkéri a haditanács elnökségét, hogy ez alkalomból a szokásos katonai intézkedéseket megtegye.[720]
Ez utolsó gyászakkorddal záródik le báró Dévay Pál altábornagy vitézi pályafutásának emlékezete. –
Hadi érdemeit valóban nagyra kell értékelnünk. Ifjú korában a kolini ütközettől kezdve megszakítás nélkűl végigküzdötte a hétéves háborút mint «harczra merész ifjú» («audax juvenis»); életének ötvenes éveiben, az első franczia háborúnak öt küzdelmes és fáradalmas évét harczolta át megszakítás nélkűl mint «hadban erős öreg» («belliger senex»), mint öntudatos vitéz képviselője harczias fajának, a magyar nemzetnek.[721] –
Az 1792. évi hadjáratban első volt, a ki Longwy kikémlelésével franczia területre lépett, majd kiverte Lafayette tábornok betörő seregét Luxemburg területéről; részese volt Clerfayt első és egyedűli győzelmének az argonnei erdő szélén La Croix aux Bois mellett; – a Braunschweigi Ferdinánd okozta gyászos visszavonulásnál mint hátvéd megóvta Clerfayt seregét a teljes elzülléstől; – a jemappesi vesztett csata után sikeresen fedezte a visszavonulást Belgiumból; – a Roer folyó mögötti védőállást biztosította azzal, hogy a francziákat a folyón uralkodó Düren városból kiverte s Roermond mellett folytatott csatározásaival az ellenséget illő távolban tartotta. –
Az 1793. évi dicső hadjáratban az első megnyitó győzelmet Aldenhovennél ő döntötte el a franczia sánczok ellen intézett merész oldaltámadásával; – előhadával elüljárva ő foglalta el Maastricht, Tongres, St. Trond és Tirlemont városokat; – vitéz huszáraival és a magyar Sztáray gyalogezreddel döntő része volt a neerwindeni fényes győzelem kivívásában; – ő szállta meg Löwent s ő vette ki Brüsselben a polgárság hűségesküjét; – tanuja volt Dumouriez átpártolásának, serege bomlásának; – Condé és Valenciennes várak alatt az ellenséget folytonos csatározásaival távol tartva az ostromló sereg gyürűjétől, lehetővé tette az erődök bevételét; – az angolok dünkircheni vereségei után kijelölt hadállásait vitézűl megtartva, elhárította a további veszteségeket s keményen megállott franczia földön, míg parancsnoka York herczeg a szövetséges angol sereggel Belgiumba szorúlt. –
104. A pozsonyi dóm főoltára.[722]
A mi babért nyújtott kezdetben az 1794. évi hadjárat, abból Dévaynk ismét bőven kivette a maga részét: mikor pedig elfordúlt a szerencse, a legrosszabbat, a sereg teljes züllését ismét ő hárította el. A Landrecies alatt a felmentő franczia sereg 30.000 embere ellen 2400 lovassal intézett diadalmas roham dicsőségében Schwarzenberg herczeggel teljesen egyenlő arányban osztozik; – Tournay és Tourcoing alatt a Pichegru serege fölött vívott győzelmekben vitézűl kivette a maga részét s elűljárt a támadásokban; – később Oudenarde várát felszabadította az ellenséges ostrom alól; – mikor pedig az erélytelen Coburg a fleurusi csata után feladta a küzdelmet s elrendelte a visszavonulást: Dévay fedezte elébb az angoloknak; majd az osztrákoknak visszavonulását, méltán duzzogva a főparancsnok kishitűsége miatt, ki nem küldött neki segítséget, mikor a hadjárat sorsát még jobbra tudta volna fordítani.
A következő 1795. év okosabban és nagyobb szerencsével vezetett hadjáratában dicső részt vett a heidelbergi győzelemben, elfogva magát Oudinot tábornokot; része volt Mannheim visszavételében; – aztán átkelve a Rajnán, messze visszaszorította Saint-Cyr tábornokot a rajnai Pfalz területén egészen Zweibrücken városáig.
Az 1796. évi hadjáratban a malschi ütközetben győzött a franczia sereg ostroma ellen; – majd egészen Stuttgartig nagy veszedelmek között fedezte az osztrák sereg visszavonulását; – a neresheimi csatában az ellenség ágyúparkja és lőszerkocsijai megfutamításával eldöntötte a győzelmet s ezzel módot nyújtott Károly főherczegnek arra, hogy a zavarba hozott Moreau tudta nélkül Jourdan ellen indúlhasson; – a müncheni Isar-híd szívós védelmével megakadályozta a francziáknak az osztrák határ felé való előnyomulását; – Augsburg táján merész támadásaival jelentékenyen megzavarta a franczia hadak visszavonulását, a kiket még a Höllenthal szorosában is folyvást zaklatott; – az emmendingeni csata másodnapján előhadával a francziákat kiverte állásaikból; – része volt a schlingeni győzelemben s a hüningeni hídfő ostromában. –
A mi kiváló fegyvertény előfordúlt ez ötévi folytonos küzdelemben s ragyogó betükkel fennmaradt a történelem lapjain, mindabban kiváló rész jutott e jeles magyar tábornoknak, a nagy történeti idők tanujának és szereplőjének. Mint az elő- vagy utóhadak állandó vezetője nemcsak nagy döntő csatákban vett részt, nemcsak ezek dicsőségében osztozott, hanem folytonos éberséggel kellett őrködnie az előre- vagy hátravonuló, vagy szállásain pihenő derékseregnek biztonságán, felderítve az előre törő utat, fedezve a hátrálást, őrt állva a fáradalmaktól kimerűlt nyugvó tábor mellett: – a mi kétszeresen terhessé tette feladatát, de szolgálatainak értékét is megkétszerezi.
Dévay félhivatalos életírója még külön kiemeli abbeli kiváló érdemét, hogy öt évig tartó ezredparancsnoksága alatt ő nevelte a 3. sz. Eszterházy- utóbb Ferdinánd-huszárezredet (a mai Hadik-ezredet) igazi mintaezreddé. Alatta ez az ezred nemcsak az ellenség előtt tanusított vitéz magatartásaért, hanem példás fegyelméért is minden alkalommal egyhangú dícséretet aratott összes feljebbvalói részéről; s bizonyára jellemző – úgymond – hogy ebben az ezredben az akkori nehéz időkben egyetlenegy szökevény katona nem akadt.[723]
A pozsonyi dóm Szent Anna oldalkápolnája.
Viszont jellemző ez érdemekben gazdag jeles katona nemes szerénységére, hogy noha már 1794 óta mint a Mária Terézia-rend lovagjának alapszabályszerű igénye volt a bárói rangra, ennek elnyerésére mégis csak nyugalomba vonulása után tette meg a formális lépéseket.
Hogy milyen volt Dévay Pál mint katona, azt emlékiratából s az előzőkben vázolt pályafutásából eléggé megítélhetjük: rettenthetetlen bátorságú, leleményes, kitartó és törhetetlen erejű hadfinak ismertük meg; semmi nyomát nem találjuk, hogy a harczias élet, az évekig tartó táborozások, kalandozások, csaták küzdelmei és fáradalmai valaha kimerítették vagy elcsüggesztették volna; s bár öreg korában néha kívánta is a békét és nyugalmat, «az böcsület és Fejedelméhez és Hazájához való hívség nem engedte», hogy félreálljon, a mikor szükség volt szolgálataira.
De emlékiratából és leveleiből még más egyéb is szól hozzánk: őszinte, nyílt, katonás rövidségű előadásából – színtiszta jelleme. A mint az általa előadott tényeket az illetékes nagy hadtörténeti munkák megfelelő adataival ellenőrizzük, mindjobban meggyőződünk arról, hogy az önéletrajz minden részlete teljesen megfelel a valóságnak, soha nem túloz, sem a lényegben nem téved. Csodálnunk kell emlékezetének frisseségét és tartósságát, a melylyel híven megőrzi kalandos és változatos katonai pályájának minden legkisebb részletét: a rengeteg sok hely nevét, a hol valaha megfordúlt és vitézkedett; az események egymásutánját; katonatársai és parancsnokai s az ellenfél vezérei nevét és működését. Rengeteg lexikális tanulmány, térképen való keresés után lehet csak követni az előadás részleteit, melyeket ő emlékezetből tudott soha nem tévedő pontossággal elősorolni.
De kitűnik ez előadásból és leveleiből az is, hogy Dévay Pál hosszú katonai pályáján is mindig ízig-vérig való magyar ember maradt. Formás, eleven latinsággal megírt önéletrajzában is a latin tóga alól itt-ott kikandikál a zsinóros magyar huszáratilla, s a klasszikus nyelv harmonikus folyásából ki-kicsendűl a magyar nyelv pattogó ritmusa. Szófűzése itt-ott elárulja az íróban a magyar embert; helyesírása – kivált a franczia személy- és helyneveknél – a magyar fonétika szabályaihoz igazodik.[724]
106. Gyászjelentés Dévay Mária haláláról.[725]
Azt már kiemeltük, hogy Dévay teljes birtokában volt kora deákos míveltségének. Emlékiratából és leveleiből meg tábori jelentéseiből kitűnik, hogy a német nyelvet is teljesen elsajátította: alkalmasint gyakorlati úton a hétéves háború táborhelyein s a német tiszttársakkal való érintkezésben. Ha itt-ott egy-egy német tulajdonnevet magyarra ír is át (mint pl. Svarczemberg, Valdek, Rieze, Fürstemberg; Breisak, Satzlár, Augspurg, Leiptzik), emlékiratából és leveleiből megállapítható, hogy tudott németűl nemcsak beszélni, hanem írni is; így egyes tipikus német neveket, melyeket latin betűkkel nehéz visszaadni, gót betűkkel iktat önéletrajzába (pl. Schrobenhausen, Zwenbruckum, Friedperg). Tőrűl metszett romlatlan magyarsággal írt magyar leveleibe is belesző olykor-olykor egy német frázist vagy mondatot. A mi a német helyneveknek a maitól itt-ott eltérő helyesírását illeti, ebben semmivel sem ingadozóbb, mint nagynevű kortársa és vezére, a német Károly főherczeg, a ki maga is sokszor hallás után vagy emlékezetből írja e neveket fonétikai kiejtésükkel.[726] Számba kell itt vennünk, hogy akkor még a földrajzi nevek helyesírása egyáltalán nem volt általánosan megállapítva.
A mi politikai meggyőződését illeti, Dévay Pál tipikus mintaképe a lojális magyar katonának. Őszinte hazaszeretete több ízben megnyilvánúl bizalmas leveleiben, de mindenek fölött áll az uralkodóhoz való hívsége. A forradalmi kor modern eszmeáramlataihoz nincs érzéke; politikai felfogása egyezik a báró Orczy Lőrinczével, ki szerint nincs párja a magyar szabadságnak:
A viszonyok kényszere alatt egyetlen leányának már német nevelést ad, – ugyanazt a «bécsi educatiót», melyet leveleiben elítél, mint az egyszerű vidéki erkölcsök megrontóját; – maga azonban haláláig megmarad, a minek született, faját szerető igaz magyar embernek.
Hogy Dévay Pál az akkor éledező magyar nemzeti felbuzdulás és irodalmi újjászületés iránt is eleven érzékkel bírt s utóbbit maga is támogatta és rokonszenvező figyelemmel kísérte, azt mívelt magyar ember létére valószínűnek kell tartanunk. Első ezredese, báró Orczy Lőricz az újjászületés irodalmának kiváló alakja; Gvadányi József a Török-ezredben tizenhét éven át tiszttársa, előbb őrnagya, majd alezredese, végűl ezredese volt. Nem gondolhatjuk, hogy élvezettel ne olvasta légyen tollforgató barátjának jóízű, huszáros mókáit: a «Pőstyéni Feredést», a «Peleskei Nótáriust» és hadi traktáját, «A mostan folyó török háborúra tzélozó gondolatok»-at, valamint másik ezredese, báró Orczy Lőrincz «Futó gondolatait a szabadságról». Fennmaradt magyar nyelvű leveleiből megismerhetjük zamatos, tőről metszett hevesi magyarságát. Hogy magyar volta mellett buzgó katholikus volt, arról fennmaradt levelei tanuskodnak, melyekből tiszta és mély vallásos érzület, keresztény világfelfogás és Isten akaratában való megnyugvás szól hozzánk; imádságoskönyvét (melynek czímlapját közöltük) a családi hagyomány szerint tarsolyában mindig magával vitte hadjárataira; halála előtt fölvette a halotti szentségeket s önéletrajzát is e vallásos záradékkal fejezi be: O. A. M. D. G. (Omnia ad maiorem Dei gloriam!) –
Az altábornagy egyetlen leánya, Mária, harmincz évvel élte túl atyját. Férje, zalabéri Horváth Imre, apja és Ferencz bátyja halála után feje lett a Horváth családnak s már 1803-ban mint «Édes Asszony anyja», özv. zalabéri Horváth Józsefné Ugronovics Francziska «törvényes Plenipotentiariussa» vezeti a család ügyeit.[728] Ugronovics Francziskának 1814 után bekövetkezett halálával[729] Dévay Mária, mint a családfő felesége lett a család nagyasszonya. Miután 1821-ben férje elhúnyt, Veszprémbe tette át lakását s itt írta német nyelvű végrendeletét, melyben gyermekei iránt érzett bensőséges szeretete és fennkölt erkölcsi érzülete megható módon nyilatkozik meg. Az 1825 augusztus 1-én kelt végrendelet záradékában így szól gyermekeihez:
«A mint engemet nem terhel vétek, vagy igazságtalanság, úgy síromba is azt a vigaszt viszem magammal, hogy kedves gyermekeim isteni félelemmel telve ép ily erkölcsösen és becsületesen fognak élni s embertársaikkal szemben úgy fognak viselkedni, hogy soha ne érhesse őket az a szemrehányás, hogy valaha is emberi méltóságukról megfeledkeztek; hogy így majdan egyesűlve örülhessünk a jobblétnek Isten színe előtt. Áldják mindnyájan, jó gyermekeim, a kik engem szerettek, az Atya, Fiú és Szentlélek Isten szent nevét, mint őket bensőségesen szerető anyjuk
Dévay Mária bárónő,[730]
özvegy szalabéri Horváth Imréné.»
Öt évvel a végrendelet megírása után meghalt – ugyancsak Veszprémben, 1830 április 14-ikén – Dévay Mária is, és vele kihalt a Dévay-nemzetség bárói ága.[731]
A pozsonyi székesegyház.
1. sz.
Dévay Pál leányági ivadékai.
Noha a báró Dévay család fiágon nem folytatódott, leányágon – a zalabéri Horváth család Imre-ágában – még számos leszármazottai élnek. Már Horváth Imre és Dévay Mária frigye is igen termékeny volt: négy gyermeknek (három fiúnak és egy leánynak) adott életet. Az ezektől való további leszármazást az alább következő családfák[732] mutatják:
Báró Dévay Pál (sz. 1735, † 1800) f. (1769) Ugronovics Borbála (sz. 1748, † 1792 előtt); Mária (sz. 1774, † 1830) f. (1794 körűl) zalabéri Horváth Imre; 1. József 1. f. gr. Radetzky Lujza 2. f. z. Horváth Fracziska; 2. Eduárd f. Inkey Karolina; 3. Vilmos f. Földváry Kornélia; 4. Ida f. Tallián Boldizsár
1. zalabéri Horváth József 1. f. Radetzky Lujza grófnő (Gróf Radetzky János tábornagy leánya, sz. 1803, † 1827); 1. Imre f. Noszlopy Ilka; 2. Rozália f. gróf Strassoldo Ferencz; Irma †; 1. József (sz. 1852, † 1893) f. (1876) Morpurgo Alice (sz. 1855); 2. Lujza (sz. 1854) alapítványi hölgy a hradschini Mária Terézia alapítványban; 1. Ferencz (sz. 1878) f. (1910) saárdi Somsich Paula grófnő; 2. Anna Mária (sz. 1880) f. (1900) Hállay Ferencz; 3. Julius Caesar (sz. 1881) f. (1906) Rauch Mária; 4. Theodora Julia (sz. 1883) f. (1905) Carlo de Braida; 5. Lujza Enrika (sz. 1893); Mária Alice (sz. 1911)
II.
1. zalabéri Horváth József 2. f. zalabéri Horváth Francziska (unokatestvére); Móricz, cs. és kir. kamarás f. nedeczei Nedeczky Vilma; 1. Irma f. nagyalásonyi Barcza Károly; 2. Béla tengerészhadnagy; 1. György, cs. és kir. kamarás, athéni követségi attaché f. Jeszenszky Alexa bárónő;2. Károly; 3. Imre; 4. Lajos
III.
3. zalabéri Horváth Eduárd, cs. és kir. kamarás f. palini Inkey Karolina; 1. Ferencz 1. f. Puteani Róza bárónő (sz. 1836) 2. f. Bernak … 3. f. Puteani Natalie bnő; 2. Stefánia csillagkeresztes hölgy f. gróf Wickenburg Ödön (sz. 1831, † 1871); 3. Viktória f. dézsánfalvi Ghyka Jaroslaw; 1. István (sz. 1859) cs. és k. kam., v. b. t. t., fiumei kormányzó f. (1905) gr. Pückler Limpurg Mária Zsófia (sz. 1868); 2. Margit (sz. 1860) f. Szentmiklóssy Jenő; 3. Márk (sz. 1864) v. b. t. t. külügym. osztályfőnök; 1. Vera f. Billig; 2. Jenő; 3. Melanie 4. Dora 1. f. gróf Münster Ernő (sz. 1856, † 1905) 2. f. báró Duka György; Mária Marca (sz. 1906); 1. Andor; 2. József; 3. Mária Vera; (Első házasságából:) gr. Münster Vladimir (sz. 1886)
4. Zalabéri Horváth Vilmos f. bernátfalvi Földváry Kornélia; 1. Mária f. Lemény János; 2. Vilma †
5. Zalabéri Horváth Ida f. vizeki Tallián Boldizsár; 1. Lajos cs. és kir. kamarás f. Simoga Matild; A) 2. Matild f. pribérdi és dunaszekcsői Jankovich-Bésán József; B) 3. Rozália f. (1849) pribérdi és vuchini gróf Jankovich László (sz. 1816, † 1890); C)Tallián Lajos f. Simoga Matild; 1. Gizella (sz. 1845) hajadon; 2. Géza (†); 3. Jenő (sz. 1847) f. Igmándy Irma; 4. Ida (†) f. Batha Béla cs. és kir. huszár kap.; 5. Zsigmond f. Igmándy Minka;1. Jenő honv. gy. főhdn.; 2. Ella f. Gombos N.; 3. Irma; Batha László nős, nógrádm. főszbíró; 1. Zsigmond hv. huszár főhadn. f. Tőry Margit; 2. Margit f. Reich Aladár hv. huszár alezredes; 2 gyermek; 1 gyermek
Jankovich-Bésán József f. vizeki Tallián Matild; 1. Gyula (sz. 1852) nőtlen; 2. Elemér (sz. 1854, † 1907) f. Magyary-Kossa Ilka; 3. Matild (sz. 1854) f. (1878) báró Fiáth Pál; 4. Géza († 1904) f. Pozsonyi Katalin; 1. Elemér (†); 2. Endre f. báró Szentkereszty Janka; 1. Elemér (sz. 1879) f. (1908) Dőry Margit; 2. Tibor (sz. 1883) f. (1909) gr. Sizzo Noris Constantia; 3. Ilona (sz. 1883) f. (1913) b. Fiáth Miklós (sz. 1879); 1. István († 1908); 2. József huszár önk.; Elemér; 1. Erzsébet (sz. 1909) 2. Pál (sz. 1910); Róza Mária (sz. 1910)
pribérdi és vuchini gróf Jankovich László (sz. 1816, † 1890) f. vizeki Tallián Rozália; 1. Aladár (sz. 1850) f. Bombelles grófnő; 2. Tivadar (sz. 1856); 3. László (sz. 1860); 1. Iván (sz. 1874) f. (1909) gróf Pejacsevich Mária; 2. Aladár (sz. 1878) f. (1904) gróf Brandis Klotild; 1. János (sz. 1910); 2. Antal (sz. 1913); 1. Dénes (sz. 1904); 2. Anna (sz. 1908)
E származási táblák szerint báró Dévay Pál vére foly még most is számos nemesi családunk ereiben. A vitéz altábornagyban ősét tiszteli a zalabéri Horváth család több tagján kívűl a Strassoldo, Wickenburg, Münster és Jankovich grófi családok, a Fiáth báró család, valamint a nagyalásonyi Barcza, Batha, Szentmiklóssy, dézsánfalvi Ghyka, vizeki Tallián és Jankovich-Bésán nemesi családok számos leszármazója.
2. sz.
Dévay Pál bárói diplomája.[733]
Franciscus Secundus divina favente clementia electus Romanorum Imperator semper augustus, Germaniae, Hungariae, Bohemiae,
Dalmatiae, Croatiae, Slavoniae, Galliciae, Lodomeriae, Ramae, Serviae, Cumaniae et Bulgariae Rex Apostolicus, Archidux Austriae,
Dux Burgundiae, Lotharingiae, Styriae, Carinthiae et Carnioliae, Magnus Dux Hetruriae, Magnus Princeps Transylvaniae, Marchio
Moraviae, Dux Brabantiae, Limburgi et Geldriae, Wirtembergae, superioris et inferioris Silesiae, Mediolani, Mantuae, Parmae,
Placentiae et Guastallae, Osveciniae et Zatoriae, Calabriae, Barri, Montisferrati et Tescheniae, Princeps Sveviae et Carolopolis;
Comes Habspurgi, Flandriae, Tyrolis, Hannoniae, Kyburgi, Goritiae, et Gradiscae; Marchio Sacri Romani Imperii, Burgoviae,
superioris et inferioris Lusatiae, Mussoponti et Nomenei; Comes Namurci, Provinciae, Valdemontis, Albimontis, Zutphaniae,
Sarverdae, Salmae et Falkenstenii; Dominus Marchiae Slavonicae et Mechliniae, Tibi Fideli Nostro Egregio PAVLO DÉVAY Campi
Mareschalli Locumtenenti Salutem et Gratiae Nostrae Caesareo Regiae continuum erga Te Incrementum.[734]
|
Második Ferencz, Isten kedvező kegyelméből mindenkoron felséges választott római császár, Németország, Magyarország, Csehország,
Dalmáczia, Horvátország, Szlavonország, Galiczia, Lodoméria, Ráma, Szerbia, Kúnország és Bolgárország apostoli királya, Ausztria
főherczege, Burgundia, Lotharingia, Styria, Karinthia és Krajna herczege, Toscana nagyherczege, Erdély nagyfejedelme, Morvaország
őrgrófja, Brabant, Limburg és Geldern, Württemberg, Alsó- és Felső-Szilézia, Milano, Mantua, Parma, Piacenza és Guastalla,
Auschwitz és Zator, Calabria, Bar, Monferrat és Teschen herczege, Svevia és Charleville fejedelme, Habsburg, Flandria, Tyrol,
Hannonia, Kyburg, Görz és Gradisca grófja, Burgau, Alsó- és Felső-Luzsicza, Pont-à-Mousson és Nomeny római szent birodalmi
őrgrófja, Namur, Valdemont tartomány, Albimont, Zütphen, Saarwerden, Salm és Falkenstein grófja, a Vend őrgrófság és Mecheln
ura, Neked, Dévay Pál altábornagy, kiváló hívünknek, üdvöt és Irántad való állandó császári királyi kegyelmünk nyilvánítását. |
Jegyzetek