Széchy Károly: GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS, 1620-1664, ELSŐ KÖTET

A Zrínyi-család eredete. Forstall genealogiája. A család eredetét a római Sulpiciusokkal, s így Galba császárral hozza kapcsolatba. RÁTTKAY állítása: a Zrínyiek eredetileg ostroviczai Subichok és a grófi czímet csak Zrín várával nyerik. Ez állítás valótlan volta. Családi hagyomány, mely a családot a régi gót s horvát királyok és a régi bosnyák bánoktól vezeti le. Ezen hagyomány kifejlődése. Történeti bizonyság. A Brebiri grófok. Adománya Brebiri zsupánságra II. Endre és IV. Bélától. Az első Brebiriek. Pál és Mladen emelkedése. Pál Róbert Károly pártján. Elvesztik Ostroviczát. Lajos adománya Zrín várára. A család fölveszi a Zrínyi nevet. Zrín vára fekvése s szerepe. A család kiválóbb tagjai. Miklós, a szigetvári hős. Fia, György és utódai.

A ZRÍNYIEK eredete az idő ködében vesz el. A mi ott földeríteni, sőt ragyogásba vonni törekszik, csak a képzelet játéka a verdeső vágyak, hitegető hízelgések, hímező hagyományok, tudákos találgatások és hívságos szóhüvelyezések csillogó szereivel. Különösen leleményes Forstall, a költő papja és titkára, a ki egyenest az ő vezetése és felügyelete alatt merűl a család levéltárának tanúlmányába és történetének megírásába;^[4] s a hol az adatok biztos erejére nem támaszkodhatik, szivesen folyamodik az álmokhoz mentő segedelemért. Művelt és eszes ember, a vallástudományok doktora és professzora, a szent Ágoston-rend tartományi főnöke Ausztriában: de ír létére is annyira csüng Zrínyi Miklóson s érte az egész családon, hogy dicsőbbet a keresztyénség világrészeiben sehol sem talál, hasonlatost is keveset;^[5] ennélfogva a méltó ősök keresésében s a méltó levezetés szövésében ki nem fárad. A régibb irodalomnak a maga koráig valamennyi kétes gyanítása és töredékes vonatkozása ismeretes előtte, s az ő nagyzó és színező tolla alatt még csodásabban hangzik. Történeti töredékeiben, melyek csomó számra vannak, a családot előbb Galbával, a római császárral hozza rokonságba, azzal az ismert szófejtéssel, hogy ősi neve a Subich nem egyéb, mint a Sulpiciusok nevének megrövidülése, mert annyi század folyamában, annyi különböző nyelvjárásban a Sulpiciana szó a «gens Sulpiciana» kifejezésben megkopott és belőle Supiciana, majd Subiciana lett. Minden bizonynyal kitűnő és fényes rokonság, hiszen a Sulpiciusok nemzetsége a régi Ráma legjelesebb nemzetségei közé tartozott, s maga Servius Sulpicius Galba, császár korában is, büszkén hivalkodott származásával, s palotája fogadótermében fölvésette a családfát, ősei sorát, mely női ágon Pasiphaëig, a Helios és Perseis leányáig, férfiágon Jupiterig, az istenek és emberek atyjáig terjedett.^[6] Hej pedig, megmondotta Juvenalis, hogy csak addig volt tisztaság a földön, a míg Jupiter álla meg nem pelyhesedett!^[7] Forstall aztán újabb összeköttetéseket keres és állapít meg: a családot táblázatos kimutatással, ízről-ízre való kivetkezéssel, atyafiságba vonja a török szultánokkal, görög császárokkal, s Epirus fejedelmével, a vitéz Skander béggel.^[8] Ily módon a hatalomnak, fénynek és dicsőségnek sugarai mindenfelől reáesnek, hogy a saját tündöklése annál erősebb legyen; s ily módon a szultánok és Zrínyiek küzdelmének érdekessége fokozódik, a mennyiben bennök nemcsak a terjeszkedő hódításnak és honszerető önfeláldozásnak, nemcsak az ellenkező vallásos rajongásnak, de a vérmeghasonlásnak és vérgyűlölségnek sötét tüze is lobog.

A család történetébe azonban ezek a czifra föltevések, ezek a merész álmodozások nem kerülnek bele, a mi valószinűleg a költő józanító befolyása. Mert az ír barát, ha egyszer megírta, magától alig hagyja vala el azokat, hiszen a saját szemében igazolhatta a példa, hogy a Hunyadyakat, Frangepánokat, Karlovicsokat és Blagayakat is a rómaiakhoz fűzik: mellőzésüket annak lehet tulajdonítanunk, a ki kutatásait vezette és eredményeit felügyelte. Zrínyi Miklós nem szorúlt sem a mondva-csinált táblázatok tanúságára, sem a Sulpiciusok nevének hasonlóságára, sőt valószínűleg a Subich-féle származást sem ismerte el. A család története legalább, a Forstall korábbi fejtegetésének ellenére, hevesen és hosszasan vitatkozik Ráttkay Györgygyel azon kettős állítása miatt, hogy a Zrínyiek eredetileg ostroviczai Subichok és a grófi czímet csak új birtokukkal, Zrin várával nyerik.^[10] Hisz már III. Endre király oklevele 1293-ban, mely Pál bánnak és testvéreinek a tengeri bánságot olykép adományozza, hogy örököseik között firól-fira szálljon, grófoknak említi őket; sőt általában lehetetlen megállapítani, hogy a grófi czímet mióta viselik, mivel született és nem csinált grófok, kiket czimök a vérök jogánál fogva illet meg, mint a királyok és fejedelmek fiait: Horvátország bizony soha alacsonyabb sorsban nem látta őket. Különben a Subichok maguk is grófok voltak, a mi nyilván kitetszik a tinnini káptalan ama két okleveléből, melylyel a Zrínyi grófokat Brebiri Jakab grófnak, Horvát- és Dalmátország albánjának, a Pál gróf fiának a Subich-nemzetségből birtokaiba bevezeti és behelyezi;^[11] mert Jakab gróf magtalanúl halt el s birtokai a horvát szokásjog szerint és a végrendelkezés erejével reájok, mint a legközelebbi ágon való osztozkodó testvérekre háramlanak. Ámde ez a két levél, érvelése szerint, még korántsem dönti el, hogy a Zrínyiek és Subichok apai vagy férfiágbeli rokonok voltak. Hiszen ugyanaz a hang szólal meg Frangepán István ama leveleiben, melyek szerint Busán megye a Zrínyiekre, mint a Frangepánok igazi örököseire száll, pedig nem voltak apáról való rokonok. A vérrokonság ugyanis magában foglalja mind a férfi, mind a női ágat, s vagy az egyik vagy a másik módon lehetnek vérrokonok és a magyar jog értelmében osztozkodó testvérek. Subichok még éltek eme javak átvétele után ötven évvel is. Brebiri Subich György és brebiri Obradivich Mihály, hasonlókép a Subich-nemzetségből Zrínyi Miklósnak, a Karlovics János sógorának szolgái voltak.^[12] A miből arra lehet következtetni, hogy Subich Jakab a Zrínyieknek valószínűleg valami régi jószágot szolgáltatott át, mely a család jogának sérelme nélkül női ágon reájok szállítható és szállítandó volt; épen mint a Frangepán István esetében. Mert valószínűtlen, hogy annyi történetben, a csáktornyai és traui levéltár annyi okmányában, melyek Pál bánról, fiairól és unokáiról fenmaradtak, sem a régi, sem az új időkből ennek a névnek semmi nyoma ne legyen, ha a családot valaha így hívták volna. Csupán egyetlen levél, a szent Ferencz-rend főnökének levele 1517-ből mondja Zrínyi Miklóst Subichnak, illetőleg hibásan Slubythnak, a szóbeszéd vagy valamely népi hagyomány nyomán. S még valószínűtlenebb, hogy Zrínyi Györgynek, a Pál bán fiának és Mladin testvérének jobbágya vagy szolgája Subich lehessen, ha e hatalmas fejedelmek csakugyan ebből a nemzetségből származtak volna; hogy ugyanabban az időben ez a nemzetség annyira elszaporodjék és állapotára annyira megoszoljék.^[13]

A család története azért ezt a származást elveti, s az ősöket ennek ellenében a régi gót és horvát királyok és a régi bosnyák bánok véréből vezeti le. E szerint valami négyszáz évvel Krisztus után élt az alapító, a nagy Névtelen, Sueulados gót királynak az apja, kiben betelt a mondás, hogy a nemestől csak nemes eredhet. Vére Jáphet idejéből tisztán öröklődött reája és tisztán szállt tovább utódaira. Közűlök, annyi fényes és vitéz fejedelem sorából, különösen emlékezetes Ostrovius, a ki Ostrovicza várát építtette, s ezzel maradékainak hosszú századokig nevet és székhelyet adott. Tőle származnak a régi horvát királyok, kik közűl Suetmirnak két fia volt: Budimir, a kit szent Cyrill a keresztyén hitre térített, Honorius biboros, IV. János pápa követe királylyá kent és koronázott, Horvátországban uralkodott; testvére pedig, kinek neve ismeretlen, Boszniába ment és bánságot alapított, melyet örökösei száz esztendeig birtak. Mikor Tiescimir, gyönge gyermek, volt a király, a nyolczadik bosnyák bán és más országok fejedelmei megtagadták a hűbéri adót, de később meglakoltak érte. A nyolczadik bosnyák bán fia, Tvartkó visszanyerte a báni méltóságot, melyben követték utódai. Fia, Barich, jeles vitéz, a ki Ragusa ellen háborút viselt; unokája Kulin, békés alkotó, kinek harminczhat éves kormánya alatt Bosnyákország annyira felvirúlt, hogy virágzása példabeszédben élt, s a mikor a kései ivadékok a jobb időket emlegették, rendesen a Kulin korát idézgették. Halála után a magyar király segélyével Kotroman foglalta el a báni széket s a Kulin fia, Mladin, ostroviczai gróf az elnyomás elől Horvátországba szakadt, a hol javai voltak és a hol családja csakhamar magasra emelkedett.^[15] Két fia közűl az egyik Ratchó, a másik György; a csáktornyai levéltár ennek az utódairól teljesen hallgat, annak a maradékairól annál többet beszél, mert Pál, az örökös tengeri bán és testvérei mély nyomokat vertek emberöltőjük történetében.^[16]

Forstall a különböző házbeli régi gót és horvát királyokat közös törzsön egyesíti, melynek kiágazásaként veszi a régi bosnyák bánokat. Beismeri ugyan, hogy levezetésében szakadékok vannak,^[17] de vigasztalódik azzal, hogy minden családfában, mely négy-ötszáz esztendőre nyúlik, hézagok fordulnak elő; tudja ugyan, hogy az Ostroviczaiak közűl, mint bosnyák bánnak, egynek sem maradt fenn emlékezete,^[18] de megnyugszik abban, hogy nálok is, mint hajdan az egyiptomi királyoknál, a Fáraóknál és Ptolomeusoknál az a szokás divatozott, hogy családi vagy hivatali nevök helyett valami jellemző melléknévvel éltek. Már maga az is fontos bizonyság, hogy szlávok voltak, mert a slava dicsőséget jelent, a slavi annyi, mint dicsőségesek; még inkább, hogy a czímerök két kiterjesztett sasszárny, mert a vár, mely a Zrínyiek pajzsának jobb mezejében látszik, I. Ferdinánd 1554-ik évi parancsából a kihalt Ernst vagy Hampó-család csáktornyai birtokosságának és nemesi emlékének megörökítésére szolgál.^[19] A szárny a dicsőség kifejezője, mert a dicsőség híre gyors szárnyon repűl; azért mondja a vers a Zrínyiek kiterjesztett szárnyáról:

A mi ebben a fejtegetésben érdekes és jellemző, nem a Subich-eredet elvitatása, hisz ez ép oly jóhiszemű, mint a mily jogos lehet; nem a nagyzó leszármaztatás, hisz az ilyennel abban az időben a régi jeles családok udvari papjai és hízelgő magasztalói bővelkednek; nem a mosolyra indító könnyűség, melylyel az ír barát annyi változatos századon és uralkodó házon keresztül imbolyog; s nem a jámbor megokolás, melylyel a támadható ellenvetést eleve leszerelni törekszik: hanem inkább az a töredékes alap, melyen a czéljára alkalmas írók, különösen Orbinus segélyével épít, és az a világos jelenség, mely egyes adalékaiból és egyes részletezéseiből kitetszik, hogy mindez a Zrínyiek családi hagyományainak színező és kiegészítő feldolgozása csak; mert Forstall, a mint Csáktornyától megválik és Velenczében tartózkodik, újra visszatér a Sulpicius-Subich-eredet hitére, melyet már most Luciussal és Tamás spalatói esperessel támogat.^[22] Forstall leleménye ugyan a család történetében igen gazdag: de nem egészen lelemény. Mesés elbeszélésének némely mozzanata a Zrínyiek hitében vagy épen tudatában gyökerezik. Így Ostrovius emléke, valószínűleg az Ostrovicza nevének esetleges találkozásából kelve és fejlődve, még a XVII. században is kisért nálok, mert Miklóst és Pétert érdekli, a miről a bécsi dán követ 1664-ben tudósítja őket, hogy Dániában Ostroviusok még az idő szerint is élnek.^[23] Így a régi bosnyák bánok és horvát királyok vérrokonságáról tanúskodik, hihetőleg valami udvari pap nagylelkűségéből, a csáktornyai képtár egyik fölötte régi írása, melyet az idő mostohasága annyira megrongált és megkoptatott, hogy sok helyen, a mint Forstall vallja, már az ő idejében olvashatatlanná vált. Ez írás szerint Pál bán, ki fia Ratchónak, ki fia Mladinnak, ki fia Kulennek, ki fia Barichnak, ki fia Tvartkónak, a bosnyák bánok és horvát királyok véréből származott.^[24] S a Pál fiáról, Mladinról, Tomcus és Ráttkay akképen vélekedik, hogy kincseinél és nagy őseinél fogva, mert nemcsak apja, de nagyapja és szépapja is a bosnyák bánoktól eredt, fenhéjjázó volt.^[25]

A családi hagyományok, a régi szakadékos írás magvából, a korabeli történettudósok kedvező ápolásával, nemzedékről-nemzedékre szálltak; s minél tovább jutottak, annál többre emlékeztek, nem az újabb időből, hanem a régi századok ködébül. A Pál és Mladin bosnyák bánsága, miről beszédes oklevelek maradtak, a régi bosnyák bánoknak, mint vér szerint való elődöknek elhitetésére és igazolására vált.

Történeti bizonyossággal csupán annyi állítható, hogy a Zrínyiek ősei Brebirben székeltek, mely Konstantin császár szerint az ősi zsupánságok egyike volt, az Adriai tenger közelében, a Kerka és Zermagna vizei közt. A mikor feltűnnek, már grófoknak czimezi őket az írás; valószínűleg azért, mert ősi időtől fogva a zsupánság fejei voltak. S a latin nyelv a horvát zsupánságot, épen mint a magyar vármegyét comitatus-nak, az örökletes zsupánokat, épen mint a kinevezett ispánokat comeseknek mondotta: így lehettek a brebiri zsupánok – Brebiri grófok. Legalább ezzel a megfejtéssel teljesen kiegyeztethető és megérthető a család amaz okoskodása, hogy elei nem csinált, hanem született grófok voltak.^[26] Ily módon Budec, Cservenik, Strezinja a XI. század végén, Bogdán és Mirosláv száz esztendő mulva, kiket az oklevelek ebből az időből emlegetnek,^[27] talán az ő törzsükből hajtottak. Csak nevök ismeretes, életüket és uralmukat a mult homálya borítja. A Brebiri grófok nagyobb jelentőséget a XIII. század elején érnek el, a mikor az erkölcsi ernyedésnek és anyagi romlásnak, garázdálkodó pártütésnek és eretnekeskedő szakadásnak ebben a sivár korában Domáld, Csetina ura, föllázad és Boyzen, Spalató grófja, a patarénokat pártolja: egyszerre a királyi tekintély és igaz hit oltalmára kelnek, s ép annyi vitézséggel, mint eszélylyel egymás után diadalmaskodnak fölöttük. A Brebiri grófok, Gergely és István, már ezzel a két első vállalatukkal a lovagi hűség és vallásos engedelmesség hőseiként jelennek meg, két oly magasztos erénynyel, mely vérökkel maradékaikra szállva, később annyi vitézi viadalban és dicső diadalban, nem egyszer fényes önfeláldozásban nyilatkozik. II. Endre hűségök és hősiségök megjutalmazásául nekik és firokonaiknak adományozza azt a földet, mely a Kerka folyótól le a tengerig és el Záráig terjed;^[28] nem említi ugyan őket családi nevök szerint, még nem is szól, csak a Domald legyőzéséről; de fiának, Bélának okleveléből kiviláglik, hogy Brebiriek voltak, hogy Boyzent is ők verték le, hogy brebiri adományukat először nem Endrétől nyerik vala. Mert a király egyenesen kiemeli, hogy azt a zsupánságot minden javadalmaival és tartozékaival elődeitől kapták, s annak birtokában felséges emlékezetű atyja megerősítette őket.^[29] A zsupánságok határai azonban örökösen ingadoztak, majd a hatalmas királyok, majd a hatalmaskodó szomszédok ereje következtében; a mint a zsupánok fölemelkedtek vagy elgyöngültek, földük a szerint növekedett vagy fogyott. Így eshetett, hogy Brebir urai ősi örökükre mindjárt a magyar királyság hódításakor adomány-levelet kértek, hogy ismételve biztosították: de már az első megújító levél mint grófokról és a második mint Brebir régi birtokosairól beszél. S csakugyan a Kerka és Zermagna közén, hol a hegység kopár sziklái termékeny halmokká simulnak és szelídülnek, feküdt Brebar és a Kerka jobb partjától alig pár mérföldnyire Ostrovicza, a családuk ősi két fészke. A Domald-féle terület ennélfogva csak zsupánságuk kiegészítése volt.

Béla király levele felsorolja az első Brebirieket, kik az apja és az ő idejében a királyi felség védelmére mindég készen álltak, annyi lázadó ellen, számos tengeri és szárazföldi csatában kitűntek; különösen akkor, mikor ő a tatárok üldözése elől a tenger mellékére menekűlt, érte mindenüket feláldozták, életöket sokszor koczkáztatták; ezek a jeles hívei Stepko és Jákó, az István gróf fiai, Gergely és Dániel, a Bribinye gróf fiai, meg Obrád és unokái, a Budisláv gróf fiai. A mint látszik, a család már ez idő szerint több ágra szakadt, pedig Tamás, az egykorú spalatói esperes Boyzen-ről is azt állítja, hogy ugyanabból a törzsből származott;^[30] de nem találjuk meg a felsoroltak között Mladint, ^[31] az ostroviczai grófot, kit Forstall a Brebiriek közvetlen ősének nevez, noha a csáktornyai levéltár hiteles bizonysága szerint, a XIII. század első felében élt; nem találjuk köztük ennek fiát, Ratchót, ki a század elején született és Györgyöt, kiről megemlékszik IV. Bélának az a levele, melylyel Kostajnicza iránt igényt támaszt.^[32] A királyi okirat és családi történet ez összeütközése símítható volna azzal, hogy Béla nem számlálja fel az összes Brebirieket, így nem zárja ki határozottan, hogy Mladin és György létezhettek; nevök mellettök beszél, mert a családban használatos. Ám az ilyen föltevés keveset segít, mert Ratchó valóban élt s csakugyan a Pál bán apja volt, a mint Forstall állítja és Luccari bizonyítja.^[33] Du Fresne szerint mások Stepcónak nevezik; vagyis nem más, mint a Béla király Stepcója.^[34] Már most vagy azt kell hinnünk, hogy mint itt, a Mladin és István, a György és Jákó alatt is ugyanaz a személy lappang, a mint Schwandtner a Marullus Márk történeti töredékeihez mellékelt táblázaton a Stepco testvéreként Györgyöt nevezi meg;^[35] pedig a Forstall származtatásáról sejtelme sincs; vagy azt kell elfogadnunk, hogy az ír barát e régi hivatkozásában tévedett, a mit annyival szívesebben megbocsáthatunk neki, mert Ratchótól fogva teljes biztossággal számol be, nem egy helyen az ismeretes családfa megigazításával és kiegészítésével. Így kétségtelenül tisztázhatjuk belőle, hogy sem a gyermekrabló Joákim, sem az igaztalankodó Miklós bánok nem tartoztak a Brebiriek közé; s nem ezek terhére háramlik, ha a dicsőség világításában nem mutatkoznak.^[36] A mikor Forstall V. István 1272-beli levelére hivatkozik és záradékából a négy élő bánt megnevezi, Joákimot nem követeli a család számára, pedig épen ennek hatalma és fénye fölemelkedéséről beszél; s a mikor a Ratchó maradékairól megemlékszik, határozottan kijelenti, hogy három fia volt: Pál, György és Mladin;^[37] s az okmányok beszéde Lucius, Du Fresne, Wagner, Salamon Ferencz és Nagy Iván ellenére ő mellette tanúskodik.^[38]

A Brebiriek első föllépésük óta homlokukon viselik kettős jegyüket: a lovagi hűséget a király iránt és a vallásos ragaszkodást az egyház iránt. A század verdeső viharaiban, a mikor az egész társadalom betegen vívódik, a világi uralmat féktelenkedve támadja, az egyházi fegyelmet meghasonolva elhagyja, s a világi szenvedély a lázadók sorába, a vallásos rajongás az önostorozók táborába ragadja az elégedetleneket, tengeri végvidékükön a rendnek, nyugalomnak, királyi tekintélynek, és pápai hitnek támaszai és biztosítékai. Hazafiságuk és hűségük, tehetségök és törekvésök a hatalom és erő magasára viszi őket: uralkodnak Almissa és Clissa, Scardona, Sebenico és Spalato, Trau és Zára fölött, mint a város grófjai. A mellett Ratcho vagy Stepco már dalmácziai bán; Pál a hármas királyság bánja, ki magának és családjának az örökös tengeri bánságot is megszerzi;^[40] Boszniát hatalmába keríti, s már 1285-ben Bosznia urának írja magát.^[41] Rohamos emelkedésével terjed tekintélye és fénye: házassága révén sógorságba jut az Árpádokkal és Anjoukkal,^[42] II. Károly siciliai király süvének hivja.^[43] S Mladin, a legöregebb fia, a második bosnyák bán, már az egész Bosznia ura, Dalmáczia fejedelme s a horvátok bánja, azonfölűl Zára, Ostrovicza és Clissa grófja, ki Pál testvérével együtt a velenczei örökös patriciusságot is megkapja.^[44] S a Brebiriek ezzel a hatalommal és erővel történeti hivatást teljesítettek: a magyar birodalomnak délnyugoti határ-részeit védelmezték és megvédelmezték a szerb királyság és a velenczei köztársaság terjeszkedése ellen.^[45] De mintha szülőföldük természeti vonásai lelkökbe íródtak és kifejezésre jutottak volna: jellemökben bizonyos végletesség nyilatkozik; ott a hegység fenséges nyugalmával szemközt a tenger vészes mozgalmassága: nálok a rendületlen hódolat után a koczkázatos merény. S mint az elemek szilaj orkánja fölveri a tengert: úgy a nemzet nehéz válsága megfordítja őket. A század végéig megállnak hűségökben; de a század végével, a mikor a pápapárt engesztelhetetlen követelése és a nemzeti párt engesztelhetetlen makacssága végzetes küzdelemben verseng, s a meghasonlás és fejetlenség minden zavarával fenyeget: Pál, a III. Endre örökös tengeri bánja, királya ellen fordul és Róbert Károlylyal új uralkodót ad Magyarországnak. Nem merőben személyes érdek vezeti, mondja Salamon Ferencz, hanem közérdek is, nem egészen cselszövés, hanem politika is: de azért tette árulás, bár eredményében a magyar nemzet javára vált.^[46] A mit vele nem a hazának, hanem a maga házának használt: fiai Mladin és Pál csakhamar elrontották. A bűn bűnhődése rajtok teljesült. Mladin apjának csak czímeit és birtokait örökölte erényei és tehetségei nélkül. Nagyzása és követelése megvolt, de nem párosult belátással és tapintattal. A bosnyák és horvát urak, a tengerparti városok sorra fölkeltek ellene, a mivel a magyar birodalom délnyugoti részeiben annyi viszályt támasztott, annyi kárt okozott, hogy a király végre 1322-ben elfogatta és magával hozta Magyarországba, a hol fogságában halt el. Szerencsétlenségében a közvélemény elfogult iránta, egyes erőszakosságai miatt hitehagyással vádolta; pedig a pápa magasztalva emlegeti vallásos hűségét.^[47] Testvére, Pál, a Nelipecz ellen való összeütközésben még Ostroviczát is elvesztette. Bár később visszakapja: de a családi fészek annak a rendezésnek, melylyel Nagy Lajos a horvát urak várait az örökös viszongások megszüntetése czéljából birtokába veszi, véglegesen áldozatul esik. A király fiának, Györgynek, és testvérének, Gergelynek, 1347-ben Zrín várát adja érte cserében annak az elismeréséből, hogy a tévelygés és hűtlenség ösvényéről a hűségnek és hódolatnak útjára tértek.^[48] S ettől az időtől fogva a család ez ága új birtokáról veszi föl nevét, s tagjai mint Zrínyiek még fényesebb szerepet játszanak a magyar történelemben, mint a milyet a voltaképpi Brebiriek játszottak.^[49]

Vérbeli örökségüket: a lovagi hűséget és vallásos ragaszkodást újra magasztos példákkal hirdetik; ősi hivatásukat, az önfeláldozó hazafiságot és bajvivó hősiséget az ország védelmében megint annyi diadallal megpecsételik: de végzetök szintazon módon ismétlődik. Csak bukásuk teljesebb és vigasztalanabb!

Zrín vára, új adományuk, a Zrínyi-hegy alján feküdt, mely Zágráb megyének egész déli részében elágazik. Vidéke mindenütt gyönyörű, de inkább vadregényes, mint termékeny, mert az Unna kivételével, mely Stanićitől Dubiczáig a délkeleti határt képezi, nagyobb folyamai terjedelmesebb völgyekkel nincsenek: az Unna völgye is a megyén kívül szélesedik el. A többi vize pedig, mint a Glinica, Maja, Sunna, Zirovác, Glina, Petrinja, Golina és Trepa jelentéktelen hegyi patak, se messzi nem fut, se nem gyarapszik, ennél fogva lapálya alig lehet; csillogó erével valamennyi csak a természeti szépséget színezi és emeli. Néhol az ormok a magasba törnek és fenséges alakot öltenek; mint a Vranova, Samarica és Perekovác (Prekovec); néhol pedig rengeteg erdők húzódnak tova és a falvakig leereszkednek, mint Zrín határában mai nap is.

A művelésre való föld általában kevés, de a hegység a maga soknemű gazdag terméseivel pótolja a jövedelmet úgy, hogy a Zrínyi uradalom még a XIV. század közepén is jelentékeny értéket képviselt; főleg a stupnicai és pedelli várral és uradalommal együtt. Az adomány ily módon, Forstall állítása szerint, hatvanöt várost, várat és falvat foglalt a tartozékaival magában;^[52] s a mennyire későbbi oklevelek segélyével megállapítható, a Zrínyi hegység déli és éjszaki oldalán kiterjeszkedett Zágráb megye egész alsó részére, mely háromszög alakjában Boszniába beékellik. Mert Zrín és Stupnica, Pedell és Gwozdansko ott vannak ugyan e háromszög közepén: de a pastusai vár kétségtelenűl fenn keleten a mai Pastusa falvánál, a Sunna mellett esett, s a prekoveci vár bizonyosan fent, nyugaton, a Prekovec hegyen állt, a mai Bojna falunál, a Glinica mellett, hol festői romjai most is látszanak; míg a jamnicai és lesnicai várak teljesen délen, a háromszög aljában feküdtek, az közel az Unnához, ez az Unna szigetén.^[53]

Ha ez őrállomásokat a végső pontokon vonalakkal összekötjük, a Zrínyi hegység egész közvetlen vidéke közéjök esik: így a Zrínyiek új adománya mindenütt e területen vagy épen határain keresendő; s ez őrállomások nem voltak egyebek, mint a birtok biztosító végvárai, melyek nagyobb részint már az ő idejükben, a török szomszédság közeledtekor vagy beálltakor épűltek.

Az uradalom székhelye, Zrínyi-vár meg volt már a korábbi urainak, Jánosnak, a Baboneg fiának, s Lőrincznek, a vas- és sopronmegyei ispánnak kezén is: de sem nevezetesebb fontossággal, sem különösebb terjedelemmel nem bírhatott. Hiszen az országút, mely minden valószínűség szerint a mai csapáson haladt, egyfelől éjszakról-nyugatra, majd délre ereszkedve, Petrinia, Glina, Gwozdansko és Novi mellett, másfelől éjszakról-keletre, aztán délre fordulva, Petrinia, Kozi-Bród, Kosztajnicza és Novi érintésével, a maga kanyargásával elkerűlte: így kitettebb helyzete nem volt; noha abban az időben, a mikor a magyar birodalom még messzi terült az Unna vizén túl, a Salamon Ferencz helyes gyanítása szerint, nemcsak Horvátország, de Bosznia, sőt Dalmáczia is erre közlekedhetett az anyaországgal. A forgalom azonban, melyet a magyar korona tartományaiba menő hadak jártak, vagy e tartományok fejledező kereskedése okozott, megmaradt az Unna mellékén.^[54]

A zrínyi vár, ott a hegy alján, békén és biztosan vonult meg s a családnak egyelőre elegendő oltalmat és elegendő szórakozást adott. Az uradalom ős erdei, melyek akkor a végtelenbe vesztek, s még mai nap is roppant kiterjedésűek, teli hatalmas vadakkal, fölkeltették és kifejlesztették a vadászó szenvedélyt, mely a mulatság és szükségesség természetes összehatásából ízről-ízre szállt. Különben is a kor szellemének és a gondolkozás áramlatának felelt meg, hogy a főnemesség foglalkozása, béke idején, a nemes vadnak üldözése volt; a vadászat férfias küzdelme és koczkázatos veszélye jól illett ama századok katonás életéhez és keményebb erkölcséhez. A számtalan esély, melyet a Véletlen játékos leleménye rendezett, feltalálást, bátorságot, erőt és ügyességet követelt, s a leventeség kiképzésére szolgált. A vadászat a harcz iskolája volt, lelki éberségre és testi edzésre szoktatott; oly iskola, melyet a Zrínyiek különös kedvvel jártak, hiszen ez a szenvedély nálok örökletes. S csak a török ellen való küzdés lángja lobogott bennök hevesebben és hatalmasabban. Mert a török ellen való gyűlölet szíveikben korán kikelt és hamar megért. Hisz Osmán népe alig jelenik meg a Balkán-félszigeten, terjeszkedő hódításának árja már elcsap Bosznia felett, s hullámai azonnal, még a XIV. század végén, a Zrínyiek birtokait csapdossák. Védelmezniök kellett a vész ellen fegyverrel és várral, személyes hősiséggel és számító gondoskodással. S ettől az időtől fogva háromszáz esztendőn keresztűl a török hatalomnak folyton szomszédosai, s a török háborúnak kitartó részesei; egyszer kisebb szerepet játszanak, másszor világhírre emelkednek: de csak tehetségök és szerencséjök különbözik, hazafias kötelességök teljesítésére, vérök ontására és fejök feláldozására mindig készek. A mint Miklósnak, a költőnek és hadvezérnek ősein végig tekintünk, háromszáz esztendő villogó viharaiból a hősök fényes sora rajzik elénk, kik a török ellen elvérzettek vagy győzelmeskedtek.

A ZRÍNYIEK CSALÁDFÁJA.
A FORSTALL STOMMATOGRAPHIÁJÁNAK KIEGÉSZÍTÉSEIVEL.

Ott van mindjárt a családalapító és névadó György fia, Pál, a ki már a magyarok és osmánok legelső összeütközéseiben Lajos és Zsigmond királyok uralkodása alatt derekasan harczol; kitünő katona, kinek érdemeiért Nagy Lajos pallosjogot s itélő és büntető birói hatalmat ád Zríny területére, míg Zsigmond saját zárai házaival ajándékozza meg és Busán megye kiváltására jogosítja fel őt.^[56] Ott van azután Péter, az első, ki Zsigmond és Albert idejében vitézkedik és királyi magasztalásban részesűl;^[57] még inkább Péter, a második, kinek polgári és hadi szolgálataiért Hunyadi Mátyás mindennemű bányamívelésre jószágain teljes szabadalmat enged, s még főbenjáró vétke esetében is megkegyelmez. Már hetvenes, a mikor a szerencsétlen modrusi ütközetben Pál fiával együtt hősi halállal vész.^[58] S ott van Mihály, és valószínűleg Bernát kik a haza szeretetéből és a király iránt való hűségből a végzetes mohácsi csatában küzdenek s a diadalmas ellenség rohanó árjának áldozatul esnek.^[59]

S ott van Miklós, a szigetvári, kinek élete első föllépésétől magasztos vértanúságáig a törökön való diadalnak szakadatlan lánczolata. Még alig serdűl, már megjelen Bécs alatt 1529-ben a felmentő sereggel, s oly vitézül viselkedik, hogy Károly császár paripával és aranynyal ajándékozza meg; s még alig hal el 1534-ben apja, ki jobb meggyőződése ellenére, kényszerűségből és gyöngeségből a rossz szomszéddal némi adó fejében kiegyezkedett, már a köteles fizetség megtagadásával és szemes portyázásával annyira ingerli a törököt, hogy ez az általános békekötésből a Zrínyi-családot egyenesen kiveszi, és Ferdinánd a pogány dühének martalékul készségesen kiadja. S Miklós mégis, bár a német válságos helyzetében elhagyja, lelke erejéből és szíve nagyságából határozott és merész magatartásában tör elő, győzelemről-győzelemre a török ellen. Ha ez Zríny-várára üt, nemcsak hősileg megvédi: de az ellenséget saját földére követi, s feleletül Dubicát és Kamengrádot fölégeti és elpusztítja, s emberben és baromban tömérdek zsákmánynyal tér haza. S ha valahol a török előnyomult, ő sem marad el. Pest alatt épen az ingadozó ütközet közben érkezik, egyszerre belecsap, és a mieink javára dönti el; a Brandenburgi Joákim hadjáratának egyetlen diadala az ő dicsősége; Somlyó alatt a tatárok dúlására megjelen, huszáros könnyűséggel megűzi és szétveri őket, a vidék megszabadítása az ő érdeme. Babocsánál két nap alatt egymás után ötször veri le a törököt, úgy hogy az ellen is bámuló csodálattal emlegeti; Korotnánál az ő erélye és vakmerősége önt lelket a csüggedező seregbe és vívja ki a sikert; pályájának vége pedig a mívelt világ regéiben és énekeiben él. A király nem egyszer adományozza meg jószággal és halmozza el kitüntetéssel; de a bécsi udvar kormányának és katonai pártjának bizalmatlansága és idegenkedése iránta soha el nem oszlik egészen. Nemes halála, hazafias önfeláldozása a magyar állami lét oltalmában és az idegen hódítás feltartóztatására fellobbanó fényével a maga idejében is sugárzott és melegített ugyan; de sajnos, a megoszlott nemzetet, a három felség és három ország nemzetét nem egyesítette; csak a maga maradékai elé világított tisztán, elolthatatlanúl; itt a haza lángoló szeretete és a lobogó gyűlölet a török ellen tovább is törvény, melyet követnek, ige, melyben üdvözülnek, vitézi hagyomány, melyet büszkeséggel ápolnak, vér szerint való jegy, mely rajtok uralkodik. A szigetvári hős fia és unokái merészen, méltóan, szinte küldetéssel sorakoznak egymáshoz: életök és pályájok ugyanannak a lángírásnak betűivel van írva. Kora ifjúságok hasadó hajnalától utolsó napjok leáldozásáig a török ellen a nemzetért küzdenek, mint a duna-drávai vidék ősei, de egyszersmind az egész Magyarország védelmezői. Aggodalmaik, fájdalmaik, éjjeli gondjok és nappali fáradalmok, álmaik eszménye és harczaik reménye – a török megtörése és a magyar föld visszavívása: nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem arra, hogy a pogány pusztításait megtorolják, föl-fölkerekedő csapatait megsemmisítsék.

A szigetvári hős fia, György, ép oly gyors a rajtaütésben, mint a mily hivatott a vezérlésre. A varasdi mezőn a pozsegai Skender béget megnyomja és véres csatában legyőzi, Kaczérlak és Szent-Balázs között a szigeti Szeszuvárt a rablásról való visszavonulásában meglepi és mocsárba szorítja, s mind az egész hadastul és zsákmányostúl megsemmisíti; Fejérvár alatt irtó összecsapásban, a hol szinte az egész török sereg elhull, a fővezért, Hasszán budai pasát hegyes tőrrel megsebesíti és megszalasztja; s Babócsa, Berzencze, a somogyi Barcs és Szent-Márton, meg annyi végbeli hely föl egészen Budáig, merész rajtaütéseiről és diadalmas ütközeteiről beszél. Mindég jól értesül és jól számít, mert nemcsak maga figyeli meg a rajzó ellenséget: de jobbágyai is segítik önkénytes kémekűl.^[65] S maradékai fölemelik az apjuk kezéből kihullt lobogót. Miklós még abban az esztendőben, a mikor az öreg elhal, Tamásinál megrohanja Trautmannsdorff Zsigmonddal a drávai hidat, erődítéseit mind a két parton lerontja és a hidat fölégeti; s úgy maga, mint kapitányai Prasóczy György és Eőszy András verdeső ostorai a töröknek.^[66] Még nagyrakelőbb György, vakmerő vállalkozó és kemény katona; mint faáruló paraszt bemegy a kanizsai várba, kikémli ezt a fontos véghelyet, minek híre később elterjed a törökök között: s már neve félelmet okoz. Mindég riadóznak cselétől.^[67] A Muraközben éberen őrködik, de kardja Felső-Magyarországon is vitézül villog: csak Wallenstein nem méltányolja türelmetlen tetterejét, mint Hardeck az apja hadi érdemét. Hiában, a bécsi udvar kormánya és katonai pártja ép oly hidegséggel és közönynyel viselkedik, ép oly irigyen, sőt kajánul mesterkedik ellenök, mint a szigetvári hős ellen.

Családi örökségük ez is, ágról-ágra szálló, mely mint fenyegető felleg ott borong a Zrínyiek felett, hogy dicsőségök ragyogását eloltsa vagy legalább homályba vonja.

Zrínyi György, Miklós apja. Eljegyzi Bánffy Gáspárné leányát. Alsó-Lindvára megy, s ott megismerkedik Széchy Tamás leányával, Magdalénával. Széchy Tamás fáradozásai, hogy Zrínyit vejéül megnyerje. A Bánffy leányok eljegyzése. Zrínyi György jegyet vált Széchy Magdolnával. Házasságra lép vele. Zrínyi Miklós születése. András karmelita barát adatai. II. Ferdinánd bizonyságlevele. Gualdo Priorato adata. Állításának hiteles volta. Széchy Magdolna s Zrínyi György házassága. Mézes heteik az ozalyi várban. Zrínyi György jellemzése. Miklós nevelése. Megismerkedik a tudomány elemeivel. A katonai élettel megismerkedik. Zrínyi György Csáktornyára költözik. A katholikus valláson. Ezer főnyi lovas csapat élén a harmincz éves háború színhelyére, Németországba siet. Wallenstein ingadozása Zrínyivel szemben a csatába bocsátkozás körül. Személyes ellenségeskedés a kettő között. A palánkai csatározás. Wallenstein Zrínyit a Vágvonal őrizetére rendeli. Megbetegszik és Pozsonyban meghal. Mérgezésről szóló monda. Temetése. II. Ferdinánd gyámokat rendel ki fiai részére. Domitrovich zágrábi püspök, Patachich báni helytartó, Sennyey győri püspök, Trautmannsdorff generális, Mikulich személynök és Batthyányi Ferencz mint gyámok. A birtokok kezelése. Pázmány befolyása a Zrínyi-fiúk nevelésére. A nagyszombati iskola. A Zrínyi-fiúk Gréczba mennek iskolába. Az iskola jellemzése. Szervezete. Iskolázás. Színi előadások. A depositio. Tanulmányaik menete. Nagy-Szombatba mennek. Pázmány udvara. Zrínyi Miklós Senkviczy esztergomi kanonokkal Olaszországba megy. Olaszországi útja. VIII. Orbán pápa. Zrínyi római tartózkodása. Visszatér hazájába.

ZRÍNYI MIKLÓS, a költő és hadvezér, ennek a Györgynek a szigetvári hős unokájának fia. Az apa igen ifjan, 1616. telén, alig pelyhesedő legény korában a Bánffy Gáspárné leányával szeretkezett és gyűrűt is váltott: de a míg a leány a gréczi herczeg udvarában mulatott, a legény Alsó-Lindvára kapott.^[69]

Itt élt Széchy Tamás főudvarmester, Gömörmegye főispánja, Felső-Magyarország főkapitánya, ép oly büszke, mint jeles, ép oly ravasz, mint eszes ember, ki családi érdekeinek szövésében, anyagi javainak előmozdításában nem igen válogatta meg az eszközöket. Hatalmas és tekintélyes, de hatalma nem egyszer hatalmaskodáson, tekintélye erőszakon épült; s még Erdődy Tamás is megérezte nyomasztó kezét, Batthyányi Ferencz is panaszolva emlegette zaklató esetét, hogy «Széchy uramat az ördög belékötötte».^[70] Zrínyi György iránt nyájasabbnak mutatkozott; talán a fiatal levente személye, talán világra híres ősének emléke, talán tetemes öröksége nyerte meg: kiszemelte vejének. S aztán oda édesgette házába; a mire az tavasz kihajtott: a legény szivében is új szerelem fakadt. Széchy uram pedig a saját két szolgájával megkérette számára a saját leánya, Magdaléna kezét és a vőlegényt lekötötte menyasszonya mellett: szinte el sem eresztette többé Lindváról. Batthyányi Ferencz május havában méltatlankodva írja Thurzó Györgynek, a nádornak, hogy Széchy «mast is» ott tartja Zrínyi Györgyöt, a ki «jó lesz immár tikot ültetni»;^[71] s egy hónap mulva kedvetlenül folytatja, hogy ez is akkor házasodik, a mikor még több emberséget kell vala tanulnia, de Széchy reávette erővel, hitegetéssel és sok pénz igéretével.^[72] Batthyányi kétségtelenűl sötéten színez, a mikor e leveleiben a vonzalmat föl sem teszi, s a fiatal levente indítékait egyedűl a hitegetésben és erőltetésben keresi: de azt nyilván elárulja és bizonyítja, hogy Széchy uram ezt a házasságot erélyesen fogta és vitte keresztül. Mert nemcsak a jövendőbeli vejét őrízte gondosan, mint szemes kortes a hívét, míg le nem szavaz: de annak korábbi szerelmesét is elhelyezte. A Bánffy Gáspárné leányait behivatta, úgy látszik, a gréczi udvarból, mintha a Zrínyi György kézfogójára jőnének; s a mikor azok «jó reménynyel, vak reménnyel» megérkeztek, hát az egyiket a Zrínyi uram szolgájával, Bényei Istvánnal mindjárt megeskettette, a másikat meg, kinek Zrínyi György gyűrűt adott, a saját fia vette el erővel:^[73] a miből világos, hogy a házasságot sem kötik mindég az égben. A Zrínyi György lakodalma csak az őszszel mehetett végbe, mert eljegyzéséről Batthyány Ferencz csak szeptemberben értesíti Thurzó Györgyöt; így bizonyos, hogy költőnk 1616 május 1-én, a mint az irodalom története jó ideig tanította, semmi esetre sem születhetett.^[74]

A kérdés végleges tisztázása talán megérdemli, hogy nehány sorral kiterjeszkedjünk reája. Mert Kazinczy Ferencz tekintélyére, amaz adat elejtése után, az András karmelita barát adata kerűlt forgalomba és talált általános elfogadásra, hogy 1618 május 1-én született. András híres bécsi szónok, a költőnek nemcsak kortársa, de személyes ismerőse, a ki Csáktornyán is megfordúlt; a költő halálakor épen München városában, a fejedelmi udvarnál időzött és ennek fölkérésére róla beszédet mondott. Ismételve megemlékszik a Zrínyi koráról: a mikor a felesége és gyermekei végtelen gyászáról, s a mikor az ő számtalan hadi diadalairól és dicsőségéről szól; állítása szerint május 1-én múlt 46 esztendős. Erényei felsorolása közt egyszer megáll és kijelenti, hogy a többi erényének ismertetéséről le kell mondania adatok hiányában, miket oly messzi földről ily rövid idő alatt meg nem szerezhetett; csak azt használja fel, a mit azelőtt tudott.^[78] Ám ez a tudása fogyatékos. A hol személyes megfigyeléseiből és személyes benyomásaiból beszél, ott fölötte becses, és az ember jelleméhez pár igen érdekes vonással járul: de a hol ténybeli ismeret és számbeli adat forog szóban, ott elég tájékozatlan és azért megbízhatatlan. Zrínyinek sem szülei, sem Ádámon kívül gyermekei nevéről, sem irodalmi működéséről és érdemeiről, sem pályája egyes, legalább főbb mozzanatairól értesülése nincs: inkább csak az általánosság határai közt mozog. Pedig az általánosság a legtöbbször bizonytalanság. Épen azért nem nyugodhatunk bele a II. Ferdinánd bizonyság-levelébe sem, melyet 1628-ban csáktornyai mulatásakor a Zrínyi-fiúk koráról kiállíttatott. Batthyányi Ferencz eleibe vezette őket, esztendeik megállapítása végett, a mi talán javaik biztosítására és védelmére szükséges lehet; s a király a mennyire látásból megitélhette, Miklóst tíz s Pétert kilencz évesnek nézte és találta.^[79] Hisz az ilyen látásból való meghatározás mindig kétes, különösen kétes az olyan apró vasgyúró gyermekek esztendeire nézve, mint a milyenek a Zrínyi-fiúk voltak. Nem teszszük fel, hogy Batthyányi Ferencz szándékosan megtévesztette a királyt, hiszen ennek semmi czélja és semmi értelme nem volt, mert semmi jogi következése nem lehetett: de jóhiszeműleg ő is tévedhetett s valóban tévedett. Pedig milyen pompás és csattanós hasonlatot írhatnánk, ha költőnk 1618-ban születik vala. Mert Pethő Gergely a maga Rövid Magyar Cronikájában följegyezte:

«Ebben az esztendőben egy Nagy üstökös csillag támada, és sokáig tarta; ki e’ következendő nagy támadásokat és Országokbeli iszonyú romlásokat és Nagy Fejedelmeknek halálát jövendölte.»^[80]

S a költő példányában ez a hely a lapon még meg is van jelölve régi karczolással.

De az András barát állításának, a Ferdinánd király meghatározásának s az üstökös csillag jelképes alkalmazásának a megbízható történet egyenesen ellene mond. Priorato gróf, I. Lipót császárnak és korának hiteles irója, ki hivatalos oklevelekből és családi közlésekből dolgozik, a Zrínyi Miklós születéséről ismételve megemlékszik.^[82] A leghatározottabban mondja, hogy 1620-ban született, hogy az anyja keresztneve Magdaléna volt, a mit csak a legújabb kutatás derített fel. S általában annyi részletességgel beszél a családjáról, gyermekeiről, annyi tájékozódással a költői érdeméről és politikai tanulmányai sikeréről, hogy nyilván igazolja, mikép biztos forrásból merít. Ez a forrás a költő öcscsének és második feleségének közvetlen tudása és élő emlékezete. A bécsi császári titkos levéltárban még megvannak a Priorato levelei, melyekkel a családtól, különösen Péter gróftól Forstall közvetítésével az adatokat kéri:^[83] azért az ő kétségtelen bizonyosságával szemben minden kerülgető meghatározás és találgató föltevés elesik; annyival inkább, mert a család története a maga megegyezésével mellette tanúskodik: Zrínyi Miklós mindezek szerint 1620 május 1-én született.^[84]

A mikor szülei 1616 őszén összekeltek: a férfi csak tizennyolcz esztendős volt, a menyecske még fiatalabb lehetett. De Széchy Tamás uram gondoskodott, hogy az ifjú pár mindjárt saját tűzhelyére költözhessék. Mert még a kézfogó előtt jelenti Batthyányi Ferencz Thurzó Györgynek, hogy Zrínyi Miklós tudatta véle, mikép öcscse Széchy tanácsából a tengermelléki jószágot kéri tőle;^[85] szeptemberben, a kézfogó idején, már megtörténik az osztozkodás.^[86] Ha ez a kivánt értelemben esett, a mi bizonyosnak vehető, mert a szokás igazolja: akkor az ifjú pár a Kulpán túl, az ozalyi várba húzódott, mert ez volt a tengermelléki jószág székhelye. S bár ebben az időben hal vala meg Zrínyi Miklós első felesége, mert a Batthyányi kifejezése «Zrínyiné asszonyom» következetesen csak reá érthető,^[87] a mennyiben nála «Zrínyi uram» alatt mindég Miklós szerepel; s bár az öregebb testvér második házasságra ugyancsak a Széchy Tamás leányával, Erzsébettel lép,^[88] így a két fiatal nő, a két egytestvér között benső összeköttetés maradhatott: a két család két külön fészekben élt, Miklósék Csáktornyán és Györgyék Ozalyon.

Az ozalyi vár eredetileg a Frangepánok fészke volt. A szigetvári hős szerezte meg kölcsönös örökösödési szerződés révén, Istvántól, az ozalyi ág utolsó sarjától, összes birtokaival egyetemben. Közvetlenűl a Kulpa folyóra támaszkodott, mely árkaiba vezetett árjával ennélfogva fő erősségeül, de nem egyetlen biztosítékául szolgált. Mert a védő falakkal tornyok és bástyák őrködtek felette. A várnak három tornya közűl a legmagasabb nyugatra, a középső délen feküdt, míg a lőporos kis torony keleten eshetett, mert a vár a régi osztályos levelek megállapítható helyrajza szerint háttal, éjszak felé, vetett a Kulpának. A négy bástya kétségtelenűl a kiszögellő sarkakon emelkedett. Bent az épületek, úgy látszik, több tagolattal bírtak, s a főépület két emeletesen a folyó mentében futott. Volt itt téli palota és kisebb palota, számos teremmel és gőzfürdővel, a tiszttartónak, titkárnak, alkapitánynak, számvevőknek, darabantoknak, szabóknak és szakácsoknak külön háza vagy lakása, födött hosszú sétány, mindenféle tárházakkal, kamarákkal, pinczékkel, meg halastóval és a tengeri halak eltartására alkalmas helylyel.^[89] Szóval volt itt minden, a mi a főúri fénynek és bőséges életnek szükségleteihez tartozott. S a Kulpa völgyének viránya gazdagon bontakozott ki az ősi vár előtt.

Itt e régi kies várban és kies vidéken, hol a termő völgyek szelíd dombokkal hullámoznak, teltek az első boldog évek, szeretettel és áldással; itt láthattak a gyermekek is napot minden bizonynyal. A fiatal gazda azonban gyakorta mulatott távol; egyszer rengeteg uradalmának igazgatása szólította el, másszor hadi kalandok és vadászi szórakozások gyönyörűsége ragadta ki. Mert Batthyányi Ferencz hiában jósolgatta róla, hogy jó lesz immár tikot ültetni, hogy csak léha lesz belőle: a Zrínyi-vér lüktetett ereiben, lelkének feltörő nagyravágyása, hősi bátorsága, vakmerő vállalkozása és bámulatos ereje hamar kilobban. Nemesebb míveltséggel és irodalmi izléssel nem dicsekedhetett: de Ráttkay szerint minden meg volt benne, a mi akár a vitézi leventéhez, akár a fényes fejedelemhez méltó. Vadászatot, lovagjátékot, hadi gyakorlatot, fegyverfogást, mívelt társalkodást és komoly tanácskozást, a mint az alkalom hozta, egyaránt kedvelt; tökéletes katona és világfi volt.^[90] Rengeteg uradalmában, mely a Kulpa folyótól le az Adriai tengerig és ennek szigeteig terjedt, a gazdagság kiáradt, mert oly nagy urak voltak a Zrínyi urak Horvátországban, mint Pethő Gergely írja, hogy ötven kővárat birtak:^[91] de azért György az előkelők és szegények iránt egyenlő nyájassággal viselkezett. Hiszen a föld népe az ő jobbágya volt, annak érdekében a maga érdekét védelmezte az erdő vadja és az ország vadja, a török ellenében. Összeforrott vele sorsára és hitére, mert noha Miklós bátyjával megűli a protestantismus százados ünnepét 1617-ben, két esztendő mulva már Pázmány térítő szavára a katholicismushoz állt. Míg bátyja, ki ott szerepelt a Mátyás mozgalmaiban, megismerkedett a magyar rendekkel, alkotmányos és vallásos sérelmeikkel, szabadabb gondolkozásukkal és törekvéseikkel, tovább is az új valláshoz szított, mint a hogy Bethlennel rokonszenvezett: addig ő a horvát földön, az uralkodó katholicismus éltető és edző levegőjében; lelkébe szívta ennek kizáró szeretetét és türelmetlenkedő hajlamát, a mint az idő szellemében megnyilatkozott.^[92] Hűsége a buzgóságig, majd a rajongásig, aztán az üldözésig hevűlt, s a király iránt való föltétlen ragaszkodással egyesűlt: így épen beleillett a II. Ferdinánd környezetébe. Ferdinánd becsűlte és szerette, szivesen vadászott társaságában; tetszett neki a fiatal levente lovagiassága, bátorsága, koczkáztató merészsége és vasgyúró ereje. Egyszer a mint Pozsony alatt, a nyulak mezején vadásztak: róka bukkant fel, Zrínyi száguldó paripán legottan űzőbe vette, körbe kapva dárdájára szúrta s úgy vitte a király elébe.^[93]

Valóban inkább a király vonzalmának, mint a maga érdemeinek köszönhette, hogy huszonnégy éves korában, 1622-ben, bátyja mellőzésével Horvátország bánja lett: de hamarosan igazolta, hogy reá termett a magas állásra, mert Kanizsa, Kosztajnicza, Jeszenócz vitézi vállalkozásáról és sikeres támadásáról beszélnek. A törököt váraiból kicsalta, alkalmas lesen megszorította, összezsarolt harácsától megfosztotta és fizetés fejében derekasan elverte: váratlan lecsapásától örökösen rettegtek.^[95] 1625-ig főként a horvát végeken mozgott, bár szükség esetében a Muraközön is megjelent: de ez év tavaszától fogva állandó őrállomása Ozaly helyett Csáktornya lett, mert márcziusban Miklós bátyja magtalanúl elhalt, minél fogva az ősi javak teljesen reászállottak.^[96] Bár béke volt a törökkel nyugalmat nem adott, mert a kölcsönös meglepés és rajtaütés soha sem szünetelt; a béke csak annyit jelentett, hogy várakat ágyúval megvenni nem szabad: így Zrínyi György nemcsak hevénél és helyzeténél, de a viszonosság elvénél és kötelességénél fogva sem pihenhetett. Követei, kémei, katonái egyre jártak-keltek: gondoskodni kellett a hadi nép fizetéséről, mert a kormány rend szerint adós maradt;^[97] figyelni kellett az ellenség rajzására, mert minden török végvár köpű volt, mely gyakran kieresztett; csapatot kellett szerezni és csatába vezetni, mert a kanizsai szomszéd nem egyszer dúlta és feldúlta Muraközt. Így alig mult el Kottori romlása, a mi a töröknek is vesztére volt, mert a Zrínyi kirobbanó légrádi szolgáitól annyira megfélemedett, hogy ötszáz ijedtében a Murába fult;^[98] 1625 februárjában ujólag a Muraközre tört, s a következő évnek áprilisában Grében várát rohanta meg.^[99]

Miklós első nevelése odahaza folyt, a család új lakóhelyén, a csáktornyai várban, természetesen ez idő erkölcsei és viszonyai szerint. A betű ismeretével egyszerre nyerte a hadi élet ismeretét, a tudomány elemeivel a vitézség benyomásait. Már kis gyermekül a vesszőparipa és katonásdi játék helyett a valódi paripa és valódi katonáskodás szemléletében gyönyörködhetett vagy izgalmas látványain edződhetett, mert az ozalyi és csáktornyai vár dobogó hídján, apja fegyveres szolgái nem egyszer vonultak ki villogó szemmel, csillogó karddal, büszke méneken, fényes hadi sorral, véres ütközetre; s nem egyszer jöttek meg egész diadalmenettel: elől hozva az elvett török lobogókat, azután a czifra török fegyvereket, gazdagon fölszerelt paripákat, alázkodó foglyokat, majd az elejtett pogányok fejeit dárdahegyre tűzve és magasra emelve.^[100] A diadal és borzalom látványa váltakozva kapta meg, s már zsenge korában oltotta lelkébe azt a felfogást, hogy a legigazabb érdemnek és dicsőségnek a harczot tekintse, mi jobb és nagyobb országunk szolgálatára, mint a költészet,^[101] hogy a legtündöklőbb mesterségnek, s minden társaságbeli dolgoknál nemesebbnek a vitézkedést tartsa, mihez az okos fej és tiszta elme szükségesebb, mint a kéz vagy vakmerőség.^[102] Hiszen nemcsak a jelennek eseményei és élményei szóltak e felfogása mellett; de a mult annyi beszédes emléke is. A gyermek nevével örökölte a vitézi hagyományt. Komáromtól le a tengerpartig, mondja Salamon Ferencz, alig vala oly vidék, mely valamelyik Zrínyi kisebb-nagyobb csatájától és hősi tettéről ne lett volna emlékezetes; két nyelven, magyarul és horvátul, dalban és regében hallotta dicsőíteni e nevet; s még nem egy öreg fegyveres szolga lehetett, ki nagy ősének, ama régi szebb idők főbajnokának csodás tetteiről élő krónikás volt.^[103] A csáktornyai vár is, Tollius szerint, diadaljelvényeivel egész muzeumot képezett: a folyosókat a mindenféle szinű török zászlók, értékes spáhikardok, ezüstös hosszúcsövű janicsár-puskák, tatár kézijjak borították. Benn a termekben egy-egy ősének képe vagy hadi jelenete; künn a bástyafalakon egy-egy török ágyú, azok győzedelmének hirdetője és őrizője, mind a Zrínyiek hivatásáról és pályájáról beszélt a gyermeknek.^[104] Sőt a kis Miklós, Salamon állításaként, már ott lábatlankodott a légrádi vitézek között Kottorinál, három éves korában. Nincs benne lehetetlenség, hisz abban az időben a török hódoltság területén a hadi kötelezettség oly szigorú volt, hogy a beteg spáhit hordozható ágyban, a csecsemő hűbértulajdonost bölcsőben vitték a táborral;^[105] a minek példájára a gyermekek táborba eresztésének és csatával nevelésének nyers elve helyenként nálunk is felkaphatott szokásul: de mégis valószínűtlen. Nem alapszik egyeben, mint amaz egyezésen, hogy Pethő Gergely azt mondja, mikép Kottorinál ötszáz török veszett a Mura vizébe,^[106] és Zrínyi Miklós azt írja, hogy ötszáz törököt látott belehalni a Mura vizébe;^[107] de Pethő e számot átlagos összegűl használja, három lappal előbb is elbeszéli, hogy a kőrösi kapitányságból kilenczszázan rablani menének Törökországba, ám a törökök fölverék őket és ötszázan veszének oda; Zrínyi pedig nem említi, hogy mikor és hol látta. Apja még akkor Ozalyban székelt és Csáktornyára csak 1625-ben, a bátyja halála után költözött; a mivel teljesen összevág, hogy a protestáns papokat, a kik a Miklós oltalmában békésen hirdették hitöket, csak 1626-ban kergeti el birtokairól, a mint maga jelenti Pázmánynak.^[108] Ha már előbb ő tartózkodik és rendelkezik ott, rajongó türelmetlenségével bizonyosan már előbb föllép ellenök. S ha még felteszszük is, hogy a gyermek Kottori megdúlásakor véletlenűl, talán édes anyjával, épen a csáktornyai várban volt: bajos elhinnünk, hogy mértföldek távolára előre kiküldötték volna, mikép a szembejövő légrádi szolgákkal találkozzék és a falu kirablásának, meg a törökök pusztulásának látványában edződhessék. Az ilyen meglepetéseket és fölveréseket nem szokták bejelenteni: az volt az ügyesség – loppal járni, s az volt a tisztesség – mégis észrevenni és hevenyében megtorolni.

Zrínyi György 1626 elején Ferdinánd felhivására ezer jó lovassal a harminczéves háború mezejére, a német birodalomba sietett. Nem tartozott volna véle, de lobbanó heve, biztató nagyravágya, vallásos rajongása és lovagi hűsége ösztönözte; a báni hivatalt a vitézi hivatással, s a csáktornyai fészket a tábori szállással cserélte föl. Az egész esztendőben, Siléziában és Magyarországon, a Wallenstein oldalán működött. Válogatott csapatában Tót- és Horvátországból sok főember és ifjú legény ment el, hadnagyai közt volt Bakács Farkas, Dovolich György, Eőrsi Zsigmond, Mikulich László, a három Oheróczy, Ferencz, László és Gáspár, meg Patachich János:^[109] de valamennyi közt a legderekabb és legharcziasabb maga a fiatal bán. A támadás hive és sürgetője a fővezér ellenében: osztálya mégis a meddő menetelés. Wallenstein a magyar felföldön «igen szép haddal mindenütt a nyomában vala Mansfeldnek, mondja a jó Pethő Gergely, s egynehány helyen elérhette, s meg is verhette volna őtet, ha akarta volna. De gubás ebnek fanos eb a társa, egyik varjú a másikának nem vájja ki szemeit.»^[110] Wallenstein a zaklató kisérgetéssel, az örökös meneteléssel akarta kifárasztani és megrontani, a mi ereje még a dessaui vereségből megmaradt. S abban csakugyan megakadályozta Mansfeldet, hogy a szövetséges Bethlen Gáborral egyesülhessen; de Bethlent meg nem előzte, hogy Murtezánnal, a budai pasával ne találkozhassék. Wallenstein lassan mozgott, míg Zrínyi, a ki mellette igen vitézül és dicséretesen viselte magát, a gyors rajtaütést és megütközést követelte.

A fővezér a módszeres hadakozás, a bán meg a személyes hősködés képviselője volt, s különböző gondolkozásukból surlódások támadtak. Ellenkezésök csakhamar ellenségeskedésbe, sőt gyűlöletbe villant. A mikor a királyi had Palánka alatt, Zólyommegyében táborozott, s az erdélyi fejedelem és budai pasa egyesűlt hadával szemben állt, Zrínyi az éjet Forgách Miklóssal közös sátorban töltötte. Reggel csatára készülve, öltözködés közben kihúzta szép persa kardját, melyet rendszerint oldalán viselt, s boldogan diadalt jósolva magának, odaszólt társához: «Ezzel a vassal ma török fejeket vagdosok». A derekas csata megint elmaradt, de valami apró csetepatéban, mely hirtelen kifejlett, Zrinyi heves üldözőbe fogott egy előkelő törököt, s a mikor elérte, többek láttára fejét vette. Wallenstein elé jőve a levágott fővel: «Ime, monda, így kell a császár ellenségét üldözni, így kell a győzelmet szerezni». «Láttam én már jegyezte meg Wallenstein, több levágott fejet is.» «Talán többet láttál, de többet nem vágtál» – felelte vissza Zrínyi. Ettől az időtől fogva, a mint Ráttkay beszéli, Wallenstein ismert hiúságával és kegyetlenségével minden módot megkisértett, hogy kavargó epéjét kiönthesse ellene: a Vágvonal őrizetére rendelte. Ott a fiatal bán beleesett az uralkodó járványba; betegen, elcsigázva Pozsonyba, a Pázmány prímási palotájába szállították: de már az orvosi segítség nem használt semmit, huszonnyolcz éves korában, ifjúságának és előmenetelének virágzó idejében, 1626 deczember 28-án a járvány áldozata lett.^[111] A közhit ezt a járványt abban az időben Wallensteinnak nevezi vala, ki Ráttkay és Forstall szerint mérges retekkel étettette volna meg. Ez a beszéd alaptalan, de jellemző, mert egyfelől elárulja a birodalmi had viszonyát a hőshöz, másfelől reávall a nemzet ragaszkodására irányában. S nem is ered valószínűleg másból, mint épen e ragaszkodásból; mert a nemzet mindig összerendűl, ha a nagyok hirtelen omlanak el s részvéttel nézi és gyanakva szinezi ki estöket. Maga Ferdinánd is, ki étkezés közben értesült a haláláról, annyira összedöbbent a híren, hogy a kést kiejtette kezéből és elváltozott egész arczában.^[112]

A mikor Zrínyi György a harminczéves háborúba sietett, Bécsben megállapodott és Pázmányhoz levelet intézett. Könyörületességébe és pártfogásába ajánlotta az ő árva fiait, figyelmébe és gondviselésébe az ő elhagyott Mura-közét, mely a hazának, sőt Stiriának oltalmára és megmaradására sokat szolgálhat.^[114] S ime, a levélben a végrendelkezés hódolata, szeretete és intelme szólalt meg. A családi fészket szive szeretteivel nem láthatta többé: csak holtteste érkezett vissza, a következő év szeptemberében, ősei örökébe, hol fényes szertartásokkal, méltóságához illő pompával temették el, bizonyosan a nemzet nagyjainak, a nemesség küldötteinek, végbeli vitézeinek és csáktornyai jobbágyainak szomorú részvétele mellett a remete Pálosok szent Ilona kolostorában. «Két szép fiacskája maradott, mondja Pethő Gergely, Miklós és Péter, kikből neveljen az Isten jó urakat.»^[115]

A törvény értelmében, ha az apa végrendelet nélkül húnyt el, és sem testvérei, sem rokonai nem maradtak, kikre a gyámság szállana, a fejedelmet illette a gyámok kirendelésének joga és kötelessége; mert egyfelől országlásának elvállalt tiszténél fogva ő tartozott az árvákon segíteni, másfelől elhalálozásuk esetében ő volt törvényes és igazi örökösük.^[116] II. Ferdinánd nemcsak a törvényszabta jogánál, de különös vonzalmánál fogva is érdeklődött a Zrínyi-fiúk sorsa iránt és azonnal felfogta ügyöket. Még 1626 deczemberében tanácsot kér nevelésök vezetése és birtokaik kezelése tárgyában Pázmánytól,^[117] ki Domitrovich Pétert, a zágrábi püspököt ajánlja a gyermekek gyámjául.^[118] Ide úgy látszik, hogy Zrínyi végrendeletet hagyott és a gyámokról maga gondoskodott, mert a fenmaradt oklevelek a gyámokat végrendeleti gyámoknak nevezik,^[119] ha pedig végrendeleti gyámok voltak, gyámságot rendelni nem kellett.^[120] Domitrovich Péter csak a gyámok egyike volt. Erélyes és jámbor főpap, ki kegyelettel viselkedhetett az árvák apja iránt, mert a mikor 1624. pünkösd hétfőjén a villám a zágrábi szent István-egyházba beleütött s az minden drágaságával, ragyogó művészi oltárával egyetemben porig leégett, a fiatal bán áldozati készsége, buzgósága és példája emelte föl újra: mégis minden kegyelete sem tartóztatta vissza, hogy a gyermekek vagyonából Sveticze falut a Pálosoknak ne ajándékozza. Bár Miklós későbben, törvényes korba érve, óvást emelt ellene, a birtok a szerzetesek kezén maradt.^[121] A mi a püspököt ebben az adományozásban vezeti és félrevezeti, kétségtelenűl főpapi buzgalma, vallásos elfogultsága. Máskép érthető sem volna annak az embernek eljárása, ki az erkölcsök oly szigorú és nemes őre, hogy egyenest ebbeli kötelességének esik áldozatúl; 1628-ban valami előkelő nőt, a ki törvényes házasságban él vala, paráznaságért oly hevesen és keményen fedd meg, hogy az asszony felbőszűl és orgyilkosokat küld ellene, kik elfogják és a vízbe vetik, a hol elmerül.^[122] Társa volt a gyámságban Patachich István, báni helytartó és királyi személynök, a ki a következő évben követi sírjába;^[123] úgy hogy 1630-ban a gyámi bizottság már négy tagot számlál. Első a soron név szerint Sennyey István, győri püspök és örökös főispán, királyi kanczellár, ki előkelő és eszes diplomata, II. Ferdinánd bizalmas kedvencze; a második Trautmannsdorff Zsigmond, a horvátországi véghelyek generálisa és a gréczi vár főkapitánya, ki hatalmával és tekintélyével foglalhat benne helyet a harmadik Mikulich Tamás, királyi személynök, egyszerű köznemes, ki azonban előbb a Zrínyiek pártfogásából, utóbb a maga tehetségivel és törekvéseivel magasra emelkedett; mint jogtudós rendkívűl ügyes és ravasz ember, a maga előmenetelében fáradhatatlan és kíméletlen;^[124] aztán következik Batthyányi Ferencz, a kanizsai végek vicegeneralisa, az egerszegi vár főkapitánya, vitéz és harczias katona, ki mint a szigeti hős unokája, az árvák nagybátyja, s összes jószágaiknak egyetemes kormányzója.^[125] Természetesen, mint ilyen, a gyámok közűl a gyermekek első nevelésére és örökségük kezelésére a legközvetlenebb befolyást gyakorolja; s azok ebben az egész időben vagy otthonn, vagy az ő udvarában, talán a közeli Egerszegen vagy Német-Újvárt fejlődtek valami házi tanító vagy pap vezetése alatt. Legalább a mikor II. Ferdinánd 1628 októberében a csáktornyai várban mulat, Batthyányi hozza őket a király elibe és mutatja be;^[126] s a mikor apjok járandósága 1630 márcziusában a hadi pénztárból kiutalásra jut, a részleteket rend szerint ő nyugtatja.^[127]

Ám a rengeteg uradalmak igazgatásában való változás nem maradt apró zavarok nélkül. Hisz a régi világban kétes jogokat, föltételes követeléseket ilyenkor szoktak föléleszteni és érvényesíteni; s a birtokos halálával közönségesen megindultak a zaklató perek. Úgy látszik, itt az uradalom tisztei ragadták meg a kedvező alkalmat, hogy a gyönge szomszédok és tehetetlen jobbágyok ellen hatalmaskodjanak. Talán Batthyányi Ferencz, ki kemény katona létére szivesen űzte a foglalást a háborúban a törökkel szemben, talán Milovácz Miklós, ki mint az ozalyi és ribniki várak parancsnoka a Zrínyiek hűségében nagy buzgósággal szolgált,^[129] rendelte el vagy engedte meg a terjeszkedő erőszakoskodást. Tranczulich Lukács, az ozalyi és ribniki várak élelmező tisztje, 1628 májusában lecsapott nemes Thadiolovich Miklós mekusjei jószágára, az ozalyi vár tartományában, mindenestül elfoglalta és Nenadich Gáspárnak, a kis grófok szolgájának adta át,^[130] s ugyanazon évnek novemberében reátört nemes Orsich János és felesége, Thadiolovich Borbála purgarijai birtokára, a ribniki vár tartományában, s mindenestül elfoglalta és a Zrínyiek használatába vette;^[131] minek következtében Thadiolovich Miklós és Orsich János régi hasonló sérelmek fölelevenítésével 1629 februárjában Jagasich Gergely, zágrábmegyei alispán előtt panaszt emelnek a szenvedett károk megtérítése végett a gyámok és illető tisztek ellen; s a zágrábi káptalan a megidézést Mikulich Tamásnak küldi meg, ki bizonynyal a gyámság jogi képviselője volt. Bajkovecz Mihály pedig, a bródi és moraviczai uradalmak tisztje, a hrelinieket szorongatta, hogy vámot fizessenek, a mint a vinodoliak is fizetni tartoznak. A hreliniek vonakodtak, mire Bajkovecz nemes Rauch Dániel, Tompa István és Budacsky János kiküldött biztosok előtt követelte tőlük, hogy mutassák be a vám alól való kivételöket és fölmentésüket; azok azt felelték, hogy régi időtől fogva voltak kiváltság-leveleik a Frangepán grófoktul, de Hrelin elhamvadásakor a tűz megemésztette őket; s állításukat esküvel bizonyították. A biztosok azért meghagyták Bajkovecz Mihálynak, a mihez Milovácz Miklós is, amaz uradalmak tiszttartója hozzájárult, hogy a hrelinieket jövőben vámok fizetésére ne sürgesse és kényszergesse attól, a mit a magok használatára és szükségére hoznak be; de ha kereskedést űznek valamivel, ők is kötelesek érte vámot fizetni.^[132] A zágrábi perek kimeneteléről nincs tudomásunk; csak azt tudjuk, hogy a gyámok: Sennyey István, Trautmannsdorff Zsigmond, Mikulich Tamás és Batthyányi Ferencz 1630-ban megengedik a nemes és vitézlő Milovácz Miklós-nak, Ozaly és Ribnik várak parancsnokának, mikép néminemű jószágot, melyet mostanában Thadiolovich Miklós bir vala, azelőtt pedig Bolyardich Péter birt a Zrínyi grófoktól, a ribniki vár tartományában, Zágráb megyében, Brihovó faluban, magának kiválthassa és zálogban bírhassa. Milovácz Miklós fizetett a jószágért Thadiolovichnak «két száz magyar forintot, jó monetában, úgy mint tallérban és aranyban: adott egész tallért százat, mindeniket számlálván százhusz pénzben, aranyat peniglen adott harminczhatot, mindeniket számlálván két magyar forintban és husz pénzben». S a gyámok ama jámbor és hű szolgálatra való tekintettel, melyet Milovácz Miklós gyermekségétől fogva a boldog emlékezetű előbbeni gróf Zrínyi urak iránt tanusított és a mostaniak irányában tanusítani igér, biztosítják őt feleségével, nemes Zuhodoli Susánna asszonynyal és maradékaival egyetemben abban a jószágban, hogy «birhassák és hasznát vehessék minden szolgálatjával és hasznával szintén oly igazsággal, mint Thadiolovich Miklós bírta, mind addiglan, valameddig ők vagy gróf Zrínyi Miklós és Péter urak vissza nem váltják száz ezüst tallérban és harminczhat aranyban oly föltétel alatt, hogy tartozzanak Milovácz Miklóst Szent Márton-nap előtt két hónappal értesíteni, Szent Márton napján pedig az összeget letenni, mire ő vagy maradékai kötelesek a jószágot minden pörpatvar nélkül kiadni».^[133] De ha ez engedélyezésből következtethetünk, nyilván állíthatjuk, hogy a zágrábi perek nem dőltek el hátrányosan, hogy a gyámok nemes és vitézlő Milovácz Miklós urammal meg voltak elégedve.

A míg ezek a dolgok folytak: a gyermekek biztató sikerrel növekedtek. A rendes gyámokon kívül maga Pázmány is, a Zrínyi György végakarata értelmében, figyelmező gonddal kisérte fejlődésüket, s egyengette szerencséjöket. Hiszen az apjokat is ő térítette meg, ő buzdította és bátorította a katholicismus oltalmára és terjesztésére; vallási és egyéni érdeke volt, hogy az árvákról se feledkezzék el, ha ezt az oly nevezetes családot egyháza kebelében meg akarja tartani: ennél fogva felekezeti rajongása és nemes önzése csak élesztette benne irántok a pártfogó szeretetet. Miklós az ő fölterjesztésére ^[135] már 1628-ban megkapja az apja érdemeiért a főlovászmesteri méltóságot, így már nyolcz esztendős korában az ország zászlós ura lesz,^[136] kinek jelenléte és aláírása szükséges a törvényczikkek szentesítéséhez.^[137] A mi ritka, de nem szokatlan kitüntetés abban az időben; Nádasdy Ferencz is nyolcz éves korában már Vasmegye főispánja,^[138] s Thököly Imrének már két éves korában keresik az árvai főispánságot:^[139] annyit mégis mindenesetre bizonyít, hogy a király kegyelme és Pázmány figyelme az árvákon nyugodott. S a mikor az iskolázásuk ideje elérkezett, valószínűleg az ő tanácsoló szava is felhangzott.

Két hely jöhetett komolyan kérdésbe: Nagy-Szombat, a hol 1615 óta a katholikus oktatás, kivált a hatalmas érsek közvetlen istápolása alatt, újra megerősödött és föllendült,^[140] és Grécz, a hol a jezsuita iskola hat évtized folyamában nagy virágzásra emelkedett s egyetemmé bővült. Nagy-Szombatot ajánlotta, hogy Pázmány benne lakott és az árvák haladására személyesen felügyelhetett; Gréczet ellenben, hogy a gyermekek tartózkodásához közel esett és az uralkodóház különös kegyében részesült. Hiszen a Habsburgok közűl itt növekedtek maga a király II. Ferdinánd és testvérei, Miksa, Ernő, Leopold és Károly főherczegek,^[141] minek következtében a főrendek elözönlötték az intézetet. Itt jártak rendszerint az alsó-lindvai Bánffyak, Blagay-Ursiniek, Draskovichok, Frangepánok, Erdődyek, Eszterházyak, Keglevichek, Ráttkayak, gersei Pethők,^[142] szóval mindazok, kiknek birtokai a szomszédos megyékben feküdtek; sőt idejöttek a Csákyak és Forgáchok az ország felvidékéről; az örökös tartományok főnemességének fiatal sarjadéka pedig épen nagy számmal tanult e helyen, például 1644-ben húsz gróf és hatvan báró, 1645-ben harminczhárom gróf és ötvennégy báró volt az iskola növendékei közt a Habsburgok országainak legfényesebb nemzetségeiből;^[143] úgy hogy a XVII. század első felében, a katholikus visszahatás korában, a gréczi jezsuiták szelleme messzi kihatott. Mi természetesebb, mint hogy a gyámok választása Grécz javára döntött, hol Miklós az anyakönyv bizonysága szerint 1630-ban iratkozott be testvérével együtt s nevök: Nicolaus Comes a Zrin, Hungarus, – és Petrus Comes a Zrin, Hungarus, a grammatisták élén áll.^[144] S Pázmány minden bizonynyal helyeselte ezt a választást, mert nemcsak a gréczi iskola emlékezett vissza mindig büszkeséggel egykorú lángszavú tanárára, úgy hogy a mikor a század végén, Sennyey László igazgatása idejében a könyvtárt rendeztette és szakok szerint csoportosíttatta, a hitvitázó irodalom szekrényét az ő képével díszíttette:^[145] de a hatalmas főpap is kegyelettel gondolt erre az intézetre, honnan tanulmányai és tehetségei erejével tüneményes pályára elindult. Ha valahol, bizonyosan itt a Zrínyi-fiúk jó helyen voltak, mind az iskolai képzés, mind a hittisztaság tekintetében, mert a gréczi jezsuiták ép oly szivós kitartással, mint bámulatos sikerrel fáradoztak a katholikus nevelés és katholikus meggyőződés fölemelésében. Alig vetik vala meg lábaikat a városban, heves támadásuk, vakmerőségük, ravaszságuk, számításuk, szenvedélyességök és következetességök a protestánsok üldözésében ^[146] megdöbbentő riadalmat és háborgó nyugtalanságot támaszt. Hisz Grécz voltaképp protestáns város, a hol a katholikusság csak kivételűl szolgál, csupán a főherczeg udvarára és nejére, nehány tisztviselőjére és nehány polgárára szorítkozik; számuk nem haladja meg a kétszázat, minél fogva a város életére és vezetésére be nem folynak. Az összes főhivatalok protestánsok kezében vannak, a tanácsba egyetlen katholikus jutott bele;^[147] mindezek következtében az új vallás szelleme és érdeke uralkodott eddig Grécz felett. S nem csoda, ha a protestáns rendek a jezsuiták első támadásainak kisérleteire hevesen felszólaltak a szegény keresztyének üldözése miatt, s ha a nemesi és polgári ifjúság nevelése végett gondoskodnak a protestáns iskola fejlesztéséről. De az új és ismeretlen szerzetesek, a mint a rendek a jezsuitákat nevezik vala, el nem hallgatnak és meg nem nyugszanak, sőt serényebben és nyiltabban nyomulnak előre. Károly főherczeg – az ő rajongó felesége, Wittelsbach Mária révén egészen az ő hatalmukba esik, és eszközükké lesz. Könnyen és kedvök szerint kezelik, kiméletlen csapásul, biztos eredménnyel. Mert a rendek felszólalása és gondoskodása óta egyetlen lustrum alig telik el, a mikor Károly főherczeg már eltiltja a polgárok gyermekeit a protestáns iskola látogatásától, a polgárságot és nemességet a protestáns isteni tisztelet hallgatásától; a mikor a protestáns iskolamestert a városból száműzi, a városi község panaszolkodó küldöttségét elfogatja, a tanácsba megbizható katholikus ügyészt rendel.^[148] S megindul az erőszakos visszahatás és oly rohamosan tör előre, hogy hódító útjában mindenen keresztül tipor. A könyvkötőket és könyvkereskedőket, kik protestáns műveket árulnak, letartóztatja, az eretnek-könyveket össze-össze szedi és közhelyen elégetteti, kétségtelenűl látványos szertartások és népcsődülések között.^[149] A polgárokat családi és anyagi érdekeikben zaklatja, hitöknek vagy szülőföldüknek elhagyására kényszeríti. Az első jezsuita csapat 1571-ben telepszik meg a protestáns Gréczben, s már a század végén a vakbuzgó udvar oltalma alatt a visszahatás diadalmaskodik; s a XVII. század első évtizedeiben nemcsak leveri, de kiirtja a protestantismust. A jezsuiták uralkodnak az iskolában, egyházban, a főherczegi ház és városi lakosság felett; sokszor seregestül, százával gyűlnek össze, mert ha mostohább földről, idegen országokból menekülniök kellett, rendesen Gréczbe húzódnak.^[150] Hódításuk és befolyásuk bekövetkeztében 1628-ban számba veszik azokat, a kik még protestánsok a lakosok sorában, s kimondják rájok a végüzenetet, hogy egy esztendő alatt vagy térjenek át a katholikus hitre, vagy költözzenek ki, a kivándorlás úgy is már a század elejétől fogva egyre tart, Dresdában és Nürnbergben egész gréczi gyarmat keletkezett; hisz miért maradnának s mit csinálnának ott, a hol attól a jogtól is megfosztják őket, hogy gyámok lehessenek. A mikor Zrínyi Miklós öcscsével Gréczbe érkezett, már rendíthetetlen és oszthatatlan katholikus világ van itt, a hol protestánsnak még tartózkodni is tilos; a város a diadalmas egyház csatatere, teli a megujhodásnak nagyszerű és fölemelő ünnepeivel, körmeneteivel, látványosságaival és hálálkodó hozsannáival.^[151]

Az intézet igazgatója ebben az időben Pellizerolli Vitális atya volt. Kitűnő ember, tehetséges és erélyes szervező, kinek hivataloskodásából maradt meg az első fegyelmi szabályzat. Alatta állt az összes fiatalság a középiskolában és egyetemen, tömegére egész kis hadsereg, mert 1630-ban a tanulók száma már a másfél ezeret jóval meghaladta;^[152] s ő ezt a kis hadsereget kemény kezekkel vezette. Ám a jezsuita nevelés szellemében nemcsak felügyeletéről és kiképzéséről gondoskodott, de élvezetéről és mulatságáról is.

Az iskola roppant négyszögü épületeiben élénk és mozgalmas élet folyt, mely a Zrínyi fiúkat, Miklóst és Pétert nem egyszer vonta el Alvárius és Cicero mellől. Mert az osztályok csöndes, komoly tanulásán, a Mária-egyesületek töredelmes, buzgó vezeklésén kivül nem egyszer a szórakoztató látványosságok és szini előadások ujjongó zaja verte föl a folyosókat és termeket. Ha az intézet valamely pártfogója kitüntetésben részesült, ha valamely biboros főpap vagy fejedelmi sarj Gréczbe érkezett: Pellizerolli rend szerint egy-egy fényes előadással ünnepelte meg. Igy hozatta színre 1630-ban Hammer György városi plébános czímzetes püspöki kinevezésének, aztán Palotai János bibornok egyetemi látogatásának örömére Szent György viadalát a sárkányokkal a gymnázisták által, így adatta elő 1632-ben a lengyel királyfinak, Károly-Ferdinánd boroszlai püspöknek megjelenése alkalmából Kódrus királyt, mely egyszersmind a harminczéves vallási háború mezején elesett katholikus hadvezér, Pappenheim hősi halálának dicsőítésére szolgált, s így játszotta el 1633-ban Eggenberg Hans-Ulrik herczeg és fia gréczi tartózkodásának tiszteletére Szent Vitus történetét; s így ülte meg az új Mária-egyesület, az Assumptio B. M. V. alapításának ünnepét; csak 1631-ben, a háború szüksége és nyomása miatt szüneteltek az előadások.^[153] Mind e darabok, az iskola egész műsorával, a farsangi és évzáró játékokkal, akár a bibliából, akár a szentek és vértanuk életéből, akár a régi vagy az új nemzetek történetéből merítették tárgyukat, azzal a czélzattal készültek és szóltak, hogy a katholikus hősiséget, a vallásos önfeláldozást ábrázolják az ifjak épülésére és okulására;^[154] így csak más módon és más eszközökkel, de ugyanannak a rendeltetésnek hódoltak, mint a Mária-egyesületek, s ugyancsak általánosak voltak, hisz gréczi tanuló korában még I. Leopold is közreműködött, s mint hatesztendős gyermek a hivatalos följegyzés szerint Athanasias püspököt «sok méltósággal» személyesítette:^[155] Zrínyi Miklós ennélfogva mind az egyesületekben, mind az előadásokban részt vehetett, hiszen azok áhitatos ünnepeikkel, ezek látványos jeleneteikkel és mulattató példázataikkal az év folyamában többször is a nyilvánosság elé léptek; s egyes darabok bemutatásánál az összes latin osztályok vagy összes convictorok szerepeltek. Azt pedig biztosra vehetjük, hogy a depositio szertartásán átesett, mert a ki a humanitási osztályba belépett, annak a depositiót kivétel nélkül teljesíteni kellett.^[156]

Ez a depositio jelképesen azt akarta kifejezni, hogy az illető diák a régi embert leteszi, mikép új emberré lehessen. Régebben nyers tréfákkal, vaskos élczekkel járt a szertartás, a jelölteknek faszarvakat raktak fejére, miket aztán lefürészeltek, tuskót ábrázoltattak véle, melyet fakalapácscsal és fagyalúval lesimítottak, vagy állványul hajlították meg, melyről aztán más jelölt komikus beszédet mondott, vagy elnyujtóztatták a földön, s kötéllel végigmérték, úgy hogy a kötél kifeszítés közben párszor ajkonüsse; s ráadásul faollóval megnyírták és fakéssel megberetválták; sőt még nyersebb és vaskosabb csinyeket követtek el rajta: mind a mellett a tréfás szertartás annyira tetszett Károly herczegnek, az egyetem alapítójának, hogy kilenczéves fiával, a későbbi II. Ferdinánddal szintén végrehajtatta a depositiót. 1630 óta azonban Pellizerolli szelidebb eljárást honosított meg. A szertartásmester, a kit közönségesen Quintusnak hivtak, mindig a bölcsészeti kar valamely hallgatója volt, s társa a Substitutus; az első beszédet, helyettese különféle kérdéseket intézett a jelölthöz; aztán a Quintus megkente ennek ajkát a «bölcseség savával», halántékait és orralyukait «az erő és gyöngédség borával», s leöntötte fejét «a világosság vizével», mi közben a jelölt megigérte, hogy a szabályokat meg fogja tartani. Végül a Quintus ünnepélyesen fölvette a Boldogságos Szűz, szent Katalin és szent Xaver tiszteletére.^[157]

Így telt Zrínyi Miklós ideje vallásos töredelmek, szini mulatságok és főleg iskolai gyakorlatok között. A grammaticai folyamon megismerkedett a latin és görög nyelvvel, a könnyebb remekirókkal: Cicero, Catullus, Propertius, Tibullus, Vergilius műveivel; s megtanult németül és olaszul, mert a gréczi intézetben a latinon kivül a német és olasz nyelvre kiváló gondot fordítottak; hiszen az alkalmi ünnepi beszédek rend szerint ezen a három nyelven folytak;^[158] sőt mint convictor valószínűleg itt kezdte meg a francziát és spanyolt is, mert hazulról magyar anyanyelvén kívül alig hozott egyebet magával, mint a horvát és török ismeretét, melyet gyakorlatilag szerzett meg. Az iskolai esztendő azonban nem mindig mult el zavartalanúl. A harminczéves háború nagy fordulatainak hullámverése el-elcsapott Gréczig, egyszer riadalmat, másszor borzalmat okozva. 1633-ban előbb a svéd- és németországi jezsuiták árja borította el a várost, pedig maga a helyi tagok száma is 180-ra ment;^[159] aztán ijesztő járvány rohanta meg, mely elől a tanulóság szerte futott.^[160] Miklós öcscsével az évnek őszén Bécsben tartózkodott, honnan a maga és Péter aláírásával rendeletet intéz Milovácz Miklóshoz, az ozalyi és tengermelléki jószágoknak, – és Jóna Istvánhoz, a csáktornyai uradalomnak felügyelőjéhez, hogy Mikulich Tamás személynök részére, ki minden dolgaiknak híven és hasznosan viseli gondját, fáradságáért esztendőnkint ugyanannyi fizetést adjanak, a mennyi Batthyányi Ferencznek járt, ki 1632 január 1-én hagyta el tisztét. A levél ez időbeli keletkezésének oka nem lehet más, mint hogy Péter csak mostanában érte el törvényes korát; eddigelé sem ügyvédet, sem megbizottat jogainak és érdekeinek képviseletére nem vallhatott.^[161]

A fiúk azután visszatértek Gréczbe és befejezték a humanitási osztályt, mely az ékesszólásra készített elő. S a mikor négy esztendei tanulmányuk után eltávoznak onnan, azzal a nagy megelégedéssel távozhatnak, hogy idejök nem hiában telt. De a míveltségen kívül lelkökbe iródott a katholicizmus hatalmának és erejének annyi magasztos emléke, mely szemeik előtt lezajlott. A jezsuiták, mint a legenda Alcuinja, ki előadása közben veszi az elrendelő parancsot, behajtja a könyvét, s késlekedés és bucsúzás nélkül távozik új állomására, oly engedelmesek és készségesek; a legkoczkázatosabb veszedelmek között győzni és elhullani egyaránt erősek: igazi harczoló tábor, papok és tanítók, hősök és vértanúk, lovagok és cselszövők, a mint szerepök követeli, a protestantismus leverése és a katholicismus fölemelése érdekében. Rajongásuk és önfeláldozásuk példája, templomaik és szertartásaik fénye nem maradhatott a fiatal kedélyre mély benyomások nélkül.

Miklós és öcscse 1634-ben a katholicismus csodáló szeretetével érkezett Nagy-Szombatba, hol az érsek szeme előtt végzik 1636-ig a rhetoricai két éves folyamot, melynek czélja a szónoki és költői tehetség teljes kifejtése volt, a tudományosság megadásával a világ történetéből s a népek erkölcséből, a különböző ismeretek köréből, és a tekintélyes írók műveiből. Ott, az idegen földön, idegen körben, idegen mesterektől nyerik vala tudásuk alapjait, nyelvi ismeretöket: de itthon magyar emberek és magyar viszonyok befolyása alatt fejezik be magasabb tanulmányaikat. Itthon kapja meg miveltségök a maga szónoki és költői szellemét, az egyetemes tartalomban nemzeti szinezetét. Mert Pázmány abban az időben, a mikor ép a fiatal lélek virágfakadása van, mikor mindennemű behatások iránt a legfogékonyabb, mikor a tanulás nyomott levegője helyett inkább a tapasztalás szabad légáramában fejledezik, védenczeit haza hozta s a maga körébe vette, hogy a nemzeti eszmék és érzelmek között fejlődjenek és nevelődjenek. Az ő udvara volt csak igazi iskolájok, termékenyítőbb, mint a nagy-szombati jezsuita ház, s ott a régi római Cicero a mintájok, itt a biboros magyar Cicero a példájok; ott a holt irás vonzza, itt az élő ember közvetlensége ragadja meg őket, ki korszakos lángszellemének fényével, ékesszólásának csodás erejével még a nagyokat is bűvös igézetében tartotta. Hazafisága volt kalaúzza hazafiságuknak, Kalaúzza volt vezérlője vallásosságuknak.

Itt, a Pázmány udvarában a kor mozgató eszméi, a nemzeti védekezés és vallásos visszahatás tervei, a harmincz-éves háború esélyei, Magyarország állami érdekei, a királyi politika követelései a nemzettel, az erdélyi fejedelemséggel és a törökkel szemben, a magyar irodalom, tudomány és közoktatás szükségletei mindig erős hullámveréssel zajlottak: és Zrínyi Miklós nagyratörő lelke ez izgalmas és sokszoros zajlás közepette egyszerre a legmagasabb problemákon érlelődhetett. Itt, a Pázmány udvarában, a vezető államférfiak, az ország zászlós urai és az egyház főpapjai sűrűen találkoztak és messzi kiható vitákat folytattak, melyek eszmekeltő hatása gyorsabb lendületet adhatott az ő szellemi emelkedésének. A biboros gyám, ki nemcsak az ország herczeg-primása, de egyszersmind első diplomatája is, nem egyszer ütközött Eszterházy Miklóssal, a nádorral össze, kinek ellenében katholikus főpap létére a protestáns erdélyi fejedelemséget támogatja, mert nemcsak állami, de nemzeti érdek is a magyarság e menedék-földének függetlenebb állása: és Zrínyi Miklós mindannyiszor elmélyedő érdeklődéssel csüngött szavukon. Hiszen a nemzet sorsának intézése várt reája is, mint családi nagy hagyománya, melyet őseitől, a horvát bánoktól örökölt. Talán Pázmány e magatartásában keresendő magva ama bizalmas összeköttetésnek, mely később költőnket II. Rákóczy Györgyhöz fűzi, s ama meleg vonzalomnak, melyet ő az erdélyi magyarság ügyében mutat; mert sokszor egyetlen szó, mely a gyermeki lélekben megfogan, később egész iránynak jeligéje lesz. Itt, a Pázmány udvarában amaz idő természete szerint kétségtelenűl a nemzet és vallás kérdése uralkodott minden kérdésen; hisz a hajdan hatalmas ország örökös küzdésben a török terjeszkedés és a német befolyás ellen, szinte minden erejét elvesztette: letiporva szenvedett. Meggyőződése szerint Isten csak a katholikus egyházba visszatért nemzetet szabadíthatja meg nyomorától, részesítheti áldásában, azért nemcsak egyesek lelki üdvének megmentése, de az egész nemzet jövőjének biztosítása vezette térítő működésében. Lelkében ezzel a szenvedélyes meggyőződéssel, ezzel a szent tévedéssel a maga vallásának hivatásáról, mint szónok és író egy életet áldozott a katholicizmus helyreállítására: s a visszahatás diadalának fogásai, számításai, támadásai, cselvetései és összecsapásai az ő sugalmazására és indítására készültek és folytak; az ő égő rajongása, égő vallásossága lobogott egész környezetében. A katholicizmus győzött: de az ország fölemelése elmaradt. Mert a Habsburgok, kiknek Pázmány politikája szerint a katholikus nemzettel az országot föl kell vala szabadítaniok, a birodalmi bonyodalmak miatt édes-keveset tehettek: Zrínyire mégis a vallásos visszahatás eszméje a megváltás eszközeként, a nemzeti védekezés gondolata a Habsburgok oltalma alatt mély benyomással voltak. S a mikor 1636 májusában tanulmányait végzi, az érsek udvarából megválik és gyámja rendelése szerint Senkviczy Mátyás esztergomi kanonok kiséretében olasz földre indul: magával viszi benyomásait is a nemzeti nyelvnek és irodalomnak azzal az erős szeretetével, mely a Pázmány magyarságából és munkásságából kisugárzott. Megtanulta tőle, hogy tanulni kell; megtanulta tőle, hogy az írás nemcsak gyönyörködtető játék, de diadalmaskodó fegyver eszméink érdekében és harczában. Hiszen Pázmány egy-egy műve egy-egy döntő ütközetet képezett a katholikusok és protestánsok között; s egyszersmind megtanúlta tőle, hogy minden állami és alkotmányi kérdést a nemzeti érdekek magaslatáról, az európai viszonyokra való tekintettel kell elbírálni és megoldani. Zrínyi ezen a réven szerencséjére alaposabb tanításban részesült, magasabb míveltséget szerzett, mint a korabeli nemesi ifjak rend szerint. Mert ezek megültek atyjok vagy más nagy urak udvarában. S mit tanultak ott? Zrínyi szerint bizony keveset: inni, pompáskodni, egy mentét aranynyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felczifrázni, egy forgóval pipeskedni, egy paripát futtatni: szóval esküdni, hazudni és semmi jót nem tudni. S ha még udvarba nem mennek is, sem a hadban, sem a végekben, sem idegen országokban hadi mesterséget nem űznek, prókátorságra készülnek, nem az igazság szeretetéből, hanem a mások nyomorítása végett, vagy papságra lépnek, nem a jámborság sugallatából, hanem isten tudja micsoda indulatból. Senki sem tanul tudományokat, senki sem lesz zarándok, hogy aztán hazájának valamit szolgálni tudhasson!

Olasz útjában látó köre még szélesebb és egyetemesebb lesz, mert noha Itália az idő szerint politikailag már hanyatlott, délen a spanyol, éjszakon a Savoyai ház uralkodott, Róma, Firenze, Venezia elvirágzott: mégis termékenyítő tanulságokat szolgáltatott. A renaissance még mindig dúsan ontotta benne a maga fényét, kincseinek gazdagságát még mindig a vallás, művészet, költészet szent földe volt. Sőt úgy látszott, hogy Róma VIII. Orbán uralkodása alatt, ki nemcsak nagyra vágyott, de nagyra is termett, újra magasra lendül. A harminczéves háború szövetségesei mind a két oldalon egyaránt a pápához folyamodnak, hogy a csatatéren való küzdelmeik és diadalaik biztosításában ő segélje meg őket. Egyfelől Richelieu és követői a Habsburgok túlhatalmaskodása ellen, másfelől Borgia, Pázmány és híveik a katholicizmus kizárólagossága mellett itt törekednek diplomácziai művészetök és politikai czélzatok sikereit megnyerni: a pápa megint a keresztyén világ legmagasabb itélő birája. S VIII. Orbán, mint a renaissance legjelesebb pápái, egyházi és világi uralmának kifejtésében ép annyi eszélylyel, mint akarattal rendelkezik. A mily ragyogó pompával szenteli fel a szent Péter templomát, századok lángelméinek e csodaművét; ép oly feltűnő példával fosztja ki a Pantheont, a római építés e felséges remekét; s a mily pazar bőkezűséggel emelteti a gyönyörű oszlop-sorokat a szent Péter-templom díszére, az imaházakat, kolostorokat, középületeket és magánpalotákat papjai vagy rokonai kényelmére, ép oly gazdag áldozattal szereli föl várait, fejleszti erődítéseit, halmozza fel hadi készletét és seregét. A Pantheon előcsarnokának leszedett érczgerendáiból ágyúkat öntet, hogy rászolgáljon a Pasquino szójátékára: a mit a barbárok meg nem cselekedtek, Barbarini megcselekedte; de az ágyúk mellett a szenteket is oly forgalomba hozta, hogy a rómaiakkal a paradicsom ünnepeit izleltette meg előre. Papi és katonai alkotásai közben pedig pihenőül szivesen áldozik a muzsának, s énekeivel, ódáival, zsoltári átirataival a korabeli vallásos latin költészet hivatott mívelője.^[164] Főpap, fejedelem, hadvezér, költő egy személyben, kinek oldalán a bíborosok között a Berninik, Lorrainek, Poussinok sürögnek. Igy a mikor Zrínyi Miklós az örök városban megjelen: itt a hit és tudomány, művészet és költészet újra elevenséggel lüktet; s a katholicizmus világhatalmának jelenségei és emlékei megéledőben és fejlődőben vannak. És Senkviczy, ki Pázmány küldetéséből ismételve megjárta Rómát és a pápai udvart, bizonyosan megmutatta neki az örök város drágaságait és kincseit az ódon Colosseumtól és Pantheontól kezdve a szent Péter templomáig és a Propaganda fidei palotájáig, a Bernini épülő oszlopsoraival és szentegyházaival együtt. Aztán bevezette a pápa, Orbán eleibe, ki a hősi sarjat kegyesen fogadta s költeményeinek kötetével megajándékozta, Horatius eme versének kiséretében:

Zrínyi Miklós e váltakozó és megragadó behatások alatt sokat tanult és tapasztalt; belemerült az olasz művészetbe és irodalomba, különösen Tasso és Macchiavelli tanulmányába: s új eszmében és új érzésben forrva tért 1637 februárjában haza.

Már ekkor fiatalsága ellenére kész férfi. Őseinek büszke hagyományai, a Pázmány lángszellemének lelkébe oltott sugalmai, olasz zarándokságának ihlető és érlelő emlékei, már ekkor, emberöltője élére és kora színvonalára emelik. Származásánál fogva vitéz, nevelésénél fogva politikus, hivatásánál fogva költő; s mindenütt a nemzet kifejezője, igazi megszemélyesítője. Csak jó szerencse kell és semmi egyéb neki, Sors bona, nihil aliud, mint a magyarnak, hogy gyorsan és boldogan törhessen előre. S tört merészen és határozottan.

Jegyzetek

3. A czímképet Cserna K. festette, az Adriai Tenger Syrenájának horvát kiadásából, a felső rész elhagyásával, mely kicsinyben ugyane munka magyar kiadásának rajzát ábrázolja. Az egyes fejezetek fejléczeit is Cserna rajzolta.^[VISSZA]
4. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia Mavortiae familiae Comitum de Zrin ob repressos et detriumphatos toties Ottomanos toto Orbe conspicuæ. Directione et Auspiciis Celeberrimi Ducis et Herois Nicolai a Zrinio, Illyricorum Regnorum Proregis, Aurei Velleris equitis, S. Cæs. Majestatis Consiliarii intimi etc. incepta. Jussu. cura et sumptibus Mariæ Sophiæ de Löbl eiusdem Relictæ Conthoralis Continuata et absoluta. 1664. A bécsi császári titkos lvrban. Fasc. Hung. 280.^[VISSZA]
5. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 5. 13. l.^[VISSZA]
6. SVETONIUS: Galba. Caput 2.^[VISSZA]
7. JUVENALIS: Satirái. Dr. BARNA IGNÁCZ kiadása. Budapest, 1876. Satira VI. k. 73-74. l.^[VISSZA]
8. A rajzolatok és táblázatok a bécsi császári titkos levéltárban. Fasc. Hung. 280.^[VISSZA]
9. A Stemmatographia a bécsi titkos levéltárban őrzött eredetinek kicsinyített másolata.

Olvasata:

Stemmatographia
Mauortiæ familiæ Comitum de Zrín
ob repressos et detriumphatos toties
Ottomanos toto Orbe conspicuæ.

Directione et Auspicÿs
Celeberrimi Ducis et Herois Nicolai a Zrinio Illy-
ricorum Regnorum Proregis, Aurei Velleris Equi-
tis, S. Cæs. Maiestatis Consiliarij intimi etc.
Incepta
Jussu, cura et sumptibus
Mariæ Sophiæ de Löbl eiusdem Re
lictæ Conthoralis Concinnata et absoluta. ^[VISSZA]
10. GEORGIUS RÁTTKAY: Memoria Regum et Banorum Regnorum Dalmatiæ, Croatiæ et Slavoniæ. Viennæ, 1772. 125. l.^[VISSZA]
11. A volt csáktornyai levéltárban 1397. és 1446-ból 514. és 506. számok alatt. A FORSTALL Stemmatographiájában, 106. l.^[VISSZA]
12. A volt csáktornyai levéltárban 486. és 574. számok alatt. A FORSTALL Stemmatographiájában, 107. l.^[VISSZA]
13. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 107-108. l.^[VISSZA]
14. A horvát tengerpart, Spalato, Clissa, Sebenico, Schwandtner Scriptoreseinek folio-kiadásából vétettek.^[VISSZA]
15. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 64, 66, 67, 70, 74, 79-82. ll.^[VISSZA]
16. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 83. l.^[VISSZA]
17. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 64. l.^[VISSZA]
18. Ugyanaz, ugyanott, 76. l.^[VISSZA]
19. NAGY IVÁN: Magyarország családainak könyvében másnak írja a Hampó-czímert. IV. kötet. Pest, 1858, 74-75. l.^[VISSZA]
20. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 65. l.^[VISSZA]
21. A Zrínyi-czímer az Adriai tenger Syrenájának horvát kiadásából vétetett.^[VISSZA]
22. FORSTALL MÁRK levele 1667 január 30-áról és töredékei ennek kiséretében a Zrínyiek származásáról. Országos Levéltár, N. R. A. Fasciculus 585, 32. sz. a.^[VISSZA]
23. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 70. l.^[VISSZA]
24. FORSTALL MÁRK Stemmatographiájában: Unde in vetustissimo scripto Ciaktornensis Pinacothecæ injuria temporum exeso et magna ex parte illegibili, de Paulo Bano hoc tandem ægre legere licuit: Paulus Banus filius Rolko, filii Maladin, filii Kulim, filii Barich, filii Tuartkó ex Banis Boss.....x Regibus Illyricis, quæ lacuna hoc vel alio non absimili modo expleri debet, ex Banis Bossenensibus, ex Regibus Illyricis, Ratko in hoc scripto Rolko vocatur, nisi forte Antiquarius in una alterave consimili litera erraverit, quod facile in scripto alias exeso et fere illegibili accidere potuit. 64. és 82. ll.^[VISSZA]
25. RÁTTKAY GYÖRGY: Memoria Regum et Banorum, 1772. 72. l.^[VISSZA]
26. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 65. 105. l.^[VISSZA]
27. RAČK1 FERENCZ: Documenta, 73, 82, 117, 126. ll. KUKULJEVICS IVÁN: Codex Diplomaticus, I. 132, 137, 162, 164, 182. ll. II. 113, 117, 128. ll. FEJÉR GYÖRGY: Codex Diplomaticus, I. 404-405. ll.^[VISSZA]
28. FEJÉR GYÖRGY: Codex Diplomaticus, III. I. 402. l. WENZEL GUSZTÁV: Codex novus Árpádianus. VI. 419. l.^[VISSZA]
29. FEJÉR GYÖRGY: Codex Diplomaticus, IV., 2. 106. l. WENZEL Gusztáv: Codex novus Árpádianus, VII. 319. l.^[VISSZA]
30. Thomas, Archidiaconus Spalatensis, Lucius kiadásában: Post hæc autem ingens bellum exortum est inter Gregorium, Comitem Brebiriensem et Buisenum, Comitem Spalatiensem. Erunt ambo una stirpe progeniti. (Lucius: De Regno Dalmatiæ et Croatiæ libri sex. Frankfurt, 1666. 339. l.) A miből nyilván kitetszik, hogy KUKULJEVICS IVÁN hibásan veszi őket egy-testvéreknek.^[VISSZA]
31. FORSTALL állítása szerint (Stemmatographia, 81. l.) ez a Mladin a Kulen fia volna, a ki a Kotroman István bánságának kezdetekor bujdosott Horvátországba és 1258 körül halt meg. Kulin fiáról megemlékszik Imre király levele 1203-ban III. Incze pápához; de mi volt a neve és hova tünt? hallgat róla az írás. KLAIĆ azt hiszi (KLAIĆ-BOJNIĆIĆ: Bosznia története. Nagybecskerek, 1890. 76. l.), hogy ez István, a Kulin közvetlen utóda, bár ennek semminemű okleveles bizonyítéka nincs; így tőle még a FORSTALL elbeszélése az Imre király oklevelének egyeztetésével megállhatna. Csak az a gyöngesége van, hogy Mladint a Kotroman bánságának kezdetekor költözteti Ostroviczára. Mert Kulin 1204-ben halt el és Kotroman István csak 1272-től bánoskodik. (Dr. WERTNER MÓR: A középkori délszláv uralkodók genealógiai története. Temesvár, 1891. 214. KLAIĆ-BOJNIĆIĆ: Bosznia története, 101. l.) Itt az ir barát tévedése szembeszökő.^[VISSZA]
32. A volt csáktornyai levéltárban: 612. szám alatt. FORSTALL: Stemmatographia, 81. l.^[VISSZA]
33. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 82. l.^[VISSZA]
34. Du FRESNE: Illyricum vetus et novum. 1746. 81. l.^[VISSZA]
35. SCHWANDTNER: Scriptores Rerum Hungaricarum. III. k. 1648. 530. l.^[VISSZA]
36. SALAMON FERENCZ: Az első Zrínyiek. 1865. 60. l.^[VISSZA]
37. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 81, 83. ll.^[VISSZA]
38. Dr. WERTNER MÓR: A középkori délszláv uralkodók genealogiai történetében (Temesvár, 1891.) ezeket az okmányokat részletesen összeállítja, 253-254. ll.^[VISSZA]
39. A horvát tengerpart, Spalato, Clissa, Sebenico, Schwandtner Scriptoreseinek folio-kiadásából vétettek.^[VISSZA]
40. FEJÉR GYÖRGY: Codex Diplomaticus, VII: 4. 225. l. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 84. l.^[VISSZA]
41. WENZEL GUSZTÁV: Magyar Diplomácziai Emlékek, I. 68. l.^[VISSZA]
42. PÓR ANTAL gyanítása szerint ez a házasság úgy keletkezhetett, hogy Brebiri Pál második felesége, Ursa, Dragutin István szerb királynak és V. István magyar király leányának, Katalinnak gyermeke volt. Bár igazolni nem bírjuk, mert oklevelünk eddig sem a szerb király ilyen nevű leányáról, sem az Ursa származásáról nincsen, ez a föltevés elfogadhatónak tetszik. Az Ursa név nagyon beleillik abba a családba, a hol az Uros név állandó volt. Aztán a történeti viszonyok is mellette, elhitetésére szólnak. Dragutin István 1282-ben öcscse, Milutin Uros István kényszerítésére lemondott, 1283-ban sógora, IV. László magyar király adományából Macsó-Bosznia herczege lett, így Brebiri Pál közvetlen szomszédságába jutott. Ursa 1284 februárjában már a Pál bán felesége, a mint a scardonai szerződés bizonyítja; s Pál 1285-ben már Bosznia urának írja magát. Ily módon, a mit PÓR ANTAL állít, hogy a Brebiriek házasság útján juthattak Boszniához, teljes valószinűségnek mutatkozik. Sőt ilyen módon, minthogy a Dragutin István és Katalin magyar királyi herczegnő Erzsébet leánya Kotroman István felesége volt, teljes valószinüséggel tisztázhatjuk azt is, a mit KLAIĆ-BOJNIĆIĆ beszél, hogy a Brebiri Pál fia, Mladin, a Kotroman István három kiskorú fiának gyámja lett. Hiszen természetes gyámjuk, nagybátyjuk volt. S ilyen módon könnyen megértjük, hogy Mladin a Kotroman legidősebb fiának, Istvánnak, fölnevekedésekor miért adja át Boszniát; hogy Kotromanics Ulászló, a Kotroman István fia és Brebiri Ilona, a Pál unokája, miért vannak harmad- és negyedízbeli rokonságban; hogy Nagy Lajos, a Kotromanics István veje, miért oly kegyelmes egyfelől a Kotromanicsok, másfelől a Zrínyiek iránt. A Brebiriek e szerint vérrokonságban állnak a szerbiai Nemanjidákkal és a boszniai Kotromanidákkal, az Árpádokkal és Anjoukkal. (PÓR ANTAL: Századok, 1894. 34-35. ll. Dr. WERTNER MÓR: A délszláv uralkodók, 59-66, 214-219. ll. KLAIĆ-BOJNIĆIĆ: Bosznia története. 100-105. ll. FEJÉR GYÖRGY: Codex Diplomaticus, VII.: 2. 104. l. LUCIUS: De Regno Dalmatiæ et Croatiæ libri sex, 202. l.)^[VISSZA]
43. WENZEL GUSZTÁV: Magyar Diplomácziai Emlékek, I. 124, 141, 142, 161, 172. ll.^[VISSZA]
44. LUCIUS: De Regno Dalmatiæ et Croatiæ libri sex, 202. l. WENZEL GUSZTÁV Magyar Diplomácziai Emlékek. I. 198, 20. ll. FORSTALL: Stemmatographia, 90. l.^[VISSZA]
45. SALAMON FERENCZ: Az első Zrínyiek, 1865. 205. l.^[VISSZA]
46. Ugyanaz, ugyanott, 104, 105. ll.^[VISSZA]
47. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 95-97. ll.^[VISSZA]
48. FEJÉR GYÖRGY: Codex Diplomaticus, IX: I. 472-477. ll.^[VISSZA]
49. FORSTALL-nak fejtegetése a Subich-névre oly nyomós, hogy minden esetre vizsgálatot követel. Ha csakugyan sem a csáktornyai, sem a traui levelek nem beszélnek a Zrínyiek Subich-eredetéről, a mit föltétlenül elfogadhatunk, mert a hol az ir barát okmányokra hivatkozik, mindig teljes hitelt érdemel: akkor e jelenségnek kell valami jelentőséggel birnia. Annyi kétségtelen, hogy a tinnini káptalannak levelei értelmezhetők olykép, a mint FORSTALL értelmezi; annyi kétségtelen, hogy a két nevet olyan Brebiri grófra, ki biztos megállapítás szerint a Zrínyiek felmenő, «apai ágon» való vérrokona volna, egyetlen oklevél sem foglalja össze. Tudjuk, hogy a horvátok követei közt, kik Kálmán királyunkkal 1102-ben egyezkednek, szerepel Marmogna, a Subich-nemzetségből (RAČKI FERENCZ: Documenta historiæ Croatiæ periodum antiquam illustrantia. Zágráb, 1887. 482. l. LUCIUS: De Regno Dalmatiæ et Croatiæ libri sex. Frankfurt, 1666. 370. l.); de arról hallgat az írás, hogy Brebiri volna; pedig régibb történetíróink rendszerint megteszik a Brebiriek ősének. S tudjuk, hogy a XI. és XII. század folyamából több Brebiri gróf neve fenmaradt (RAČKI: Documenta, 73, 82, 117, 126, 149. ll. KUKULJEVICS: Codex Diplomaticus, I. 132, 137, 157, 162, 182. ll. II. 113, 117, 128. ll. FEJÉR: Codex Diplomaticus. I. 404-405. ll.); de arról nincs említés, hogy a Subichok közé tartoznának. A hagyomány, úgy látszik; mindig élénken hirdette, a Jádrai Veszedelem írója a XIV. század második felében a Pál bán fiairól (LUCIUS: De Regno Dalmatiæ stb. 389. l.) följegyezte; RÁTTKAY és LUCIUS pedig fentartja és tovább adja (RÁTTKAY: Memoria Regum et Ranorum, 125. l. LUCIUS: De Regno Dalmatiæ. Liber IV. C. 9. 13, 177-186, 201-205. ll.), bár meg nem okolja és nem igazolja; s a későbbi írók egyszerűen utána ismétlik; pedig ilyen módon Banichok-nak is lehetne őket nevezni, mert a Jádrai Veszedelem Névtelenje a Pál bán fiait úgy hivja. (LUCIUS kiadásában Obsidionis Jadrensis Liber primus, C. VII. 309. l.) De ezt a Subich-származást sem az oklevelek nem ismerik, sem királyaink az Árpádok és Anjouk házából nem emlegetik, sem a Brebiriek és Zrínyiek magok nem követelik. Ha a Brebiri grófok csakugyan a Subich-nemzetségből származnak, ez a nemzetség már a IV. Béla idejében több ágra szakadt és aztán külön nemzetségekre vált, mint a voltaképpi Brebiri grófok, brebiri Subichok, brebiri Obradivicsek, kik valószinűleg az Obrad maradékai, horvát írók szerint a brebiri Slavogostichok és brebiri Melithek, a kik Zemplén megyében is virágoztak s őseikül valóban a Domald legyőzőit tartották. (NAGY IVÁN: Magyarország családai, VII. k. Pest, 1860. 411. l.) Ily módon a nemzetség fölötte elszaporodott, egyes családjai elaprósodtak; ez magyarázza meg, hogy brebiri Subich Mátyás az első Zrínyi Györgynek, brebiri Subich György és brebiri Obradivich Mihály a Subich-nemzetségből Zrínyi Miklósnak a Karlovics János sógorának jobbágya vagy szolgája lehetett, a mi talán nem a szó szoros értelmében veendő, mert a cliens és familiaris jelentése a középkori latinságban nagyon ingadozó; ez magyarázza meg, hogy több Brebiri gróf van, kinek a családfára illesztésével nem boldogulunk; ilyen Budiszló gróf, a brebiri Ugrin fia, a brebiri Melith-nemzetségből, kinek Nagy Lajos a magvaszakadt Brebiri János Rogh-várát és egyéb javait adományozza. (FEJÉR: Codex Diplomaticus, IX: I. 263. l.); ilyen Mikách fia Márk, Jakab fia Pál és Péter fia János; valamennyi brebiri nemes a Subich-nemzetségből, kiknek birtokait Zsigmond király visszaszolgáltatja (FEJÉR: Codex Diplomaticus, X: 5. 333. l.); ez magyarázza meg, hogy azon az okmányon, melyen a horvát főurak a XV. század végén Miksa és fia mellett állást foglalnak, a Frangepánok, Corbáviaiak, Blagayak és Zrínyiek között szerepelnek a Subichok is (SALAMON FERENCZ: Az első Zrínyiek, 217. l.); sőt brebiri Subichok mai nap is élnek Horvátországban (NAGY IVÁN: Magyarország családai, X. k. Pest, 1863. 390. l.). S mindenek előtt ez magyarázza meg, hogy a Zrínyiek a magok Subich-eredete ellen vitatkoznak. Annyi bizonyos, hogy II. Endre király levele 1223-ban Istvánt és Gergelyt egyszerűen csak keresztnevökön említi (FEJÉR: Codex Diplomaticus. III. I. 402. l. WENZEL: Codex novus Árpádianus. VI. 419. l.); hogy IV. Béla oklevele 1251-ben keresztnevökön kívül már azt is megmondja, hogy Brebiri grófok (FEJÉR: Codex Diplomaticus. IV: 2. 106. l. WENZEL: Codex novus Árpádianus, VII. 319. l.); annyi bizonyos, hogy II. Károly siciliai király adománylevele csak Pálról, horvát-dalmátországi bánról és testvéreiről, Györgyről és Mladinról szól (WENZEL: Magyar Diplomácziai Emlékek, I. 95. l.); hogy III. Endre magyar király az örökös tengeri bánság adományozásakor hasonlókép csupán Pál bánnak, Györgynek és Mladinnak mondja őket (FEJÉR: Codex Diplomaticus, VII: 4. 225. l. FORSTALL: Stemmatographia. 84. l.); hogy Velencze szerződéseiben Pál bánt és testvéreit Brebiri grófoknak nevezi (WENZEL: Magyar Diplomácziai Emlékek, I. 103. Codex novus Árpádianus, IX, 500. l.); hogy Nagy Lajos adománylevele Gergelynek, a Pál bán fiának és Györgynek, a Gergely testvére fiának szól (FEJÉR: Codex Diplomaticus, IX.: I. 475 l.); hogy a dalmát városok is mindig ilyen módon Brebiri grófoknak, vagy egyszerűen nevöknél és hivataluknál fogva emlegetik, a legtöbbször atyjok megjelölésével: soha a de genere Subich meghatározás, a mennyire az okmánytárakat áttekintettük, oklevélileg elő nem fordul. A Brebiri grófok, ha csakugyan a Subich-nemzetségből származnak is, a XIII. század elejétől már önállólag, mint a voltaképpi Brebiriek jelennek meg, s az uralkodó ágat képezik. Fölösleges, sőt hibás eljárás őket LUCIUS után, a ki a Guthkeledi István, Joákim és Miklós bánokat is Subichoknak vette, még mindig e néven írni. FORSTALL-nak legalább annyiban igaza van, hogy a Zrínyiek közvetlen ősei már nem Subichok, hanem Brebiriek; a mint a Hunt-Pasnán nemzetségbeliek sem maradtak örökké Hunt-Pasnánoknak.^[VISSZA]
50. A horvát tengerpart, Spalato, Clissa, Sebenico, Schwandtner Scriptoreseinek folio-kiadásából vétettek.^[VISSZA]
51. A horvát tengerpart, Spalato, Clissa, Sebenico, Schwandtner Scriptoreseinek folio-kiadásából vétettek.^[VISSZA]
52. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia. 104. l.^[VISSZA]
53. SALAMON FERENCZ «Az első Zrínyiek történeté»-ben (223. l.) teljesen hibásan keresi a perekoveci várat a mai Prekovecben, mely Sziszek fölött három mértföldnyire éjszakra esik, a Száva balpartján, s Pastusát ettől ugyanabban az irányban, ugyanannyi távolságra, mert a Zrínyi-uradalom nem nyúlt fel Zágráb megye éjszaki részébe. A Karlovics Corbávial János és Zrínyi Miklós örökösödési szerződésében ennek hét vára közül öt az uradalmi székhely hegyvidékén található; Salamonnak ott kell vala keresnie a más kettőt is. Csakugyan Zrínyitől éjszakkeletre fekszik Pastusa, és éjszaknyugatra húzódik a Perekovac (Prekovec), melynek alján Kobiljak és Oblaj között van Bojna, kies várromokkal. Ezek a hegyvidék közvetlen kerületéhez tartoznak.^[VISSZA]
54. SALAMON FERENCZ: Az első Zrínyiek. Pest, 1865. 207. l.^[VISSZA]
55. Ez az a Zrínyi Miklós, a XVI. század első tizedében, a kis Salamon Ferencz (Az első Zrínyiek. 217. l.) nem tud a családfába beilleszteni.^[VISSZA]
56. A volt csáktornyai levéltárban 488., 500. és 503. sz. a. FORSTALL Stemmatographiájában, 110. l.^[VISSZA]
57. A volt csáktornyai levéltárban 595. és 651. sz. alatt. FORSTALL Stemmatographiájában, 116-118. ll.^[VISSZA]
58. A volt csáktornyai levéltárban 491., 655. és 670. sz. alatt. FORSTALL Stemmatographiájában. 119. l.^[VISSZA]
59. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia. 128.^[VISSZA]
60. Zrínyi Miklós aláírása végrendeletéről (1566).^[VISSZA]
61. Buda látképét Ernea Vico által készített híres rézmetszetről adjuk, mely Bubics Zsigmond püspök tulajdona. Marc Anton iskolájának kiváló követője volt. Született 1523-26 közt Pármában, meghalt 1576-ban.
Bubics Zsigmond úr gyűjteményéből.^[VISSZA]
62. Szigetvár 1566-iki helyrajzát Ernst Lajos úr birtokában levő eredetiről adjuk.^[VISSZA]
63. Zrínyi György, Csáktornya, 1581 jun. 25-én Debreczeni Györgyhöz.^[VISSZA]
64. Szigetvár és a Zrínyi-emlék Szigetváron. Cserna Károly eredeti rajza után.^[VISSZA]
65. PETHŐ GERGELY: Rövid magyar krónikája. Bécs, 1666. 168-184. ll.^[VISSZA]
66. PETHŐ GERGELY: Rövid magyar krónikája. Bécs, 1666. 196, 206. és 207. ll., RÁTTKAY GYÖRGY: Memoria Regum et Banorum. Bécs, 1762. 165. l.^[VISSZA]
67. RÁTTKAY GYÖRGY: Memoria Regum et Banorum. Bécs, 1772. 176-177. ll.^[VISSZA]
68. A horvát tengerpart, Spalato, Clissa, Sebenico, Schwandtner Scriptoreseinek folio-kiadásából vétettek.^[VISSZA]
69. SZILÁGYI SÁNDOR: Történelmi Tár, 1879. 118. ll.^[VISSZA]
70. SZILÁGYI SÁNDOR: Történelmi Tár, 1879. 111. l.^[VISSZA]
71. SZILÁGYI SÁNDOR: Történelmi Tár, 1879. 116. l.^[VISSZA]
72. Ugyanaz, ugyanott, 118. l.^[VISSZA]
73. Történelmi Tár, 1879. 118. l.^[VISSZA]
74. Ugyanaz, ugyanott, 121. l.^[VISSZA]
75. Széchy Tamás Náprádi Demeterhez, Szombathely, 1609 ápril 23.^[VISSZA]
76. Batthyányi Ferencz, Ujváros 1612 márczius 16.^[VISSZA]
77. Zrínyi György, Csáktornya 1618 deczember 31.^[VISSZA]
78. GYULAI PÁL: Budapesti Szemle. 1886. XLVII. kötet 411, 415, 418. ll.^[VISSZA]
79. Országos Levéltár: N. R. H. Fasciculus 554 Nro. 31.^[VISSZA]
80. PETHŐ GERGELY: Rövid Magyar Cronica, sok rendbéli főhistóriás könyvekből nagy szorgalmatossággal egybe szedegettetett és irattatott. Bécs, 1660. 241. l.^[VISSZA]
81. Pethő Cronicája czímlapját az Egyetemi Könyvtár birtokában levő példányról vettük.^[VISSZA]
82. GALEAZZO GUALDO PRIORATO: Historia di Leopoldo Cesare, Bécs, 1670. 584. l. És Vite et azzioni di Personaggi militari e politici. Bécs, 1674. A Zrínyiekről szóló czikkében.^[VISSZA]
83. A bécsi császári titkos levéltárban: 1668. október 11. és november 29-ről. Hung. Fasciculus 280.^[VISSZA]
84. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 47. l.^[VISSZA]
85. SZILÁGYI SÁNDOR: Történelmi Tár, 1879. 117. l.^[VISSZA]
86. Történelmi Tár, 1879. 121. l.^[VISSZA]
87. SZILÁGYI SÁNDOR: Történelmi Tár, 1879. 121. l.^[VISSZA]
88. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 147. l.^[VISSZA]
89. Az osztályos levél 1638-ból. Országos Levéltár, N. R. A. Fasciculus 319. Nro 44.^[VISSZA]
90. RÁTTKAY GYÖRGY: Memoria Regum et Banorum. Bécs, 1770. 176. l.^[VISSZA]
91. PETHŐ GERGELY: Rövid magyar Cronica. Bécs, 1660. 167. l.^[VISSZA]
92. FRAKNÓI VILMOS: Pázmány Péter. Budapest, 1886. 270. l.^[VISSZA]
93. RÁTTKAY GYÖRGY: Memoria Regum et Banorum. Bécs, 1770. 176. l.^[VISSZA]
94. Ugyanennek, mint bánnak, Verbócz 1624 aug. 22.^[VISSZA]
95. RÁTTKAY GYÖRGY: Memoria Regum et Banorum. Bécs, 1770. 177. 178. ll.^[VISSZA]
96. FORSTALL MÁRK: Stemmatographia, 147. l.^[VISSZA]
97. A bécsi császári és királyi hadi levéltárban. Az udvari hadi-tanács osztálya, 253. k.^[VISSZA]
98. PETHŐ GERGELY: Rövid Magyar Cronica. Bécs, 1660. 267. l.^[VISSZA]
99. A bécsi császári és királyi hadi levéltárban. Croatica, XV. k.^[VISSZA]
100. SALAMON FERENCZ: Kisebb történeti dolgozatai. Budapest, 1875. 354-355. ll.^[VISSZA]
101. GROFF ZRÍNI MIKLÓS: Adriai Tengernek Syrenája. Bécs, 1651.^[VISSZA]
102. ZRÍNYI MIKLÓS: Hadtudományi Munkái. Budapest, 1891. 211. l.^[VISSZA]
103. SALAMON FERENCZ: Kisebb történeti dolgozatai. Budapest, 1875. 363. l.^[VISSZA]
104. FRANKENBURG ADOLF: Életképek. 1847. 802-803. ll.^[VISSZA]
105. SALAMON FERENCZ: Magyarország a török hódítás korában. 1886. 127. l.^[VISSZA]
106. PETHŐ GERGELY: Rövid Magyar Crónica. Bécs, 1660. 267. l.^[VISSZA]
107. Zrínyi Miklós Hadtudományi Munkái. Budapest, 1891. 264. l.^[VISSZA]
108. FRAKNÓI VILMOS: Pázmány Péter. 1886. 270. l.^[VISSZA]
109. PETHŐ GERGELY: Rövid Magyar Cronica. Bécs, 1660. 271-272. ll.^[VISSZA]
110. PETHŐ GERGELY: Ugyanott, 272-273. ll.^[VISSZA]
111. RÁTTKAY GYÖRGY: Memoria Regum et Banorum. Bécs, 1770. 180-181. ll.^[VISSZA]
112. RÁTTKAY GYÖRGY: Memoria Regum et Banorum. Bécs, 1770. 181. l.^[VISSZA]
113. A Zrínyivár Csáktornyán és Zrínyivár Buccariban. Spányi Bélának eredeti fölvételei.^[VISSZA]
114. ZRÍNYI GYÖRGY levele Pázmányhoz 1626 február 21-éről, a prímási levéltárban.^[VISSZA]
115. PETHŐ GERGELY: Rövid Magyar Cronica. Bécs, 1660. 275. l.^[VISSZA]
116. KOLOSVÁRI SÁNDOR és ÓVÁRI KELEMEN: Werbőczy István Hármas Könyve. Budapest, 1894. 145.^[VISSZA]
117. MILLER FERDINÁND: Epistolae Petri Pázmány. Tomus I. Buda, 1822. 147-148. ll.^[VISSZA]
118. SALAMON FERENCZ: Kisebb történeti dolgozatai. Budapest, 1875. 368. l.^[VISSZA]
119. Országos levéltár, N. R. H. Fasciculus 483, nro 1. Fasciculus 670, nro 39. és 40.^[VISSZA]
120. KOLOSVÁRI SÁNDOR és ÓVÁRI KELEMEN: Werbőczy István Hármas Könyve. Budapest, 1894. 145. l.^[VISSZA]
121. KERCSELICH BOLDIZSÁR: De regnis Dalmatiæ, Croatiæ, Slavoniæ Notitiæ præiminares. 425. l.^[VISSZA]
122. FARLATI: Illyricum Sacrum. V. k. 560. l.^[VISSZA]
123. NAGY IVÁN: Magyarország családai. IX. k. Pest, 1862. 141. l.^[VISSZA]
124. RÁTTKAI GYÖRGY: Memoria regum et Banorum. Bécs, 1770. 213. l.^[VISSZA]
125. Országos Levéltár. N. R. A. Fasciculus 483, nro 1.^[VISSZA]
126. Országos Levéltár. N. R. A. Fasciculus 320, nro 2.^[VISSZA]
127. A Nemzeti Muzeum kézirattárában: 912 : 3. sz. Fol. Germ. A Zrínyiek iratai közt.^[VISSZA]
128. Trauttmannstorf, Linz 1644 nov. 16.^[VISSZA]
129. Országos Levéltár. N. R. A. Fasciculus 483, nro 1.^[VISSZA]
130. Ugyanott. N. R. A. Fasciculus 670, nro 40.^[VISSZA]
131. Országos Levéltár. N. R. A. Fasciculus 670, nro 391.^[VISSZA]
132. Ugyanott. N. R. A. Fasciculus 320, nro 21.^[VISSZA]
133. Országos Levéltár. N. R. A. Fasciculus 483, nro 1.^[VISSZA]
134. Mikulicz Tamás Homonnay Máriához. Eperjes 1633. máj. 4.^[VISSZA]
135. Országos Levéltár. Pázmány levele a királyhoz márczius 11-ről.^[VISSZA]
136. A bécsi császári titkos levéltárban. Hung. Fasciculus 281.^[VISSZA]
137. SALAMON FERENCZ: Kisebb történeti dolgozatai. Budapest, 1875. 376. l.^[VISSZA]
138. PAULER GYULA: Wesselényi Ferencz nádor és társainak összeesküvése. 1. köt. Budapest, 1876. 32. l.^[VISSZA]
139. VITNYÉDY ISTVÁN: Levelei. I. kötet. Pest, 1871. 138., 141. ll.^[VISSZA]
140. MOLNÁR ALADÁR: A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században. Budapest, 1881. 195. l.^[VISSZA]
141. Dr. KRONES FERENCZ: Geschichte der Karl-Franzens-Universität in Graz. 1886. 299-300. ll.^[VISSZA]
142. Ugyanaz, ugyanott, 301-305. ll.^[VISSZA]
143. Dr. KRONES FERENCZ: Geschichte der Karl-Franzens-Universität in Graz. 1886. 299. l.^[VISSZA]
144. Dr. SCHUCHARDT HUGÓ, gráczi egyetemi tanár szíves adata.^[VISSZA]
145. Dr. KRONES FERENCZ: Geschichte der Karl-Franzens-Universität in Graz. 1886. 256. l.^[VISSZA]
146. Ugyanaz, ugyanott. 224. l.^[VISSZA]
147. Dr. KRONES FERENCZ: Geschichte der Karl-Franzens-Universität in Graz. 1886. 227. l.^[VISSZA]
148. Ugyanaz, ugyanott, 231, 234. ll.^[VISSZA]
149. Ugyanaz, ugyanott, 19, 280. ll.^[VISSZA]
150. Dr. KRONES FERENCZ: Geschichte der Karl-Franzens-Universität in Graz. 1886. 17, 21. ll.^[VISSZA]
151. Ugyanaz, ugyanott. 19. l.^[VISSZA]
152. Ugyanaz, ugyanott, 294. l.^[VISSZA]
153. Dr. KRONES FERENCZ: Geschichte der Karl-Franzens-Universität in Graz. 1886. 20-21. ll.^[VISSZA]
154. Ugyanaz, ugyanott. 335. l.^[VISSZA]
155. Ugyanaz, ugyanott. 340. l.^[VISSZA]
156. Ugyanaz, ugyanott. 355. l.^[VISSZA]
157. Dr. KRONES FERENCZ: Geschichte der Karl-Franzens-Universität in Graz. 1886. 312-313. ll.^[VISSZA]
158. Ugyanaz, ugyanott. 22. l.^[VISSZA]
159. Ugyanaz, ugyanott. 21. l.^[VISSZA]
160. Dr. KRONES FERENCZ: Geschichte der Karl-Franzens-Universität in Graz. 1886. 21. l.^[VISSZA]
161. Országos Levéltár. N. R. A. Fasciculus 632, nro 57.^[VISSZA]
162. Zrínyi Miklós és Péter, Bécs 1633. nov. 13-án a szövegben idézett levélről.^[VISSZA]
163. VIII. Orbán pápát egykorú rézmetszet után adjuk.^[VISSZA]
164. MAPHAEI BARBERINI nunc Urbani P. P. VIII. Poemata. Antverpiæ, 1634. A kötet még ma is megvan a költő hagyatékában, azzal a bejegyzéssel, hogy akkor kapta VIII. Orbán pápától, mikor praetextatus iuvenisként Rómában járt, vagyis tizenhét éven alól volt. Ime, a mit PRIORATO és FORSTALL állít, hogy 1620-ban született; így erősíti meg a MIKULICH javára intézkedő levél kelte, s a pápai ajándék történeti bejegyzése. Zrínyi Péter 1621 junius 6-án születvén, csak 1633 junius 6-án tölti be a törvényes kort, a mikor ügyvédet és megbízottat vallhat. Miklós 1620 május 1-én születvén, még alól volt a tizenhét éven, a mikor 1636-ban Rómában megfordult.^[VISSZA]
165. Dr. BARNA IGNÁCZ fordításában:

Jók és erősek nemznek erőseket;
Még a tinónak, még a csikónak is
Apjára szít erkölcse, s nem költ
Gyáva galambot a bérczi vad sas. ^[VISSZA]