VI.
AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG.
(1704-5)



HERBEVILLE cs. tábornagy huszonegy ezreddel szeptember elején odahagyta csallóközi táborát; Thököly halála napján bevonúlt Nagykőrösre és Debreczenbe, a Thökölyről szóló törvény kihirdetése napján pedig Szeged alá indúlt, hogy a Tiszán és a Körösökön átkelve hatoljon Erdélyországba, a szorongatott Rabutin tábornagy segítségére. A fejedelem időközben megírta Károlyi Sándornak, az alföldi hadak vezérének, hogy ha az ellenség csakugyan Erdélynek tart, ottan őmaga vág eléje.[1394] Erdélyi hadainak vezére, gróf Pekri Lőrincz tábornok, már előbb figyelmeztette,[1395] hogy valóban jó volna, ha Isten behozná ebbe a szegény hazába, mely elvesz számtalan nyomorúságai közt, ha késlekedik bejönni. Nemsokára Széchenyi, Szirmay királyi békebiztosok is azt mondták, hogy mindjárt leborotváltatják magyar szakállukat, ha Rákóczi beereszti a németet Erdélybe.[1396]

Pekri teljes joggal emlékeztette Rákóczit Erdély nyomorúságaira; mert – ha a fejedelem előtt először, 1704. június 3-ikán talán Torda, Kolozs és Doboka vármegyék követei vetették is fel – egész erővel ő ragadta meg az erdélyi fejedelemség helyreállítása és Rákóczi megválasztása gondolatát.[1397] Ezt a három vármegye küldötteinek és a solti táborban levő erdélyieknek nevében beadott emlékíratban tette. A vármegyék árúlónak tartották II. Apafi Mihályt, mivel a fejedelemség jogáról I. Lipót javára lemondott. Kifejtették, hogy a Rákóczi nevében szervezetlenül hadakozó kuruczok Erdélyországot dúlják, fosztogatják. A rendetlenségek megszüntetése végett az országgyűlés összehívását kérték.[1398] Ezek után majdnem mellékes kérdés, valóban felajánlották-e magát a fejedelemséget; másnak úgy sem ajánlhatták volna fel, mint a kit az országgyűlés összehívására kértek. Reá kellett gondolniok az 1648. évi westfáleni béke értelmében is, a mely szerint Franczia- és Svédország I. Rákóczi György minden megválasztandó utódának biztosította Erdély trónját.[1399] Maga Rákóczi már előbb meggyőződött, hogy a szerződés reá vonatkozó részének nagyon csekély a nyomatéka.[1400] Hadjárata kezdetén azt tartotta volna legjobbnak, ha török hadakkal Erdélyt maga Thököly foglalja el, az 1690-ben megválasztott fejedelem. Ebben a tekintetben ismételten írt a konstantinápolyi franczia követnek s magának Thökölynek;[1401] a ki már 1703 október 30-ikán értesítette, hogy a franczia követ őt szökésre és Rákóczival való egyesűlésre intette, mert egy az ügyük, egy a czéljuk. A kuruczkirály azonban borongva figyelmeztette: okúljon az ő példáján, kit a mi állhatatlan nemzetünk közűl sokan őszinte s hamis hitökkel, a szerencsétlenségnek csak gyenge szelétől is megijedve, megcsaltak s mellőle félre állván, a sárban hagyták.[1402] Fél esztendő mulva biztosította, hogy éppenséggel nem akar eléje vágni hadi működésének.[1403] Később is csak arra kérte, ne felejtkezzék el róla: foglalja bele a békébe öt és bujdosó társait. Szabadítsa ki, vegye védelmébe javait. Ő, mint hazája vértanúja, édes hazájáért csöndes elmével viselte mindidáig ez idegen országban fölöttébb megfogyatkozott állapotát. De hazájában akarna meghalni és eltemettetni.[1404]


Rabutin névaláírása.[1405]


Azonban sohasem mondott le arról a reményről, hogy valaha még visszaülhet Erdély trónjára. Ha fejedelemmé választják is Rákóczit, az ő öreges, beteges voltára nézve elérheti azt holta után is. Egy magyarországi korona forogván Rákóczi kezén, ő Erdélyből segítője lehetne; kire Isten segítse is, hogy Magyarországot ad pristinum florem indukálhassa[1406] Rákóczi utóbb úgy nyilatkozott,[1407] hogy Thököly ugyan mindenképpen ellene tör, de ő valóban őszintén akarta előmozdítani hazatérését. Minden intézkedése azt mutatja, hogy Thököly megválasztása mellett foglalt állást s az urakat is az ő részére hangolni ügyekezett. Ezt elvi szempontból tette; mert a már egyszer megválasztott Thököly újraválasztásával lehetett legjobban bizonyítani, hogy a szabad választástól a Habsburgok éppen olyan törvénytelenűl fosztották meg, mint Magyarországot.

Erdély másik élő fejedelme, II. Apafi Mihály, szóba sem jöhetett. Árúlónak tartották, mivel kislelkűen lemondott trónjáról, jogairól és császári kegyelemkenyéren félig-meddig rab módjára élt Bécsben.

Bethlen Miklós erdélyi kanczellár is megírta már híres röpiratát, az «Olajágat viselő Noé galambját», a melyben Erdélyt és a Részeket úgy akarta megmenteni a Habsburgoknak, hogy egy nagynémet házbeli református fejedelem Habsburg-leányt vegyen feleségül s a török szultán és a magyar király védelme alatt uralkodjék.[1408] Mások Jenő savoyai herczeget akarták volna egy Habsburg-leánynyal összeházasítani s Erdély trónjára emelni; de a herczeg visszautasította a kalandos tervet.[1409]

Pekri Bercsényit gyanusította, hogy erdélyi fejedelem akar lenni. Rákóczi erre nem felelhetett mást, mint azt, hogy nem áll útjába a rendek elhatározásának.[1410] Különben az egész kérdésben Bercsényi megkérdezése nélkűl járt el s hinni látszott, hogy a főtábornok, ha talán nem is vele, de Thökölyvel szemben csakugyan Erdély trónjára vágyik.


Bethlen Miklós névaláírása.[1411]


Pekri fogadkozott, hogy a gyulafehérvári országgyűlésen magát Rákóczit választják meg, mert Erdélynek olyan okos, nagy és messzelátó fejedelemre van szüksége, a kiért hálát adhasson Istennek.[1412] A természettől mindennel megáldott Erdélynek Rákóczi szerint sem volt egyébre szüksége, mint jó fejedelemre.[1413] A két ország egyesítése s a katholikus vallás érdekében mindenesetre kivánatosabbnak tartotta, hogy ő legyen a fejedelem s ne Thököly, a ki félig-meddig a törökök rabja és olyan valláshoz tartozik, melynek Erdélyben csak a meg nem nyerhető szászok közt van gyökere. Thökölyt mint gyermek nem szerette; még mostan is úgy hitte, hogy minden módon ellene tör;[1414] s egy Pekrivel szemben, a ki pedig Thököly sógora volt, érdekeit mégis ő védelmezte legjobban. Figyelmeztette, hogy Erdélybe ő egyáltalán nem küldött csapatokat; ott Thököly emberei rendetlenkednek, a kiknek ő nem parancsol. Az országgyülés összehívása jogát sem bitorolhatja.[1415] Az emlékírat benyujtói tegyenek úgy, a hogy jónak látják. Az urak azonban figyelmeztették, hogy azok a szervezetlen hadak nem Thököly, hanem Rákóczi híveinek vallják magukat és mint ellenségeiket lekaszabolnák őket is, a rendeket is, ha a fejedelem világos megbízása nélkűl gyűlnének össze. Nyilatkoztassa ki, hogy engedelmével tartják meg a gyulafehérvári országgyűlést, sőt védelmükre fejedelmi biztost is nevezzen ki. Rákóczi mind a kettőtől vonakodott, mert tökéletesen szabad elhatározást akart biztosítani az erdélyi rendeknek, hogy még árnyéka se látszassék, mintha magát akarná megválasztatni. A mint tehát június 5-ikén július 5-ikére Gyulafehérvárra valóban összehítta az országgyűlést, közmeglepetésre fejedelmi biztosnak Radvánszky Jánost nevezte ki, az eperjesi vértanú fiát, a kit atyja halála és vallása egyaránt Thököly hűségére intett. Utasította, hogy semmiképpen se gátolja a rendek szabad elhatározását; a minek czélja nem is a fejedelemválasztás, hanem Thököly 1690. évi választásának elismerése, a hadi fegyelem és az adóügy rendezése volt.[1416]

A meghívókat csak június 13-ika után küldték szét és a kormányzóság tilalmával nem törődve[1417] – Thoroczkay István hadainak védelme alatt a rendek mégis feltűnő nagy számban gyűltek össze Gyulafehérvárott. Nemcsak a vármegyék és a székelyek jelentek meg, hanem Szeben, Szászsebes és Brassó kivételével a szászok is. Nem jöttek teljes önzetlenséggel. «Az elvett jószágokat s labancz urak jószágait a kuruczok felforgatván, ki-ki most kér jószágokat – írta Henter Krisztina Béldi Kelemennek.[1418] – Most már mindenki felíratta kívánságait. A kit régen vártunk Istentől, most ő felsége megadta érnünk.[1419] A fejedelem azt csak megadja, a ki megkeresi elvett igazsága felől!»

Pekri mindjárt az alakúlás napján, július 7-ikén megtette javaslatát, hogy éljenek törvénytelenűl elkobzott jogukkal és válaszszanak maguknak fejedelmet.[1420] Nemzetünk régi dicsőséges állapota, ékessége – szólt – teljességgel elenyészett, örökségünk idegenekre szállt, szabadságunk szolgálatra változott, a magunk földjén már jövevények, számkivetettek, sőt rabok lettünk. A nyomorúságok tengerén habokkal küzködő nemzetünk hajóját a szélvészek hol a napkeleti, hol a napenyészeti partra vetették és már szinte teljességgel elmerítették, midőn nemzetünk fő szabadságát, a szabad választást, a hatalmas török nemzet megrontotta, a német pedig teljességgel eltörőlte és helyette zsarnokságot állított fel szegény édes hazánkban. Oh, boldogtalan sorsa és állapota régen dicsőséggel fénylő nemzetünknek, a mely a századok forgásával ismételve mintegy körben visszatér nemzetünkre és édes hazánkra, még pedig egyre veszedelmesebb támadással! Mindazonáltal ilyen keserves állapotunkban is nagy kegyelmét és szerelmét tapasztaljuk édes jó atyánknak, Istenünknek: reménységünk felett olyan nagyelméjű, bátorszívü, bölcs férfiakat, igaz magyarokat támasztván, a kik minden veszedelmet megvetettek s Istenben való teljes bizalommal és az ő segítségével felvették nemzetünk ügyeit. Általuk Isten hatalmas karral kihozta és megszabadította nemzetünket a hegyetlenek fogságából, mint régen Izraelt Egyiptomból.

Sok nyomorúságunkon megesett az Isten szíve. Az Ausztriai Ház sok ezer veszedelmének habjaiból, mint Mózest a fáraó dühössége elöl, kiragadta és megtartotta jobb kezének férfiát, a kit eleve nemzetünk szabadúlására rendelt. Rákóczi Ferenczet hatalmas karral és karddal, mintegy Mózes vesszejével felkészítvén, elküldte nemzetünknek az egyiptomi teherviselést sokkal meghaladó német iga alól való megszabadítására.

Másnap tehát az ország szabad választása jogán Rákóczi Ferenczet teljes szívvel és szeretettel fejedelmüknek választották s alázatosan kérték; hasonló atyai szívvel, szeretettel fogadja és ne vesse meg őket. Szívüket, szeretetüket, nemzetüket és édes hazájukat önként, nem kényszerítve; szeretetből, nem félelemből; nem idegennek, hanem mint a magukénak, régi boldog emlékezetű, nagyhírű és méltóságú fejedelmök virágának ajánlják fel neki. A választásnak bőven kifejtett föltételei röviden a következők: A négy bevett vallás szabad gyakorlatát biztosítja. Az unió föltételeit megtartja s azokra a bejövetelekor tartandó országgyűlésen vagy a törvényhatóságokban a rendeket felesketi. Jó szomszédságban él minden néppel; háborút a rendek megegyezése nélkül nem indít, a török szövetséget megújítja. Tisztségekben a hazafiakat az idegenek kedvéért nem mellőzi. A tizenkét tanácsost a három nemzet ős, örökös hazafiai közül választja s megegyezésük nélkül derekasabb országos ügyekben nem intézkedik, mert intézkedését az ország különben megsemmisítheti és száműzi azt a tanácsost, a ki őt törvénytelen vagy veszedelmes tettre indítja. Követeket a tanács megkérdezése nélkűl nem fogadhat, nem küldhet; külső országokkal pedig csak az ország akaratából szövetkezhetik. Az ország határaiból semmit sem idegeníthet el s a Bethlen Gábor korabeli határokat visszaállítani törekszik. A szabad fejedelemválasztás jogát tiszteletben tartja, fejedelemségét másra át nem ruházza. A rendek szabad szólását nem gátolja s megengedi, hogy panaszát mindenki szabadon előadhassa. A rendek kiváltságainak sérelmeit a legközelebbi országgyűlésen orvosolja. Mindenkit megtart ősi jogaiban. Igaz törvényt szolgáltat; személyében, vagyonában senkit sem bánt törvénytelenül; a törvényszékek és az országgyűlés tárgyalásaiban személyesen nem vesz részt; az eléje föllebbezett pörökben a tanács többségének ítéletét mondja ki. Az igazság keresésében mindenkinek teljes szabadságot enged s mások rovására magának és családjának jószágokat nem szerez,

Az ország törvényeit megtartja és másokkal is megtartatja. Főispánoknak, főkapitányoknak és főtiszteknek vagyonos és született igaz hazafiukat vagy honosítottakat nevez ki s őket az ország törvényeire, szabadságára és hűségére megesketi; idegen hadakat pedig az ország akarata nélkül nem tart. A székelyek tábornokait, kapitányait a székelyek közűl nevezi ki s meghagyja a főkirálybírák szabad választása jogát. A szászok ezentúl is maguk válaszszák királybíráikat s egyéb tisztjeiket, a fejedelem csak megerősítse őket. Kincstárnoknak igaz ős, örökös főrendű hazafit rendeljen. Főkomornyikja s minden egyéb udvari tisztje ős, örökös hazafi legyen. A fejedelem a haza jövedelmét magában a hazában és a haza szükségeire költse el, a fegyvereket és a hadiszereket kivitetni ne engedje. A szabad kereskedést és közlekedést ne gátolja. A hűtlenség vagy magszakadás következtében a kincstárra szállt vagy szálló javakat ne tartsa meg magának, ne adja feleségének vagy gyermekeinek, hanem érdemes hazafiaknak; s a kincstár javait csak törvényes útakon szaporítsa. A rendektől ne kívánjon térítvényt; érje be hűségesküjökkel és szabad akaratuk szerint való szolgálataikkal. A hazafiakat ne vigye hadakozni a határon túl, hanem csak a haza oltalmára használja. Ha pedig Isten boldogítja fegyverét s békéhez juttatja, maga a fejedelem is a hazában lakjék; s ha magyarországi jószágait meglátogatja, csak a tanács (szenátus) egyharmadát vigye magával s időnkint ezt is felváltassa. Végre pedig a haza sorsáról ne a fejedelem és a tanács, hanem az egész országgyűlés határozzon.[1421]


Gróf Pekri Lőrincz.[1422]


Július 8-ikán a fejedelem hatalmát ennyire korlátozó föltételek mellett választották meg II. Rákóczi Ferenczet. Helyette biztosát, Radvánszkyt háromszor fölemelték s Te Deummal, majd lakomával ünnepelték a szerencsés eseményt,[1423] Hogy mentűl nagyobb illendőséggel adják tudtára megválasztását és ugyanolyan illendőséggel hozzák be, követségbe rendelték ki[1424] a vármegyék részéről Petrovinai Pekri Lőrinczet, a székelységről Zabolai Mikes Mihályt, a szászok részéről Kolozsvári Mártont, a Részekből Somlyai Tordai Istvánt. Addig is Szárhegyi Lázár Ferenczet bízták meg, hogy a fejedelmet megválasztásáról értesítse.

Ezen a három (Bartha és Rákóczi választásáról s a követség kirendeléséről szóló) törvényczikken kívűl még hetet hoztak. Új törvényes pecsétet készítettek a három nemzetnek; a guberniumot a hozzátartozó tisztségekkel és pecsétekkel együtt eltörölték; a havasalföldi és moldvai vajdákhoz követeket rendeltek; Pekrit Erdély főtábornokának választották meg és intézkedtek az általános felkelésről; hadbiztosságokat rendeltek; a tisztek nyomozáshoz való pecsétét törvényesítették s eltiltották azt a pénzt, a mit Rabutin Szebenben veretett.

Mind a tíz törvényczikk tanusítja, hogy ez a «hevenyészett forradalmi országgyűlés» alkotni is tudott, pedig a törvények elfogadásával (július 12-ikén) hat napi tanácskozás után már véget ért.[1425] A rendek egy része azonban, mint valami honvédelmi bizottság, együtt maradt. A csonka országgyűlést maga Rákóczi is elismerte, mert javaslatokat terjesztett eléje; pl. július 17-ikén a só árának felemeléséről.[1426] A gyűlés július 17-ikén tudatta mindenkivel, hogy mivel azt választotta fejedelemnek, a ki által igájuk könnyítésére Isten útat mutatott ezentúl csak Rákóczinak s ne a gubernátusnak engedelmeskedjék.[1427] Viszont a labanczok szebeni csonka, még pedig nagyon is csonka országgyűlése augusztus 2-ikán (helyesebben 9-ikén) a gyulafehérvári országgyűlés határozatait törvényteleneknek, Rákóczi fejedelemmé választását felségsértésnek, semmisnek nyilvánította s fej- és jószágvesztés terhe alatt parancsolta meg, hogy Rákóczi «urat» senki se ismerje el fejedelemnek, a lázadók végzéseit senki se hajtsa végre.[1428]

A kurucz rendek azonban augusztus 17-ike táján a Lázárféle követségtől már nagy örömmel értesűltek, hogy Rákóczi leküzdte aggodalmait: elfogadta az egyhangú választást, mely ősei trónjára hítta. Megígérte bemenetelét s már intézkedett is a fehérvári palota kijavításáról. Megválasztását nemcsak a vármegyékkel, hanem a barátságos hatalmakkal, a franczia, svéd és porosz királyokkal is tudatta. Megírta most már Bercsényinek is, a kivel hetek óta nem levelezett. A főtábornok örűlt, hogy az erdélyiek minden idegen követ, idegen segítség nélkül saját akaratukból, a béketárgyalások alatt, fontolgatás nélkűl, a nyakukon levő ellenség megvetésével választották meg. Mind ez a magyarság bizalmát, lelkesedését, erejét mutatja; de attól tartott, hogy a fejedelem Magyarországból bajosabban tarthatja meg Erdélyt, mint a hogy ősei Erdélyből megtartották Magyarországot és csak elforgácsolja a szabadságharcz erejét. Annyi bizonyos, hogy ennek a szabadságharcznak gyökere nem Erdélyben volt, mint a mult századbeli fejedelmek korában s Rákóczinak nem állt módjában, hogy hadműveletei alapjává Erdélyt tegye. Csak úgy tehette volna, ha töröl: pártfogásra támaszkodik, a mi ellen azonban, megválasztatása bejelentésekor, a porosz király előtt határozottan tiltakozott. És valóban késett választása bejelentésével a szultánnál, a ki pedig, még a karlóczai béke után is, egyszerű tudósítás helyett tulajdonképen hódolatot várt II. György unokájától.

Egyhangú választása azt bizonyította, hogy a törökös Thökölyt Erdély nem akarja; mást pedig, kettejökön kívül, Rákóczi sem akarhatott. Ezt, némi keserűség után, Thökölynek be kellett látnia. Most tehát Rákóczira várt az a nehéz feladat, hogy Erdély gondját is magára vegye. El is határozta, hogy bemegy oda, de nem az önként ajánlkozó Bercsényivel, nem választása eszközlőjével, Pekrivel, hanem gróf Forgách Simonnal. Maguk a még együtt levő rendek egy 6000 főnyi fizetett sereg fölállítását tartották volna legjobbnak; a mellett azonban azt kívánták, hogy Pekri katonai uralmának még látszata is megszűnjék. Valóban Erdély fölszabadítása nemcsak politikai, katonai és nemzeti, hanem, és pedig legfőképpen, társadalmi kérdés volt. Megoldása sikerétől függött az elszegényedés és a kivándorlás megakadályozása. Mintegy föltámadt a XVII. század szelleme, mikor a bekecses diplomaták biztosítani tudták Erdély európai helyzetét; példájukra most is az orosz, török, franczia, svéd, lengyel, oláh összeköttetések ápolását ajánlották. A többire, a részletekre nézve úgy vélték, hogy a fejedelem elég okos és olvasott ember lévén, ha a történt dolgokról való írásokat a mostaniakkal összeveti és őszinte felvilágosításokból megismeri Erdély szellemét, dolgai folytatásáról maga csinálhat tervet.[1429]


Gróf Pekri Lőrincz névaláírása.[1430]

Erdély történt dolgainak emlegetése arra, az éppen nem magában álló kívánságra is akarta figyelmeztetni a fejedelmet, hogy a portára követséget küldjön megerősítése kieszközlése végett. Mentül jobban halasztja ennek a követségnek elküldését és a fejedelmi székbe való beiktatást, annál erősebb lesz az erdélyiek meggyőződése, hogy mégis jobb lett volna helyette Thökölyt, a törökök régi, kipróbált hívét fogadni vissza, a ki mindhalálig köztük élne. A fejedelem udvarában úgy tudták, hogy ennek a pártnak feje most már éppen az a Pekri tábornok, a ki imént még legjobban sürgette Rákóczi megválasztását, de már is kiábrándúlt belőle, mert késedelmesnek, határozatlannak s olyannak találta, ki az ő szolgálatait nem becsűli eléggé. Most már ő hirdetgette, hogy Rákóczi csak neve szerint fogadja el a fejedelemséget, de nem jön be lakni közéjük, hanem magyarországiakra, tehát idegenekre bízza a kormányt. Ha tovább vonakodik a bejöveteltől, csakugyan jobb volna behívniok Thökölyt, a kit a tizenhárom vármegye is szívesen fogadna. Rákóczi eleinte valóban úgy gondolkozott, hogy átveszi ugyan Erdély kormányát, de nem használja a fejedelmi czímet, mert a höchstädti csatavesztés után nem remélhette az ország megtartását.

A mikor Ipolyságon szeptember 25-ikén gróf Mikes Mihály vezetése alatt az erdélyiek népes és fényes követsége megkérte fejedelemsége elfoglalására, ezt ugyan megígérte, de akkorra halasztotta, a mikor a magyar ügyek fejlődése megengedi.[1431] Az pedig nem engedte meg. A kibékűlés fő akadálya az erdélyi kérdés volt. A király semmiképpen sem akart lemondani Erdélyről. Viszont Rákóczi nem akart Magyar- és Erdélyországról egyszerre alkudozni, mert ezzel az erdélyi rendek nem bízták meg. Az angol közbenjáró szemébe mondta Rákóczinak, hogy túlságosan sokat és teljesíthetetlent kívánna, ha azt követelné, hogy a király elismerje őt erdélyi fejedelemnek.[1432] Ebben a kérdésben tehát Rákóczi csak akkor adhatott határozott választ az erdélyi követségnek, mikor elég erősnek érezte magát, hogy fegyverrel biztosítsa a választásban nyert jogait.

Thököly Imrének visszafogadása annyi lett volna, mint Erdélyt átengedni a fejetlenségnek és a vele járó német uralomnak. Így történt, hogy Rákóczi október 12-ikén egyenesen az erdélyiekhez fordúlt. Intette őket, ne adjanak hitelt az ellenségnek, ki a francziákon és bajorokon nyert győzelmeit egyúttal a felkelők veszedelmének hirdeti s őket fegyverletétele inti. Ha kevés ideig költséggel, bajjal, teherrel jár is ez a hadakozás, nemzetünk szabadságának s boldogúlásának megszerzése (a mivel össze van kötve minden ilyen nagy s hasznos munka), azután majd teher nélkűl, állandó békességben lesz könnyebbedésök és örömük. Már személyesen bement volna, de a Felvidéken maradt, mert ott az ellenség, személyes jelenlétében oda kell a nagyobb erő s onnan kell vigyáznia mind a két hazára. Rövid nap mulva azonban, a mint az Isten megsegíti fegyverét és igyekezetét, ellenségének megzabolázására oda is bemegyen. A ki elcsügged és hitét megszegi: Isten, ura, nemzete és vére ellen vétkezik.[1433]

Később (október 30. és november 15.) a maga bemeneteléig gróf Forgách Simon tábornokot küldte be szép rendes sereggel. Egyúttal (deczember 20.) felállította az erdélyi tanácsot, melynek a tábornokkal egyetértésben, de a polgári ügyekben függetlenül kellett működnie.[1434] Gondoskodott a hadbiztosságról és a gazdasági ügyek igazgatásáról is; de a főbb méltóságok betöltését bemenetele idejére halasztotta.[1435]

A Mikes-féle követség deczember 13-ikán a fejedelem nélkűl érkezett vissza Erdélybe. Karácsony után négy vármegye, még mindig a csonka országgyűlés nevében, gróf Csáky István vezetése alatt, újabb követséget küldött Rákóczihoz a választási föltételek módosításával, mert értesűltek, hogy a 27 feltétel közűl néhányat nem akar elfogadni. A fejedelem válaszát 1705 május 33-ikán a négy vármegye megnyugvással fogadta s a többivel is tudatta.[1436] Ezzel a választógyűlésnek utolsó jelenete is véget ért.[1437] Csak az az egy vigasztalta a rendeket, hogy a fejedelem újból megígérte bejövetelét.[1438] Szükség volt reá; mert biztosának, Radvánszkinak figyelmeztetése szerint, «ha tízezer embert küldene is ki az országból, nem tenne annyi lankadtságot az emberek szívében s az ellenséget és az árúlókat (kik már is a’ német segítséget emlegetik) nem bátorítaná annyira», mint távolléte.

VII.
RÁKÓCZI ERDÉLYI HADJÁRATA.
(1705.)



ERDÉLYBEN a kimutatások szerint 1704 végén 18.082 katonája volt Rákóczinak, de a ki nem mutatottakkal együtt ezt a számot legalább 21.000-re tehetjük.[1439] A fejedelem 1704 deczember 20-ikán tudatta az erdélyiekkel, hogy ennek a tekintélyes haderőnek élére gróf Forgách Simont állította. Az új fővezér harmadnap már fegyverre szólította az országot.[1440] A harczban megedzett, szerencsés katona első sikereivel a fejedelem meg volt elégedve; de később megbánta választását, mert az indúlatos ember még jobban szította az Erdélyben mindennapos egyenetlenséget. Folytonosan ujjat húzott a kormánytanácscsal, melynek tagjai a fejedelemnek sem tetszettek; de hát «minden fából nyilat kellett csinálnia». Magát a fejedelmet is vádolták, hogy idegent küldött a nyakukra, a ki törvényeikkel nem törődik s uralkodni akar rajtuk. De Forgách ellen nem igen lehetett keményebben eljárni, mert még kiméletlenebbűl bánik az erdélyiekkel s végképen elidegeníti őket.[1441]

A fejedelem, Forgách előterjesztésére, 1705 márczius 18-ikán újból megsürgette az erdélyi vármegyék és székek fölkelését s Forgách most már, körűlbelül 35.000 főnyi sereg élén, derekasabb műveletekhez foghatott.[1442] Június 15-ikén, hosszas ostrom után, bevette Medgyes várát. Később elfoglalta a vöröstoronyi szorost is, a melyen át a szászok Bécscsel közlekedtek és körülzárta, egyúttal azonban egyik segédtisztje által udvariasan üdvözölte Rabutint Nagyszebenben. Német őrség már csak a szebeni, fogarasi és brassói várakban volt.[1443] Ekkor Radvánszky biztos is jónak látta, hogy a fejedelem bejöjjön Erdélybe,[1444] mit ez május 27-ikén és szeptember 25-ikén ismételve megigért.[1445]

Nagyon jól ismerte Erdély hadi jelentőségét. Tudta, hogy ezt a hegyektől körűlvett országot majdnem megközelíthetetlenné lehetne tenni. Az ország egyes vidékeit, belső háború esetében, megannyi különálló erősség gyanánt védhetni, Felsíkjai, a miknek meredek oldalait sűrü bokrok védik; lapályai, tavai, völgyei, kígyózó folyói, nagy hegyei – együtt és külön szirtektől körűlvett, megközelíthetetlen táborhelyek.[1446] Az volt a nagy kérdés, ezeket a táborhelyeket ő veszi-e be előbb, vagy Herbeville; mert a ki előbb jár, azé az erdélyi medencze. A fejedelem tudta, hogy a Habsburg-ház önként sohasem fog lemondani Erdélyről; de érezte azt is, hogy a nemzeti párt sem mondhat le.[1447] Amazt hatalmi, emezt nemzeti érdekek vezették; s a homlokegyenest ellenkező érdekek sorsát csak a fegyver dönthette el. Különben a szécsényi országgyűlés 1705: XI. törvényczikke már ki is nevezte a szövetkezett rendek képviselőinek a fejedelem beiktatására Bercsényit, Pethes püspököt és Galambos Ferenczet, a kiket egyúttal megbízott, hogy védő- és daczszövetséget kössenek Erdélylyel.[1448] Maga a fejedelem november 4-ikére a végből hirdetett Gyulafehérvárra országgyűlést, hogy beiktassák erdélyi trónjába,[1449] s intézkedett a gyulafehérvári fejedelmi ház helyreállításáról.[1450]

Hadjárata sikerét a fejedelem olyan biztosra vette, hogy arany emlékérmet veretett, a melyen ő, mint Herkules, sorban levágja a császári hydra hét fejét. «Tandem opressa resurget»; «az elnyomott végre feltámad», íratta alá magyarázatát.

Az előkészületek megtételére már Szécsény alól Erdélybe küldte Forgáchot s 1705 október 7-ikén maga is Eger alá indúlt.[1451] Értesítette Károlyi Sándort, a kinek Esterházy Antallal együtt kell vala feltartóztatnia az ellenséget, hogy hadaival egy hét mulva maga is csatlakozik hozzá; előbb azonban keressen alkalmat a Herbeville-lel való megütközésre.[1452] Ezt remélhette is, mert Károlyi akkor már átkelt a Tiszán s erősen sürgette a fejedelmet, hogy az ellenség kellő fogadására Erdély felé siessen. «Repűlnék, ha repűlhetnék», felelte Rákóczi. Egerben alig időzve,[1453] 16-ikán már Tokajban volt,[1454] azonban sok fontolgatás után sem tudott magával tisztába jönni: Károlyi nélkül bemenjen-e Erdélybe, mivel gróf Esterházy Antal oly gyorsan nem követhette volna hadaival. Megbizonyosodván, hogy az ellenség nem a Maros lippai vagy a Fejérkörös halmágyi szorosán, hanem a szilágysági Meszesen át akar Erdélybe törni, maga is arrafelé tartott. Tokajból még október 16-ikán átment Nyíregyházára, a hol három napig táborozott;[1455] 21-ikén Tasnádon,[1456] 22-ikétől 24-ikéig Szilágysomlyón volt.[1457] Somlyónál kellett eldőlnie, Herbeville a karikai vagy a zsibói hegyszorúlaton át akar-e betörni. A karikai szoros alatt voltakép az Egregy szűk völgyét értették. Rendkívüli fontosságát már a rómaiak felismerték[1458] és a szoroson uralkodó hegységet hatalmasan megerősítették. A fejedelem még a szécsényi országgyülés idején megbízta elsánczolásával De la Motte ezredest, míg a Szamos völgyében fekvő zsibói átjárás megerősítését Damoiseaunak parancsolta meg.[1459]

Október 24-ikén a fejedelem egy nap alatt tette meg a Somlyóról Zilahra vezető 30 kilométernyi útat. Másnap a meszesi hágón át a rövidebb, de fárasztóbb hegyi útat is megtette Magyaregregybe, a rómaiak Largianajába, a melyet a Karika-szoros legmagasabb pontjának tartott. Innen négy úton lehet bejutni Erdélybe: Csucsa, a Vaskapu, Hídalmás és Zsibó felé. A fejedelem méltán írhatta Bercsényinek, hogy itt mintegy középhelyen van; akármely felé jön az ellenség, könnyen ellene mehet, a helyet pedig sánczokkal úgy megerősíthetik, hogy sehol sem juthat be.[1460] Ezen, a hadviselésben nevezetes, ponton tehát Forgách tábornoknak élelmiszereket kellett volna felhalmoznia és utászokat odarendelnie; a fejedelem azonban bosszúsan tapasztalta, hogy serege még elég kenyeret sem kaphat és hogy egyik sáncza sem elég biztos. A kormánytanács a tábornokot, ez pedig amazt vádolta a múlasztás miatt; de a fejedelem most már nem vesztegette az időt a vizsgálattal, hanem gyorsan pótolta a hiányokat. Még Forgáchot is védelmezte a rázúdúló vádak ellen, hogy a döntő harczban ne legyen meghasonlás a tisztek közt. Pedig Forgáchot nemcsak az erdélyiek gyanusították, hanem Bercsényi is megírta a fejedelemnek azt a pletykát, hogy Schlick azért ment Erdélybe, mert Forgách úgyis hozzá áll.[1461] Az erdélyi urakat a fejedelem alig győzte inteni, hogy ne kérjenek addig tisztségeket, jószágokat, ne osztozzanak a medve bőrén: «nincs most ideje». «Ezt a rajtam levő mentét sem tudom még, enyém-e, vagy a másé. Ha a németen győzedelmet veszünk, majd megleszen érdeme szerint mindenkinek az előmenetele.»[1462] Maga járt utána, hogy a szorost mindenképpen megerősítsék. Egregytől északkeletre Romlottnál (a rómaiak Certiajánál) a déli menedékes oldalon ma is mutogatnak húsz kis dombot, a mit ágyúinak fedezésére hányatott. Északkeleten, az Almás völgyében, Kettősmező Cetatea határ részében mutogatják azt a kőszirtet, a hol, monda szerint, Rákóczi táborának őre állt; az egy kilométer hosszú sánczot, a melyet a fejedelem hányatott (Sanţul Racolţa) s a kútat, a melynek környékén mészárosai a húst vágták; az Egregy völgyében pedig Prodánfalvánál azt a másik kútat (Fântâna lui Racolţi), a melynek vizét annyira szerette.[1463]


Glöckelsperg névaláírása.[1464]


Azonban Herbeville, Rákóczi készülődéseiről értesűlve,[1465] megváltoztatta útját, mely Nagyváradról Csúcsán át erre felé vezette volna. A vidéket jól ismerő Glöckelsperg tanácsára Szilágysomlyó felé fordúlt s november 7-ikén oda, majd, nagy kanyargásokkal, Zsibó alá érkezett.[1466] Két vagy három menetre volt szüksége, hogy a hegyeket megkerűlhesse, míg a kurucz tábor csak 14 kilométerre (Rákóczi szerint két óra járásnyira) feküdt Zsibótól. Félnapig hulló őszi eső gátolta az ellenség haladását, mert az agyagos, síkos úton a lovasság és gyalogság csak kínosan juthatott előre. Sok szekér, podgyász, beteg, marha és ló rekedt meg a feneketlen sárban. Később azonban kitisztúlt az idő s Herbeville könnyebben mozoghatott.

November 9-ikén a fejedelem a fölösleges «assessoriát» Szamosújvárra akarta kísértetni, de Teleki Mihály, Veress Sámuel személyében, olyan biztost ajánlott neki, a ki nem ismerte az útat. «Ebben sem tudsz hát eljárni! – riadt a fejedelem Telekire. – Hát nagyobbakat hogy-hogy vihetsz véghez?!» Másnap azután Kővár oltalmára küldte Telekit.[1467] Akkor tudta meg Herbeville irányváltoztatását. Most tehát csupán két zászlóaljat hagyott a karikai sánczban. Az egregyi magyarokat is magához véve,[1468] a zsibói sánczokhoz indúlt, a társzekereket azonban a Szamos völgye felé küldte előre. Ha Károlyi a Sennyei-dandárt a Karikaszorosán át hozzáküldi, maga pedig hadtestével az ellenség közelében marad s annak táborát az ütközet idején megtámadja és felgyujtja, a sikerben kételkedni alig lehetett. Zsibó alatt, a hová 10-ikén este érkezett, 23.836 embere volt. A legnehezebb feladat a balszárnyra várt, a melynek vezetésére Forgách elég kedvetlenül vállalkozott, mert nagyobb rangja volt Des Alleurs őrgróf altábornagynál, a ki a jobbszárny franczia gránátosait s az idegen ezredeket kapta. Rákóczi az ágyúütegeket az őrmezei hegy sánczaiban állította föl, melyek a Szamos Turbucza és Tihó közti kanyarúlatán uralkodtak. Az ellenség ugyan a balszárnynyal egészen a Szamosra támaszkodott, de többi részét a hegyek födték. Pekri Lőrincz s az erdélyi urak jobb szerették volna, ha a fejedelem a csatát a Szamos nyilt keresztesi mezején fogadja el, hol lovassága egész erejét kifejtheti; de a fejedelem inkább bízott a rendes seregeknél szolgált Des Alleurs és Forgách tanácsában, a gyalogsággal és tűzérséggel jól megrakott sánczokban.[1469] Károlyi megüzente, hogy a kellő pillanatban be fog avatkozni.


Zsibó környéke.[1470]

Szent Márton napján, november 11-ikén délelőtt, éppen a gyulafehérvári fejedelmi beiktatásra szánt időben, az ellenség még elég csöndesen maradt. A tihói bérczről Rákóczi Csáky László társaságában[1471] nyugodtan tekintett végig a Szamos áttörésének festői völgyén. Mind a ketten azzal a szándékkal mentek ebédelni a gróf szurduki kastélyába, hogy délután a Szamos jobbpartján, a turbuczai hegy lejtőségein felállított őrszemeket fogják megvizsgálni. Erre azonban nem jutott idejük. Alig ebédeltek meg, hírül hozták, hogy a császáriak balszárnya megmozdúlt és a sánczok ellen nyomúl. A fejedelem azonnal lóra pattant, hogy odavágtasson, a honnan a sortüzelést hallotta. Azonban a puskaropogás csakhamar elnémúlt s a fejedelem szemben találta magát a futókkal, majd magával Des Alleursrel. A jobbszárny vezére tudatta vele, hogy Forgách balszárnyát a németek szétverték s rajta többé ő sem segíthetvén, vissza kell vonúlnia. Pár pillanat mulva Forgách szintén személyesen jelentette, hogy Glöckelsperg a ráczokkal és néhány német lovasszázaddal erdei útakon meglepte, másfelől pedig Virmond császári tábornok támadta. Mivel a lovasság nem támogatta a gyalogságot, az őrmezei sánczokat odahagyni kényszerült. Nagy veszteséget nem szenvedett ugyan, de a magyarországiak az erdőkbe, hegyekbe szétszóródva, a táborba többé aligha térnek vissza.[1472] Az egyik szemtanú szerint[1473] «igazán duce cervo pugnabant leones; szarvas vezetése alatt harczoltak oroszlánok, mert a hajdúság szívesen ment volna az ellenségnek, de a tudatlan vezérek zavart okoztak». Károlyi sem teljesítette kötelességét, nem támadta meg az ellenséget. Utóbb azzal mentegetőzött, hogy azért nem, mivel a császári lovasság ledöntött fákkal jól eltorlaszolta az útját. Voltaképp azonban tisztjeire hallgatott, kik ráfogták, hogy a fejedelem nem ismeri Herbeville hadállását, melyhez csak egy szoroson át lehet jutni; mivel pedig azt a császáriak bizonyára keményen megszállják és védik, fölösleges volna ezt a hadtesttel koczkáztatni és megbontani. Ha az őrmezei sánczok elvesznek is, ezzel a sereggel még mindig lehet zaklatni az ellenséget. A fejedelem hibáztatta Károlyit, hogy nem került az ellenség balszárnyának a hátába a zsibói országúton, a hol azt néhány lovas őrszemen kívűl semmi sem védelmezte; ekként az egészet közrefoghatták és tönkre tehették volna.[1474]


Gróf Virmond tábornok névaláírása.[1475]


Bölcs tanácsokban tehát ezúttal sem volt fogyatkozás; csakhogy ezek a tanácsok mind elkésve érkeztek és semmi sem tehette jóvá azt a hibát, hogy a fővezér, a fejedelem, az ütközet megkezdése pillanatában nem volt a csatatéren. Most, hogy a futók magukkal ne sodorják, vagy az üldözők kezébe ne essék, Tihó alól átúsztatott a Szamos jobbpartjára, a turbuczai hegyek alá,[1476] s körűlbelűl a mostani vasút irányát követve húzódott Szamosújvár felé.

Az őrmezei százados tölgyek lombjai alatt magyar források szerint 400, német adatok szerint 6000 kurucz aluszsza örök álmát. A magyarok 60 zászlót, 28 ágyut, több mozsarat, sok lőszert és társzekeret vesztettek el s üldöztetésük közben is sok kárt szenvedtek.[1477] Ilyen véget ért a zsibói (eleinte somlyóinak is nevezett) csata, melyet a fejedelem a jövendőben annyira bízva kezdett.[1478] A fejedelem a nagyszombati és a pudmericzi csata után ezt a zsibóit is elvesztette. «Bizony, ha még többször így járunk – írta Károlyi, – földön hagyattatunk.»

Visszavonúlása közben a fejedelem éppen egy hegytetőre jutott, mikor messziről egy feléjük jórendben haladó lovasságot pillantott meg azon az oldalon, a honnan az ellenség útját állhatta volna. Egyik tábornoka, talán a különben vitéz Esterházy Antal, erre úgy elvesztette a fejét, hogy kiabálva intette a fejedelmet, gyorsítsa az útját, ha mindjárt föl kellene is áldoznia társzekereit. A fejedelmet bosszantotta ez az idegesség. Megparancsolta, hogy valami csapatot küldjön előbb kémszemlére s győződjék meg, nem Sennyei dandára-e az; mert az ellenséges lovasság ekkora kerűlőt oly rövid idő alatt alig tehetne meg; ha pedig útjokat akarná állani, gyorsabban haladna. A tábornok azonban még tőle távoztában is lármázott, meggondolatlanúl beszélt és kevésbe mult, hogy meg nem riasztotta a sereget. Pedig kitűnt, hogy ez valóban a Sennyei dandára, a melyet, parancs szerint, Károlyi még tegnap este a fejedelem mellé rendelt.

Több mint 80 kilométernyi út után a sereg 12-ikén este érkezett Szamosújvár alá. A híres várat Rákóczi hitványnak és haszontalannak találta. Olyan szűk volt, hogy mozdúlni is alig lehetett benne. A kissé együgyű báró Kemény Péter parancsnoksága alatt oláh parasztok őrízték. Tábornokai figyelmeztették a fejedelmet, hogy ne szálljon oda, mert hátha kiszolgáltatják az ellenségnek; de aggodalmukat még a vár állapotánál is szánalmasabbnak találta. Fáradt fejét nyugodtan hajtotta pihenőre a szegény oláh parasztok közt, noha elkeseredésében egy cseppet sem bánta volna, ha a vár még azon éjtszaka leég, mert nem állott módjában, hogy kellően megerősítse. Korán reggel fölkelve, vitéz ellenállásra buzdította a parancsnokot és az őrséget; de maga sem bízott benne, hogy valamely támadást visszaverhessenek, noha karabélyos ezredét is velük hagyta. Seregével még aznap (november 13-ikán) tovább ment Bethlenvára felé, a mely az Ilosvai-hegyek emberfői hágóján, a Szamos ilosvai és láposi átjáróján, a Kővár felé vezető úton uralkodik.[1479]

Ha a zsibói vereség után Rákóczi teljesen kétségbeesettnek tartja helyzetét, nem kerűl erre, Szamosújvár és Bethlen felé, hanem a turbuczai hegy felől a legrövidebb hegyi útakon átcsap Szatmárba, a hol már ő parancsolt. Egy ideig azonban arra gondolt, hogy Herbeville elkényszeredett hadainál előbb érhet Kolozsvárra, a hol a megyei urak, városi polgárok már nagy készületekkel, a jezsuita egyetemi tanárok pedig diadalkapukkal várták «a nagy Rákóczit», hogy «a legkedvesebb fejedelemnek szívüket adják ajándékba».[1480] Azonban a fejedelem Szamosújvár megvizsgálásakor belátta, hogy erre a jelentéktelen várra nem támaszkodhatik, elég ideje pedig nincs, hogy az országgyűlés védelmére Magyarországból vonjon magához hadakat. Károlyi hadtestével nagyobb feladatokra szintén nem vállalkozhatott s még Orosz Pál tábornoknak Szeben körül levő seregével sem biztosíthatta összeköttetését. Így folytatta tehát útját Bethlenre, hogy az Emberfőn keresztűl térjen vissza Magyarországba. Mikor azután Herbeville, Schlick és a dán Harboe tábornokok november 18-ikán megszállták Kolozsvárt,[1481] az erdélyiek teljesen elvesztették a fejüket. Pekri Lőrincznek Gyulafehérvár, Orosz Pálnak Szeben, Kálnoki Péternek Brassó alól hadastúl menekűlnie kellett, mire a megbódúlt urak és nemesek egy része családostúl átfutott Oláhországba, Moldvába, Máramarosba. Rákóczi ugyan, «hogy az erdélyieket a csüggedéstől megóvja», Bethlen, Szőcs és Magyarlápos közt[1482] mindenütt megszállotta és biztosította az emberfői hágót, de egy perczig sem kételkedett rajta, hogy Erdély sorsán ezúttal semmit sem fordíthat. Több napi időzés után tehát meglehetős fáradsággal megkezdte visszavonúlását[1483] «az Emberfő nevű kegyetlen hegyes passzuson», hol még elegendő kenyérrel sem láthatta el megfogyatkozott seregét. Kolozsvárról Beszterczére rendelt társzekereit is ezen az úton vitette haza.[1484]

A fejedelem november 19-ikén Kovásra érkezett, de csak 21-ikén ment föl a délre eső Kővárba. Teleki Mihály, a kit a multkor megpirongatott, a helyőrség élén háromszoros üdvlövéssel fogadta öt és kíséretét (gróf Forgách Simont, Esterházy Antalt s a franczia követet). A fejedelmet meghatotta a hegylakók ragaszkodása, hódolata. Jutalmúl meghagyta régi szokásaikat, úgy gondolkozván, hogy az ellenség különben is elkerűli a félreeső várat, miben nem is csalatkozott. Mindamellett mikor 24-ikén tovább ment főhadiszállásáról, Kovásról, Erdőszádán nem fogadta Telekit s hazaparancsolta Kővárra, hogy ottlétekor adott utasításait azonnal teljesítse.[1485] Sok gondja volt, mert 12.000 erdélyi követte kivonúlásában, katabázisában. Gondoskodott ellátásukról, de nem tagadhatta, hogy haszontalanúl növelték a háború költségeit és terhére voltak a szomszédos vármegyék lakosainak, a kik közt elszállásolta őket.[1486]


A szamosújvári Rákóczi-ház.[1487]

November 24-ikén már magyarországi területen volt, a szatmári Erdőszádán. Másnap onnan tudósította XIV. Lajost, hogy mióta elismerte erdélyi fejedelemnek és biztosította segítségéről, őseinek nyomdokait kívánta követni. Az erdélyi rendek előtt akart szerződést kötni vele, de erre a kormányt nem találta elég szervezettnek; azonban ha a király úgy megbízik benne mint elődeiben és Apaffiban, meggyőződhetik hű és lelkes szolgálatairól. Ne adjon hitelt annak a szóbeszédnek, hogy Des Alleursrel tábornokai nem értenek egyet; hiszen az utolsó csatában ezek önként neki engedték át a fővezérletet. Ennek a csatának és a hadjáratnak sorsáról követe, kökényesdi Vetésy László, élőszóval fogja őt értesíteni.[1488] Harmadnap azzal biztatta Erdélyben hagyott vezérét, Károlyit, hogy ha Bethlenvárát, az erdélyiek gyöngeszívűsége miatt, azóta elvesztettük is, erőnk visszatérése után a többivel együtt könnyen visszafoglalhatjuk.

Figyelmeztesse a hadakat, ne panaszkodjanak a hazára, mert a haza jobban panaszkodhatik rájuk; hiszen dicséretesen bebizonyított, igaz magyarságú vitézségük után most lassankint csüggedeznek.[1489] S midőn Károlyi más alkalmaztatását kérte, mert öt okozzák a zsibói vereségért, föllángolva felelte,[1490] hogy bizony ő is panaszkodhatnék, de nem akkor van ennek az ideje, mikor a ház ég. Láthatja, mennyire bízik benne, mikor a haza védelmét ilyen súlyos körülmények közt rábízza. Erdélyt akkor sem volna szabad oly hirtelen elhagynia, ha minden erdélyi árúló volna is. «Erőt a szerencsén nem vehetünk s nem most az ideje bágyadt katonának a hadakozásra. Nyugodjunk, magam is azt javallom; de az országot odahagyásával ne bódítsuk.» Válogatott karabélyosaival holnap maga indúl felváltására. «Tudom, mire vetem személyemet, úgy – a mi nehezebb hazám dolgait is; de legalább eleget teszek hazámhoz való kötelességemnek, hogy nyugodni nem kívánok. Lássa a katona, ha ott hágy; kész vagyok már rég az áldozatra». Megvallja, elkeseredett a szíve; de az ügy szolgálatára jött a megvetett földnépe közé, nem Erdélyországért, mely nélkűl az Isten idáig is eltartotta. Hazája ügyéért megy, pedig úgy látja, ennek szolgálata alatt mindenkinek személyes kielégítését értik. «Én indúlok – fejezte be fölséges levelét. – Lássa Isten, hová teszi s mit csinál hazám dolgaival; ha nincs más orvoslás, rajtam ne múljék.«

A megnyugtatott, sőt föllelkesedett Károlyi Déstől Tasnádig azonnal felállította hadait, melyeknek föladata Erdély visszaszerzése volt. Deczember 8-ikán Rákóczi Isten áldását kívánta fáradozásaira. Annak, a mi a zsibói csata után történt, a rögtöni változásnak, gyöngeségnek, csüggedésnek okát a balsorsban kereste. A tapasztalás éreztette vele, hogy nincsenek valami nagy számmal, a kik készek a halálra; de azzal az elszántsággal tért haza, hogy szerencsés hadviselés reményében inkább választja a halált, mint kétes béke burkában a szolgaságot.[1491] Már tavaly figyelmeztette a csüggedőket,[1492] hogy az ő állandó szívében senkise kételkedjék; hiszen tapasztalt mindent, a mitől félnie kell, de az isteni kegyelem mindenből kiszabadította. Tudja, mennyi kell még ahhoz, hogy oly gyönge erőre szorúljon, mint a milyennel hadakozását kezdte. De ha akkor ráadta magát, hazájától most sem sajnálja fáradságát s vérét.

VIII.
RÁKÓCZI ÉS A NEMZETISÉGEK.



ERDÉLY nemzetiségei a fejedelmet nem fogadták ellenségesen, de azzal a lelkesedéssel sem, a mely annyira méltó lett volna a férfiúhoz, ki mindnyájuk szabadságát kereste. Milyen jellemző, hogy az eszményi gondolkozású fejedelem a vesztett csata után is nyugodtan bízza magát arra a szegény népre, a melynek latorságával, álnokságával ijesztgették. Nem történt meg vele, a mi megtörtént a nóta szerint a háromszékiekkel a feketehalmi csatában, hogy

«Ellene föltámadt gyülevész sok szászság,
Erdőkben bujdokló hitvány, rossz oláhság.»[1493]

A Szamos völgyét s Erdélyt nem a nemzetiségek, hanem a császáriak miatt kellett odahagynia. Erdély nemzetiségei ugyan helyenként harczoltak ellene, de még nem fejlődött ki köztük az az odium nationis, az a féktelen gyűlölködés, a mely közel másfélszázad múlva a polgárháború és a szabadságharcz legiszonyúbb jeleneteire vezetett. A katonai sikertelenség következéseit most meglehetősen egyformán érezte az oláh a magyarral: «Májre-csájre Molduváre: fut Havasalföldre, – Ungur-bungur, amaz rumuj, sátorát fölszedte.»[1494] De ezekben a válságos időkben a fejedelem nem az erdélyi és nem a partiumbeli oláh, szász, ruthén, tót nemzetiségeket intette hűségre, mert ez a hűség nagyban és egészben véve megvolt; hanem Bethlenből, Erdély földjéről, az ezer kilométerre lakó horvátokat figyelmeztette, csatlakozzanak a szabadságharcz ügyéhez, a szövetséghez.[1495]

A nemzetiségek közül csupán ezek és a szerbek aggasztották, a kik ellen egyszer már maga is vezetett irtóháborút. A ráczok nyelve «magyar népre szól sok átkozódást»,[1496] míg a felvidéki tót az Ave Máriát nemcsak tótúl vagy németűl, hanem magyarúl is tudja[1497] s a tót kurucz azzal büszkélkedik, hogy «nem tudok én semmi tótúl, mert ín magyar vagyom.»[1498] Az északi szlávok: a tótok és ruthének ragaszkodása nagyon szembeszökött a déli szlávok: a horvátok és kivált a szerbek gyűlölködésével.

A fejedelem mindent elkövetett a nemzetiségek megnyugtatására, az ellentétek elsimítására; de készen állt azoknak megtörésére is. «A végre kellene megegyeztetnünk szívünket, – szólt a küzdelem végén is[1499] – hogy mindnyájan, a kik édes hazánk tagjai vagyunk, egyenlő szívvel és elmével concurrálnánk hazánk felháborodott sorsa lecsendesítésében.» Hiszen a közromlás egyességet szokott okozni; s a mit tett, azért tette, mert az ország egyetértett vele.[1500] «Isten által kezünkbe vett közszabadságunknak régtől fogva óhajtott czéljához közelgő nemzetséges ügyünk – írta legdicsőségesebb napjaiban[1501] felette megkívánja a szíveknek egybeégetődésök után az egyenlő mértékben való consensust; úgy hogy, vérünket s javunkat szomjazó ellenségünk kegyetlensége igáját másként nyakunkból ki nem vethetjük, hanem egybekapcsoló közönséges karokkal.»


Kurucz tiszt és közvitéz.[1502]


A nemzetiségek fölbujtóinak a nép a császáriakat tartotta, a kiknek csapataiba beosztva harczoltak. A császáriakat általában véve németeknek nevezte s a bécsi politikai irányt, nem pedig a német nemzetet, vagy pedig a hazai németséget értette a «német» nevezet alatt. Ebben az értelemben írta, hogy «hamis a német s meg akar minket csalni;»[1503] s ebben az értelemben mondja a neki tulajdonított vers:[1504]

«Ne higyj, magyar, a németnek,
Akármivel hitegetnek.»

Kurucz közvitézek.[1505]

Eltörölhetetlen jellegnek tartotta a németet; «pokolban is az lesz, ha oda készűl, mert rajta marad a bűz.»[1506] Úgy vagyunk vele, mint két kuvasz, a melyik fogát vicsorgatja, de marakodni nem mer. «Őtőlük sem lehet s mitőlünk sem. Mind a ketten eleget hadakoztunk s örömest becsülettel elválnánk egymástól.»[1507] A hazai németek egy része néhány város, mint Pozsony és Sopron kivételével, első felhívására 1703-ban készségesen csatlakoztak hozzá,[1508] mert ágostai hitvallásukat féltve, a bécsi kormányban többé nem bíztak. A fejedelem belőlük, valamint a császár erdélyi német csapataiból a hadjárat vége felé is dragonyos ezredet akart állítani.[1509]

Valóban örök időkre tanulságosak Rákóczinak a nemzetiségekhez való viszonyát megvilágító adatok.




1. A RUTHÉNEK.


Rákóczit a hazába érkeztekor tudvalevőleg a ruthén parasztok fogadták először. Csapatonként rohantak eléje feleségeikkel, gyermekeikkel együtt és a mint meglátták, térdre rogytak, orosz módra keresztet vetettek magukra s bőven hullatták könnyeiket, a melyek a fejedelem könnyeit is kicsalták. Nemcsak élelemmel látták el a bevonuló kuruczokat, hanem feleségeiket, gyermekeiket hazaküldvén, beálltak a kurucz seregbe s megfogadták, hogy urukkal, Rákóczival akarnak élni, halni.[1510] A mikor Munkács alól, az első szerencsétlen kísérlet után, vissza kellett vonúlnia, «az elkeseredett nép könnyeket hullatott és orosz szokás szerint jajveszékeléssel töltötte el a hegyeket, völgyeket.» «A kik e sorokat olvasni fogják – írta maga a fejedelem alig hihetik el a nép ekkori nagy fájdalmát és hozzám való ragaszkodásának nagyságát.«[1511] Saját uradalmaiban negyven orosz pap[1512] föltétlen hűségére számíthatott.

Azonban az orosz papok, batykók közt izgatók is akadtak, a kik közül egyet Buday István tábornok mint kémet már 1704 elején a fejedelemhez küldött.[1513] 1708-ban Kochlarovics bukóczi orosz pópa, ki abban a hírben állt, hogy a fegyver nem fogja, szintén a fejedelem ellen, a császár érdekében bujtogatott,[1514] miért a fejedelem elfogatni rendelte.[1515] Elfogatta a homonnai orosz papot is, a ki nem a fejedelem, hanem a császár által kinevezett munkácsi püspökkel levelezett.[1516] A fejedelem ugyanis nem fogadta el munkácsi püspöknek sem Vinniczky Györgyöt, a kit XI. Kelemen pápa, sem Hadermarszky Jánost, a kit I. József nevezett ki,[1517] hanem 1708 februárius 26-ikán visszaállította a püspökséget a kievi érsek hatósága alá.[1518] Püspöknek Kamenszky Petronius kolotkai prépostot nevezte ki,[1519] a ki őt valaha karjain hordozta és szabadságharcza kezdetén már az ország határán üdvözölte.[1520] Az izgatás tehát inkább Kamenszky püspöksége, mint Rákóczi ellen folyt, noha ez a két kérdés (a püspökség hovátartozása s a nép hűsége) egymással szorosan összefüggött.


Rákóczi rutén jobbágyainak utódai.[1521]

A ruthén nép mindvégig hűségesen küzdött a szabadságért s mikor a fejedelem elhagyta az országot, utolsó éjszakáját Duzsár János budpalóczi házában egy kecskelábú bükkfa-asztalon töltötte. A szegény nép közel két századon át kegyelettel őrizte és mutogatta ezt az asztalt s mikor Bay Ilona úrnő ezt a nemzeti ereklyét megvásárolta, síránkozva kísérte el Beregszászba. A beregvármegyei falunak ma Rákócziszállás a neve s örökre hirdeti azt a kegyeletet, a melylyel a ruthének Rákóczihoz még a síron túl is ragaszkodtak.




2. A TÓTOK.


A tótok hűségét a ruthénekéhoz hasonló tisztelet illeti meg; őket azonban inkább a Bercsényi, Ocskay iránti lángoló szeretet vitte Rákóczi seregébe. Eleinte sem a szabadság ügye, hanem az urak ellen fordúltak, de 1704. februárius 6-ikán Bácsmegyei György vezetése alatt elegendő volt ötven lovast küldeni a «Tótságra», hogy szétverjék azt a 4-500 tót parasztot, a ki nem tudni, mi okból, a nemeseket, tisztviselőket tűzzel sütögette, kínozta, pénzt zsarolt tőlük. Nógrád szomszédságában nagyon csoportozott a föld népe, mi a nemességet igen aggasztotta;[1522] de a jobbágyok a maguk érdekeinél itt is előbbre valónak tartották a haza ügyét s Bercsényi tót felhívására májusban már tömegesen tódúltak Ocskay zászlai alá.[1523] «Egy füttyentésre», ha kell, tízezer tót gyűl össze;[1524] s a fehérhegységbeli és vágmenti tótoknak valóban nagy részök volt Ritschan cs. tábornok vereségében. «Za hori, za kosztolni» (a hegyekbe, a templomkerítésekbe) mindig akadtak tót puskások[1525] és a fejedelem mindig bizalommal, szeretettel emlegette «a tót imperiumot». «Nem kis állapot a hidak csináltatása; de azok is kitelnek, ha úgy akarja a tót imperium.»[1526] «Legnagyobb reménységem a tót imperium – mondta máskor;[1527] – de mint mondják, (a kis alföldön) sík a környék, nincs hegy és csak egyedül marad az isteni kegyelem, a mely elég, ha megérdemeljük.» Tót patriarcháknak nevezte Ottlykot, Okolicsányi Mihályt, a kik a nép, hely és körülmények ösmeretével a tót vidékeken katonai tekintetben is jó tanácsokat adhatnak neki.[1528] A puchói németek üldözéséről szólva, dicsérte a tótságot, mely fölöttébb jól kezdte munkáját,[1529] de olyan fontos erősséget, mint Érsekújvár, még sem szeretett volna az eléggé be nem gyakorolt tót hajdúkra bízni.[1530]


Nógrád vármegye czímere.[1531]


Később, a hadi szerencsétlenségek idején, már nem tudta, kivel s miképen lehetne a Tótságon lármáskodni; de ha lehetne, szívesen tenné.[1532] Később, a mikor ismét tehette, Bercsényi meghagyta, hogy a tótok (mint akárhányszor az alföldi magyarok) hagyják oda falvaikat, menekűljenek a hegyek közé; noha attól tartott, hogy «még ellenséget csinálunk vele a tótból, mert csak desperált a föld birodalmunkról».[1533]

A tót kuruczok valóban szomorkodva nézték, mikép repűl a páros sas felettük; a sasok miként verték szét a magyar sólymokat, a tót galambokat, hogyan küldtek pusztítani hollókat, varjakat. A míg e hazában a sólymok szárnyaltak, addig a galambok is bátran turbékoltak. És visszakívánták a sólymokat: jöjjenek, ne hagyják megölni a gerlét, galambokat![1534] S Rákóczi tót kurucza még a szabadságharcz leveretése után is büszkén dalolgatta:[1535]

«Nem tudok én semmi tótúl, mert én magyar vagyom;
Ha megtudni akarjátok, Liptovában lakom.
Hej, mikor én kurucz voltam Rákóczi vojnában:
Czifra plachta-zásztavában jártam Oravában! …»

Tótok Rákóczi korában.[1536]




3. A ROMÁNOK


Munkácsi első sikertelen kísérlete után Rákóczi 1703 júliusában Zavadkáról egyebek közt a kievi palatinustól küldött két század oláh gyaloggal indúlt vissza a hazába.[1537] Részben ezeknek az oláh gyalogoknak köszönhette Kálló vára bevételét, vagy inkább meghódolását.[1538] Benn a hazában Hatzogan Márkuly nagyváradi cs. ezredes volt az első oláh, a ki egy 300 főnyi oláh csapattal csatlakozott hozzá.[1539] Az ér-diószegi uradalomban az oláhok szintén fölcsaptak kuruczoknak, dézsma helyett azonban falvankint csak egy-egy vágómarhát akartak adni.[1540] A többi bihari oláhság behúzódott a hegyek közé s így semmit sem lehetett rajta venni.[1541] Rákóczi tiszáninneni oláh jobbágyai hűségesen kuruczkodtak. A szatmáriak sem vonakodtak, hiszen Szatmár alatt eleget hallották dörögni Rákóczi ágyúit. Az avasi ember most is mondja: «Asea suna, ca adeu lui Rákóczi»: «Úgy dörög, mint a Rákóczi ágyúja.» Az óhitű Szuhay Mihály vezetése alatt a Finták, Tatárok, Papok, Drágosok, Sztánok stb. csakhamar csatlakoztak. Avasfelsőfaluból egymagából 40 nemes oláh vett részt a küzdelemben s a surányfalvi Karácson Tógyer vitézségét sokáig emlegették.[1542] 1703 augusztusa végén a kővárvidéki oláh ármások már odahagyták a császárt. «Itt telik be: – írta Teleki Mihály kővári főkapitány[1543] – jámbor fogadást az eb, ki megállja; de mégis inkább illik ez nekik: Eb az oláh szablya nélkűl!» Mindenütt hangzott az oláh kuruczok nótája:

«Mái Rákóczi, Bercsényi,
Unde-i merge, acolo om fi!»
(«Hej Rákóczi, Bercsényi,
A hova mentek, ott leszünk!»)

Egy háromszéki oláh pap már 1703 telén Rákóczihoz akart menni, hogy elmondja a tervét, miként lehetne kuruczczá tenni az erdélyi oláhságot; de Dolhay György gyanúsnak találta és Huszton 1703 deczember 14-ikén elfogatta.[1544] Pedig az oláhok megnyerése csakugyan nem tartozott a lehetetlenségek közé. Ki tudja, hová fordúl a koczka, ha az erdélyi oláhokat Rákóczi a katholikusokkal való egyesűlés ügyében épp úgy megkérdezi, mint I. Lipót megkérdezte az 1700 szeptember 4-14-ikéig tartott nagy zsinaton? A vallásunió 15 pontja s a római pápa primatusának elösmerése, melynek alapján I. Lipót «az erdélyi oláh nemzet» részére érseket nevezett ki, az oláhok nagyobb részét nem elégítette ki.[1545] Az unitusokkal, a görög-katholikusokkal szemben a többiek mint görög-keletiek szervezkedtek vallásszabadságuk védelmére s tiltakoztak a vallásunió ellen. A kormány elfogatta vezéröket, Nagyszeghy Gábort, a ki azonban a börtönben is megmondta, hogy az oláhoknak nem kell az unió s vallásuk szabadsága érdekében készek török vagy franczia segítséggel föllázadni. Rabutin cs. tábornagy szerint ez nem éppen üres fenyegetődzés; mert az erdélyi három nemzet, ha valami változást akar, rendesen előbb az oláhokat ugratja be, hogy ha azután a dolog nem, sikerül, szépen visszahúzódjanak s mindenért az oláhokat tegyék felelősekké.[1546] Valóban teljesedett Nagyszeghy jóslata, hogy ha tovább is erőszakolják az uniót, az oláhok, mint aféle szegénylegények, rablóbandákba állanak össze, de nem hagyják magukat és vallásukat. Ő maga is híres ezredes lett a kuruczok közt. Mások szerint a vallás alig lehetett az oka, hogy az oláhok egy része a kuruczokkal tartott.


Nagyszeghy Gábor névaláírása.[1547]


A román származású nemesség Rákóczihoz csatlakozott, mert ugyanazon eszmékért lelkesűlt, mint a magyar nemesség; a jobbágyok pedig a jobbágyságtól való felszabadúlásukat remélték.[1548] Leghamarább a kőváriak verődtek össze egy csapatba s a labancz uraktól egyre-másra hajtották el a méneseket, gulyákat, nyájakat. Mikor 1703 augusztus 20-ikán 36 császári katona Nagybányáról Szatmárra akarta vitetni a pénzverőeszközöket, Pintye Gligor az oláh kuruczokkal Nagybányát megszállotta. A polgárok zálogot adtak s az odaszorúlt franczia muskotályosok hajlandóknak látszottak átállni a kuruczokhoz; Pintye azonban «mint parolát és hadakozó regulát nem ösmerő ember» 22-ikén erővel akarta bevenni a várost, mire Deésy István tanácsos agyonlőtte.[1549] Október 28-ikán a kurucz oláhok már a kővári Vaskapu végéig portyáztak, de Teleki ágyúi elől visszavonúltak. «Ennél nagyobb bátorságuk nem is volt oláh uraiméknak.»[1550] Ellenben Draguly Farkas oláh-rácz ezredének sikerei is akadtak; pl. győztek a jeneieken, világosváriakon.[1551] Egy részök a fejedelmet utóbb a száműzetésbe is követte.[1552] Hatzogan Márkuly,[1553] Szudricsán István szintén egy-egy oláh kuruczezredet vezettek.[1554] Szudricsán 1703 őszén Gyulafehérvárt is elfoglalta volna, ha meg nem adja a helyőrségtől kért egy órai haladékot. Magyarúl riadt a városbeliek küldöttére, Borbély Mihályra: «Siess, ördögadta ! Csináljanak, a mit akarnak, mert különben a csecsemőket is levágjuk!»[1555] Maros- és Udvarhelyszékben Neagru (Fekete) Vaszil, Háromszékben és a Bárczaságon Kimpián Bukur, Aranyosszékben Balika oláhjai Rákóczi kuruczai lettek;[1556] pedig az erdélyi kormány már 1703 november 17-ikén intette a sárdi, karkói, igeni, zalaknai, abrukbányai falvak oláh lakosait, hogy «a mostan feltámadt, kurucz nevezete alatt prédáló és szabadságnak nyerése alatt őket dúló és pusztító ellenséghez magukat ne adják, velök egyet ne értsenek.»[1557] Az enyedvidéki magyar labancok főkép az oláhoktól, «a kurucz nevezete alatt összegyűlt tolvajoktól» tartottak, kik az Erdőhátságon összeverődve, Felső- és Közép-Orbón, Diómált, Gyógyon, Muzsinán «tekeregtek». Számosan lévén, egyik falu sem állhatott nekik ellen.[1558] A fejedelem azt hallotta Balogh Zsigmond erdélyi ezredéről, hogy katonái mind a hegyek közül valók, tolvajsághoz és egyéb megengedhetetlen dolgokhoz szoktak, miért Orosz Pál tábornok Baloghot el is fogatta. A fejedelem magára vállalta az oláh ezred fizetését, de megbízta Pekry Lőrinczet, hogy azt fegyelemre és hadirendre szoktassa.[1559] Ezt egyáltalán nem tartotta lehetetlenségnek. 1704 elején az ifjú Barcsay Gergelyt állította a Hunyadban «kóborló oláhság» élére. Barcsay már februárius 8-ikán hadiszemlét tartott Körösbányán az oláhok fölött, kikhez Brádról Orlay Miklós is csatlakozott 140 kuruczczal. Barcsay onnan Hátszeg vidékére készült, hogy azt is megnyerje a fölkelés ügyének. Híre járt, hogy Rákóczi az ott kóborló oláhságot a magyarságra viteti. Februárius 9-ikén e végből az oláhok gyűlést tartottal: Brádon, hová minden túlamarosi bírónak másodmagával kellett mennie.[1560]


Szegény legény a kurucz világban.[1561]


Az oláhok a fejedelem mellett 1705-ben buzogtak legjobban, mikor bemenetelét várták s 1707-ben, mikor valóban bement. A fejedelem azt hitte, hogy a Barcsayak és Jósikák által föllelkesített hunyadi oláhság egymaga is elegendő lesz a déznai és halmágyi szorosok megvédésére.[1562] Szamosújvárat az ifjú báró Kemény Péter vezetése alatt oláh parasztok védelmezték. A fejedelem gyönge katonáknak tartotta őket, de annyira bízott hűségökben, hogy, az óvatossággal nem törődve, a zsibói csatavesztés után egy éjszakát köztük töltött.[1563] Kevesebbet bízott a kővári oláhokban,[1564] a kik pedig legrégibb hívei voltak s nem akarta rájok bízni Kővár oltalmát.[1565] Sztojka József máramarosi oláh püspök ellen vizsgálatot indított,[1566] de Komlósira s a nép más barátaira bízta, hogy a máramarosi oláhságot újból föllelkesítsék a szabadság ügye iránt.[1567] Bercsényi különben figyelmeztette, hogy ezzel a haddal a tábor körül nem ver ellenséget; mert gyorsan megriad és szétszalad az erdőségbe («la padura!»). Ez a legtöbb néphad sorsa. De a rendes ezredekben az oláhok hűségesen vitézkedtek s kurucz tárogató mellett dalolták:[1568]

Frunză verde, nuca saca,
Num treaba boi, nici vacca;
Frunză verde pune in clop,
Nu te uita nici la foc!

(Zöld levél, de száraz dió,
Nem kell nekem ökör, tinó.
Zöld levél a kalapodra:
Még a tűznek se nézz oda!)


Máramaros-Sziget.[1569]

Az erdélyi hajdútánczot az oláh batuta nótájára, ütemére járták.[1570] Rákóczival azonban voltaképpen csak az óhitűek tartottak, a kik «a hitehagyott» görög-katholikusok jószágait úgy égették dúlták, mint a kuruczok a labanczokét.[1571] 1707-ben a görög-keletiek letették a püspökségről Athanaziust és helyébe Circa Jánost választották meg. A fejedelem 1708-ban a hazai oláhok vallásának megvédése érdekében Brankován havasalföldi vajdával is tárgyalt,[1572] másrészt pedig Péter czárral lépett érintkezésbe, a mi a vérmesebbeket azzal kecsegtette, hogy nemcsak az oláhokat tartja meg hűségében, hanem a szerbeket is megnyeri a fölkelés ügyének. Hiszen a görög-keleti templomokban már ekkor széltére használták a Moszkvából küldött szertartásos és misekönyveket. Azonban ennek a reménynek a hadjárat szerencsétlen fordulata csakhamar véget vetett.




4. A SZÁSZOK.


A szászok egy része szintén Rákóczival tartott. Hatalmas comesukat, Hans Sachs de Hartenecket a magyarok Szász Jánosnak nevezték. A mikor a gubernium 1703 nyarán elfogatta, Rabutin a fogarasi várba küldte, mert félt a szászok zavargásaitól. Ügye megítélését az országgyűlésre akarta bízni; de Harteneck kijelentette, hogy ez ellen tiltakozik s elítéltetése ellen már előre is felebbez, mert az ország fele a kuruczok kezében lévén, ez csonka és törvénytelen országgyűlés lenne. Azonban október 18-ikán halálos ellensége, Bethlen Miklós kanczellár is felszólalt, hogy közönséges bűnök (paráznaság, gyilkosság, ördöngősség) miatt lévén vádolva, adják törvényes bíráinak, saját nemzetségének a kezébe. Ne vádolják őket se a szászok, se a németek, se az utódok, hogy azért akarják elveszteni, mert gyűlölik a szászokat, a kikért annyit fáradott és verekedett. Hiszen idáig mindenben az történt, a mit Szász és két német akart; a másik két nemzetet is a szászokkal, sőt a jobbágyokkal akarták egy talyigára ültetni. Mindamellett tiltakozott a szász comes leveleinek lefoglalása ellen, mert árulásról nem vádolták s nem kutathatják, levelezett-e a kuruczokkal, kiknek száma napról-napra növekedett. Végre is átadták a nagyszebeni tanácsnak, a mely a szászok egyik legkiválóbb emberét csakugyan halálra ítélte és 1703 deczember 5-ikén kivégeztette.[1573] Ilyen vége lett a nagyszebeni királybírónak, a kinél többet Pempflinger és Weiss óta egy szász politikus sem tett a szászok és Habsburgok érdekében. Mégis mint fölségsértőnek kellett halnia; mert féltek, hogy Rákóczi táborába vezeti a szászokat és kurucz lesz, mint titkára, Körtvélyesi János, vagy két jó barátja, Pekry Lőrincz és Mikes Mihály.

Hartenecket a történetírók egy része úgy tekinti, mint a nemességnek a polgárság, a magyarságnak a németség, a jezsuitáknak a protestantismus és a katonaságnak a közjog ellen folytatott küzdelme áldozatát. Rákóczi 1703 november 29-ikén az erdélyieket a német elnyomás ellen szólította fegyverre, de 1704 februárius 9-ikén hozzátette, hogy a németek a szászoktól is elvették azokat a szép szabadságokat, a miket őseitől, a boldogemlékezetű magyar királyoktól kaptak. A szász egyetem azonban a szászokat nem hiában figyelmeztette a császár iránt való hűségre.

«Tudnivaló dolog, – írta Bethlen Miklós kanczellár[1574] – hogy a szász natióban vagy regius funduson dominus terrestris és nemes föld semmi nincsen, hanem a dominus terrestris (földesúr) a király és az egész határ regius fundus (királyi telek). Az incolák (lakosok) mind egyarányú privilegiata semi rustica (kiváltságos félparaszt), de nem jobbágyionális personák, mert mikor akarnak, elmehetnek. És így a regius funduson nemesföldnek, parasztföldnek distinctiója vagy keresése nincsen, mert abban egy sincs nemes föld.»


Harteneck névaláírása és pecsétje.[1575]


A szász földön tehát nem voltak nemesek és jobbágyok, kiknek Rákóczi az ország más részeiben eddigi sikereit köszönhette; azért első sorban annak katonai megszállására gondolt. A kuruczok már szeptember 30-ikán megszalasztottak 83 hajdút[1576] és Kós Mihály ezredes október 2-ikán nyársbahúzással fenyegette a beszterczei bírót, ha megöletné a kuruczczá lett Horváth Jánost.[1577] Két hónap múlva a város már körül volt zárva.[1578] A hogy a bíró és tanács panaszkodott, keserű könnyhullatással látták utolsó romlásukat; nincs toll, mely a körülöttük levő falvak nyomorúságát a dolog nagyságához képest leírhatná.[1579] Szebent már a fölkelés első hírére erősíteni kezdték[1580] s Rabutin onnan mindenkit «rabbá tőn». 1704 elején a brassai bírák már «igen szomorúan» jelentették a guberniumnak a Barczaság pusztulását.[1581] A kuruczok márczius 12-ikén Segesvár és Kőhalom táján portyáztak,[1582] 16-ikán pedig fölégették Ó-Brassóban a Hosszú- és a Hátulsó-utczát.[1583]

Az újabban kivetett császári adót a szászok sem fizették készségesen. A szászsebesi bíró fenyegetésekkel sem tudta beszedni a városra kivetett ezer forintot. A szászok kijelentették, hogy ha a szebeni börtönbe viteti is őket, vitesse, de pénzt nem adnak, csak marhát, búzát, bort adhatnak. «Mit tegyek ezekkel az emberekkel, a kik ő felsége szolgálatával nem gondolnak?» kérdezte a bíró a guberniumtól.[1584] Április 28-ikán kijelentette, hogy ő felsége szolgálatára alkalmatlanok lesznek, ha 200 főnyi segítséget nem kapnak. A szászvárosiak is megizenték, hogy ők 130-an elégtelenek megvédeni a kimerűlt és elpusztúlt várost. Rabutin váltig haragudott mind a kettőre, hogy nem tudták elküldeni a szebeni czitadella építésénél rájuk kivetett dolgokat.[1585] Ellenben Rákóczi már 1704 május 7-ikén védelméről és pártfogásáról biztosította a szászokat. A szász nemzet erre gyűlést tartván, arra kérte, hogy a szászokat ne csak a labanczokkal, hanem a kuruczokká lett császáriakkal szemben is mentse föl adósságaik és tartozásaik megfizetése alól.[1586] Június 21-ike táján Medgyes, Segesvár, Szászváros, Szerdahely, Újegyház, Nagysink, Kőhalom és Szászsebes már megválasztották követeiket a gyulafehérvári országgyűlésre.«[1587] Rákóczi nagy elégtétellel jegyezhette föl emlékirataiban, hogy négy szász szék megjelent és csak a német helyőrség akadályozta meg Szebent, Szászsebest, Brassót s magát a szász comest a megjelenésben.[1588] Sőt éppen a szászok hangoztatták legjobban, hogy olyan fejedelem kell nekik, a ki köztük lakjék; s ha Rákóczi nem fogadná el a fejedelemséget, Pekry rávehetné őket, hogy Thökölyt hívják be, a kihez vallása miatt talán inkább is vonzódtak.[1589]


Részlet Brassó bástyáiból.[1590]


A zsibói csata után nagyon megfogyatkozott Rákóczi szász híveinek a száma. Hogy a még hívek el ne kedvetlenedjenek, a fejedelem Károlyi Sándor tábornokot felhívta, akadályozza meg Csáky András ezredes kihágásait, kivált pedig a szászok marháinak elhajtását.[1591] Majd – a tábornok kívánságára – megígérte, hogy 1707 november 26-ra összehívatja a tanácsosokat a szászok terheinek igazságos kivetése érdekében.[1592] Ekkor még a szász papok egy része neki fizette a «cathedralis censusbeli aranyokat»,[1593] A császáriak azonban egy esztendő múlva már menekülésre kényszerítették szász híveit. Ezeknek a bujdosóknak a fejedelem 1709 februárius 15-én ezer kősót adatott.[1594] Viszont a bujdosó magyar labanczokat a szász labanczok látták el, de jó pénzért. «Ezek a rossz brassai szászok» Cserei szerint[1595] «nem érzették a revolutiót, sőt többnyire mindnyájan inkább meggazdagodtak», mert a katonaság s a bujdosók nekik fizettek a szállásért, ételért, italért. Erdélyben csak a brassai és a szebeni szászoknak volt pénzök, mert kurucz kézbe csak az ő városaik nem kerűltek. Rákóczi Erdélyt csak a Királyföld visszahódításával nyerhette volna meg újra; azért szolgálatába akarta fogadni Prazsmoszkij 80 zászlóalj lengyelét. A fizetésről – úgymond – nem kell búsúlni, mert «kitelik a szásztól, csak magában jó legyen.»[1596] Mikor azonban 1710-ben a császáriak a kuruczokat Erdélyből majdnem mindenünnen kiszorították, a szászok emlékérmet verettek,[1597] a melyben kicsúfolták Rákóczinak azt a másik érmét, a melyen három Veszta-szűz táplálja az egyetértés tüzét. Egy kétfejű sasos katona kardjával sepri le az oltáron égő tüzet s elkergeti a három Veszta-szüzet, míg az érem másik oldalán Erdély kilencz városa egy dús lombozatú fa – a császárság – árnyékában pihen.


Cserei Mihály névaláírása.[1598]

IX.
A NAGYSZOMBATI BÉKEALKU A MISKOLCZI TANÁCSÜLÉSEKIG.



ÉPPEN a zsibói csatavesztés napján történt, hogy Bottyán János, a ki 8000 emberrel egy hete kelt át Földvárnál a Dunán, Simontornyát rohammal bevette. Azután maga vagy vezérei elfoglalták Palotát, Tatát, Pápát, Bottyánvárát, Pécset, Siklóst, Sümeget, Csobánczot, Kapornakot, Kőszeget, Szentgotthárdnál megverte és Stájerországba kergette a fiatalabb Heistert, a Lajtán túlra szorította Pálffyt. Bécset ismét zaklatta, az év végéig a Dunántúlt Szlavónia nagy részével együtt megtisztította az ellenségtől; és ebben a véres munkában serege számát megháromszorozta.[1599] Beváltotta igéretét, hogy megveszi Ausztrián, a mit a német Erdélyen vonszon.[1600] Ezek után a fejedelem a maga altatása nélkül írhatta az egyik békebiztosnak, Szirmaynak: «Nem minden napnak mult el a fénye és a mely szerencse ma siralmat, holnap adhat örömet.» Való, bejött Erdélybe az ellenség, de az ő hadai is elérkeztek Bécs tájékára; «ki nyert, ki vesztett, megmutatja az idő.» Az ő szíve nem függ sem a szerencsétől, sem a szerencsétlenségtől, hanem egyedül Isten kegyelmes oltalmától.[1601] A németek, kik a hatalomnak mindenkor több eszközével dolgoztak, csak Bismarck idejében mondtak ehhez hasonlót: nem félünk senki mástól, csak az Istentől.

«Csodálatos az Isten jósága, a melynél fogva bennünket veszteni, de győzni is engedett s engemet Erdély egy darabjáért az ország terjedelmes dunántúli részével kárpótolt» – írta az év végén XIV. Lajosnak, a kit megnyugtatott, hogy nem fél annyira a háborúban bizonytalan haláltól, mint a kétséges békével járó szolgaságtól.[1602]

Követei tehát az erdélyi váratlan kudarcz után is emelt fővel vehettek részt a nagyszombati béketárgyalásokon. A fejedelem oda, Bercsényi vezetése alatt, még október 6-ikán gróf Csáky István, Sennyei István, Jánoky Zsigmond, Gerhard György, Kajali Pál és Labsánszky János tanácsurakat, I. József pedig október 22-ikén gróf Wratislaw Venczel János cseh kanczellárt és Széchenyi Pál érseket küldte teljes hatalommal.[1603] A biztosok már október 16-ikán megjelentek Nagyszombatban s harmadnap Sunderland és Stepney angol s Rechteren és Hamel-Bruyninx hollandi közbenjárók csatlakoztak hozzájok.[1604]

A magyarok deczember 20-iki és 28-iki jegyzékökben előleges királyi nyilatkozatot kértek az iránt, hogy a királyi örökösödés nem jelenti Magyarországnak az örökös tartományok módjára való kormányzását; a király nem bánik az örökös tartományok módjára Magyarországgal, mely törvényeinek értelmében szabad lévén, lakosai is szabadok; és a király sohasem szándékozik megfosztani a magyarokat szabadságuktól. Mindez nem a Declaration of rights visszaverő, hanem az 1790. X. t.- cz. alaphangja. Bercsényi megmondta, hogy nem lehet addig béke, míg világosan meg nem mondják, mit értenek az 1687: II. t.-cz. örökös királysága alatt: a királyi méltóság örökösödését-e, vagy pedig – az örökös tartományok módjára – az ország örökös birtoklását. Mert ha ezt az utóbbit értik, akkor az Aranybulla záradékának eltörlése a korlátlan uralom elfogadását jelenti. Az ellenkezőt pedig hiában, vagy csak olyan joggal állítják, hogy hiszen a császár Ausztriát és Csehországot is törvényei értelmében, tehát nem zsarnok módjára kormányozza. Magyarország azonban nem akarja, hogy ebben a sorozatban és biztosításban ő legyen a harmadik.[1605]


Gróf Wratislaw Venczel.[1606]


A mit mondtak, a fejedelem nevében és az ő szellemében mondták; s oly világosan, ahogy későbben még csak Deák Ferencz mondhatta 1861. évi két fölirati javaslatában.[1607] Bruyninx szerint azonban egyik félnek sincs igazsága s ha Rákóczi válasza váratlanúl nem lesz kedvező, legjobb volna abbahagyni az egész alkudozást; társa azonban, Rechteren, bízott benne, hogy Rákóczi válasza még mindent megváltoztathat, kivált ha a nemzet egyszer tisztán lát. A minisztereknek mind a ketten megizenték, hogy a magyarokkal semmi szín alatt nem köthetnek békét, míg törvényeiket vissza nem állítják. A hatalom egészen Rákóczi és Bercsényi kezében van, a kiknek a nemzet teljesen lekötötte magát; ők viszont Francziaországgal szerződtek s így őszintén nem óhajthatják a békét.[1608] Pedig Rákóczinak Erdélyben szenvedett vereségei után komolyan kellene gondolkoznia a béke megkötéséről.[1609] Azonban az alkudozások sorsát már eleve eldöntötte Bercsényinek az a Bécsbe küldött izenete, hogy Erdélyt, ha benne van is Herbeville, a fejedelem és az ország egyáltalán nem engedi oda.[1610] Bécsben mégis egész komolyan foglalkoztak azzal a halva született gondolattal, hogy Rákóczit Erdély helyett német herczegségekkel, Bercsényit pedig a magyar udvari főkanczellársággal kenyerezzék le s így vonják el a nemzet ügyétől.[1611]

A közbenjárók úgy hitték, hogy Rákóczi Bercsényinél őszintébben óhajtja a békét és sajnálták volna, ha az udvar őt elhanyagolná.[1612] Bizonyos megnyugvással értesültek róla, hogy ha nem jön is el Nagyszombatba, mint eleinte hitték,[1613] országgyűlést (helyesebben tanácsűlést) hirdetett 1706. januárius 25-ére Miskolczra a békealkudozások ügyében.[1614]

A fejedelem az alkudozások egész ideje alatt a tiszáninneni tájakon tartózkodott. Erdélyi hadjáratából hazatérve, nyolcz napot (deczember 11-18-ig) töltött ősi birtokán, az ecsedi várban, melyet romjaiból újra fölépíteni rendelt, mivel fekvését igen különösnek, bevehetetlennek, talán egész Európában páratlannak találta.[1615] 18-ikán Vásárosnáményban,[1616] 20-21-ikén Beregszászon[1617] a tartózkodott, a karácsonyi ünnepeket pedig Munkácson, rég nem látott várában töltötte. Itt azzal a nagyszabású tervvel foglalkozott, nem lehetne-e oly rendkívüli és annyira ellenkező fekvésű két várát, Ecsedet és Munkácsot csatornával összekötni, a Latorcza zsilipjével az egész vidéket víz alá meríteni s megközelíthetetlenné tenni a várat, a melynek várhegye megerősítésére Damoiseauval valóban részletes tervet készíttetett.[1618] Eleve gondoskodni akart olyan mentsvárakról, a melyekből, mint valaha édesanyja, ha a hadjárat szerencsétlen fordúlatot venne, magára hagyatva is megvédelmezze a magyar szabadságot.

Most azonban még nyílt mezőn kereste a szabadságot. Deczember 30-ikán – egy nappal későbben, mint szerette volna – nagyobb állomásokat tartva megindúlt Tokaj felé, hogy a Tisza túlsó partján, Rakomáznál szemlélje meg a fölkelő vármegyéket, a melyeknek 1706. januárius 15-ikére kellett odagyűlekezniök.[1619] Szilveszter estéjét és 1706 újesztendő napját a beregi Mezőkaszonyban töltötte, 2-ikán átment Tiszaszalkára s 3-ikán, Csapnál átkelvén a Tiszán, Szabolcs vármegyében, a Tisza félszigetszerű kanyarulatában, Tornyos-Pálczán tíz napot töltött.[1620] Hajttatta volna mindenfelől a hadakat, de nem sok sikere volt munkájának.[1621] Egy szenátor sem volt mellette, még udvari kapitányát is Huszt várába küldte holmi rendeletekkel; annál egyénibb az a Bercsényi előtt kifejezett óhajtása, hogy mindenesetre tárgyaljon a béke vagy legalább a fegyverszünet felől: Ne mondja a keresztény világ, hogy ők az okai a háború folytatásának; főképp mivel felesége azt írja, hogy Wratislaw cseh kanczellár személyesen akar érintkezni vele.[1622] A császár azonban úgy gondolkozzék Magyarország kormányáról, mint akár az Angolországéról, ha szabadságunkat megtartani akarja. Ha megteszi, az angol sem lehet hűbb királyához, mint a magyar őhozzá. Hiszen az eddigi mozgalmakat mindig az az egy okozta, hogy az Ausztriai Ház uralkodásától fogva egy király sem akadt, a ki törvényeinket megtartotta volna. A szövetkezett rendek csak akkor tehetik le fegyverüket, ha csalódásuk esetében joguk lesz megint fölvenni. Ő kész átengedni Erdélyt, ha a rendek más megfelelő módot találnak szabadságaik biztosítására. Az Ausztriai Ház nem ok nélkűl tart attól, hogy az erdélyi fejedelem a törökkel czimborálna még a törvényesen uralkodó király ellen is; ez nem helytelen föltevés; de majd keresünk útat, hogy megzabolázzuk az olyan fejedelmet, a kinek helytelen dicsvágya zablyáját őmaga venné szájába.[1623]

Így írt, így gondolkozott Rákóczi, tanácsosaitól távol is ! Élő hit töltötte be a szívét. A mely Isten porból fölvevén az ügyét, a maga ingyen kegyelméből ennyire vitte: azt, azok segítsége nélkűl is boldogítja, a kik többször előmozdítani nem kívánják.[1624] Aznap azonban, a melyiken fejedelemmé választatása bejelentésével követséget küldött be a portára,[1625] úgy találta, hogy a békét sohasem remélhette jobban, mint mostanában, mert úgy sejti, a bécsi udvar még Erdélyt is hajlandó volna átengedni,[1626] mit különben kétségtelenűl csak a porta nyugtalanítására mondott. Viszont a bécsi udvar nyugtalanítására azt a hírt terjesztették, hogy a törökök kiegyeznek az oroszokkal, mert Magyar- és Erdélyország felé akarják fordítani erejöket; Rákóczi Erdélyt hajlandó átvenni a szultántól s érte adót fizetni. Ha Erdélyt az őszi hadjáratban elfoglalhatta volna, követeit, ajándékait, ajánlatait a porta – a karlóczai béke megtörésével azóta már elfogadta volna.[1627]

Az ennyiképpen megítélt fejedelem januárius 12-ikén átment Rakomázra,[1628] a hol, régebben megállapított terve szerint, a fölkelt vármegyék seregeit 15-ikén megszemlélte s még aznap átkelt Tokajba.[1629] Szerencsen két-három napot pihenvén,[1630] 22-ikén már Miskolczon volt, a hová a tanácsurakat várta. A folyó ügyekről akart tárgyalni velök; mivel – ahogy írta[1631] – dolgai még jól folynak ugyan s a jövő hadjáratra tizenkétezer emberrel szaporítja hadait, de a békesség útját is megkísérteni kívánja. Annyi azonban bizonyos, hogy nemzete szabadsága árán nem akart békűlni. A király januárius 20-ikán másfélhonapi habozás után újból kijelentette, hogy a házát rég megillető és 1687-ben csak megerősített királyi örökösödés jogán nem vágyik korlátlan és zsarnoki kormányra, ahogy rágalmazzák és ahogy képzelik, mert megtartja az ország törvényeit és végzéseit s erős kézzel őrzi meg valamennyi hű alattvalójának jogait és kiváltságait.[1632] De ez a határozatlan hang hogyan elégíthette volna ki a fejedelmet, mikor még Stepneyt is bántotta a helytelen fogalmazás. A legnagyobb oktalanságnak tartotta volna, ha azt mégis átnyújtják a magyaroknak, kik ennek következtében az alkudozásokat végképpen megszakíthatják.[1633] A közbenjárók Rákóczi válaszának vétele előtt azelőtt sem voltak hajlandók, most meg éppenséggel nem akartak lemenni Miskolczra, holott a fejedelem békebiztosai, tanácsurak lévén, mindannyian lementek oda s így az alkudozások Nagyszombatban megakadtak. A tanácsülés megnyitása napján (januárius 25-ikén) Bruyninx figyelmeztette közbenjáró társait, hogy a miskolczi gyűlés a királynak erre az oklevelére alkalmasint a trónjától való megfosztással és az alkudozások megszakításával felel. Hiszen az udvar sohasem jelentette ki még ilyen világosan, hogy Magyarországon korlátlanúl akar uralkodni s hogy békekötésének ez az egyetlen czélja.[1634] Az udvar vagy vak, vagy olyan ostobának hiszi a világot, hogy nem veszi észre rejtett szándékait.[1635] Ezen rejtett szándékok közé tartozott az is, hogy Wratislaw cseh kanczellár gyakrabban tanácskozott Rákóczinéval, mint valaha, abba a gyanúba akarván ekként keverni a fejedelmet, hogy a nemzet háta mögött alkudozik az udvarral.[1636] Ilyen körülmények közt valóban méltatlan Medelin velenczei követnek az a vádja, hogy Rákóczi kevés jóakaratot tanusított a békeiránt.[1637] Igazságosabb volt vele szemben Stepney, ki most is meg volt győződve a fejedelem őszinteségéről s arról, hogy a maga érdekeit a közjó alá rendeli.[1638]


Miskolcz.[1639]


Mivel az udvar változtatás nélkül küldte le szerencsétlenül fogalmazott nyilatkozatát, egy közbenjáró sem ment le Miskolczra Hiszen nem mondhatnának újat a magyaroknak. Rákóczi irányában követendő szertartásuk zavart és elégületlenséget támaszthatna s már alkalmasint csak a gyűlés végére vagy eloszlása után érkezhetnének meg.[1640] Rájuk s a tanács tagjaira várakozva, a fejedelem januárius 30-ikán nyitotta meg az első tanácsűlést, a melyen köszönettel fogadták Bercsényinek a nagyszombati alkudozásokról tett jelentését. Maga a fejedelem is hangoztatta, hogy a jó békességet mindenki óhajtja; de kételkedett benne, a szécsényi országgyűlésen nyert megbízatásuk kiterjed-e a további tárgyalásokra is. A tanács úgy határozott, hogy a törvényczikk egyben-másban homályos ugyan, de a vezérlő fejedelemnek és a szenátusnak folytatnia kell az alkudozásokat. Azonban februárius 5-ikén kifakadtak az ellen, hogy az Ausztriai Ház a januárius 20-iki nyilatkozatban sem ösmeri el Magyarországot szabad országnak, őket pedig a törvény értelmében szabad országbelieknek, hogy így és ne mint valami jobbágyokkal akarjon velök szóba állani. Már pedig ők csak mint szabad országbeliek küldik ki megbízottaikat a béke további tárgyalására. Ezeknek föltételeit többnapi (februárius 8-12.) bőséges tanácskozásuk után állapították meg.[1641] Ezek szerint az angolokon és a hollandokon kívül a svéd és porosz protestáns és a lengyel vagy velenczei katholikus hatalmak kezességét is kívánták. András királynak az ellenállásról szóló záradékát helyre kell állítani, mert csak így gátolhatják meg az Ausztriai Háznak a magyar nemzet elnyomására való törekvését. Erdély a Tiszántúllal együtt szabad fejedelemség legyen anélkül, hogy a magyar koronától elszakadna; a két ország kölcsönösen biztosítsa egymás szabadságát. Minden idegen katonaságot vigyenek ki az országból a királyén kívül s az ország védelmére 40.000 főnyi állandó nemzeti hadsereget szervezzenek. Állítsák helyre a magyar köztársaságot s az ország ismét szabad állam legyen. Szűnjék meg a király birtokszerző (acquisticum) joga; a hódítás jogán vagy a hűtlenség czímén igazságtalanúl elkobzott jószágokat adják vissza jogos tulajdonosaiknak. A vallás kérdésében az 1681. évi soproni és az 1687. évi pozsonyi végzéseket meg kell semmisíteni; s a királyi méltóság öröklését legfeljebb úgy megengedni, hogy, a mint a törvény is kívánja, csak az elsőszülött és annak maradékai örököljenek. A rézpénz forgalmát lehetőleg a külföldre is ki kell terjeszteni.


Gróf Bercsényi Miklós névaláírása.[1642]

A gyűlésnek tehát igen határozott politikai tervezete volt, a mit nem a magyarság hadi szerencséje, hanem követeléseinek szigorúan törvényes alapja tett érthetővé. Valóban nem volt forradalmi jellege. Hiszen Bercsényi ezúttal is hathatósan kérte a fejedelmet, «álljon meg a darabolt lépcső fordulóján». A fejedelem mindjárt figyelmeztette is Des Alleurs franczia követet, hogy ha XIV. Lajos rendes szövetséget nem köt vele, mint erdélyi fejedelemmel s a magyar szövetkezett rendekkel, magára vessen, ha megragadják a kínálkozó alkalmat és I. Józseffel kibékülnek. Bercsényi elnöklete alatt azért küldette ki újból a kilencz tanácsosból álló békebizottságot, hogy rendszeres alkudozásokat folytasson. Úgy hitte, ha az angol és a hollandi köz. benjárókat meggyőzheti a nemzet ügyének igazságáról, ezek még kényszeríthetik is a császárt a béke elfogadására.[1643]

Ez a tanácsülés, mint alább olvasható, gyökeresen rendezte a rézpénz ügyét. A tanács mellé egy kanczelláriát állított fel, több hadi szabályzatot készített, nyilatkozott a jezsuiták ügyében felszólaló hat vármegye ellen stb. Fő czélja a honvédelem alaposabb szervezése volt. A mikor tehát a tanácsurak 1706. februárius 15-ikén elbúcsúztak a fejedelemtől, abban a reményben távoztak állomásaikra, hogy csakhamar háború vágja el, vagy béke gyógyítja meg a dicsőséges magyar nemzet régi sebeit.

X.
ERDÉLY FÜGGETLENSÉGE.
(1706.)



A ZSIBÓI csatavesztés után Pekry Lőrincz a csombordi táborból 1705 november 15-ikén a fejedelem nevében arra intette az erdélyieket, hogy senki se ütközzék meg s ne essék kétségbe a dolgok fordulatán és ne álljon el az igazságos ügy mellől. Vegyék elő igaz magyarságukat és «minden rendekűl fegyvert fogván, ezen ellenségen való győzedelmeskedésöknek jó reménysége alatt nemzetökért, ennek szabadságáért, feleségökért, gyermekökért, a sok óhajtó szegényekért keljenek ki és mind egy csepp vérök kiomlásáig hűségesen vitézkedjenek, hogy így jövendőben ne az iga, hanem a szép szabadság szálljon ivadékaikra.»[1644] Viszont Rabutin november 26-ikán a szászsebesi táborból örvendezett,[1645] hogy fegyvereinek szerencséje következtében földerűlt az a nap, a mikor Gyulafehérvárt helyreállíthatja a kormányzóság tekintélyét s a haza kívánatos nyugalmát. Akarja, hogy ennek teljessé tétele végett a gubernium mielőbb országgyűlést hirdessen Segesvárra vagy Medgyesre s közzétegye, hogy a király, ki «boldogemlékezetű atyjának és eleinek példájára birodalmát kegyelmességre akarta alapítani», kegyelmet hirdet mindenkinek, azokon kívül, a kik főindítói s okai voltak ennek a mostani háborúság fentartásának. November 29-ikén Segesvárra deczember 15-ikére országgyűlést is hirdetett, «ő felsége szolgálatja és ennek a szegény megromlott hazának is a java és megmaradása úgy kívánván».[1646] Ez a csonka országgyűlés sietett újból hódolni I. Józsefnek, egyúttal semmisnek nyilvánította Rákóczi fejedelemmé választását.[1647] «Tanúlj, Erdély, tanúlj – intette a nemességet Cserei Mihály[1648] – ne czimborálj többször Magyarországgal; mert sokszor égette meg a magyarországi kása a szájadat, még sem tudtál tanúlni.» Rabutin karácsony másodnapján bosszankodva figyelmeztette a guberniumot, mennyire illetlen, hogy előtte Segesvárt fegyveresen jelenjenek meg azok a kegyelemkérők, a kik csaknem az utolsó perczig Rákóczi pártjához tartoztak s hogy ezek csúfolják a császárpártiakat, a kik mohón hallgatják beszédeiket, sőt az egyik mágnás, Keresztesi, még meg is vendégelte őket.[1649] 29-ikén egyenesen megkövetelte, hogy a kegyelemkérők báró Nesselrode segesvári parancsnok előtt tegyék le fegyvereiket, zászlaikat, dobjaikat.[1650] Januárius 22-ikén Görgény[1651] s éppen egy hónap mulva Déva is a császáriak kezébe kerűlt. Erdély kurucz nemességének színe java Magyarországba követte a fejedelmet s éppenséggel nem tartott tőle, hogy «a magyarországi kása» megégeti a száját. Az otthon maradtak hűségesküjének beszedésére a labancz országgyűlés és a szász egyetem 1706 februárius 25-ikén biztosokat rendelt.[1652] Mialatt a régi és az újdonsült labanczok márczius 20-ikára a szebeni általános számadásra készűltek, hogy szenvedett káraikat ottan megtérítsék,[1653] a bujdosó kuruczok csattanó választ adtak a segesvári labancz országgyűlésnek.


Huszt vára.[1654]

A fejedelem Miskolczon másfél hónapot a pénz- és hadügyek rendezésével töltvén 1706 márczius 8-ikán átment Egerbe,[1655] hol azután április 22-ikéig maradt.[1656] Megérkezése napján nyílt meg Huszton az erdélyi országgyűlés a mely Vay Ádám és Kálmánczai István magyar tanácsurak jelenlétében azonnal kimondta, hogy Erdély a magyar confoederatióhoz csatlakozik.[1657] Elméjökre vették ezen két hazának az egész világ előtt jó hírrel s nagy győzedelmekkel tündöklő régi dicső sorsát és boldogságát. Ellenben keservesen tekintették az Ausztriai Háznak kegyetlen uralkodását követő és most is sok szerencsétlenséggel küzködő nyomorúságait. Tökéletesen belátták tehát, hogy «ezen két hazának szerencséje azon egy hajóban evezne, a melynek mind elmerűlése, mind sorsának bátorságos partra való jutása elszakadhatatlanúl össze volna kapcsolva». Idáig is közösen hadakoztak az Ausztriai Ház ellen s ezentúl is hadakoznak, mert «mind a közügyre, mind azon egy magyari vérre, mind pedig természetre és nemzetséges szokásra való nézve összeköttettek». Állandó és mind a két hazának rendjei közt tehát megmásolhatatlan akarat legyen, hogy a szabadság helyreállítására felvett mostani ügyet mind a két fél tulajdon magáénak tartsa. Az Ausztriai Házzal egyik fél se lépjen békességre egymásnak híre és akarata nélkül. «Nyilván való lévén, hogy az erdélyi fejedelemségnek az ausztriai regimentől való elszakadása mind a két hazának boldogúlására szükséges, – ahhoz képest ha szintén a magyarországi státusok részéről békességre menne is a dolog, mindazonáltal az se legyen másként, hanemha annak egész minden szabadsága megadatik.» Mivel tehát az Ausztriai Ház Erdélyhez semmi igaz jogot nem táplálhat, Rákóczi fejedelmet a szabad választásnak elejétől fogva fentartott ereje és a magyar nemzetnek kezesség formában leendő istápja szerint is Erdély s a hozzá tartozó részek birodalmában eltökéllett végzésökhöz képest megtartják. Ha pedig az Ausztriai Ház a magyar szabadság biztosítására kötendő békét, szokása szerint, ismét felbontaná, az erdélyi rendek annak védelmére fegyvert fogni kötelesek; viszont Magyarország is köteles Erdélyországot az Ausztriai Ház ellen mindenkor segíteni.

Erdély rendei tehát oly időben mondták ki a Habsburg-háztól való elszakadásukat, a mikor Francziaország még nem válaszolt határozottan a felajánlott franczia-bajor-erdélyi-magyar szövetség tervére és a mikor még nem érkezett meg XIV. Lajos válasza, hogy Rákóczival csak az erdélyi fejedelemségbe való beiktatása, a magyarokkal pedig függetlenségök kimondása után szövetkezhetik.[1658] Az elkeseredés olyan általános volt, hogy a huszti, majd az ónodi függetlenségi nyilatkozatot nem lehet egyszerűen külföldi bujtogatásra visszavezetni. A huszti gyűlésen, márczius 13-ikán, 341 úr és nemes sajátkezű aláírásával és pecsétjével erősítette meg azt az esküjét, hogy «az Ausztriai Ház által megbántódott szabadságunk és törvényünk helyben való állítása végett a méltóságos erdélyi választott és Magyarország confoederált státusai vezérlő fejedeleme, Rákóczi Ferencz kegyelmes urunk ő nagysága által felvett, ő nagysága ellen folytató és forgató Ausztriai Ház ellen való igaz, nemzetséges ügyünk mellett az ő nagysága hűségében, utolsó csepp vérünkig és halálunkig való megmaradással leszünk, ő nagyságától függünk és abban megmaradunk s el nem hagyjuk» stb., a most kötött uniónak pedig igaz tagjai lesznek.[1659] Az unió első következése az volt, hogy márczius 16-ikán az erdélyi rendek is követeket küldtek a nagyszombati békealkudozásokra; de határozottan utasította őket annak kijelentésére, hogy Erdélyország többé nem függ az Ausztriai Háztól, hanem szabadon választott fejedelmüktől, II. Rákóczi Ferencztől függenek s a szabad választás mellől el nem állanak.[1660]


A huszti országgyűlés végzéseinek 1-3. és utolsó lapja.[1661]

Ez annál fontosabb nyilatkozat, mert az angol és a hollandi közbenjárók már a nagyszombati békealkudozások elején figyelmeztették a magyarokat, hogy az uralkodóház semmi szín alatt nem engedi át Erdélyt Rákóczinak, hanem inkább valami más fejedelemséggel kárpótolja. A fejedelem gyanította, hogy a miniszterek, kik inkább kezöket vágatnák le, mint Erdély átengedését aláírják, nyilván az Ausztriai Háznak fiúágon való kihalásáról gondolkodnak s azt szeretnék, hogy akkor is az Ausztriai Ház leányági maradéka hordozza kezében Erdélylyel Magyarország zaboláját.[1662] Ő maga kész volt Erdélyről lemondani, ha a nélkül is biztosítják hazánk szabadságának helyreállításáról; de az Ausztriai Házból még idáig egy királyunk sem volt, ki a törvényeket megtartotta volna.[1663] Akkor még arra gondolt, hogy a magyar király felsősége alatt legyen Erdély fejedelme s mint ilyen a magyar alkotmányosság természetes kezese. Ezt nem a Habsburgok iránt érzett gyűlölete sugallta; másfél esztendő mulva a bajor választóval, mint esetleges magyar királylyal szemben is szabályozni kívánta az erdélyi fejedelem helyzetét.[1664] Ellenzett minden követelést, a mi független fejedelmi jellegét sértené.[1665] Azért izente meg a török portának is, hogy készebb kibékűlni a római császárral, mint – a szokott évi ajándékon kívül – adót fizetni a szultánnak.[1666] De a huszti országgyűlés Német- és Törökországtól egyaránt független Erdélyt akart; mire a fejedelem újból kijelentette,[1667] hogy az erdélyi fejedelemség dolga olyan közügy, a mely nélkül meg nem békűlhet. Nem boldogúlhattak tehát vele mindazok, a kiket 1706 első felében az udvar azért küldött hozzá, hogy Erdély birtokát magánügynek tüntessék föl. Ragaszkodott ahhoz a területhez, a melyet a gondviselés rendelt számára.[1668] «Én már ezekről sokszori declaratiókat tettem s írtam, a melyektől hazám javát óhajtó s kereső elmém, szívem habozó változásokkal se nem csüggedezik, se a jövendőnek félelmétől meg nem változik mondta volt egyízben.[1669] – Lássa az édes hazám, ha maga oltalmára alkalmatosnak akar-e tenni, avagy azzal nem gondolván, maga maradékinak jármot akar hagyni nyakában? Szokott mondásom szerint: quo fata vocant, virtus secura sequitur...»

A szenátus Érsekújvárott valóban bevette a 23 békepont közé másodiknak, hogy «Erdély az Ausztriai Ház uralma alól kivétetvén, fejedelmét szabadon válaszsza».

Azonban az udvar hallani sem akart erről, sőt arról sem, hogy az erdélyi urak Rákóczinak, mint erdélyi fejedelemnek követei jelenjenek meg a nagyszombati értekezleten. Hiszen Erdély égészen a császár kezében van s kormánya már be is nyujtotta az ország kívánságait. A kormány és az egész ország tiltakozott Rákóczi megválasztása ellen, mert «személyét útálják.» Nincs tehát semmiféle okuk ezen a világon, hogy az erdélyiek ügyét az ő nevében szorgalmazzák.[1670] A közbenjáró hatalmak képviselői szintén úgy vélték, hogy a különben is a kívánatok beadása után (június 14.) érkezett erdélyiek nem képviselhetnek olyan országot, a mely tiltakozott Rákóczi fejedelemsége ellen s a bécsi udvarnál keresett pártfogást.[1671] Mialatt a czímet keresték, hogyan tárgyaljanak mégis velük,[1672] Wratislaw Érsekújváron június 30-ikán szemébe mondta Rákóczinak, hogy a császár utolsó magyar alattvalóját is szívesebben elösmerné erdélyi fejedelemnek, mint őt.[1673] Biztosította, hogy Burgau grófságot (Ulm és Augsburg közt) és a felső-pfalzi Leuchtenberg herczegséget, a melyeket imént koboztak el a bajor választótól,[1674] független német fejedelemséggé alakítják számára s ülést és szavazatot adnak neki a német birodalmi gyűlésen, magyarországi jószágait is meghagyják, de Erdélyben meg nem türhetik. A fejedelem azonban kijelentette, hogy nem czélja családjának emelése, mert ő a háborút egyedül hazája szabadságáért kezdte s ehhez születése csatolja. Most még hálásabbnak kell lennie hazája iránt, a mely rábízta a kormányt. De ő az erdélyi fejedelemséget sem követeli s beéri vele, ha a király megtartja a Diploma Leopoldinumot. Ha ebben csak személye az akadály, a választásról szóló oklevelet visszaadja az erdélyi rendeknek, hogy mindkét félnek tetsző fejedelmet válaszszanak. Nem bánja, ha legkisebb szolgáját teszik is helyébe. Ebben a szellemben nyilatkozott a fejedelem később kedves nénjének is, Aspremont őrgrófnénak, a ki az udvar felhatalmazásával biztosította, hogy a császár mindent megad, az egy Erdélyt kivéve.[1675]


Leuchtenberg herczegség térképe.[1676]

Még abban is csak nehezen nyugodott volna meg, hogy a béketárgyalások idején ő is, a császár is erdélyi fejedelemnek nevezzék magukat;[1677] pedig mennyire nem kereste ezt a czímet, abból is kiviláglik, hogy az erdélyi fejedelemséget megválasztása után nyiltan csak 16 hónap mulva s akkor is a szécsényi országgyűlés kívánságára fogadta el.[1678] A szécsényi törvényt s nem a maga érdekét követte. A nagyszombati tárgyaláson már június 29-ikén és 30-ikán eldőlt, hogy a szövetkezett magyarok el nem állanak az Erdélylyel kötött uniótól s hogy Erdélyt nem áldozzák fel a császáriaknak.[1679] Viszont az udvar sem mint Rákóczi, sem mint az erdélyi szövetkezett rendek követeit nem akarta odabocsátani az erdélyieket a nagyszombati tárgyalásokhoz, hanem csupán mint az erdélyi elégületlenek küldötteit. Bercsényi gróf meggyőzte a közbenjárókat, hogy nálunk egy vármegyének is vannak rendjei, Erdélyből pedig hét vármegye: Hunyad, Fehér, Torda, Aranyosszék, Kolozs, Belső-Szolnok, Doboka most is Rákóczinak engedelmeskedik s az ő erdélyi kormánytanácsa őrzi a magyar és székely nemzetek pecsétjeit is; az udvar azonban nem engedett.

«Elejétől fogva általláttam, – írta a fejedelem[1680] – hogy semmi egyébre a bécsi udvar annyira nem czéloz, mint hogy Erdélynek egyszer tett választását semmivé tehesse, vagy pedig a békesség megszakítását saját nagyravágyásomnak tulajdonítsa.» Abban a meggyőződésben élt, hogy a lemondással nem teheti magát érdemetlenné a fejedelemségre, mint; II. Apafi Mihály. Ha az erdélyi rendek másként gondolkodnak, nem kívánja letett hitökkel kényszeríteni őket, hogy érette hadakozzanak. De vak volna, úgymond, a ki be nem látná, hogy őket ezzel a magyarországi békességből is kirekeszteni akarják; mert a mint beleegyezünk, hogy ne szövetséges rendeknek, hanem elégedetleneknek nevezzék őket, elösmerik vele, hogy nincs joguk tanácskozni az ország dolgairól; s hogy erdélyi rendeknek csak a császár híveit lehet nevezni. Ha pedig ezek a hallgatagon elösmert rendek nem akarnak elszakadni a császár uralkodásától: hogyan tekintsék jogosnak azt az elszakadást, a melyet az elégületlenek szövetsége mondott ki?

Július 23-ikán Stepney már kedvtelenül írta, hogy a békealkudozások véget értek s hogy mindenki Wratislaw erdélyi politikáját tartja a szakadás okának.[1681] Wratislaw és maga a császár szerint a magyarok nem akarják a békét; pedig Bruyninx szerint[1682] megköthetnék, ha meghagynák Erdélyben a szabad fejedelemválasztás jogát. Ezen az áron Magyarországgal régen megbékűlhettek volna s nem kellene attól tartaniok, hogy a török erdélyi fejedelemmé teszi Rákóczit. Nem köthetnek addig békét, míg Erdélyt Rákóczinak nem adják.[1683] A török az erdélyi fejedelemválasztást nem tekintette volna a karlóczai béke megsértésének. És ha a választás a béke megkötése után történnék, a császár pártfogása alatt álló választott fejedelemtől nem követelnének adót. Másképen állana a dolog egy független fejedelemmel szemben, kivált ha az segítséget kérne a császár ellen.[1684] De a bécsiek inkább bevárják a törökkel való szakítást, mint hogy Erdélyt átengedjék Rákóczinak.[1685] Rákóczi többször biztosította Stepneyt, hogy – Thököly példáján okúlva – a török pártfogását csak a legnagyobb szükségben kérné. De az udvar inkább koczkáztatja Magyarországot, mint hogy lemondjon Erdélyről.[1686] A közbenjáróknak, a kik ebben az ügyben július 18-án magával Rákóczival értekeztek, az volt a felfogásuk, hogy ha a magyarok lemondanának Erdélyről, gyalázatosan elhagynák szövetségeseiket s nemsokára maguk is olyan szolgaságra jutnának, mint az erdélyiek. Szabad országban élő embernek fájdalmas látni a leigázásnak ezt a tervét.[1687]

Rákóczi megfogadta Illésházy István százesztendős tanácsát, hogy kétfelé ne szakítsa az országot s messzebbre és a jövendőre is nézzen.[1688] Ezért kívánta Magyarország és Erdély egyesülését, a mi – legalább a papiroson – meg is történt. De Illésházy óta Magyarország nagyidőre elvesztette szabad választása jogát s így tulajdonképen nem kétféle, magyar és erdélyi, hanem csak egy: erdélyi szabad választásról volt szó. Ebben pedig ragaszkodnia kellett Bocskaynak szintén százesztendős végrendeletéhez, hogy Erdélyben, a nemzet egységének veszedelme nélkül, külön fejedelemnek kell uralkodnia.[1689] Máskülönben elvesz Magyarország alkotmánya, szabadsága is. Ez az erős meggyőződése okozta a nagyszombati békealkudozások megszakítását.

XI.
RÁKÓCZI ÉS HORVÁTORSZÁG.



HŰSÉGES emberei Rákóczinak oly területeken is akadtak, a melyekre állandóan császári ágyúk voltak kiszegezve; pl. az erdélyi szászok földjén vagy Horvátországban. A fejedelem kezében utolsó eszköz volt a kényszerítés. Nemzetiségi politikájának alapja a kölcsönös megértés, a mit azonban sohasem keresett a magyar nemzeti eszme rovására. De szerinte egy emberélet nem elegendő arra, hogy átalakítsa és megváltoztassa Erdély három törvényes nemzete szellemét. Megilleti az a dicséret, hogy az új időktől kívánt nemzeti szellemet nemcsak Erdélyben, hanem egész Magyarországban megteremteni törekedett. Innen van, hogy Erdély uniójával egyidőben Horvátországot, mint társországot is megnyerni törekedett a nemzeti ügy számára.

Horvátország legdélibb részén 1568. óta végigkígyózott a katonai határőrvidék, ellenben magyar igazgatás alatt állt a drávántúli kerület, vagyis Valkó-, Pozsega-, Szerém- és Verőcze megyék területe,[1690] a melyet csak egy évtized mulva kezdtek Szlavóniának nevezni és Horvátországhoz számítani. Ez az Új-Szlavónia sohasem volt ország, mint a régi, a mely alatt a mai Horvátország három főmegyéjét, Zágrábot, Kőröst és Varasdot értették. Horvátország éppen ezekben az időkben kezdett mai területén kialakúlni s így nagyon természetes, hogy Rákóczinak számolnia kellett vele, mint a független Magyarország alávetett (partes subjectae) és kiegészítő részével.

Azonban a horvátok Rákóczi barátjának, gróf Batthyány Ádám bánnak halála (1703 augusztus 26) után szintén a nemzeti ügy ellenségei közé szegődtek. Hálásak voltak I. Lipót iránt, ki tántoríthatatlan hűségüket magasztalva, pár héttel azelőtt osztrák kormány alól horvát kormány alá rendelte az Unna, Kulpa és Száva közt levő területet.[1691] Lajos bádeni őrgróf gróf Pálffy János altábornagy kinevezését azzal ajánlotta I. Lipót figyelmébe, hogy megbízhatik személyében, erélyében, buzgóságában, tehetségében.[1692] Jenő, savoyai herczeg is őt tartotta legalkalmasabbnak a «lázadók» leverésére.[1693] 1704. elején bánná kineveztetvén, mindjárt szervezte is az ellenforradalmat Horvátországban. Két esztendő mulva gróf Forgách Simon szemére vetette, hogy felesége okos asszony létére búsul, mert tudja, hogy a magyarok a jövő nemzedék szabadságáért küzdenek, ő pedig üldözi őket.[1694] A bán azt felelte, hogy ha felesége még tízszerte szomorúbb volna is, akkor sem szegné meg a császár iránti hűségét. Nem a magyarokat üldözi ő, hanem a király ellenségeit.[1695] Bercsényi szerint azonban[1696] Pálffy soha nem hazudik nagyobbat, mint mikor magát nem hazudni mondja. Pálffy nevéhez a kegyetlenségeknek egész sora tapad; a bán teljes kiméletlenséggel tört a kuruczokra s rácz és horvát hadait, ha talán akarta is, nem tudta meggátolni a Dunántúl rablásában, égetésében s még az asszonyoknak, gyermekeknek is legyilkolásában.[1697] Később[1698] Rákóczi mégis Isten csodálatos munkájának tartotta, hogy példa nélkül ellenségünk kormányzását Pálffynak, a magyarnak kezére adta és juttatta oly időben, midőn az idegen nemzet végrehajtani kívánja nemzetünk fölött magában régen kimondott ítéletét. Tőle remélte a békét, a küzdelmek sikerének biztosítását. Ez a háború vége felé tett nyilatkozata eléggé megmagyarázza, az egész küzdelem alatt miért nem mondott le soha arról a reményéről, hogy a horvátokat megnyerheti a szabadság ügyének. De még a fölkelés végén is hiában intette, feleljen meg Pálffy János a Feldmarschalnak: lázadó volt-e a magyar, vagy csak a jogát védte?[1699] Bercsényi pedig megvallotta, hogy jobban fél a Pálffy színes magyarságától, mint a Heister mérgétől, mert sokat megcsal az ő magyarsága.[1700] Ő maga sohasem hitte, hogy «az a férfiú, kire az udvari visszahatás egyik legromlásosabb eszköze volt bízva,»[1701] buzgó híve lehessen az alkotmány helyreállításának. «Magyar emberrel volt ugyan dolgom, – írta utóbb a fejedelem is[1702] – de olyannal, a ki szivvel-lélekkel a némethez szitott.»


Erdődi és Vöröskői gróf Pálffy János.[1703]



Gróf Pálffy János névaláírása.[1704]


Lipót király azonban örvendett, hogy a horvátok a bánnak, ennek az ő szemében gondviselésszerű embernek, kineveztetését örömmel fogadták. Kérte őket, legyenek hívek ezekben a nehéz időkben; őseiket követve, siessenek szorongatott trónja segítségére. Hogy pedig harczi kedvöket növelje, ismételten megigérte a határőrvidék polgárosítását. [1705]

Ugyanekkor (1704. januárius 18) Rákóczi szintén figyelmeztette a horvátokat, hogy a visszacsatolásban nincs mit bízniok. Országuk, mely a magyar korona tartománya, tulajdonképen a stájer kormánytól függ; országuk néhány elszakított részét nyiltan a szomszédos osztrák tartományokhoz kapcsolták; s néhány megyére, korlátolták a bán hatóságát, mely valaha három országra terjedett ki. Reméli tehát, hogy a horvát nép vele közösen fog harczolni a szabadságért. Hiszen benne is horvát vér csörgedezik, mert édes anyja horvát s vele együtt dicsőséges ősök ivadéka. Önmaga nem nagyravágyásból, hanem hazaszeretetből fogott fegyvert. Ha tehát valaki, a közjó hátravetésével, nyiltan vagy kéz alatt neki ellenállana, mint a haza szabadságainak és törvényeinek árulója, érezni fogja a tűz és vas bosszuló súlyát.[1706]

A horvát rendek azonban a varasdi gyűlésen februárius 20-ikán nem neki, hanem ellene a királynak ajánlottak meg 15.000 zsoldost a Dráva vonalának védelmére.[1707] Károlyi Sándor azonnal hadakat küldött a Dráva felé, de csakhamar meggyőződött róla, hogy «a horvátországiaktól hajlandóság semmi úttal sem lehet».[1708] Mindamellett a fejedelem azt remélte, hogy nagyobb nehézségek nélkül elfoglalhatja a horvátországi kikötőket, kivált ha meggyőzheti a lakosokat arról, hogy a spanyolországi összeköttetésnek tetemes hasznát látják. E végből XIV. Lajost arra kérte, utasítsa a nápolyi spanyol kormányzót, hogy őt hadi szerekkel és katonákkal segítse. Ennek láttára a török felhagyna azzal a titkos tervével, hogy újból Dél-Magyarország rovására akarjon terjeszkedni.[1709] Azonban július 5-ikén I. Lipót már megdicsérte a horvátokat, hogy nem csatlakoztak Rákóczihoz, sőt küzdöttek is ellene; őseik módjára maradjanak is hívek az uralkodó-házhoz, mely fentartja jogaikat, szabadságaikat, kiváltságaikat.[1710] Három hét mulva viszont gróf Forgách Simon írt hozzájuk, mielőtt átkelne a Murán és a Dráván. Mivel Rákóczi mintegy az égtől küldve fogott fegyvert s igazságos fegyverei mindenütt győzedelmeskednek, csatlakozzanak hozzá, hogy felszabadítsa őket az Ausztriai Ház igája alól s jó régi szomszédságukkal elvesztett régi szabadságukat is helyreállítsa.[1711] Forgách hadai benyargalták a Mura mentét, de a horvátok tovább is ellenségeink maradtak.[1712] Csínom Palkó nótájában a kurucz kicsúfolta «a nagyszájú» horvátot, kinek fekete (parasztnak való) a csizmája, hosszúnyakú, kurtafarkú, görcsös a paripája; nincs egyebe, csak egy rossz, rozsdás «kalabérja,» életlen szablyája, – «sokszor száznak sincs közöttük egy pipa dohánya».[1713] Csatlakozásuk mégis nagyot fordított volna a szabadságharcz dolgán. Azért történt, hogy Rákóczi fejedelem, éppen a szerencsétlen zsibói csata után, Bethlenből 1705 november 17-ikén, Vojnovics Józsefet újabb felhívással küldte a horvátokhoz, szövetkezzenek vele a közös szabadság oltalmára, máskülönben hazaárulók módjára bünteti őket.[1714] Talán ez a felhívás bírta Pálffyt arra az elhatározásra, hogy mikor az udvar deczember 10-ikén Bruckból Bécsbe hivatta, ne fogadja el az olasz hadsereghez való küldetését; mert neki, mint horvát bánnak, esküje értelmében, különben sem szabad Magyarországon kívül szolgálnia.[1715] Harmadfél hónap mulva (1706 februárius 24.) Wiener-Neustadtba ment, hogy hadat gyűjtsön a magyarok ellen[1716] abban a városban, a melyben egy horvát bánt a magyarok szabadságának keresése miatt egy emberöltővel azelőtt lefejeztek. Egy hónap alatt 22 kornyétaaljból és 2 zászlóalj németből állt a hada s a nyáron mindössze 8000 emberrel csatlakozott Starhemberg Guidó fővezérhez. Stepney angol követ szerint[1717] ezer német rendes katonáján kívül «a többi horvát, oláh, rácz és más ily barbár nemzetekből áll, kik több kárt okoznak mint maga az ellenség».

Időközben a fejedelem a miskolczi tanácsülésből 1706 februárius 8-án Horvát-, Tót- és Dalmátországot határozottan felszólította a szövetséghez való csatlakozásra.[1718] Hallotta is, hogy a francziák a tenger felöl, Horvátországon át akarnak segítségére jönni[1719] s örvendett, hogy «Horvátország felől jobban lengedeznek a franczia szelek».[1720] Pálffynak akkor még csak 4000 embere volt a Dráva mentén és sikerült is Csáky Mihály tábornokot helyéből kinyomni; de, úgy látszik, nem sokat tartott «a franczia szelektől», mert más csatatérre, a császáriakkal való egyesűlésre törekedett. Ha folytatni lehetett volna a Vojnovics vállalatát, a fejedelem szerint «jobban megindúlt volna Pálffyban a bolha».[1721] Azonban így is bízott a horvátországi tervekben; csak attól tartott, hogy csorba esik rajta, ha csakugyan 15.000 angol és hollandi megy Olaszországba.[1722] Ilykép a bécsiek újból kedvökben jártak a horvátoknak. A király május 26-ikán megdicsérte hűségöket. Remélte, hogy a magyar «lázadók» ellen jövőre is segítik s megigérte, hogy hálás lesz irántuk.[1723]

Mindamellett báró Vojnovics, a kit Rákóczi ezredesnek nevezett ki, Boszniában megkezdte a táborozást. Török és bosnyák hadakat szedett, hogy segítségükkel fölkelésre bírja a granicsárokat, kik Rákócziban vértanú bánjuk, Zrínyi Péter unokáját látták. A fejedelem szeptember 28-ikán a nagyvezirt török levele szerint[1724] biztosította, hogy a jó szomszédság kötelességeit és feladatait a háború alatt mindig tiszteletben tartotta. Most arra kéri, hogy a magas oszmán birodalom és a hírneves magyar nép között a korábbi időben teljes vonzódással megőrzött és fentartott barátságot ne feledje el s teljesítse követeinek (kétségkívül a segítősereg szedésére is vonatkozó) kérését. Nyilvánítsa kegyességét vele és e hírneves néppel szemben s nyujtson minden lehető módon segítséget a ravaszsága és álnoksága következtében felülkerekedett Ausztriai Ház ellen viselt háborújukban. Mindezt a külső hatalmak küszöbön állónak tartották, mert a konstantinápolyi császári követeket, Guarient, fatuskónak, gyávának és kapzsinak tartották.[1725] Különben is azt beszélték,[1726] hogy Rákóczi már 1703 óta 80.000 tallér évi adót fizet a töröknek, ki erdélyi fejedelemmé akarja tenni,[1727] és sürgették,[1728] hogy a növekedő franczia befolyással szemben a szultánt a karlóczai béke pontos megtartására figyelmeztessék. Gróf Herberstein Ernő tábornok, a bródi és gradiskai végvidék parancsnoka, a boszniai basa előtt már deczember 15-ikén tiltakozott, hogy Rákóczi számára török-horvátokat toborozzanak. Vojnovics azonban továbbra is sűrűn levelezett egyes horvátokkal. Kis-Oláhország, mely alatt Horvátország legdélibb területét, a mai Lika-Krbava-megyét értették, már októberben elfogadta tőle Rákóczi nyilt leveleit s vele egyesűlten Kosztajnicza elfoglalásával akarta a támadást kezdeni. Ezt a horvát lakosságot Tiell, a haditanács alelnöke, már is nyilt ellenségnek tartotta. Azonban a fölkelés elmaradt, mert a szultán 1707 elején Vojnovicsot és a mellé rendelt franczia ezredest a bosnyák területről kitiltotta.[1729] Bercsényi meg is írta Rákóczinak,[1730] hogy Vojnovicsnak minden dolga csak icz-ficz-vicz. Jobb volna Károlyit odaküldeni Erdélyből, hogy a Szerémségen és Szlavónián át támadja meg Horvátországot.


Starhemberg Guidó névaláírása.[1731]



Zalaegerszeg.[1732]

A fejedelem még mindig bízott ennek megnyerésében. 1707 februárius 3-ikán a rozsnyai tanácsülésből felhívta a horvát és szlavón rendeket, szövetkezzenek még az országgyűlés megnyitása előtt a magyar rendekkel; hogy ha a nemzet nélkülök diadalmaskodnék, ne legyenek kirekesztve a diadal gyümölcsének élvezéséből.[1733] Foglalkozott a Horvátországba való betörés gondolatával is. Nem attól tartott, hogy a németek megelőzik, hanem hogy a sánczokat és az átjárókat megerősítik, a horvátok pedig fölkelnek ellene; a támadás czélját tehát titkolni szerette volna.[1734] Gróf Esterházy Antal csakhamar be is tört Horvátországba; s nagyobb erővel a feladat teljesen sikerűlhetett volna, mert maga a bán is úgy találta, hogy a horvátok nem szivesen harczolnak, ha német ezredek nincsenek velök.[1735] Mostantól fogva valóban csak annyiban számítottak, a mennyiben Pálffy János, Draskovich János, Jellachich Miklós, Gotthal Péter alatt a császári seregbe beosztva küzdöttek.[1736] Horvátország 1708-ban mindössze 1020 embert adott Rákóczi ellen, de azzal a kikötéssel, hogy a horvát hadak Egerszegen és Keszthelyen túl ne menjenek, mert szabadságaik és kiváltságaik értelmében az országon kívül nem tartoznak katonáskodni.[1737] Sőt gyanúba is keveredvén, hogy közűlök néhányan a kuruczokkal leveleznek, I. József gróf Keglevich Pétert küldte ki királyi biztosnak az ügy megvizsgálására.[1738] Vége felé a granicsárok már úgy megunták a háborút, hogy mikor a rendek 1709-ben ismét 1500 embert szavaztak meg a magyarok ellen, csapatostúl vándoroltak ki Törökországba.[1739]

Mindezekből kitűnik, hogy a nemzetiségiek között a fejedelem bizonyos fokig a horvátokra és a szerbekre is számíthatott, a kik pedig részben határőrök voltak s így katonai fegyelem alatt állottak. A bécsi udvar valóban vele szemben tett először sikeresebb kisérletet, hogy a délszlávokat a nemzeti ügy ellen fölhasználja. Hatása azonban katonai erejénél tovább nem terjedt. S van igazság a zágrábi egyetemi ifjuság egy részének 1906. évi nyilatkozatában, hogy jelentősek ezek az események, a melyeket a világtörténelemben felejthetetlen, hatalmas dolgok idéztek elő. Jelentős az a kor, a melyben Rákóczi szerepelt, mert abban az időben horvátok és magyarok egy véres tragoediában egyetértve állottak egymás mellett.[1740] S Rákóczira alkalmazhatjuk a nagy horvát költő, Karnarutics szavait:[1741]

«A ki halni dicsön, becsülettel rohant,
Égbetörő hírét mindig zengi a lant …
Nem hal meg a neve és el nem enyészik,
Míg a folyók zúgnak, fönn lesz örökkétig!»

XII.
A FEJEDELEMASSZONY KÜLDETÉSE.



A FEJEDELEM Erdély függetlenségében, Horvátország csatlakozásában s a nemzetiségek megnyerésében kereste Magyarország önállóságának legfőbb biztosítékait; de mindenkor készen állt a becsületes békére, a mely a haza szabadságát és alkotmányát helyreállítja. Rechteren már 1706 márczius 3-ikán jelentette a császárnak, hogy Rákóczi kész megkezdeni a békealkut, de fegyverszünet kötése nélkül ez az alku megakad, mert a főbb emberek minduntalan kénytelenek lesznek a hadsereghez távozni.[1742] Az udvar elő is terjesztette a fegyverszünet föltételeit, de a magyarok azokat nem fogadhatták el.[1743] «Ha ők beszélnek, mi cselekedjünk», fakadt ki a fejedelem.[1744] Ha négyfelől támadnak is a császáriak, ő Isten kegyelméből csak beleűl a borbélyszékbe s forgatja azt, a mint lehet. Mert régen átlátta s látja most is, hogy csak piszmogás a dolgunk és az Aesopus kuvaszával a konczhoz kapdosunk, kénytelenség nélkűl békességet várván a némettől. Ő azonban már megunta az okoskodó mulatságot. Bercsényi, a magyar békebizottság feje is váltig intette: ne vesse reménységét másba mint a fegyverbe; nem boldogít bennünket sem a levelezés, sem a közbenjárás, sem a pártfogás, sem semmiféle elmélkedés, ha fegyverünk csonkúl; ebből álljon minden reménységünk. A hogy kezdette, a fejedelem fegyverrel folytassa a dolgot.[1745] Azonban «a tengeri csodák»[1746] (az angol és holland közbenjárók) másképpen gondolkoztak. Stepney márczius 26-ikán újabb emlékírattal fordúlt az udvarhoz, Okolicsányi is tett egy javaslatot, de Rákóczi nem bízott az udvar őszinteségében és ragaszkodott a miskolczi föltételekhez.[1747] Úgy találta, hogy az alkudozások iránt mindakét részről nagy a bizalmatlanság, pedig ő ezt többször tiszta szívből szerette volna kigyomlálni. A fegyverszünet eddigi tárgyalása arról győzte meg, hogy megvetik a békességet, hacsak valami reménységecskéje is fénylik a fegyvernek; de a bécsi udvar akárhogyan gondolkozik is róla, ő semmiképp sem mulasztja el, hogy hazánk állandó szerencséjét és boldogúlását keresse.[1748]

Április 13-ikán helybenhagyta, hogy Bercsényi kétheti előleges fegyverszünetet kötött, sőt a rendes fegyverszünet határidejét Szent Mihály napig szerette volna kiterjeszteni.[1749] Maga mondja,[1750] hogy a höchstädti csatavesztés óta nem bízott többé a külföldi segítségben; hajlott tehát a békére, a melyet csak a közbenjáró hatalmak útján remélt elérni. Ezért szánta el magát a rendszeres alkudozásokra.

Egerből, a hol nagy munkásságot fejtett ki,[1751] április 22-ikén megindúlt Kistapolcsányra; de csak könnyű szerrel; még podgyászát is ott hagyva, hogy visszajöhessen, ha a béketárgyalások és a hadiműveletek nem kivánják ottmaradását.[1752] 22-ikén Ballára ment hálni,[1753] másnap Szécsénybe,[1754] a hol a fegyverszünet fejében a Rábántúl átengedését kívánóknak azt izente, hogy hitét se feleségéért, se gyermekeiért meg nem szegi és a szövetség rovására nem enged oda földet.[1755] Április 25-ikén érkezett Kistapolcsányra, s némi megszakítással május 16-ikáig maradt ottan.[1756] Nem kevés csodálkozással értesűlt róla, hogy az udvar idáig nem tapasztalt hajlandóságot mutat a fegyverszünet megkötésére,[1757] sőt hozzá engedi Bécsből feleségét is, hogy mint a béke angyala jelenjék meg nála. 1701 november hetedike óta nem látták egymást. Ura szökése után az udvar a fejedelemasszonyt Bécsbe belebbezte s még gyermekeit is elvette tőle. Nagy riadalom volt Bécsben 1703 április 3-ikán, a mikor báró Kintzichné «látta az ablakon keresztül», hogy elszökött a fővárosból s bizonyosan Felső-Magyarországba ment, «lázadó» ura elé.[1758] Azonban nem volt benne ekkora elszántság. Sokat írt és szólt ura érdekében,[1759] a mikor csak tehette, levelezett is vele; de sohasem írta azt, a mit anyósa, Zrínyi Ilona írt Thökölynek: «Vagy élet, vagy halál, – semminemű félelem, sem nyomorúság engemet kegyelmedtől el nem rekeszt. Csak éppen kegyelmed el ne hagyjon! Én, ha gyalog is, kész vagyok elmenni, valahol hallom kegyelmedet lenni … Vajmi nagy dolog volt minden időben az igaz szeretet!» Úgy hitték, német létére jobban érzi magát a németek közt. Mikor Szőcs János ezeres kapitány szidta az esztergomi labanczokat, hogy nem igaz magyarok, mert német vér van bennök, ezek azt felelték,[1760] hogy ez iránt a kuruczok is tapogassák meg a fejüket, «mivel ezen két nemzetség régen conjungáltatott még Géza vezér idejében és a mikor a kuruczok fejedelme (Rákóczi) megházasodott.» Ausztriában a kuruczok betöréseikor a fejedelem csak azokat kímélte, a kiknél, mint felesége jóakaróinál, pl. Zinzendorf Tivadarnál, az ő pecsétje van.[1761] Az új császárné már 1705 nyarán megkérte őt, hogy az alkudozások gyorsítása végett látogassa meg az urát.[1762] Majdnem egy esztendő múlva, 1706 április 10-kén, Bercsényi azzal az izenettel küldte Hubert a fejedelemasszonyhoz, hogy fegyvernyugvás lévén, a maga jószántából jöjjön le Bécsből hajón vagy kocsin Fischamendig, honnan kurucz sereg kísérné be az országba.[1763] De abba már nem egyezett bele, hogy elraboltassa magát. «Ebből semmi sem lesz» – mondta[1764]; nem látja hasznát az eféle óvatosságnak; hacsak maga nem jön; a véletlenre nem lehet a dolgot bízni.» A fejedelem azonban 24-ikén Dőry Lászlótól már megtudta, hogy teljesítik még Lipót idejében hangoztatott kívánságát: látogatóba hozzáengedik feleségét,[1765] ha írást ad róla, hogy az udvar első felszólítására visszaküldi Bécsbe. Ezt a föltételt, Stepneyhez írt levelében, Rákóczi el is fogadta.[1766] A császár már 27-ikén megengedte a leutazást, de Rákóczi levelét magánál tartotta,[1767] másnap pedig öt nappal meghosszabbította a fegyvernyugvást. Remélte, hogy «ezen cselszövésekre alkalmas asszony egyenetlenséget okoz a fölkelők vezérei közt». Mint előbb Wratislawnak a fejedelemnőnél tett látogatásai, most a fejedelemnő lemenetele azt a látszatot kelthetnék, hogy Rákóczi az ő megkerülésökkel tárgyal.[1768]


A kistapolcsányi kastély belseje.[1769]



II. Rákóczi Ferencz.[1770]


Stepney megbotránkozott rajta, hogy a bécsi miniszterek Horatiusnak azt a tanácsát követik: «intézd a dolgot becsületesen, ha lehet; akárhogy, ha nem lehet.» De Bercsényi megnyugtatta, hogy ezek a pókhálószerű cselszövések (these cobweb intrigues) jelentéktelenek; a fejedelem már észrevette a kifeszített hálót, de sokkal jobb hazafi, hogy hazája javát a maga hasznáért föláldozná.[1771]

A fejedelemné április 28-ikán elbucsúzott a két császárnétól s 30-án örökre elvált két szép fiától; de ha őket nem vihette, legalább arczképeiket vitte el édes apjukhoz.[1772] Bécset sem látta többé. Éjfélben érkezett Pozsonyba ura díszhintaján nagy udvari kisérettel és két svadrony dragonyossal. A császári tábornokok és a labancz főurak nagy díszszel fogadták. Gróf Erdődy György országbíró venturútczai palotájában, hol urával valaha boldog napokat töltött, újra igazi fejedelemnének érezhette magát. Kivált mikor május elsején maga a várparancsnok, Zinzendorf cs. ezredes, vezette eléje a kurucz huszárokat, a kiknek élén Szalay Pál huszárezredes őt a fejedelem és az országtanács, Szögyényi Ferencz hadsegéd pedig a kurucz-sereg nevében üdvözölte.[1773]


II. Rákóczi Ferencz fia, György.[1774]



II. Rákóczi Ferencz fia, József.[1775]


Május elsején d. u. 5 órakor a fejedelemasszony hermelines biborruhában szállt hatlovas hintajába, a mely mellett gr. Starhemberg Guidó tábornagy fővezér, gr. Pálffy János bán lovassági tábornok s még nyolcz császári tábornok lovagolt, ötven kurucz huszár fedezete alatt. A fellobogózott város utczáin, ahogy koronázáskor szokás, Bercsényi tikára, Orbán Pál, telemarokkal szórta a nép közé az újveretű körmöczi ezüstpénzeket. A récsei kapu külső sorompójánál Ocskay László farkasbőrös deli huszárai fogadták a fejedelemasszonyt, s a mint elbúcsúzott a császári tábornokoktól, tárogatók hangjai közt vágtatva kísérték tovább.

Igazi diadalmenetben érkezett a fejedelemasszony és fényes kísérete Vedrődre, hol gróf Bercsényi Miklósné vezetése alatt a főrangú hölgyek küldöttsége fogadta és Semptére, hol Bercsényi fővezér és «az úrfiak bandériuma» várta. Május 3-ikán, az eddiginél is fényesebb kisérettel, a fejedelemasszony, oldalán Bercsényivel, abban a hiszemben indúlt tovább, hogy Kistapolcsányban találkozik urával. Nyitra-Újlaknál d. u. 5 órakor egy lovas karabélyos csapat sortűzzel, tisztelgéssel üdvözölte. A csapat párduczkaczagányos deli kapitánya tisztelegve kérte a fővezér parancsát, a ki jól megvárakoztatta, de azután mosolyogva parancsolta meg, hogy rendelje ki a karabélyosokat. A kapitány pár pillanat mulva már az egész sereg élén, teljes fejedelmi díszben, minden kifejthető hadi pompával ugratott Deliája hátán a hintó mellé, előre hajolt s megcsókolta a fejedelemasszonyt: édes feleségét.[1776] A zordon kuruczoknak kicsordúlt a könnye. Mindegyik érezte: «vajmi nagy dolog volt minden időben az igaz szeretet», s mi nagy a bánat, keserűség, a mely az ifjú, szép házaspárt már ötödfél esztendeje elszakítja egymástól. Teljesedett a fejedelem vágya: ha börtönében feleségét hétfőn látta utoljára, lássa először is hétfőn! Azért jött eléje idáig, hogy pár nappal előbb gyönyörködjék látásában. Erről a kedves meglepetésről csak Bercsényi tudott, a ki most a Delia hátára pattant, hogy a boldog pár egy hintóban folytathassa útját.

Minden képzelhető hadi pompa közt, a nép és katonaság örömrivalgása közt, vonúltak be a nyitrai vár püspöki palotájába. És bizony eznap nem egy ifjú pöngette vidáman hangos cziteráját:[1777]

«Éltesse az Isten Rákóczi Ferenczet,
Mi édes urunkat s minden vezéreket:
Tovább is serényen a magyar nemzetet
Oltalmazzák s űzzék országból németet!»

A fejedelem is jókedvűen írt Károlyinak: ne csodálkozzék, ha a fegyverszünet megkötéséig minden pontjára nem válaszol; de most az egyszer ő is hazakéredzett, a feleségéhez; úgyis látja, visszakéri a német, «mert megharagítom».[1778] Még ez este is tanácskozást tartott a fegyverszünet dolgában. Már előbb is hitték róla, hogy Bercsényivel szemben a kisnemességre és a köznépre támaszkodva ő békét akar s a követekkel egyenesen tárgyal.[1779] Május 5-ikén Stepney angol és Rechteren hollandi követek is megjelentek Nyitrán, hogy «tiszteletöket tegyék a fejedelemasszonynál». Nemsokára, «mintegy véletlenűl» a fejedelem is benyitott a szobába, mire hosszasan és ismételve tanácskoztak. Három nappal megtoldták a fegyvernyugvást s a kéthónapos fegyverszünet föltételeiben másnap megállapodtak.[1780] A fejedelem ezeket a közbenjárók útján azzal az izenettel küldte a császáriakhoz, hogy vagy írják alá, vagy hagyjanak békét a színes tárgyalásnak.[1781] Ő maga a törvény értelmében a szenátusnak tartotta fenn azok helybenhagyását és a békeföltételek megállapítását.[1782] Hetedikén feleségét a sokkal kényelmesebb és kedvesebb kistapolcsányi kastélyba vitte át.


Nyitra vára.[1783]


Május 8-ikán Stepney és Rechteren már örömmel értesítette, hogy az udvar a fejedelem ajánlata értelmében fogadta el a fegyverszünetet.[1784] A fejedelem biztosította őket, hogy mindig őszintén fog eljárni s nem kételkedik, hogy a császár is ezt teszi.[1785] A május 8-iki fegyverszünetet mindkét részről csak 16-ikán hirdették ki,[1786] de a fejedelem Ordódy György testőrlovasezredes és Pongrácz András útján már 12-én értesítette róla az Erdélyben szembenálló Károlyit és Rabutint.[1787]

A magyarokat a király s a két közbenjáró hatalom a május 8-iki fegyverszünetben ösmerte el először szövetséges rendeknek és hadviselő félnek. Nagy örömben voltak tehát és véghetetlen gyönyörű dolognak tartották, hogy igen becsületes, törvényes és igazságos hadakozással elértek annyit, hogy a császár ne úgy bánjék velök mint pártütőkkel és árulókkal, hanem az ő méltóságuk szerint, mint Magyarország szövetséges rendeivel.[1788]

Kistapolcsányban a fejedelem kissé nyugodtabban beszélgethetett feleségével. A beteges asszony, kinek gyógyulását a bécsi orvosok egyedül a karlsbadi fürdőtől remélték,[1789] elmondotta urának, a császár milyen őszinte jóindulattal viseltetik iránta és családja iránt, melynek számára Burgau bajor grófságot, cserében Erdélyért, örökös birodalmi herczegséggé tenné. S kérte urát, gondolja meg, mivel tartozik királyának, hitvesének, gyermekeinek.[1790] Rákóczi azonban csak államférfiakkal akart tárgyalni az államot érdeklő ügyekben. Ezért, több halogatás után, végre sem ellenezte,[1791] hogy Wratislaw Nyitrán meglátogassa a fejedelemasszonyt, a kinél azután, a szertartás nehézségeinek elhárítása végett, mintegy váratlanúl találkozzanak. De «bizonyára idővesztésre jön, ha az Erdélyről való lemondásra akarja bírni».[1792]

A fejedelem május 16-án még Kistapolcsányban tűnődött, hogy nem lévén mellette a szenátus kanczellárja és titkárja, hogyan szentesítse a császár által már május 11-ikén aláírt fegyverszünetet. Ő egyedül nem írhatja alá, mert a szenátus neve is benne van; mivel pedig gondoskodnia kell a szenátus tekintélyéről, hirtelen nem tudta kitalálni, miként lehessen meg a dolog.[1793] Azonban Érsekujváron, hová feleségével és egész udvarával átköltözött, 19-ikén már megtartotta a tanácsülést[1794] és 20-ikán rendben volt «a dolog»: aláírta a fegyverszünetet, melyben az uralkodót először czímezte császári királyi felségnek.[1795] Hanem azért eszébe jutott a csillagjós jövendölése, «kinek ha a mondását hinni kell: még csak négy esztendő mulva leszen szerencsés vége hadakozásunknak.[1796]


Érsekújvár.[1797]

XIII.
«NE HIGYJ, MAGYAR A NÉMETNEK!»
(1706.)



SAROLTA fejedelemasszony a fegyverszünet megkötésekor befejezettnek tartotta küldetését. Emlékeztette az udvart a bécsi orvosok nyilatkozatára, hogy neki júniusban a karlsbadi fürdőbe kell mennie, mert a nélkül meg nem gyógyúlhat.[1798] A császár azonban nem engedte meg, hogy ősznél előbb menjen oda, mert jelenléte javára válhatik a békekötésnek, a mennyiben ura is hajlandóbb a békére, mint Bercsényi. S a herczegnének akármilyen szüksége van egészségére, a közjót – Wratislaw szerint – mindig eléje kell tennie a magánérdeknek.[1799] Rákóczit magát is bántotta ez a halogatás. Félt, hogy felesége, Wratislaw látogatására várakozva, kifogy a fürdőzés idejéből. Könnyen átlátja ugyan, hogy ezt azért teszik vele, mert azt hiszik, más okai is lehetnek a karlsbadi útnak; de – úgymond – sokszor az emberek szokták magukat megcsalni az olyan vélekedésekkel.[1800]

Legalább kellemessé akarta tenni felesége érsekújvári tartózkodását. Ebeczky Imre brigadérost és várparancsnokot azonnal újabb utasításokkal látta el, egyrészt azért, mivel «a hadirendnek jó folytatása a jórendet és vigyázást leginkább akkoron kivánja, a midőn legkevesebbet tarthatni az ellenségtől»; másrészt azért, mert udvarával maga is Érsekújváron lakik s így az összezsúfolt házak közt a tűztől jobban kell óvakodni s a kapukat is szigorúbban őrízni.[1801] A városban

«A fejdelem háza szép épületekkel
Vagyon északfelé, rakva szép kövekkel.»[1802]

Ez a ház mostan nagy élénkségnek, vigadozásnak helye volt. Váltig panaszkodott Ottlyk György főudvarmester, hogy a fejedelemasszony «nagy galibára jött ki Bécsből, mert tékozló és pompát űző természete véghetetlen volt»[1803] A fejedelem gondoskodott ugyan jó tokaji borokról, de feleségének Stepney Becsből, orvosság gyanánt, pezsgővel is kedveskedett.[1804] A fejedelem utóbb maga is bosszankodva írta, hogy Újvárt a szenátus vadászott, tánczolt, mulatott, koczódott.[1805] Feleségének tetszett az a katonai és diplomatiai sürgés-forgás, a mely ura hatalmát jelentette. A fejedelem, a ki Esztergom ostromára készűlt, ágyú- és mozsárütegeit a piacz közepén állíttatta fel. A vár alatt 12.000 főnyi idegen módra szervezett lovasságot és gyalogságot vont össze gróf Forgách Simon vezetése alatt.[1806] Június 6-ikán a fejedelem a tatárországi követségökből hazatérő Bay Mihályt és Pápay Gáspárt fogadta.[1807] De kivált az újból megindúlt békealkudozások okoztak nagy járást, kelést.

A király már május 26-ikán kinevezte a békebizottságot, melynek elnöke Károly lotharingiai herczeg, osnabrücki és olmützi érsek lett, alelnöke pedig Wratislaw Venczel gróf. A bizottság többi tagjai: Széchenyi Pál, Illésházy Miklós, Lamberg Zsigmond és (utóbb) Wolkra Ottó grófok, kik mellett, kisegítők gyanánt, Szirmay báró, Viza püspök és Okolicsányi álltak.[1808] A fejedelemnek oly kevés reménysége volt a békességhez, hogy az alkudozásoknak inkább csaknem bizonyos felbomlását, mintsem folytatását várta.[1809] Június 6-ikán azonban, a szenátus megkérdezésével, ő is kinevezte a békebizottságot,[1810] melynek tagjai, Bercsényi elnöklete alatt, Károlyi Sándor, Csáky István, Sennyey István, Petes András püspök és egri nagyprépost, Galambos Ferencz és Jánoky Zsigmond udv. kanczellárok, Gerhard György, Kajali Pál szenátorok és Labsánszky János, a szenátus kanczelláriájának igazgatója lettek. Másnap Stepney és Rechteren tiszteletöket tették a fejedelemasszonynál s ott «mint egy véletlenűl» találkoztak a fejedelemmel. Rákóczi tudatta velök, hogy az erdélyi követek megérkeztek s kivánságaikat a magyarokkal együtt adják be a nagyszombati congressuson. Ő az erdélyi fejedelemségről nem mondhat le s reméli, a császár is elösmeri a szabad választás jogát. Hiában kérték ők is, a fejedelemasszony is, hogy Erdély helyett a német birodalomban fogadjon el kárpótlást; hiában hivatkoztak a magukkal hozott Onstein báróra, ki szemtanúja volt május 23-ikán Brabantban a francziák ramilliesi vereségének; hiában hagyták nála a brabanti és spanyolországi eseményekről érkezett lapokat, a mik a francziák helyzete reménytelenségéről tanúskodtak.

Des Alleurs franczia követ, a ki éppen akkor érkezett oda, más tudósításokkal szolgált a fejedelemnek, a kit másnap is hiában ijesztgettek a francziák állhatatlanságával, a mit a kölni és bajor választók, az anjoui herczeg s maga Thököly fejedelem eléggé tapasztaltak. Erdély kérdésében semmiképpen sem tudták meggyőzni; s egyetlen sikerök az volt, hogy az örökös királyság dolgát, a közbenjárók februárius 19-iki nyilatkozata után, egyelőre mindamellett sem kivánta bolygatni, hogy azt Bercsényi nagyon sürgette. Június 8-ikán délután a fejedelem hadiszemlét tartott s távozása után Bercsényi is bemutatta a sereget a közbenjáróknak,[1811] a kik még aznap a keresztényi szeretet nevében kérték Wratislawot, járja ki a császárnál, hogy a beteg fejedelemasszony Karlsbadba mehesssen. Ittmaradásával úgy sem igen használ a császárnak.[1812] Másnap kedvetlenűl tértek vissza Nagyszombatba.[1813] Ott hallották, hogy Salm herczeg nem pártolja Rákócziné elutazását, mert neheztelt rá római és velenczei fondorlatai miatt.[1814] Attól tartott, hogy ennek az útjának is politikai czéljai vannak. A császár úgy hitte, hogy már elmúlt a karlsbadi fürdőzés ideje; azonban nem akarta gátolni, hogy, ha betegsége miatt okvetlenűl mennie kell, Morvaországon át odamehessen.[1815] Azonban ezt mégis a béketárgyalások alakúlásától tette függővé.


Karlsbad.[1816]

A szövetséges rendek tanácsában készűlt békepontokat a magyarok Nagyszombatban, a békecongresszus alakuló űlésén, június 13-ikán mutatták be.[1817] Nagy figyelmet érdemelnek, mert a magyarok ötödfél éven át szívósan ragaszkodtak hozzájuk, s még 1711-ben a salánki szenátus-űlésen, majdnem a végső veszedelem pillanatában is, fontolóra vették, engedhetnek-e belőle valamit? [1818] Föltételeik szerint a békéért annak idején, Anglián és Hollandián kívül, Svéd-, Porosz- és Lengyelországok, valamint Velencze is kezeskedjenek. Erdély szabadon válaszsza fejedelmét. Az 1687. évi kierőszakolt törvényczikkelyeket, minden baj forrásait, semmisítsék meg; az ellenállásról szóló záradékot állítsák helyre; a trónörökösödés kérdés tárgya maradjon. Minden idegen katonaságot vigyenek ki az országból. Az alkotmányos főméltóságok és az országtanács hatáskörét állítsák helyre. Újítsák föl a főkapitányságokat, a törvényes kincstartóságot. A koronát hozzák vissza s Murány várában őrizzék. Az újszerzeményi (török- vagy fegyverjogot) örökre eltöröljék. Az udv. haditanács és kamara ne avatkozzanak az udv. kanczellárhoz tartozó magyar ügyekbe. A hazai tisztségeket valláskülönbség nélkül érdemes hazafiak kapják. A vallás szabad gyakorlatát a szécsényi barátságos egyezség alapján biztosítsák. A jezsuitákat űzzék ki az országból. Az igazságot a magyar törvények értelmében szolgáltassák ki. Az udvar, a kamara és kincstár a károsúltaknak teljes elégtételt adjanak. A volt császár törvénytelen adományai, kiváltságai stb. semmisek. A kurucz rézpénz forgalomban maradjon, míg a bányák felejövedelméből beválthatják. A király ezentúl róluk nélkülök ne köthessen békét. Az ország lakosai ugyan, hazájuk, szabadságuk igazságos védelmére fogván fegyvert, nem vétkeztek, sőt dicséretes dolgot cselekedtek; de hogy dicső tettöket rosszra ne magyarázzák, a soraikban harczoló idegenekkel együtt teljes kegyelmet kapjanak. A nemesi előjogok érzékeny sérelmet szenvedvén, a Rákóczi fejedelem és Bercsényi főtábornok ellen hozott törvénytelen itéleteket semmisítsék meg s őket érdemökhöz képest elégtételben részesítsék. A nemesek, jászkunok, hajdúk kiváltságait hagyják meg. Országgyűlést legalább háromévenkint tartsanak. Szent és sérthetetlen legyen minden törvény, szabadság, intézmény, szerződés, királyi hitlevél. Országgyűlési határozat nélkül törvénytelen adókkal senkit se zaklassanak. Mindezeket a szövetséges rendek összesége erősítse meg s a teljes hatalmú kezesek jelenlétében hajtsák végre. Az ellenfélen állók mondjanak le tisztségeikről s azokat az országgyűlés töltse be, mely ekként a törvényes kormányt helyreállítván, a többi számtalan sérelmet is orvosolja.[1819]


Salm herczeg arczképe.[1820]


Stepney szerint[1821] ezek a kivánságok három osztályba sorozhatók: 1. Olyanokra, a melyekre a császárt lelkiösmerete kötelezi, mert a józan észen, igazságon és tényeken alapúlnak; 2. olyanokra, a miket a császár atyai hajlandóságból megengedhet; 3. olyanokra, a mik szokatlanok és szemtelenek (impertinent), pl. a rézpénz forgalma és beváltása, valamint Rákóczi és Bercsényi megjutalmazása. A közbenjárók aligha titkolták ezt a felfogásukat, mikor a kivánatokat 17-ikén Bécsben átnyújtották a császárnak, ki mindent igért az alkudozások sikere érdekében.[1822] Bécsbe mentek a cs. bizottság elnökei is (Lotharingiai Károly hg. és Wratislaw gr.) s pár nap mulva Széchényi Pál is, hogy a császár elnöklete alatt tanácskozzanak ebben az ügyben. Kedvező választ – a szövetségesek győzedelmei következtében – senki sem remélt;[1823] a császár a fegyverszünetet is csak július 24-ikéig volt hajlandó meghosszabbítani.[1824] Ezzel a fegyverszünetet épen száz napra kerekítették ki.


Károly lotharingiai herczeg.[1825]


A válasz megadása előtt Wratislaw cseh kanczellár találkozni akart a fölkelés vezetőivel, a kikkel szemben a császárnak az volt a nézete,[1826] hogy kárpótlásuk ugyan, vagy éppen megjutalmaztatásuk, az 1608: XXIII. t.-cz. példájára az országgyűlésre tartozik, de «ha a béke meglesz, a császárnak vele született kegyelmességétől, a melyben teljesen bízni kell, sokat várhatnak, kivált ha ennek a mostani kibékülésnek a művét őszintén előmozdítják». Bercsényi azonban a nála megjelent Wratislawot már június 29-ikén felvilágosította, hogy a mostani confoederatio alapelvénél fogva senki sem számíthat magánhaszonra s így nem történhetik meg, mint régebben, hogy a közjó érdekében kezdett békealkudozások magánérdekek kielégítésével végződjenek. A kanczellárral, ki a fejedelmet csak Rákóczinak nevezte, a fejedelemről külön egyáltalán nem beszélt; de figyelmeztette, hogy a közbenjárók ezt a dolgot nyilvánosan tárgyalják; a szövetkezett rendek ereje is nagy. Különérdekekről szólani még akkor sem lehetne, ha a fejedelem maga is akarná.[1827]


Gróf Wratislaw névaláírása.


A kanczellár ezek után szomorúan ment Szirmay báró és Okolicsányi kiséretében «próbálni» a fejedelmet, a kivel másnap (június 30-ikán) a fejedelemasszony érsekújvári termeiben találkozott.[1828] Ennek a fogadtatásnak részleteit már ösmerjük.[1829] «Herczeg – szólt a kanczellár másnap,[1830] – Ön Francziaországban bízik; pedig ez azoknak a fejedelmeknek kórháza, kiket igéreteinek és fogadásainak megszegése következtében szerencsétlenségbe döntött. Ön is ezeknek a számát fogja növelni s ottan hal meg.» «Nem Francziaországot tekintem – felelte Rákóczi – hanem kötelességemet.» Mindamellett Wratislaw, mikor július 2-ikán Nagyszombaton át visszatért Bécsbe, Stepneyvel szemben úgy mutatta, hogy meg van elégedve küldetésével;[1831] de Rákócziról később nagyon tiszteletlenűl nyilatkozott. Viszont Stepney utóbb Wratislaw érsekújvári «szemtelen» (impertinent) magaviseletét okozta, hogy Rákóczi megváltozott és közönyös lett a béke iránt.[1832] Július 5-ikén a fejedelem már meg is írta Bercsényinek, hogy a szenátus elé viszi azt a kérdést, az udvar merev magatartása következtében félbeszakítsák-e a tárgyalásokat?[1833] Az udvar különben is rajta volt, hogy Rákóczi személyét állítsa oda a törés okának.[1834]

Most már a fejedelemasszony sem halasztotta tovább karlsbadi útját. Ura gr. Forgách Simon vezetése alatt minden ott levő ezredből egy századot rendelt melléje kiséretűl, a kikhez Bercsényinek még két ezredet kellett adnia. Érsékújvárról július 7-ikén nagy katonai tisztelgések közt indúlt el; udvara egy részével maga a fejedelem is elkisérte őt Szeredig. Ott töltötték a másnapot: a szép, beteg asszony pihenve, a fejedelem pedig Bercsényivel és a szenátorokkal a béke ügyéről tanácskozva. 10-ikén Modorfalván búcsúztak el a házasok egymástól s a fejedelemasszony és fényes kisérete július 13-ikán reggel Hodolinnál ért a morva határra, hol Ritschan cs. tábornok vette magára útja biztosítását.[1835] Hazajövet «kevesebb czeremóniával is beéri» – borongott a fejedelem.[1836]

Alig érkezett haza Érsekújvárra, július 16-ikán kedves nénje, Ilona, Aspremont őrgrófné örvendeztette meg látogatásával. A császárnak ő is olyan «magánkövete»[1837] volt, mint a fejedelemné, Wratislaw kanczellár s legutóbb gr. Kéry János főlovászmester. Ő is azzal biztatta, hogy a császár fehér lapot terjeszt eléje, minden lehetőt megad neki – az egy Erdélyen kívül. Rechteren Bécsből aznap szintén azzal az izenettel tért vissza Nagyszombatba, hogy az udvar még a fegyverszünetet sem hosszabbítja meg, ha Erdélyről le nem mond. «Ime – úgymond – a császár akarna békélni, de a miniszterek nem engedik; ime, küldte a fejedelemhez a nénjét, ha vehet bizodalmat.» Bercsényi előtt Rechteren is, Stepney is nagyon kikeltek az udvar ellen. «De hiszen – szóltak – Isten megsegíti az igazságos ügyet! A bécsiek a katonaságban bíznak, nagy készületeket tesznek, legalább három oldalról akarnak támadni egy csapással: innen is, onnan is, Horvátországból és Erdélyből. Nincs remény a békére. Isten segítse küzdelmeiteket! Tegyétek föl keményen a tiltakozást: a világ elébe terjesztjük ártatlanságtokat. Úgy látszik, Isten az Ausztriai Házat minisztereiben és azoknak kevélységében akarja megbüntetni. Ejh, uraim! fakadt ki Stepney – nincs dicsőségesebb mint a hazáért és a szabadságért meghalni; nincs nagyobb boldogság, mint az elösmert igaz ügyért harczolni![1838]


Gróf Aspremontné, Rákóczi Juliánna.[1839]


A fejedelem éppen akkor értesült erről,[1840] a mikor nénje arról biztosította, hogy a bécsi udvar őszinte s maga is kívánja a fegyverszünet meghosszabbítását; s hogy őutána még egy futárnak kell jönnie. Öcscse elkeseredve tette hozzá: Úgy látszik, a bécsiek most is egy bakot nyúznak, a melyet én is bőgetek a magam részéről. A rossz hírekre rögtön intézkedett, hogy a hadakat a fegyverszünet felbomlása készületlenül ne találja, de «mégis mind éltette benne az Aspremontné reménysége a bizodalmat.»[1841] Jártak, keltek a futárok, 18-ikán Semptére kiment a szenátus, és a magyar békebizottság a meghívott közbenjárókkal együtt. Rákóczi Stepneyvel, Rechterennel és Bruyninxszal nénje lakosztályában találkozott. Nyugodtan értesítette őket, hogy a császárnak kívánságaikat illető július 12-iki feleletére[1842] a válasz most készűl, azt a szenátus még ma tárgyalni kezdi, és ha legkésőbb 20-ikáig értesül a fegyverszünet meghosszabbításáról, 24-ikéig átadja a közbenjáróknak. Ellenkező esetben nem tárgyalnak tovább, hanem manifesztumban terjesztik ügyöket a világ elé.[1843] A közbenjárók a fogadtatás friss hatása alatt értesítették a cs. bizottság elnökét, a lotharingiai herczeget, hogy ők ezt a nemzetet valóban hajlandónak találták a békére és sürgették a fegyverszünet meghosszabbítását. Már előbb[1844] megmondták neki, hogy a béke vagy háború felől a császár dönt. Ha békét akar adni népeinek, engedjen időt annak megkötésére.

Azonban Nagyszombatba hazatérve, már másnap megtudták, hogy nem engedett s hallani sem akart még a fegyverszünetről sem. A béke, mint már egy előbbi fejezetből ösmeretes, Erdély függetlensége vagy az Ausztriai Házhoz tartozása kérdésén hiúsúlt meg. «A fejszével így estek neki a fa gyökerének – írta Stepney.[1845] – Annak, a ki szerencsére szabad kormányzat alatt él, nem kis fájdalommal kell látnia, hogy a szegény népnek (mely öthatod részben a reform. egyházhoz tartozik) egy csapásra elveszik a szabadságát és kiteszik a szolgaságnak, üldözésnek, nem törődve a közbenjáró hatalmakkal,» A közbenjárók 21-ikén délelőtt könyezve szorítottak kezet Kajaly Pál szenátorral, mikor a szövetkezett rendek nevében elbúcsúzott tőlük.[1846] Délután kimentek a szeredi kastélyba, hogy elbúcsúzzanak a fejedelemtől, a ki keserű hangúlatban volt. Mindamellett megigérte, hogy egyelőre elkeseredésében sem szövetkezik a törökkel vagy más idegen hatalommal. Annyira szerette volna a békét, hogy már meg is íratta a vármegyékhez a meghívókat a szécsényi országgyűlésre, a mely eldöntötte volna, fentartsák-e vagy felbontsák az erdélyi rendekkel kötött szövetséget. Meg is mutatta nekik a már aláírt meghívókat. Ezeket azonban nem küldheti szét, mert többé nincs idő a tanácskozásra. A császár szentelt személyéről minden tisztelettel szólt s nagyon sajnálta, hogy megint fegyvert kell fognia.


Nagyszombat.[1847]



Marlborough herczeg.[1848]

Az udvar makacsságán annálinkább csodálkozott, mivel nénje más biztatásokat hozott.[1849] Megköszönte a közbenjárók fáradozásait, s külön levélben fejezte ki háláját az angol királyné és a hollandi rendek iránt;[1850] de Marlborough herczegnek megírta, hogy Európa szabadságáért vívott diadalai nagyon ártanak Magyarország szabadságának, mert a bécsi minisztereket elbizakodottakká teszik,[1851] Megkérte a közbenjárókat, hogy másnap vigyék magukkal Bécsbe nénjét, Ilonát. Ő maga érzékeny búcsút vett «szegény megkeseredett nénjétől,» a kit sohasem látott többé[1852] s még 21-ikén este visszaindúlt Érsekújvárra, a hadakhoz. Másnap Kajaly a közbenjáróknak átadta a magyarok tiltakozását,[1853] melyben «a bekövetkezendő újabb vérontásért Isten előtt felelőssé teszik azt, a ki féktelen nagyravágyásában rajtuk zsarnokoskodni akar. Azonban Magyarország szövetséges karai és rendei a hadviselés hullámzó tengerén az isteni gondviselés vezérlete alatt igazságos fegyvereikkel kifeszítik a vitorlákat és sérelmeik megbosszúlására felhívják a nemezist.» Ezzel a kilencz hónapja tartó béketárgyalások véget értek.

Úgy hiszik, ennek a hatása alatt készült az a vers,[1854] a melyet némelyek egyenesen a fejedelemnek tulajdonítanak:

«Ne higyj, magyar, a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet,
Mint a kerek köpenyeged
S pecsétet üt olyat rája,
Mint a holdnak karimája;
Nincsen abban semmi virtus
Verje meg a Jézus Krisztus!»

XIV.
RÁKÓCZI ESZTERGOM ALATT.



JÓZSEF császár, a ki a múlt télen a kuruczok miatt nem solymászhatott, 1706 július 13-ikán meghagyta gróf Starhemberg Guidónak, az új fővezérnek, kövessen el mindent, hogy vadászatait «azok a zsiványok» többé el ne rontsák.[1855] Rákóczi ügyesnek, de egyúttal szerencsésnek is tartotta az európai hadvezért[1856] s megvallotta róla, hogy igazi elvek szerint folytatta a hadakozást.[1857] Saját seregében a fejedelem még nem tartotta rendezettnek a fővezérlet kérdését. Bercsényinek, a ki Forgáchcsal az érsekújvári hadiszemlén összezördűlt,[1858] egyenesen megmondta, hogy nem követelheti Forgáchtól a fővezéri czímet, mert őt a szövetséges rendek sohasem ruházták föl ezzel a méltósággal. Midőn a szenátorok közbeléptek, azt felelte, hogy bármilyen barátja Bercsényinek, igazságosan meg nem másíthatja, a mit mondott; mert jól tudják, hogy Szécsényben a fővezérségről szó sem volt s a szenátusnak kellene közbelépnie, ha a fejedelem mégis fővezérnek nyilvánítaná Bercsényit.[1859] S ha e miatt Bercsényi valóban sértve érzi magát, a fejedelem azzal csakugyan nem segít a dolgon, hogy őmaga Erdélybe megy harczolni.[1860] Oly időben, mikor a császári sereg élén egy Starhemberg állt, a fővezérlet ügyét a magyar seregben is rendezni kellett. Ez azonban összefüggött a nemzeti hadsereg végleges szervezésével, a miről külön lesz szó.

A császári sereg július 25-ikén négy rajnai ezreddel erősödve kezdte meg a küzdelmet, a mi ellen a hollandi rendek csakhamar tiltakoztak,[1861] mert a Rajna mellől a császár éppen akkor vonja el a csapatokat, mikor leginkább volna szükség rájok s azokat a császár legjobb alattvalói ellen viszik. Pedig a tapasztalás megmutatta, hogy a magyar háború mellett alig lehet legyőzni a közös ellenséget abban az európai háborúban, mely első sorban éppen az Ausztriai Ház javára folyik a közös ellenség: a francziák ellen. Az angol-holland-osztrák szövetségben mindenkinek teljes erővel kellene dolgoznia a közczélért. A császár tehát békűljön ki a magyarokkal, küldje vissza a Rajna mellől elvont csapatokat, mert különben önállóan kell eljárniok oly időben, mikor a francziák magukat a hollandiai határokat fenyegetik. Azzal, hogy a császár másfelé rendeli a birodalom erejét, a spanyol örökösödési háború ügyét tönkre teszi. Az angol kormány is abban a nézetben volt,[1862] hogy az alkudozások megszakadása következtében szenvedni fog Európa közös ügye. A szövetségesek mindenesetre vesztenek, mert reájuk nehezedik a háború terhe. A rajnai katonaság kivonása és a magyarok megtámadása csak a francziáknak használhat. Ezt a királyné tudatni kívánta magával a császárral is, a kit különben is gyanúsítottak, hogy titokban alkudozik a francziákkal. A királyné mindent megtett a veszedelem elhárítására; de a magyarokkal szemben a bécsi udvarnak is eszére kellene térnie.


Starhemberg Guido.[1863]


A szemelgetést folytatni lehetni; de ennyiből is kitűnik, hogy Rákóczi nem hallgatott egyszerűen a francziák izgatásaira,[1864] hanem nyugodtan mérlegelte az európai viszonyokat, a mikor a szabadságharczot folytatta. Hiszen egy bécsi miniszter éppen most állította fel azt az elvet, hogy Európában csak két hatalmasság van: a Habsburg- és a Bourbon-ház és hogy a többinek az egyikhez vagy a másikhoz kell csatlakoznia.[1865] A fejedelem nem volt-e valóságos kényszer-helyzetben, a mikor Bécsben mindenki arról beszélt, hogy a magyarokat tűzzel-vassal kell kiirtani[1866] s mikor az angol államférfiak nem ösmertek a császárhoz hű katholikust, ki ne kivánná Magyarországnak tűzzel-vassal való meghódítását?[1867] És csak a francziákban kellett-e bíznia annak, a kinek ügye igazságát, mint láttuk, a francziák ellenségei, az angolok és a hollandok, annyiszor elösmerték, sőt ezt a császárnak szemébe is mondották?[1868]

«Senki sincs – szólt Rákóczi a nemzethez[1869] – ki legkedvesebb őseinek a mult időkről való beszélgetéseire emlékezve, vagy a történetet érett észszel olvasgatva, világosan nem tudná és kézzelfoghatóan észre nem venné, a zsarnoki kevély uralmát gyarapítani törekvő Ausztriai Háznak örökös hitszegését és annak a néppel és a mi nemzetünkkel kötött bármely szerződésének megszegését.» Ők ezt tudva is alkudoztak vele. Eléje terjesztették törvényes kivánságaiknak legigazságosabb pontjait; de mikor a szabadság helyreállításának édes gyümölcse már-már megérett, az Ausztriai Ház ismét kijátszotta őket és a közbenjáró hatalmakat. Az idegen nemzet újra megmutatta, mennyire gyűlöli törvényeinket és jogainkat és hogy újból a nyakunkra akar ülni. A mikor tehát a támadásra ismét elkészült, a tárgyalásokat minden törvényes ok nélkűl megszakította. A dicséretesen működő közbenjárók útján az egész keresztény világ láthatja, hogy mi őszintén jártunk el. A mikor tehát mégis fegyverhez kell nyúlnunk, buzdúljon föl minden hazáját igazán szerető magyarnak a vére s álljon bosszút a kevély ellenségen, ki – mint azelőtt az eperjesi mészárszéken – most is kész a mi vérünket ontani. A mikor eziránt parancsát veszik, keljenek föl fejenkint és mutassák meg, hogy valamint édes hazájuk szabadságát szeretik, az annak kivívásával járó fáradságokat nemcsak szívesen elviselik, hanem vérök ontásával sem fukarkodnak, biztosak lévén benne, hogy a legigazságosabb ügyeket pártoló Isten oly biztosan vezeti dolgainkat, a melyért igaz szívből és magyar dicsérettel áldjuk mindörökre.

A háború megújulásakor Starhemberg első sikere a Csallóköz elfoglalása és a Rábaköz szorongatása volt, Esterházy Antalé pedig, a dunántúli hadak új parancsnokáé vagy inkább a Bottyáné, a Fertőtől Sopronig terjedő sánczok bevétele és Alsó-Ausztria határának pusztítása. Maga Rákóczi Érsekújvárról augusztus 2-ikán indúlt Esztergom ostromára.[1870] Erre a célra, a nélkül, hogy tervét valakivel közölte volna, tüzérségét már a télen gondosan előkészítette.[1871] Remélte, hogy április 15-ikén az ostromot megkezdheti, ha az ágyúk akkorra odaérkezhetnek. Különben «olyan leszen a dolgunk, mint a kit a borbély ugyan székbe ültet, megmos és szappanoz, de borotvája nem lévén, meg nem borotválhat. Való – úgymond – kevés az ember benne, de azzal nem hull hamarább a kőfala … Én, bizony, azt akarnám, holnap kezdhetnők a durdút; csak legyen olyan, mint a púpú!»[1872] Azonban, a béketárgyalások és a száz napos fegyverszünet miatt csak augusztus 4-ikén szállott Párkányhoz. Még ágyúinak megérkezése előtt intézkedett, hogy Forgách lovassága átkeljen a Dunán s fenntartotta az összeköttetést Esterházy Antal hadaival.[1873] Őmaga a Garam torkolatánál, a Garam és Duna balpartján levő közben ütötte föl táborát, melynek közepén sátora egy dombon állt, hogy onnan beláthasson ütegeire. Jó. kurucz vitézek egy nap alatt csinálták meg azt a dombot és hozzá a földet kezökben, süveggel hordották:

«Urunknak sátora magas helyen legyen,
Szép tábora fölött végig tekinthessen.
Aranyos zászlója lobogjon magasra:
Messziről mindenki mindjárt megláthassa!
Süveggel hordották, a dombot úgy rakták:
Rákóczi patyolat-sátorát rávonták.»[1874]

Esztergom.[1875]



Esztergom várának romjai.


De palotásai közt a fejedelem nem pihent perzsaszőnyegen, fényes tigrisbőrön, hanem hadai közt járt-kelt, buzdított és intézkedett. A hatodikáról hetedikére menő éjtszaka saját jelenlétében kezdette el a sánczok ásatását.[1876] 9-ikéig, ahogy tervezte, el is készűlt velök, a sánczokkal, és a talpakból épített esztergomi híddal. Mialatt túlnan Gyürky Pál tábornok az idegen lovassággal és egy gyalog hadtesttel várta a jelt a támadásra, a fejedelem 9-ikén bombáztatni kezdte a várat, de az egész tűzérség csak harmadnap láthatott munkához.[1877] Le Maire hadmérnök-brigadéros merész gondolata volt, hogy a Dunán keresztül lövesse a várat, a mire, az ágyúk tökéletlensége miatt, idáig senki sem mert vállalkozni. A fejedelem később rájött, hogy rohama ezen oldalról mindamellett sem sikerülhetett volna, hogy a várhegy itt, a víz felé nem olyan meredek, mint máshol. Még sem bánta meg, hogy engedett Le Mairenek, mert a vele szemben levő Szent-Tamáshegyet olyan czölöp-mellvédő oltalmazta, hogy a várnak ez a része sokkal erősebb volt, mint közönségesen hitték. A várossal tornyokkal és két kis szögletbástyával biztosított falak kötötték össze; a Duna felé a várat 5-6 méter széles kőfal védelmezte, a melynek tövében, kis vízálláskor, zátony látszott. A vár maga nagyon szoros és szűk lévén, az őrség kényelmére csaknem életkérdés volt a város megtartása.

«Nagy Rákóczi jár a gyönyörű mezőben,
Rettenetes kardja villog a kezében.
Kardjával felmutat Esztergom várára,
Vár tornyán lobogó császár zászlajára
Mire a fényes nap háromszor felsütne
Hejh, magyar lobogó lesz oda feltűzve!
Szóljatok ágyúim, szörnyen ropogjatok,
Dunának két partja rengjen alattatok!»

Augusztus 11-ikén «meg is bődülének Rákóczi ágyúi s hejh, megrendülének Esztergom tornyai». Csütörtök-ön, 12-ikén, a résekre a fejedelem rohamot rendelt. Azonban a budai ráczok Visegrádhoz érkezésének híre annyira megbóditotta a hadakat, hogy «hátrafutással kezdették az ostromot», «hátúl fordúlván az erősséghez, a táborhelyeket ostromolták inkább mintsem a várost» és «gyalázatos megszaladásukkal a fejedelem a várbeli ellenség megréműlésének hasznát nem vehette». Az ellenség, a mely a roham kezdetén a várba zárkózott és csak 16 embert hagyott a város őrzésére, éjtszaka hamarosan körülárkoltatta a réseket. A fejedelem nem akart erre időt engedni; pénteken tehát, 13-ikán, újra kezdte az ágyúzást és estefelé neki hajtott másfélezer hajdút az ostromnak, melyet ő a Dunaparton levő párkányi kis kápolnából nézett.[1878]

A fejedelem az ostrom után rendbehozatta a sűrű lövések következtében a sánczon meggyöngült lövőréseket, hogy másnap, Nagyboldogasszony napján, magát a várat kezdje lövetni. Az elég gyönge falak közé menekűlt a városi nép nagy része és így a szűk helyen összezsúfolt nép és katonaság harmadnapnál tovább alig állhatott volna ellen. Kuckländer tábornokot, a cs. várparancsnokot, Rákóczi a haditudományokkal keveset törödő együgyű öregnek,[1879] de olyannak ösmerte, a ki megtesz minden tőle telhetőt, és nem hallgat az asszonyi síránkozásra.[1880] «Helyben kell maradnom és engem itt mindenkor meg lehet találni», írta még tavaly Bottyánnak.[1881] A fejedelem már napok óta lövette a várat. Egy üteget a vár közelében levő barlangban állított fel, s a golyók olyan magasra is elég biztosan találtak. Mikor már meglehetős rést tört, éjjelre ostromot rendelt. Az ellenség azonban töméntelen gránátot és bombát vetett a rohanókra, kiket a szokatlan tűzeső meglepett, úgy hogy a nagy lárma mellett sem boldogúltak. Az ellenség tehát nyugodtan elgátolhatta a rést. A fejedelem most maga ajánlotta Le Maire tüzérbrigadérosnak és de la Motte tüzérparancsnoknak, hogy az említett barlangból tűzaknát ássanak. Tudta, hogy az ilyen természetes üregből a levegő húzása miatt bajos aknát alakítani, s valóban tapasztalta, hogy a keskeny hasadásra következő kemény vörös márványban az utászok egyre nehezebben dolgoznak.[1882]

Időközben izgató híreket hallott. Rabutin Erdélyből a Karika szorosán át a Tisza felé nyomúlt. A nép önként égette föl előtte kunyhóit, hogy szállást, eleséget ne találjon s Károlyi folytonosan ingerkedett vele. A Vágot nem kellett félteni Starhembergtől, kinek csak 6000 katonája volt a rettegett 30.000 helyett s az is Komárom vára alá húzódott. Szemmeltartására Bottyán is elégnek látszott; Bercsényi 6000 emberrel Károlyi támogatására sietett; oda akart menni a fejedelem is, ha Rabutin Tokajnál átkelne a Tiszán. Siettette tehát utászait, de az aknák megtöltésére nem volt elegendő puskapora. Az ágyúk gyújtólyukai is megromlottak. Hogy a népet kímélje, a fejedelem nem rendelt ostromot, hanem az augusztus 17-ikére menő éjtszaka tíz öreg mozsárral folytatta a bombázást.[1883] De panaszkodott, hogy pattantyúsai gyakorlatlanok, tíz lövésök közűl három ha talál.[1884] Mindamellett a vár falát tövig lerontatván, a mennyire a hegy meredeksége engedte, augusztus 22-én hajnalban ostromot rendelt. A hadak eleje a törésig föl is ment, de a meredekség miatt tovább nem hatolhatván, végre is visszavonúlt két ember halálával, Az ellenség oly gyarlóan tüzelt, hogy magaviselete inkább valami sáncz, mint ily nevezetes vár védelméhez illett volna. Mindamellett a fejedelem az elkezdett aknában bízott legjobban.[1885] Aggasztotta, hogy ez a vár annyi ideig köti egy helyhez. Már azon gondolkozott, hogy másra bízván az ostrom folytatását, arra felé nyomúl, a merre a hadiműködés dereka kívánja.[1886] Dolgán a Bercsényivel való találkozás sem fordított;[1887] de «miért hagyná el jókedvéből ezt a kies Jeruzsálem városát?»[1888] Esztergomot csak azért szállta meg, hogy sánczvonalaiból harczra csalogassa a dunántúli és a csallóközi ellenséget, a mire lett is volna alkalma, ha közel éri Esterházy Antalt s egyesűlhet vele. Most még csak portyázó had sincs előtte, a melytől a híreket megtudhatná; ha tehát Bottyán nem siet a Vág mellékére, kénytelen lesz Esztergom megszállását abbahagyni, hogy tüzérségét biztosítsa.[1889]


Kurucz csapat


A fejedelem a vár feladását kérte Kuckländertől, a ki azonban «csak elhivé magát: nem adja a várat, – berdót igen kiált»;[1890] sőt szeptember 5-ikén éjtszaka kitört, az aknákat elfoglalta, az utászokat kardra hányatta, a barlangban őrséget hagyott s a puskapor egy részét fölvitte magával a várba. Az üreghez a vártól fél puskalövésnyire csak egyetlenegy keskeny ösvény vezetett; mindamellett Rákóczi elhatározta, hogy megkísérli a visszafoglalást. Másnap tehát összegyűjtötte Fodor, Révay, Esze Tamás, Csajághy, Lóczy András ezredeit és saját palotásait, a kik azután az ágyú harmadik lövésére nagy lelkesedéssel támadtak. «Tüzes garánáttól világos az éjjel»; de a barlang német őrsége nem várta be a vitéz és büszke támadókat, hanem hat embere elvesztésével, a hogy lehetett, fölkapaszkodott a várba.[1891] Rákóczi az ostromot pár nappal elhalasztotta, mert egy szökevénytől értesűlt, hogy Kuckländer kész alkudozni vele, ha annak rendje-módja szerint szólítja föl reá. Másnap tehát, szeptember 8-ikán jókor reggel, azzal az ajánlattal szólította fel a parancsnokot, küldjön ki egy tisztet, a ki meggyőződhetik, hogy az aknák, a melyeknek szerkezetét ösmeri, befödve, kanóczokkal ellátva, a felrobbantásra készen állanak. A parancsnok erről meggyőződvén, 24 órát kért a gondolkodásra. Másnap kijelentette, hogy magával a fejedelemmel kívánna szerződni, de a fejedelem Gyürky Pál tábornokot bízta meg az alkudozással s magának csak a jóváhagyást tartotta fenn.[1892] Kuckländer, a segítséget várva, húzta, halasztotta a dolgot és csak 12-ikén küldte ki a kezeseket, sőt még egy napot kért a feladási pontozatok elkészítésére. Ezt a fejedelem kénytelen volt megadni, mert ijesztésen kívül nem volt más módja a szorongatásra.[1893] «A sok lerme után» szeptember 13-ikán végre aláírták a föladás föltételeit, a melyeknek értelmében a németeknek már másnap mindenestül oda kellett volna hagyniok a várat. Ez azonban csak 17-ikén történt meg, még pedig a komáromi ellenségnek csaknem szemeláttára. Az őrség a résen át vonúlt ki a várból, így akarván megmutatni, hogy azt nem gyávaságból hagyja oda. 19-ikén

«Hasad a szép hajnal, piros a hegyoldal …
Esztergom várába Rákóczi felnyargal.
Esztergom utczáin szikrát hány patkója:
Esztergom bástyáin lobog a zászlója.»[1894]

Kurucz fölkelő.[1895]


A fejedelem örömet lövetett és Szent István kápolnájában Te Deumot énekeltetvén, hálákat adott az Istennek. Másnap a kellő intézkedéseket megtette a vár védelmére. Parancsnoknak egyelőre Bonafous franczia ezredest, helyettesének pedig Horváth Tamás ezredest állította a Bonafous német ezredéből, két zászlóalj vörös palotásból és néhány hajdúból álló őrség élére.[1896] Később oka volt megbánni, hogy nem inkább Csajághyra esett a választása. Esterházyt két ezred lovassággal Esztergom átellenében hagyta, hogy a várnak eleséggel való ellátását és a rések helyreállítását siettesse; Bezerédjt pedig arra utasította, hogy Starhemberget háborgassa, ha ez Esztergomot ostromolná. Ő maga, hogy Bercsényihez csatlakozzék, szeptember 20-ikán Zsiliz felé távozott Esztergom várából, mely a remélt egy hét helyett hét hétig tartóztatta föl hadjáratában[1897] s melynek sorsa még ezután is aggasztotta. Lehetetlennek gondolta, hogy a várat a császáriak két tábor nélkűl szállják meg, mert ilyen kevés néppel neki sem sikerűlt volna a bevétel, ha nincs a mezőben tábora, mely az ellenségnek ellenállt és módot nyujtott, hogy az ostromot innen és túl folytathassa. 23-ikán a fejedelem Zsilizről Barsra ment s ott értesűlt, hogy az ellenség már Almás és Neszmély közé szállt és hogy a Bonafous parancsnoksága alatt Esztergomban hagyott két zászlóalj palotás és egy ezred német helyőrség németjei szökdösnek. Helyébe tehát Csajághyt szerette volna állítani.[1898] 24-ikén az ellenség tíz ágyúval már lövette is a karvai sánczokat, a miknek csak úgy vehette hasznukat, ha valóban ostromolni akarja Esztergomot. Ehhez 22 lovasszázada, 6 zászlóalj gyalogja és alig 2000 rácza volt.[1899] Arra a váratlan hírre, hogy Starhemberg Chassanttól már szeptember 27-ikén elfoglalta az erős karvai (nyergesújfalusi) sánczokat, Gyerk felől azonnal Esztergom alá sietett. 28-ikán Starhemberg épen akkor indúlt a vár ostromára, mikor ő megérkezett.[1900] Nem teljesítették azt a parancsát, hogy menetközben oldalban támadják meg az ellenséget. Két ezredet át akart küldeni a hídon, hogy a városból kirohanást tegyenek; de a tisztek megdöbbenését és akadékoskodását tapasztalva, abbahagyta, hogy tekintélye csorbát ne szenvedjen. A hidat tehát, hogy az ellenség föl ne égesse, a fejedelem maga bontatta le, mert 3000 embere elégtelennek látszott 7000-rel szemben. Ennél többet nem tehetvén, a fejedelem visszatért. Az ellenség 29-ikén már rendbe hozatta a szenttamáshegyi sánczokat, s október elsején készen voltak ütegei. A fejedelem élelemmel bőven ellátta Esztergom várát egy hónapra, mert úgy hitte, hogy tovább úgy sem tarthatja magát. Sőt addig sem tartotta. Október 12-én igen tisztességes föltételek mellett megadta magát a császáriaknak.[1901] Mindamellett a fejedelem Bonafoust elfogatta, s ha magyar, le is fejezteti, mert nagyon hallgatott a tanulatlan tisztekre, a kik sohasem láttak ostromot s így hamar elcsüggedtek.[1902] A császár azonban, október 18-án kelt köszönő levelében, Esztergom visszafoglalását Isten után Starhemberg rendkívül hü buzgóságának és hatalmas bátorságának köszönte.[1903]


Kurucz vitéz.[1904]

XV.
AZ 1706. ÉVI ŐSZI HADJÁRAT.



STARHEMBERG és Rabutin egyesülése Magyarország leigázását jelenthette volna. Esztergom kétszeres ostroma egyik legfőbb gátja volt ennek a veszedelemnek. Kuruczok és labanczok irgalmatlanúl égették, pusztították a hadjáratuk útjába esett falvakat és pedig a kuruczok többnyire «uruk parancsolatjából».[1905] Ez nem volt egészen helyes hivatkozás. A fejedelem még ki sem jött Lengyelországból, mikor – 1703. május 12-ikén – már eltiltotta a falvak, városok, malmok égetését, prédálását.[1906] Volt idő, mikor gondolt reá, hogy Herbeville előtt mindent föl kell égetnie, ha vele szemben megnyerni akarja a hadjáratot; de az égetést csak a végső szükségben engedte meg.[1907] Helyesen következtette, hogy Erdélyben zsibói veresége után sem az ő segítsége, hanem a hadakozás rendje okozta a sok égetést.[1908] Stepney nyiltan bizonyságot tett mellette,[1909] hogy a magyarok ausztriai égetései csak megtorlásai a császáriak magyarországi barbárságainak. A közbenjárók nevében kérte Savoyai Jenő herczeget, tiltassa meg a magyar falvak égetését, ha nem akarja, hogy a magyarok is égessék az osztrák helységeket.[1910] A fejedelem szerint az ellenség nagyon kevés ösztönt adott reá, hogy országát kímélje,[1911] de nem látta a módját, magyar helységeket miért kelljen fölégetni a német előtt. Hiszen vagy az egész hazát kell elpusztítanunk, de abban azután mi sem maradhatunk meg; vagy kiéheztetnünk akkora sereget, a melyet azonban – úgy látja – oda kell bocsátanunk, a hová menni akar. Lehetett volna s lehetne is égetni olyan pusztákon, a hol a sereg mértföldeket megy falu nélkül; de ezentúl sűrűbb falvakat találván, a föld népét vagy ellenünk lázítják, vagy éhhelhalóvá teszik: sok szegénynek átkát és talán Istennek is bosszúálló fegyverét hozván magunkra.[1912] A gyujtogatást azontúl is csupán a haza legnagyobb szükségében engedte meg; csakhogy a mostani hadjáratban ezt az engedelmet elég gyakran kellett megadnia.[1913]


Savoyai Jenő névaláírása.[1914]


Rabutin égetve, pusztítva nyomúlt Szeged alól Eger alá.[1915] A fejedelem már szeptember 7-ikén meghagyta Bercsényinek, hogy abban a várban egy ráczot és németet se hagyjon meg, «mert mindenkor mindkettőt azon helységek mételyének tartotta.»[1916] A megtisztított őrséget Rabutin hiába szólítván megadásra, szeptember 15-ikén elszállott Eger alól, 22-ikén felégette Szikszót s 30-ikán körűlvette Kassát, a melyet másnap már lövetni kezdett.[1917] A fejedelem szerint[1918] az ellenség nem bízhatik a megvételben, négy ágyujával keveset árthat a bástyáknak, falaknak s Radics Endre, ki valaha oly dicsőn védelmezte Munkácsot, az őrséggel bízvást ellenállhat; de emlékírataiban[1919] megvallja, hogy éppen az ellenkezőtől tartott. Úgy hitte, hogy a város elesik, mielőtt ő megérkezhetnék, mert Rabutin táborában voltak azok a német tisztek, kik valaha feladták neki Kassát, melynek tehát minden gyöngéjét ösmerték; a hitvány falak összetörésére pedig Rabutinnak nem 4., hanem 22 ágyúja volt. Bercsényi Torna és Károlyi Boglár mellett az ő jól begyakorolt hajdúira nem hiába várakoztak. A fejedelem már október 4-ikén gyüjteni kezdte a hajdúkat,[1920] a kikkel 9-ikén Tornaalján[1921] s 11-22-ikén Tornán volt velök, hol Bercsényivel egyesűlt. Sehogysem dícsérte tábornokai magatartását. Különösen hibáztatta, hogy egyszer sem tudták elfogni az ellenség takarmány- és abrakszállítmányát s nem szállták meg lovasaikkal azokat a gyönyörű réteket, a melyeket a Hernád s annak egy malomárka fog közre. Innen, a falak és a város aljában könnyen tönkre tehették volna a betegségekkel és rossz élelmezéssel küzdő ellenséget. Már meg is parancsolta Károlyinak, hogy megszállja ezt a helyet, mikor meghallotta, hogy érkezésének hírére Rabutin abbahagyta az ostromot s majdnem 2000 embere elvesztésével Tokaj felé húzódott. Teljesedett tehát a fejedelem jóslata, hogy «ha a bentlevők oltalmazni akarják magukat, Kassa alatt az ellenség meg nem várja a hideg esőt,»[1922] Kassa megtartását a szilárd és határozott jellemű Radics Endre brigadérosnak, a parancsnoknak, október 14-ikén a városban személyesen köszönte meg, Megelégedését nyilvánította a helyőrség és a lakosság iránt is, a kik oly becsületesen megtartották A magyarok pedig nem békülnek addig, míg be nem látják, hogy fegyverrel is meghódíthatják őket.[1923]


A kassai Rákóczy-palota.


Rabutint, a ki Károlyit október 16-án Tokaj alól visszaszorította, a fejedelem nem háborgatta a tokaji szüretelésben; mert úgy hitte, hogy az újbor, az édes szőlő, a hideg éjjelek és a Tisza vize jobban megviselik hadait, mint az ő portyázásai. A tábornok tehát 23-ikán baj nélkűl kelhetett át a Tiszán, de Károlyi kuruczainak kapdosásai következtében csak lassan haladhatott előre. A fejedelem, Méra alól 24-ikén megindúlván, az abaúji Halmajon, a zempléni Sajókörömön s a borsodi Tibold-Daróczon át november 1-én a szintén borsodi Szíhalom alá szállt táborával.


Gróf Rabutin tábornok menedéklevele.



A kassai Rákóczi palota díszterme[1924]


Helyesen gyanította, hogy Rabutin Szolnok felé ügyekszik. Károlyinak tehát meghagyta, hogy Rabutin és Starhemberg egyesűlésének meggátlása végett hadaival a Tarna mellékére, az ő táborába siessen.[1925] November 3-ikán azonban már átkelt a Tarnán, sőt csakhamar a Benén, Gyöngyösön, Zagyván is és november 5-ikén a Zagyva-Galga közében, a pestmegyei Tótfaluban táborozott. Ott viszont Forgách Simont rendelte magához.[1926] Elégedetlen volt mind a két tábornokával. Forgách nem hajtotta végre azt a parancsát, hogy színből Morvaország ellen nyomúlva, Bazinnál hirtelen Pozsony felé fordúljon s azt meglepetéssel elfoglalja, vagy legalább is felgyujtsa Starhembergnek ottlévő éléstárait.[1927] A helyett – mint Károlyi a debreczenieknek – időt engedett a pozsonyiaknak a szüretre, a mivel sok időt vesztegetett. Megsarczolta Bazint, Modort, Szentgyörgyöt s az osztrák Zistersdorf alatt tönkre tett egy dragonyos ezredet; de veszni engedte Esztergomot (október 7.) s így meg nem békíthette Rákóczit az Ausztriában elfoglalt zászlókkal. Károlyit is megdorgálta,[1928] hogy Kállóból ír neki, mikor az ellenség Derzsnél áll s 24 óra alatt Szolnoknál állhat. A rácz elűl-hátúl lézengve jár, a kurucznak jó híre sincs. Mindenki azt teszi, a mit akar. Felelőssé teszi parancsai végrehajtásáért. Nem vigasztalás, hogy az ellenség átmegy a Bácskaságba; Károlyitól idáig is oda mehetett, a hová akart; s az csak nem győzelem, ha idehagy bennünket. «Írhatnék többet is ilyeneket, – szólt végűl hogyha hazám ügyétől indíttatott szívem fájdalmait követni akarnám. A haza én reám bízá dolgainak kormányzását. Tehetségem szerint folytatom rendelkezéseimet, miknek – látom azok a követői, a kik akarják. Magam úgy járok, mint ennekelőtte vadászó időmön tapasztaltam a sok külön nyomhajtó kopók között szerencséjét vadászatomnak.» November 4-ikén tehát maga küldött kemény gyalog portyázókat az ellenségre, hogy «megitassák vele a Tisza vizét.»[1929] Károlyi ugyan némileg megnyugtatta, de 8-ikán Szolnok és a Tiszántúl sorsa miatt folytonosan aggódva ment Hevesbe Gyöngyös alá. Onnan tudatta XIV. Lajossal, hogy az országot egyrészt az ellenség dúlta fel, másrészt maga a nép, hogy az ellenség benmaradását megnehezítse. A nemzet azonban mégis kitartóan védelmezi jogait s áldozatra való készsége és önmegtagadása nagyobb mint hitte. Ez azonban nem tarthat így örökké, Nagy ideje, hogy a nemzet valami jelét lássa a király igéretének, s bízzék benne, hogy nem hagyja el azt a népet, mely pártfogásában és a jobb jövendőben bízva, visszavetette a bécsi udvar ajánlatait. Ő maga az újabb ajánlatokat is a király pártfogásában reménykedve vetette vissza.[1930]


Szolnok vára.[1931]



XIV. Lajos.[1932]


10-ikén Gyöngyösről megindúlván, a hevesi Ecséden át[1933] a nógrádi Lőrinczibe ért, hol egy hétig táborozott[1934] s 20-ikán a Zagyva völgyén fölfelé indúlt Rozsnyóra, hová tanácsűlést akart hirdetni. Pásztón, Füleken és Rimaszombaton át[1935] 26-ikán érkezett Rozsnyóra.[1936] Ott néhány jó hír fogadta. Erdélyben Károlyi, Orosz Pál és Pekry hadai elég szerencsésen portyáztak. A Dunántúl Vasmegyében a győrvári (hibásan egervári) csatában[1937] november 6-ikán és 7-ikén gr. Andrássy István, Bezerédj és a két Kisfaludy brigadérosok fényes diadalt arattak Heister Hannibál altábornagyon (a tábornagy testvérén), a kit az ifjú Sibrik Gábor el is fogott.[1938] Azonban nem vigasztalták meg sem az onnan hozott, sem a Forgách ausztriai (zistersdorfi) győzedelmes csatájából küldött zászlók. Sőt Forgáchot, a kit Rozsnyóra rendelt, maga elé sem bocsátotta s a krasznahorkai várba záratta,[1939] mert azt hitte, összejátszik a császáriakkal. «A midőn egy főispánt és generális marsalkot – írta Forgáchné Hontvármegyének[1940] – az ország szokása ellen, a kiért leginkább a magyar nemzet most is fegyverben vagyon, oly kemény áristomba tesznek, mint az én uramat is tették, nagy okának kell lenni …» «Ha csupán haragból bántam volna így Forgáchcsal – felelt a fejedelem[1941] – bizonyosan többször is megérdemlett volna ily bánásmódot. Azonban igen veszélyes lesz vala ily szellem ellenében félrendszabályokkal élni.» Példát akart teremteni az engedelmeskedni nem tudó vezérekkel és tisztekkel szemben, a kiknek sikertelenségeit tulajdonította.


Gr. Andrássy István névaláírása.[1942]


Nemcsak a nép volt elégedetlen ezévi hadjáratával, hanem önmaga is. «Elhiszem, – írta Orosz Pál tábornoknak[1943] – van elég olyan beszéd, hogy fűtőznek az urak s fázik a rongyos katona, holott most ez, most amaz kellene. Csak elhagyának bennünket! De, legyen bár Isten ítélője dolgomnak, ha annyit nem kívánnék tűrni, szenvedni, mint a legmezítelenebb: csak szolgálhatnék hazámnak. De ha magam jelen vagyok: harczolni nem kell, mert ha megvernek, megbódúl az ország. Ha kicsiny a táborom, nem találják jónak; mert kitanúlja az ellenség, elvesztjük sokaságunknak hírét s bátran fog persequálni. Ha nagy lesz a tábor: mostani időben hol subsistál? Mezőben soknak nem lehet, egy faluban nem fér, sokba szaggatni vagy nem bátorságos, vagy közel hozzája nem lehetünk; élése honnan soknak, a hol a keveset koplalással tartjátok? Tudom, erre azt mondja: való; de kérdezi viszont: hát hol a sok generális és a felföldi had? Mi megsegítettük őket, – már távolról néznek minket. De csak azt tudnám: van-e kedve vagy nincs a formális harczhoz, nem kellene kérdezni, hol van a generális, hol van a fejedelem, hol van a had? … Engemet okoznak a szerencsétlen harczokért s némelyek mondása szerint könnyű elveszteni a népet, nem nekünk való a harcz; nem tudunk mi a kótához, okosabb ő nálunknál. Ha még egyszer confusiót szenvedünk, vége lesz hadakozásunknak. Lám, az eleink sohasem harczoltak, mégis meg tudták nyomorítani a németet; hanem csak csípdessük! Jól mondja, való nagy okok. De minek hát a csípdeséshez (guerilla-harczhoz) a sok had, a ki is se nem bújkálhat maga hírével, se nem szaladhat, hanem csak magában fárad, oszol, éhezik, morog s kárhoztatja a commandójának a lelkét. Úgy tehát mi lesz a vége? Csak így szaladjunk cselédeinkkel, gyermekeinkkel és szekér hátán lakjunk? Isten ne adja! Segítsük most magunkat, a miként lehet; bágyasztassuk az idővel az ellenséget.»


Orosz Pál névaláírása.[1944]


Most a Tiszántúl van az ellenség, az ottani lakosság úgy sem nyugodhatik; tehát az itteninek enged egy kis időt az erőgyűjtésre. De tudja erre is a magyar ember feleletét: Az ilyenadta, ha én szenvedek, szenvedjen ő is, ő sem jobb nálam! Ha azonban háborúba viszik, kiabálni fog: Csak hurczolnak bennünket! Ihen, a lovam is odavan, magam is elbágyadtam: ennyi napja, hogy kenyeret nem láttam. Télen-nyáron rajtunk a munka! És kimorogván magát, ott hagyja fejedelmét az üres zászló mellett. Hát mit csináljunk? Hadd morogjon! … «Ugy, de ilyen nyomorúságban van a föld népe: ez lesz, az lesz! De bizony, mind más lesz: úgy lesz, mint Isten akarja. Nem drágább a nyír-víz a tokaji szüretnél, sem a szamosközi asztag a hernádmelléki kazalnál.[1945] Hiszen úgy is az vala a vox az elmult táborozásban, hogy nem lehet erőt venni rajta; az Istennél van az órája, még el nem jött. Hadd menjen: majd magában is elvesz a mezőben, a pusztában. Sokkal nem jó próbálni rajta, mert ha confusióban reducáltatik a had, elszélyed, megrémül az ország: úgy járunk, mint a zsibói harcz után Erdélylyel; hanem csak jobb válogatott jót küldeni. No, most már előttetek van: próbáljátok! Nem lehet panaszotok, hogy ez ilyen szúnyogcsípésre elegen nem vagytok.«

«Én-velem pedig senki magát ne mentse; mert én sohasem mondom, hogy ne próbáljon. Soha senkitől azért számot nem veszek, ha jót cselekszik, hanem ha parancsom ellen jár. Még abban sem oly mérgesen, mint kellene; mely sok rossznak oka, megvallom, de az időt is az időhöz kell mérni.»

Keményen írt, mert nem akarta, hogy a bíztatás mellett úgy járjon, mint tavaly Zsibónál, a hol be kellett érnie vele, hogy megsiratták a hegytetőről. «Ezek ugyan elmultak, mint a hó; de azért jó a tapasztalat a hadakozó emberben, hogy az ilyenek eszébe jussanak: annak idejében a következendő rossztól örízhesse magát.»

«Távollétemben is érzem, szánom a katona morgását; – végezte hatalmas levelét – de ha az ő eszén járok, magának sem lesz jó, nekem se. Hadd morogjon hát, szegény: hamarább megbékélek én vele, mintsem a némettel!»

Rozsnyón hallotta, hogy a német november 28-ikán megszállta Debreczent, melynek lakossága elfutott. A fejedelem olyan szín alatt, hogy a lakosok hazaszállingóznak, égetőket akart a városra küldeni, mi nagy válságba, szorúltságba hozta volna a császáriakat. Rossz néven is vette Károlyitól, hogy a várost s vele az ellenséget megkímélte.[1946] Azonban «a nagy hideg időben s éhségben így is annyi német döglék meg, hogy egy reális szemben való harczon sem kellett volna többnek elveszniök».[1947] A császáriak csak újesztendő napján indúltak tovább Berettyóújfalura és Szolnoknál keltek át a Tisza jegén. Teljesedett, a mire Károlyi már régebben[1948] figyelmeztette a fejedelmet, hogy a befagyott Tisza nem bástya, hanem az ellenség hídja. Szolnok várát, a melyet a fejedelem tavaly nagyjából újraépíttetett, Rabutin felrobbantotta s januárius 21-ikén Pesten, majd Budán helyezte el téli szállásra elnyomorodott hadát.[1949]

Emlékírataiban a fejedelem őszintén megvallotta, hogy nagyon elcsüggedt, mert a pesti út akadályozására küldött csapatai «szokás szerint» semmit sem tettek. Elcsüggedt, mivel legszebb tervei füstbe mentek; a hadviselés hibás elveiről elterjedt szerencsétlen elfogúltság annyira uralkodott az elméken.[1950]


Buda és Pest a XVIII. században.[1951]

XVI.
A ROZSNYÓI TANÁCSÜLÉSEK.
(1706 deczember 18. – 1707 februárius 5.)



A FEJEDELEM 1706 deczember 13-ikára Rozsnyóra hítta össze a szenátust; azonban a rövid határidő és a hosszú utak miatt a megnyitásra a 24-ből csak 7 kormánytanácsos jelent meg. A fejedelem már 15-ikén jól tudta, hogy a szenátusban a hadakozás folytatásáról és a hadak ellátásáról ily kevesen nem határozhatnak; de úgy gondolta, arról is hasznos lesz beszélgetni, az újesztendőben hogyan kezdjék az új munkát?[1952] Deczember 18-ikán nyitotta meg és 20-ikán fejezte be az értekezletet, a melyben megállapodtak a vármegyékre kivetendő másfél millió forintos hadi adó alapelveiben s még néhány pénzügyi intézkedésben. A behatóbb tárgyalásokat a fejedelem januárius 15-ikére halasztotta s akkorra a közgazdasági tanácsot is egybehítta.[1953]

Deczember 23-ikán, a fagy újabb beálltával, Kassára indúlt[1954] s másnap már megérkezett. Karácsony két napját ott ünnepelte s a szemináriumi templomban végezte ájtatosságát. Az ünnepek nagyobb részét Le Maire-rel töltötte, a ki részletes terveket mutatott be Kassa megerősítésére. A fejedelem jóváhagyta ezeket s egy esztendő mulva a várost már vízzel telt széles árkok, előárkok és fedett utak vették körül.[1955] Gálszécsen, Szobránczon és Ungváron át, melynek ura, Bercsényi, akkor Beszterczebányán táborozott, 28-ikán az ungi Daróczra[1956] s másnap Munkácsra ért, hol két hetet szánt pihenésre.[1957]

Már várta az a nemes, a kit felesége segítségére küldött s orvosa, dr. Lang, a ki a fejedelemasszonyt Érsekújvárról Karlsbadba kísérte. Tőlük tudta meg, hogy feleségét a nép dühe ellen Morvaországban csak a melléje rendelt katonaság védte meg. Csehországba érkeztekor hallotta meg a fegyverszünet felbomlása hírét. Prágában azonnal faggatni kezdték, utazásának mi a czélja s rendre vizsgálták a magával vitt hordókat, mert gyanakodtak, hogy nem tokaji bor van bennök, hanem a csehek föllázítására vagy pedig XII. Károly pártfogásának megnyerésére szánt aranypénz. Folytonos zaklatások közt ért Karlsbadba, a hol valahára elkezdhette a fürdőzést. Azonban még be sem fejezhette, mikor a császár nevében fogolynak nyilvánították s ajtai elé polgárőrséget rendeltek. Igy akarták megakadályozni, hogy ki ne mehessen XII. Károly svéd királyhoz Szászországba s rajta voltak, hogy Cseh- és Morvaországon át urához térjen vissza. Hiszen, a hogy a svéd királynak maga írta, neki is az a szándéka, hogy fölkeresse fejedelmi férjét, a ki után folytonosan sóhajtozik; azonban többé nem követhette szabadon elhatározását. A méltatlan bánásmód ellen már október 8-ikán XII. Károly és a közbenjárók pártfogását kérte. Azonban még súlyosabb megpróbáltatások vártak rá. A polgári őrséget Radzievskij hadnagy vezetése alatt az egeri helyőrségnek egy százada váltotta fel, mely oly szigorúan őrízte, hogy az ágyban fekvő beteg folytonosan szemök előtt legyen. Ausztriában tehát valóban nincs ok a megütközésre, ha a század végén a franczia nemzetőrség épp úgy alkalmatlankodott egy Habsburg herczegnő, Mária Antoinette szobájában, mint most a rendes császári katonák Sarolta herczegnőnél. A nő becsületét mélyen sértő pletykák is mind a két fejedelemasszonynál hasonlók voltak. Idejárúlt, hogy ismét kutattak politikai czélokra szánt aranyai után s a városi tanács is mindenképen alkalmatlankodott neki. Csakhamar alapos oka volt attól tartani, hogy Teschenbe, vagy más rosszabb helyre szállítják át. Igy érlelődött meg lelkében az a határozat, hogy «biztosabb helyre szökjék az igazságtalan bánásmód elöl, melynél fogva senki sem részesítette az őt megillető tiszteletben». Mikor az év végén lábadozni kezdett, orvosai tanácsára sétalovaglásokat tett. Ilyenkor mindig Radzievskij hadnagy és néhány katona kísérte.


Kassai bástyamaradványok.[1958]


Ennyit hallhatott a fejedelem Munkácson, de emlékírataiban a terv gyors valósulását egyfolytában mondta el, miben bátran követhetjük. Egy nap a titokba beavatott hadnagy csak két megbízható szolgával kísérte ki a fejedelemasszonyt. A város határát elhagyva, vágtatva menekültek s jóformán meg sem álltak addig, míg a szász határra érkezvén, «jó szerencséjök januárius 30-ikán XII. Károly hadseregének leibsergi táborába nem vezette». Innen kérte «az elnyomottak pártfogóját, a nagy királyt», engedje meg, hogy itt maradhasson, míg egészsége helyre állván, urához visszatérhet. A király azonban, kinek főhadiszállása Lipcsénél volt, udvariasan megizente, hogy nem fogadhatja; a mi érthető, mert a császárral Szászország megszállása után is békében akart élni. Azonban a svéd tábornokok közűl néhányan tisztelegtek a fejedelemasszonynál, a kiknek tanácsára azután Poroszországba, majd Lengyelországba ment át s ott is maradt a szabadságháború végéig. A fejedelem hozzáteszi, hogy «megjósolta neki ezeket a kellemetlenségeket, a mik bizonyára nem nagy becsületére válnak a bécsi udvarnak».[1959] Ez váltig mentegetődzött, mikor a szép szökevény magának a császárnak is megírta, hogy a méltatlan bánásmód elől menekűlt és nincs más czélja, mint visszamenni urához. Mindez megfoghatatlan volt a bécsiek előtt és csupán asszonyi alaptalan félelemnek tulajdonították. Hiszen a császár megengedte, hogy Magyarországba utazzék s erre az útra minden készen állott. Panasza következtében néhány tisztet nagyobb figyelemre és több tiszteletre utasítottak. Miért tehát a szökés? A szelíd hollandi Bruyninx is bosszankodott rá, hogy az udvarnál mindenféle bizalmas ügyben fölhasználván, most ilyen félszeg helyzetbe hozta. Nem találta elég vigasztalónak a fejedelemasszony azon kijelentését, hogy nem fog csodálkozni a történteken, ha mindenről értesűl. A császár különben megintette őt, hogy a legrövidebb úton térjen vissza urához, ellenkező esetben ha elfoghatja, bezáratja. A tisztet pedig, a ki megszöktette, Prágában jelképesen fölakasztatta.[1960]


XII. Károly névaláírása.[1961]


A fejedelem Munkácsról már januárius 11-ikén megindúlt, de Nagymihályon, Kassán, Tornán keresztül a göröngyös utak és a hófuvások miatt csak 16-ikán érkezhetett vissza Rozsnyóra,[1962] hová újesztendő napján 15-ikére megint egybehítta a szenátust.[1963] 18-ikán már ott volt,[1964] de a szenátussal az első teljes űlést csak 22-ikén tarthatta meg, csupán 13 tanácsos jelenlétében. Bemutatta a békealkudozások ügyében a közbenjárókkal váltott levelezéseit s kétségkívül jó hatást tett, midőn felolvastatta Anna királyné levelét, melyben igen dicsérte a békére való hajlandóságát.[1965] A fejedelem a külső ügyekről és a bécsi udvarral folytatott tárgyalásokról részletesen tájékoztatta a magyar közvéleményt s így semmi esetre sem érheti az a gyakran hangoztatott, de mindenkor igazságtalan vád, hogy némely dolgok elhallgatásával, némelyiknek kiszínezésével és egyoldalú tudósításokkal akarta téves útra vezetni a nemzetet. A most bemutatott nyolcz levél maga is világot vetett a magyar szabadságharcz nemzetközi helyzetére.[1966] A fejedelem a gyűlésen sem nyilatkozhatott másképen, mint példáúl a béke ügyében írt leveleiben.[1967] A rendek tudtával annyi csalódás után is kész alkudozni, de nem hiszi, hogy néhány kérdés megelőző elintézése s a svéd és porosz királyok közbenjárása nélkül valamibe foghasson; az általános békében pedig a magyar nemzet ügyét is figyelembe kell venni. A miniszterek azonban semmit sem akartak tudni három főkívánsága: a kezesség, az erdélyi szabad választás és a katonaság kivitele felől;[1968] sőt azt sem szerették, hogy a közbenjárók ebben az ügyben Rákóczival levelezzenek.[1969] Bíztak abban a hírben, hogy négy dunáninneni, sőt – a mi teljesen téves értesülés volt – valamennyi dunántúli vármegye is fenyegetve intette volna a fejedelmet békére.[1970] Bruyninx újesztendő másodnapján Rákóczit valóban biztosítani merte, hogy József király a nemzetnek minden törvényes kívánságát megadja.


Anna angol királynő arczképe.[1971]


A rozsnyai gyűlés ebből a levélből erősödött meg abban a hitében, hogy valamint azelőtt ámítva és nem őszintén tárgyaltak, úgy mostanság is a nemzet veszedelmére ügyekeznek.[1972] Ezzel szemben a szenátus előtt állt XIV. Lajos franczia király izenete,[1973] mely szerint Rákóczit, ha beiktatják, erdélyi fejedelemnek ösmeri el és vele, mint ilyennel, diplomácziai viszonyba lép. Ellenben nem ösmerheti el mindaddig a magyarországi confoederatiót, míg az ki nem mondja az Ausztriai Háztól való függetlenségét, mert ellenkeznék a franczia király méltóságával, hogy más uralkodó alattvalóival tárgyaljon. Ez válasz volt Rákóczinak Egerből tett kérdésére és teljesen megfelelt a nemzetközi szokásoknak; nem lehetett tehát az elszakadásra való felbujtásnak, izgatásnak tekinteni. A fejedelem megírta már a mult nyáron, a mikor a lengyelekkel, svédekkel közös hadműveletre készűlt, hogy Magyarország, mihelyt szövetségét keresik, kétségtelenül elválik az Ausztriai Háztól és új választáshoz lát.[1974] Néhány hónap mulva ismét kijelentette, hogy Magyarország, ha Svéd- és Lengyelországokkal szövetkezhetik, nyomban új királyt választ.[1975] A függetlenség kimondását tehát, nem éppen Francziaország szövetségétől várva, Erdély már tavaly kimondta függetlenségét. Francziaország föltételesen (hogy t. i. a beiktatás is megtörténjék) sietett azt elösmerni; sőt elégnek tartotta a fejedelemválasztást magát is, hogy Des Alleurs marquis már 1705 márczius 10-ikén mint franczia követ jelenjék meg az erdélyi fejedelem egri udvarában, Kéz alatt valamennyire eddig is segítette Magyarországot; de a nyilt szövetség föltétele itt is a függetlenség kimondása és az arra következő első sikerek voltak, mint évtizedek mulva az amerikai Egyesűlt-Államoknál. Rákóczi XIV. Lajosban talán még jobban bízhatott, mint Washington XV. Lajosban; de ugyan gyönge politikusnak tartanák ma a nagy amerikait, ha ezt a bizalmat kihagyta volna számításából! Pedig Amerika csak gyarmat volt, Angliának kétségtelen birtoka; míg Magyarország törvényesen önálló alkotmányos állam, a min az örökös királyság behozatala sem változtatott. Mostani királyát a nemzet csak trónkövetelőnek tekintette, mert az uralkodásához kötött feltételeket nem teljesítette, a mennyiben az ország lakosaival a szükséges dolgokra nézve nem tudott megalkudni és megegyezni. Nem tartották szabadon választott királynak. Nem is királyválasztás végett hirdetett országgyűlésen s mellé a rémuralomnak, az eperjesi mészárlásnak idejében választották meg. Tett ugyan esküt, de nem tartotta meg, sőt határozottan annak ellenére cselekedett. A királyi és uralkodói méltóság jogos birtokában sem volt; mert atyjának a szabadságharcz alatt történt halála után erőszakosan, katonai erővel akarta és akarja magát a királyság birtokába helyezni.

Mindezeknek figyelembevételével a fejedelem a januárius 22-iki tanácsülésen fölvetette azt a kérdést, mit tegyenek a haza biztosítására, mivel a kibékülésben többé nem bízhatnak. Tanácsos-e kimondani az Ausztriai Háztól való elszakadást, a trónról való letételét s a trón megüresedését? Figyelmeztette a szenátorokat, hogy a közbenjáró hatalmak ugyan elösmerték ügyünk jogosságát, de a mi kedvünkért nem vesznek össze a császárral, míg össze nem törik az a felsőség, a melyet a császári fegyverek annyi győzelem után vívtak ki a francziákkal szemben. Ha kimondjuk a függetlenséget, szerződhetünk a franczia királylyal, a ki ennek következtében az általános béke tárgyalásánál a szövetségeseket megillető előnyöket biztosíthatja számunkra.[1976] Azonban a függetlenségi nyilatkozat bajt is hozhat a nemzetre. Mert ha a császár fegyverrel győzi le nemzetünket, a hódítás jogára támaszkodva, épp úgy eltörölheti törvényeinket, mint a hogy azt II. Ferdinánd tette a csehekkel a fehérhegyi (prágai) csata után.


XIV. Lajos életnagyságú arczképe.[1977]



XIV. Lajos névaláírása és pecsétje.[1978]

Sok hozzászólás után a szenátus még aznap kimondta, hogy látván az Ausztriai Ház fortélyos és színes béketárgyalásait, a vele való megbékülésben nem bízik. Folytatni kell tehát a hadakozást. Az Ausztriai Ház bizonyára ellenünk fordítja minden tőle kitelhető és gondolható erejét. Az erejében megfogyatkozott magyar haza egymagában nem állhatván ellene, szükségképen külső fejedelmekhez kell fordulnia s a velök való szövetséget keresnie. Ezt főképen azért kell tennie, hogy az általános európai béke tárgyalásánál szava legyen s abból ki ne rekeszszék. Külső fejedelmekkel azonban nem szövetkezhetik, hacsak magát szabad nemzetnek nem nyilvánítja; mert egy fejedelem sem fogadhatja pártfogásába a más fejedelem jobbágysága alá vetett nemzetet. Hogy pediglen magát szabad nemzetnek nyilvánítsa, szükséges az ausztriai uralomról való lemondás (Dominii Austriaci abrenunciatio): «úgy, hogy a ki ezen édes hazánk eleitől fogvást szabad nemzetét maga jobbágyának és örökös vasallusának tartja, azt ez – régi eleitől származott, törvényes szabadságához ragaszkodván – úgy mint azon szabadságainak megrontóját, urának ne tartsa».

Ennek kimondására a jelen idő lévén legalkalmasabb, össze kell hívni az országgyűlést Rozsnyó városába februárius 24-ikére, hogy a letételt ugyanaz a nemesség mondja ki, mely a szövetséget megalkotta. Időközben küldjenek az európai hatalmakhoz követeket, a kik föltárják előttük hazánk igaz ügyét, az önkényes uralomra törekvő Ausztriai Házzal való kibékűlés lehetetlenségét, s őket jóakaratra, pártfogásra kérjék. Addig a szenátorok az egész határozatot titokban tartsák.[1979]

A fejedelem tudta, megírta, talán el is mondta, hogy «ingadozik Európa mérlege, a mit idáig a Bourbonok tartottak kezökben; a mit ezektől elvesznek, az vagy Ausztriát fogja erősebbé tenni, vagy pedig Anglia és Hollandia kapja. Ezek ugyan Európa legszabadabb államai; de remélhetni-e, hogy Magyar- és Lengyelország védelmére fegyvert fogjanak?» Ellenben politikai szükség; Svéd-, Lengyel- és Magyarország szövetsége, hacsak Európa ismét a török karjaiba nem akarja hajtani hazánkat. Már pedig a nemzet inkább hódol a töröknek, mint az eperjesi mészárszék rendezőinek. «Igaz, a császár némi ködös csillagzatra mutat, mint a békeszándék hirdetőjére; de Magyarország a nyomorúság oczeánján nem bízhatik ebben a kis fényben. Nem sarkcsillag az, melytől révpartra jutását remélhesse!»[1980]

A szűkszavú jegyzőkönyvből is látható, hogy ez a gyűlés, melyben a fejedelemmel együtt mindössze 14-en vettek részt, nem hódolt a tömeget gyakran magával ragadó ékesszólás erejének, hanem diplomácziai iratok, mérséklő beszédek meghallgatásával, az európai helyzet és minden eshetőség figyelembevételével, nyugodtan, megfontolva, egyhangúlag hozta meg határozatát. Az egészen harmadnap (24-ikén) csak annyit módosított, hogy a fejedelem az országgyűlést ne Rozsnyóra, hanem a borsodi Ónod mezejére s nem februárius 24-ikére, hanem hogy a külföldre küldött követek jobban eljárhassanak dolgaikban – május elsejére, Szent Fülöp napjára hirdesse ki, hogy «a szabad uralkodásra vágyódó Ausztriai Ház által földre tapodott édes hazánk törvényes szabadságát régen óhajtott virágzó állapotára» hozhassák.[1981] Ezen az ülésen azt is kimondták, hogy külföldre küldött követeik a legalkalmasabbnak nyújtsanak reménységet a királyságra; a miből kitűnik, hogy a függetlenség fölvetésének antidinasztikus, de nem antimonarchikus czélja volt. Kimondták továbbá, hogy hazaáruló, a ki az országgyűlés megnyiltáig hitet nem tesz a confoederatióra.[1982] Februárius 3-ikán, még egyszer és utoljára, Horvátországot is azzal hítták föl a csatlakozásra, hogy ha nélküle győznek, kizárják a győzelem gyümölcsének élvezéséből.[1983]

Egyeseket már a tisztító tűzön sem engedtek keresztül, A szenátus is belenyugodott, hogy gróf Forgách Simon altábornagy rabságban maradjon,[1984] januárius 24-ikén pedig Illyés István szenátort és czímzetes püspököt lemondásra kényszerítette,[1985] mert egyiket sem tartotta megbízható embernek. A forradalmi idők a jellemet előbbrevalónak tartották az írói és minden egyéb érdemeknél. Volt forradalmi erő abban is, hogy mikor a függetlenségi nyilatkozathoz a külföld jóváhagyását, sőt segítségét keresték, egyúttal elfogadták Bercsényinek a honvédelem és a hadsereg újjászervezésére vonatkozó terjedelmes javaslatát.[1986] Ez annak a jele, hogy a fejedelem és a tanács Istenen kívül mégis csak a nemzet saját erejében bízik legjobban. «Nem szorúltunk meg annyira – izente a svéd és a lengyel királyoknak,[1987] – hogy, ha kell, a háborút még több esztendeig ne folytassuk … A nép velünk van egy lélekkel!»

XVII.
A FEJEDELEM ERDÉLYI ÚTJA.



A FEJEDELEM és a szenátus 1707. februárius 5-ikéig maradt Rozsnyón.[1988] A tanácsnak az utolsó napokban jelentette be, hogy még a tavaszszal elfoglalja erdélyi fejedelmi székét,[1989] Bemenetelét mind a két hazára szükségesnek találván, megbízta Vay Ádámot, menjen előre s Hadadon vagy más alkalmas helyen Pekri Lőrinczczel, Mikes és Teleki Mihálylyal s a két Barcsayval beszélje meg az országgyűlés összehívására s az ő bevonulására vonatkozó dolgokat. Tájékozódjék a fejedelmi beiktatásoknál követni szokott szertartásokról, a fejedelmek udvartartásáról és a kincstári jószágokról.[1990] Teleki Mihály őt már az esztergomi táborban megbiztatta,[1991] hogy a német kijövetelével az egész Erdély újabban meghódol és a nemesség visszatér hűségére. Hiszen még a labancz Teleki László is rosszul érezte magát Szebenben. «Őrjöngenek az emberek és mi javainktól, boldogságunktól megfosztva kínlódunk e könyörületlen szász veremben. Az Isten szállaná meg az emberek kevélységét szent lelkével és tanítaná meg arra, hogy adják meg az Istennek, a mi az Istené, a császárnak, a mi a császáré!»[1992]


A rozsnyói Rákóczi-ház.[1993]


Október 30-ikán a fejedelem a borsodi Tibold-Daróczon táborozott, mikor az erdélyi megyék «a fejedelem rájok való gondviselése után újólag kiszabadúlván és mintegy halálos betegségből felgyógyúlván», valóban «nagy örömmel, eltökéllett jó lelkiösmerettel futottak kegyesen oltalmazó szárnyai alá». A vármegyék szónoka tiszta szívvel és lélekkel kívánta, hogy az Úristen őt édes nemzetünknek az egyiptomi igából való kiszabadításra csodálatosan kimutatván, édes hazájokba hamarosan behozza, békességesen és nagy örömmel méltóságos fejedelmi székébe ültesse és hosszas esztendőkre – ellenségeinek bosszújára és megszégyenítésére – szerencsés, boldog országlással megáldja. Megköszönték, hogy «nem tekintvén mostani esetöket», fejöknek megkegyelmezett; de kegyelmet kértek jószágaikra nézve is.[1994] A fejedelem még aznap írásban közölte velök kedvező határozatát.[1995] Velőkig ható szavakban előre bocsátotta, az Ausztriai Ház milyen zsarnoki módon uralkodott rajtuk. Dicsérettel emlékezett meg a nemes vármegyéknek buzgóságáról, melylyel a szabadság visszavívására a magyarországi nemes rendekkel nemcsak szövetkeztek, hanem őt szabad akaratjokból fejedelmöknek is választották. A midőn azonban az ellenség hadi szerencséje és nagyobb ereje következtében Erdélyből kivonúlnia kellett, keserűséggel hallotta, hogy «a maguk szabadságának oly drága munkájához, és hozzá, fejedelmökhöz szorosan tartozó kötelességöknek levetkezésével őt nemcsak megtagadták, hanem – a mint kérésökben is bevallják – az ellenség álnok hitegető, édes beszédeit s keresztényi hit alatt adott kegyelmét elfogadván, tulajdon vérök, életök s nemzetök drága szabadságai és belső részei ellen való fegyverkezésre és ellenségeskedésre hittel tettek igéretet. Nevezetes és czégéres bűnük miatt példásan büntethetné őket; azonban, egynéhány főbbet kivéve, a nemes vármegyék tagjainak mégis kegyelmet adott személyökre nézve. Csupán jószágaik elkobzását rendelte el; azonban megengedte, hogy azoknak visszaadatása iránt egyenként folyamodjanak hozzá. Ebben az ügyben Beszterczére 1707. januárius 10-ikére országgyűlést hívott össze.[1996]

Báró Tige a gyűlés megtartását és a kuruczok megerősödését akadályozni akarván, az év elején Debreczen alól, hol Rabutintól elvált, ismét Erdélyre rontott; de nem Nagy-Váradon át, a honnan a kuruczok Kolozsvár alatt várták, hanem Déva felől. Csak Szeben megsegítése után, februárius 1-én indúlt Kolozsvár felé, a melyet azonban a Bethlen-bástya felrobbantása után sorsára hagyott. «A kincses Kolozsvárból koldús Kolozsvár lőn a kétféle had között; annál több kerített magyar város sem vala Erdélyben: az is elpusztúla Rákóczi miatt.»[1997] Kocsárd alatt Pekri fölverte Tiget és visszaszorította Szeben alá, de nem aknázta ki győzedelmét; mindamellett erősen biztatta a fejedelmet Szeben bevételével és bejövetelét sürgette. A fejedelem – Rozsnyóról Munkácsra menve – februárius 8-ikán Sárospatakról értesítette,[1998] hogy már szinte útban is van «a nemes haza sokféle zűrzavarokkal összeegyeledett állapotának Isten szent segedelméből mindnyájokat megörvendeztető rendbe és karba állítására». Hadi segítséget azonban a nagy fagyok miatt csak tavaszra igérhetett. A nála éppen eznap tisztelgő erdélyi követséget biztosította,[1999] hogy «bemenvén a hazába, oly rendbe kíván minden dolgot állítani, melyből mindenekre nemzetünknek régen kívánva várt és óhajtott boldogúlása terjedjen és állandóképen maradékainknak is megörökösödjön». Februárius 11-ikén már ismét Munkácson volt,[2000] hogy erdélyi útjára, készületeket tegyen.[2001] 15-ikén onnan hirdetett Marosvásárhelyre[2002] márczius 28-ikára országgyűlést a fejedelemségbe való beiktatásra, a melyre a Részek (Partium) vármegyéit is meghítta. Eleink – szólt – sok időtől fogva repeső szíves óhajtással várták az egész világ előtt nagy emlékezetben forgó nemzeti szabadságunk helyreállítását. Azt azonban az Ausztriai Ház az örökös királyság behozatalával gyökerestül felforgatta és elnyomta. Mikor a szabadság újabban lábra kapott, porából megelevenedett és édes hazánkban állandó megmaradását mutogatja; de megerősítése végett értelmünket, akaratunkat, minden tehetségünket egyesíteni kell a mostan hirdetett országgyűlésben és minden tettökben.[2003] Pár nap mulva – márczius 3-ikán – jóváhagyta a beszterczei országgyűlés határozatait[2004] és kedvesen fogadta, hogy a rendek őt újból behítták. «Reá hűséges óhajtással és kivánsággal váró híveit személyes jelenlétével és a régtől sokféle sanyargatásokkal küzködő haza zűrzavaros állapotának a jó rendbe való hozás által kívánatos szabadsággal díszeskedő csendesség megujúlásával nemcsak megörvendeztetni, hanem Isten szent segedelme által mintegy új életre támasztani és vezérelni kívánta.»


De Tige cz. tábornok névaláírása.[2005]



A kolozsvári Bethlen-bástya.[2006]


Munkácson őt ebben az időben a vendéglátás színe alatt nagyon fontos külső politikai tárgyalások tartóztatták. Már februárius 26-ikán megérkezett hozzá Bercsényi feleségestül, márczius elsején pedig Szkólyából Szienyiavszka herczegné, 300 lengyel katonával és sok úrral.[2007]

A főtábornok nagyon vidám tervet készített erre a találkozásra. A mint megjön a herczegné, a mulatságot újra kezdik, nyájas kedvvel vígadnak; pénteken (márczius 4.) készülődnek, szombatra Ungvárra mennek, vasárnap hip-hoppolnak, hétfőn is farsangolnak, kedden kedvvel végeznek. «Szerdán? E bon! Bu (wo) ist der Herr Oremus? Durt wohnt er a kapliczában!»[2008] A fejedelem nagyjából jóváhagyta és követte is ezt a «regulamentalis opiniót», de a zajos ünnepségek színe alatt komoly tanácskozások folytak. XIV. Lajos már tavaly megvásárolta Rákóczi számára a Szobieszka Mária lengyel királyné jaraszlói uradalma felét 800.000 livreért;[2009] a fejedelem még 1706. november 28-ikán megbízta Fierville ezredest, hogy ebben az ügyben értekezzék a herczegnővel.[2010] A szerződést saját neve alatt nem köthette meg, mert az őseinek lengyel honosságáról szóló oklevelét a lengyel országgyűlésen még ki nem hirdették.[2011] De Bonac marquis tehát, a XII. Károlynál levő franczia követ, Bilinsky gróffal, a korona fő maréchalljával úgy szerződött, hogy azt a herczegnő nevére írják,[2012] a miben most a fejedelem is megnyugodott,[2013] Lehet, hogy ekkor megint szóba hozták Rákóczi lengyel királyságát, a melyet a herczegnő ekkor még a svéd király segítségével akart megszerezni rokonának. A fejedelem viszont csak úgy nyujthatna segítséget Lengyelországnak, ha a svéd király biztosítná őt támogatásáról; mert e nélkül nem teheti ki hazáját új háború viszontagságainak, az oroszok és a kozákok barbár betöréseinek.[2014] Most, márczius 10-ikén, megizente neki, hogy seregének egy részével kész Lengyelországon át a fölkelésre hajlandó Sziléziába nyomúlni.[2015] Ha Károly ekként előbb nyomúlhat Csehországba s a császárral szemben összefog a magyarokkal, Magyar- és Erdélyország függetlenségét nemcsak kimondani, hanem biztosítani is lehetett volna. Pedig a munkácsi zajos farsangolásnak éppen ezeket a nagy terveket kellett takargatnia.


Gróf Bercsényiné, Csáky Krisztina grófnő.[2016]


A herczegnő távozása után márczius 12-ikén (a tervezettnél egy nappal későbben) végre csakugyan megindúlt Erdély felé.[2017] Ungvárt Bercsényiék vendégszeretetét élvezve, harmadnap folytatta útját.[2018] Jó híreket hallott. Károlyinak az alföldi Maros mentén, Esterházy Antalnak és Bottyánnak a Dunántúl voltak sikerei s Bercsényi Lipótvár ostromához készült. Ezeknek a híreknek hatása alatt a nádor és a labancz urak az ország alkotmányos szabadsága érdekében a király elé terjesztett emlékíratukban[2019] maguk is sürgették, engedje meg az erdélyieknek, hogy maguknak a magyar királytól függő fejedelmet válaszszanak, a kihez azonban a Részek ne tartozzanak. Bizonyára megnyugodtak volna a már megválasztott Rákócziban is, ha ezt a korlátozást elfogadja. Hiszen Erdélyből már jóformán csak Szeben, Déva, Fogaras és Brassó volt a császáriak kezén.

A fejedelem kísérete egyre nőtt, a mint Ecseden (márczius 17-ikén), Túnyogon (márczius 18-ikán), Szatmáron (márczius 19-ikén), Erdőszádon (20-21-ikén), a szilágyi Czikón (22-23-ikán) és Szamosújfalun (23-ikán) át Erdély határaihoz közeledett. Itt várták az erdélyi urak; Teleki Mihály, a ki három vonalban állította fel a partiumbeli sereget, Mikes Mihály, Barcsay Ádám, Bethlen János, Bartha András stb. A fejedelem lóháton, feltett süveggel fogadta Teleki és Mikes üdvözletét. Válaszában elmondta, mi czélja volt kezdettől fogva. Igen nyájas beszéddel adott hálát Istennek az eddigi sikerért s mindnyájokat biztosította kegyelméről. Benn, a fejedelem szállása előtt, Mikes üdvözölte a fejedelem kornyétás udvari hadát, mire Vay Ádám udvari kapitány felelt.[2020]

Másnap a fejedelem Teleki Mihályt, Barcsay Ábrahámot, Bartha Andrást egy levéllel követségbe küldte Marosvásárhelyre a rendekhez s később maga is utánuk indúlt. Csákigorbón, Szinnyén keresztül 26-ikán ért Désre, «eleinek kedves lakóhelyébe», hol másnap 31-ik születésnapját töltötte. Szivét fölvidította a hely szép, kies fekvése; de elméjét mód nélkül felháborította az országban növekedő zűrzavar, a hatalmasok kegyetlen uralkodása, sarczolása. Úgy látta, némelyek nem azért fogtak fegyvert, hogy általános legyen a szabadság; hanem hogy most ők kövessék el, a mit valaha a német tett.[2021] Kedvetlenül folytatta útját Bálványosvár alján, Mátén át a kolozsi Nagynyulasra, a hol egy ezreddel gr. Pekri Lőrincz fogadta.« Pekriben ugyan senki sem bízott – írta a fejedelem;[2022] de ravasz és hatalmas szónok lévén, sok zavart okozhatott». A fejedelem márczius 30-ikán érkezett Mezőbándra,[2023] az utolsóelőtti állomásra, hol azután négy napot töltött. A rendek már másnap megválasztották a három nemzet és a Részek egy-egy követét az üdvözlő küldöttségébe, a melyet a fejedelem harmadnap nagy díszszel fogadott.


Barcsai Ábrahám névaláírása.[2024]


Nagyon elégedetlen volt a beiktatás föltételeivel; úgy vette észre, ezek azért olyan szigorúak, hogy ne valósíthassa meg ősei egykori törekvését, családjában örökössé ne tehesse a fejedelemséget. Ösmerve Rákóczinak az örökös királyságról vallott nézeteit, senki sem vádolhatja azzal a következetlenséggel, hogy örökös fejedelemségre tört volna. Csak később, száműzetése első esztendejében tartotta kívánatosnak, hogy Erdély az ő családjának örökös fejedelemsége s a magyar királyok hűbérese legyen, ha nem akarják, hogy a török ismét elfoglalja; azonban a fejedelemséget akkor is szabad választatása alapján követelte vissza.[2025] Ellensége volt a korlátlan uralkodásnak is, hiszen évek óta küzdött ellene; «utat keresvén a fejedelmek megzabolázására».[2026] Már a szécsényi országgyűlésen kijelentette, hogy a tárgyalásnak és az ország kormányzásának meghatározása teljes szabadsággal a rendek joga.[2027] Később, a versaillesi udvarban, XIV. Lajos kormányzása szelleméhez közeledett;[2028] de most azt tartotta, hogy valamint ő nem kívánja mások jogait csorbítani, úgy azt sem engedheti; hogy akárki is piszkálhasson fejedelmi és földesúri jussaiban.[2029] A szabadságharcz kitörésekor különben is egyedül tőle függött, hogy a nép első lelkesedését fölhasználva, a rendek összehívása és választás nélkül legyen Erdély fejedelme. De a választott fejedelmekre mindig gyanakodnak s ha tulajdon lelkiösmeretök meg nem nyugtatná őket, folytonosan szerencsétlenek volnának. Pedig a legábrándosabb dolog azt hinni, hogy esküvel és törvénynyel köthetnek meg olyat, a kit saját lelkiösmeretök meg nem köt.[2030] El volt határozva, hogy inkább visszafordúl s a városba be sem megy, mintsem elfogadja Apafi hitlevelét, melynek több pontja ellenkezett a fejedelmi méltósággal.[2031] Április 4-ikén módosításokkal ősei hitlevelének kiadásában állapodott meg a rendekkel. Néhány pontot csak azért hagyott meg, hogy a közte s az ország közt származható bizalmatlanságot eltávoztassa; mert «némelyek olyanok, hogy ha kérték volna, sem cselekedte volna, nemhogy arra ne esküdjék, hogy nem cselekszi».[2032]


A Rákóczi-ház Désen.[2033]

A hitlevélnek tizenkilencz pontja volt.[2034] A fejedelem megfogadta, hogy mindenkit személyválogatás nélkül megoltalmaz a négy bevett vallásban; de nem bírhatta rá a rendeket, hogy a másik háromnak módjára helyreállítani engedjék a katholikusok püspökségét.[2035] Kijelentette, hogy a Magyarországgal kötött uniót megtartja, a haza törvényes szabadságához illő békét szerez. Az országokkal, kivált a törökökkel jó szomszédságot tart, az ország tisztjeit meghagyja, minden nemzetből összesen 12 tanácsost választ. Az ország határait, végházait el nem idegeníti, a szabad fejedelemválasztás jogát megőrzi, a tanácsban és az országgyűlésen a szólásszabadságot biztosítja. A sérelmeket országgyűlésen megszünteti, a kiváltságokat, adományokat tiszteli, igaz törvényt szolgáltat s mindenkinek szabadságot enged igazsága előmozdításában. A régi, el nem törölt törvényeket megtartja, a főispánt a vármegye kellő vagyonú nemeseiből nevezi ki; a székelyeknek, szászoknak saját nemzetökbeli tiszteket ad. Az ország rendeit térítvények adására, akaratlan szolgaságra nem kényszeríti s ha ezt a hadjáratot befejezi, a hazafiakat külföldi hadjáratra ki nem viszi.

Ezek után bevonúlása s fogadtatása rendtartásait szabályozta. Mivel a régi szokásokról már a legöregebbek sem tudtak, elhatározta, hogy a magyar királyok koronázásánál szokásos módon iktattatja be magát.

XVIII.
AZ UTOLSÓ FEJEDELMI BEIKTATÁS ERDÉLYBEN



A FEJEDELEM április 5-ikén, kedden indúlt meg Mezőbándról. Nyulason csatlakozott hozzá Pekri ezrede, mely már harmadnapja állott ottan; továbbá Székely Miklós kopjás, lobogós ezrede és öt század karabélyos. Erre következett tizenkét karabélyos, két udvari strázsamester és párosan az étekfogók; két zöldlobogós étekfogó egy allovászmesterrel; 12 szépen fölszerszámozott mezei vezetékló, s 8 (Teleki szerint 9) drágaköves, aranyos, ezüstös török szerszámú ló, melyet 2-2 (Teleki szerint 1-1) gyalog palotás vezetett. A két főlovászmester után mentek a török síposok, rézdobosok és hat trombitás. A két főlovászmester után párosan bejáró úrfiak jöttek, majd két csuhadár (cubicularius, udvarnok), két fegyverhordozó, három főhadsegéd s párosan Vay udvari kapitány és Ottlyk főudvarmester.

A fejedelem maga szarvasszínű fakólovon ült: «zöld bársony, skófiummal készűlt egyetmás rajta; fejér kolcsag, köves, medailleos süveg a fejében.»

Mindjárt a fejedelem után ment Des Alleurs tábornok, franczia követ, két magyar tábornokkal s a kornyéta (fejedelmi zászló) alatt az udvari népség. A fejedelem 3 s az udvari kapitány és fő. udvarmester 1-1 hintaját öt század karabélyos, 3 század vöröskopjás székely és két század franczia gránátos követte.


A marosvásárhelyi országgyűlés articulusainak első lapja.[2036]


A marosvásárhelyi országgyűlés articulusainak utolsó lapja.

Így érkeztek a Maros vásárhelyi hídjához, hol az erdélyi rendek lóháton várakoztak. A hídon átkelve, Pekri Lőrincz az ország nevében üdvözölte. Ekkor jobbról-balról 3-3 pompásan öltöztetett kengyelfutó csatlakozott s közrefogták őt a vörös deliások (ezüst csattos katonák), A követek párosan sorakoztak a kornyéta után. Egyebekben a régi rendet megtartva, a nép örömrivalgása közt mentek a mai Posta-rétre.[2037] Ott a fejedelem számára készített emelvényt, a melyet drága szőnyegek borítottak, Szentiványi János 12 század palotás gyalogja és hat század franczia gránátos, három hadrendben fölállítva, őrízte. A díszmenettel érkezők szintén csapatonként arczczal fordúltak az emelvény felé, melynek közelében a bejárók, csuhadárok, fegyverhordozók az udvari kapitánynyal és a főudvarmesterrel együtt leszálltak lovaikról, míg a fejedelem a rendekkel lóháton ment egészen odáig. A rendek nem szálltak le, mert a fejedelem maga figyelmeztette őket, hogy ez az ő beiktatása előtt nem illenék. Bejárók, csuhadárok a fegyverhordozókkal kísérték föl az emelvényre, hová Teleki Mihály (mint gazda), Vay és Ottlyk vezették föl. Fenn, baloldalt állott a négy bevett vallás 24 papja, püspökeikkel, kivéve a katholikus püspököt, a kit a fejedelem udvari főpapja, gróf Zichy Pál képviselt.[2038] Jobbról a regalisták helyezkedtek el. Az emelvény közepén kerekded asztal állott s rajta kereszt; előtte pirosbársony karosszék. Amaz volt az oltár, ez a trón. A fejedelem a kettő közé állott. Jobbról Vay, balról Ottlyk állt mellette; mögötte egy-egy fegyverhordozó tartotta a fejedelmi tollas buzogányt és a gyémántos kardot.

A fejedelem a rendek szónokának, gróf Pekri Lőrincznek üdvözlő beszédére «gyönyörűséges peroratioban» válaszolt. Megmagyarázta, a régi fejedelmek miért kívánták, hogy a szabad ég alatt, mindenkitől látható emelvényen iktassák be őket. Azért tették ezt, – úgymond – mert ők az égnek kiterjesztett erőssége alá, a földnek színénél feljebb hivattatván, ne felfuvalkodásból, hanem a világot igazgató Isten hívásából merészeljenek föllépni. «És ottan is gondolják meg: a népeken való birodalom ámbár szintén felemelkedett legyen is, de az isteni őrállás és kormányzás által erősíttetik meg.» Elmondta aztán, gyermekségétől fogva mennyiszer tapasztalta Isten gondviselését. Ártatlanul megfogták, rágalmazták: egyedül Isten keze szabadította meg. Majd bujdosott, de idegen országból az angyal behozta a hazába, hogy kezére vegye megromlott szabadságunkat. Ezek voltak a lánczszemek, a melyek őt a fejedelmi méltóság fölvételére vezették. Végül kifejtette, miként kívánja az országot igazgatni, a szegényeket, árvákat, özvegyeket oltalmazni. Hathatós beszédét könynyezve azzal fejezte be, hogy sok jót kívánt az ország minden rendeinek.


Pekri Lőrincz zászlója, I. (Az Erdélyi Nemzeti Múzeumban.)[2039]


Ekkor megint Pekri szólt; az ország nevében eléje terjesztette a beiktatás föltételeit, kérte azok felolvastatását s hogy rájok a régi fejedelmek szokása szerint hitet tegyen. Egyúttal megkérte, fogadja el a felséges czímet, a melylyel az országgyűlés felruházta.[2040] A fejedelem azt felelte (s később meg is írta), hogy sohasem vágyódott erre a czímre. Ha a rendek a maguk dicsőségére mégis illendőnek tartják czíme növelését, ő semmiben sem akar ellenkezni; sőt teljes ügyekezetével rajta lesz, hogy ezen nemes haza hírét, nevét, szabadságát az egész világ előtt tündököltesse. Tegye őt Isten olyan szerencséssé, hogy a felséges czímmel mind az országnak, mind a hazafiaknak annyit szolgálhasson és kedveskedhessék, a mennyit eddigi méltóságos czímével ügyekezett és kívánt szolgálni.[2041]


Pekri Lőrincz zászlója, II. (Az Erdélyi Nemzeti Múzeumban.)[2042]


Engedelmével azután Bartha András ítélőmester felolvasta a föltételeket[2043] s kérte, tegyen hitet reájok. A fejedelem tehát az oltárhoz közeledett. Gróf Zichy Pál, az udvari főpap, eléje tartotta az evangéliumot, a törvényben megállapított esküformával együtt. Jobbkezét Rákóczi az ezüst feszületre téve, baljával pedig az ország törvénykönyveire (az Approbatákra és a Compillatákra) támaszkodva, hangosan felolvasta az eskümintát és letette a hitet, mire Pekri megcsókoltatta vele az evangéliumot. Most az emelvény közepére tették trónját s a fejedelem föltett süveggel leült.

Bartha András az ország nevében szép, de hosszas beszédben üdvözölte őt. Azt fejtegette, hogy Isten adja a jó és a rossz fejedelmeket a szerint, a mint megáldani vagy büntetni akarja az alájuk vetett népeket. A mennyivel nagy öröme lehet annak, – szólt[2044] – a ki a fölháborodott tengernek szélvészei után csendes partra jut; annyival nagyobb és teljesebb örvendezésünket tapasztaljuk országostul mi is, hogy mindjárt eleintén az Ausztriai Háznak kegyetlen birodalmától elszakadván,... reménytelen boldogulásunknak fényét kiderülni láthattuk akkor, a midőn felséged... az egész magyar nemzet ügyét karjára vévén, mindekkoráig úgy igyekezte e hazának is dolgait szerencsés fegyverének előmenetelével kormányozni, hogy mindazokban szíves atyai gondviselését minden privatum, haszon és dicsőségkeresés nélkül bizonyítván, egész szabadságunk helyreállítását kimunkálódhassa. Őseire, saját megbecsülhetetlen érdemei és a nemzeti ügy szabados folytatása iránt való tekintetből őt, ki a hatalmat más úton is megszerezhette volna, önként és szabadon választották s most szívök nagy örvendezésével be is iktatták fejedelmöknek. Sőt nemcsak az őseit megillető felséges czímet ruházták reá vissza, hanem teljes indulatuk kinyilatkoztatása végett, hogy tapasztalt nagy érdemeit, a mennyire lehet, az egész magyar nemzet képében megjutalmazhassák, őt jó atyjuknak, pro patre patriae vallják, ösmerik, nyilvánítják s magukat országostul, három nemzetestül fejedelmi kegyelmességébe ajánlják.

A nép erre háromszoros vivátot kiáltott, a fejedelem pedig szép beszédben válaszolt. Salamon király szavaival kezdte, bölcsességet kérvén az Istentől; végül pedig atyai szeretetéről biztosította népet, amelyet Isten a rendek kívánsága szerint hatalma alá helyezett. Beszéde végén a katonaság sortüzet adott, mire a lelkesült, fényes menet az előírt rendben a jezsuiták szerény kápolnájához indúlt.[2045]

A kápolnában gróf Zichy Pál apát négy székely prépost segítségével tartotta meg a hálaadó istentiszteletet. Ennek végeztével a fejedelem a katonaság üdvlövései közt átment a szállásul kijelölt Szabó Ferencz-féle palotába[2046] Antalffi János főesperes (a későbbi erdélyi püspök) latin egyházi szónoklatának meghallgatására; de utóbb a kápolnában is meghallgatta Mocsonoky Pál magyar szentbeszédét. A jezsuiták később hálásan ösmerték el, hogy a fejedelem a római katholikus egyháznak dicséretes, valódi és igaz fia volt, mert megakadályozta a máshitűek kívánságát, hogy ezt a kápolnájukat elvegyék, a rendet pedig – a magyarországiak módjára – Erdélyből kiűzzék.

A fejedelem azután kihallgatást adott Szabó Ferencz házában, hová a kápolnából gyalog ment át. Először a rendek üdvözölték szép szónoklattal s ő mindenkivel kezet szorított. Szépen üdvözölték őt a katholikus, majd sorban a református, evangélikus és unitárius papok, kikkel szintén kezet fogott. Nyilvános kihallgatáson fogadta Des Alleurs marquist is, a ki trónfoglalása alkalmával XIV. Lajos üdvözlő-levelét nyujtotta át; a magyarországi szövetséges rendek szintén külön követség útján kívántak neki szerencsét. Az egész napi ünneplésben a fejedelem kifáradt s estebédjét egymagában költötte el.[2047]


Rákóczi marosvásárhelyi szállásának rajza.[2048]


Udvari hadait másnap azonnal a Szebent ostromló hadak erősítésére küldte, hogy senkise vádolhassa afféléről, mintha katonai nyomás alatt akarná megtartani az országgyűlést.[2049] A rendek még aznap magában az országgyűlésben esküdtek meg, hogy hűségesek lesznek iránta,[2050] mire a fejedelem 7-ikén hét különböző palotában vendégelte meg az urakat s a piaczon a népet. «Álmélkodtak is rajta az erdélyi urak», a kik vederszámra ihatták a legfinomabb tokaji borokat; s a nép is annyit meríthetett a boroskádakból, hordókból, a mennyit csak akart.[2051]


A szebeni várkapu.[2052]


Április 8-ikán nyílt meg a várbeli református templomban a tulajdonképeni országgyűlés. «A kinek – szólt előterjesztéseiben a fejedelem[2053] – csak az elmult saeculumban is dicsőséges szabadságaiban frissen illatozó virágzását (ámbár a kies szellő lengedezésének színe alatt) az ausztriai szélvész háborúja szomorúan elhervasztotta vala: annak mindazáltal szép törvényes igazságában és rendben fundáltatott s kiterjedett gyökerét a nagy Istennek jó gondviselő kegyelme oly móddal takargatta, a honnan újólag azon drága szabadsági jusnak bimbója kinővén, mind kicsírázhasson, mind pedig idejében feljövő délszínnek alkalmatosságával, annak előddedi virágának teljességét, a mint reméljük, végre mindnyájan szemlélhessük». Teleki szerint[2054] az erre következő kemény javaslatok jobb s állandóbb időkre haladhattak volna. Három olyan urat is látott, a ki a fejedelem háta mögé tétette volna az ország törvényét, csak javukra váljék. Rákóczi beiktatásából önként következett, hogy a rendek örökre ellene mondtak II. Apafi Mihály és az Ausztriai Ház erdélyi fejedelemségének.[2055] De a többi törvényjavaslat is keménynek látszott, a mit az erdélyiek arra magyaráztak, hogy a Rákóczival jött magyar, főkép katholikus urak, otthonosan akarnak berendezkedni Erdélyben.[2056]


A marosvásárhelyi vártemplom.[2057]



II. Rákóczi Ferencz levele Pekri Lőrinczhez.[2058]


Rákóczi erdélyi fejedelmi előterjesztésének czímlapja.


A fejedelem mindjárt a megnyitáskor kormánytanácsosokat nevezett ki, hogy erdélyi ügyekben akkor is legyenek tanácsosai, mikor a rendek nincsenek együtt. Azonban Toroczkay István elnöklete alatt most csak nyolcz szenátort nevezett ki[2059] s négy helyet fönntartott a Szeben fölszabadítása után hűségére térni akaró urak számára.[2060] Az egyik tanácsost, Kemény Simont, személynöknek s a tizenkéttagú fejedelmi tábla elnökének nevezte ki.[2061] Ítélőmesterekké Bartha Andrást és Samarjay Pétert tette. Április 13-ikán többnyire katholikusokkal töltötte be az erdélyi s a részekbeli főispánságokat.[2062] A fejedelemség kincstárát 11-kén Barcsay Ábrahám tanácsosra, mint kincstartóra, de saját fejedelmi kamarai jószágainak és bányáinak és jövedelmeinek kezelését régi módon külön igazgatóra, Kismarjay Albertre bízta. Hogy jóakaratát megmutassa s a nép sorsán enyhítsen, odacsatolta (a XXIII. t.-cz.-ben) az iránta hűtelenektől lefoglalt javakat is.[2063] Különben maga mondta, hogy ezen a gyűlésen nem voltak különös czéljai s nem kívánt egyebet, mint eszközöket a háború folytatására.


Thoroczkai István névaláírása.[2064]

Két dolgot azonban semmiképen sem ért el. Április 14-ikén ugyanis a vallásszabadság elve nevében az erdélyi katholikus püspökség helyreállítását javasolta. Az erre támadt heves vitában a rendeket őmaga akarta meggyőzni a javaslat szükségességéről; rendre czáfolgatta okaikat s még Pekrit is elhallgattatta; de az evangélikus református és evangélikus rendek előterjesztése következtében a kérdést 17-ikén végre is levette napirendről. Teleki – saját vallomása szerint – megadta az árát a pápista püspök nem akczeptálásának, de azzal vígasztalódott, hogy az erdélyi református egyházkerület őt választotta meg gondnokának.[2065] Másik veresége végzetesebb volt, mert egészen tönkretette erdélyi hadait. Abban ugyan téved a fejedelem,[2066] mintha törvényben mondták volna ki, hogy t. i. a megegyezése nélkül katonáskodó jobbágyot minden földesúr visszakövetelheti; de bizonyos, hogy a vármegyék követei ilyen utasításokat hoztak magukkal.[2067] Például a belső-szolnokiak tiltakoztak az ellen, mintha a fejedelemnek édes nemzetünk és hazánk nagy javára czélzó fegyverét kevesíteni vagy fogyasztani ügyekeznének; de nagy fájdalommal látják, hogy a hadakba többnyire minden tekintetben alkalmatlan parasztemberek is beállanak, kiknek nincs jó fegyverök, lovuk. Csupán a földesurak szolgálata elől menekülnek oda, de jobbadán megvesztegetvén a hadi tiszteket, rövid katonáskodás után hazatérnek, otthon laknak, a falusiakat zaklatják, ingyen élősködnek, a fejedelem s az ország parancsaival nem törődnek. Atyjuk és más hozzátartozóik; még külön kenyéren élő atyjokfiai számára is az adó felének elengedését követelik s a törvényhez ragaszkodó bírákat halállal fenyegetik, verik, károsítják.

A törvénybe csak annyi jutott be (1707: XV. t.-cz.), hogy «felséges urunk, a militia intertentiója, ruházása és fegyverkezése iránt való felséged propositióját alázatosan értvén, mindenikről egész dispositiót töttünk, a naturálékat répartiáltuk.» A fejedelem úgy vélte, hogy bármily képtelen is ez a törvény, oly természetű háborúban, a milyet ők viseltek, teljesen föllázította volna a kedélyeket, ha visszaveti, mert azt hitték volna, hogy a jobbágyok fölfegyverzésével korlátlan uruk akar lenni. A magukat politikusoknak tartók azt rebesgették ugyan, hogy róla ilyesmit nem tesznek föl; de egy rosszakaratú fejedelem megtehetné. «Még a józanabbak sem látták be; hogy jelenleg olyan háborúról van szó; a mely által szabadságunkat akarjuk visszavíni; szabadságunkat, a melyet ők már is élvezni óhajtanak.» Igen rosszul esett a fejedelemnek, hogy mindazok után, a miket szabadságszeretetből tett, gyanakodtak reá. «De – úgymond – az a választott fejedelmek sorsa, hogy folyton gyanakodnak rájuk s ha tulajdon lelkiösmeretök meg nem nyugtatná őket, mindig szerencsétlenek volnának.» Már csak azért is beleegyezett abba a törvénybe, mert azt hitte, hogy Erdély birodalma Magyarország fölszabadulásától függ. Ha ez sikerűl, azt is megnyeri; de ha a császár fegyverei meghódítják Magyarországot; saját erejéből Erdélyben sem sokáig tarthatja magát; mert «ha a várost bevették, a fellegvár sem daczolhat sokáig.»[2068] Idejárúlt, hogy a székelyeket saját tisztjeik vetették szolgaságra, mert, a törvényekkel daczolva, minden katonai szolgálat alól kivonták, hogy földjeiket míveljék. Mostanától fogva pedig az erdélyi urak általában véve úgy bántak katonáskodó jobbágyaikkal, hogy a fejedelem szíve valóban megesett rajtok. Erdélyben többé nem is volt nagyobbszámú hada[2069] s voltaképen Erdélyben is a magyar szövetség erejére kellett támaszkodnia.

Április 16-ikán Pethes András püspök és Galambos Ferencz magyar szenátorok előbb a fejedelem és a tanács előtt, azután pedig magában az országgyűlésben javasolták, hogy a magyarországi szövetkezett rendekkel Huszton kötött szövetséget megerősítsék. A rendek a X. törvényczikkben nemcsak ezt tették, hanem gróf Mikes Mihályt, Kemény Simont, Lázár Ferenczet és Kolozsvári Mártont követeknek választották az ónodi országgyűlésre, hogy ott a huszti országgyűlésnek minden czikkelyét ne csak törvényczikkelyben ratifikáIják, hanem azt ünnepélyes okíratba foglalva, Erdélyország levéltárába is behozzák.[2070] A fejedelem hintón, két sereg karabélyossal, pompásan öltöztetett lovakkal és némely udvari szolgákkal maga is megjelent az országgyűlésen s helybenhagyta a javaslat törvénybeiktatását.[2071]


Teleki Mihály naplójának egy lapja a beiktatásból.[2072]

A mennyire lehetett, sürgette az ügyeket, hogy bevégezvén ezt az országgyűlést, az ónodinak megnyitására siethessen.[2073] Így azután a rendek testületileg jelenvén meg előtte, «Isten kegyelméből» csütörtökön, április 21-ikén mind a huszonhat törvényczikkelyt szentesíthette.[2074] A trónon föltett süveggel ülve írta alá az articulusokat. «Hej, articulus, bár más időre maradtál volna! – sóhajtott Teleki Mihály.[2075] – Azelőtt fennállva és süvegemelítve tettek választ az országnak, akczeptálván az szerint is az articulusokat. Itt is mondhatta volna az érsek:[2076]

A királynak olyak adnak tanácsot,
Kik nem ették az alföldi kalácsot.»

XIX.
HAZATÉRÉS MAGYARORSZÁGBA.
(1707.)



A FEJEDELEM április 21-ikén délután hagyta oda Marosvásárhelyt. Útközben megszemlélt egy 3000 főnyi székely gyalogságot, a melynek nagyobb része csak botokkal volt fölfegyverezve. Hogy a székelyeket kissé föllelkesítse, az ifjú Cserey Jánost megbízta, gyüjtsön össze egy ezredre való székely kopjást. Cserey megfelelt a várakozásnak s a székely kopjások utóbb, az udvari hadakhoz csatolva, kitűnő szolgálatokat tettek.[2077] Az éjszakát a fejedelem a kiesen fekvő radnóti várkastélyban töltötte, a melyet dédapja, I. György idejében Serena Ágoston velenczei építőmester emelt.[2078] Másnap; nagypénteken, ott végezte ájtatosságait. «Ezen szent napokban – szólt[2079] – nem hiában olvastaték a passióban: convenerunt principes sacerdotum et seniores populi in unum», mert itt értesűlt az ágostai hitvallásúak revőczei gyűléséről, mely különösen az egyházi fegyelem helyreállításával, de, a fejedelem gyanítása szerint, politikai kérdésekkel is foglalkozott. Templomozás után megszemlélte a radnóti malmokat s éjszakára átment a tordaaranyosi Egerbegyre. Nagyszombat napján (április 23.) innen vonúlt be Kolozsvárra, hol a húsvéti ünnepeket töltötte.[2080] Innen üdvözölté féléségét, a ki akkor Berlinben tartózkodott, hogy megtudakolja, a porosz király elfogadná-e a magyar koronát fia számára, a kinek azonban előbb át kellene térnie a katholikus vallásra.[2081] Innen köszöntötté Bercsényit is abból az alkalomból, hogy a marosvásárhelyi országgyűlés a IX. törvényczikkben visszafogadta erdélyi hazafinak s megengedte; hogy a fejedelemnek az ónodi országgyűlésre küldendő erdélyi követség előtt tegye le a hűségesküt.[2082] Ünnep másodnapján, 25-ikén[2083] Kolozsvárt nagy ünnepségek közt avatta föl a Nemesi Társaságot, vagyis a száz[2084] nemes úrfiból álló századot, melynek ezredese ő maga lett. Kemény Simon, a fejedelem unokája, mint alezredes vezette szállása elé a délczeg lovasokat, a kik azután gyalog járúltak eléje az elfogadó teremben. Alapszabályaik felolvastatván, megeskette őket, hogy háborúban egymást sohasem hagyják el és nemességökhöz illetlen dolgokat egyáltalán nem követnek el.[2085] Ezt a nemesi társaságot a fejedelem azért állította fel, hogy «az ausztriai kegyetlen birodalom által eltaposott régi dicsőséges magyar nemzetnek és sok úri és nemesi mellőzött családoknak hajdani boldog állapotát helyreállítsa s a mostani igaz nemes vérből származott ifjak szerencséjét előmozdítsa». Azt akarta, hogy «a jóságos cselekedetekben gyakorolván magukat és minden feslett erkölcsöt számkivetésbe küldvén, szüntelenül szeme előtt forogjanak s mint valami fiatal fák, a miket országunkba ültetett, jó és tökéletes felnövekedésök következtében hasznos gyümölcsöt teremjenek édes hazánk szolgálatára … Igaz nemes vérhez nem illő cselekedetekkel meg ne mocskolják magukat, hanem tökéletesítsék magukat az ország hasznára, leginkább pedig a hadi dolgokban, melynek gyakorlását, az ifjúságnak ezt a drága kincsét, az ellenség a nemes vértől elvette. Legyenek rajta, hogy más hadi tisztek helyébe érdemesen léphessenek.»[2086] Az eskü letétele után az ifjak térdre borúltak; a fejedelem egyenkint fölemelte és megcsókolta őket: mint társhíveit.[2087] Magának és a hazának jó szolgákat akart nevelni belőlük.[2088] Mint később Mária Terézia, a testőrző nemes ifjakat ő is a külföldi finomabb műveltség megszerzésére biztatta s azt akarta; hogy udvarában a franczia társalgáshoz szokjanak. Bercsényinek nem kellett neheztelnie, hogy «rossz fia» mostan már tudni fogja: comment c’est repas?[2089] Mert a rossz fiúból később Francziaország tábornagya lett, az egyetlen idegen, a ki a franczia hadseregben annyira vitte.[2090] Az önálló magyar hadsereg vezéreinek idővel ebből a társaságból kellett volna kikerűlnie. «Azt az ifjúságot – írta utóbb a fejedelem[2091] – formális és reguláris hadakozásra kívánván tanítani: kevesenként kommandirozni csak azért is nem szokta, hogy az ellenkezéstől és volatilis (gyors, heves) Rajta Miska hadakozástól elszoktassa őket.»[2092] De nemcsak katonai, hanem keresztényi erényeket is követelt tőlük; és «mivel minden jóságos cselekedet kútfeje az isteni félelem», mindennap elmondatta velök azt az imádságot, a mit ő maga írt számukra s azután misére küldte őket.[2093] A «gavallérok» társaságát a Szentháromság oltalmába ajánlotta[2094] s idővel ebből akarta kifejleszteni az «Isteni Gondviselés» czímü vitézi rendet.[2095] Saját nyilatkozata szerint ez az intézmény nemes versenyre ösztönözte az egész magyar- és erdélyországi nemességet s egykoron bizonyára megfelelt volna várakozásainak: «Ha Istennek, kinek neve minden tetteiben dícsértessék, nem tetszett volna máskép rendelkezni.»[2096]


A radnóti várkastély.[2097]



Gróf Bercsényi László, Franciaország maréchallja.[2098]


A fejedelem Kolozsvárt más állami ügyekkel is foglalkozott s a főbbekkel tanácskozást tartott. «Keserves a lelkemnek, mondta volna ez alkalommal – hogy az eleim erdélyi fejedelmek voltak s én semmi örökös jószágaikat nem bírom.» Gróf Mikes Mihály megjegyezte, hogy kicsiny munkával juthatna hozzá: csak egy előterjesztésébe kerűlne. Az ország azonnal visszaadná.[2099] A fejedelem azonban ezt az előterjesztést sohasem tette meg; pedig élt az adományozás jogával, mert a számkivetett Bánffy György kolozsvári házát Mikes Mihálynak, Apor István kolozsvári házait pedig Vay Ádámnak adományozta.[2100]

«Eleve jól tudván, hogy minden dolgoknak a rend légyen a lelke», április 27-ikén nyomtatott nyilt parancsban tette közzé az imént lefolyt országgyűlésnek a katonaságra vonatkozó határozatait addig is, míg a teljes hadiszabályzatokat kinyomathatná.[2101] Ugyanaznap intézkedett a szász mesteremberek összeírásáról[2102] s gondoskodott Kun István kárának megtérítéséről.[2103] Még aznap[2104] odahagyta Kolozsvárt, melynek tanácsa a hóstátban (külvárosban) búcsuzott el tőle. Mit érezhetett, mikor áthaladt a fenesi csatatéren, hol nagyapja a fejedelemséget elvesztette. Gyalún, Vistán, Magyarsárdon és a szentkirályi hágón át ment 28-ikán Szentmarjára[2105] s onnan 29-ikén a Szilágyságba. Zsibó mellett alaposabban szemügyre vette multkor elvesztett csatája helyét. A mint mondja,[2106] csak akkor látta, mennyit tehetett volna Károlyi s mennyi mulasztást követett el azon a szerencsétlen napon. Különben április 30-ikán személyesen udvarolt neki Károlyi Szilágysomlyón,[2107] a hol május elsején megpihentek. Május 2-ikán a fejedelem Margitta felé folytatta útját «éhhel haldokló és bágyadt marháival»;[2108] 3-ikán átment Székelyhídra Károlyi Sándorral együtt, ki a várról tervrajzot készített.[2109] Hogy Ónodhoz hamarabb érkezhessen; útját egy állomással megrövidítette. Már 4-ikén Debreczenbe érkezett s kissé megvigasztalta a ráczok érkezésének hírére újból megfutni akarókat. Hiszen belátta; hogy Debreczen megmaradásának nincsen jobb módja a futásnál; ugyanis ha az ellenség a lakosokat otthon találja s a templom körül magát besánczolja, megfizetik otthonmaradásuk árát, mert a kuruczok nem szenvedhetik ott az ellenséget s porráteszik városukat; ha azonban a császáriak nem találják otthon a népet; feléjök sem néznek.[2110] A fejedelem maga hozta hírül, hogy a marosvásárhelyi országgyűlés április 21-ikén a XXIV. törvényczikkben a hű és hazafias Debreczent a maga részéről is fölvette a szabad királyi városok sorába. Másnap, május 6-ikán, éppen a kálvinista Rómából küldte követségbe Brenner Domokos szepesi prépostot Rómába,[2111] talán hogy megnyugtassa XI. Kelement. A pápa ugyanis Keresztély Ágost esztergomi érsekhez április 2-ikán intézett levelében[2112] megrótta az «új dolgok indítóit», a kik nemcsak törvényes királyuk ellen keltek föl, hanem az egyház kegyúri és egyéb jogait is érinteni és bitorolni merészlik. A fejedelem május 6-ikán vett örökre búcsut a puszták városától, a mely azontúl is híve maradt, csak egyszer gondolt semlegességre. «Ha abban bízik a bírájuk, Dobozy, – szólt akkor a fejedelem[2113] – hogy nem megyek tovább haragommal a praedestinatiónál, én is azt mondom; de ha az Isten is azt méltóztatott praedestinálni, a mit én gondolok: csak eszköze leszek szent akaratának, – úgy is beérik vele!» A város azonban megint inkább elszaladt a császáriak elől vagy a hó hátán épített új várost, de a fejedelem mindvégig, változó sorsban is tapasztalta a hazájához való igaz hajlandóságát.[2114]


Apor István névaláírása.[2115]



Kun István névaláírása.[2116]


Május 6-ikán este a fejedelem Böszörménybe ment a hajdúk közé.[2117] Egy időben nagyon elégedetlen volt velök, mert be nem váló személyeket állítottak maguk helyett, némelyek pedig éppenséggel otthon maradtak. «Nem ezt kívánja a haza szolgálatja s kivált mostani szüksége», korholta őket akkoron.[2118] Egyébként is tapasztalta a talpasoknak csúfolt[2119] hajdúk «sokszori gyengeségét»[2120] és «a haza szolgálata érdekében» csak imént[2121] intézkedett, hogy a hajdúvárosok engedelmeskedjenek Biharvármegyének. Úgy gondolkozott,[2122] hogy ha a hajdúvárosok első alapítóinak szándékát mindenkor híven követték volna és lakóikat czélszerű katonai fegyelem alá vetik, elejét vehették volna annak a rossznak, hogy csalják az országot és a nemességet, a mennyiben egyik helyről a másikra vándorolnak, hogy földjeik után ne kelljen adózniok az uraknak. Ő maga csak nem régen[2123] tette Gönczöt hajdúvárossá, de meghagyta Abaúj-vármegye hatósága alatt és a közterhek alól nem mentette föl. A tíz hajdúváros katonasága szervezését már a háború kezdetén főkapitányukra, Buday István tábornokra bízta[2124] s a hadjárat vége felé megható nyilatkozatokat tett hűségökről, kitartásukról. «A hajdú nyomorék, – szólt[2125] – mert egész télen az utczákon vájt lyukakban, szalma s fa nélkül lakott. Az avart szaggatják s azt égetik. A tisztek töltöznek a kvártélypénzzel, hajdúnak, katonának semmit sem adnak.» Saját vallomása szerint[2126] örökös hajdúvárosaiból álló ezrede végül annyira megfogyatkozott, hogy némely zászlója alatt csak 10-15 szolgált. De eleik által kiadott s általa is megerősített kiváltságaikra hivatkozva, őket az ezred kiegészítésére szólította fel. Azt akarta, hogy a hajdúvárosok személyesen táborozzanak és a haza szolgálatában fegyverekkel foglalatoskodjanak.[2127] De kijelentette, hogy a szabad hajdúkat valamely őrségben vagy ezredben lekötni nem lehet: «más lévén az ő hivataljok».[2128]


Keresztély Ágost szász herczeg, esztergomi érsek.[2129]



Göncz.[2130]


A hajdúvárosok lelkesedéssel fogadták a fejedelmet, ki egynapi pihenés után, május 8-ikán érkezett kedves kastélyába, Szerencsre.[2131] Odajött hozzá 14-ikén Károlyi Sándor, 20-ikán pedig Bercsényi.[2132] 16-ikán már az ónodi országgyűlésen kellett volna lenniök, de mivel az árvizek miatt a vármegyei urak csak lassan gyülekeztek, tanácskozásokkal és vadászatokkal töltötték az időt. Május 23-ikán mind a hárman átmentek Ónodra,[2133] vagy inkább a körömi mezőre, a hová az árvizek miatt az országgyűlés táborát áttette. Ide nagy és fényes kíséretével május 24-ikén, kedden délután öt órakor vonúlt be.[2134] Elül, vörös lobogók alatt, két székely sereg s a karabélyos ezred; utána a fejedelem aranyos szerszámú vezetékjei Giczey Zsigmond főlovászmester felügyelete alatt. Majd Ottlyk György udvarmester, Vay Ádám udvari kapitány, a szenátorok s Bercsényi és Károlyi vezérek. A fejedelem pompás török pej-paripán, királyszínű bársony köntösben, a nemes ifjaktól körülvéve jött. Nyomában az úri és a főrendek, vármegyei urak, kornyéta alatt a párduczos udvari nép s a mezei hadak következtek. A fejedelem leszállt a sátor előtt, a melyet székely karabélyosok és franczia gránátosok vettek körül. Odabenn elbúcsúzott a tábornokoktól, szenátoroktól, főuraktól és pihenőre tért.[2135]


Záróvignette.[2136]





Jegyzetek




HátraKezdőlap