X.
A TÖRÖK VESZEDELEM.
A HONVÉDELEM ÁLLAPOTA.
AZ ORSZÁGOS ÁLLAPOTOK.


MÁR AZ UDVAR silány viszonyaiból könnyen következtethetni az azonkori országos közviszonyok romlottságára és sülyedtségére. Ezek tényleg példanélküliek voltak Európa államai között s a legsúlyosabb aggodalmakat kelthették fel minden jóravaló hazafi szivében. A török veszedelem egyre fenyegetőbbé, a megújuló vészhírek egyre hangosabbakká és ijesztőbbekké lettek. A török veszedelem pusztító szélviharának elsősorban is hazánk volt kitéve, a miért is a pápák, VI. Sándor, II. Gyula, X. Leo, VII. Kelemen erélyesen buzdítanak a török ellen. VI. Sándor teljes búcsut hirdet azoknak, kik a török ellen indítandó hadjáratra pénzt és segélyt nyujtanak.[542] Ugyanő engedélyezi a török háborura a magyar- és lengyelországi tizedeket.[543] II. Gyula felszólítja a magyar praelatusokat és bárókat a hitetlenek ellen való hadra.[544] Ezt később is megismétli.[545] Majd meghagyja a magyarországi ferenczeseknek, hogy a Sz. Péter-bazilika számára gyűjtött pénzösszeg két részét a török háború költségeire fordítsák.[546] X. Leo szintén nem szűnik meg buzdítani a magyarságot, a horvátságot és a külföldet a török ellen való védekezésre,[547] csakhogy mindezek a buzgólkodások nem voltak kellően eredményesek. A pápai és a külföldi fejedelmi segélynyujtások a fenyegető baj elhárítására annyira elégtelenek voltak, hogy Beriszló Péter veszprémi püspök 1518 április 10-én X. Leo pápához intézett levele valósággal kétségbeesett jajkiáltás volt. Az országot ő már elveszettnek látta.[548] Gróf Frangepán Bernát,[549] Krusich Péter,[550] a klissai kapitányok[551] feljajdulása elveszetteknek hirdetik az ország pajzsát: a magyar-horvát végvidéket. Országosan beszélték, hogy Nándorfejérvárt azért nem támogatták, a szultán ellen, mivel hiányzott az az 50 frt, melybe a kész védelmi szereknek Budáról a Szávához való szállítása került volna.[552] A török erejének a magára hagyott magyarság annál kevésbbé állhatott sikeresen ellent, mivel a fenyegető veszedelemmel szemben amúgy is eltörpülő magyarság önmagában sem volt egységes. Pártoskodás, politikai versengés s felekezeti szétszakadozás egyaránt megosztották a nemzetet. A hazai védelem egyik tényezője, a királyság, teljesen tehetetlen volt. A korona nem volt képes hadi kötelezettségeinek eleget tenni. E miatt már 1518-ban annyi baj volt az országban és az országhatáron, hogy magának Lajosnak szavai szerint[553] azt leírni sem lehet.[554] Érthető, hogy Lajos 1519 május 13-ikán oratora Bélay Barnabás útján ideiglenes menekülést vélt nyerhetni a szultánnál kötött fegyverszünet által.[555] Csakhogy a fegyverszünet daczára is két évvel későbben ő maga kénytelen bejelenteni az ország hatalmi csődjét. 1521 június 30-ikán azt írja VIII. Henrik angol királynak, hogy «az ország erei annyira megtörvék a hosszas háborúkban, hogy semmi módon már fel nem tartóztathatja akkora ellenség támadását».[556] Ez évben a megajánlott adóból 5 millió aranynak kellett volna befolynia, de tényleg még félmilliót sem szedhettek össze.[557] Lajos király 1524-ben azonkép kijelenti a pápának, hogy országa «a pápa és a keresztény fejedelmek segélye nélkül semmiképen fenn nem tarthatja magát».[558] És azon túl sem javult az ország helyzete. Napról-napra szembetűnőbbek voltak itt az ádáz ellenség által okozott károk.[559] Burgio nunczius 1526 január 18-ikán azt jelenti Rómába, hogy «ez az ország képtelen magát megvédeni s egészen az ellenség lényétől függ. A véghelyeket nem tudja őrséggel ellátni. Hogyan tudna hát az egész török haderővel szembeszállani? Nincsenek semmiféle hadi készületei, melyek nélkül pedig mit sem tehetni. Egy ütközetet vívhatni és veszthetni. Nincs egyetlen erőssége, melybe vissza lehetne vonulni kissé megpihenni és a segítséget bevárni».[560] Majd nehány hónappal rá, márczius 29-ikén azt írja Budáról Sadoletnek: «napról-napra érkeznek a végek rossz ellátásának hírei, úgy hogy ő napról-napra mindinkább kétségbeesik ezen ország sorsa felett»[561] s alább kijelenti, hogy «napról-napra mindinkább meggyőződik a felől, hogy az ország helyzete reménytelen, mert ha már most, mikor az ellenség még kívül van, ilyenek a zavarok, mi fog majd akkor történni, mikor az ellenség a kapu előtt áll? Adja Isten, hogy hazugnak bizonyuljak. Az ország száz részre bomlik szét, száz ember fog parancsolni».[562] Kevéssel utóbb meg azt írja: «Ha a szultan csakugyan jön, Ő szentsége az országot ugy tekintheti, mintha már el volna veszve. Végtelen zavar van itt, és a mi a háborúra szükséges, mind hiányzik.»[563] Július 10-ikén pedig mondja: «Magyarország állapota a legkétségbeejtőbb. Annyi fog ez évben belőle fennmaradni, a mennyit az ellenség meg akar hagyni. Semmink sincs ahhoz, a mi háború viseléséhez szükséges, míg az ellenség mindennel bővelkedik. Nálunk minden hiányzik: kapitányok, pénz, tanács, hajók, rend és kellő élelmezési intézkedés. A sereg sincs még együtt s ha együtt lesz is, mit várhatni egy zsold hiánya miatt lázongó seregtől?… A bajt gyógyíthatatlannak látom.»[564] De a hazától távol levők is a legsötétebb színben látták az ország közeli jövőjét. Az a tanácskozmány, mely a mohácsi vész előtt nehány hónappal Rómában összeült, erősen kifakad a magyarok vétkes hanyagsága s mulasztásai ellen, különösen pedig azért, hogy még csak megvédhető várról vagy erődített hadászati pontról sem gondoskodtak, a hová csatavesztés esetére visszavonulhatnának s ily módon kirohanásaik által az ellent folytonosan nyugtalanítva, kifáraszthatnák és gyöngíthetnék; addig e várakban, másrészről, a külsegélyhadakat is bevárhatnák.[565]


63. II. GYULA PÁPA ÉRME.[566]



64. VIII. HENRIK ANGOL KIRÁLY.[567]


Pénz hiányában a király erélyes készülődések helyett természetesen csupa igéretekre szorítkozott. Csakhogy ezeket senki sem vette komolyan. Bécsujhelyt 1523-ban a fejedelmi találkozáson Lajos 60 ezer harczost és 100 ágyút igért kiállítani, de Ferdinánd főherczeg éppen nem bízott ezen igéretében.[568] Mikor Burgio pápai nunczius arról étesíti a pápát, hogy hadi czélokra II. Lajostól sokan pénzt kérnek, megjegyzi, hogy ugyan honnan, miből adjon, mikor nincs mit ennie s apró kölcsönökből tengeti életét.[569] Mikor az urak és a király az 1526-ik évi szentgyörgynapi országgyűlésen egymást okolták, ha a haza bajba jön, Burgio azt komédiának mondja, mert hiszen hogyan kívánhatják, hogy a király seregeket állítson, mikor csizmája sincs.[570] Tomorinak is kijelenti ő, hogy a királytól hiába vár segélyt, mint olyantól, ki, hogy legyen mit ennie, az ezüstjét is elzálogosította a zsidóknál s kinek semmi reménye, hogy pénzhez jusson.[571] Valósággal meddő dolgot kívánt tehát az 1526-ik évi rákosi országgyűlés, «hogy a királyi felség tegyen előkészületet a hadjáratra, akképen, hogy állítsa fel bandériumát és ne csak azokat a csapatokat, a melyekkel a decretum értelmében tartozik, hanem mentül nagyobb és számosabb csapatokat tartson készen».[572]


65. BÉCSÚJHELY.
Régi metszet után.


Mint a királyé, épp oly vigasztalan volt az ország állapota is. Pénzügye a legrosszabb volt. Természetes jövedelmi forrásai az egyre jobban hanyatló kereskedelem, városi iparosság, a súlyosan megterhelt pórok kezében levő földmívelés és a kapzsi idegenek kezén levő bányászat alig jövedelmeztek annyit, hogy az ország igényeinek legszerényebb kielégítésére is elég lett volna. A harminczadokat a hanyatló kereskedelem, a kivitel és behozatal aránytalan megoszlása s egyes törvényalkotások közgazdasági félszegsége egyre meddőbbekké tette, úgy hogy a közelszegényedés évről-évre ijesztőbbé lett. Hozzájárult az országos jövedelmek rendszertelen és lelkiismeretlen kezelése, melyet a törvények a közromlottság árjában hasztalan akartak bizalmat keltő becsületes egyének által gyógyítani.[573]

Az az expediens, hogy a pápai engedélylyel bevont egyházi arany- s ezüstékszerek pénzzé verésével segítsenek a bajon, mint láttuk, szintén hiú kísérlet volt. Végül tetézte a bajt a forgópénz és érczének silánysága és értéktelensége is, melynek még kényszerrendszabályok alkalmazásával sem volt kelete.[574]

A honvédelem erős szervezését joggal lehetett volna a király és az ország tehetetlenségével szemben az ország fő- és alnemességétől várni. E két társadalmi osztály anyagi viszonyai sokkal kedvezőbbek voltak, főleg a főnemességéi, de mindkettőnél hiányzott a hazafiság.[575] Nagy részüket a petyhüdtség s a nembánomság jellemezte. Egy köznemes váratlan halála elegendő volt ahhoz, hogy az 1521-ik évi országgyűlés, mely fegyveres gyűlés volt, s melyben a török háború ügyét tárgyalták,[576] sikertelenné váljék,[577] mert valamennyien nemesek, papok, főurak szétoszlottak.[578] De jellemezte a magyarságot másrészt a fösvénység is, a mikor a haza oltárán áldozatokat kellett volna hozni. «Ha Magyarországot – mondta Burgio – a veszélyek örvényéből 3 forint árán ki lehetne ragadni, nem találkoznék három ember, a ki magát erre az áldozatra elszánná.»[579] «Szegény ugyan az ország, mondja egy másik külföldi diplomata, Massaro, követi jelentésében a mohácsi vész idejéről, de roppant az egyesek gazdagsága; ezek azonban csak egy aranyat sem áldoznának a haza oltárára».[580] És mikor a török Magyarország felé indult, «a püspökök kincses ládáikat nyakra-főre külföldre szállították: Szathmáry György a Fugger-bankba Németországba, Szalkay és az erdélyi püspök Csehországba».[581] És így cselekedtek a világi urak is. Egy koríró, Szerémi György joggal írhatta: hogy «a főurak semmivel sem törődve, a gyönyörűséges Magyarországot elveszítették».[582] Amellett alantas irígység, kaján rosszakaratuság és kártevő pártoskodás vezette őket egymás ellen. Ugyancsak a fentidézett Burgio írja 1521-ik január 18-ikán a pápának: «Az urak egyenetlenségben élnek. A nemesség pártokra van oszolva.[583] Az ellentétek s a torzsalkodás annyira kirívó és fenyegető volt, hogy Lajos király leplezetlenül bevallotta a nuncziusnak, hogy ő voltaképpen jobban fél a magyarországi törököktől, mint a törökországiaktól.»[584]


66. KÜLFÖLDI BANKÜZLET A XVI. SZÁZADBAN.[585]


A nagyok példái természetesen rossz hatással voltak az alsónemességre. A hazafiatlanság általános volt ennél is. Történeti anacronismussá vált az a nemzeti erény, melyet még 1505 január 30-ikán II. Gyula pápa a magyar főurakhoz és főpapokhoz[586] intézett levelében mint a magyar nemességben fentlevő erényt fennen feldicsér.[587] Mindenki önérdeke szerint cselekedett. Anyagi előnyök és hatalom után való vágyakodás főjellemvonása az akkori társadalomnak. Suriani szerint «valamennyien pénzszomjasok, felfalni szeretnék a kincseket, maga az apa sem ismer e tekintetben kíméletet fiával, a fiu apjával szemben».[588] A becsületesség fogalma annyira száműzve volt a társadalom légköréből, hogy nyíltan és tartózkodás nélkül egymást vádolták meg a legelőkelőbbek is csúf haszonlesésről, tolvajlásról, sikkasztásról, erőszakosságról, megvesztegethetőségről, igazságtalankodásról. Az öreg Bornemisszát a közpénzek hűtlen kezelésének vádja érte.[589] A velenczei követségi titkár szerint az 1523. évi országgyűlésen a nemesség azzal vádolta Báthori István nádort, hogy a határszélekre fordítandó 300.000 aranyat elsikkasztotta s csupán 500 lovast alkalmazott a véghelyek védelmére. Vádolták azonkívül hamis pénzverésről s árulásról.[590] A váradi püspökről Perényi Jeromosról mondja saját aulicusa: hogy ételtől, italtól mindig részeg, rossz és fajtalankodó életű volt, pogány és a mellett még emberölő is.[591] Maga Szerémi György az azonkori magyarság természetét három jellegzetes tulajdonságban vélte kifejezhetni: irígységben, istenkáromlásban és emberölésben.[592] Ha e vádak mindegyike nem is felelt meg a valóságnak, a korra nézve mindenesetre jellemző, hogy ily vádak elhangozhattak. Hogy a külföldi diplomaták is mennyire rossz véleményben voltak az akkori magyarokról, azt hivatalos nyilatkozataik hirdetik. Massaro 1523-ik évi jelentése szerint a «magyarok a világ egyik népét sem szeretik, csak önmagukat. Csakis önhasznukat tekintik, lopják az államot, egyébként keveset törődnek vele. Maguk közt is hihetetlenül szítják a gyűlöletet és ellenségeskedést és mégis napról-napra kölcsönösen egymásnál esznek, mintha testvérek volnának». Másutt mondja ugyanő: «A magyarok nem szolgáltatnak igazságot, nincs az az igazságtalanság és méltánytalanság, melyet el ne követnének, ha háromszor-négyszer pénzt csusztatnak kezeikbe». Aztán: «A magyarok nem ismerik az engedelmességet. Fennhéjázók és követelők. Sem uralkodni, sem kormányozni nem tudnak, de tanácsot senkitől nem fogadnak el.» «A magyarok gyorsak az elhatározásban, szintén az ő szavai, de felette késedelmeskedők a kivitelben s azért nem is végeznek semmit, kivévén, ha ivásról vagy az állam meglopásáról van szó, e dolgokban igen szorgosak.»


67. II. GYULA PÁPA.[593]


Ugyancsak szerinte a magyar főurak és nemesek mindig műfogásokkal, csalárdsággal és csalással élnek; mindig igen elővigyázónak kell lenni annak, a kinek dolga van velök. Egyszóval, a magyarok a világ legrosszabb nemzedéke,[594] a világ alját, sepredékét teszik.[595]


68. SZATHMÁRY GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.[596]


Hogy e részegeskedés valóban nagy arányokat öltött volt e szomorú korban a magyarok közt, azt egy egykorú másik velenczei követ, Aluixe Bon is mondja. Szerinte a magyarok szokása magukat gyakran leinni.[597] Hogy ez köztük nem is vétetik szégyenszámba.[598] Csak reggel dolgoznak, délután semmit,[599] mert akkor 4 órán át alusznak, hogy megemészszék a bort.[600] A legelőkelőbb körökben is dívott az ivás. Szathmáry György pécsi püspök teljesen leiszsza magát,[601] Báthori István nádorról egy másik követ – Massaro – mondja, «hogy mindig borittas, reggeltől estig, estétől reggelig».[602] Szapolyai János vajdáról mondja ugyanaz a követ, hogy «egész napon át együtt iszik a nádorral, bár ő annak halálos ellensége.[603] A munkavégzésben a magyarok, kivéve az ivást,[604] nagyon hanyagok. Az ivásban a legszorgalmasabbak.[605]

Sőt volt az egykorú államférfiak közt egy, nem is a legjelentéktelenebbik, I. Miksa császár bizalmasa, Cuspinianus, kit a magyarság rossz tulajdonai mintegy annak létezési jogának megtagadására feljogosítani látszottak. Ő egyik röpiratában a magyart áruló, szökevény és bünös nemzedéknek mondja, mely nem érdemli meg, hogy a föld hordja s a levegőt szívja s ez okból a keresztény-fejedelmeket nem átallja izgatni, hogy azt teljesen irtsák ki és semmisítsék meg.[606]

Ily kétségbeejtő állapotok mellett csak egy biztathatott volna, – a keresztény külhatalmak segítsége. Miután a török nemcsak Magyarország, de a Magyarország mögött levő európai államok veszedelmét is jelezte, csakugyan gondolni is lehetett volna, hogy Magyarország megvédése az európai keresztény államok feladatához is tartozott legyen. A külföldi hatalmak igértek is segélyt, de a valóságban alig nyujtottak ilyent, úgy hogy a király és az ország, az igazságnak megfelelően kijelenthették, miszerint «régóta tapasztalják azt, hogy a keresztény uralkodók között a pápa az egyetlen, a ki jó tanácscsal és pénzzel segíti őket.»[607] A nyugati államoktól tényleg mit sem várhattak. Hisz ezek sem voltak egységesek. Egyrészt politikai versenygésük, másrészt a hitújítás bontották meg közös érdekeiket. Azoknak, kiknek egymással egyesülniök kellett volna, inkább s egymás ellen fordították fegyvereiket. Vívták egymás ellen azt a szerencsétlen harczot, melyet egy egykorú koronás fő méltán «a keresztény fejedelmek legméltatlanabb vetélkedésének» mondhatott,[608] s melyet II. Lajos király is olyanul jellegez, «melynél semmi a keresztény köztársaságot alaposabban fel nem forgathatja».[609] Hiába volt a lelkes VI. Adorján pápa komoly szózata: «Elegendő rokonvért ontottak immár, igyekezzetek ezentúl érdemesekké tenni magatokat a koronára, melyet viseltek.»[610] Hiába való volt VII. Kelemen pápa atyai serkentése is. Az a fejedelem, kinek legnagyobb érdekében lett volna Magyarországot megvédeni, V. Károly császár, Magyarország segélykiáltását semmibe sem vette s kijelentette, hogy akkor, mikor adakozásra felszólították, összes pénzkészletét «utolsó aranyáig» kiadta olasz expeditiojára.[611] Inkább is azt mondhatjuk róla, hogy hatalmi versenygéseivel ő volt okozója annak, hogy Magyarország tőszomszédja, Ferdinánd segítséget alig küldhetett, miután az emberben és pénzben való segítséget bátyjának, a császárnak kellett rendelkezésére bocsátani. I. Ferencz franczia király, V. Károly főellenese, kit a pápa «a legkeresztényebb király» czímmel tüntetett ki, a törökkel, a kereszténység halálos s esküdt ellenségével inkább is szövetkezett, semhogy ellene fegyvert fogott volna s államférfiai bizonyára örültek annak, hogy a Kelet felől fenyegető veszedelem igénybe veszi V. Károly császár és szövetségese erejét és figyelmét. VIII. Henrik angol király kijelentette, hogy a nagy távolság és saját országa belső viszonyai miatt segítséget nem küldhet s ha később ő és III. János portugál király tetemes segélypénzt igértek is, az hogy ezt tényleg meg is tették volna, annak semmi nyoma nem maradt fenn. A velenczei köztársaság, mióta a portával barátságos szövetségben volt, Lajos király segélytkérő levelét tanácskozás tárgyává sem tette.[612] I. Zsigmond lengyel király önfenntartási politikája szintén a török barátságát kereste. Hogy a tatárjárást kikerülje, békét kötött a szultánnal.[613] A németországi hitújítás legnépszerűbb vezéralakja s legnagyobb erkölcsi tekintélye, Luther Márton is inkább Magyarország bukását kívánta, semmint hogy annak megmentésére emelte volna fel hatalmas szavát.[614] Nem tudott jó szívvel lenni azon Magyarország iránt, a melyet a pápa pártfogolt s mely a lutheránusok megégetésére törvényt hozott.[615] Ezért jelölhette meg tehát Ferdinánd osztrák főherczeg a török előnyomulásának és a nyugati kereszténység veszélyének okául a terjedő lutheránus hitfelekezetet.[616] Ez különben nemcsak a főherczeg nézete, hanem mondhatni általános vélekedés volt.[617] E szomorúan visszás állapotokat tekintve mondhatta tehát Burgio nunczius a pápához 1526 január 18-ikán küldött jelentésében: «Honnan várhatnának (a magyarok) segítséget? Németország nagy zavarok színhelye, megtagadta az engedelmességet fejedelmeinek és a magyar nemzet természetes ellensége. Lengyelország már a törökkel békét kötött… Ha a török erős hadsereggel jön, ezen ország megmentésére nincs remény.»[618] Valóban nem is volt. Hazánk s nemzetünk sorsa már meg volt pecsételve. Előestéjén állottunk Mohácsnak.


69. V. KÁROLY NÉVALÁÍRÁSA.[619]



70. I. FERENCZ NÉVALÁÍRÁSA.[620]


71. A VELENCZEI TANÁCS.[621]





XI.
A VESZEDELEM HATÁSA A KIRÁLYI PÁR LELKÜLETÉRE.


ABBAN a válságos időben, mely a nemzetet Mohács felé terelte, Mária és Lajos egyéniségei különösen magukra vonják figyelmünket. A királyi párnak úgy rossz, mint jó tulajdonságai egyaránt kifejezésre jutottak. Lajos ki országa java iránt mindvégiglen jóakarattal viseltetett,[622] e küzdelemben mégis egyre gyöngébbé, erélytelenebbé, csökönyösebbé lett. Egy ideig küzd benne a hanyagság a kötelességtudással, a lelkiismeretesség a nemtörődéssel, az erélyesség a puhasággal. A mint a veszedelem árnyéka egyre sötétebbé lesz, annál türelmetlenebbül kéri Európa fejedelmeit a segítségnyujtásra. Ir a pápának, az angol királynak, V. Károly császárnak, Zsigmond lengyel királynak, Ferdinánd osztrák főherczegnek,[623] a felső-lausitzi rendeknek.[624] Avagy járatja ezeknél s ezek tanácsosainál követeit, bizalmas agenseit.[625] Még vadászati szórakozásai közt sem szűnik meg kérő leveleit azokhoz küldeni, kiktől segítséget vél kaphatni. Megvan benne a jóakarat, ha azt a kedvező alkalom a szükséges eszközökkel érvényesítenie engedné.[626] Annyira lelkesedik alkalomadtán a haza védelmeért, hogy a pápai követnek kijelenti, miszerint ő mindenesetre táborba száll, «még ha puszta köntösben kellene megindulnia».[627] Látszott ilyenkor, hogy a haza és nemzete sorsa szívén fekszik s nem tagadhatjuk meg tőle az elismerést, hogy olykor imponálni is tudott. Mert e tekintetben is egészen apja fiának bizonyult. Az 1525-ik évi rákosi országgyűlésen bár udvara és a főpapság mindent elkövetett, hogy ne jelenjék meg azon s ne veszélyeztesse a szilajkodó köznemesség közepette életét, nemcsak hogy bátran s egyedül megjelent, hanem azon oly lelkesítő beszédet is tartott, melyet a köznemesség tisztelettel hallgatott meg.[628] Maga az augusztusi hadjárat is fényes bizonyságát szolgáltatja ennek. Ennek idején ő e hadjárat egyik legjózanabb és legbecsülendőbb vezéregyénisége. A haditanácskozásokban való felszólalásai mindig királyi méltóságának megfelelőek. Szavaiból hazaszeretet, józanság s bölcs gondolkodás hangzott. A pártos urak nem egyszer önkénytelenül is acclamáltak.[629] Halálra való elszántságának férfias kifejezést adott tolnai beszédében, melylyel kijelenti, hogy «fejét és személyét azért hozta e veszedelmek közé, hogy azt ezen országért s népe üdveért a sors minden követelésének kitegye».[630] Mikor közvetlenül a csata előtt a nádorral a felállított sereg csatasorain végiglovagol, a nádor őt olyanul mutatja be, mint «ki kész minden veszedelemnek, sőt a halálnak is alávetni magát a hazáért, Krisztus vallásáért, harczolni népeiért és gyermekeiért».[631] Ezt szóval maga a király is megerősítette s buzdította vitézeit lelkes küzdésre.[632]


SZÍNES KÁLYHAFIÓK MÁRIA KIRÁLYNÉ ARCZKÉPÉVEL.[633]



72. II. LAJOS KIRÁLY NÉVALÁÍRÁSA.[634]


Csakhogy ezek a felbuzdulások nagyon muló természetűek voltak. Az a szomorú tapasztalat, hogy a közzüllöttség posványában minden becsületes igyekezete hiábavaló, legyőzhetetlen erővel fojtotta el benne a jobb és férfiasb érzéseket. Csökönyössé, érzéketlenné, léhává tették. Uralkodását «az élhetetlenség és a könnyelműség»,[635] meg a «lustaság» jellemezte.[636]


73. CAMPEGGIO ÉS BURGIO NÉVALÁIRÁSA.[637]



74. MÁRIA KIRÁLYNÉ.[638]


Campeggio bibornok legatus azt mondja 1525 április 13-iki jelentésében: «Ugy beszéltem a királyi pár szívéhez, hogy a szikla is megindult volna s ők egykedvűen csak azt válaszolták, hogy meg fogják fontolni tanácsaimat.»[639] Lajos azt a benyomást tette, mintha saját szemeivel látni, saját füleivel hallani nem akart volna. A dolgokat másokra bízta.[640] Olykor az eléje terjesztett állami és közigazgatási ügyeket el sem olvasta, csak szignálta neve aláírásával, pedig egyes ily iratok életbevágóak voltak s megtörtént, hogy saját kedvelt embereit az így olvasatlanul hagyott, de aláírott iratokkal a halálnak szolgáltatta át.[641] Tétlenségbe, férfiatlan erőtlenségbe és gyáva erélytelenségbe esett. Egykedvűség és nembánomság, javulni akaró, de nem tudó petyhüdtség vett rajta erőt oly időben, mikor épp az ellenkező erényekre lett volna leginkább szüksége. Erélytelenség és határozatlanság annyira nyilvánultak nála épp a legválságosabb napokban, hogy akaratával, szavával, ítéletével sem a kormánykörökben, sem a csatatéren nem tudott érvényesülni. A legfontosabb tanácskozásokban is unatkozott, hozzáintézett kérdésekre néma maradt, vagy az ülésből kiment. Mikor a haza védelmében minden pillanatot fel kellett volna használni, napokra elment, a nunczius ellenkezése daczára is, a Csepelszigetre,[642] Visegrádra és Esztergomba[643] szórakozni és vadászni, «mintha a legbiztosabb béke napjait élnők», mondá keserűen a pápai követ.[644] Avagy mikor már égett a király feje fölött a tető, nyugodtan délig aludt.[645] Még 1526 június 24-ikén is, mikor már híre futott, hogy a török 200.000 emberrel a Szávát átlépi s Péterváradot körülkeríti, mulatós kedvvel részt vett egyik udvari tisztjének lakodalmán.[646] Viszont hónapokon át nem tudta magát elhatározni, hogy a török invázió által fenyegetett végvidékre menjen. Bár a pápai követ sürgette az elindulásra, őt arra rá nem birhatta.[647] A követ azon gyanúperrel volt iránta eltelve, hogy ő – a király – inkább is a veszedelmek elől, biztos helyre történendő menekülésre gondol.[648] Budán is közbeszéd volt, hogy a király titkon a hegyek közé menekülni készül s csakis a nemességtől való félelem miatt tart ki.[649] Végre is csak sok unszolásra szánta rá magát a mohácsi hadjáratra, akkor, mikor jóformán már minden késő s a harczi vállalat elveszettnek tekinthető volt.[650] Jellemző lelkületére, hogy mikor elhagyva a budai várat, a török ellen indult, tőle tudakoló szolgáinak, hogy mit tegyenek a palotában, azt válaszolta, «hogy vadászebeire jól ügyeljenek s azokat hetenkint kétszer füröszszék meg».[651]

A közzüllöttség, az általános léhaság és tanácstalanság és főleg az utóbbi másképp hatott Mária királyné egyéniségére. Az ő egyénisége az akaraton, a határozottságon és uralkodni vágyó ösztönein alapult. Épp úgy, mint bátyjában, V. Károlyban is, kiben az önálló charakter, a legnagyobb mértékű elhatározás, a legmakacsabb szivósság tervei valósításában akkor nyilvánultak meg közbámulatra, mikor megkezdődtek harczi küzdelmei I. Ferencz franczia királylyal.[652] Bár részt vett Mária férje minden mulatozásában és testi szórakozásában, a férje energiáját szétmorzsoló közviszonyok őt egyre erősebbé és tevékenységre hajlandóbbá s alkalmasabbá tették. Minél gyengébbnek látta férjét, annál inkább igyekezett föléje emelkedni s a vezetés gyeplőit kezébe ragadni. A figyelmes és élesebb szem már korán vehette észre, hogy Mária aktiv politikai szereplése visszanyúlik oly időbe, mikor a mindennapi emberek egyebet sem láttak nyilvános vagy magán fellépésében, mint a tánczot, mulatságot, vadászatot, tornát. Sok olyan elhatározás végrehajtásának kellett történnie, melyet férje perhorreszkált, mert hiszen ilyen előzmények nélkül nem érthetnők meg a szemfüles külföldi követnek azon hivatalos bemondását, hogy Mária sok kellemetlenséget okoz férjének.[653] Mária tényleg beavatkozott a közügyek vezetésébe és elintézésébe. Részt vett az országtanácsban. Igy az 1526 márczius 4-ikiben is a királylyal együtt, hol – a lázadás kitörésétől tartva – ellenezte az országtanács határozatát, mely szerint az ez évi szentgyörgynapi országgyűlésen a nemesség fegyveresen volt megjelenendő, s abbeli aggodalmaiban a király is osztozott,[654] kinek lelkületét legjobban a nuncziushoz intézett ama bevallása jellemzi, hogy ő «voltaképpen jobban fél a magyarországi törököktől, mint a törökországiaktól».[655] Nincs kétség benne, hogy azokban a statusactiókban, melyek a külföld segítségnyujtását kérték, Máriának nem kis része volt. Nem egy esetben azt okmányilag is kimutathatni. Férje ösztöneinek felrázásában nem egyszer Mária befolyása érvényesült. Ő volt az a pozitiv ható erő, mely a negativ elemből kiperczegtette a villanyos szikrát. S hogy egyes messzemenő intézkedésekben az ő kezének szövése szerepelt, kétségbe nem vonható. Mikor Nándorfehérvár visszavételéről volt szó, a vállalatot Mária buzdította s a szükséges pénzt az egyházi vagyonból veendőnek tanácsolta.[656] Tanácsát siker követte, az egyházak ezüst s arany értékeinek bevonását a rendek elrendelték.[657] A királyné az így bevont ezüstkészletet pénzzé verette s közczélra bocsátotta.[658] Az országos főhivatalok egyik legkiválóbbika a kanczellárság lévén, a politikai pártok természetesen minden erejökből az ő emberökkel törekedtek azt betölteni. 1524-ben és 1525-ben valóságos tülekedés volt a fontos poziczióért abból az alkalomból, hogy a rákosi gyűlésen a köznemesség nyomása és fenyegetése következtében Szalkay László esztergomi érsek a kanczellárságról lemondott. A pápa, követe Burgio, a király, a királyné s a politikai pártok egyaránt versenyeztek egymással a sikerért. A pápa Brodaricsot óhajtotta a kanczelláriai fontos állásra, mint oly férfiút, kit arra érdemesnek tartott s kiben a kívánatos jó tulajdonságok is megvoltak.[659] Követe Burgio természetesen a pápa óhaja szerint működött s Brodarics érdekében kikérte még a lengyel udvar támogatását is.[660] A király ugyancsak Brodarics személyéhez hajolt, mint kiben legjobban bizakodott, míg a királyné nem remélvén a belépő Szalkay érsek által utódjául ajánlott Szalaházi Tamás veszprémi püspököt keresztülvihetni, Goszthonyi János erdélyi püspököt pártfogolta s úgy látszik, ehhez utólag a király igéretét is megnyerte.[661] A király személyesen kérte meg Goszthonyit, hogy álljon el szándékától s mentse fel a királynét ígéretétől.[662] A dolog még egy ideig húzódott az esztergomi érsek akadékoskodása miatt s miután a királyné okos számításból előnyösnek látta Brodaricscsal szemben ennek kanczellárságát tovább nem ellenezni, a versengés Brodarics kinevezésével véget ért.[663]


75. FÁKLYATÁNCZ A XVI. SZÁZADBAN.
(Dürer Albert metszete után.)



76. MAGYAR NEMES A XVI. SZÁZAD ELEJÉN.[664]


Az okos számítás és engedékenység Máriát egyéb alkalmakkor is vezette, nem egyszer saját egyéni óhajának feláldozásával is. Tudjuk, hogy rút haszonlesés nehéz kórságában fekvő világi és egyházi urak, kik czéljaikat önerejökkel elérni nem tudták, confoederatiók létesítésével igyekeztek azokat megközelíteni. Ilyen confoederatio volt a kalandoroké, kik a Szapolyai-párt és Verbőczy nádor megbuktatására egyesültek s kiknek élén Báthory István állott. Mária nem habozott e társulattal, bár a nemesség óva intette őt és férjét, hogy ne tegyék, mert nem illő s a királyi méltósággal meg nem férő, az alattvalók pártvillongását kormányczélok elérésére felhasználni,[665] szövetkezni, a mint észrevette a veszélyt, mely férjét s trónját fenyegette. A rákosi országgyűlés zajos jelenetei méltán tölthették el őt és híveit rettegéssel. A köznemesség gyűlölete oly szokatlan mértékben tört ki ellenök, hogy számolni kellett vele. A köznemesi áramlat követelte az idegen udvarnokok, a nádor és az országbíró eltávolítását. Mária enged a hatalmas nyomásnak s rábírja férjét az említett confoederatióba való belépésre s mindketten aláírják a Szapolyai-párt és Verbőczy nádor megbuktatására confoederált kalandorok szövetkezési okmányát.[666] Verbőczy biztosítására, hogy a hatvani gyűlés vissza fogja állítani a korona megingott tekintélyét s hogy ezentúl Lajos valódi király, Mária valódi királyné lesz, támogatja a Szalkay-pártot s az ő közbelépésének következménye volt, a mint az udvari körökben híre járta, hogy a király a hatvani országgyűléshez, melyet előbb perhorreszkált, megadta beleegyezését, sőt azon személyesen is megjelent.[667] Mária és pártja az áramlat nyomásának engedve tényleg feláldozták a német udvarnokokat, magának György brandenburgi őrgrófnak és a császári követnek, Borgiónak el kellett hagyniok az országot. A Fuggerek kénytelenek voltak budai ügynökségük értékeit s az általuk birt bányák összes vagyonát átengedni.[668] Már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy Mária ezentúl nem a könnyelmű, tánczos és mulatozó életet akarja folytatni, hanem férje oldalán annak erkölcsi hiányait pótolni s az ország érdekében cselekedni.


77. MÁRIA KIRÁLYNÉ.[669]

Önállásának s hatalomra való törekvésének Mária legfeltünőbb jelét azzal szolgáltatta, hogy a legmerészebben perbeszállott a szentgyörgynapi budai országgyűlésen a nemesség azon óhajával, hogy a kincstárnok számadásait a király és az országtanács által kiküldendő biztosok évnegyedenkint vizsgálják meg. A nemesség ez óhaja a királyi pár és az ellenőrzés iránt való bizalmatlanságán alapult s ez okból a királynét annyira felingerelte, hogy ő május 2-ikán, mikor a megállapodásokat a királynak bemutatták, tollat ragadott s vele kitörölte a számadások megvizsgálására vonatkozó pontot s föléje e szavakat írta: «Unus rex, unus princeps». E szavakban egész kormányzati programm szólalt meg.[670]





XII.
A MOHÁCSI HADJÁRAT. A KIRÁLY HALÁLA.
AZ ORSZÁG ROMLÁSA.


EZERÖTSZÁZHUSZONHATBAN Mária Magdolna napja előtt való pénteken, július 20-ikán[671] kelt Lajos király mintegy 3000 emberrel:[672] a király, a királyné az esztergomi érsek feleszámban kiállított banderiumai lovasaival és gyalogosaival, kevés számú naszádossal[673] s kísérve nehány udvari predikátorától[674] s személyi szolgálatára kiválasztott udvarnokaitól[675] és testi biztonságára felügyelő vitézeitől[676] a végzetes útra Mohács felé. El akarta őt kisérni ez úton Mária királyné is, de ezt a király nem engedte meg.[677] Július 22-ikén búcsúzott el tőle végleg és mindenkorra a Csepel-szigetén[678] és aztán folytatta útját lassan, naponta átlag csak 8 kilométernyi meneteléssel Ercsin, Pentelén, Dunaföldváron, Pakson, Tolnán, Szekszárdon, Bátán át Mohácsra,[679] hová augusztus 20-ikán érkezett meg.[680] Útja csupa gond és aggodalom közt történt. Kedvencz lovának útközben hirtelen támadt nyavalyában történt kimúlása őt nagy bánattal, környezetét gyötrő sejtelmekkel tölté el.[681] A királynéhoz való vágyakodása is bilincsekben tartá lelkét s szintén megható azon figyelmes gondoskodása, melylyel annak személyes biztonságáról és jólétéről gondoskodni igyekezett. Thurzó Eleket és Szalaházy Tamás veszprémi püspököt a királyné oltalmára Budán maradni parancsolta.[682] Majd Oláh Miklóst küldi el táborából Budára azon meghagyással, hogy Mária mellett tartózkodva, az ő biztonságáról gondoskodjék.[683] De nem voltak csekélyek az ő hazafias aggodalmai sem. Útközben Dunaföldváron érte el őt Pétervárad, az ország kulcsa elvesztének rémhíre, mely rettegéssel tölté el az egész országot. Futárokat küld szerteszét segítségért: az erdélyi vajdához, az erdélyi püspökhöz, a horvát bánhoz, Ferdinánd osztrák főherczeghez s annak kormányához, Mária királynéhoz, ostromolva ez utóbbit ágyúkért, osztrák és cseh segítségért.[684] De szaporították aggodalmait tábori tapasztalatai is. Ezek nem voltak olyanok, melyek lelkét a győzelem reményével felderíthették volna.


78. II. LAJOS ÉS MÁRIA ARCZKÉPE.[685]


Az ország hadainak még július 2-ikán kellett volna Tolnán a király megérkezését bevárniok. Ám a hadbaszállás oly lassan és oly hiányosan ment végbe, hogy a sereg még augusztus végén sem volt együtt. Úgyszólván az utolsó pillanatban, augusztus végnapjaiban érkeztek csapataikkal Batthyány Ferencz bán, Tahy János vránai perjel, Bánffi János, Pogány Simon, Erdődy Simon zágrábi püspök és testvére Péter, Aczél István, Bornemissza János pozsonyi várgrófnak a kapitánya, Szerecsen János és More Fülöp pécsi püspök és testvére, László.[686] Mindössze a külföldieket is beleértve, csak valami 25-30.000 emberre tehetni azon harczosok számát, kik augusztus 29-ikén Mohácsnál a százezernél erősebb had elé kerültek.[687]


79. II. LAJOS KIRÁLY.[688]


Huszonöt-harminczezer ember, ha lelkesedés és hazafiság fokozza vitézségüket, veszedelmessé válhatik százezer ellenségnek is. Sajnos, a mohácsi gyásztéren nem ily magyarság állott szemben a törökkel. A magyar sereg emberanyaga, eltekintve egyes főurak banderiumaitól és a külföldi, kivált pápai segélycsapatoktól, silány volt. Nemességünkről a császári követek azt jelentik, hogy «szánalmas volt vitézeit nézni, mikor a királyi szóra táborba szállottak. Lerítt róluk a szegénység. Lovaik elkényszeredett gebék, fegyverzetük szedett-vedett, ruházatuk lerongyolódott. Imbolygó járásuk, sápadt arczuk, a nyomor kiáltó jelei szánalomra gerjesztették a szemlélőt».[689] A parasztság is, a mi volt, csupa koldus. A sereg felszerelése, élelmezése és harczázati tudása is nagyon fogyatékos.[690] A dunai naszádosok a vízi manövrirozásban járatlanok.[691] A tüzérség gyakorlatlan s elégtelen.[692] Az ágyúk száma mindössze 80 s ennek is nagyrésze kicsiny és rossz volt.[693] A fegyelem pedig, a mi főbaj volt, teljesen hiányzott. Ezt egy egykorú német újságlap nyíltan hirdeti,[694] de maga a király is keservesen felpanaszolta. «Seregemben nyoma sincs a hadi fegyelemnek, kiált fel parázs haragban egy ízben kitörő indulata, minden veszedelmünkre és pusztulásunkra szolgál.»[695] Viszont annál gyakoriabban voltak viszályok, melyek rendszerint azzal végződtek, hogy egymást verték agyon és lőtték le.[696] Maguk az egykorú magyarok is kénytelenek ezt bevallani. Szerémi szerint sok volt köztük a viszály és veszekedés.[697] Oláh Miklós azt írja 1530 február 15-ikén VII. Kelemen pápának, hogy a magyarok napjaikat vetélkedő perlekedésben töltötték.[698] A pápai követ és Brodarics jelentései szerint a magyarok sem a király, sem a vezérek parancsainak nem engedelmeskednek.[699] A hadi tanácskozásokat is veszekedés és erőszakoskodás jellemzik. A döntés nem a vezető egyéneknél, hanem a tömeg felfuvalkodott és megátalkodott vezetőinél volt, kik «kelleténél hetykébben és bolondabbul» akaratoskodtak.[700] Igen hiányos volt a katonai adminisztráczió, a hadiszer és hadipodgyász szállítása is. Nagy része késve késett, még a királyé is.[701] Már nem is volt annyi idő, hogy a későn érkezett hadiszert mind felhasználhatták volna. Az ágyúk egy része a hajókon és a táborban rekedt volt.[702] Mindezekhez hozzájárult az is, hogy a magyar seregnek nem volt rátermett vezére. Tomori önzetlen hazafi, önfeláldozó, hadi tapasztalatokban gazdag, bátor, vitéz, a mellett jámbor és talpig becsületes katona volt,[703] ki mint alvezér nagy sikerekre tekinthetett,[704] s kit a törökök is nagybavettek,[705] de ki azért még nem volt oly fővezér, ki vezető egyéniségét, hadvezéri talentumát önállósítani s a haditanácsban érvényesíteni tudta volna. Döntésnél rendszerint kisebbségben maradt s így inkább végrehajtó hadiközeg, semmint vezér volt. Szerénysége és engedékenysége háttérbe szorulást vont maga után, a legdurvább pokróczposztóba öltözött barátnak nem volt kellő tekintélye,[706] másrészt illuzióktól és vérmes reményektől sem volt ment. Mint csapatvezér nagyon helyén volt erős ellenséggel szemben is s az alvidéken küzdött harczaiban nem egy török foglyot küldött volt fel Budára a királyi párnak, de nagyban való organizáló stratégikusnak be nem bizonyulhatott.[707] A magyar seregben a tábori hírszolgálat is oly hiányos volt, hogy a seregvezénylet teljesen tájékozatlan maradt az ellenség hadiállásáról s a mohácsi magyar sereg ellen tett hadimozdulatairól.[708] Így aztán érthető, hogy a magyar sereget Balibeg és Khosrovbeg különítményei Nagy-Nyárád felől oldalba, illetve hátba támadhatták.[709]


80. MÁRIA KIRÁLYNÉ.[710]


Ilyképpen minden magával hozta, hogy a mohácsi ütközet a magyarság veszteségével végződött. A szembenálló török sereg nagy száma, fegyelmezettsége, hadi gyakorlottsága, kitűnő felszerelése és bőséges élelmezése, tüzérségének kiválósága, vezéreinek kitűnősége s hírszolgálatának jólszervezettsége és életrevalósága könnyen felülkerekedett az ellenségen.[711] A magyar részről az utolsó pillanatban felülkerekedett s elbizakodottságon alapuló szerencsétlen felbuzdulásban elhamarkodott összecsapás eredménye ezért borzalmas volt a magyarságra nézve. Egy másfél óráig tartott ütközet után[712] illetve magyar részen harczoló külföldi holtteste borította a vérrel ázott csatamezőt.[713] Menekülnie csak kevésnek sikerült.[714] Oda veszett a nemzet szine-java, a nemesség,[715] a világi és egyházi főrend,[716] a vitézlő szerzetesség[717] s a külföldi urak s vitézek nagy része.[718] Oda az urak nagyértékű arany-, ezüst- s drágakőkincse s arany készpénze.[719] Oda az állam temérdek java: az összes hadi felszerelés, tábori készlet, minden ágyú, csatamén, igásló, társzekér, mindennemü málha és szállítóhajó.[720] És odaveszett, a mi az ország sorsára legvégzetesebb volt[721] s a nemzeti egység megszakadásának okául tekintethetett, maga a király is. 1526 augusztus 29-ikén, Keresztelő Sz. János fővétele napján Mária királyné gyászos özvegygyé lett.[722]


81. BALASSA FERENCZ HORVÁT BÁN ARCZKÉPE († 1526.)[723]



82. A MOHÁCSI CSATA TÉRRAJZA.[724]

A szerencsétlen király nem a nyílt csatasíkon esett el. Tanuk bizonyítják, hogy Lajos az összecsapásban vitézül viselte magát.[725] Bátorsággal vetette magát az ellenség legtömöttebb harczi soraira.[726] Visszavettetve újból támadott, de aztán az ágyúk füstjében s az embertömeg kavarodásában szem elől tűnve a még élőkkel együtt a Cselepatak irányában menekült. A keskeny hídnál, mely a nevezett patakon átvezetett, a menekülők sokasága az átjárást teljesen eltorlaszolta.[727] A király ezért a patakot átugratta, csakhogy fáradt és sebzett lova a meredek s az esőtől sikamlóssá vált parton felkapaszkodni nem tudott, hátrahanyatlott és szerencsétlen lovasát maga alá temette. Lajos az esőtől megdagadt patak vizébe és sárába fulladt.[728] Még csak napok mulva került holtteteme az őt keresők kezeibe.[729] Fölismerték őt ujján levő pecsétgyűrűjéről és a nyakán levő medaillonról.[730]


83. II. LAJOS MAGYAR KIRÁLY.[731]


E szerencsétlen csata vesztesége nem volt közönséges csatavesztés. Akkora vereség volt az, milyen kevés van a nemzetek történetében, a miénkben éppenséggel nincsen. Mert Mohácsnál nemcsak csata, de ország és nemzet is veszett. A török írók örömittasan hirdetik, hogy a mohácsi győzelem «az izlám életében a legdicsőségesebbek egyike volt»,[732] nem átalják kimondani, hogy a csata után «a rémület korszaka köszöntött be Magyarországra».[733] A vad győzők egyes csapatokban elözönlötték a vidéket, Tolna, Fejér, Pilis, Esztergom, Győr, Komárom, Vas és Sopron vármegyéket. «Magyarország fele része, mondja Szerémi, pusztasággá változott át.«[734] «Hihetetlen csapás sujtja ezt a szegény országot, mondja Verancsics. Mintha ama szerencsétlen ütközet óta a bajok oczeánja árasztotta volna azt el, annyira, hogy régi erejének, rendének avagy díszének még csak látszatával sem bír többé.»[735] Általánosan úgy tetszett, hogy a nemzetnek és Magyarországnak vége van. «Egész Magyarország annyira összetört és megrémült, írja 1526 szeptember 29-ikén Thurzó Elek a lengyel királynak, hogy hacsak Isten, Felséged és a keresztény fejedelmek nem segítik, nekünk s az egész hazának vége van… Nincs is valamilyen remény, hogy az ország továbbra fennállhasson.»[736]


84. MOHÁCS.[737]


De a csata rettenetes következményei nemcsak magára Magyarországra szorítkoztak, hanem Európa nyugati államaira is kiterjeszkedtek. A töröknek bevallott szándéka volt Magyarországot kiindulási alapul megszerezni hódító európai politikájának végrehajtására. A Rómában, Velenczében, Párisban, Londonban, Bécsben, Krakóban megnyilatkozó európai közérzet a mohácsi vészt és az abból előállott magyarországi trónviszályt tényleg nem is vette másul, mint a kereszténység közcsapásául. «Szoliman azon győzedelmek egyikét aratta, mondja egy hírneves német tudós, melyek hosszú időre a nemzetek sorsát döntik el. A világhatalmat, melynek ő élén állott, s mely az izlám elveket, a mint ezek tatár befolyás alatt Ázsiában meggyökeresedtek, a többi földrészekre átvitte, Kelet-Európában teljes túlsúlyra emelte. Ki lett volna akkor képes a hatalmat kezeiből kiragadni?»[738]


85. SZULEJMÁN SZULTÁN.
(De Bry metszete után.)



86. MÁRIA KIRÁLYNÉ.[739]





XIII.
A MOHÁCSI RÉMHÍR MEGÉRKEZÉSE.
MÁRIA MENEKÜLÉSE. ÚTKÖZI SZENVEDÉSEI.


MÁR MÁSNAP, augusztus 30-ikán[740] érkezett az est beálltával[741] a csata vészhíre Mária királynénak egyik, lóhalálában vágtatott s a kimerültségig kifáradt, a királyi lak ajtaján félőrültként betámolygó[742] német embere által Budára.[743] A rémülettől és levertségtől csaknem elalélt királyné,[744] Thurzó Elek kincstartóval tartott sietős tanácskozás után[745] elhatározta, hogy még azon éjjel menekül Pozsony felé. Nagy hirtelen összecsomagoltatta a nála levő vert ezüstpénzt és legértékesebb holmijait. Ezek közt voltak a Corvina némely ékességei, mint a híres Evangeliarium [746] és a diplomácziai szertartásra használt Attavanti-féle Missale. Amaz Mária halála után 1558-ban II. Fülöp rendeletére, Spanyolországba került, hol az Escurial dísztermében Codex aureus néven üveg alatt őriztetik. Az utóbbi ellenben a burgundi herczegek könyvtárában Brüsszelben, mint a XV. század miniatur festészetének ma is utánozhatlan szépségű kincse díszlik.[747] Alamizsnás Sz. Jánosnak üvegszekrényben nyugvó, ma a pozsonyi dóm oldalkápolnájában őrzött teteme azonkép a megmentett drágaságok között volt, melyet a királyné káplánjai sietve szállítottak le a dunai hajóhoz.[748] Egy 1528. évi eredeti feljegyzésből ismeretesek a királyné férjének, II. Lajos királynak azon drágaságai,[749] melyek a futás alkalmából szintén elcsomagoltattak s Pozsonyba indíttattak. E drágaságokon kívül még a királyi várlak nagybecsű és ritkaságszámba menő bútorai is elszállíttattak. Mindezeket a sietve összecsomagolt holmikat ládákban s zárható szekrényekben elhelyezve, málhás lovakra és szekerekre,[750] nagyrészt hajókra rakták[751] s útnak indították. Magától értetődik, hogy Budán azért még igen sok értékes holmi és műtárgy: szobor, festmény, elefántcsont- és ébenfadíszítmény, fegyver, ruha, valamint sok nagyobb bútor visszamaradt, hiszen az egykori török íróktól tudjuk, hogy a szultán utóbb hajókon és tevéken még tömérdek holmit szállíttatott Budáról Belgrádba s aztán Konstantinápolyba.[752] A híres Corvinának egy jelentékeny része is Budán maradt.[753] De még – ha Szeréminek hihetünk – a vert készpénznek egy része is. Szerinte a királyné azt vallotta, hogy 10 mázsa ezüst pénze volt, de neki 50 mázsán felül is, úgy hogy futáskor el sem szállíthatta mind s maradt belőle elég a töröknek is.[754]


II. LAJOS KIRÁLY.[755]


A menekülő királynét az urak közül többen kísérték tövises útján: báró Burgio János pápai nunczius, Szalaházy Tamás veszprémi püspök, bethlenfalvi Thurzó Elek kincstartó,[756] Berzenczei Bornemissza János pozsonyi gróf és budai várnagy,[757] valamint Oláh Miklós. A királyné kíséretében volt azonfölül vagy 50 lovas fegyveres, néhány szolga és komorna.[758] Hogy az akkor Budán tartózkodó Várdai Pál egri püspök nem volt a királyné kíséretében, az kitetszik a saját maga előadásából, mely szerint a királyné «az ő tudta nélkül» menekült volt.[759]


87. A MOHÁCSI CSATA EMLÉKÉRE VERT ÉREM ELŐ- ÉS HÁTLAPJA.


A királyné lóháton a fejérvári kapun át, a mai Palota-út irányában levezetett régi várúton Logod faluba sietett, melynek emlékét máig fenntartja a budai Krisztinavárosban a Logodi-utcza neve. Lent a bécsi úton bevárta a királyi kincsnek és bútornak Thurzó Elek kincstartó emberei által eszközölt leszállítását[760] s aztán még éj idején[761] megindult kíséretével Pozsony felé.[762] E várost maga a harczba indult király ajánlotta volt neki veszedelem idejére,[763] de ajánlották a bécsi helytartósági és kamarai tanácsurak is.[764] Pozsony város ugyanis egyrészt földrajzi fekvésénél fogva, közel lévén az örökös tartományok határaihoz, honnét segélyt várni, vagy legalább is remélhetni lehetett, ha netán az ellenség idáig terjesztené ki portyázásait, de amúgy is városi erődítésénél, tornyos körfalainál és hegyi váránál fogva a legbiztosabb menedékhelyéül tekintetett. De ajánlotta azt a királynénak tartózkodási helyül lakosságának az osztrák házhoz való ragaszkodása is.[765]


88. BUDA ÉS PEST A XVI. SZÁZADBAN.[766]


A királynénak éj idején való hirtelen távozása észrevétlen nem maradhatott. Csakis Oláh hirdeti, mintha a királyné nem mint futó, hanem mint vadászatra induló kelt volna útra, hogy ezzel a futás színét leplezze.[767] Már maga az a körülmény, hogy a palota kincseit és értékes holmijait sietve összecsomagoltatta, nem tehette hihetővé senkinél, hogy vadászatra ment legyen. A budaiak nem is voltak csalódásban. A királyné menekülése iszonyúan fokozta nemcsak Budán, de Pesten is a közrémületet. Csakhamar valamennyien menekültek. A Budán volt Várdai Pál egri püspök szerint «akkora zavar és rémület keletkezett Budán és Pesten, hogy azokból mindenki úgy menekült, mintha az ellenség már hátukban volna». Bármennyire tiltotta légyen is ő a futást, de a menekülők látván, hogy sehonnan gyors segély nem érkezik, minden reményről lemondva futottak.[768] Egy török író szerint «a szegényeken és zsidókon kívül senki sem maradt a városban».[769] Ezeket, Buda elfoglalásakor, minthogy védték magukat, a bősz ellenség legnagyobb része lekonczolta.[770] A lakosság tehetősb része a lemészárlást megelőzve, gyorsan menekült. Ki gyalog, ki lóháton vagy kocsin, ki hajón, férfi, nő és gyermek.[771] Valami 76 hajó tellett meg ezekkel s holmijukkal.[772] Az ó-német szövegű híres budai jogkönyv[773] is e futáskor került Pozsonyba, hol ma is megvan az ág. ev. lyceum könyvtárában. A budai káptalan is futva menekült ekkor nagygazdagságú kincseivel, templomi drágaságaival, egyházi díszöltönyeivel, országos levéltárával s jegyzőkönyveivel Pozsonyba, hol ezek a Sz. Márton egyházában tétettek le s még a következő század elején is őriztettek.[774] De mondhatni futás, menekülés volt az egész ország képe is. Az egykorú Pecsevi török író szerint «az egész országot oly félelem szállta meg, hogy a nép futott, a merre a szeme látott».[775]


89. MAGYAR KATONA A XVI. SZÁZADBAN.[776]


A menekülő királyné útja nem volt zavartalan. Ő és kísérete, de meg podgyásza is nagy veszedelmeken ment át.[777] Báró Burgio János nunczius, útjukat rettenetesnek mondja, melynek egyes részleteit majd Rómában élőszóval elmondani igérte.[778] Nyilvánvaló, hogy miután a török portyázók még csak szeptember 1-sején kaptak a szultántól engedélyt az üldözésre és rablásra, a királyné pedig még augusztus 31-ikére virradó éjjel menekült, a veszélyek a királynét s kíséretét nem a törököktől, hanem saját kapzsi és hűtlen alattvalói részéről érték. Ezek hatalmaskodtak a többi menekülők fölött is, kegyetlenül fosztogatva őket. Ha az egykorú Szeréminek hihetünk, a fosztogatás már a menekülés idején Budán kezdődött.[779] Úton névszerint az esztergomi prefektus, Orbáviai András, az érsek elestével mitől sem tartva, tört rá embereivel, kivált huszárjaival[780] a menekülőkre. Mellette rozsályi Kun Pál, szatmárvármegyei főnemest vádolják hatalmaskodásról és rablásról.[781] Lesieczki Mártont, ki kora ifjuságától kezdve Ulászló király és fia Lajos szolgálatában állott s a mohácsi csatában résztvett, azzal vádolták a királyné előtt, hogy szintén része volt a fosztogatásban, miért is a királyné őt utóbb bizonyos határidőn belül a maga tisztázására szine elé idézi. Addig is, míg a rablók által ellátott utak biztonsága ezt neki lehetővé teszi, a vádat merő rágalomnak tartja.[782] De hogy magyarokon kívül idegenek, névszerint a cseh és morva zsoldosok is rablással tüntették ki magukat, azt a menekülő Brodarics esete bizonyítja. Szerinte a magyarok segítségére érkezett s a cseh kanczellár vezérlete alatt állott csehek őt elfogták s csak pénzváltságon engedték szabadon.[783] A rablás aztán mondhatni általánossá lett mindenfelé. Báró Burgio elpanaszolja, hogy mikor Olaszországba igyekezett, csak ügygyel-bajjal menekülhetett a törökök, magyarok és németek elől.[784]


90. MÁRIA KIRÁLYNÉ.[785]


Hogy mily merész volt a támadás és erőszakoskodás, eléggé kitetsző abból, hogy a királynénk néhány, bútorral megrakott hajóját nemcsak hogy kifosztották,[786] de el is süllyesztették.[787] Mi több, a királynénak még saját közvetlen környezetében állott hívei részéről is nem kisebb erőszakot kellett tapasztalnia, mert maga panaszolja, hogy a magával vitt kincseiből Saly János és Nádasdy titkon és erőszakosan 6000 forintnyi értékű összeget vettek el.[788] Ezt Forgách Ferencz is annyiban igazolja, a mennyiben szerinte Bornemissza János, budai várnagy és pozsonyi gróf, a pozsonyi várban letett királyi kincset Mária királynénak ki nem adta, hanem úgy intézkedett, hogy a lefoglalt kincs a megválasztandó törvényes királynak biztosíttassék.[789] Forgách szerint e roppant értékű kincs Pozsony várossal együtt kezeibe is került Ferdinándnak, ki aztán ebből tartott hadsereget.[790] Csakhogy Istvánffy nem tartja Forgách előadását igaznak, mert nyiltan kijelenti, hivatkozva Bornemissza János kamarásának, Saly Imrének, valamint Nádasdy Tamás és Majlát István vallomásaira, hogy Ferdinánd semmit sem kapott e kincsekből.[791] Alig is férhet kétség ahhoz, hogy Mária királynénak panasza csakis oly értelemben magyarázandó, hogy ő a Bornemisszáék kezében levő ingóságot a magáénak tartotta, míg ezek az állami vagyonnak tekintették. Nevezetesen azon vert érczpénzről lehetett szó, mely az egyházaktól elvett arany- s ezüstanyagból készült volt s melynek visszaadására magát úgy a király, mint a királyné kötelezte volt.

Esztergomból a királyné útja Komáromba vezetett. Ezt az utat is lóháton tette.[792] Ez útjában érte őt utól, nyilván Neszmélyen, augusztus 31-ikén a néhai király legkedvesebb kamarása, ki a mohácsi csatában közvetlenül a király mögött állott,[793] Czettricz Ulrik. Tőle tudta meg a boldogtalan asszony férje halálát.[794] A királyné őt legott visszaindította azon meghagyással, hogy keresse a legnagyobb gonddal és kegyelettel szerencsétlen férje holttetemét.[795] Egyúttal levelet is küldött vele Sárffy Ferencz, győri várparancsnoknak, melyben őt felszólítja, hogy adjon ő Czettricz mellé 12 lovas embert. Bár Czettricz hiobpostája határozottan hangzott, mégis a királyné teljes hitelt nem adott volt a vészhírnek, mert voltak, kik a királyt még a Cselepatakon túl is látni vélték,[796] s még későbben is tartotta magát a hír, hogy a király nehéz sebbel Pozsonyba menekült. Még Várdai Pál, egri püspök is hitelt adott az utóbbi hírnek, annyira, hogy levelet intézett Lajoshoz, bátorítva és felszólítva őt, hogy gyűjtse össze a had maradványait. Bár sokan estek el Mohácsnál, mondá, azért még sokkal többen vannak a hazában, azonkívül Cseh-, Morva-, Sléziaországok s a németek és lengyelek segítségére is számíthatni.[797] Ezen s hasonló híreszteléseknek tudható be, hogy Mária nem is tudósította fivérét, Ferdinándot legott a király haláláról.[798] Még sok időn át keringtek Európaszerte a legkülönbözőbb hírek a mohácsi borzasztó eseményről.[799] Spanyolországba csak október közepén jutott Francziaroszágon át a vészhír,[800] míg egyidőben Olaszországban a győzelem híre terjedt el, mintha Lajos király csehektől, lengyelektől és németektől segélyeztetve a törököt leverte s Ibrahim basát élve elfogta volna.[801] Az akkori német ujságlapok még csak novemberben hozták Lajos király halálhírét.[802] Az uralkodó fejedelmek közül V. Károly császár is még csak november 13-ikán tudta meg Ferdinánd szeptember 22-iki linczi leveléből sógora halálát.[803] A császár eredetileg deczember elején tervezte a Lajos lelki üdvéért rendezendő gyászistentiszteletet,[804] de tényleg még csak a következő évi február 10-ikén tartatta azt meg.[805] Hogy a közhangulat mily elszántan szólalt volt meg a vészhír érkezésekor a török veszedelem ellen, kitetszik abból, hogy a toledói érsek a maga és egyháza összes jövedelmeit, 200.000 aranyat késznek nyilatkozott volt segélyül átengedni Ferdinándnak.[806] Sajnos, a kitörő lelkesedés épp oly hiúságos fellobbanás volt,[807] mint a milyen kegyeletlen a császári udvar színlelt gyásza.[808]


91. V. KÁROLY CSÁSZÁR ÉRME.[809]



92. ZSIGMOND LENGYEL KIRÁLY RÉSZVÉTIRATA.[810]

Bár így Mária királyné férje halálának hírében egy időn át kételkedhetett, mégis mélyen érezte helyzetének rettenetességét. Ezt ki is fejezi Neszmélyről írott augusztus 31-iki levelében.[811] Meg volt győződve, hogy a győztes török meg sem áll Ferdinánd országának határáig s ezért felszólítja bizalmasát, Lamberg Jánost, ösztönözze minél hathatósabban a tanácsurakat az erélyes védekezésre. Reméli, hogy három nap alatt már közelében lesz.[812] A komáromi és tatai várakat aztán erős eskü vétele mellett endrédi Somogyi Ferenczre bízva,[813] folytatta nagy remegés között útját a Csallóközön át. Ez úton találkozott Nádasdy Tamással, ki eléje sietett a birodalmi rendek segélyadásának hírével.[814] Szeptember 1-sején Pozsony város küldötte járult eléje,[815] nyilván a menekülőt a város részéről üdvözlendő, sőt biztonsága felől megnyugtatandó.


MÁRIA ÖZVEGY KIRÁLYNÉ.[816]

Mária királyné, úgy látszik, szeptember 3-ikán érkezett Pozsonyba, mert szeptember 4-ikén már a város szeretetadományaiban részesül.[817] Ő a kiállott izgalmaktól és testi fáradalmaktól betegen jött meg, lázak által gyötörtetve. A városban nem a királyi curiában, a városi számadásokban «királyi lak»-nak és «királyi szálló»-nak nevezett,[818] Valentini Caesar olasz diplomata által szépül és díszesül dicsért,[819] a Ventur- és a Pázmány-utczák sarkán álló, újabban átépített és magánkézben levő házban szállott meg, melyben már előbb több király s királyné, de ő maga is férjével II. Lajossal lakott volt,[820] hanem a Főtéren álló, újabban szintén átépített s legújabban lerombolt házban,[821] melyet a város készséggel tett a maga költségén lakályosabbá, azon többrendbeli javítást eszközöltetve.[822] A hegyen levő királyi várba azért nem szállhatott, mert ennek várgrófja Bornemissza János, bár II. Lajosnak nevelője s híve s a királyné pozsonyi útjában – mint láttuk – kísérője volt, vonakodott azt átadni, mielőtt az új király törvényesen meg nem választatik.[823]





XIV.
MÁRIA KIRÁLYNÉ POZSONYI UDVARA.
AZ ORSZÁGOS PÁRTÁLLÁSOK.
A TRÓNKÖVETELŐK.


AMINT a királyné Pozsonyban megtelepedett, azonnal hozzáfogott udvarának berendezéséhez s mindazon intézkedések megtételére, melyek czélja volt Magyarország elárvult trónját fivérének, Ferdinándnak biztosítani. Udvara és környezete azon egyénekből állott, kik vele Budáról jöttek, mint láttuk, a pápai legátusból, a királyi kanczellárból, a kincstárnokból[824] s másokból, valamint azokból kik később érkeztek. Ezek közt nem egy volt, ki szintén csak a legnagyobb veszedelmek között menekülhetett, mint névszerint Brodarics István szerémi püspök, ki a mohácsi ütközetben a csatarend negyedik hadsorában küzdő Lajos király jobbján, a püspökök között ötödik helyen állott. Hosszas fáradalmak és sok baj után szeptember 5-ikén este érkezett meg gyalog s mindent nélkülözve, egy szál köpenyben s egy pár topánkában Pozsonyba.[825] Innen írta ő szeptember 10-ikén Rómába a mohácsi csatáról szóló kimerítő jelentését.[826] Egy másik, az ütközetből menekült Gerendi Miklós székesfejérvári őrkanonok[827] és Zay Ferencz, Máriának már előbb kedvelt udvari embere, szintén Mária királynéhoz jöttek Pozsonyba.[828] Ide jöttek a mohácsi csata után nehány nappal Schlick Albin és kapitánya Farkas, a csata után 11-es napra Schlick Albert s társai. Róluk a menekülő úton ruhájuk teljesen lerongyolódott, úgy hogy csak kölcsönzött öltönynyel jelenhettek meg a királyné szine előtt.[829] A két Schlick testvér, kik egymást elveszetteknek tartották, a viszontlátáskor oly meghatottak voltak, hogy örömtől és sirástól szót sem mondhattak.[830] Nyilván még többen is érkeztek, bár futásukat és szerencsés megmenekülésüket kimutatni nem tudjuk. Többen már Pozsonyban vártak a futó királynét. Igy György brandenburgi őrgróf,[831] ki Lajos király segítségére volt menendő, de ehelyett a határszéli vidéken vesztegelt.[832] Hogy itt volt Eyczingi Ulrik, azt Oláh Miklós egyik későbbi, Scepper Kornélhoz intézett brüsszeli levele bizonyítja.[833] A mohácsi vészből nagy nehezen megmenekült Puckhaim Farkas szintén Pozsonyba jött, hol Ferdinándnak, itt levő helyőrségében nyert alkalmazást.[834] A német őrhad ezredese Läuser Lénárt ugyancsak Mária pozsonyi híve volt,[835] valamint egy magyar nemes Pozsoni Márton is, ki gyermekkora óta néhai Lajos király udvarában nevekedett s mind neki, mind Máriának többrendbeli kedves szolgálatot tett.[836] Továbbá az alsó-osztrák kormánytanács által sietve küldött gr. Alm Miklós és társai nehány gyalog fegyveressel.[837] Hogy Báthori István nádor, a királynénak a Szapolyai-párttól is respektált főpárthíve[838] is ott volt, azt az azonkori írók,[839] de a pozsonyi városi számadókönyvek is bizonyítják.[840] De ott volt továbbá Varjassi Nagy Imre alnádor, Batthyány Ferencz horvát-szlavon bán,[841] Ferdinánd és Mária bizalmasa Révay Ferencz királyi ítélőmester, Nádasdy Tamás királyi titkár, valamint egy másik Miklós nevű titkár is, ki II. Lajos megbízásából már előbb, 1526 július 25-ikén és 29-ikén is járt Pozsonyban s nyilván Oláh Miklóssal azonosítandó. Egy harmadik titkárról is tudunk, ki szintén már Budán szolgálta ki őt s aztán vele Pozsonyba jött, Reichersdorffer György t. i.[842] György titkár a következő 1527-ik év június 2-ikáig volt a királyné oldala mellett. E napon őt Ferdinánd, Mária meleg ajánlatára,[843] a maga kabinettitkárának nevezte ki,[844] mint ilyent kevéssel rá Péter moldvai vajda udvarába küldött.[845] Június 27-ikén kezdette meg Bécsből Pozsonyon, Olmüczön, Krakón, Lembergen át útját Bakauba Moldvában.[846] A királyné mellett voltak továbbá Pock János királyi udvarmester,[847] Losonczy Antal, a híres temesvári hősnek, Losonczy Istvánnak testvére[848] s az egyháziak közül még Országh János váczi püspök,[849] Maczedoniay László pécsi prépost s Tahy János vránai perjel, Borsódy (Piso) Jakab, a pécsi Sz. János egyház prépostja, apostoli protonotarius, II. Lajos volt tanítója. Ő is szegényesen jött Pozsonyba, mint ki a mohácsi csata következtében mindenét elveszítve, ura özvegyénél kívánt lenni, de ki már rövid idő mulva, még 1527-ben mult ki Pozsonyban.[850] Itt voltakul említhetjük még a Bazini és Szentgyörgyi grófokat,[851] kiknek egyikét – Farkast – névleg is ismerjük. Mária őt tanácsosai által, tanácskozás czímén Pozsonyba hivatta.[852] Ferdinánd küldetésében sausteini Lamberg János.[853] Ugyancsak Ferdinánd küldött a levert, csüggedő királyné[854] vigasztalására és biztonságára háznépet és gyalogosokat.[855] A Ferdinándnál levő velenczei követ Contarini Károly tudósítása szerint (1526 november 24-ről) Mária királyné mellé állandó biztosokul Rauber Kristóf laibachi herczeg-püspök és sekkaui kormányzó vezérlete alatt Zolking Vilmos, Lamberg János, Herberstein György, Dornberg Rézmán és Pempflinger István neveztettek ki.[856]


93. GERENDI MIKLÓS NÉVALÁIRÁSA.[857]



94. BRANDENBURGI GYÖRGY.[858]


A Mária királyné körül gyülekezettek közt voltak ugyan egyesek, kiknek állandó hűségében bízni nem igen lehetett. E gyanuban voltak Brodarics István, Batthyány Ferencz, Tahy János, Horváth Gáspár s maga az öreg Bornemissza János is,[859] bár ez utóbbi csak annyiban, a mennyiben ő szigorú alkotmányos érzületénél fogva csakis a törvényesen megválasztott s a megkoronázott király híve kívánt lenni. Olyanok sem hiányoztak, kik hűségének próbáját nem az elvi meggyőződésben kellett keresni, mintsem inkább a szerencse hajhászatában. Olyan politikai velleitások, kik oda s ahhoz szegődnek el, hol s kinél a siker kecsegtetett. A többség mégis őszinte híve volt Máriának és politikájának s bizalommal viseltetett azon nő iránt, kinek a sors most kezeibe szolgáltatta az ügyek vezetését. E nő gondviselésszerű hivatottsága egyre félreismerhetetlenebbé vált. Lelke és éltető eleme volt a pozsonyi udvarnak és Ferdinánd politikai pártjának, melyet a mohácsi országos csapás hatása alatt az akkori reménytelenségben és zavarban a tanácstalanság jellegzett.[860]


95. I. FERDINÁND IFJÚKORÁBAN.[861]


A mohácsi vészszel a komoly cselekvés ideje bekövetkezvén, Mária mint szívós, határozott, tetterős, vállalkozó, számító, okos és áldozatkész nő jelent meg a politikai küzdtéren. Ilyenül tüntetik őt fel a testvéreivel, Károlylyal és Ferdinánddal váltott levelei. Ferdinánd őt «józan ítéletű asszonynak» mondotta, kinek a tanácsára és jóindulatára elkerülhetetlenül szüksége lesz.[862] V. Károly császár őt teljes bizalmával tüntette ki s birodalmi tervei egynémelyikének végrehajtására őt szemelte ki. Lelkére kötötte Ferdinándnak, hogy mint szemefényére ügyeljen reá, mert a mi jót e nővel tesz, azt úgy tekintse, mintha ezt őneki magának (Károlynak) tette volna.[863] Testvérein kívül mások is dicsérettel említik. «Eszességét és férfiasságát», a francziaországi nuncius, kinek alkalma volt őt a compiègnei vadászaton látni, hol egész nap sógora, Ferencz király oldala mellett versenyt vágtatott.[864] «Nagy elmésségét, mindenre készszivűségét, elevenségét, ügyességét, rendkívüli mozgékonyságát» a velenczei követ mint jellemző tulajdonságait.[865] Karnkovsky lengyel követ 1525 július 23-ikán Budáról azt írja Zsigmond lengyel királynak, hogy Szalkay, az udvari párt feje, a királynénak «elmebeli ékességét, elevenségét, derék voltát, hatalmas lelkületét és igazi hősiességét» nagyban dicséri.[866] Tényleg Mária tanácsai s az ő, sokszor aprólékos ügyekre is kiterjedő közlései, Károly és Ferdinándra nézve irányadók voltak. Kivált Ferdinándra nézve, ki az ő támogatása nélkül el sem lehetett. Egyre kéri az ő véleményét és nézetét. 1526 szeptember 17-én sausteini Lamberg Jánost küldi hozzá Pozsonyba külön hitelesítő oklevéllel,[867] tudakolva tőle, mely eszközökkel lehetne az ő – Ferdinánd – számára Magyarországot biztosítani? Kiknek lehetne a megürült püspökségeket adományozni?[868] Tanácsolja-e, hogy Nádasdy Tamást, II. Lajos volt titkárát, befogadhatja-e a maga – Ferdinánd – tanácsosának?[869] Egyúttal felszólítja, küldene neki két-három, az ország ügyeiben járatos embert. Mindezekben és hasonlókban Mária készséggel és buzgósággal szolgálta testvérét, kihez különös szeretettel ragaszkodott, még a legaprólékosabb ügyeket is közölte vele a maga éleslátása és megfigyelése szerint, egészen közvetetlenül, a titkárok igénybevétele nélkül.[870]


96. ZSIGMOND LENGYEL KIRÁLY ÜVEGFESTÉSŰ ARCZKÉPE.[871]


Mária első gondja volt pártját, Ferdinánd híveit szaporítani s hűségre kötelezni. Két párt állott akkor egymással szemben: a Ferdinánd- és a Szapolyai-párt. Amaz udvari vagy német, emez nemzeti párt czímén szerepelt.[872] Az udvari párt jelöltje Mária királyné fivére, Ferdinánd osztrák főherczeg volt. Ellenese, a nemzeti párt jelöltje Szapolyai János, Szapolyai István nádornak és Hedwig tescheni herczegnének fia, szepesi örökös gróf és erdélyi vajda. Kívülök volt még Kázmér lengyel királynak is pártja,[873] nem is szólva azokról az egyes főurakról, kiknek becsvágyuk szintén az elárvult magyar trónra tekintett. Mindezen trónkeresők közt azonban csakis Ferdinánd főherczeg és János vajda voltak az egyedül komolyak.

A 24 éves, becsvágyó, önérzetes s «meleg agygyal és hideg szívvel»[874] nagy czélokra törekvő főherczeg a maga jogczímét a vérségi összeköttetésre, a családi szerződésekre és a politikai számításra alapította. Ő, mint az özvegy Mária királyné testvére és mint II. Lajos nővérének, Annának férje, jogot formált a II. Lajos elhalálozásánál fogva Mária kezére került ország birtoklására. E természetes jogczímhez kötötte a kötött szerződéseken alapuló jogczímet. Abban a levélben, melyet az alsó-ausztriai kormánytanácshoz intézett, nyiltan kijelenti, hogy ő és neje a korábbi egyezkedések erejénél fogva természetes örökösei II. Lajos országának.[875] Ezt nővérének, Mária özvegy királynénak is tudtára adja.[876] Abban az utasításban, melyet Ferdinánd Bécsben 1526 deczember 5-ikén a pozsonyi országgyűlésre kinevezett biztosainak adott, hangsúlyozza, hogy «mi a néhai fenséges Ulászó magyar és csehországi király veje, azon szerződések erejével, melyek egykori szépatyánk, felséges Fridrik római császár és a boldogult Mátyás király, – majd ugyanazon Fridrik, meg ennek fia Miksa, a mi tisztelt nagyatyánk és az említett Ulászló között köttettek, … mindezek felett pedig fenséges kedves hitvesünk, a már nevezett Ulászló királynak természetes leánya s azon Lajos királynak testvérnénje, mind isteni és emberi, mind a származási jognál fogva is, mely őt, mint született királyasszonyt és természetes örököst illeti.[877] Ferdinándnak Pozsonyban 1526 deczember 16-ikán szónokló orátora a kapott utasításhoz képest tényleg «a rokonság és a szerződések alapján» hívta fel az országgyűlés rendeit Ferdinánd megválasztására.[878] S ez alkalommal a két szerződéses, a Fridrik és Mátyás és a Miksa és Ulászló között kötött szerződés okleveleit fel is mutatta. Továbbá azon levélben, melyet Ferdinánd 1527 január 15-ikén Perényi Péterhez intézett, ugyancsak az ősei által kötött szerződésekre és nejének jogaira hivatkozik.[879] Abban a nyilt levélben is, melyet Bécsben 1527 január 19-ikén adott ki a magyar nemzet szabadságaikban való megtartása ügyében, azonkép szerzett jogaira hivatozik.[880] Abban a beszédben, melyet Ferdinánd 1527 október 6-ikán a budai országgyűlésen a főrendekhez intézett, mondja, hogy őt a Pozsonyba hívott országgyűlésen a Frigyes és Miksa császárok által Ulászló magyar királylyal kötött és megerősített szerződés értelmében nevezték ki királylyá.[881] És abban az irányban, melyet Ferdinánd 1527 június 29-ikén az ország rendeihez intézett, ugyancsak a maga, szerződéseken nyugvó örökösödési jogára hivatkozik.[882]


97. ANNA, FERDINÁND NEJE.[883]



98. POZSONY LÁTKÉPE.
(Régi metszet után.)


De ezt érteti meg magával a törökkel is. Így abban az utasításban, melyet ő 1527 február 14-ikén Belibeg nándorfehérvári basához küldendő egyén magatartása végett b. Polheim Cyriacus alsóausztriai helytartóhoz intézett,[884] valamint az 1530-ban magához a szultánhoz küldött követei, Lamberg József és Jurisits Miklós által is.[885] Mikor 1531 november 5-ikén Ferdinánd konstantinápolyi követsége, Nogarola gróf és Lamberg számára kiállította az utasítást, meghagyta nekik abban, hogy trónigényei támogatására hivatkozzanak ősei szerződéseire,[886] és mikor a törökök Ferdinánd követétől báró Sprinzenstein Ferencztől, Konstantinápolyba tett 1537. évi követjárásakor tudakolták, hogy mely jogon is véli ura Magyarországot a magáénak tarthatni, Sprinzenstein azt válaszolta, hogy Ferdinándnak neje lévén II. Lajos nővére, annak halála után neki kell az országban következnie.[887] Ám nemcsak Ferdinánd, hanem testvére V. Károly császár is, Granadából 1526 november 26-án a magyar rendekhez intézett levelében azt mondja öcscséről, hogy ő «azon országokat, mind természeti örökösödési jogon, mind a korább kelt szerződések s egyezkedések erejénél fogva öröklötte».[888]

E felfogásában még inkább megerősítette Ferdinándot, házát és pártját az a körülmény, hogy általános hit szerint Magyarország ezentúl csak úgy tarthatja fenn magát a törökkel szemben, illetve csak úgy remélheti a törökséget ismét visszaűzhetni, ha a nyugati hatalmasságok pártfogására és tényleges segélyezésére számíthat. Az nyugaton is el volt ismerve, hogy mindeddig Magyarország volt a nyugati tartományok védpajzsa a keleti veszély, a mohamedánság ellenében.[889] A nyugat önérdeke kívánta tehát, hogy a megtört Magyarország ezentúl a török támadással ne maradjon hathatósabb segélyezés nélkül. Az osztrák házra nézve főjelentőséggel birt az, hogy a Magyarországgal tőszomszédos tartományok az osztrák ház birtokait tették: Alsó- és Felső-Ausztria, Stiria, Karinthia, Görz, Krajna, Tirol, Trident, odább nyugatra Burgund, északnyugaton Németalföld, délnyugaton Spanyolország és gyarmatai és a Balearok, Európa déli részén Nápoly, Sziczilia, Szardinia, ugyanazon hatalmas dynastia, V. Károly világbirodalmának tartozékai voltak. Ennek az országvédelemre fektetett felfogásnak kifejezést is adtak nemcsak az osztrák, de a nemzeti párton is. Várday Pál, esztergomi érsek csak 1527. évi október 6-ikán a budai országgyűlésen mondott beszédében kiemelte, hogy az ország védelme tekintetéből, nagy hatalommal és számos országokkal biró uralkodóra van szükségük s azért óhajtották királyukul Ferdinándot.[890] Maga Szapolyai is elismerte a regensburgi birodalmi gyűlésre küldött követének adott, 1527. évi márczius 5-iki utasításában, hogy egymaga Magyarország sem elegendő akkora ellenségnek, milyen a török, sikeresen ellentállani.[891] Ez összeköttetésre való utalással tüntette fel Haberdanecz János portai követ is Ibrahim nagyvezér előtt, urának, Ferdinándnak a hatalmát, mert mikor a nagyvezér tudakolta, hogy hát miben is áll Ferdinánd nagy hatalma, a válasz az volt, hogy a leghatalmasabb uralkodó, V. Károly császár a testvére.[892]


99. V. KÁROLY CSÁSZÁR.[893]


V. Károly tényleg akkor a continens leghatalmasabb ura volt, kinek hatalmát valósággal csak egy körülmény bénította, az, hogy folytonosan háborúban állott a franczia királylyal s a pápával. Háza hatalmának gyarapodását mohón igyekezett azzal tetézni, hogy II. Lajos halála után Magyarországot Ausztriához csatolni vágyódott. Bár sógorsági kötelékek fűzték őt nővére férjéhez, Lajoshoz, mégis ennek a halála sem volt túlfájdalmas rája. Hatalmasul előbbre segítette ez háza terjeszkedési politikáját. Nagyon jellemzi Zsigmond lengyel király spanyolországi követének, Danticzki Jánosnak abbeli jelentése, hogy a február 10-ikén Valladolidban II. Lajosért tartott gyászistentiszteletre sem ő, sem más követ meghíva nem volt. Inkább is öröm, mint gyászünnepnek tetszett. Mindenfelé beszélték, hogy a császár és testvére két új országhoz jutott.[894]

E segély tehát, mely innen várható volt, sokkal biztatóbb volt, semhogy a másik trónkövetelő, a nemzetséges nagy urak, a nagybirtokosok, a tömeges nép vagyis a nemzeti párt jelöltje, minden vagyona, népszerüsége és egyes megnyerő személyes tulajdonságai daczára is, csupa szláv szomszédságtól környezve, Magyarország fenntartását a maga erejéből remélhette volna. Ezért maga a lengyel király is, még mielőtt II. Lajos tragikus haláláról biztos híre volt, Magyarországba küldött követei által arra intette a magyar urakat, hogy Lajos király halála esetére oly királyt válaszszanak utódjául, ki képes lesz bölcsességével, kormányzási ügyességével és mások segítségével Magyarországot megvédeni és a szerencsétlenségből kiszabadítani.[895] Mikor pedig szükségessé lett, akkor ugyanezen király felszólítja Bornemissza János pozsonyi várnagyot, hogy minden erejéből törekedjék egy oly királyi választásra, ki okosságával és tapasztalattal, nemkülönben a szomszéd tartományokkal való kapcsolattal képes legyen a támadt vihart ártalmatlanná tenni.[896] Még világosabban fejezi ki magát abban az utasításban, melyet 1527 február 24-ikén Ferdinándhoz küldött követének, Schridlowiecki Kristófnak adott, melyben kijelenti, hogy nincs kétség benne, miszerint Magyarországot és a kereszténységet a császári ház sikeresebben védheti meg, mint bármely más fejedelem.[897] Még a németbirodalmi gyűlés színe előtt is kijelenti orátora által, hogy Ferdinándnál senki biztosabban és könnyebben Magyarországot meg nem védheti.[898] Természetes, hogy Ferdinánd szájában is ez az érvelés nyert kifejezést. Abban az utasításban, melyet a Zsigmond királyhoz küldött követének 1526 deczember 17-ikén adott, Szapolyai tehetetlenségével szemben a maga, nemzetközi összeköttetésein alapuló hatalmára hivatkozik.[899]


100. SZAPOLYAI JÁNOS.[900]


A másik trónkövetelő, János vajda, kit féktelen egyéni[901] és családi becsvágy,[902] szertelen gazdagságának híre[903] és a Habsburgok ellen irányult állásfoglalása tolt előtérbe mint olyat, ki mindazokat a szerződéseket, melyekre ellenfele a maga joga igazolása okából hivatkozik, hiábavalóknak és hiuságosoknak mondotta,[904] jogigényeit az 1505. évi országgyűlés azon határozataira alapította, hogy «ezentúl a királyságból minden idegen fejedelem kizárassék és csak született magyar emeltessék a királyi székre».[905] Csakhogy ez az alap az ő igényeinek támogatására mindenkép inogó volt. Mert először is az idézett czikkely nem nyert volna szentesítést,[906] tehát kötelező erővel sem birhatott. Másodszor pedig minden magyar előbb hivatkozhatott volna rá, semmint éppen Szapolyai, ki családjának előkelőségével ugyan hivalkodhatott,[907] de melynek szláv eredetisége mégis nyilvánvaló s közismeretű dolog volt.[908] A főrangú urak, kik törzsökös családfájuk tudatában dölyfösen s lenézően tekintették rá, Szapolyait csufondárosan «tót király» néven emlegették maguk között.[909] Szapolyai maga is érezhette trónigénye alapjának inogását, mert törvényes jogalapot keresve, II. Ulászló leányát Annát nőül akarta venni, de e terve nem sikerült, mert Ulászló, ragaszkodva az 1491-ik évi szerződéshez s a Habsburg-ház örökösödési igénye megsemmisítésére nem akarván eszközül szolgálni, megtagadta leánya kezét Szapolyaitól.[910] Ám ennek daczára hívei mégis készségesen hivatkoztak az 1505. évi törvényczikkre akkor, mikor Ferdinánd jelöltségének megbuktatására egyesülniök kellett. Eljárásukat Szapolyait illetőleg azzal látták igazoltnak, hogy az, bár szláv származású, mégis mint ilyen a magyar nemzeti eszmék szolgálatában állott. Ő és pártja ezen alapon tudni sem akartak Ferdinándról, mint idegen fejedelemről és legkevésbbé mint olyanról, ki származására német. [911] A mérsékeltebbek nem Ferdinánd egyéniségétől idegenkedtek, mert hiszen ők is kegyes, bölcs, igazságos, szelid és vallásos fejedelemnek ismerték, hanem idegenkedtek német nemzetségétől. Valamennyijét a német nemzet ellen való gyűlölet vezette.[912] Az akkor Magyarországon járó lengyel követeknek is módjukban volt tapasztalatokat szerezni a németség gyűlöltségéről. A némettel szemben készebbek voltak a magyarok magát a törököt is inkább testvérökül és barátjokul tekinteni.[913] Minden, a mi külföldi, kivált német volt, számüzetett. «Sehol kereskedő, műiparos, orvos, gyógyszerész nem volt látható, mondják a lengyel követek jelentéseikben, külföldi, főleg német szokások és ruhák száműzettek, számüzetett a cultus és a műveltség, minden scytha szokássá változott át.»[914] Nagy baj volt Ferdinándra nézve, hogy a magyar nyelvet nem ismerte. Ezt Soriano Mihály velenczei követ különösen ki is emeli egyik hivatalos jelentésében.[915] Tetézte Ferdinánd baját azonkivül az a körülmény, hogy ő királyi hatalmát az örökösödési jogra fektette: holott ők – a magyarok – a szabad királyválasztást sarkalatos alaptörvényül tekintik. Királyi méltóságának hátratételéből származik aztán ő felségének bizalmatlansága a magyarok iránt, melyet a német tanácsos urak saját előnyeikre felhasználván, a kormányban, az előbbiek kirekesztésével, minden hatalmat és befolyást magukhoz ragadnak.[916]


101. SZAPOLYAI JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.[917]


Az idegentől való irtózat tehát akkor, mikor a mohácsi vész véget vetett a Jagellók Magyarországban trónra jogosított fiágának, a nemzet jelentékeny részét elidegenítette Ferdinándtól a Szapolyai János pártjára terelte azt.[918] E résznek politikai ösztöne és érzése vakká tette azt választott jelöltjük gyarlóbb egyéni tulajdonságai iránt. Mert Szapolyai semmi tekintetben nem mérkőzhetett meg akár egyéni, akár uralkodói erényekre nézve Ferdinánddal, kinek buzgóságát és kötelességérzését, vallásosságát és lovagiasságát, szívósságát, munkabírását és józan észjárását senki, ki ismerte, tagadásba nem vette s kinek főhibája csak szegénysége volt. Háza, családja gazdagságát bátyja, a császár költséges harczi vállalatai emésztették fel. Szapolyai vele szemben, ha az 1514-iki országgyűlés még úgy dicséri s a jobbágy-lázadás leverése miatt mindjárt az ország szabadítójának mondotta,[919] kicsinyes, hiú, félénk, tétovázó, kevély, kétszínű, alattomos és bosszúálló.[920] Hadi ügyekhez való értése csak költött volt, mert egész hadviselési modora mutatta, hogy se hadvezetési, se polgári kormányzati ügyekhez nem értett. Szerencsétlen elbizakodó, szerencsétlenségben kishitű egyén volt, a félrendszabályok barátja.[921] Ehhez járult nagy fösvénysége, pénzszeretete s pénzszerzésének erőszakossága.[922] Sem igazságot osztani, sem királyi fényt kifejteni nem tudó egyén volt.[923] Amellett nem ugyan előhaladott koránál, mint inkább betegeskedésénél fogva, hosszú élettel s utóddal sem igen biztatott.[924] Legrégibb barátjainak bizalmas körében sem húnyhattak szemet az ő elmebeli és erkölcsi nagy fogyatkozásai előtt. Mondogatták maguk közt, hogy az Uristen a koronázás napján elvette erélyét s esze éleslátását. Igéreteit nem tudta beváltani s biztatásai foganat nélkül maradtak. Minél többet vártak tőle, annál nagyobb volt a csalódás. A tőle elpártolt barátok s párthívek festett királynak mondták.[925] Ferdinánd oly emberül tüntette őt fel a lengyel követ előtt, ki «bőrét folyton változtatja».[926] A legsúlyosabb ítéletet Szapolyai felett kétségtelenül Wese János lundi érsek, V. Károly császár oratora mondta azon jelentésében, melyet Károly császárhoz 1536 szeptember 6. és 7-ikén Nagyváradról intézett. A Szapolyaival való hosszas tárgyalásai alatt az érsek meggyőződött arról, «hogy a vajda ámításokat keres és csalárdul tárgyal. Nem tudja, mi az igazság, melytől messze áll, mert semmit sem teljesít mindazokból, melyeket nekem úgy a köz- mint a magánügyekben igért. Nem is szégyenkezik azon, ha olykor szemébe mondom, hogy előbbi napon vagy máskor nekem másokat igért. A kötött fegyverszüneteket sem tartja meg, sőt azok tartama alatt nagyobb csalfasággal, erőszakkal avagy ezer rászedéssel biztatja a római király alattvalóit elpártolásra. Szóval semmi hit, semmi igazság, semmi szégyenérzet és semmi állhatatosság nincs e vajdában és amennyiben megítélhetem, hozzája hasonlóak az ő tanácsosai is. Lelkemből fájlalom, hogy ilyeneket kell keresztény emberről mondanom, de kötelességem és lelkiismeretem nem engedte, hogy hallgatással mellőzzem ezeket. Mást mint egyszerű, tiszta igazságot nem írtam».[927] Szapolyait egyébiránt maguk a törökök sem becsülték sokra, kicsinylőleg nyilatkoztak róla, őt erélytelennek, félénknek, tudatlannak és gyávának mondták.[928] Eltelve uralkodási vágytól, minden igyekezetét ennek kielégítésére fordította, míg a hazának súlyos bajaival nem törődött. Nem gondolt a török ellen való fellépésre, hagyta azt a rablott vagyonnal és a rabszíjra fűzött foglyokkal visszavonulni, Szegedről Fegyvernekre vezetve seregét, nem harczot keresett, hanem trónigényeinek megvalósítását. S így nyilván igaza van annak a történetírónak, kinek állítása szerint «az 1505. évi rákosi végzést ugyan ő érte iktatták törvénybe, de ezt csak azért tették, mert jövőjében bíztak, nem azért mintha a nagy kitüntetést megérdemelte volna».[929]


102. WESE LUNDI ÉRSEK LEVELÉNEK TÖREDÉKE.[930]



103. SZAPOLYAI JÁNOS PECSÉTJE.[931]





XV.
MÁRIA KIRÁLYNÉ POLITIKAI
ÉS KORMÁNYZATI TEVÉKENYSÉGE.


MÁRIA, amint Pozsonyban elrendezkedett, legott elkezdte háza és testvére Ferdinánd érdekében állhatatos és czéltudatos tevékenységét. Át van hatva a legmélyebb meggyőződésig testvére trónjogosultságáról s azért szította s élesztette fáradhatatlanul trónrajutásának mozgalmát. Első sorban is azon volt, hogy családja híveit hűségükben megtartsa és hogy számukat újabbakkal szaporítsa. E czélból számos urat Pozsonyba hívott[932] s a megjelentekkel szemben sem a pénzzel, sem az igéretekkel és adományokkal nem fukarkodott.[933] Az a párt, mely Pozsonyban körülötte csoportosult, a szerencsétlen hadi fordulat következtében, anyagi eszközökben igen szűkölködött, mert legnagyobb részt birtokaiktól s így jövedelmeiktől el voltak zárva.[934] Mások, a mijök még maradt volt, azt csakhamar hazafias áldozatul felajánlták.[935] Maga a nádor, a királyné főhíve s hívek szerzésében főkortese, leginkább szűkölködött anyagiakban, mondhatni már csak nejének masoviai járadékára volt utalva.[936] Ezért is ő és párthívei a királyné pénzbeli támogatására rászorultak, mit sürgettek is, mert anélkül kénytelenek volnának, amint jöttek, úgy szét is menni.[937] Mária tehát a magával hozott pénzt és kincseket szétosztani nem habozott s amennyiben készpénzre erre elegendő nem volt, összeolvasztotta s pénzzé verette arany s ezüst asztali készletét s drágaságait. Egy tőle magánlevéltárában maradt jegyzékben maga jelöli ki az egyes tételeket, melyekben Ferdinánd királyon való követeléseit összegezi.[938] Maga mondja, hogy ő, mielőtt Pemflinger István kamarafőnök Pozsonyba jött, összesen 3612 magyar = 4515 rajnai forintot fordított azon magyarok eltartására, kiket hűségükben megtartani óhajtott.[939] Későbben Thurzó Elek által a többi arany s ezüst edényeket, 300 márkánál többet szintén megolvasztott s 2100 magyar = 2625 rajnai forint értékben, némely magyar urak eltartására fordította.[940] Másszor átadott Ferdinánd magyar kamarájának, ugyancsak magyar urak megtartására, 6 ezer magyar = 7500 rajnai forintot.[941] Ezeken felül átszolgáltatott ő Pozsonyban testvérének, Ferdinándnak arany, ezüst billikomokat és némely gemmákat 25 ezer magyar = 31.250 rajnai forintnyi értékben.[942] Mária nemcsak hogy ily kölcsönökkel támogatta testvérét, hanem kiszolgáltatandó jövedelmeit sem kapta. A pozsonyi kamara fizetett ugyan neki a pozsonyi harminczadból és fiókjaiból 1526 szeptember 8-ikától 1531 márczius 1-ig 31.297 magyar = 39.121 rajnai forintot, de hogy mégis nagy hátralékban volt, kitetszik abból, hogy Mária összes követelése Ferdinándon, részint mint Lajos örökösén, részint mint folyó adósság fejében 134.182 rajnai forint volt.[943]


104. MÁRIA KIRÁLYNÉ.[944]


Mikor Mária pénzéből teljesen kifogyott, többeket igéretekkel, hangzatos elismerésekkel és egyes adományokkal igyekezett megnyerni. Igy Ráskai Gáspárt, kit rábirni igyekezett, hogy Ferdinánd főherczeg mellé álljon.[945] Igy Dessewffy Jánost, ki 1527 február 2-ikán hittel fogadott Ferdinándnak hűséget úgy a maga, mint családja részéről,[946] mire őt és testvéreit Mária a maga különös pártfogásáról biztosította.[947] Hogy Mária Szapolyai oszlopos híveit is megnyerni kívánta, azt bizonyítja Ferdinándnak azon levele, melyet Verbőczi Istvánnak írt, értesítve őt arról, hogy Batthyány Ferencz bán neki izenetet visz, de mely levél, miután a Batthyányiak levéltárában van, nyilván czímzettnek kezeibe nem került.[948] Nagy Máténak, ki az esztergomi várat a török ellenében sikerrel megvédte, tetszését és megelégedését jelentette ki,[949] mi ennek nem kevéssé hízelgett. Október 13-ikán a mohácsi ütközetben magvaszakadtan kimult Pálóczy Antal pesti házát váraljai Horvát Jánosnak adományozta, nyilván őt ezzel hűségében megerősítendő. Oláh Miklósnak győri kanonokságot, Amadé Farkasnak győri kanonoki várományt s október 14-ikén Egrősy Lőrincznek bácsi nagyprépostságot adományoz.[950] Majd, mivel a győri káptalan Oláh Miklóst a kanonokságba beiktatni vonakodott, a káptalannak parancsa végrehajtását büntetés terhe alatt meghagyja.[951] 1526 deczember 16-ikán ajánlja testvérének, Ferdinándnak Garzetze Adorjánt, ki nála (Ferdinándnál) testőr vagy legalább ajtónálló szeretne lenni.[952] 1527-ben biztosító levelet ad Szentmihályi Thúróczy Miklósnak, hogy azon esetben, ha Ferdinánd az ország kormányát átveszi, a Lajos király iránt tanusított soknemű érdemeiért s azon reményben, hogy Ferdinánd irányában hasonló hűséggel lesz, Zoby Mihály mindazon jószágai, melyeket az nejének örökbe vallott, Ferdinánd király által neki (Thuróczynak) fognak adományoztatni, amint Ferdinánd 1527 november 9-ikén a jószágokat tényleg Thuróczy Miklósnak adományozta is.[953] Mária nagy igyekezettel rajta volt továbbá, hogy Pozsony környékét és környékének közelebb-távolabb fekvő városait biztosítsa magának és politikájának. Első sorban Sopron városát, melynek magatartásától igen sok függött. Sopron úgy mint Pozsony, határszéli fekvésénél és sok lakosságának német nemzetiségénél fogva kétségtelenül Ferdinánd pártjához vonzott. 1526 október 13-ikán fogadta Mária e város küldöttségét Pozsonyban,[954] éreztetve vele ez alkalommal kegyeit. Mikor később Sopron városa nála tudakolta, hogyan viselkedjék János vajdával szemben, azt írta neki november 23-ikán Pozsonyból, «hogy követe által üzenje meg a vajdának, hogy miután II. Lajos a keresztény hitért húnyt el és mi ezen Pozsony városunkba jöttünk, ti a mi pártfogásunkhoz és oltalmunkhoz folyamodtatok és mi időközben mindenről gondoskodtunk, a mi védelmetekre s oltalmatokra tartozik s a város védelmére küldött hadakat nem tartják idegeneknek, hanem Mária királyné hadainak, Magyarország testétől és koronájától elszakadni nem akartok. Védeni és megtartani fogunk benneteket, bármely ellenségeitek ellen».[955] Ez igéretét aztán azzal hatályosította, hogy két ízben 500 gyalogost küldött Sopron védelmére, felszólítva a soproniakat, hogy «a hozzájuk régebben küldött 500 gyalogost tartsák a városban, az újabban hozzájuk küldött 500 gyalogost pedig fogadják be a városnak külső részeibe, esküvel kötelezve őket arra, hogy felségünkhöz, mint Magyarország királynéjához hűek lesznek s az ő parancsait mindenekben teljesítik».[956] A deczember elején jelentkezett soproni követeket azonkép kegyesen fogadta és rajta volt, hogy a város is tisztességgel fogadja őket. Deczember 9-ikén Pozsony városa megvendégelte az érkezetteket, meghíva őket Fischer Mihály városi bíróhoz ebédre, melyen 13 font tehénhús, 5 kappan, 1 nyúl, sok alma, zsemlye s bor fogyott el.[957]


105. SOPRON.
(Krekwitz metszete után.)

Nagy súlyt fektetett a felsőmagyarországi bányavárosok hűségére. 1527-ben hűségre inti Beszterczebányát.[958] Még Lajos király életében privilegiumok osztogatásával igyekezett egyes városokat és helyeket magának biztosítani. Ezt bizonyítják vári, strobiczai, felső-vizniczai, szerecsenfalvai privilegiumai.[959]


106. BESZTERCZEBÁNYA.
(Régi metszet után.)

De nem kisebb igyekezettel volt Mária azon, hogy a horvát-szlavon rendeket is megnyerje és biztosítsa magának. Ezek küldöttei Frangepán Kristóf, Tótország választott kormányzója,[960] Erdődy Simon, zágrábi püspök és nehány más előkelő a királyné üdvözlésére és hódolására, nemkülönben a király halála felett való fájdalmuk kifejezésére november 15-ikén Pozsonyba érkeztek.[961] Mária őket innen Bécsbe küldötte Ferdinándhoz s hogy nála annál bizonyosabban nyerhessenek kihallgatást, nekik a maga mellett levő biztosok által ajánlólevelet adatott.[962] Ebben az ajánlólevél kiadói, Rauber Kristóf, laibachi püspök és társai melegen kegyeibe ajánlják Ferdinándnak az érkezőket, mint olyanokat, kik az osztrák ház és a keresztény köztársadalom körül nagy érdemeket szereztek, amennyiben a török becsapások következtében annyi pusztítást szenvedtek és mégis folyton küzdenek a hazáért.[963] Ferdinánd az érkezetteket nagyon kegyesen fogadta, a maga vendégeinek tekintette, szállásukról s élelmezésükről gondoskodott,[964] s velök eredményesen tárgyalt. Kitetszik ez Ferdinándnak november 28-iki leveléből, melyben Batthyány Ferencz horvát bánt értesíti, hogy az eléje járult követekkel megegyezett abban, hogy a pozsonyi diétára is elmennek s ott Ferdinánd érdekében minden cselszövény ellenében működni fognak, aztán pedig, mielőtt hazamennének, nála újabb utasítások czéljából ismét jelentkezni fognak.[965] Épp így fogadta Ferdinánd a gr. Korwai Joachim vezérlete alatt eléje járult horvát követséget is, melynek tagjai és kísérő szolgái részére szintén szabadlakást és élelmezést biztosított.[966]

Amint a követséget Mária melegen ajánlotta fivérének, azonkép rajta volt, hogy Perusicz János és Krizanics (Chrysantith) Gáspár, horvát követek is jó fogadtatásban részesüljenek Bécsben, ajánlva őket 1526 november 30-ikán Pozsonyban kelt levelével Ferdinándnak.[967] A horvát urakkal való ezen érintkezések mind biztosabbá tették, hogy az országnak Dráván túl levő részei Ferdinánd királysága számára biztosítottakul tekinthetők. Későbben, 1527 márczius 18-ikán felszólítja Jurisics Miklóst és Puchler János kapitányokat, hogy Karlovicz János korbáviai gróffal Medved és Rokonoch várak átadása ügyében a Rauber Kristóf laibachi püspöktől és Pemftlinger Istvántól kapott utasítás értelmében tárgyaljanak.[968]

A tengerparti részeknek Ferdinánd leendő királysága számára való biztosítása Máriának és pártjának szintén egyik gondja volt, bár épp az anyagi eszközökben való nagy fogyatkozás a párt cselekvési erejét nagyon bénította. A tengerpartnak egyik előkelő tényezője, Krusics Péter, zenggi kapitány épp ez időben járatta követét Máriánál pénzbeli támogatás ügyében. Küldöttje, András diák Pozsonyban 1526 november 16-ikán kelt levéllel arra kéri Ferdinándot, írna Mária özvegy királynénak, hogy hagyná meg urának, Krusics Péternek azt a zsoldot, melyet II. Lajos király részéről élvezett volt.[969] Krusics Péter évi fizetése 7 ezer forint volt, melynek fejében aztán 100 lovast s 100 gyalogost kellett tartania. Ferdinánd türelemre kérte a folyamodót a legközelebbi országgyűlésig[970] s a kérvényt megküldötte Máriának és tanácsosainak Pozsonyba, hol az azonban, nyilván pénzhiány következtében, kedvező elintézést nem nyerhetett.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre