ELSŐ KÖNYV
GYERMEK- ÉS LEÁNYÉVEK.



4. I. ALFONSO DIADALMENETE.
Dombormű a nápolyi Castello Nuovo diadalkapúján.[5]

I.



(1457-1475.) Aragoniai Beatrix születése, családja, származása; nagyatyja, I. Alfonso jelleme, halála. Atyja, I. Ferrante trónralépése körüli bonyodalmak; III. Calixtus pápa megtagadja az investiturát, a bárók föllázadnak s Anjou János pártjára állanak. II. Pius pápa és Sforza milanói herczeg Ferrante pártját fogja; míg a király hadba indúl s Anjou János az országba betör, Beatrix anyja, Isabella királynő védi Nápolyt; e nő jelleme; Ferrante találkozása lázadó sógorával, Sessa és Rossano herczegével; ez tőrbe akarja ejteni; a király megmenekűl. Sarno és San Flaviano mellett Ferrante seregei vereséget szenvednek; ügye veszettnek látszik, de a királyné kitartással segíti s a pápa és Sforza is helyt állanak mellette. A Troia melletti csata biztosítja Ferrantének a koronát, Anjou János visszavonúl, a tarantoi és sessai herczeggel békét köt a király s ez utóbbinak fiával, Gian-Battista Marzanóval eljegyzi a hat éves Beatrixot; a kis herczegnőt Sessába viszik, de Ferrante csakhamar újabb árulás gyanúja miatt börtönbe veti a sessai herczeget fiával együtt s Beatrix jegyességét föloldja. A királyné – Beatrix anyja – meghal.

Az olasz királyleánynak, a ki hivatva volt Magyarország legdicsőbb uralkodójának élete társává lenni, bölcsőjét ott ringatták a Sirenek tengerének partján, s gyermekkora legnagyobbrészt abban a Castello Nuovonak nevezett várban telt le, melynek sötét, mogorva bástyáit most is egyik oldalról a tenger hullámzása, a másikról Partenope városának sohasem szünő kikötői és utczai zaja zsongja körül.

Aragoniai Beatrix 1457. évi november 14-ikén született[6] Nápolyban, mint Ferdinánd – olaszosan Ferrante – akkori calabriai herczegnek s a nápolyi trón örökösének és nejének, Isabella di Chiaromonténak törvényes gyermeke.[7] A sorshatalmak már bölcsője fölött látszottak határozni jövőjének alakulásáról, mert születése alig több mint két hónappal előzte meg azt a téli napot, melyen a Duna jegén összesereglett köznemesség és a Buda várában tanácskozó főrendek egyértelműleg Hunyadi Mátyást kiáltották ki Magyarország királyául.[8]

Az Aragoniai ház nagyra tartotta ugyan uralkodó jellegének a monda ködébe vesző régiségét,[9] de nápolyi uralma a Beatrix születésekor nem volt régi keletű. Igényét a nápoly-siciliai királyságra még a Manfréd leányától, Constanzától, III. Aragoniai Péter nejétől származtatta s a siciliai vecsernye által 1282-ben az Anjouk gyűlölt uralma alól fölszabadult szigetre nézve érvényesítette is, de a nápolyi államban az első, Aragoniai házból való király csak a később «nagylelkű»-nek és «bölcs»-nek nevezett Alfonso lett, kit a megszorult II. Anjou Johanna királyné hívott Spanyolországból segítségül 1420-ban. V. Márton pápa ugyanis, látva a Johanna rossz kormányzatát, a szintén Anjou-családbeli III. Lajosnak szánta a trónt; hogy ezt meghiusítsa, a gyermektelen királyné Aragoniai Alfonsót örökbe fogadta s trónutódjának nyilvánította. De ingatag természete csakhamar más elhatározásra juttatta; Alfonsótól elfordulva rokonát, lotharingiai Renét hívta meg örököseül, végnélküli viszályok és küzdelmek magvát vetve el ezzel. I. Alfonsónak csak 1442-ben, Johanna és Lajos időközben bekövetkezett halála után sikerült Nápolyt ostrommal bevennie, s az Anjouk hosszu és többnyire szerencsétlen uralmát megtörvén, az Aragoniaiak részére szerezni meg Nápoly trónját is, Aragonia, Valencia, Sicilia és Sardinia mellé.[10]

Gyermek- és hajadonkorában Beatrix mindig szemei előtt láthatta ennek az Alfonsónak, az ő nagyatyjának dicsőségét hirdető domborműveket a Castello Nuovo bejárásánál, melyet Nápoly meghódítójának diadalkapujává alakítottak Francesco Laurana, Isaia da Pisa, Andrea dell’ Aquila és társaik, némelyek szerint Leon Battista Alberti tervei nyomán. Ez a legkorábbi olasz mű, melyen a római antik építészet hű és öntudatos alkalmazását látjuk, főleg a Septimius Severus és Constantinus római diadalkapuinak mintájára; ép úgy mint a majdnem egykorú riminii Tempio Malatestiano homlokzata Augustus ottani diadalkapujának formáit látszik követni.[11] A kapu belső falainak márványtáblái a hadba induló s a hadból visszatérő Alfonsót ábrázolják vezéreitől, országnagyaitól, udvaronczaitól környezve.[12] A homlokzat felírása «regum princeps»-nek – királyok fejedelmének – nevezi őt, «jámbornak, kegyesnek és legyőzetlennek»; itt erényeit symbolikus nőalakok példázzák, győzelmeit egy diadalmenet ábrázolása örökíti meg, egészen a római triumfátorok bevonulásainak mintájára, mint a hogy az olasz renaissance egyáltalán nem tudta a dicsőséget máskép elképzelni és élvezni, mint azokban a formákban, a melyekben a régi rómaiak ünnepelték nagyjaikat. Különben a valóságban is olyanféle lehetett, mint az itt ábrázolt, az Alfonso arany diadalkocsija, melyet 1443-ban a Nápoly falain tört résen keresztül történt bevonulásánál használt s melyet Beatrix még láthatott a San Lorenzo templom főbejárata fölött, a hová emlékül helyezték.[13]

I. Alfonso «a tizenötödik század egyik legkápráztatóbb és legregényesebb alakja;»[14] kortársai nem csak csodálták a győzelmekért, melyeket fegyvereivel, diplomatiai ügyességével és ékesszólásával aratott, hanem szerették is nemes és lovagias, valóban fejedelmi tulajdonaiért, melyeknek köszönhette, hogy – a mi az ő korában ritkaság volt s annál nagyobb dicséretet érdemelt – őrizetlenül és fegyvertelenül járhatott alattvalói körében.[15] Egész legendákat jegyeztek föl az Aragoniaiak udvari költője, Beccadelli és mások a tudományokért, különösen az ókori latin classikusokért való rajongásáról s a tudósok és írók iránti bőkezűségéről. Élete utolsó éveiben kedvencz tartózkodási helye könyvtára volt, a hol fölváltva a római classikusokat vagy a szentírást olvastatta föl magának, s tudósaival hittudományi vitatkozásokba bocsátkozott.[16] De «mint uralkodóház alapítója s birodalomszervező, nem szerzett érdemeket;»[17] háborúi megsarczolták a föld népét, melynek boldogulásáért voltaképen semmit sem tett, pazarlása kiürítette pénztárát s hálátlanokat gazdagított, úgy hogy utódjára minden tekintetben zilált és válságos viszonyok vártak.

Általán a nápolyi királyságra nézve nehéz idők voltak azok, melyekbe a Beatrix születése esett. 1456 deczemberében iszonyú földrengés pusztított Nápolytól egész Brindisiig, melynek magában a fővárosban is sok épület, sőt sok emberélet is esett áldozatul;[18] a közhit e csapást ép úgy, mint az üstökös csillagok megjelenése s a később kitört pestisjárványt a király bekövetkezett halálának előhírnökeitől tekintette.[19] 1458 évi június 27-ikén húnyt el Nagylelkű Alfonso,[20] a Castello dell’ Ovoban, vagyis «tojásvár»-ban, mely akkor még a városon kívül feküdt s a melybe kevéssel halála előtt vitette ki magát, állítólag azért, hogy a ragálytól fertőzött városból meneküljön, de valószínűleg óvatosságból is, hogy a várható zavarokkal szemben, örökösét a királyi vár korlátlan birtokába juttassa.[21]


5. I. VAGY «BÖLCS» ALFONSO KIRÁLY MELLSZOBRA DOM. DI MONTEMIGNANOTÓL
(A bécsi udvari múzeumban.)[22]


Alfonso, kinek törvényes ivadékai nem voltak, spanyol örökös tartományait, valamint Siciliát és Sardiniát testvérére, Jánosra hagyta, Nápolyban azonban törvénytelen fiát, Ferrante calabriai herczeget, Beatrixunk atyját rendelte utódjául. A trónörökös származása még fokozta a helyzet nehézségeit. Nem mintha Olaszországban akkoriban a törvénytelen eredetet komoly öröklési akadálynak tekintették volna; hiszen tudjuk, hogy még ott is, a hol törvényes szülött volt, a törvénytelen gyermek öröklés, méltóságok és javadalmak adományozása tekintetében amazzal úgyszólván egyenlő elbánás alá esett, sőt az érettebb kor és egyéni kiválóság gyakran erősebb jogczímnek bizonyult a törvényes származásnál.[23] Ámde Ferrantének eredetét teljes homály födte; anyai leszármazása sem látszott egészen tisztázottnak s voltak, a kik atyját nem Nápoly trónján, de a legalsóbb néposztályok, kétes eredetű spanyol, török, vagy épen szerecsen jövevények között keresték.[24] Mégis, minden körülményt egybevetve valószínűnek kell tartanunk, hogy ő az Alfonso természetes fia volt, Gilardona Carlinótól, egy valenciai nemes hölgytől, kit a király utóbb a barcelonai Gaspare Revertittel házasított össze;[25] kit Ferrante később is mindig anyjául ismert el, mint olyat tisztelt, s a ki a trónváltozás idejében a Castel Capuanoban lakott Nápolyban, fiával együtt, úgy hogy valószínűleg Beatrix is e várban született.


6. I. ALFONSO HARCZOSAI KÖZÖTT.
Márvány dombormű a nápolyi Castello Nuovo diadalkapúján.[26]


Ferrantén kívül, kit Alfonso úgyszólván szemei előtt királyi hivatásra neveltetett s kit még életében ismertetett el úgy az osztrák bárói, mint IV. Eugén és V. Miklós pápák által is trónörökösnek, két törvénytelen leánygyermeke is volt még Alfonsónak: Mária, ki Leonello d’Este ferrarai őrgróf hitvese lett s Eleonóra, ki a milanói herczeg egyik fiának volt szánva, kit azonban Marino Marzano, Sessa és Rossano herczege vett nőül. Ferrante kiházasítására kerülvén a sor, azzal a tervvel szemben, hogy a calabriai herczeg VII. Károly franczia király egy leányát vegye nőül,[27] el lett határozva s 1444-ben végbe is ment házassága Isabella di Chiaromontéval, a franczia származású Tristano, Copertino grófjának és Caterina Orsini del Balzonak leányával s Taranto herczegének, a királyság egyik leghatalmasabb főurának unokahugával.[28] Ebből a házasságból már a Beatrix születését megelőzőleg négy gyermek származott:[29] Alfonso, capuai és calabriai herczeg, Ferrante utódja a trónon, ki Beatrix születésekor kilencz éves volt;[30] Eleonora, később Ferrara herczegnője, ki hét évvel, Federigo – utóbb szintén király – ki öt évvel és végül Giovanni, a későbbi bibornok s esztergomi érsek, ki egy évvel volt idősebb Beatrixnál.[31] Ezeken kívül azonban Ferrantének volt még számos törvénytelen gyermeke is,[32] kik közül több már a Beatrix születésekor életben volt s nyilván a királyi udvarnál is nevelkedett.[33]


ISABELLA NÁPOLYI KIRÁLYNÉ LEÁNYAIVAL ÁJTATOSKODIK.
Egykorú predellakép a nápolyi Pietro-Martire-templomban; eredeti fénykép után Richter Aurél rajza.


Isabella királyné, a Ferrante hitvese s Beatrix anyja, rendkívüli lelki tulajdonokkal megáldott asszony volt, kinek segítsége nélkül férje alig állotta volna ki a trónfoglalását követő évek nehéz megpróbáltatásait s talán nem tévedünk, ha az ő korai halálát végzetes következményűnek tekintjük úgy az ország és az Aragoniai dynastia, mint a Beatrix személyes sorsának további fejlődésére nézve. Őt valószínűleg nem érdemetlenűl érték azok a magasztalások, melyeket róla, annak a dicshymnusokhoz nagyon is hozzászokott kornak udvari költői és írói zengtek.[34] Külsejét is fejedelminek mondják kortársai; termetét magasnak és karcsúnak, szőke haját hosszúnak, feltűnően fehér kezeit nemesen formáltaknak. Dícsérik ékesszólását, zengzetes hangját, tisztes nőiségét, jótékonyságát és megnyerő nyájasságát; szívesen hallgatott a komoly és tudós emberek szavára, de megvetette a léhákat, szigorú erkölcsöt és illemtartást követelt udvari környezetétől, még a ruházkodásban sem tűrte a ledérséget és fényűzést s az idegen divatokat, hanem udvarhölgyeivel együtt ő maga is egyszerű nápolyi mód szerint öltözködött.[35] Szívesen ereszkedett le a néphez, elvivén gyermekeit is magával az utczára, a templomokba, melyeket sűrűn látogatott, dús adományokban is részesített, mert vallásossága szinte túlságba ment s néha tüntető jelleget öltött. Őt egyébiránt nemcsak az egykorú följegyzések egybehangzása alapján, hanem történeti szerepe után is ítélve, komoly gondolkozású, nagy elhatározásokra képes, szinte férfias lelkületű nőnek kell tartanunk.[36]

A nápolyi királyság, vagyis «a világító tornyon inneni Sicilia», mely akkor a pápai államtól délre eső egész olasz szárazföldet, tehát a Terra di Lavorót, vagyis a Nápolyt környező vidékeket, az Abruzzokat, Apuliát, Otrantot, Basilicatát és Calabriát foglalta magába, még a normannok ideje óta pápai hübérnek volt elismerve, s így a trónralépő új királynak mindenekelőtt a hűbérúr investituráját kellett elnyernie. Említettük már, hogy Ferrantét törvénytelen származása ellenére Alfonso király buzgó közbenjárására két pápa ismerte el még atyja életében a nápolyi trón örökösének. Ámde ez az elismerés annál kevésbé jelenthette az uralomba való beiktatást, mert időközben V. Miklós pápa is meghalt s utódja, III. Calixtus, ki 1455-ben foglalta el Szent Péter székét, minden várakozás ellenére föltünően barátságtalan magatartást tanusított a király minden tervével és törekvésével szemben Alfonsot annál inkább meglepte s elkeserítette ez, mert az új pápa – családi nevén Alfonso Borgia – szintén spanyol volt, az Aragoniai ház kegyencze, sőt teremtménye. Alfonsonak egykor titkára és Ferranténak nevelője; mégis, a mint a király, kivel, bár lekötelezettje volt, szintén sokat viszálykodott, szemét behunyta, a pápa határozottan megtagadta az új uralkodó elismerését, sőt feloldozta alattvalóit a már letett hűségi eskü alól, s hovatovább nyilvánvalóvá lett, hogy Nápoly uralmában dédelgetett rokonai valamelyikét kívánja részesíteni.[37]


7. III. CALIXTUS PÁPA ÉREMKÉPE.
(Guazzalotti műve; A. Heyss «Les Médailles de la Renaissance» cz. művéből.)[38]


III. Calixtus e magatartása csakhamar lángra lobbantotta a belső viszályok üszkét is. Szent Antonin tanusága szerint I. Alfonso halálos ágyán három dolgot hagyott meg trónja örökösének: hogy szállítsa le a magasra fokozott adókat, hogy olaszokkal, ne spanyolokkal környezze magát s hogy igyekezzék békében élni a pápával és a többi olasz hatalmakkal.[39] Ez az utasítás tulajdonkép bevallott csődje az Alfonso egész kormányzati politikájának, melynek keserű gyümölcseit nálánál kevesebb dicsfénytől környezett fiának kellett ízlelnie. Egy dologban kétségkívül követte Ferrante atyja tanácsát: a gyűlölt «catalanok» alatta nagy szerepet nem vittek a kormányzatban. Erre nézve egyébiránt az Alfonso ellen támasztott vádak sem voltak egészen igazságosak; hiszen ő úgyszólván elszakadt spanyol örökös tartományaitól, hogy erejét, tevékenységét egészen olasz királyságának szentelje; fia megházasításában, ivadékai nevelésében az a határozott szándéka nyilatkozott meg, hogy az Aragoniai ház Nápolyban uralkodó ága egészen olaszszá legyen; és ezt tartotta Ferrante is szem előtt. Ellenben az adók leszállítása és a béke fönntartása tekintetében nehéz volt atyja rossz példájától eltérnie, mert Alfonso nem csak üres pénztárt, hanem terhes tartozásokat is hagyott hátra s az új király magát minden oldalról megtámadva látván, kénytelen volt fegyvert fogni és védekezni.

Még az Anjouk uralmának végzetes hagyománya volt a királyság hűbéreseinek, az ország «báróinak» növekedő hatalma, melyet maguk a királyok voltak kénytelenek megerősíteni, hogy lázongó alattvalóikkal szemben s külső háborúikban reá támaszkodhassanak, mely azonban ép oly alkalmas volt arra is, hogy trónkövetelőknek vagy a hűbérjogon beavatkozó pápának szolgáljon eszközül a tényleges uralkodó állásának megingatására, annál inkább, minthogy a bárók is szívesen használták föl az ily alkalmakat egyik vagy másik féltől várt engedmények, előnyök kicsikarására.[40] Láttuk, hogy Alfonso rokonai kötelékekkel igyekezett a leghatalmasabb és legveszedelmesebb bárókat az uralkodó házhoz lánczolni, más házassági ajánlatok visszautasításával egyik leányát Sessa herczegéhez adván nőül s fiát a tarantoi herczeg unokahúgával házasítván össze. Ferrantének azonban csakhamar meg kellett győződnie róla, hogy e kötelékek a hatalmi érdekekkel szemben nem bizonyultak eléggé erőseknek.

Az új király szerencséjére a váratlanul oly ellenséges magatartást tanúsított pápa, ki már megválasztásakor is aggastyán volt, kevéssel a nápolyi trónváltozás után meghalt. Utódja az Aeneas Sylvius név alatt mint humanista író és tudós nagy hírben állott Piccolomini bibornok lett, kit II. Pius néven 1458 augusztus havában koronáztak pápává s ki uralkodása vezéreszméjévé és főczéljává a Byzancznak 1453-ban bekövetkezett eleste óta immár az egész keresztény világot fenyegető török hatalom ellen indítandó keresztes háborút tette. Bármily korszerűtlennek bizonyult is a keresztes hadak eszméjének fölújítása a XV. század második felében, még hozzá a pápa személyes vezérlete alatt,[41] a lelkesedés, melylyel a beteges, törődött pápa ezt a tervet fölkarolta s magát annak szó szerint föláldozta, mindenesetre tiszteletet és csodálatot érdemel.

A II. Pius merész tervének az olasz államokra s főkép Nápolyra nézve megvolt az a kétségtelen üdvös hatása, hogy minden hatalmat egyesíteni igyekezvén a török ellen, a pápának a belső viszályok megszüntetésére s a fennálló uraknak megerősítésére kellett törekednie. Ennek tulajdonítható, hogy II. Pius sietett Ferrante királynak bizonyos föltételek teljesítése fejében az investiturát 1458 november 1-jén kelt bullájával megadni, kijelentvén azonban, hogy ebből mások netáni jogaira sérelem nem háromolhatik, a mit az Anjou trónkövetelők érdekében a szent széket követei által ostromló franczia királyra való tekintettel igazoltak.[42]


AZ ARAGONIAIAK LESZÁRMAZÁSI TÁBLÁJA.[43]


8. II. PIUS PÁPA.
Mellszobor F. Lauranától.[44]


Mert, bár Ferrante most már 1459 február 4-ikén Barlettában[45] Orsini bibornok, pápai legátus közbejöttével nagy fénynyel megkoronáztathatta magát, az ország nagy része tényleg lázadásban volt s kitűzte az öreg Anjou Renének zászlaját, kinek fia, János, egy lovagias hajlamokkal bíró ifjú, addig a franczia király megbízásából Génua parancsnoka, a keresztes háború czíme alatt toborzott hajórajjal már indulóban volt Nápoly felé. A trónkövetelőhöz csatlakoztak az ország bárói közül maga Gian-Antonio Orsini, tarantoi herczeg, a királyné nagybátyja és Antonio Centiglia cotronei marchese, ki azonban hamar fogságba került,[46] nemkülönben Antonio Caldora és Giosia Acquaviva az Abruzzokban, továbbá Pier Giovanni Cantelmo, Sora herczege, Niccola, Campobasso grófja s csakhamar Marino Marzano sessai és rossanoi herczeg is, kit az elhunyt király, mint vejét, dús birtokokkal halmozott el, ki tehát Ferranténak sógora volt,[47] «drága rokon», mint a hogy őt Isabella királyné Francesco Sforzához intézett levelében gúnyosan nevezte.[48]

Mialatt a király csekély fegyveres- és még csekélyebb pénzerejével előbb Calabriában, azután az Abruzzókban igyekezett a lázadást elnyomni s a pártütő főurak egymás közötti visszavonását a maga javára fordítani, Nápolyban az ország kormányzását s a főváros védelmét időközben capuai és calabriai herczeggé kinevezett, de még nagyon zsenge korú elsőszülött fia, Alfonso névleges helytartósága mellett s egy kormánytanács mellé rendelésével a királynéra bízta, «s ez a lelkes nő képesnek is bizonyúlt a nehéz feladatra, de volt is tennivalója elég!»[49] Szükségesnek mutatkozván Sorrentót hűbérurának Marino Correalénak kezeiből, elégedetlen hűbéresei segítségével alattomosan kivonni, a király 1459 tavaszán utasította nejét, hogy légváltoztatás ürügye alatt s a ragálytól fertőzött város elkerülésével tegye át lakását Pozzuoliból, hol addig tartózkodott, Sorrentóba s vigye oda magával gyermekeit, – tehát a kisded Beatrixot is – udvarát és kormánytanácsát, helyezkedjék el az alkirály házában, járasson oda feltűnés nélkül hajókat Nápolyból s alkalmas pillanatban ragadja magához úgy Sorrento, mint a szomszédos Vico és Massa uralmát. Hogy meddig időzhetett a királyi család a virúló kertektől borított sorrentói sziklapartokon, az azurkék nápolyi öböl e legkiesebb pontján, azt nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a campaniai kis zsarnokok elleni sakkhúzásnál fontosabb és sürgősebb föladatok vették igénybe csakhamar a királyné figyelmét és tetterejét. A férje iránt mindig barátságos Francesco Sforza, milanói herczeg már szeptemberben figyelmeztette, hogy erősítse Nápoly és Gaeta kikötőit s készüljön tengeri harczra. Villamarina tengernagy 15 hajóból álló rajt gyűjtött a francziák ellen, Terracina, Gaeta, Ischia, Capri védelmi állásba helyezkedtek, magában Nápolyban is 6000 katonát toborzott össze az éjjel-nappal tevékeny királyné, ki teljes bizalommal nézve a jövőbe, maga öntött lelket a kétkedőkbe, maga látta el utasításokkal embereit s folytonos levelezésben állván férjével és Sforzával, ezeket is biztatva azt írta nekik, hogy nem fél Anjou Jánostól s majd nemsokára «kedves hírrel fog szolgálni«.[50]


9. ANJOU JÁNOS ÉREMKÉPE.[51]


Október hó 25-ikén[52] megjelent a franczia hajóraj Nápoly előtt; a királyi család nem minden szívszorulás nélkül láthatta a tengersíkon föltűnni annak vitorláit, a ki őket tróntól, országtól készült megfosztani. Lotharingiai Anjou János tizenkilencz gályával és négy kisebb kalózhajóval jött a Riviere di Levantéról, de lőtávolon túl maradva, három órai veszteglés után Bajae felé vonult vissza. A következő napon János egy fegyveres csapatot kiszállított Pozzuolinál, abban a hitben, hogy annak lakói vele tartanak, de a királynétól odarendelt katonák elűzték embereit s ugyanez ismétlődött Ischia szigetén, a hol a francziák élelmi szereket akartak beszerezni. Látva Nápoly és vidéke e magatartását s hallván Calabria meghódolásának hírét, a trónkövetelő rosszúl fölszerelt hajóival s fegyelmezetlen katonáival már-már visszatért volna Génuába, ha Marzano, sessai herczeg árulása ott nem marasztja, lehetővé tevén neki, hogy a Volturno torkolatánál, Sessa közelében fekvő Castellammare di Volturno előtt partra szálljon s bár hajórajától cserben hagyatva és pénz nélkül, jelenlétével s kiáltványa terjesztésével szítsa a lázadás tüzét.[53]

A királyné ismételt hívására Ferrante most visszatért a hozzá hűségben maradt Nápolyba, mert a közeledő téli idő úgy sem volt alkalmas nagyobb hadműveletekre, ellenben a trónkövetelő közelléte s a sógor pártütése nagyon is szükségessé tette megjelenését. Székvárosában, hol kitörő lelkesedéssel fogadták, megpihenhetett néhány hétig s ölelhette gyermekeit, kik abban az időben vajmi ritkán láthatták atyjukat.

Az 1460-iki év az uralkodó családra nézve rossz előjelek között kezdődött. A trónkövetelő ellenfél, kinek Sessában pompás fogadtatást rendezett a herczeg,[54] diadallal járta be majdnem az egész országot, az Abruzzók elveszettnek látszottak, már Foggia is az Anjouk pártjához állott, már Capuában is kitört a lázadás s az ellenség majdnem behatolt a városba; Ercole d’Este, az uralkodó modena-ferrarai fejedelem, Borso testvére és örököse, ki az Alfonso király udvarában nevelkedvén, Ferrantéval majdnem testvéri bizalmas viszonyban állott s kit ő küldött Angliába, hogy a tarantói herczeget megtérítse, San Severóban csatlakozott Anjou Jánoshoz s szintén a király ellen fordult.[55] És mindennél még súlyosabb csapást mérendő az Aragoniai házra, Jacopo Piccinino gróf, a híres bérhadvezér, ki Alfonso szolgálatában állott, bosszúból azért, hogy az általa a pápai államból elfoglalt helyek visszaszolgáltatását Ferrante az investitura érdekében a pápával kötött szerződésben megigérte, seregével ellenségként tört be az Abruzzokba s érintkezést keresett a pártütő bárókkal.


10. FRANCESCO SFORZA, MILANO HERCZEGE.
(Sperandio érme után.)[56]


A király e vészterhes helyzetben sem vesztette el bizalmát a sikerben; önerején kívül csak két támasza volt: atyai barátja Francesco Sforza[57] és a pápa. A milánói herczeg a franczia király és az előbbi pápa minden kísértései, csábításai és fenyegetéseivel szemben kitartott mellette; bizonyára nemcsak baráti érzelemből tette ezt, hanem okos politikai számításból, belátva azt, a minek szem elől tévesztése sodorta szerencsétlen utódait s általuk Olaszországot is a romlásba: hogy t. i. a franczia beavatkozás fölidézése nemcsak a nápolyi trónt, de az egész apennini félsziget függetlenségét veszélyeztetheti.[58] Hasonló magatartást tanusított II. Pius, ki egyetértve Sforzával, s úgy vélekedve, hogy «René király távoli barát lenne, ellenben Ferrante közeli ellenség»,[59] bullát adott ki, melyben Anjou János tényeit s a bárók részéről iránta való hűségre tett esküt semmiseknek jelentette ki, a minek következtében a francziák felé hajló Firenze és Velencze is semleges állást foglaltak el a nápolyi kérdésben. A pápa barátsága azonban terhesebb volt Ferrantéra nézve a Sforzáénál, mert arra a nehezen beváltható igéretére emlékeztette, hogy trónjának megszilárdítása után jelentős részt fog venni az indítandó keresztes háborúban.

Az e szövetségeseitől rendelkezésére bocsátott csekély haderővel s azzal a pénzzel, melyet részint zálogkölcsön útján szerzett, részint a királyné szedett össze a nápolyi vámjövedelmekből, 1560 tavaszán harczra készült Ferrante, a nélkül azonban, hogy az ellenfeleivel való megegyezés iránt Placido di Sangro és különösen régi bizalmasa, Diomede Carafa útján indított tárgyalásokat egy perczre is megszakította volna. Sógorával, Marzanóval, Sessa és Rossano herczegével maga kívánt tárgyalni s eközben majdnem beléesett a tőrbe, melyet neki ez a régi, alattomos ellensége vetett. Teano és Calvi között Torricellánál ment végbe megegyezésszerűen a találkozás, május 30-ikán. Egy harmad mérföldnyire egymástól állott meg a két sereg, egyfelől a király, másfelől a herczeg előre lovagoltak két-két kísérő társaságában; a király Giovanni Ventimiglia marchese di Geracét és Coregliát vette magához, a herczeg kíséretében voltak Diofebo dell’ Anguillara és Jacopo di Monteagano. Találkozván, a király a herczeget öleléssel, ennek kísérői a királyt kézcsókkal üdvözölték, mire a két főszemély a többiektől különválva s egymás mellett lovagolva beszélgetett körülbelül egy óráig, azután pedig a megelégedés és barátság jelei között válni készültek. Ekkor Diofebo, látszólag búcsúvétel végett közeledvén a királyhoz, hirtelen tőrt rántott ellene; ez kardot vont védelmére, mire ellenfele is ugyanazt tette s a herczeg másik kísérője is támadólag lépett föl. Az összecsapásnak hamar véget vetett a király kísérőinek közbelépése s a seregből előre vágtatott néhány lovas megjelenése s Ferrante nagy lélekjelenléttel és ügyes számítással szándékosan azt a színt kölcsönözte az esetnek, mintha Diofebo régi személyes gyűlölségből a herczeg tudta nélkül tört volna ellene, de kétségkívül már ekkor eltökélte magában, hogy ha egyszer hatalmába kerül, elbánik sógorával.[60]

Erről az epizódról, mely könnyen életébe kerülhetett volna atyjának, Beatrix bizonynyal sokat hallott gyermekkorában, mint a gyilkos szándékú tőrbecsalás akkor nem is elszigetelt példájáról, sőt leánykorában az eset képét is maga előtt láthatta, mert a trónkövetelő szerencsés kiűzése után Ferrante győzelmes hadjárata legemlékezetesebb jeleneteit s azok között a torricellai találkozót is lefestette poggo-realei nyaralójában s a Castel-Nuovo belső kapuinak ércztábláin domborművekben örökíttette meg, ugyanott, a hol a kapu felső ívében barlettai megkoronáztatásának domborműképe talált helyet.[61]

Most már elkerülhetetlenné vált a felek mérkőzése; a pápa új segédcsapatot küldött Simonetto vezetése alatt, az Anjou-párt segítségére is új hajóraj érkezett Nápoly elé; ezt azonban olyan golyózápor fogadta a város erődeiből, hogy csakhamar tovább kellett vonulnia a Sarno torkolata felé. A háború mindinkább közeledett a fővároshoz, az Aragoniaiak utolsó mentsvárához; a Terra di Lavoro ligeteiben, a nápolyi öböl partjain «Raneri!» (Anjou René) «Orso!» (Orsini, Taranto herczege) és «Ragona!» (Aragonia) csatakiáltások hangzottak föl. Ferrante alkalmasnak vélvén a pillanatot s nem várva be a nagy-senescalco, Alfonso Davalos seregének megérkezését, a július 6. és 7-ike közti éjjel, a hegyeken átcsempészte előcsapatát s meglepetésszerűen támadta meg az Anjou-pártiaktól megszállott Sarno várost, ezzel elhatározó csapást remélvén a felkelőkre mérhetni. De elhamarkodás rontotta el a vállalkozást; az éjjeli küzdelem a királypártiak teljes vereségével végződött, egyik vezérök elesett, egy másik megsebesült, egész fölszerelésök az ellenség martalékává lett, közülök sokan foglyúl estek, maga Ferrante is csak 20 lovassal menekült el Nápolyba.[62] S hogy az ürömpohár csordultig teljék, a király nemsokára hírül vette, hogy az Abruzzókban Piccinino megütközött az Alessandro Sforza és Federigo urbinói herczeg vezetése alatt álló királypárti seregekkel San Flaviano mellett, s bár az utóbbiak nehány napig urai maradtak a csatatérnek, súlyos veszteségeket szenvedtek és nemsokára elvonúlni kényszerültek.


11. A NÁPOLYI CASTELLO NUOVO ÉRCZKAPÚJÁNAK DOMBORMŰVEI.[63]


Ezek után már a pápa is elveszettnek látta a Ferrante ügyét s csak Sforza rábeszélésének sikerült őt további kitartásra bírni. Szerencsére a gyönge és magában meghasonlott Anjou-párt nem sietett győzelmeit kihasználni, s így a királynak ideje volt törhetetlen erélyével és szívósságával újraszervezni a védelmet. Nagy segítségére volt ebben felesége, a ki most mutatta meg igazán lelki nagyságát. Mindenekfölött pénzre levén szükség, mert Apulia elvesztése a szomszéd tartományokból legeltetés végett évenkint odahajtott marhacsordák után fizetett vámnak, a kincstár egyik főjövedelmének elapadását is jelentette,[64] a királyné maga látott hozzá a gyűjtéshez; naphosszat ült a Pietro Martire-templomban – mely majdan az ő és leánya, Beatrix temetkező helyévé lett – könyörgéssel, rábeszéléssel, ha kellett fenyegetéssel késztetve az embereket az uralkodó drágaság közepett a háborúra való adakozásra, nemcsak pénzadományokat gyűjtve, de iparostól munkát, gazdától terményt vagy állatot követelve; rámutatott kis gyermekeire, a «nagylelkű» Alfonso unokáira, a kik – úgymond olaszok, nápolyi polgárok, köztük nőnek föl, a kiket a nápolyiak nem tehetnek földönfutókká azért, hogy a negédes francziák uralmának hódoljanak.[65] Az egykorú és későbbi krónikaírók a valószínűtlenségig megható részleteket jegyeztek föl Isabella királynő önmegtagadással teljes fáradozásáról, melylyel férje pénztárát újra megtölteni, seregét újra harczképessé tenni nem csekély eredménynyel igyekezett;[66] leleményességére nézve jellemző, hogy mikor a Castel-Nuovo várnagyát egy elfogott pártütő megszökéseért kellett megfenyíteni, a királyné életben hagyta a nyomorultat, de kegyetlenül megsarczolta,[67] a szerint az abban a korszakban másutt is divatozott elv szerint, hogy a «bűnös éljen, de fizessen!«[68]

Ilyenképen sikerült a nyár folyamában annyira fokozni a királyi párt harczkészségét, hogy legalább a Terra di Lavoro megvédésére elegendő katona legyen s a nápolyi öbölben czéltalanúl czirkáló franczia hajórajjal is megfelelő tengeri haderőt lehessen szembeállítani. Szeptemberben azután újabb segédcsapatok érkeztek Milanóból, októberben pedig Kastriota, máskép Skanderbeg György, Albánia fejedelme, a nagy törökverő, Krisztus athletája, mint III. Calixtus elnevezte,[69] az elhúnyt Alfonso iránti kegyeletes hálából jött Ferrante segítségére, mintegy 800 albán harczosával, kik Traniban és Barlettában szállottak olasz földre. A király most már nekibátorodva megkezdte az elveszett területek visszahódítását s hét nap alatt Nápolytól Beneventóig minden az ő kezében volt.[70]

A következő évnek mindjárt kezdetén sikerült Ferranténak megegyezésre jutnia a lázadó főurak egyikével, Sanseverino grófjával, kivel aztán együtt vonúltak be ünnepélyesen Nápolyba. Azalatt azonban Piccinino az Abruzzókból betört Apuliába, az Alfonso egykori kedvese, Lucrezia d’Alagno, kit fennhéjázásáért gyűlölt a királyné s kinek pénzkölcsöneit Ferrante mostohául hálálta meg, bosszúból az ellenséghez pártolt,[71] s Alessandro Sforza, a király vezére, lanyhaságával kevéssé akadályozta Piccinino előnyomulását. Ilyen körülmények között Ferrante kénytelen volt a pápának minden követelését teljesíteni, melyet további segédcsapatok szolgáltatásának föltételéül szabott: törvénytelen leányát, a szépségeért csodált Donna Maria d’Aragonát oda kellett ígérnie Antonio Piccolomini, a pápa unokaöcscse feleségeül, azonkívül e pápai rokonnak volt kénytelen adományozni Amalfi herczegségét s a Gran-Giustiziero méltóságát egy később megüresedendő hűbéri uradalom ígéretével. E megegyezés után 1461-ik évi május 23-ikán ment végbe Nápolyban nagy fénynyel az ifjú herczegi pár esküvője.

Az év hátralevő része elhatározó ütközet nélkül mégis a királyra nézve kedvező kisebb hadi tények közt telt el, melyek erkölcsi hatásához hozzájárúlt az a kiábrándulás, a melyet a lázadó bárók hűbéresei éreztek, látva, hogy uraik még súlyosabb adókkal róják meg őket, mint a minőket a királytól kellett elviselniök. Ekképen Ferrante azzal a megnyugtató tudattal küldhette téli szállásaikra csapatait, hogy az Abruzzókat és Calabriát majdnem egészen visszaszerezte, a Terra di Lavorónak korlátlan urává lett s legjobb kilátásai voltak a tavaszra várható döntő mérkőzés eredményére nézve.[72]

A bekövetkezett tél örvendetes eseményt hozott a király törvényes ivadékainak körébe is: 1461 deczember 16-ikán szülte Isabella királyné hatodik és utolsó gyermekét, Franceso d’Aragonát,[73] ki utóbb marchese di Bisceglia és Sant’Angelo herczege lett, Beatrixot nászútján Magyarországba elkísérte s alig több mint 24 éves korában meghalt.

Az örömöt azonban nemsokára komoly aggodalom váltotta föl; 1462 elején Francesco Sforza oly súlyos beteg lett, hogy országszerte s így Nápolyban is már holt hírét költötték; Ferrante legerősebb támaszát vesztette volna el épen az elhatározó pillanatban, ha e hír valónak bizonyúl vala, mert tudva volt, hogy a pápát is, ki már-már sajnálta a keresztes háborútól az Aragoniai ház javára elvont pénzét, csak a milanói levelek és követek tartották a Ferrante pártján. Annál nagyobb örömöt okozott Nápolyban az agg herczeg fölgyógyulása; hálaadó istentiszteletet és körmenetet rendeztek az esemény megünneplésére, melyben az esős idő ellenére az egész udvar, a királyi gyermekek is részt vettek.[74]

Hosszas késedelmeskedés után, mely a lázadókat már-már újra fölbátorította, végre júniusban a király seregével elindúlt Apuliába, hogy ott a milanói herczegnek testvére, Alessandro Sforza vezetése alatt működő csapataival egyesüljön. Az ellenfél azonban még mindig nagy túlsúlyban lévén, csak Roberto Orsininak és Sanseverino grófjának csatlakozása után augusztus 18-ikán[75] jutott döntő küzdelemre a sor, az Apenninek északkeleti lejtőin, Foggiától nem messze, a Cervaro folyó közelében fekvő Troia megerősített város előtt s a hat óráig tartó[76] heves küzdelem végre a király seregének teljes és fényes győzelme lett. Az ellenség csak nehezen tudott a városba menekülni, zsákmányúl hagyva táborát; vezetőik az éj homályát használták föl a városból való szökésre, Anjou János és Piccinino Manfredoniában hajóra szállottak,[77] mire a város is sietett megadni magát s a bárók, kiket minden politikai gondolat híján, egyedűl a minden uralomnak való ellenszegülés tartott az Anjouk táborában, rendre meghódoltak a királynak, úgyszólván csak Campobasso grófja és Sessia herczege maradtak még ellenségesek. Az a troiai nap «semmisítette meg az Anjou János reményeit és biztosította Ferranténak koronáját»,[78] miért is ez utóbbi nem mulasztotta el annak három jelenetét örökíttetni meg a nápolyi új-vár bronzkapuinak reliefképein.[79]

A tarantói herczegséggel, legveszedelmesebb ellenfelével, a királyné nagybátyjával Ferrante Diomede Carafa és a pápai legátus közvetítésével külön békét is kötött, mielőtt hadműveleteit arra az évre befejezte volna; de valószínű, hogy a herczeg alattomban tovább is áskálódott még a király ellen, s csak betegeskedése akadályozta a határozottabb fellépésben. A lázadás ugyanis, bár szűkebb területen, megújult, mikor Anjou János és Piccinino visszalopódzván az országba, a következő tavaszszal ismét zászlót bontottak s a trónkövetelő, Sessa herczegével keresett érintkezést. A király már most – ösztökélve a pápától is, ki türelmetlenül várta unokaöcscsének, Antoniónak a sessai herczegségbe való beiktatását, – seregével sógora ellen fordúlt, ki az 1463 július 5-ikén vívott csatában oly súlyos vereséget szenvedett, hogy csak életveszélylyel jutott székvárosába. Mialatt a győzelmet követő béketárgyalások folytak, az Abruzzókban Piccininóval hadakozó Alessandro Sforzának is sikerűlt a condottierével megegyezésre jutnia; kissé drága áron ugyan, mert annak értelmében Ferranténak 90.000 arany évi bér mellett kellett ellenfelét szolgálatába fogadnia. A király kelletlenűl egyezett belé az alkuba, egyrészt azért, mert kényszerítve volt rá, másrészt valószínűleg azért, mert el volt határozva Piccininótól más módon szabadúlni. Ez a béke meghátráltatta a még ellenséges egy-két főurat s megegyezésre hangolta a sessai herczeget is, ki még mindig menedéket adott a minden reményét vesztett Anjou Jánosnak.[80]

A két sógor közötti béketárgyalásokat Bartolommeo Roverella bíbornok és ravennai érsek, mint pápai legátus közvetítette, egy szegény sorsú ferrarai családból származott, jeles humanisztikus képzettséggel bíró főpap, ki többnyire követségi szolgálatokat teljesített, Mátyás király elismerését is kivíván,[81] s kortársainak tanusága szerint a bíboros collegium legérdemesebb és legtiszteletreméltóbb tagjai közé tartozott.[82] Ő kormányozta a pápa uralma alá visszabocsátott Beneventót s része volt a király és a tarantói herczeg közötti béke létrehozásában is.[83] A tárgyalások során már augusztusban fölmerűlt az az eszme, hogy a béke fönntartására elégtelennek bizonyúlt sógorsági viszony egy újabbal erősíttessék meg s Marino Marzano fiainak egyike a király leányainak egyikével lépjen házassági frigyre. A létrejött szerződés, mely Anjou Jánosnak szabad elvonulást biztosított, a házassági ígéretet is magába foglalta; vőlegényűl a herczeg egyetlen fiát Giovan-Battista Marzanót jelölték ki,[84] a ki mintegy négy éves volt s kit a trónkövetelő Anjou János tartott – Sessába jövetelekor – keresztvízre, a miért a keresztségben az ő nevét kapta;[85] menyasszonyúl a király az akkor hat éves Beatrixot szánta. Tekintettel a közeli vérrokonságra, a pápai legátus a szentszék engedélyét kérte ki az eljegyzésre,[86] s egyúttal elhatározták, hogy – mint az abban az időben nem volt szokatlan,[87] – a kiskorú ara hosszabb időre leendő apósa házához fog költözni, mintegy jövő otthonához való szoktatás végett, különben is rokoni házban találva ott magát; de kétségtelen, hogy a kis Beatrix odaköltöztetésének valódi oka a felek kölcsönös bizalmatlansága volt: a herczeg kezest kívánt arra az időre, a míg az ő szerződésszerű követelései teljesítve lesznek.[88]


12. BARTOLOMMEO ROVERELLA BÍBORNOK SÍREMLÉKE A RÓMAI SAN CLEMENTE-TEMPLOMBAN.[89]

Szeptember 7-ikén a Capua és Sessa között körülbelűl félúton fekvő Torre di Francolisi melletti táborban ment végbe a formai házasságkötés, melyre nagy kísérettel elhozták a kis Beatrixot s onnan még az estve elkísérték Sessába. «Anjou János még Sessában volt s valószínűleg hallotta az üdvkiáltásokat, melyek ezt a gyermekleányt, mint a béke zálogát üdvözölték, mint a hogy őt szabadítóként üdvözölték nehány évvel előbb ugyanazok.»[90]

A gyermek-menyasszony az alkalomhoz mért fényes fölszereléssel vonúlt be nagynénje, Eleonóra herczegnő házához, a gaetai öböl feletti bortermő halmokon fekvő Sessa várába. A királyi ház azon időbeli pénztári naplója[91] részletes és érdekes adatokat tartalmaz ez alkalomból készített és szállított fölszerelési czikkekről. Egy hónap alatt 342 ducatot[92] utalványoztak a kis királyleány s az ő hű dajkája, Nardella, valamint egy rabszolganője ruháira és használati tárgyaira; karmazsin-vörös damaszt-brokátból készült hosszú ruha és köpeny, vörös bársonyból, violaszín szövetből fehér és zöld damasztból szabott ruhák, arany és ezüst övek, illatszerekkel átitatott gyapjúszövetek, prémes nemezkalapok, magas, tarka keztyűk, különféle színű bársonyczipők, borostyánból faragott tükrök, olvasók, szekrénykék szerepelnek a fölszerelésben.[93]


13. A HERCZEGI VÁR ROMJAI SESSÁBAN.[94]


Kevéssel Beatrixnak Sessába érkezése után hajóra szállt a szerencsétlen Anjou János; de egyelőre nem azzal a szándékkal, hogy a nápolyi területnek végső búcsút mondjon; Ischia szigetén vonúlt meg, melynek Alfonso királytól épített s bevehetetlennek ismert erőssége akkor még az Alfonso rendelkezéséből Giovanni Torella[95] birtokában volt, ki testvérével együtt catalan létére az Anjouk pártjához állott s úgy Ischia várán, mint a Nápoly melletti Castello dell’Ovon kitűzte a liliomos lobogót. Ferrante egyelőre nem sokat törődött Jánossal; székvárosa győztesként fogadta,[96] s nemsokára oly hírt vett, mely a jövőt illetőleg minden eddiginél jobban nyugtathatta meg: Gian Antonio Orsini del Balzo tarantói herczeg november 14-ikén elhúnyt; öreg volt ugyan és beteges, de azért mégis könnyen terjedt el az a hit, hogy hűtlen szolgái gyilkolták meg,[97] s a hol ez a hit gyökeret vert, ott közelében találta azt a másikat, hogy ebben a gyilkosságban a királynak is része volt. Annyi bizonyos, hogy Ferrante legveszedelmesebb – mert leghatalmasabb – ellenségét vesztette el a herczegben, – ki egyébiránt felesége nagybátyja volt, – és az is tény, hogy sietett a gazdagságáról és zsugoriságáról egyaránt híres, jobbágyaitól gyűlölt rokon birtokait, melyek némelyek szerint hűbér-visszaszállás czímén, mások szerint végrendelet alapján lettek övéi, megszállani. Az azokhoz tartozó Barii herczegséget – támogatása jutalmáúl – Francesco Sforzának, illetőleg fiának, Sforza Mariának adományozta, ki akkoriban a Ferrante legidősebb leányának, Eleonórának jegyese volt.[98] Tarantóban töltötte a karácsonyt is a király, – «trónralépte óta bizonyára az elsőt, melyet nyugodtan megünnepelhetett».[99]

Nemsokára Anjou János is jobbnak látta végleg elhagyni az országot s ezért most már elérkezettnek vélte Ferrante az idejét annak, hogy a lázadásban részt vett bárók nyíltan hűséget fogadjanak neki; e végből 1464 tavaszán – Nápolyban a pestis dühöngvén – Capua melletti táborába hívta meg őket. Megjelent Marzano, Sessa herczege is, kit a király nagyon rokoniasan fogadott, ebédre is meghítt s hosszan tárgyaltak, a nélkül azonban, hogy végleges eredményre jutottak volna. A herczeg visszatért Sessába, hol nemsokára a király újabb meghívását vette a közeli Carinolába, állítólag azzal a hozzáadással, hogy távolmaradása hűtlenségének jele volna;[100] neje visszatartotta, rosszat sejtve, de a milanói követ, Antonio de Trezzo, herczege, Sforza nevében megnyugtathatni vélte őt, hogy bántódása nem lesz. Erre elment a király táborába s jelen volt, mikor ez június 8-ikán szemlét tartott csapatai fölött Torre di Francolisi közelében. A szemle alatt egy gyorsfutár levelet kézbesített Ferranténak, melynek olvasására arcza egyszerre elsötétűlt. «Rossz hírek – úgymond, – János hajói visszatérnek, serege megszállja Ischiát.» Ezután a herczeghez fordúlt, kérdőre vonta őt, vajjon volt-e erről tudomása? A herczeg tagadó válasza daczára kijelentette, hogy most már nehány napra vele kell jönnie Nápolyba; estére pedig vasra verték Marzanót s éjen át a király sátorában tartván őt, másnap elvitték a Castel Nuovóba, a hol börtönbe vetették, melyet többé élve nem hagyott el.[101] A király sietett elfoglalni sógora várait és birtokait, csak nejének – saját nővérének – vagyonát kímélte, részére 3000 arany évdíjat is rendelt s őt a nála levő kis Beatrix herczegnővel együtt Aversa várába költöztette.[102]

Ennek az eljárásnak nehéz oly magyarázatát találni, mely egyúttal igazolás volna. A királynak valószínűleg volt oka még a gyermekeik között létrejött házasság után sem bízni sógorában; de másrészt az elfogatás előzményei és végrehajtása, tekintetbe véve az alapúl szolgált s János újabb hadi vállalatára vonatkozó hír valótlanságát is, határozottan a tervszerű elrendeződés benyomását teszi s alkalmas még azt a gyanút is kelteni, hogy a Beatrix eljegyzése is csak a körülhálózás egyik eszköze volt. Ezért érthető, hogy kortársak és történetírók a király és a herczeg között az engesztelhetetlen gyűlölség mélyebben rejlő okait is keresték; egyesek a herczegnek már atyja által is elismert javíthatatlan gonosz természetében vélik azt föltalálhatni,[103] mások Ferrante és nővére Eleonóra, Marzano neje között természetellenes viszonyt sejtenek.[104] Mindkettő valószínűtlen, és tekintve a többi fölkelők magatartását s a király eljárását akkor és később hatalmába került ellenségeivel szemben, talán nem is szükséges azt ebben az esetben – ha visszataszítóbb is, – rendkívüli és kivételes lelki indítékokkal magyarázni.

Elfogatásakor a sessai herczeg keserűen kikelt Sforza ellen, kitől elámítottnak vélte magát; a milanói herczeg azonban sietett kijelenteni, hogy neki a király szándékáról tudomása nem volt s követeinek jelentései[105] tanuskodnak róla, mily érthetően adta tudtára Ferranténak, hogy eljárása a világ előtt igazolást igényel; a mire a pápa szemrehányása is figyelmeztette. A király úgy előtte, mint a Marzano példájától halálra rémült bárók s különösen Piccinino előtt váltig bizonygatta, hogy sógorával a békekötés után elkövetett árulás miatt volt kénytelen így elbánni.[106] Valószínűleg sugalmazott történeti följegyzések sokat tudnak beszélni róla, mily gyanús magaviseletet tanusított a herczeg a király táborában való tartózkodása alatt, hogy egyszer szökni is próbált, Anjou Jánossal váltott s kézre kerűlt levelei is tanusították árulását.[107] Ferrante eljárása igazolására szívesen hivatkozott arra is, hogy sógora hűbéreinek birtokbavétele a herczegné beleegyezésével ment végbe, hogy ennek elnyomott jobbágyai alig várták, hogy urat cseréljenek s hogy mikor nehány évvel később Marzano neje meghalt, a király, leányait saját családja körébe fogadta s őket kiházasította.[108] Nagyra volt vele Ferrante, hogy bebörtönözött ellenfele megöletésének gondolatát elutasította magától s mint mondják, e nemes elhatározása emlékére alapította a hermelinrendet, e fölírással: «Malo mori, quam foedari!»[109]

Azonban a Ferrante bosszújának mértéke, úgy látszik, még ezzel sem telt be. Nem atyjával egyidejűleg, hanem később, börtönbe csukatta Marino Marzano fiát is, Gian-Battistát, a Beatrix vőlegényét; talán épen azért, hogy a formai házasságkötés alapján támasztható igényeitől megszabadúljon. A tény körülményeire az egykorú feljegyzések nem vetnek elegendő világot, de maga a tény kétségtelen s elfogadható ok rá – egy öt éves gyermeknél – alig képzelhető. Tudva van az is, hogy Gian-Battista Marzano csak akkor szabadúlt ki – idő előtt megőszűlve – börtönéből, mikor 1495-ben VIII. Károly franczia király bevette Nápolyt.[110] Elképzelhető, milyen hatással volt Beatrixnak, mint gyermekleánynak, majd hajadonnak kedélyére az, hogy neki hozzá kellett szoknia annak a tudatához, hogy ott, hol ő jólétben, fényben, örömben éli napjait, ugyanannak a királyi palotának földalatti rejtekeiben szenvedi ártatlanúl a reménytelen rabság minden iszonyait az, ki egyszer jogosítva volt benne jövő élettársát láthatni.

A királynak most már érdekében állott a megtért pártütőket jóakaró szándékai iránt megnyugtatni; Sforza közbenjárására szabadon bocsátotta tehát Caldorát és valószínűleg a királyné kérésére kegyelméről biztosította Sora herczegét.[111] Még csak Jacopo Piccinino gróf volt hátra, kinek gyanuját legnehezebb volt eloszlatnia s a kit legjobban szeretett volna közelébe édesgetni, – hogy mi czélból, azt a következmények megmutatták.

Ez a condottiere, kit az Abruzzók alkirályává nevezett ki Ferrante, a ki azonban csakhamar tapasztalni volt kénytelen, hogy szerződésileg biztosított évdíjának behajtása mennyi nehézséggel jár, el volt telve ösztönszerű bizalmatlansággal a király iránt, azonban szívesen követte a milánói herczeg, az öreg Francesco Sforza hívását, ki a rendes ütőkártyát játszotta ki ellenében, Drusiana nevű természetes leányát ajánlván föl neki feleségül.[112] A gróf Milanóba ment s a következő évben – mint a Sforza veje, teljes biztonságban vélvén magát, – ellátogatott Nápolyba is, a hol minden kitelhető tisztelettel és ünnepélyességgel fogadták, Ferrante megölelte s megvendégelte őt, kincseit is megmutatta neki a Castel Nuovóban, végül pedig lánczra verette és tömlöczbe záratta; valószínű, hogy a milanói herczeg kezdettől fogva összejátszott vele. Piccininót kevéssel később halva találták börtönében; a hivatalos magyarázat szerint az ablakba kapaszkodván föl, hogy a nagy ágyúzással a kikötőbe érkező hajókat lássa, egyensúlyát vesztve lezuhant és nyakát törte; Muratori azonban kedélyesen megjegyzi, hogy «alighanem egy kicsit segítettek neki meghalni».[113]

Miután ebben az időben az Anjou-párt utolsó mentsvárai: Ischia vára és a Castello dell’Ovo is megadták magukat, Nápolyt kivilágították az öröm jeléül s a város visszhangzott a diadalünnepélyek zajától, a királyné pedig hálaimákat mondott az összes templomokban.[114]

Az 1464-ik év szeptember havában a pápai trónon változás állott be. II. Pius szerencsétlen keresztes hadjáratának előkészületei közepett, Anconában, a hol már hajóra kellett volna szállnia, hogy a törökök ellen indúljon, meghalt s a szent collegium Pietro Barbo velenczei származású bíbornokot választotta meg utódjává II. Pál néven. Az új pápa is fölkarolta a kereszténység védelmének ügyét, melyet a törökök fenyegető terjeszkedése mindinkább szükségessé tett s a nápolyi királyra – ki még atyja e czélra szánt hagyományának is csak egy részét fizette le – 80.000 arany évi hozzájárulást vetett ki; a király, ki most már trónján biztonságban látta magát, s az előbbi pápa támogatásáért nem érezte magát az újnak lekötelezve, e hozzájárulás fejében hűbéri adója elengedését kérte s ez megtagadtatván, fenyegetőleg lépett föl, a mi folytonos surlódásokat idézett elő a római s nápolyi udvar között.[115]


14. AVERSA VÁRA.[116]

Mintha érezte volna, hogy élete legfontosabb hivatását immár betöltötte, Isabella királyné, kevéssel a férje elleni lázadás teljes megszünte után, elköltözött az életből. Már 1464 szeptemberében súlyos, majdnem reménytelen betegségbe esett,[117] mely teljesen lesorvasztotta, s melyet állítólag az mérgesített el, hogy szeméremből baját az orvosok előtt föltárni nem akarta.[118] 1465 márczius 30-ikán, midőn elsőszülött fia épen nősülni készült s másodszülött fia, Federigo, Rómában s Milanóban járt, hogy bátyja mátkáját hozza haza, meghalt Nápolyban, még csak 41 éves korában, vallásosan a mint élt, siratva mindenkitől, mert – mint Pontano mondja, – «mindenki, de különösen a jók, hosszú életet kívántak volna neki». Mondják, hogy halála után egy rejtegetett szelenczében, melyről azt hitték, hogy a királyné drágaságait tartalmazza, ciliciumot és flagellumot találtak – a vallásos önsanyargatás eszközeit. Nagy pompával temették el abban a Péter vértanuról nevezett nápolyi templomban, melyet 8000 aranyra menő költséggel állíttatott helyre végéveiben, s a hol ferreri Szent Vincze oltárképe alatt egy németalföldi festő örökíthette meg a jámbor királyné alakját, a mint leányaival, Eleonórával és Beatrix-szal magánkápolnájában ájtatoskodik.[119] Temetkező helyét eredetileg Domenico di Luca jelölte meg síremlékkel, de a templomnak 1561-ben történt megrongálódása következtében hamvai közös sírba kerültek nagybátyjával, az I. Alfonso testvérével, a hősi halállal kimúlt Pietro d’Aragonával.[120]

Hogy Beatrix kegyeletesen őrizte egész életén át korán elhúnyt anyja emlékét, azt azzal is bizonyította, hogy már özvegy korában, Magyarországon rendelkezést tett anyja lelki üdvéért hetenkint olvasandó misék iránt.[121] A gyermekleány lelki fejlődésére anyjának befolyása két irányban látszott tartósan érvényesülni: a buzgó vallásosságban, és abban a szenvedélyes erélyben és makacs kitartásban, melyet – mint látni fogjuk, – jó és rossz elhatározásainak végrehajtásában mindenkor tanusított.

II.



(1465-1473.) Beatrix 8 éves korától anyátlan; atyjának jelleme, testvérei, különösen Alfonso és Eleonora, Alfonso trónörökös házassága Ippolita Sforzával. Francesco Sforza halála; az ifjú Lorenzo de’ Medici látogatása Nápolyban. Beatrix nevelése, tanítója, tanulmányai; az Aragoniaiak udvara és Nápoly az ő korában. Ferrante barátságtalan viszonyai II. Pál pápával; ez utóbbit csakhamar IV. Sixtus váltja föl; Negroponténak a törökök hatalmába esése egyezségre és fegyverkezésre készteti az olaszországi hatalmakat; Ferrante is egyezségre lép az új pápával.

Ily mozgalmas első gyermekévek után Beatrix alig nyolcz éves korában megfosztva látta magát nemes tulajdonokkal megáldott anyjától. Hogy lelki és szellemi fejlődésére ezentúl kik gyakoroltak befolyást, arra csak a külső körülményekből vonhatunk következtetést. Mostohát nem kapott, mert Ferrante király, ki első neje halálakor negyvenkét éves volt,[122] addig meg nem nősült másodszor, míg mindkét törvényes leányát férjhez nem adta. Miután a királyi ház számadási naplója ebben az időben Beatrixot mindig többi testvéreivel együtt említi, semmi okunk sincs hinni, hogy soká maradt volna Aversában nagynénjénél, a bebörtönzött sessai herczeg nejénél, ellenkezőleg minden jel arra mutat, hogy atyja a politikai okokból létrejött gyermekmátkaságot közte és a pártütő herczeg fia között a tények által meghaladottnak tekintette,[123] s e leányát is saját udvaránál tartotta és neveltette.

Erről a nevelésről, – melyet később hiteles adatokkal is megvilágítunk, – s általán a Beatrix leánykori életéről oly vonzó képet fest Bonfin,[124] hogy azt, bár aligha alapúl közvetetlen értesülésen, már csak mint korjellemzőt s mint fejedelmi családok akkori leánynevelésének valószínű ideálképét, figyelmünkre kell méltatnunk. «Angyalinak látszott akkori életem, – így szól a költött párbeszédben maga Beatrix – mert testem ápolásán kívül minden időmet magasztos tanulmányoknak szánhattam. Hajnalkor keltem föl s a nap első szakát az istentiszteletnek szenteltem; sűrű ájtatoskodásom alatt elmém soha el nem kalandozott, vágyam másfelé el nem vont. Eleget téve Istennek, a különböző tudományok mestereinek tanítását fogadtam, a miben társaim voltak fivéreim, kiknek vitatkozása a leczke után is fejlesztette szellemünket. Azután jó atyánk üdvözlésére siettünk, kit jelenlétünk s beszédünk fölvidított. Majd nevelőnőm tisztes asszonyi vezetése mellett a kelmeszövő- és festőműhelyeket néztem meg; de már kilencz órakor újra hozzáültem a szorgos tanuláshoz, vagy tudós és vallásos beszédek hallgatásával üdítettem lelkemet s testemet. Következett ismét az ájtatoskodás és szentkönyvek olvasása, melyre a nap legnagyobb részét fordítottam; utána kis séta az oszlopos csarnokban vagy az üde bájú kertekben, a hol helyenkint szentképeket állíttatott föl atyám, hogy elménket mindenütt az Istenre is irányozzuk. Leszállván az est, ismét az áhítat sohasem szűnő szent kötelessége hívott. Vacsora után sem hiányzott az erkölcsös olvasmány vagy a hasznos társalgás, s íme az álmot nem kellett hívni: váratlanúl szállott meg és így a nyájas napot békés éjjel végeztem.«

Maga a király a valóságban közvetetlen személyes befolyást gyermekei s különösen leányai nevelésére aligha gyakorolhatott; habár a következő évek a megelőzőkhöz hasonlítva viszonylag nyugodtaknak, legalább is kevésbé válságosaknak és háborúsaknak mondhatók, Ferrantét kormányzati teendőin kívül már szenvedélyes hajlama a katonaélet, a lótenyésztés és vadászat iránt is szükségkép megakadályozta abban, hogy gyermekeinek – különösen serdületlen leánygyermekének – sok időt és figyelmet szenteljen s velök sokat érintkezzék.[125] Meglevő levelezései tanúsítják, mennyiszer változtatta tartózkodási helyét s mennyit időzött oly helyeken, hová családja alig kísérhette el;[126] már tizenhárom külömböző helyen levő ménesének és lóidomítótelepének éjjel-nappal való szemmeltartása[127] is sok utazgatást igényelt. De hogy ennek a kora uralkodói közül sok tekintetben kiváló királynak, sötét és visszataszító jellemvonásai mellett mindenesetre erőteljes egyénisége kortársai között főkép hozzátartozóit vonta a maga szellemi hatása körébe, ahhoz kétely alig férhet.

Ferrante király külseje, különösen későbbi éveiben, kevéssé hasonlított az I. Alfonso mindvégig nemes alakjához;[128] testalkata a haladó korral mindinkább zömök, tagbaszakadt lett; életrajz-írói középnagyságúnak, nagyfejűnek s nagy testi erejűnek mondják, e mellett különösen jártasnak és ügyesnek a fegyverforgatásban s lóidomításban.[129] Már uralkodásának első évei is igazolják, hogy benne nem csekély becsű fejedelmi tulajdonok egyesűltek:[130] fáradhatatlan tetterő, bátor és gyors elhatározás, szívós kitartás és politikai éleslátás képessé tették őt a legkétségbeejtőbb helyzetek fölött való diadalmaskodásra; nem ok nélkül mondja róla Machiavelli, hogy a maga idejében a legbölcsebb fejedelemnek tartották.[131] Értett ahhoz is, hogy magát kiváló emberekkel környezze s azok szolgálatait okosan értékesítse; hosszú időn át főminisztere s egyúttal történetírója, Giovanio Pontano korának egyik legjelesebb latin írója és tudósa is volt s így könnyen érthető, hogy a nápolyi király diplomatiai jegyzékeinek némelyike még abban a minden téren formai tökélyre törekvő korban is kitűnik úgy politikai dialektika, mint művészi írásmodor tekintetében.[132] Némelyik történetíró a király bőkezűségét, jótékonyságát is dícséri, érdeklődését a nép bajai iránt,[133] s hogy könyvtárára, írókra, művészeti alkotásokra, sőt műipari és tengeri kereskedelmi vállalkozásokra is szívesen áldozott, tudva van.


15. I. FERRANTE FIATALKORI MELLSZOBRA.
Francesco Laurana műve.[134]


Ámde mind e jó tulajdonai az elfajúlás hajlamában szenvedtek: királyi pompaszeretete és nagylelkű ajándékozó kedve esztelen tékozlásra is csábította, rábeszélő képessége, megnyerő modora többnyire csak arra szolgált, hogy az embereket megtéveszsze, s tőrbe csalja,[135] híveit gyakran csak azért tette gazdagokká, hogy idővel kölcsön vagy ajándék czímén megzsarolhassa, vagy valami ürügy alatt megfosztván őket szabadságuktól, sőt életüktől, vagyonukra egészen rátehesse kezét.[136] Egyrészt rákényszerített, másrészt nyugtalan tetterejétől fölidézett harczok és vállalkozások szoktatták rá, hogy az anyagi eszközök előteremtésében eszélyt, kíméletet, sőt tisztességet se ismerjen. A hivatalok és egyházi javadalmak árúba bocsátása, egyeseknek és egyházi testületeknek mindenféle ürügyek alatt való megzsarolása napirenden volt; az összes kereskedelmet egyedárúképen egy minisztere, Francesco Coppola, sarnói gróf kezében összpontosította; mesterséges árúhiányt idézve elő különösen gabonában és olajban, az árakat szertelenül fölverte s ily módon nyerészkedett; nyerészkedésének részesét, Coppolát pedig utóbb a bárók összeesküvésében való részesség czímén elfogatta és kivégeztette. A hitszegést sokakkal szemben megtorlásképen követte csak el, az igaz, de benne minden ellenfelénél nagyobb mesternek bizonyúlt; szinte megfoghatatlan, hogy annyi elrettentő példa után mégis mindegyik áldozata jóhiszeműen belément a neki vetett hálóba.[137] A kegyetlenség vádjával jogosan sujtják Ferrantét Olaszország legkomolyabb és leglelkiismeretesebb történetírói,[138] s ez alól a vád alól nem menthetjük őt fel azért, mert az ellenfelek, kikkel kegyetlenségét éreztette, gyakran még nálánál is zsarnokabb kényuraknak bizonyúltak.[139] De viszont talán nem szükséges teljes mértékben hitelt adnunk azoknak az egykorú közléseknek, melyek szerint a kegyetlenkedésben kéjelgett, foglyainak a haláltól való rettegésében gyönyörködött,[140] megöletésök után pedig őket életökben viselt ruháikban kitömött állatok módjára szobáiban fölállíttatta volna;[141] ily beteges perversitásokat nehéz a Ferrante erőteljes, mindenben a gyakorlati, a célszerű és hasznos felé hajló természetével összeegyeztetnünk.


16. OKMÁNY-HASONMÁS FERRANTE KIRÁLY ÉS ANT. PETRUCCI TITKÁR NÉVALÁÍRÁSÁVAL.[142]


A renaissancekori Olaszország sajátos erkölcsi légkörét félreismeri az is, ki az oly jellemeket, minő a Beatrix édes atyja volt, teljesen képteleneknek tartja még a baráti és családi élet körében is a gyöngédebb érzelmekre.[143] Az olasz renassainceban a művészet csodálatos virágzását főkép az magyarázza meg, hogy akkor az emberi élet és tevékenység minden körében valóságos művészi szellem, felfogás uralkodott; különösen a politikában.[144] Valamely nagy politikai czélt elérni annál művészibb feladat volt az olasz renaissance államférfiai szemében, minél nagyobbak voltak a leküzdendő akadályok, minél koczkázatosabbak a választandó eszközök, minél nagyobb fölényt igényelt a siker nemcsak előrelátásban és elszántságban, hanem ravaszságban és könyörtelenségben is. Ebből következett minden egyéb szempontnak alárendelése a politikai siker egyedül érvényes szempontja alá, s a politika eszmekörében való teljes színvakság a cselekedetek erkölcsi oldalával szemben. Avval a léleknyugalommal, a melylyel a képíró festőtábláján a kitűzött tárgy és az elérendő művészi hatás követelményei szerint választ világos vagy sötét színeket, választottak az olaszországi renaissance politikusai egyedül a czélszerűség útmutatása szerint erkölcsileg nemes vagy gyalázatos eszközöket. Valóban egy neme az öntudatlanságnak nyilatkozott meg ebben s az iszonyú szakadás politika és morál között csak akkor tűnt szembe, mikor Machiavelli azt, a mit az ő mintaképei évtizedek óta hidegvérrel követtek el, ugyanoly hidegvérrel foglalta tantételekbe.


17. I. FERRANTE NÁPOLYI KIRÁLY ARANY PÉNZEI.[145]


Ferrante alakjának rettenetes oldalai akkor váltak legszembeötlőbbekké, mikor, már hajlottabb korában az uralkodást mintegy megosztotta fiával, Alfonso calabriai herczeggel s mindinkább az ő befolyása alá került; kormányzata első éveiben, úgy látszik, nejének jótékony befolyásától sem zárkózott el egészen, s azután még egy ideig Alfonsónak fiatalságára való tekintettel kevesebb beavatkozást engedett. A calabriai herczeg, Beatrix legidősebb testvére, atyjának csak rossz tulajdonait látszott örökölni, kormányzati képességei és szívós elszántsága nélkül. Egyik szemének hibája miatt «il guercio»-nak, a kancsalnak nevezte őt a nép, melynek körében, úgy látszik, soha kedveltségnek nem örvendett, akkor sem, mikor későbbi hadi tényeiért az udvari költők egekig magasztalták.[146] Gonoszságait – ellentétben atyjával – bizonyos cynikus nyíltsággal követte el és sokkal inkább volt kéjencz is, mint Ferrante. Később, mikor fékezhetetlen háborús hajlamával egész Itáliát lángba borította, s hitszegéseivel és kegyetlenkedéseivel kortársai utálatát vonta magára,[147] alakja valóban úgy tűnik föl, mint a «Cesare Borgia előhírnöke».[148]

Beatrix későbbi élete egy oly vonást mutat, mely határozottan rávall az Alfonsóval való lelki rokonságra; ez azonban nem ellenszenves vonás, a minthogy általán a calabriai herczeg gyűlöletes szerepe inkább a nővérei férjhezmenetele utáni időkben kezdődik. A krónikások följegyezték róla, hogy betegségében épúgy mint nagyatyja, I. Alfonso, szívesen keresett üdülést költők szavalatában, vígjátékok előadásában s bohóczok mókáiban;[149] a gyöngélkedés óráinak ily elszórakoztatásával fogunk majd Beatrixnál is, mint királynőnél találkozni. Őt egyébiránt a költészet iránti hajlamban másik testvérbátyja, Federigo is megerősíthette, kiről tudjuk, hogy már 13 éves korában ismerkedett meg a fiatal Lorenzo de’ Medicivel, ki számára költeményeket íratott le egy kötetbe s ahhoz maga szerkesztett előszót;[150] Federigo később mint király is a költők lelkes barátjának bizonyúlt.

Alfonso trónörökös a művészetek pártolójaként is szeretett föltűnni s magát Firenze neveltjének vallotta.[151] Az álarczkészítőből lett modenai szobrász, Guido Mazzoni, ki a maga többnyire színezett, kissé lárvaszerű arczokat mutató, de szenvedélyes kifejezéseikkel és mozdulataikkal megragadó szoborcsoportjai által a népies plasztika egy nemének megindítója lett s kit Alfonso már trónörökös korában is szívesen foglalkoztatott, a nápolyi Montoliveto-templomban egy a holt Krisztust sirató csoportozatot alkotott terracottából, mely ma is látható s melynek alakjai kétségtelenül képmások. Az előtérben térdeplő két korosabb férfiút, kik közül az egyik Nicodemust, a másik arithmiai Józsefet személyesíti, legtöbben Giovanno Pontano, az államférfiú és tudós író s Sannazzaro, a pásztor-elégiák és satyrák költője képmásának tartják, kiknek jellemei, életök és munkáik sajátságosan ellenkeznek az áhítatos elragadtatással, melyben őket a művész itt föltüntette.[152] A Pontano alakja mellett egy hosszú hajfürtű, szép ifjút látunk, meghajolva és ájtatoskodva; ez a hasonlatosság szerint valószínűleg Alfonso, kinek megrendelésére készült e mű s kit e szobra nyilván fiatalabb korában ábrázol, mint a minőben az elkészítés idejében volt.[153] Hogy ő a maga alakját itt e szent tárgyú ábrázolásba helyeztette belé, annak magyarázata a szokáson kívül az olivetán – vagyis fehér benczés – barátok s kolostoruk iránti előszeretetében keresendő inkább, mintsem mélyebb vallásos érzületben, mert ilyet csak élete legvégén tanusított.[154]


18. ALFONSO CALABRIAI HERCZEG ARCZKÉPE A CAPPELLA SIXTINÁNAK A «KULCSÁTADÁS»-T ÁBRÁZOLÓ KÉPÉN. (Peruginotól vagy Luca Signorellitől.)[155]


Aligha tévedünk, ha a királyi család tagjai között a Beatrix lelki életének fejlődésében anyja halála után legnagyobb befolyást idősebb nővérének, Eleonórának tulajdonítunk. Ez is ugyan még csak tizenötéves volt ebben az időben, de mégis hét évvel idősebb Beatrixnál, kivel mindig együtt volt, s bár leánykori lényének egyéni vonásait az egykorú följegyzések conventionalis magasztalásaiból alig lehet kihüvelyeznünk, tudjuk azt, hogy Eleonóra később, mint ferrarai herczegnő nagyon okos, ép oly megfontolt mint bátor s családanyai szerepét komolyan betöltő asszonynak bizonyúlt, és tudjuk későbbi sűrű levelezésökből, hogy Beatrix nővére iránt nemcsak határtalan bizalmat és ragaszkodást, de oly tiszteletet és szolgálatkészséget is tanusított mindig, minőt az iránt szoktunk érezni, kinek tekintélyét már gyermekkorunkban elismertük. Hiszen abban az időben, mikor Magyarország hatalmas királynője volt, befolyása javarészét a nővére családjának boldogítására fordította, mikor pedig már özvegységének sanyarúságai ránehezedtek, leveleiben nénjéhez «mint egy leány édes anyjához» fordúlt panaszaival és kéréseivel.[156]


19. GUIDO MAZZONI «LAMENTATIO»-CSOPORTJA A NÁPOLYI MONTOLIVETO-TEMPLOMBAN.[157]


A nápolyi királynénak, családjára oly súlyos veszteséget hárító halála Federigo herczeget, ki akkor 13 éves volt, nem akadályozta abban, hogy folytassa útját Milano felé, nem kevesebb mint hatszáz lovasból álló fényes kíséretével. Miután Rómában hódolatát mutatta be az új pápának s ettől Laetare vasárnapján az arany-rózsa adományozásának kitüntetésében részesült,[158] tovább utazott toscanai területre, hol az ifjú Lorenzo de’ Medici jött, atyja küldetésében eléje. Firenzébe már – a közbejött gyászeset miatt, – a herczeg egész kíséretével gyászruhában vonúlt be.[159] A gyász azonban nem tarthatott sokáig; a királyi ház pénztári naplójának tanusága szerint már két hónappal a királyné halála után egy hátrahagyott arany nyaklánczát alakították át leánya, Beatrix használatára,[160] s már ugyanazon év nyarán és őszén külömböző, nemcsak violaszín, hanem zöld s egyéb színű, sőt aranybrokát ruhákat és arany fejéket készítenek Eleonóra és Beatrix herczegnők számára.[161]

A trónörökös lakodalma sem szenvedett halasztást. Szeptember 14-ikén, épen egy napfogyatkozás napján érkezett meg az ara, Ippolita Sforza, leendő sógora Federigo s testvérei Filippo Maria és Sforza Maria társaságában és kísérve «kiváló és előkelő uraktól és hölgyektől, herczegektől, grófoktól, báróktól és más nagyságos uraktól, úgyszintén mindkét nembeli katonáktól»,[162] mint egy egykorú krónikás följegyezte. A király maga, a főuraktól környezve, eléje ment egy mérföldnyire Aversa felé s a bevonulás trombitaharsogás, taraczkdurrogás, zene és a nép örömujjongása közt ment végbe. A tizenöt napra terjedő nászünnepélyek sorában olyan bajvívás fordúlt elő, ahol férfiak nőkkel – bizonynyal az Ippolita társaságában érkezett amazonokkal – törtek lándzsát s a király személyes döntése szerint a nők lettek egytől-egyig győztesek.[163]

Az Aragoniai ház és hű barátja, Francesco Sforza között még I. Alfonso idejében kettős házassági összeköttetés volt tervben: Ferranta calabriai herczeg – utóbb király – elsőszülött fiát Alfonsót, Sforza leányával Ippolitával, legidősb leányát Eleonórát pedig a milanói herczeg fiával Sforza Mariával[164] kívánták összeházasítani. A most leírt nászünnepélyek sorában mindkét házasságnak meg kellett köttetnie, de csak az Alfonso és Ippolita közöttinek véglegesen, a Sforza Maria és Eleonóra közöttit egyelőre – valószínűleg mindkettőnek fiatalságára való tekintettel – csak szertartásszerűen kötötték meg, a tényleges egybekelést későbbre halasztották s az – mint látni fogjuk – soha létre nem jött. Ugyanez alkalommal kellett az ifjú Sforza Mariának atyja nevében s mintegy annak szolgálatai fejében a nápolyi királytól Bari herczegségét birtokba vennie. Az e megegyezések végrehajtását czélzó ünnepélyes cselekmények legnagyobb része a Castello Nuovo nagy termében folyt le, melyet erre a célra istentiszteletre is fölszereltek s a hosszan elhúzódott szertartásokról – melyekben Bartolommeo Roverella ravennai bíbornokérsek is részt vett, – a két fiatal Sforza részletesen beszámolt anyjának írt levelében,[165] megemlítvén benne a nyolcéves Beatrix herczegnő jelenlétét is, ki nénjével és leendő sógornőjével Ippolitával együtt térdelt az oltár jobboldalán s járúlt azután kézcsókra atyjához, a királyhoz.

A milanói herczegkisasszony egybekelése a nápolyi trónörökössel annál nagyobb vívmánynak tűnhetett föl a nápolyiak előtt, mert tudva volt, hogy a franczia király mindent elkövetett, hogy Sforzát szándékában megtántorítsa s leánya kezét a trónkövetelő Anjou René fia, János számára nyerje el.[166] Ippolitának azonban kevéssel előbb más kérője is volt: Mátyás, a magyar király; ez özvegységre jutván, talán a Sforzák és Hunyadiak hatalmas katonanemzetségének fölemelkedésében nyilvánuló hasonlatosságból merítette azt a gondolatot, hogy új aráját a milanói uralkodóházban keresse. Velencze áskálódása okozta, hogy a nagy titokban folytatott tárgyalások meghiúsultak, s most íme az, kit ő szemelt ki arájának, annak a fejedelmi családnak a kötelékébe lépett, melyből egy évtizeddel később a Mátyás hitvese kerűlt ki.[167]


A SFORZÁK LESZÁRMAZÁSI TÁBLÁJA.[168]

Ippolita Sforza, a Beatrix új s nálánál 11 évvel idősebb sógornője, nagy műveltségű, sőt tudós hajlamú nő volt, Laskaris görög tudós neveltje, ki görög grammatikáját is neki ajánlotta.[169] Szépségét és megnyerő modorát is talán nem ok nélkül dicsérik életrajzírói,[170] azt is följegyezvén, mennyire vallásos volt és mily jótevője a szegényeknek, mily jártas a mezőgazdaságban s mindenféle ismeretekben, mily szellemes a társalgásban, sőt azt is, mily kecses mozdulattal játszott keztyűjével, mialatt kihallgatásokat adott. Ippolitának kétségkívül nagy szerep jutott Nápolyban, mert – bár a trónörökös a Castel-Capuanóban székelt, nem a királyi várban – neje volt az egyetlen asszony a királyi családban s oly fejedelmi házból jövén, mely szintén választékos előkelőségéről, fényűzéséről és műszeretetéről volt ismeretes s mely a mellett Olaszország éjszaki szélén sűrű érintkezésben állott a francziákkal és németekkel, valószínűleg új elemeket is vegyített a nápolyi udvar életébe és szokásaiba.

A gyászt oly gyorsan követő nász a király családjában nem is csak a trónörökös házasságára szorítkozott: Don Enrico, Ferrante első törvénytelen fia Diana Guardatótól, kit törvénytelen származása ellenére Alfonso herczeg s a többi testvérek is különösen szerettek, ugyanez évben vette nőül Polissenát, Cotrone marchese leányát, kitől született fia Luigi szerepelt utóbb – előhaladott korban papi pályára lépvén, – mint Cardinale d’ Aragona.[171]

A földrengést, mely a következett télen Nápolyban és vidékén inkább rémületet, mint károkat okozott, s melynek leírását magáról Ippolita herczegnőről bírjuk, anyjához intézett levelében,[172] könnyű volt ismét gyászos események előhírnökeül tekinteni, mert kevéssel utána, 1466 márcziusában meghalt Francesco Sforza 64 éves korában, s az ő halála nemcsak Nápoly leendő királynőjének gyászát jelentette, hanem következményeiben, utódai hibái által oly bonyodalmak előidézője lett, melyek az egész olasz földnek, de leginkább a nápolyi királyságnak válságát hozták magukkal.

Még ugyanazon év szeptemberében nevezetes látogatója volt a nápolyi udvarnak. Piero de’ Medici, Firenze koronátlan ura küldte oda akkor 18 éves fiát, a később oly nagy hírűvé lett Lorenzót, hogy a megelőző évben közte s Federigo herczeg között szövődött barátság révén erősítse meg a nápolyi királyt a Mediciek iránti hajlamában. A nagyeszű s vonzó modorú ifjú kitűnő benyomást tett az egész udvarra, melyben kétségkívül megismerkedett a kilenczéves Beatrix-szal is, kinek élete egy fontos mozzanatában kellett neki nehány évvel később közbenjáróként szerepelnie.[173]

A legközelebbi esemény a nápolyi királyi ház életében a trónörökös első fiának megszületése volt, ki a keresztségben nagyatyja nevét kapta s megkülönböztetésül és talán közkedveltsége jeleképen is a kicsinyítő Ferrandino néven lett ismeretessé.[174]

A királyi ház pénztári naplójának tanúsága szerint már 1465-ben, tehát 8 éves korában kezdte meg Beatrix grammatikai tanulmányait,[175] de csak két évvel később az 1467. év tavaszán, találkozunk először nevelője nevével, ki mellette marad egész tizenhétéves koráig; Abbate Antonio de Sarcellis a neve,[176] s eleinte mint «maestro di grammatica», majd mint «maestro di rettorica», végül egyszerűen mint «maestro della illustrissima donna Beatrice» szerepel s mindvégig havi hat ducato fizetést élvez. Abbate Antonio egyéniségéről közelebbi adataink nincsenek; csupán valószínűnek tarthatjuk, hogy a nápolyi Carmine Maggiore conventjét bíró Carmelita-rendnek provinciálisa volt.[177]


20. LORENZO DE’ MEDICI FIATALKORI MELLSZOBRA.[178]


Az oktatásnak, melyben Beatrix részesült, irányára az olaszországi renaissance nőnevelésének általános jellegén kívül a részére beszerzett könyvekre vonatkozó adatokból is biztos következtetést vonhatunk. Ezekből láthatjuk, hogy már 10 éves korában megkapja Cicero «De Senectute» czímű művét, pergamentre írva.[179] Akkor természetesen még nyomtatott könyv ritka volt, Beatrix 16 éves korában kapta az elsőt; a kéziratokat úgy látszik többnyire a királynak e czélra alkalmazott másolói állították elő,[180] s tekintve, hogy tankönyvekül szolgáltak, eléggé drágáknak mondhatók,[181] ép úgy mint a kis herczegnő részére beszerzett, pergamentből való tanulmányfüzetek.[182] Cicero különösen nagy szerepet vitt a Beatrix tanulmányaiban; a «De Senectute» mellett a «De Officiis» és «Epistolarum liber» is előfordúl a számára beszerzett könyvek között és természetesen Vergilius, a kinek az olasz renaissanceben általán és Nápolyban különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak. Az oktatás tehát kétségkívül a humaniórák körében mozgott s főkép a latin classikusok munkáin alapúlt; ez felelt meg a nőnevelés amaz elveinek, melyeket az olasz renaissance az előkelő házak leányainál megvalósított, szellemi műveltség tekintetében lehetőleg egyenlő színvonalra igyekezvén azokat emelni férjeikkel, sőt nem is csodálhatjuk, hogy ezek sok esetben tovább haladtak a régi classikusok ismeretében, s a latin stilistikában mint férfi kortársaik, a kiket a katonai nevelés igényei rendesen korábban elszólítottak a könyvek mellől.[183] Szellemes társalgást folytatni s abban minél nagyobb ismeretét árúlni el a classikusoknak: ezt tekintették akkor a női műveltség ideáljának is, a melynek, – mint látni fogjuk – kortársai tanusága szerint Beatrix is megfelelt.[184] Különös elismeréssel emlékeztek meg akkoriban az oly nőkről, ha még alkalomadtán egy választékos latin beszéd elmondására is képesek voltak; így följegyezték Ippolita Sforzáról, a Beatrix sógornőjéről, hogy a mantuai congressus alkalmával mint 14 éves leány szép latin beszédet intézett II. Pius pápához, melyről egy jelenlevő bíbornok elragadtatással jegyezte meg, hogy «istennő sem beszélhetett volna jobban»;[185] ugyanő Milanóban is azon időtájt buzdító beszédet tartott a keresztes háború mellett;[186] Firenzében, a Lorenzo idejében igen sok nő volt ismeretes mint jeles latin és görög versek szerzője.[187] Hogy Beatrix is folyékony latin beszéddel és idézetekkel tündökölt később Magyarországon, azt tudjuk;[188] rá nézve a latin nyelv ismerete, melyet zsenge leánykori tanulmányainak köszönhetett, határozottan gyakorlati fontosságúvá is vált, mert oly országba került mint királyné, a hol – míg csak valamennyire meg nem tanúlt magyarúl, – kétségkívül a latin nyelv volt érintkezésének főeszköze, valószínűleg még férjével szemben is.

Beatrix tehát olvashatta Vergiliust, a kinek regeszerű sírját őrizte Nápoly, és művei olvasásánál ifjú képzelete a mythos legcsodásabb, legvonzóbb alakjaival népesíthette be a «dulcissima Partenopé»-t, azt a természet minden bájával megáldott világot, mely szemei előtt elterűlt. A Castello Nuovóban még mostani kaszárnyai sivárságában is találhatók a tenger felőli oldalon félig elrejtett erkélyfülkék, melyekből elragadó kilátás nyílik a szemben emelkedő Vesuvra, a sorrentoi félsziget, a Posilipo, középen Capri álomképszerű körvonalaira s a fehér vitorláktól tarkított azurkék tengersíkra; itt szőhette Beatrix is leánykori ábrándjait. A szép Vesuvio akkoriban nagyon csöndes hegy volt, mert azok az évek beléestek a vulkán hosszú, közel ötszázéves pihenésének idejébe; még egykori pusztításait is csak a Plinius és Seneca közléseiből ismerhették a nápolyiak, minthogy Pompeji és Herculaneum romjai még fölfedezve nem voltak; azonban annál gyakoribb földrengések nyugtalanították akkortájt azt a földi paradicsomot.

Az olaszországi renaissance szellemi vívmányainak egyike a természet szépségei iránti érzék, az öntudatos természetélvezet iránti hajlam újraébredése, melyet már Petrarcánál és Aeneas Sylviusnál, sőt assisi Szent Ferencznél is megfigyelhetünk. Hogy ebben is része volt az antik irodalom hatásának, azt világosan mutatják a Pontano iratai, ki Nápoly és vidéke festésénél főkép azoknál a helyeknél időz, melyeket már a régiek kedveltek s hitregéik körébe vontak, mintha azok bájának magasabb ihletet kölcsönözne az a tudat, hogy benne már Lucullus, Cicero, Plinius és Vergil is gyönyörködtek.[189] Úgy ő, mint Sannazzaro csak a római költők bucolicái és eclogái hangján és nyelvén tudják Nápoly, Sorrento, Bajae, Cumae, Salerno szépségeit megénekelni. És ez az érzék nemcsak az irodalomban nyilatkozott meg, hanem az életben is. Számos jelét bírjuk annak, hogy az Aragoniai ház különösen értett hozzá a tartózkodás, az élet kellemeit természetélvezettel is fokozni. Ferrante nagyszerű kerteket tart fenn a Castel Nuovo szomszédságában, a tengerpartnak azon a részén, melyet most a királyi palota és kert foglal el,[190] gyakran időz Pozzuoliban, fürdőz Bagnolóban, kedvelt tartózkodási helyei közül Casal di Principe, Casale di Arnone, Nola, Calvi, Teano, Aversa, Nápoly környékének, a Campagna felicé-nek buja termésű ligeteiben, Astroni s valószínűleg az eltűnt Tripergole is a regeszerű «phlegräi mezőkön»,[191] a Pozzuoli fölötti erdős hegyek egy kihamvadt kráterében, Castel di Sangro az Abruzzók közepén, Venafro a Volturno regényes völgyében feküdtek. Még nagyobb ínyencz a környezet és természet élvezetében a fiatal Alfonso; már mint calabriai herczeg egyre-másra építi, nagyobbítja a palotákat, alakítja a myrtus és czitromfákkal, forrásokkal és fürdőkkel, lovagló- és kocsipályákkal csábító kerteket; hangulata szerint változtatja ebédje helyét, gyakran udvarával, családjával együtt a szabadban eszik, letelepedve a fűbe, a zuhogó víz mellett, a hol aztán élénk társalgás fűszerezi és hosszabbítja az idylli lakomát.[192] Mindezek a helyi és családi előzmények fejleszthették ki Beatrixban is azokat a hajlamokat, melyek később – szerencsésen találkozva Mátyás rokonérzésével, – a királyi pár számos, megcsodált magyarországi alkotásainak magyarázatát adják.


21. A CASTELLI NUOVO NÁPOLYBAN.[193]


Hogy Nápoly a Beatrix leánykorában milyen volt, arról most bizony nehéz világos fogalmat alkotnunk magunknak. Mindenesetre híre volt utczái, terei rendezett, csinos és kényelmes állapotának, mert IV. Sixtus pápa abbeli elhatározását, hogy a vaticáni városrész utczáinak kiszélesítése érdekében erélyes rendszabályokhoz nyúljon, a rómaiak általán a nápolyi király 1473-iki látogatása befolyásának tulajdonították.[194] Az Aragoniai házból való királyok sokat tettek az akkor még alig 40.000 lelket számláló város fejlesztésére, de különösen a királyi várak megerősítésére és kibővítésére. I. Alfonso alatt épült ki voltaképen a Castello Nuovo, úgyszintén a magaslaton fekvő Pizzofalcone erőd és az alatta, mintegy folytatásaképen merészen a tengerbe kinyúló Castello dell’ Ovo, melynek rendeltetése főkép az volt, hogy a katonaság benne szigorú fegyelem alatt tartatván, kicsapongásaitól a város megóva maradjon,[195] mert akkor a város csak a királyi vártól éjszakra terjedt ki, még a mostani Via di Roma vagy Toledo helye is városonkívüli terület volt. Ugyancsak Alfonso tetemesen nagyobbíttatta a kikötőgátat s lecsapoltatta a várost környező posványokat.[196] A vár sánczárkaiból fölhányt földből alkotott úgynevezett Piazza delle Correggién – máskép Piazza dell’ Incorornatán – még szintén Alfonso létesítette az első királyi istálló- és lovarda-épületet, Ferrante építette azután – nem messze amattól – a másodikat;[197] s ugyanő nagy költséggel folytatta a Molo és a kikötő kiépítésének munkálatait a hajógyártás czéljainak szem előtt tartásával is.[198] A Castello Nuovo udvarán, termeiben, templomban, védőművein és kertjein is állandóan sok építészt s egyéb művészt és mesterembert foglalkoztatott Ferrante,[199] ki ezenfölül a selyemipar meghonosítása által is sokat tett Nápoly lakosságának számbeli és vagyoni gyarapodására.[200]


NÁPOLY BEATRIX KORÁBAN.[201]
A „Napoli Nobilissima” cz. folyóiratból.

A Castello nagy udvarának nyílt lépcsőzetéről, lovagtermének erkélyéről Beatrix leánykorában gyakran láthatta, amint atyja vagy bátyja szemlét tartottak fegyvereseik fölött, láthatta a pánczélok és alabárdok csillogását, hallhatta a fölvonulás és szórakozás robaját s a csatába hívó kürtök érczszavát. Mert alig volt év, mely a hadi zajtól egészen ment maradt volna. Majd a közeli Ischia miatt voltak a tengeren összetűzések a Torellákkal,[202] majd a Nápoly iránt is ellenséges Anguillarák hatalmának megtörésében kellett a pápát megsegíteni,[203] majd viszont Sora herczegségének birtokát a pápától kidaczolni,[204] a Malatestákat Velencze, Milano és Firenze hozzájárulásával a pápai hatalom ellen támogatni, míg végre mindezeknél komolyabb harczok: a félhold hatalma terjeszkedésének visszaszorítása vette igénybe a legjobban fenyegetett nápolyi királyság fegyveres közreműködését.

Ferrante király viszonya II. Pál pápához mindvégig ellenséges maradt; bár nyílt és közvetetlen harcz nem támadt közöttük, a pápa – többnyire nem ok nélkül – minden ellene irányzott támadásban, elkezdve a Platina-féle római összeesküvésen, seregeinek Rimini melletti súlyos vereségeig s az 1470-ben végre rákényszerített békéig mindenben a nápolyi király kezét látta s elkeseredésének nyílt kifejezést is adott.[205] E tekintetben fordulatot csak a törökök elleni sürgős védekezés szüksége s azután még inkább a pápa személyében beállott változás idézett elő.

1470 nyarán terjedt el Olaszországban a hír, hogy II. Mahomet szultán seregei a görög Archipelagos legnagyobb szigetét, a velenczeiektől védett Negropontét, a hajdani Euboeát árulás segítségével elfoglalták.[206] Ez, az ozmán hatalom terjeszkedése szempontjából roppant vívmányt s a keresztény Európára nézve komoly veszélyt jelentett. Byzancz eleste óta lidércznyomásként nehezedett a törököktől való félelem közép s déli Európára, de legkivált Olaszországra. Az Apennini-félsziget ugyanis tengeren minden oldalról megtámadható lévén, itt legfenyegetőbbnek, legközelibbnek érezték a veszélyt, mert a Levantét járó velenczeieket és génuaiakat legtöbb érdek fűzte a kelethez s legtöbb értesülésök is volt az ott történtekről és mert az olasz földet elárasztó byzanczi menekültek, már csak azért is, hogy fokozzák a sorsuk iránti részvétet, megrázó részleteket tudtak mindamaz iszonyatosságokról elbeszélni, a melyek a keresztényeket a vad, fanatikus és könyörtelen törökök részéről érhetik. Könnyen érthető ennélfogva, hogy a rémhír hatása alatt az olasz hatalmak hamar elfelejtették egymás közti torzsalkodásaikat s egytől-egyig képesek voltak a közös védelem érdekében szövetkezni.

Ezt az egyetértést tettekre váltani már nem juthatott II. Pál pápának feladatúl; 1471 nyarán, még nem öreg korban, hirtelen halt meg az erőteljes férfiú s a pápai széket Francesco della Rovero bíbornok foglalta el IV. Sixtus néven, egy szegény sorsból fölemelkedett, nagytudományú férfiú, a Szent Ferencz szerzetrendjének generálisa, kiről senki sem hitte volna, hogy pápasága Itáliának egy mindvégig harczias korszakát fogja jelenteni. Elődjének tapasztalatai s a törökök elleni háború érdeke nagyon előzékenynyé tették az új pápát a nápolyi királylyal szemben. Ez magát ugyanakkor még egy másik ellenségtől is megszabadítva látván Anjou János korai halála által,[207] készségesen megígért mindent, a mit a kereszténység védelme nevében tőle követeltek, s ezenfölül még egyik törvénytelen leányát nőül adta a pápa unokaöcscséhez, Lionardo della Roveréhez, Róma praefectusához, hozományúl szánván Sora herczegségét, melynek birtoka rá nézve úgyis mindig kétes volt. Ezek fejében viszont a pápa elengedte Ferranténak éltehossziglan a fizetendő hűbért s beérte jogelismerésül egy fehér paripának évenkinti fölajánlásával,[208] sőt még jobban lekötelezendő a királyt, akkor tizenötéves fiának, Aragoniai Jánosnak, a későbbi esztergomi érseknek s már akkor pápai protonotáriusnak a monte-cassinoi apátságot s egy évvel később a salernói érsekséget adományozta.[209]


22. II. MAHOMET SZULTÁN ÉREMKÉPE.
(De Constanzo műve; A. Heyss: «Les Médailles de la Renaissance» cz. munkájából.)[210]

Most már hadba indúltak a szövetségesek a török ellen: Nápoly 24 hajót szerelt föl, a többit Velencze és a pápa szolgáltatták;[211] IV. Sixtus személyesen áldotta meg útjára flottáját, mely Oliviero Carafa bíbornok, nápolyi érsek mint tengernagy vezetése alatt elindúlván, Nápolyban is megállapodott s itt nagy ünneplés tárgya volt. Az olasz hajóraj Rhodosba indúlt s Satalia kikötőjét el is foglalta, de a Velencze és Nápoly között folytonosan megújuló surlódások megbénították működését.[212]

A királyi család életteljes törzse ezek alatt az évek alatt új hajtásokkal gyarapodott: a trónörökös-párnak 1470-ben leánya, 1472-ben pedig második fia született; a leány Isabella nevet kapott s idővel szerencsétlen nejévé lett Gian Galeazzónak, Milano törvényes herczegének; a fiú Pietro d’ Aragona, utóbb Rossano herczege, fiatalon halt meg Nápolyban, mielőtt családot alapított volna.[213]

Egy, Beatrixot ezeknél még sokkal közelebbről érdeklő esemény előkészületei is ugyanebben az időben indúltak meg: küszöbön állott egyetlen nővérének, Eleonórának férjhezmenetele Ferrara herczegéhez.

III.



(1473-1475.) Beatrix nénje, Eleonora, férjhez megy Ercole, ferrarai herczeghez; a nápolyi nászünnepélyek, a násznép pazar fogadtatása Rómában. Beatrix 16 éves korában önálló udvartartást kap; férjhezadására nézve is megindulnak a tárgyalások; atyja Filibertót, Savoya herczegét szemeli ki jegyeséűl; XI. Lajos franczia király Lorenzo Medici közvetítésével Beatrix kezét a még csak három éves trónörökös, Károly részére kéri meg; Ferrante tagadó választ ad, de a tárgyalásokat meg nem szakítja. Beatrix környezete, költekezése, adósságai; a nápolyi udvar fényűzése, kedvtelései; a vadászatok s a nők részvétele benne, különösen a sólyommal való vadászás. Színi előadások és zene az udvarnál; udvari írók és költők; a nápolyi szépirodalom ledérsége. Diomede Carafa sajátszerű, tiszteletreméltó alakja és szerepe a nápolyi udvarnál. Beatrix leánykori alakja a képzőművészetben; Francesco Laurana képmás-műveinek valószínűleg egy egész sora őt ábrázolja. Egyetlen ismert, leánykori levele; a rávonatkozó botránykrónika kétes hitelessége. Házassági tárgyalások Mátyás magyar király és az Aragoniai uralkodóház között; ezeknek első nyoma 1465-ben; akkor valószínűleg Eleonora forgott szóban; 1468-ban megújul a kisérlet s most Beatrix lép előtérbe. Az első magyar követség 1469-ben jár Nápolyban, de csak 1474-ben jön megállapodás létre; Mátyás Boroszlóban ünnepélyesen közhírré teszi eljegyzését; Beatrix 1475 nyarától kezdve magyar királynénak nevezi magát.

Az Aragoniai ház és a Modena-Ferrara fölött uralkodó Esték közötti összeköttetés már I. Alfonso idejéből származott; ő – mint említettük, – egyik természetes leányát, Máriát, 1444-ben nőül adta Leonello d’Estéhez a III. Niccolo természetes fiához; ez a házasság magtalan maradt. Leonello, ép úgy mint az uralomban őt követő, szintén törvénytelen testvére Borso, atyjok kívánságához képest, de, mint idősbek az erősebbnek jogán is megelőzték az atya fejedelmi örökében ennek törvényes elsőszülött fiát Ercolét, ki csak Borso halála után, már negyven éves korában, 1471-ben vehette át az uralmat.[214] Ezek a közbejött törvénytelen öröklések egyébiránt sem Ferrarának, sem magának Ercolénak nem váltak hátrányára, mert úgy Leonello, mint különösen Borso jeles fejedelmek voltak, ez utóbbinak sikerűlt Ferrarát és Modenát őrgrófságból herczegség fokára emelni s így törvényesebb jogú öcscse tőle tekintélyben és erőben gyarapodott uralmat örökölt.[215]

Ercole maga is jól ismert alak volt Nápolyban. Már 1444-ben Nápolyba küldték mintegy nevelésbe az I. Alfonso fényes udvarához, valószínűleg azért is, hogy az őt uralomban megelőző törvénytelen bátyjainak otthon veszélyessé ne váljék.[216] Ercole tehát úgyszólván együtt nevelkedett föl a nálánál ugyan több évvel idősebb Ferrantéval s módja volt, legalább mint gyermeket, megismerhetni már akkor leendő aráját is. Nápolyban szerették és nagyrabecsülték, különösen lovagias bátorságaért, melyet Galeazzo Pandone, venafrói gróffal szerelmi ügyből támadt bajvívása alkalmával mutatott ki, a miért őt a «félelem nélküli lovag» megtisztelő czímével ruházták föl, s Bojardo hősként énekelte meg.[217] Láttuk, hogy az előzmények ellenére Ferrante csalódott Ercoléba helyezett bizalmában; ez talán neheztelés okából, vagy mert a király ügyét veszettnek látta, Anjou Jánoshoz pártolt, s a sarnói ütközetben állítólag kevés híja volt, hogy sajátkezűleg nem ejtette foglyúl a szorongatott királyt. Ferrante azonban szívesen bocsátott meg olyanoknak, kiket megnyerni érdekében állott. Ercole a nápolyi lázadás leveretése után másfelé katonáskodott, a Mollinella melletti ütközetben sebet is kapott, mely kissé sántává tette,[218] s midőn 1471-ben uralkodó herczeggé lett, Ferrante valószínűleg maga kereste az alkalmat a kibékülésre, midőn hajdani fegyvertársának, majd ellenfelének, ki Olaszország egyik legtekintélyesebb fejedelmi trónján ült, legidősebb leánya kezét igérte oda.

Eleonóra, kinek – mint láttuk – előbb már megkötött házasságát Sforza Máriával[219] – valószínűleg pápai engedélylyel – fölbontották, akkor és különösen Olaszországban szokatlanúl sokáig maradt hajadon; huszonhárom éves volt, mikor 1473-ban egybekelését, melyben húga Beatrix, mintegy a maga jövendő férjhezmenetelének előízét érezhette, rendkívüli, részben szertelennek is mondható fénynyel megünnepelték.

Május tizenhatodikán érkezett Nápolyba Sigismondo d’Este, Ercole herczeg testvéröcscse és képviselője, nagyszámú, fényes kísérettel, melynek soraiban volt Alberto d’ Este, a herczeg természetes testvére, Ugoletto Facino követ, Lodovico Carbo, Tito di Strozza írók és Matteo Maria, Bojardo lovag, az «Orlando Innamorato» költője, az Ariosto előhírnöke, valamint számos kiváló olasz és német zenész. A király rendkívül meleg és kitüntető fogadtatásban részesítette őket a Castello Nuovo dísztermében s azután maga vezette be a küldöttséget leányához, kinek szépségét, kellemét és nyájasságát az elragadtatás hangján írták le Ercolének követei.[220] De mialatt a nyilvános nyájaskodások és fogadkozások határt nem ismertek, a király és a herczeg megbizottjai visszavonúltak s vásáros szatócsok módjára alkudoztak a herczegnőnek adandó hozomány összege fölött. Azonban bármennyit beszéltek a megajánlott összeggel elégedetlen ferraraiak a nápolyi király aranynyal telt tornyairól, s a herczeg részéről hozott áldozatokról, a nápolyiak hajthatatlanok maradtak s végre egy kis szemfényvesztésben történt a megállapodás: 80.000 aranyat tettek a szerződésbe mint a hozomány összegét, de megegyeztek az iránt, hogy a király az ékszerek és drágaságok értékének belészámításával tényleg csak 60.000-et fog adni s Ercole nem fogja követelni a hiányzó 20.000-et.[221]


23. ARAGONIAI ELEONÓRA, FERRARAI HERCZEGNÉ.
(XVI. századbeli, a modenai levéltárban őrzött kézirati codex vízfestménye után)[222]


A királyi várban történt fogadtatás után az egész díszes társaság lóra ült, köztük ötvennél több hölgy is, és kivonúltak a Castello előtt elterülő Piazza dell’ Incoronatára,[223] melyen állítólag 20.000 néző számára volt hely, hogy a menyegző nyilvános ünnepélyességeiben minél többen gyönyörködhessenek. Itt az egykorú följegyzések már megemlékeznek Beatrixról is, ki a királyi család számára készített, s bizonyára a vőlegény nevére való emlékeztetésül Hercules alakjával díszített páholyemelvényen, Eleonórával s Ippolita calabriai herczegnővel együtt a király jobbján ült s talán a tánczban is részt vett, mely sípok zenéje mellett mintegy bevezetéseül szolgált az ünnepélynek. Azután következett az ara egyházi megáldása, melyhez öltözéket cserélt, majd a házassági okmányok nyilvános kihirdetése s a nászajándékok átadása a vőlegény képviselője s a ferrarai küldöttség részéről, melyek közül Eleonórának különösen egy sötét és világos rubinokból egybefoglalt nyakékben telt gyönyörűsége. Másnap zajlott le a lovagtorna s azután a calabriai herczegnél a vendégek tiszteletére rendezett lakoma, a hol általánosan föltűnt, hogy a király, ki az utóbbi években még ünnepi alkalmaknál is sötétbarna ruhát viselt, ezúttal aranybrokát öltözékben jelent meg. Az ünnepélyek tíz napig tartottak s a királyi családból kiszakadó fiatal herczegnő megható búcsúztatásával végződtek.[224]


AZ ESTÉK LESZÁRMAZÁSI TÁBLÁJA.[225]

A mi azonban az Eleonóra és Ercole nászának különösen nagy hírt szerzett, az a Nápolyból Rómán, Sienán és Firenzén át Ferrarába utazott násznépnek római fogadtatása és ünnepeltetése volt. Ebbe kétségkívül politika is vegyült, a mennyiben IV. Sixtus pápa ezt az alkalmat is meg akarta ragadni, hogy kitüntesse a nápolyi királylyal való szövetséges és barátságos viszonyát; hanem az ünneplésnek az a neme, a mely itt tárúlt föl az örök város lakossága s az egész akkori művelt világ előtt, egészen rávall rendezőjére, a tékozlásáról és tobzódó életéről hirhedt Pietro Riario bíbornokra, a pápa unokaöcscsére, s rövid élete alatt politikai ügyekben mindenható tanácsadójára. Corio[226] és Infessura,[227] de egy levelében Eleónora maga is[228] leírták az utókor számára azt a mesés pompát, melylyel a pápai kegyencz vendégeit s különösen a nápolyi királyleányt fogadta, az aranyozott lenge fa-palotát, melylyel számukra erre az alkalomra lakóházát a Piazza de’ Santi Apostolin kibővítette, s melyet a legbecsesebb pápai szőnyegekkel, bársony- és selyemkárpitokkal, bearanyozott élő alakokkal, ugrókutakkal, drága bútorokkal, arany és ezüst edények tömegével díszített. Leírták a hat óra hosszant tartó lakomát, melynél a szolgák selyembe voltak öltözve s minden vadpecsenye, még a vaddisznó is, az állat egész alakjában jelent meg; a hol egy tálon fölhordott hegyből élő ember bújt ki s üdvözölte a vendégeket, a hol czukorneműből készült mozgó várakból és hajókból szórták a csemegét a künn ujjongó népnek, míg a vendégek szórakoztatására Olaszország legjobb színészei játszottak fölváltva mythologiai jeleneteket és a szentírásból vett mysteriumokat.


24. SIGISMONDO D’ESTE.
(Sperandio érme után.)[229]


Hogy ez a kicsapongó vendégszeretet, mely már a komolyabb kortársakat is gondolkodóba ejtette,[230] a nápolyi udvarban s különösen Beatrixnál nagy benyomást hagyott hátra, azt azért is föltételezhetjük, mert Bonfinius magyar történetében is helyet talált a ferrarai herczegnő római időzéséről való megemlékezésre.[231]

Eleonóra útjáról, mely Nápolytól Ferraráig egy hónapig és kilencz napig tartott,[232] s különösen firenzei ünnepeltetéséről[233] bő értesítéseket küldött az otthoniaknak, névszerint megemlítve Beatrixot is, s nem késett őket arról a lelkes fogadtatásról sem tudósítani, melyben férje országában és székvárosában részesült, a hol minden faluban tánczvigalommal ünnepelték meg a fejedelmi nászt s magában Ferrarában diadalmenet, vígságok, lovagtorna, fegyverjátékok és lakomák jártak egymás nyomában.[234]

Beatrix akkoriban már tizenhat éves volt s valószínűleg erre való tekintettel körülbelül nénje férjhezmenetelével egyidejűleg teljesen önálló udvartartást kapott, melynek ismertetésére még rátérünk. Már 1472 április és június havában együttes utalványozások történtek a királyi pénztárnál az Eleonóra és Beatrix herczegnők kelengyéjére;[235] világos ennélfogva, hogy mindkettőt egyszerre látták el legalább is teljes ruhafölszereléssel, a mit az is indokolt, hogy ebben az időben már több irányban komoly tárgyalások indúltak a Beatrix kiházasítása iránt is.

A férjül kijelöltek egyike a genfi tó és a Po felső folyása közt elterülő havasi tartománynak, Savoyának kiskorú uralkodója, Filiberto volt, ki atyjának, VIII. Amadeónak halála következtében ép akkor lett – még csak hétéves korában – névleges uralkodóvá; a tényleges kormányzati hatalmat a kevéssel előbb, VII. Amadeo alatt szépen meggyarapodott s herczegség rangjára emelt tartomány fölött az özvegy királyné, Jolante a VII. Károly franczia király leánya s XI. Lajos, akkor uralkodó király nővére gyakorolta. A kiszemelt jegyesek közötti, kissé természetellenes korkülönbség ellenére a tárgyalások 1473 tavaszán már annyira haladtak, hogy már a Beatrix hozományának összegét is emlegették úgy a franczia királyi, mint a ferrarai herczegi udvarnál, bár eltérő értesülés alapján.[236]


25. IV. SIXTUS ÉREMKÉPE.
(Guazzalotti műve.)[237]


Ebbe a tervbe váratlanúl beléavatkozott a kis savoyai herczeg nagybátyja, a franczia király, és pedig azért, mert Beatrixot a saját elsőszülött fiának kívánta aráúl. 1473 június 19-ikéről Amboiseból levelet írt XI. Lajos a vele szövetséges Firenze polgárfejedelmének, Lorenzo de’ Medicinek, melyben barátságának meleg megnyilatkozása után teljes bizalommal közli vele, hogy hírt vett a nápolyi királynak, leányára[238] s a savoyai herczegre vonatkozó házassági terve felől, mely azonban még nem végleges. Hánytorgatván azt elméjében, arra a meggyőződésre jött, hogy úgy az ő saját, mint ama király érdekének sokkal jobban felelne meg, ha közöttük jönne létre házassági kötelék, nevezetesen, ha az ő fia, a dauphin, venné el a nápolyi királyleányt. Lorenzo útján kívánja ezt Ferranténak tudomására hozni s az ő véleményét és szándékát kipuhatolni, esetleg a leányának szánt hozomány tekintetében is, habár ő nagyobb súlyt helyez a nápolyi király tartós barátságára és szövetségére, mint a hozomány összegére. Ez a barátság és szövetség ugyanis, a mint védelmül szolgálna Ferranténak az Anjouk ellenében, – kiket ő, Lajos is hűtleneknek ismer, – ép úgy megerősítené a franczia királyt ellenségeivel, különösen az aragoniai királylyal szemben; szóval: egyiköknek barátjai és ellenségei a másiknak is barátjaivá és ellenségeivé válnának. Kéri Lorenzót, járjon el ebben az ügyben s értesítse őt a tapasztaltakról, hogy majd a kifejlendőkhöz képest követeket küldhessen a további tárgyalások végett; a firenzei megbizottakat azonban utasíttatni kéri, hogy erről az ügyről csak vele magával tárgyaljanak s belőle el ne árúljanak semmit még a király vérbeli rokonai előtt sem.

A franczia király elsőszülött fia, kit ilyenképen Beatrixszal összeházasítani kívánt, tudvalevőleg Károly volt, az akkor csak hároméves – tehát Beatrixnál tizenhárom évvel ifjabb – trónörökös, ugyanaz, ki utóbb mint VIII. Károly, olaszországi hadjáratával halálos csapást mért az Aragoniaiak uralkodó házára. XI. Lajos ajánlatával elárúlta, hogy jól ismeri a nápolyi király sebezhető oldalait; tudta, hogy a trónkövetelő Anjouktól s azok franczia hátvédjétől fél, és tudta, hogy meg nem szűnt neheztelni nagybátyjára az aragoniai királyra, ki az ő nápolyi uralmának törvényességét még mindig vonakodott elismerni.

A még a tervezett savoyai házasságénál is kedvezőtlenebb korviszony bizonyára nem volt az egyedüli, sőt nem is volt kifejezetten szereplő szempont a Ferrante állásfoglalásánál, melyet augusztus 9-ikéről Lorenzo de’ Medicihez intézett leveléből ismerünk meg.[239] A politikában egyébként oly cynikus királynak ezúttal kétségkívül érdekében állott szigorúan becsületesnek és lovagiasnak tűnni fel. Válasza az ajánlatra udvarias, de határozottan elutasító volt; méltányolja – úgymond – az érveket, melyeket Lorenzo a hatalmas franczia királylyal való házassági összeköttetés mellett fölhozott, de az ajánlat föltételei őt becsületében érintenék; szövetségeket kellene megszegnie, hogy a felajánlott előnyös rokonságba belépjen, s ezt becsülete nem engedi! Inkább meghal, mintsem hogy nagybátyján az aragon királyon hűtlenséget kövessen el; inkább lépjen Lajos is baráti viszonyba vele. Az Anjoukkal ám bánjék el a király érdemök szerint, de Merész Károly burgundi fejedelem – ki ellen Lajos ádáz háborút folytat, – neki szövetségese, barátja, vele szakítania lehetetlen, a franczia királynak kellene kibékülnie vele, ha azt elébe helyezi minden előnynek, haszonnak, annak birodalmát, életét kész föláldozni. Ám szüntesse meg Lajos ellenséges viszonyát a spanyol királysággal s a burgundiai herczeggel, fordítsa fegyverét a hitetlen török ellen s akkor nemcsak rokonságát és szövetségét keresné, de mindenben szolgálatára állana. Ismételve, hogy tisztességesebb föltételek mellett a házassági ajánlatot szívesen fogadná el, Lorenzónak köszönetet mond jóakaratáért s őt szeretetéről és szolgálatkészségéről biztosítja.


26. XI. LAJOS FRANCZIA KIRÁLY ÉREMKÉPE.
(Franc Lauranától.)[240]


Hogy e visszautasítás titkos okai között nem szerepelt-e egy meg nem nevezett más jelöltre, a magyar királyra való tekintet, – kivel való házassági összeköttetés iránt – mint látni fogjuk, – már előbb indúltak tárgyalások? azt nehéz volna eldönteni. Vannak egyébiránt nyomai annak, hogy e visszautasítás ellenére a házassági tervet Lajos és Ferrante titkon tovább tárgyalták egymás között;[241] a dologból azonban tudvalevőleg semmi sem lett s valószínű a föltevés, hogy a képmutatás két nagy mestere versengő játékot folytatott egymással, mintegy próbára tevén kölcsönösen hiszékenységöket s e mellett játékszerül a Beatrix személye szolgált.[242]

De csakhamar megszakadt a savoyai házassági terv fonala is; Ferranténak a későbbi fejleményekkel szemben nem állhatott érdekében addig várni második leánya kiházasításával, míg a savoyai herczeg[243] házasságra alkalmas kort ér el.

Eleonóra távoztával a Beatrix udvartartását egyelőre mint hajadonét rendezték be Nápolyban, 1473 nyarán. Ez időtől fogva fordúl elő a Cedole di Tesoreriában állandó rovat gyanánt a herczegnő háztartásának költsége: «la spesa della casa della ill. Donna Beatrice,»[244] egyúttal azonban folytonos utalványozások a háztartás fölszerelésére: pohárszék, mosdómedenczék, karosgyertyatartók, evőszerek, ládák, ágyneműek, kápolnadísz, lószerszám és nyergek, konyhaeszközök, virágok beszerzésére s e mellett mindig még ruházatok és ékszerek külön adományozásával is találkozunk. Ezer ducatóban volt Beatrix évi háztartási kiadása megállapítva;[245] ez nem soknak látszik, de nem mindig túlmenő utalványozások történnek különösen öltözeti és piperetárgyakra, és roppant személyzetének fizetései is külön szerepelnek. Hogy mekkora személyzettel rendelkezett, azt az 1474-iki számadások részleteiből tudjuk: udvarnagya Lucido di Sangro volt, még mellette van tanítója, Antonio de Sarcellis, orvosa messer Christofano Dartaldo, orvostanár a nápolyi egyetemen, számadó titkára Bartolommeo Loret;[246] van főszakácsa, bevásárlója, pinczemestere, étektálalója, szobamestere,[247] sütőmestere, kapusa, szakácsa, istállómestere, kuktája, pohárnoka, két mosónéja, egy öszvérhajcsárja és még ezeken kívül egy sereg szolgálata szerint meg nem jelölt cselédje;[248] udvarhölgyei számáról nincs értesülésünk, csak annak van nyoma, hogy számukra nyergeket rendelnek meg;[249] a herczegnő lovai számára az 1474. év folyamán 573 tomola zabot szolgáltattak ki.[250]


27. A NÁPOLYI CASTELLO NUOVO NAGYTERMÉNEK AJTÓOROMZATA. (Domenico Gajini műve.)[251]


És ilyen, szűkösnek valóban nem mondható ellátás mellett Beatrixnak már 17 éves korában adósságai vannak; az udvari pénztár kénytelen ismételve nagyobb összegeket is folyósítani a herczegnő tartozásai, sőt «régi adósságai» törlesztésére; egy év alatt 2128 ducatóra megy, tehát a megszabott évi átalányt több mint kétszeresen meghaladja az, a mit ily czímen fordítanak a herczegnő kiadásaira.[252] Nyilvánvaló tehát, hogy Beatrix nem tudott bánni a pénzzel s igen korán szokott hozzá a könnyű költekezéshez, sőt az adósságcsináláshoz, a minek későbbi életében oly sok jelével találkozunk; habár föltételezhető, hogy korán történt önállósítása sokaknak nyujtott alkalmat arra, hogy tapasztalatlanságával, s talán jó szívével is visszaéljenek. A tékozlási hajlam nála némileg öröklött hiba is volt; nagyatyjáról, Alfonsóról mondták, hogy neki Nápolyban egy napra ezer arany, Nápolyon kívül 1500 kellett; atyja Ferrante, különösen lovak tartásában és ajándékozásában volt pazar; állítólag egy barátjának összesen 300 lovat ajándékozott,[253] s lótartásra évi 7500 aranyat fordított.[254] Testvérbátyja, Alfonso is fényűző volt és nagy adósságba merült.[255] Hogy a nápolyi udvarnál a nők adósságcsinálása nem volt szokatlan dolog, mutatja a trónörökös nejének, Ippolita herczegnének példája, ki 1474-ben Lorenzo de’ Medicitől kért kölcsön «női becsületszóra»[256] 2000 aranyat, pontos fizetést igérve s ékszereket ajánlva föl zálogúl.


28. LAKOMA OLASZ KIRÁLYI HÁZBAN A XVI. SZÁZAD ELEJÉN.[257]


Egyébiránt a fényűzés, melynek kétségkívül Beatrix is már leánykorában nekiadta magát, bizonyos tekintetben együttjárt a talán Európaszerte legfényűzőbbnek elismert nápolyi királyi udvar szokásaival, életmódjával, az olasz renaissanceot jellemző öndicsőítés és életélvezet ösztönével, gyönyörködésével az embert környező színekben és formákban s mindenben művésziesre, tehát választékosra való törekvésével. Nápolyban különösen az egész nemesi osztály hajlandósággal bírt a pompakifejtésre ruhában és házi berendezésben, s így annál inkább követelték ezt meg a legmagasabb rangúaktól; a kifejlett selyemipar lehetővé tette, hogy úgyszólván minden ember selyemben járjon,[258] s ezért becsesebb bársony- és brokátszövetek és nagyobb ékszer- s egyéb dísz által lehetett csak egyeseknek kiválniok. A kortársak épen Nápolyban legtöbbet panaszkodtak a divat gyors változásai s az idegen, különösen franczia és az Aragoniaiakkal együtt jött spanyol divatok behatolása miatt.[259] Tekintve azt, hogy a tizenötödik században, sőt később is, még általános szokás volt a drágább szövetből készült, gazdagabban ékesített ruhadaraboknak ép úgy mint az ékszereknek nemzedékről-nemzedékre való átörökítése,[260] csakugyan feltűnőnek kell találnunk a többnyire fényes kiállítású új meg új ruhaneműeknek azt a sűrű megrendelését, melylyel a nápolyi királyi ház pénztári naplójában Eleonóra és Beatrix szükségleteinél találkozunk. Az idegen, különösen a franczia divat térfoglalásának nyomát találhatjuk itt is; gyakran fordúlnak elő a ruha szöveténél vagy szabásánál franczia eredetre vagy modorra való utalások.[261] Végre az öltözködés fényűzésének egyik indító oka volt akkor, különösen udvaroknál, a gyászok különböző neme, s annak az egész személyzetre s a mindig gazdag paripadíszre való kiterjesztése is; a legmélyebb fekete gyászon kívül hordtak némely esetben barna, sőt sötétkék gyászt is, s a gyász részben a ruha szabására is kihatott;[262] elképzelhető, mekkora költséggel járt egy magas állású egyéniségnek egész «familiájával», vagyis gyakran több százra menő háznépével megfelelő gyászruhában való megjelenése,[263] s a hátaslovak csótárainak, takaróinak, farmatringjainak a gyász követelményei szerinti cserélgetése.[264]

Általán az öltözködés alkalomszerűsége nagy áldozatokat követelt; gyakran külön öltözéket készíttettek csak egy-egy vadászat czéljára; mert a vadászatok különben is nagy és mondhatjuk fontos szerepet vittek a nápolyiak s főkép a nápolyi udvar életében, és adataink vannak rá, hogy Beatrix nővérével együtt már tizenegy éves korában vett részt, még pedig «mandolavirágszín» lovaglóruhában az Astroniban rendezett udvari vadászatban.[265]

Ezektől a gyakran ismétlődő astronii udvari vadászatokról élénk képet festett a XVI. század végén Summonte, leírván egyet, melyet még I. Alfonso rendezett vendége, III. Fridrik német császár tiszteletére, ezen a «szépségre nézve egész Olaszországban páratlan helyen».[266]

Astroni most is királyi vadászkastély, Bagnoli és Solfatara fölött fekszik, a flegräi mezők és az egykori Lago d’ Agnano közelében, egy kihamvadt kráterben, melynek lejtőit abban az időben gyönyörű dús forrásokkal bővelkedő erdő borította, egészen vadaskertté alakítva, s gondosan őrizve. Vadászat alkalmával több ezer hajtó vette körül a katlanszerű erdő felső karimáját s hajtotta le nagy zajjal az agaras és agancsos vadat a kráterfenékből alakúlt lapályra, a hol a király vadászai vártak rájuk falkáikkal, lándzsáikkal és vadászkéseikkel s az erdőt szegélyező sátrakból mint páholyokból néző udvarbeliek és temérdek nép szemeláttára ment végbe az űzött vad leöldöklése.

Az ily vadászatoknál a nőkre természetesen inkább csak szemlélőszerep várt; de azért szerették nemcsak a végjelenet véres látványát, hanem mindazt, a mi a vadászattal együttjárt: a lovaglást, a társaságban, udvarlások közt eltöltött estéket, a hosszabb vadászkirándulások pihenő-napjait, a falusias fesztelen életet, a reggel üde óráinak a szabadban való élvezését, a városi s még inkább az udvari élet terhes repraesentativ kötelességeitől való menekülést.[267] Ezért a renaissance női mindenütt, de különösen Olaszországban szenvedélylyel hódoltak Dianának, Ercole Strozzi Lucrezia Borgiának ajánlotta a «Vadászat»-ról nevezett költeményét,[268] a vadászat szeretetében kellett fölnevelkedniök, különösen ama nápolyi királyleánynak, kinek már nagyatyja érmet veretett a maga merész vadászkalandjai emlékére,[269] s kinek atyja mint korának egyik legszenvedélyesebb vadásza volt ismeretes.

Ferrante a vadászatot, melyet az olasz renaissance általán a legelőkelőbb kedvtelésnek ismert el,[270] úgy tekintette és kezelte mint elsőrendű államügyet. Mikor követének Milanóba fontos utasításokat küld, rátér vadászataira is, elmondja a legutóbbinak fényes eredményét, hírt kért az ottaniakról, meghagyja követének, hogy a közlöttekről tegyen jelentést Galeazzo Maria milanói herczegnek, kivel mint híres és szenvedélyes vadászebtenyésztővel is szoros viszonyban állott.[271] Még behatóbban tárgyalja a vadászebek dolgát s a koronkint ebeikkel rendezett versenyeket a modenai herczeggel való levelezése; ezek a classikus latinsággal – valószínűleg a saját személyére nézve is nagy vadász Pontano tollával – írt diplomatiai jegyzékek oly emelkedett hangon szólnak a vadászebek nemes fajbeli tulajdonairól, mintha a két fejedelem egymás seregeinek harczkészségét dicsőítené.[272]

Beatrixnak úgy mint a középkor és a renaissance többi vadászatkedvelő hölgyeinek legsajátabb személyes sportja nem is lehetett más mint a szárnyas vadakra sólyommal való vadászat. Hiszen mint magyar királyné is kitanított vadászsólymokat kért sógorától Ercole herczegtől, mert olasz módra kívánt vadászni.[273] Ezt, a vadászat legrégibb nemei közé tartozó, a khorsabadi reliefek tanusága szerint már Ninivében és Babylonban gyakorolt, s nemcsak az araboknál, hanem Angliában és Németország némely helyén még ma is divatozó sportot[274] abban az időben Nápolyban az előkelő világnak kiválóan repraesentativ kedvteléseül tekintették, a mit az is bizonyít, hogy sok XIV. és XV. századbeli síremlék a benne nyugvókat vagy hozzátartozóikat – férfiakat és nőket egyaránt – vadászsólymaikkal kezükön tünteti föl, s hogy az Ippolita Sforza nápolyi trónörökösnő életrajzírója külön fölemlítendőnek tartotta, mennyi tájékozottsággal tudott a herczegnő vadászsólymokról beszélgetni.[275] Nápolynak e tekintetben kiváltságos helyet biztosított Sicilia közelsége, melynek bérczeiből kerültek ki a legjobb sólyomfajok; onnan szerezte Ferrante is sólymait, kinek ügyes sólyomidómítóit a milanói herczeg s Lorenzo de’ Medici is igénybe vette[276] s ki 1475-iki római látogatása alkalmával még oda is annyi sólymárt és sólymot vitt magával, hogy állítólag egyidőre mind elpusztúltak a baglyok Rómában.[277] A sólyommal való vadászat, melynek idomító része voltaképen a legkegyetlenebb állatkínzásnak mondható,[278] magának a vadászat cselekményének külső megjelenésében, különösen nőknél, mint a biztos lovaglás, bátor s a mellett kecses mozgás próbája, mindenesetre a legtetszetősebb s legfestőibb kedvtelések közé volt sorolható, s hogy a Beatrix kor- és honfitársainál mily becsben állott, arra világot vet az is, hogy Lorenzo de’ Medici költeményt szentelt sólyomvadászati élményei leírásának.[279]

Valószínű, hogy a szerencsejáték is nagy szerepet vitt egy királyi udvarnál, a mely abban a Nápolyban székelt, a hol a szerencsejátékok adója vagy inkább bírsága I. Alfonso óta a mindenütt pénzt hajhászó királyok fontos jövedelmi forrásáúl szolgált.[280] Már az Anjou-ház nőtagjai mint szenvedélyes szerencsejátékosok voltak ismeretesek; hogy Beatrix mennyire hódolt e kedvtelésnek, s nem volt-e esetleg ez egyik oka adósságainak? az biztosan meg nem állapítható; egyetlen rá vonatkozó adatunk oly játékkártya beszerzéséről szól, a melynek használata a rendőrileg nem tiltott mulatságok közé tartozott.[281]

Azonban a nemesebb szellemi szórakozások is buzgó pártfogókra találtak az Aragoniai ház tagjaiban, így nevezetesen a tréfás vagy komoly színelőadások és a zene is. A színelőadásoknál nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy azoknak nagy része vallásos czéloknak is szolgált; ilyen «ludi sacri», vagy «sacre rappresentazioni», különösen nagypénteken a Beatrix leánykorában is sűrűn fordúltak elő, s teljesen színpadias kiállításukkal, díszleteikkel, álarczos és jelmezes alakjaikkal nemcsak előadó-, de képzőművészeket és mesterembereket is foglalkoztattak.[282] Ezekhez legközelebb állottak a «farse allegoriche», a különböző örvendetesen, ünnepélyes alkalmaknál szintén nagy fölszereléssel rendezett, szavalatokból, párbeszédekből, sőt egész jelenetekből álló s rendesen az ünnepeltnek dicsőítésére szolgáló alkalmi előadások. Egészen a színművészet körébe tartoztak a «Spettacoli drammatici», melyeknek változatos kifejlődése Nápolyban egyenesen az Aragoniaiaknak köszönhető, mert úgy a Castelnuovóban Ferrante, mint a Castel Capuanóban a trónörökös Alfonso herczeg gyakran rendeztetett nagyobb ünnepi összejöveteleknél, sőt koronkint – különösen az utóbbi – csak a saját szórakoztatására is, többnyire magának a szerzőnek közreműködésével ily szellemesen mulattató előadásokat. Ezeket mindenesetre magasabb színvonalon állóknak tekinthetjük az akkortájt Nápolyban is kedvelt «buffoni» vagyis udvari bolondok nevettető mókáinál.[283]

Az ily előadások kétségkívül többnyire zenével is voltak összekötve, a mint általán a nápolyi királyi ház nagy zenekedvelőként volt ismeretes és zenészei jó hírben állottak. Hogy Beatrix már leánykorában is kedvelte a zenét, azt abból is következtethetjük, hogy az udvar flamand származású zenészeinek főnöke, a híres Giovanni Tinctor, ki később valószínűleg a Beatrix udvarához került,[284] 1474-ben Nápolyban nyomtatás alá is került művét, a «Diffinitorium musicae»-t Beatrix herczegnőnek ajánlotta.[285]

És az ily előadások lehettek egyúttal legkedveltebb és legalkalmasabb közvetítői az irodalom behatolásának Nápoly legmagasabb köreibe. Már I. Alfonso ideje óta Nápoly – főkép a királyi udvar pártfogása által – egyikévé lett az olasz renaissance irodalmi középpontjainak. Az a két író, a ki Ferrante és utódai idejében különösen rászolgált az udvari költő nevére: Jacopo Sannazaro és Chariteo – igazi nevén Benedetto Gareth, – a Beatrix leánykorában még nem szerepelhetett. De teljes mértékben élvezte még Alfonso uralkodása óta az udvar kegyeit az öreg Antonio Beccadelli, ki, mint közönségesen Panormita néven ismeretes szerzője a hirhedt és zsinatilag elégetett Hermaphroditusnak, talán legszemérmetlenebb képviselője volt a renaissance irodalmi ledérségének; ez azonban nem szolgált akadályúl annak, hogy kellő megtérés után első szervezője legyen a később Pontanóról nevezett nápolyi akadémiának s hogy köztiszteletnek örvendve végezze napjait nápolyi tengerparti kéjlakában.[286]

Maga Pontano – kivel mint államférfiúval már megismerkedtünk, s kit némely történetíró a trónörökös, Alfonso oktatójaként is tüntet föl,[287] – az udvarnál s Nápoly hölgyvilágában aligha keltett visszhangot a középkori csillagászatot hexameterekbe foglaló «Urániá»-jával és erkölcsbölcseleti értekezéseivel. Nagyobb érdeklődésre számíthatott ott az akkori nápolyi életet bámulatos élénkséggel és sok gúnynyal is festő párbeszédeivel s izzón érzékies és színdús, Partenope városa környékének minden báját ábrándos alakokban megszemélyesítő latin lyrai dalaival.[288]

Pontano mellett egy szellemes novellaírója volt ama korban Nápolyban, kinek munkái elárúlják otthonosságát az udvari körökben s a ki mint Juvenal és Boccaccio bevallott utánzója, elbeszéléseinek hangjában ép úgy mint tárgyaiban bizonyára eltalálta azt, a mit azok a körök olvasmányúl kívántak. És jellemző ezeknek a köröknek nemcsak erkölcsére, hanem vallásosságuk őszinteségére is, hogy ez az író, salernói Masuccio, nem csak a legsikamlósabb történeteket tárgyazó, hanem azokba minduntalan a legcynikusabb módon vallásos fogalmakat vegyítő novellagyűjteményét[289] Ippolita herczegnőnek, a trónörökös nejének, az egyes novellákat pedig külön-külön az uralkodóház egyes tagjainak ajánlotta. Szerzetesek csúfos szerelmi kalandjait tárgyazzák azok, melyek a királynak és a trónörökösnek vannak ajánlva; nem kevésbé trágár az, melyet Federigo herczegnek s a még föl nem serdült Francescónak szánt; Giovanni herczegnél talán egyházi jellegét, Eleonóránál és Beatrixnál hajadoni mivoltukat vette tekintetbe, midőn az ő nevökkel földíszített munkáinál mérsékelte ledér hajlamát, s számukra inkább érzékeny, szomorú történeteket írt.[290] Kevésbé valószínű, hogy a nápolyi udvarral személyes érintkezésben állott volna egy másik egykorú novellaíró, a bolognai Giovanni Sabadino degli Arienti,[291] ki «Ginevera della clare Donne» czímű gyűjteményében az Aragoniai ház nőtagjainak is életrajzait adta.[292]

Másnemű szellemi befolyás lehetett az, a melyet leánykoruk határáig úgy Eleonórára, mint Beatrixra az akkori Nápoly és a királyi udvar egy különösen tekintélyes és tulajdonképen íróként is jelentős alakja gyakorolt: Diomede Carafa, Maddaloni grófja.[293]

Egészen sajátszerű szerep az, melyet ez a nevezetes férfiú I. Alfonso és I. Ferrante királyok oldala mellett vitt. Mint Nápoly egyik legrégibb s legtekintélyesebb nemesi családjának sarja, kinek atyja, Antonio Malizia Carafa, az Alfonso behivatásánál vitt főszerepet,[294] Diomede első föltűnését hadi tetteinek köszönhette. Mikor Alfonso 1442-ben Nápolyt elfoglalta, annak a kétszáz elszánt katonának, kik a vízvezetéken át először hatoltak be a városba, vezetését az akkor még fiatal Diomede Carafa századosra bízta;[295] később ugyanőt egy portyázó csapattal Firenze vidékének nyugtalanítására küldte ki. Katonai jellegét Carafa mindvégig megtartotta s a calabriai herczeget is ő képezte ki katonává; soká volt a Castello dell’Ovónak parancsnoka s az Eleonóra házassági szerződését az ország méltóságviselői közt mint «Miles Comes Magdaloni» írta alá.[296] De Ferrante király őt kezdettől fogva fontos polgári szolgálatokra is alkalmazta; számadó titkára lett, majd legbizalmasabb tanácsadója, házának minisztere, s kényes ügyekben kiküldöttje, ki «éjjel-nappal vele volt», a király szívének kulcsait bírta,[297] s időnkint pénzkölcsönökkel és árúba bocsátott koronajavak megvételével is segítségére volt a mindig pénz szűkében szenvedő Ferranténak, ki őt viszont kitüntetésekkel, Maddaloni grófságával és egyéb hűbéri adományokkal halmozta el.[298] Némely történetíró őt a király leányai oktatójának is mondja;[299] ilyennek tulajdonképen nem volt tekinthető; ép oly kevéssé volt hivatásszerű paedagogus, mint hivatásszerű író, bár választékos műveltségére vall az antik és egykorú művészet iránti szeretete.[300] De hogy a király gyermekeinek nevelésére – és pedig a leányokéra is – befolyást gyakorolt s előttük szinte atyáskodó tekintélyben állott, azt az a körülmény is tanusítja, hogy Ferrante több gyermeke számára az életbe való kilépésekor vagy valamely fontos megbizatásakor Diomede Carafa a gyakorlati életbölcsesség és politikai ildom szabályait összefoglaló utasítást vagy emlékiratot készített. Ilyet írt Eleonórának férjhezmenetelekor, kiterjeszkedve benne a fejedelem összes kötelességeire; hadászati jellegűek azok, melyeket Alfonso calabriai herczeg számára a Marca Anconába való elindulásakor s máskor is készített; Francesco herczegnek Magyarországba menetelekor és Federigo herczegnek franciaországi kiküldetése alkalmából szerkesztett emlékiratot, s írt egyet – mint látni fogjuk – a Beatrix saját fölkérésére az ő férjhezmenetelekor is, s utóbb a magyar királynét egy újabb könyve fölajánlásával tisztelte meg. Mindezek a munkák az akkor még Nápolyban irodalmilag nagyon fejletlen olasz nyelven voltak eredetileg írva, de hogy jelentőségök nemcsak személyes vonatkozásaikban rejlett, azt legjobban bizonyítja az a tény, hogy közülök többet még a XV. vagy a következő századok folyamában lefordítottak latinra vagy átdolgoztak olasz irodalmi nyelven, s azok kétségtelenül hatással voltak a XVI. század olasz publicistáira.[301]


29. DIOMEDE CARAFA EMLÉKÉRME (I) A BRESCIAI MÚZEUMBAN.[302]



30. DIOMEDE CARAFA EMLÉKÉRME, (II.) A BRESCIAI MÚZEUMBAN.


Minde műveiből Diomede Carafát úgy ismerjük meg, mint a gyakorlat emberét, kit tulajdonképen írói becsvágy nem vezet, ki nem hivatkozik a classikus ókor példáira, mint egykorú, hivatásos írótársai, hanem inkább a szentírásból veszi – ott a hol kell, – idézeteit; ki nem oktató tekintélylyel, de őszintén hirdeti a jó erkölcs s józan élet szabályait és ítéli el a korában fölburjánzott fényűzést és elpuhúltságot. Távol áll ugyan minden idealismustól, mint gyakorlati politikus ad tanácsokat, de sehol szembe nem száll a jog és igazság, a becsület és emberiesség követelményeivel s inkább a nép barátja, mint a nagyoké. Ilyenképen Carafa erkölcsi szempontból magasan fölötte áll ugyan a nehány évtizeddel később föllépett Macchiavellinek, de tanítása nincs összhangban annak a királynak a kormányzatával, a kihez annyi hűséggel ragaszkodott s kit mindig mestereként magasztalt.

Mint kora és nemzete irodalmával, úgy képzőművészetével is bizonyos összeköttetésbe hozták Beatrixot már leányévei.

A Gustave Dreyfus párisi műgyűjteményében van egy, az olasz Quattrocento félreismerhetetlen jellegét magán viselő mellszobor, melyet egykorú fölírása is: «Diva Beatrix Aragonia», a mi Beatrixunk képmásának mond; 16-17 éves leánykorában ábrázolja őt, nem különösen szép, vagy megnyerő vonásokkal, oly arczczal, melyben a még csak fejledező nőiség bizonyos, akkor valószínűleg divatszerű kényesség kifejezését ölti, de a mely valószínűként tünteti föl az idővel megtelő vonások szépülését, sőt a Beatrix asszonykori képmásain szembetűnő tokának kifejlődését is. E mellszobor szerzőjére nézve eddig bizonytalanság uralkodott.

A bécsi udvari múzeum őríz egy szintén azon kori színes márványmellszobrot,[303] melyre nézve kétségtelennek mondható, hogy az valamivel későbbi, fejlettebb kinézésében, élénkebb, megnyerő arczkifejezéssel szintén Aragoniai Beatrixot ábrázolja; a szerzője eddig ennek sem volt megállapítható.

A berlini, Fridrik császárról nevezett múzeumban pedig van egy kiválóan gondos és díszes kivitelű mellszobor, melyet a múzeum igazgatósága egy nápolyi herczegkisasszony képmásának s a Francesco Laurana művének ismert el.[304] Francesco Lauranáról tudva volt, hogy ő 1472-74 között a királyi udvar megbízásából Nápolyban dolgozott s ott többek között a Castel-Nuovo Szent Borbáláról nevezett kápolnájának kapuoromzatába faragott egy Szűz-Mária csoportot, mely ma is látható. Később honfitársunk, Fabriczy Kornél azt is kimutatta, hogy Laurana azonos azzal a Francesco Azzarával, kinek a Castel-Nuovo diadalkapuja szobrászi díszén való közreműködését a királyi udvar számadó-könyvei igazolják; hogy tehát e jeles szobrász személyében egy Zárába, vagy a Zára melletti Auranába (Laurana, Vrána, Zara Vecchia) való dalmatával van dolgunk.[305]

A művészettörténeti ismereteknek ez az állása lényeges és nevezetes gyarapodást ért el Wilhelm Rolfs egy újabban megjelent munkája által,[306] melyben kiterjedt és alapos kutatások nyomán arra az eredményre jut, hogy nemcsak a most említett három mellszobor mind a Laurana műve s mind a három Beatrixot ábrázolja, de hogy ugyanattól a művésztől való a Louvre híres, eddig legtöbbektől Desiderio da Settignanónak tulajdonított[307] «Ismeretlen»-je, mely szintén Beatrixszal azonos, s hogy a megnevezetteken kívül a palermói nemzeti múzeumban, az Andrée Eduardné párisi, a Stefano Bardini firenzei gyűjteményében,[308] továbbá a berlini, aixi, chamberyi múzeumokban,[309] valamint Bourges, Le-Puy-au Velay és Villeneuve múzeumaiban szintén bírunk Lauranától részint mellszobrokat, részint lárvaszerűen csak az arczot ábrázoló márványképmásokat, melyek egytől-egyig a mi Beatrixunkat ábrázolják, kit a nevezett mester kimutathatólag tizenháromszor tett képmásművészete tárgyává.[310]

Rolfs föltevését nemcsak a képmások legtöbbjének szembeötlő hasonlatossága, hanem az a körülmény is támogatja, hogy Laurana nápolyi munkássága idejében Eleonóra már valószínűleg ott nem volt s egyébiránt az ő ismert éremképmásai nem is mutatnak semmi hasonlatosságot az itt szóbanforgókkal. Az azonban lehetséges, hogy e Beatrix-képmásoknak csak egy részét készítette Laurana a herczegnő leánykorában, Nápolyban s hogy azoknak némelyike, melyek fejlettebb, teltebb arczot mutatnak, – mint a két berlini, a firenzei, aixi és chamberyi – esetleg már házasélete első idejében, magyar földön keletkeztek, mely esetben Lauranát is a Mátyástól behívott olasz művészek közé kellene sorolnunk.[311]

Míg ilyenképen a Beatrix leánykori egyéniségének külső megjelenését meglehetős biztossággal tudjuk magunk elé állítani, lelkülete megismeréséhez leányéveinek gyér adataiból csak kevés oly vonást nyerhettünk, mely élénkebb helyi színeket vegyítene abba a sok magasztalásba, a mivel később a királyi arát vagy a hatalmas királynét udvaroncz költők és történetírók elhalmozták, kiterjesztve azt az ünnepeltnek előttük többnyire ismeretlen leánykorára is.

Az olasz renaissance, habár a leányoknak a férfiakéhoz sokban hasonló nevelést adott, azok egyéniségének érvényesülésére a míg leányok voltak, tulajdonkép ép oly kevés tért nyitott, mint az egész középkor. Beatrixnak példáúl egyetlen leánykori levelét ismerjük, azt is abból az időből, mikor már, mint Mátyás menyasszonya, jogosítva érezte magát a neve alá odatenni a magyar királynéi czímet.[312] E levél, mely talán egyházi befolyás alatt keletkezett, talán attól a gondolattól volt sugalva, hogy írója új keletű méltóságát mindjárt fontos ügyben érvényesítse, a pápához van intézve s Beatrixot buzgó kérelmezőként tünteti föl egy, némi vakhittel vegyülő vallásos kegyeletből eredő törekvés érdekében. Arra kéri a pápát, – támogatva atyja ez iránti előterjesztését, – hogy egy Bonaventura nevű kegyes életű és nagytudományú minorita barátot, ki már régebben meghalt, avatna a szentek sorába, s kérése támogatására fölhozza azt is, hogy a megboldogúltnak valószínűleg Nápolyban vagy annak környékén őrzött holttestével csoda történt: míg egyéb részei elporladtak, nyelve, mely az isteni igét oly győzelmes erővel hirdette, épen maradt. Nem tudjuk, volt-e eredménye Beatrix ezen első diplomacziai szereplésének? de a levél mindenesetre jellemző leánykori gondolkodására.

A mint a hízelgők későbbi magasztalásait Beatrix leánykori egyéniségének megítélésénél teljes értékű bizonyítéknak el nem fogadhatjuk, úgy viszont egyes, kétes hitelű, ismeretlen krónikásoknak, Nápoly akkori botránykrónikájából Beatrixra nézve is följegyzett kalandos állításait nem tekinthetjük történeti adatoknak.[313] Ily híresztelések legföllebb annak érthető jelei, hogy Beatrixnak, ki gyermekkora óta nélkülözte az anyai vezetést s fölserdült kora óta még tapasztaltabb nővérének támaszát is, ki egy ledér szellemtől áthatott korban és városban, egy csillogó külszín alatt súlyos bűnöket rejtő udvar körében túlkorán szerzett önállóságot tékozló és élvhajhászó életre használta föl, leányerényét nem sikerült kortársai minden gyanujától is megmenteni.

Abban az időben, tudniillik az Eleonóra és Beatrix férjhezmenetele között letelt rövid három évben, kevés oly esemény történt, mely a most már egyedül maradt királyleány életének folyására emlékezetes hatással lett volna. Nővére, Eleonóra minden évben egy-egy gyermek születésének hírével lephette meg atyját és testvéreit; házassága első évében született legidősebb leánya Isabella, ki azután Gonzaga mantuai őrgróf nejévé lett; a következő évben ismét egy leány, ki kétségkívül nagynénje tiszteletére a Beatrice nevet kapta a keresztségben s Milano herczegéhez ment utóbb férjhez;[314] kevéssel a Beatrix házasságát megelőzőleg végre világra jött a várva várt fiú is, Alfonso trónörökös, kinek születését nagy örömünnepélyek követték Ferrarában.[315] Közbe azonban Eleonóra még időt talált arra is, hogy férjével herczegségök másik székvárosában, Modenában látogatást tegyen, a hol szintén fényes fogadtatásban részesült.


BEATRIX LEÁNYKORI MELLSZOBRA A PÁRIZSI DREYFUS-GYŰJTEMÉNYBEN.
(Fr. Laurana műve.) A M. Nemzeti Múzeum fényképe után.


Két más utazás talán még élénkebben foglalkoztatta a nápolyiak figyelmét akkortájt. 1474 októberében Don Federigo, a Beatrix testvérbátyja nagy kísérettel fölkerekedett Nápolyból, hogy Burgundba menjen leánynézőbe, egyúttal hermelinrendet vivén atyja szövetségesének, Merész Károly burgundi herczegnek.[316] Útjában látogatást tett nővérénél is Ferrarában, úgyszintén Milanóban, valószínűleg politikai czélzattal, hogy meghiúsítsa Ferrara és Milano szövetkezését Velenczével Nápoly kijátszásával, a miben nem volt sikere.[317] Sikertelen maradt a burgundi házasság terve is, noha abban ezidőtájt már Mátyás király is támogatta a nápolyiak törekvését.[318] A másik utat maga Ferrante király tette 1475 elején, hogy az akkor huszonöt évenkint ismétlődő jubiláris esztendő alkalmából hódolatát mutassa be a pápának, kivel akkor kölcsönös kedveskedések és dús ajándékok között a Velencze és Milano szövetségével szemben való állásfoglalást a törökök elleni hadviselést is megbeszélte. Ez a római útja Ferrantét az ott időző urbinói fejedelemmel is összehozta, valamint két későbbi pápával: Rodrigo Borgia és Giuliano Rovere bíbornokokkal, kik a pápa megbízásából Terracináig mentek eléje.[319]


BEATRIX ÁLLÍTÓLAGOS MELLSZOBRA A PÁRIZSI LOUVREBAN FR. LAURANÁTÓL.
(W. Rolfs, Fr. Laurana cz. művéből.)



BEATRIX ÁLLÍTÓLAGOS MELLSZOBRA A PALERMÓI MÚZEUMBAN FRAN. LAURANÁTÓL.
(W. Rolfs, Fr. Laurana cz. művéből.) mind a kettő Fr. Laurana műve s Rolfs idézett művéből vettük át.


Még ugyanazon év őszén egyszerre és súlyosan betegedtek meg a calabriai herczeg és a király; az utóbbit Carinolából kellett Nápolyba behozni, s állapota egy ideig oly aggasztó volt, hogy egészsége helyreállításáért közimák mondattak a templomokban; felgyógyulását Fra Giacomo della Marca szent életű szerzetes közbelépésének tulajdonították.[320]

* * *

E betegségökről Alfonso herczeg a nápolyi király magyarországi követének is hírt adott,[321] mert akkor már Beatrix menyasszonya volt Mátyás királynak; bár a menyegző 1476 őszére maradt, az eljegyzés iránti tárgyalások egész 1474-ig nyúlnak vissza, sőt még régibb előzményeikkel találkozunk.[322]

Az Aragoniai ház és a magyar király közötti házassági összeköttetés eszméje ugyanis régibb keletű volt. Kevéssel azután, hogy Mátyás 1464 tavaszán, első neje, Podjebrád Katalin korai halála által özvegygyé lett, Ferrante, látván az ő növekvő hatalmát s hírnevét, 1465 elején Velencze közvetítésével fölajánlotta neki leánya kezét.[323] Ez a leány nem lehetett más mint Eleonóra, ki akkor 15 éves volt, míg Beatrix még alig 8 éves, épen akkor jegyese a királylyal kibékült sessai herczeg kis fiának, már koránál fogva sem látszhatott alkalmasnak arra, hogy az özvegy Mátyás az ő fölserdülését bevárja. Velencze ismételve kifejezett készsége ellenére[324] az ajánlat nem látszott gyors eredményre vinni. Mátyás akkor valósággal központja volt majdnem az összes középeurópai udvarokra kiterjedő házassági combinatióknak, s a brandenburgi őrgróf leányára és Ippolita Sforzára vonatkozó meghiúsúlt tervezések után főleg a III. Fridrik német császár unokahúgával, a szász választófejedelem leányával kötendő frigy gondolata állott előtérben.[325] De Mátyás tárgyalt a nápolyi királylyal is, követeik találkoztak Rómában, s az ügy állítólag a miatt szenvedett megszakítást, mert e leírások szerint a fölajánlott herczegnő nem volt szép, Mátyás pedig nagyon szépet kívánt.[326] Ez a hírmondás, a mennyiben megbízhatónak tekinthető, egy bizonyítékkal több arra, hogy mindaddig Eleonóráról volt szó, ki képei szerint csakugyan kevésbé szép volt Beatrixnál.

Ha tehát a házassági tárgyalásokat a két udvar között három évvel később megújúlni látjuk,[327] ezt csak úgy értelmezhetjük, hogy időközben az ajánlatba hozott személy változott, s az Eleonóra helyére Beatrix lépett. Ő ugyan még mindig csak tizenegy éves volt ekkor, de szerencséjére a Mátyás házassági tervei részint külső, részint belső befolyások következtében, részint a Mátyás saját szándékának változása miatt egytől-egyig meghiúsúltak, így az említetteken kívül az is, mely a német császár saját leányára, az is, – és ehhez látszott Mátyás legszívósabban ragaszkodni, – mely a lengyel királyleányra vonatkozott,[328] s ezzel évek teltek el, épen a Beatrix fölserdülésének évei.

Időközben a nápolyi és magyar diplomacziai érintkezések nem voltak mindig barátságosaknak mondhatók; 1466 nyarán Mátyás, míg egyfelől a nápolyi követet – nem minden gúnyos mellékíz nélkül – buzdítja, hasson oda, hogy az ő hatalmas és nagylelkű ura váltsa be már egyszer a törökök elleni segélyre vonatkozó szép ígéreteit,[329] ugyanakkor egy Rómában élő bíbornokhoz intézett levelében fölháborodással leplezi le Ferrante kétszínű játékát, melylyel őt biztatásokkal áltatja, mialatt alattomosan a tőle elragadott boszniai területek megszerzésére törekszik.[330]

Föltételezhetjük, hogy a házassági ügy tárgyalása már akkor újúlt meg, mikor 1468 szeptemberében Ferrante követe jelent meg Mátyásnál s folytatódott akkor, mikor 1469 tavaszán a magyar király küldötteiként Handó György pécsi prépost és lindvai Bánfi Miklós pohárnokmester s pozsonyi főispán Nápolyba leutaztak s a mikor a velenczei államtanácsnak is tudomása volt már Mátyás és a nápolyi király bizonyos megállapodásáról.[331] A pártütő Marzano börtönben levő fiával formailag megkötött házasságot akkor már a pápa kétségkívül föloldotta,[332] hogy pedig egy-két évvel később tárgyalások folytak Beatrix és a savoyai herczeg, majd Beatrix és a franczia trónörökös házassága fölött, azt érthetővé teszi ama kornak gyakorlata, mely szerint uralkodók politikai okokból titokban gyakran többfelé tettek gyermekeikre vonatkozó házassági ígéretet.[333]

Hogy a császárral és lengyel királylyal időközben folytatott messzemenő tárgyalások ellenére Mátyás 1474-ben ismét visszatért a nápolyi házasság tervére, abban része volt Lorenzo Roverella ferrarai püspök és pápai követnek, a többször említett bíbornok öcscsének, ki 1469-ben kapott küldetést Német- és Magyarországba a császár és magyar király kibékítése s a cseh kelyhesek elleni rendszabályok ügyében, és ki e küldetését a házassági ügy közvetítésére is fölhasználta, második lévén már a Roverella nevet viselő egyháznagyok között, ki a Beatrix élete alakúlásába nevezetes befolyást vett.[334] A másik, kinek ez ügy körül fontos szerepet kellett vinnie, Antonio d’ Ayello, vagy di Taranto barii érsek volt, az Aragoniak lelkes híve, nagy jogtudós s éleseszű diplomata, kit Ferrante gyakran küldött ki követül, s ki Magyarországon is működvén s Mátyást sziléziai hadjáratára is elkísérvén, legmegbízhatóbb értesüléseket szerezhetett a nápolyi udvar részére a magyar király személye s viszonyai felől.[335] Mint e tárgyalások részesét említi az Esték egyik történetírója Ugoletto Facinot is, ki Ferrara követe volt 1473-ban a nápolyi udvarnál.[336]

Valószínűleg ezek működésének volt köszönhető, hogy Mátyás 1474 tavaszán újra leküldte követeit, és pedig ismét Bánfi Miklóst és Handó Györgyöt Nápolyba, – ezúttal már azzal a megbízással, hogy részére a Beatrix kezét ünnepélyesen megkérjék. Ferrante király pedig szeptember 5-ikéről kelt levelében értesítette Mátyást, hogy kérését teljesítve, leányát neki eljegyezte.[337] A szemfüles velenczei tanács ezt már szeptember 17-ikén tudta, mert erről a napról van keltezve a levél, melyben a nápolyi királyt, – kitől pedig épen akkor nagyon éles ellentétek választották el a Signoriát, – kölcsönös szeretetökre való hivatkozással üdvözli leánya eljegyzése alkalmából, kiemelve a köztársaságnak Magyarország királya iránti «régi és állandó barátságát» is, valamint különös jóindulatát Beatrix herczegnő iránt, kit általánosan elismert jelességei és erénye régóta méltóvá tettek arra, hogy «királyi palotából királyi palotába költözve, fenséges királyleányból felséges királynévá váljék».[338]

Ugyanazon év október 30-ikán a lengyel és cseh király egyesült seregeitől ostromlott Boroszlóban Mátyás örömtüzeket gyujtatott s megkondíttatta a harangokat annak ünneplésére, hogy a nápolyi hírnökök meghozták a király és Beatrix igenlő válaszát az ő házassági ajánlatára, s e hírt Mátyás sietett a büszke lengyel királylyal is közölni, ki ismételten megtagadta volt tőle a maga leánya kezét. Épen nehány nappal ezen esemény után a magyar király és csapatainak harczi fölénye rákényszerítette a számban túlnyomó ellenfélre a béketárgyalásokat, melyek harmadfélévi fegyverszünet kötésével végződtek.[339]

A következő, 1475. év elején, Gyertyaszentelő Boldogasszony utáni vasárnapon Mátyás Boroszlóban fogadta a nápolyi király s a velenczei köztársaság követeit, kik a barii érsek vezetése alatt dús ajándékokat hoztak neki menyasszonyától, különösen fejedelmi díszű ruházatokat, melyeket a király a Szent-Erzsébet templomában öltött fel először s azután versenyfutással és tánczczal egybekötött ünnepélyeket rendezett vendégei tiszteletére.[340]

Júniusban jelentek meg Mátyás király követei ismét Nápolyban; ezúttal Vetési Albert veszprémi püspök, Laki Thúz János szlavóniai bán és Francesco Fontana, egy magyar szolgálatban álló olasz, kik már megelőzőleg Velenczében és Rómában is fontos diplomacziai küldetésben jártak el s kiknek föladata most már a házasságnak «per verba de futuro» leendő megkötése volt;[341] a hozományt illető tárgyalásaik eredményéről a hozomány átadására vonatkozó, egy évvel később kiállított okmányból értesülünk. A nápolyi királyi ház számadásai már 1475 nyarától kezdve mint «magyar királyné»-t szerepeltetik Beatrixot, s mint láttuk, ő maga is e czímet használta levelében;[342] a calabriai herczeg pedig az év végén a barii érsekhez, mint magyarországi követükhöz intézett s a házassági frigy fölött örvendező leveleiben nemcsak hogy nővéréről mint magyar királynőről beszél, de Mátyást is «sógor urának», egyúttal «atyjaként tisztelendőnek» szólítja.[343]

Az öröm ezúttal – úgy látszik – mindkét félnél őszinte volt.

Mátyás, kit tizenkét évi özvegysége alatt sokat foglalkoztatott az a gondolat, hogy közvetetlen hatalmi érdekei előmozdítását valamely szomszéd uralkodóházzal kötendő házassági frigyben is keresse s ki e részben bántó visszautasítással is találkozott,[344] azok után az eredmények után, melyeket 18 évi uralkodása alatt elért, megszilárdúlt trónján, elismert tekintélye és hírneve magaslatán a maga erejéből is szilárdan megállhatni vélt, s szabad szárnyra ereszthette azt a keblét régen dagasztó vágyát, hogy, mint a nyugati kereszténységben is vezető szerepre hivatott uralkodó, birodalmára egy oly királyi udvar fényét árassza, mely a kor új műveltségének, tudomány- és művészetkedvelésének csodált s minden népek nagy szellemeitől fölkeresett középpontja legyen. És vajjon hol kereshetett volna e feladat számára alkalmasabb segítőket, mint az akkori Olaszország fejedelmi udvaraiban, különösen abban az udvarban, melynek megalapítóját, I. Alfonsót, Mátyás sok tekintetben mintaképeül ismerte el?[345] E vágya, e törekvése magyarázza meg azt a sokszoros összeköttetést, melybe – mint látni fogjuk, – már Beatrix jövetele előtt is lépett az olaszokkal, és kétségkívül e törekvése volt egyik fő indító ok arra, hogy minden emberi számítás szerint azontúl a béke műveinek is szentelendő életének társául egy az olasz szellemi műveltség légkörében felnövekedett, annak egész varázsát magával hozó fejedelmi hölgyet válaszszon. Habár, mint reális politikus nem hagyta számításon kívül azt sem, hogy leendő apósa az olasz földnek egyik legtekintélyesebb, leghatalmasabb, előnyös családi összeköttetéseken kívül az akkori pápa bizalmát és barátságát is bíró fejedelme volt. Olaszország széttagoltsága mellett is, érdekeinél fogva e király a legszilárdabb támpontja lehetett annak, az ellenséges német császár ellen intézett politikának, a melynek érdekében Mátyás épen akkor egy, a császár, a franczia király és a burgundi fejedelem közt tervezett szövetség ellensúlyozására irányuló s a pápa vezérlete alatt álló ellenszövetség létesítésével foglalkozott.[346] A következendőkben fogjuk látni, hogy mily érzelmeket és várakozásokat keltett a küszöbön álló frigy a nápolyi udvarnál s magánál Beatrixnál.


31. ARAGONIAI CZÍMER.
(A Nemzeti Múzeumból.)[347]



32. ELŐKELŐ NÁPOLYIAK VADÁSZSÓLYMAIKKAL.
(Síremléken levő dombormű.)[348]





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre