VI.
AZ ÚJ BÁN.


Zrínyi Péter sichelbergi főkapitány lesz. Miklós felhívást kap Kanizsára csapni. Sereget gyűjt. Seregének főbb emberei. Vonulás Kanizsa felé. Megütközik Ali basával. A csata kimenetele. Erdődy Farkas eleste. Zrínyi diadalmasan hazatér. A Muraköz védelmére száz vértes tartására kap engedélyt. Érdemei a bánságra. Mikulich Tamás jelöltsége. Áskálódásai a Zrínyiek ellen. Zrínyi kinevezése. Prágába utazik. Prága városa. Zrínyi leteszi az esküt Ferdinánd kezébe. A királyi utasítás a hadi tanácshoz az új bán részére. Zilált viszonyok a végbeli katonaságnál. Általános viszonyok a végeken. Zrínyi beigtatása. Az új bán válasza Petretich zágrábi püspök üdvözlésére. A báni eskü letétele. A varasdi országos gyűlés és végzései. Mikulich Sándor és társai visszaélései. Országgyűlési követi utasítás. A horvátországi családok. Zrínyi Muraközbe megy. Végleges osztozás öcscsével, Péterrel. Az ősi birtokok török kézre kerülése. A megmaradt birtokok terjedelme. Az osztozás megtörténte. A zágrábi gyűlés és végzései. A pozsonyi országgyűlés és határozatai. A XXX., XXXI. és XXXVI. törvényczikkek. Viszonya a törökkel. Zrínyi Bécsbe megy jelentést tenni. Becsapás Boszniába. Megütközés a krupai basával. Diadal felette. Béke a törökkel. Zrínyi találkozása a kanizsai agával. Varasdi országos űlés. Zrínyi Miklós és Mikulich Sándor. A zágrábi értekezlet. Zrínyi családi élete. Felesége halála. Megírja az Orpheus keservét. Viszálya ipával. A trakostyáni háború. Zrínyi vállalata a kostajniczai török ellen. Megütközik Omer agával. Győzelme a török felett. Egyezkedés. Hassán aga támadása. Zrínyi ellene vonul. Béke a törökkel. Az Adriai Tenger Syrenájának megjelenése.


74. FEGYVEREK A XVII. SZÁZAD KÖZEPÉRŐL.


SOHA Ferdinánd jobb választást nem tehetett, mint a mikor a báni hivatalra Zrínyi Miklóst szemelte ki.

De mielőtt a fiatal levente a kinevezést megkapta, sőt mielőtt tábormesteri tanulmányait félbe szakította volna, – fényes hivatásáról új bizonyságot szolgáltatott.

Az országgyűlés után pár hónappal, a mikor már Zrínyi Péter, kinek a király a maga kérésére és a hadi tanács ajánlatára még április 25-én a sichelbergi főkapitányságot adományozta[520] azzal a föltétellel, hogy a svédek ellen hat századdal a birodalmi sereg segítségére siet,[521] Szlavoniában csapatát összetoborzotta és elindulandó volt, Csáktornya hőséhez felszólítás érkezett gróf Batthyányi Ádámtól, hogy a kanizsai törököt egyesült erővel csapják meg; mert Ali, az új basa, vára környékén széltében garázdálkodik, Farkas somogyi falu népére is reá ütött, összefogdosta és rabigába hajtotta, a község teljes elpusztításával.[522] Zrínyi Miklósnak se kellett egyéb, hamarosan értekezett Batthyányival és örömest vállalkozott a megtorlásra. Felhívására a hadkedvelő és hadverő vitézek közűl számosan gyűlekeztek Légrádra. Megjelent ott Erdődy Farkas, a nádor veje, olyan tisztességes zászlóaljjal, mely együtt szinte fél ezredet képezett; meg Chikulini Ferencz, előbb a berkiszevinai báni őrség, majd a császári sereg kapitánya, kiben az olasz vér a Ráttkay-vérrel, a század erkölcse a tiszta élettel egyesült; aztán Csanády János, a kemény katona, ki a cselvetésre ügyes és alkalmas; Bocskay János, ki szivesen pusztítja a pogányt, de még szivesebben a bort; a fiatal Dessics Farkas és Laczkovich László, mind a kettő teli a bajnoki hír vágyával és szeretetével; s megjelent mindenekelőtt az új sichelbergi főkapitány, a csatamezőre vonuló csapatával; míg Batthyányi maga nem jött el, hanem harmincz zászlóaljat küldött a vállalat támogatására.[523]


75. GRÓF ZRÍNYI PÉTER.
Az Adriai Tenger Syrenája horvát kiadásából.[524]


Zrínyi Miklós rendbe szedve a sereget, a következő éjjel átkelt a Murán és megindult Kanizsának: elől mentek a légrádi végbeli vitézek, utánok a vezér a maga iratos népével, majd Zrínyi Péter, az erős és Erdődy Farkas, a szenvedélyes; végre a Batthyányi-féle magyar zászlóaljak. Kanizsa közelében, a Szent Miklós domb lábáig haladva, megállapodtak és elrejtőztek mögötte, nehogy az ellenség ideje-korán észrevehesse őket; s innét a vezér kiküldte Csanády Jánost megyei könnyű had élén azzal a megbízással, hogy várából csalja ki a törököt; de ez a parasztoktól, a hódolt falvak jobbágyaitól már eleve értesült jöttükről és lesen várta szinte egyenlő sereggel. Hirtelen megütköztek: a csetepaté kavargó zaja felcsattogott és elhallszott a Szent Miklós dombjáig, el a kanizsai várba: onnan a légrádi legények rohantak a mezei könnyű had erősítésére, innen újabb és újabb szakaszok rajzottak elő, úgy hogy a harcz a pogány folytonos szaporodása miatt mind komolyabbá lett, mind bizonytalanabbúl gomolygott. A felek állhatatosan küzdöttek és eredmény nélkül. Zrinyi Miklós egyszerre, mint a villám közbecsapott az iratos népével és mellette Péter a maga csapatával; a törökök a robbantó nyomástól megingtak, hajladoztak, végre futásnak eredtek, s a vitézek egészen a külvárosok kapujáig üldözték őket. Ali basa, ki a harcz kétes fordulatait a vár fokáról figyelte, a gonosz válságnak, az övéi megszaladásának láttára lesietett, s ép ebben a pillanatban a szétvertek között megjelent. Keserű szidalommal pirongatta és gyúlasztgatta őket, hogy az ősi dicsőségről gyáván és gyalázatosan megfeledkeztek; aztán a futamodókat megfordította és velök a küzdelembe ereszkedett: mire a magyarok szintén összeszedték erejöket, helyre állították katonai rendjöket, s a leghevesebben reájok robbantak.


76. KANIZSA VÁRA.
Krekwitz Totius Hung. Descriptiojából.[525]


A török lihegett a bosszú szomjától, hogy a szenvedett veszteséget megtorolhassa, a magyar égett a dicsőség lelkesedésétől, hogy a már egyszer kivívott diadalmat megtarthassa. S a csata ádáz kegyetlenséggel dúlt. Egyszerre bele harsant a Zrínyi Miklós hangja. «Bajtársaim – kiáltott – ha engem elesni látnátok is, csüggedt lélekkel meg ne fussatok, de magatokért, családotokért derekasan harczoljatok, s emlékezetemet diadallal ünnepeljétek!» Aztán még viharosabban villogtak a kardok, alattok sokan elhullottak mind a két félen, míg a mieink Isten segítségével győzedelmeskedhettek. A török újra hanyatlott és menekült: de száznál több embere maradt a csatatéren: köztük két előkelő vitéz, az egyik a kanizsai várból, a másik Bihácsból, a honnat most vendégűl időzött ezen a véghelyen. Aranyos kaftánjában, forgó darutollal a mily tekintélyes lovagnak látszott, ép oly bátor és elszánt hősnek bizonyult a harczon.[526]

De a mieink közűl is valami húszan elestek és egypáran fogságba jutottak. Azok sorában az emlékezetesebbek Dessics Farkas, a vezérnek különös kedvencze, és Erdődy Farkas, a régi vetélytársa. A nádor veje nem birva féktelen hevességével, s nem nyugodva meg a Zrínyi hadi rendjében, szenvedélyesen kifakadt ellene és elvált tőle. Három-négy lovasával egy keskeny ösvényen a dombra ügetett, mely mögött a mieink eleinte meghúzódtak; de törökökre bukkant, kiknek golyójától oldalán találva lováról lebukott. Társai hiában ugrattak segítségére, ők is elhulltak. A törökök Erdődy Farkast, a földön hevertében, lándzsával keresztül szúrták: a szerencsétlen így lehelte ki szenvedélyes lelkét. Teteme körűl, a mikor a mieink észrevették elestét, szilaj tusát kezdettek, hogy azt az ellen kezeiből kiszabadíthassák; végre kimentették, aztán Ludbreg várába szállították, honnan apósa később fényes pompával ősei mellé a viniczai Szent Márk kolostorában temettette el. Az elfogottak között volt Laczkovich László, kit ifjonti tüze elkapott és Bocskay János, a kit megbokrosodott lova az ellen hatalmába ragadott. Mert már kora reggel ittas lévén, nem birta kezelni a féket: a maga-megfeledkezését keserű rabsággal és nagy váltságdíjjal bűnhődte meg.[527]

A csata dél felé végződött. Zrínyi Miklós seregével diadalmasan hazatért, Péter pedig csapatával a birodalmi táborba vonult:[528] de hősünk szükségesnek látta, hogy a Muraköz oltalmára erejét gyarapítsa; már szeptemberben száz vértes tartására kapott engedélyt.[529]


77. III. FERDINÁND ARCZKÉPE.
Egykorú metszet Van Dyck festménye után.[530]


Ime, így szerzett a Ferdinánd jelöltje a bánságra mindég több alapot. Nem a királyi kegy, nem a személyi hajlam emelte föl, legalább nem egyedül: hanem a tehetségnek és érdemnek igazságos elismerése, melyet az uralkodó nemes és jóságos lelkületével mindég örömest kimutatott. Mert hősünk ugyan még fiatal volt, de a dicsőség már ragyogó lángirással hirdette nevét: hiszen az ország legelső leventéje volt; a mellett előkelő világfi, a ki a nyugat magasabb míveltségét és fejlettebb ízlését a hazai tudományosság és szükség alapos ismeretével, a nyugot elméleti hadi tudományát a magyar hadi gyakorlattal egyesítette magában: írói tolla csöndes otthonában és vitézi kardja a csaták mezején egyiránt fényesen és győztesen villogott. Fejedelmi gazdagsága és családi hagyománya, különösen a szigetvári vértanútól kezdve, hasonlókép mellette beszélt: a bánságra mintegy kijelölte. Hiszen ez is, az ősapja, aztán György is, az ő apja, viselte a büszke méltóságot, mely az ország báróságai közt a harmadik helyen áll. Az utóbbi még nála ifjabban, rövid pályája kezdetén nyerte el.


78. OREHÓCZY GÁSPÁR ALBÁN.
Wiedemann metszvénye után.[531]


Találkozott mégis, a kinek a király választása nem volt ínye szerint: az öreg Mikulich Tamás. [532] Tizenhat év óta, mint személynök, az udvar iránt annyi készséget, ügyességet, buzgóságot és szolgálatot tanúsított, hogy azzal a reménységgel kecsegtette nagyravágyó szivét, hogy a Frangepánok, Erdődyek, Draskovichok és Zrínyiek örökébe ülhet.[533] Hivatalában fölfelé hódoló alázattal, lefelé követelő erőszakkal törekedett érvényesülni, tekintélye és hatalma körét egyre kiebb terjeszteni, névtelenségének homályát majd merész és önkényes magatartással, majd eszes és ravasz símasággal pótolni. De a mit ő készségesen feledett volna, egyszerű eredetét: mások épen nem feledték; előmenetele, még inkább kíméletlen és fáradhatatlan előtörése, mely a nyilt hatalmaskodások és alattomos megkerülések útvesztőin vezetett át és nem egyszer élesen ellene ingerelte a közhangulatot, – csak elevenebb emlékezetben tartotta. Ritka jogi tudásánál és befolyásos állásánál fogva sem az ország nem mellőzhette, sem a király nem nélkülözhette; a miért a felkapottak szokása szerint elbizakodottá vált. Sokszor kihívó volt, s ilyenkor mindaddig kitartott, a míg a dolog törésre nem kerűlt; de aztán megjuhászodott, az erősebbnek meghajolt; nem küzdött, legfölebb dohogott; az egész összeütközésnek keserűsége és gyűlölsége természetesen mégis a nevéhez tapadt. Mint királyi személynök gróf Draskovich Jánossal is összeakasztotta a maga kerekét. A régi törvényes eljárás és jogszolgáltatás megváltoztatásával az olyan ügyeket is, melyek a báni tábla illetékességéhez tartoztak, a melyeket eleibe átküldeni szokás, a maga körébe vonta, sőt egyenesen a bánnak hivatalát és jogszolgáltatását akadályozni és meghiúsítani akarta; minél fogva e hatalmi túlkapások miatt a sérelmek és egyenetlenségek minduntalan megújultak. A horvát karok és rendek ily körülmények között követi utasításukkal, melyet 1642 április 30-án Varasdon készítettek, elrendelték Orehóczy Gáspár albánnak, Zágráb és Kőrös megyék főispánjának, Chernkóczy Gábor itélőmesternek és Zakmárdy János varasdi alispánnak, meg Mallenich Györgynek, kiket a pozsonyi májusi országgyűlésre küldöttek, hogy odahassanak, mikép a báni jogszolgáltatás tekintélye az Adriai tengertől a Dráva folyóig mindenben és mindenütt, a véghelyeken; telepeken, őrségeken a törvények értelmében helyreálljon, nemcsak a katonai igazgatás, de az igazságügy terén is, mert ebben az országban a legfőbb bírói tiszt a bánt illeti meg. A személynököt a felebbezések és visszatorlások felülvizsgálatának jogában szivesen meghagyják: de a bánt felszólítják, hogy úgy a maga, mint egyéb hatóságok parancsait sértetlenűl megótalmazza; s ha látja, hogy a személynök intézkedése nem gyökerezik az ország törvényeiben, a törvények értelmében változtassa meg.[534] Az országgyűlés azonban májusról novemberre maradt, s a mikor már összeült volna, a király november 29-én biztosai által egyszerre és váratlanúl feloszlatta; így a horvát követek megbizatásuknak nem tehettek eleget. A sérelmek orvoslása immár 1646-ban került volna elő, de ekkor Mikulich Tamás a zágrábi országos ülésen, április 5-én, talán a bánság megüresedésének reményében, talán a király kegyének elfordulásától való féltében, nem szeretett volna az országgyűlésen vádlottul megjelenni; azért sietett az egyenetlenséget eleve elsimítani azzal a kijelentéssel, hogy semmi osztályos vagy leánynegyedi pört, s más efféléket, melyek törvény szerint nem illetik, nem követel magának; minek következtében a pótutasítás kimondotta, hogy az ellene szóló pont e szerint mérséklendő lesz.[535] A közhangulatnak ilyetén kibékítése annál szükségesebbnek mutatkozott reá nézve, mivel ép ebben az ülésben Zágráb követével, Supanich Márton városi polgárral és tanácsossal ingerült szóváltásba keveredett. Supanich tárgyalás közben, nyiltan azt állította, hogy a hatóság éjjeli időben, 8-9 óra körül tetten kapva, a nemesi személyeket is elfogathatja mire Mikulich felpattant, eme bujtogató szavak és más hajszák miatt, melyeket Zágráb városa, az ő erősítése szerint, ellene űz, erős felindulással kikelt és ünnepélyesen tiltakozott, követelve egyszersmind, hogy az ország ezt az ügyet a felség tudomására hozza, a tiltakozás és jelentés megküldésével. Zágráb város követei viszont tiltakoztak mindamaz igazságtalanságok ellen, melyeket a személynök a hatóságnak, a birónak és polgároknak okozott; s kijelentették, hogy hajszát ellene nemcsak nem rendeztek, de arra nem is gondoltak, hogy követük szavai a nemesek elfogatásáról a bűntetten kapásra értendők, hogy éjjel nem a jó polgárokat, hanem a garázdákat szokás üldözni.[536]

Mikulich jelleménél fogva gyakran vetett szelet és aratott vihart; de akár ő szította fel, akár mások zúdították ellene, mindég egyiránt megszenvedte. Mert annyi jogot támadott, annyi érdeket sértett, hogy haragosa mindég elegendő volt, a kik a kinálkozó alkalmon kapva kaptak, a mikor neki megtorlásul legalább szóval visszafizethettek. A míg maga minden áron és minden eszközzel csak emelkedni akart: addig a mások emelkedésére féltékenyen nézett. Különösen a Zrínyi-testvérek boldogulása miatt bosszankodott. Önző szíve sem gyámfiaihoz a köteles ragaszkodásnak, sem a család iránt a kegyeletes tartozásnak nemesebb érzését nem ismerte; sőt küzdelmes pályájára emlékeztében öreg ember létére a fiatal hősi sarjak gyors sikere maró irígységgel töltötte el; s erkölcsi kötelezettsége alól a felszabadult római rabszolgák módjára a hálátlansággal oldozta fel magát; s épen a Zrínyiek ellen áskálódott konok szívóssággal. A mikor a király Péternek a sichelbergi főkapitányságot[537] adományozta, mely ép oly jövedelmes, mint tekintélyes volt, hiszen szinte 1000 ember állt alatta, még csak hallgatott, de a mikor Miklósnak a báni méltóságot szánta, már akkor, Ráttkay elbeszélése szerint, a titkos tanácsokon kajánul ellene dolgozott, sőt Ferdinánd előtt merészen és nyiltan kitört. «Felséged, – szólt állítólag a személynök, – a testvérek közűl egyiknek már a sichelbergi főkapitányságot adta, most a másiknak a báni méltóságot készül adni, nekünk többi szolgáinak nem marad egyéb hátra, mint hogy nyakunkat és vagyonunkat féltve, végre a szolgálattól elbucsúzzunk.»[538] De bár kényelmesen visszahúzódhatott volna, mert a kapronczai vár és véghely javait magának megkaparította, tovább is állásában maradt; pedig Ferdinánd sem a titkos susárlásra, sem a személyeskedő felszólalásra elhatározásában meg nem tántorodott. Hiszen nagyon jól tudta, hogy ebben az időben a báni széken a törvényismereten kívül különösen katonai vitézségre és vezéri tehetségre volt szükség.


79. RÁTTKAY MEMORIA BANORUM CZÍMKÉPE.[539]


A török ott rajzott a hármas ország határain, sőt már megfészkelt számos erősségében; s a béke ellenére minden nap felloboghatott a háború tüze, mert a basák kapzsisága szórványosan minden nap foglalt és mindennap gyújtogatott: ez ellen pedig nem a Hármas-könyv, csupán a kard segíthetett. Zrínyi Miklósnak egyedül az ősi neve és levente-híre erősebb oltalmul és nagyobb biztosítékul szolgált a drávántúli hazarészek megtartására és megmaradására, mint a Mikulich összes jogtudománya; s a mi nála talán ebből hiányzott, azt könnyen pótolhatta az al-bán, az itélőmester, a báni tábla, s a jogszolgáltatás egész rendje, sőt mielőbb pótolhatta a maga lelkiismeretessége, mert soha semmi megbízásra nem vállalkozott, melyet mint egész ember be nem tölthetett. A mellett népszerű volt, az emberek előbb szerették, mint megismerték, a királytól báni kinevezését a karok és rendek magok kérték; s a ki nem kedvelte, szinte vétkesnek látszott;[540] a mit a személynökről még az elfogult jóakarat sem állíthatott; jellemére feddhetetlen, a maga módjára lekötelező, az öregek kedvencze és az ifjak bálványa, kiben a közvélemény szívesen megnyugodott; s ha kellett, olyan fejedelmi fényt és pazar pompát birt kifejteni, hogy még a török ragyogásra szokott szemét is elkápráztatta: a mi mind kormányzó tiszt ellátásában, népek élén, az erkölcsi és dologi sikernek, elismerésnek, hatalomnak és tekintélynek emelésére válik. Így az ő bánsága a társországok szükségének és hangulatának ép oly teljesen megfelelt, mint a Ferdinánd szándékának és bizalmának. A kinevező oklevél magasztalva emlegeti kitűnő hűségét és dicséretes szolgálatait, amelyeket Magyarország szent koronájának és a felségnek magának az idő és alkalom követelménye szerint teljesített, úgy a keresztyén név természetes ellensége, a török ellen a végeket védelmezve, mint a szent római birodalom háborúiban, a svédeket buzgón, derekasan és állhatatosan szorongatva, nem kímélve fáradságot, törődést és költséget, teljes megelégedésére a királynak, a ki meg van győződve róla, hogy a jövőben is ugyanazzal a hűséggel fog küzdeni; azért a báni hivatalra emelve felruházza mindama joghatósággal, tisztességgel, kiváltsággal, méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok élnek.[541]


80. PRÁGA A HRADSINNAL.[542]


Az új bán azonban nem foglalta el mindjárt hivatalát. Már a felesküvése is haladékkal járt, mert a király cseh földön, Prágában tartózkodott, hová télvíz idején, a XVII. század közlekedési viszonyai közt utazni, sok nehézségbe ütközött. Csak március elején érkezett a Habsburgok e kedves városába, melyet I. Ferdinánd, Miksa, s különösen Rudolf új virágzásra emelt. Régi nagysága, fénye, elevensége ismét helyreállt; de föléledt a lakosság régi érdeklődése, szenvedélye és izgalma is a vallási és politikai kérdések iránt. S a mint akkor, a XV. század kezdetén a huszita mozgalom innen indult ki a világba: úgy most is, kétszáz esztendő mulva, a harminczéves háború üszke itt vetett lángot. III. Ferdinánd mégis kedvelte Prágát, melynek büszke királyi vára a Hradsinban, a Lőrincz-hegy szomszédságában kényelmet, biztonságot és gyönyörűséget adott. A hatalmas épület, melyen évszázak művészi irányai, a német lovagvárak és olasz fejedelmi palazzók izlésének szeszélyes ellentétével és festői hatásával szólalnak meg, megragadó kilátást nyit az alatta csillogó Moldvára, annak izmos és díszes kőhídjára, melynek közepén a jámbor Nepomuk álldogál, feje és lába körűl az ég csillagaival, kezében a föld megváltójával, arczában és szemeiben az áhitat rajongásával, épen illő és találó kifejezéseként annak a népnek, melynek kebeléből a Huszok, Ziskák, Procopiusok és Thunok születtek; – aztán a folyam két partján elnyúló városra, mely fölött szanaszerte a kimagasló tornyok uralkodnak. Mert a Hradsinon kezdve a régi és új város minden részében a templomok és kolostorok sűrűen váltakoznak: számuk meghaladja az ötvenet. Ez egyházi alkotások hasonlókép hangosan hirdetik a cselekvő buzgóságot, de a pusztulásnak számos emléke rajtok tanúlságosan hirdeti a vihart is, mely aztán nyomában fölkerekedett és tombolt. Szóval Prága a század vallásos szellemének és a szent római birodalom nyugtalan életének hű képe és összhangzatos bizonysága. Ferdinánd talán épen azért szivesen meglakja; s a háború elől békével megvonúl a hradsini várban: de a természet megragadó kilátásai mellett a birodalmi sereg változó esélyei és a folytonos szervezés nyomasztó érdekei is ide kötik; mert itt, a hadi színhely közelében a szükség szerint könnyebben és gyorsabban intézkedhetik. Magyarország állami ügyeinek vezetése ennél fogva ebben az időben itt folyik össze: innen kelt a Zrínyi kinevezése, s ide kellett jönnie, mint új bánnak, esküje letételére.


81. HRADSIN.
ÜLÉSTEREM.[543]


Prága kétségtelenűl megkapta a maga templomaival, kolostoraival és főnemesi palotáival, főként a királyi vár a maga uralkodó fekvésével és szépségével, ékes kapuzatával, a Scamozzi mesteri művével, mely három évtizeddel előbb épült. Hősünk innen kétségtelenűl benézett a mellette eső Szent Vid székesegyházba, mely csonkaságában is a francziás gót izlés remeke, teli fényes műemlékkel, a fehér-márvány császári mausoleummal, melyet Rudolf rendeletére a mechelni Colin készített, hisz ott nyugosznak I. Ferdinánd és Miksa földi maradványai; aztán megtekintette előtte a kolosvári művésztestvérek, György és Márton jeles lovas-szobrát, a Sárkányölő Szent Györgyöt, mely idegen földön a magyar alkotó erő diadaláról beszél, mert felfogás, jellemzés és kivitel tekintetében egyiránt előkelő munka; aztán benézett a szomszédos Szent György templomába, mely a román építés jellemzetes példánya, a szép Ludmilla-kápolnával; s talán megtekintette a Podjebrad-templomot, hisz a csehek nemzeti nagy királya; György, és a mi nemzeti nagy királyunk, Mátyás, oly közvetlen összeköttetésben állt. Homlokzata ormáról ugyan aranyos emlékei, az utrachista roppant kehely és a Podjebrád György alakja már eltüntek, s helyökre II. Ferdinánd a Szűz Mária óriás szobrát állíttatta fel: de történeti vonatkozásaiban még mindig jelentős intelmeket sugallt. S mindaz, a mit látott, hazafias szívét borongó szomorúsággal tölthette el, ha reá gondolt, hogy nekünk is van fővárosunk, fekvésére és kilátására ékesebb, mint Prága, mert a hatalmas Duna fölött emelkedik, de tornyain a félhold büszkélkedik; hogy nekünk is volt ős Budában fényes királyi várunk, ragyogó Mátyás-templomunk, de a pogány megsemmisítette vagy megcsúfolta; hogy nekünk is voltak híres műremekeink, de a több mint százados háború viharában nagyrészint elpusztultak; hogy a Habsburgok nekünk is királyaink, de Magyarországot nem tekintik olyan földüknek, a hol élni és halni kell. S míg merengései közt feltámadt és fölkelt a világverő Mátyás fenséges képe, ki a nemzeti dicsőség lobogóját diadallal hordozta meg Bécsben, Prágában és a török ellen: addig a magyar vitézség helyreállításának s a török hódítás megtörésének eszméje újabb erővel érlelődhetett lelkében. Ime, most báni tisztében tágabb tere és több módja nyílik tenni és hatni, mert a méltóságot az ő gondolkozásával nem dísznek, hanem kötelességnek vette.

Márczius 16-án a király kezébe letette esküjét és kiállította térítvényét, a mint következik:

«Én Zrínyi Miklós, örökös gróf, magyar királyi főlovász-mester, Zala és Somogy megyék főispánja, nemkülönben ő cs. és k. felségének tanácsosa, kamarása, s a légrádi véghely örökös főkapitánya, vallom és elismerem ezennel, hogy engem a császári és királyi felség, legkegyelmesebb uram, Horvát-Szlavon és Dalmátországok bánjává fölemelt, s ezt a bánságot a mai napon kelt és hozzám intézett utasításnak értelmében hűségemre és szorgalmamra ruházta; hogy én viszont ő cs. és királyi felségének megígérem és kötelezem magamat, mikép nemesi hitem alatt ereim és tehetségeim szerint mindenben engedelmesen, szorgalmasan és hűségesen azt cselekszem, a mit a bán urának és fejedelmének cselekedni tartozik, ezen térítvényem erejénél fogva, melyet saját kezemmel aláírtam és saját pecsétemmel megerősítettem.»[544]

S ezzel az új bán országkormányzói székébe ülhetett volna. Hiszen már két nappal előbb elment az értesítés a magyar kanczelláriához,[545] s még ezen a napon el az útasítás a hadi tanácshoz, valamint a rendelet a horvát-tótországi véghelyek kapitányaihoz és vitézeihez. Az értesítés a kanczelláriához röviden közölte a kinevezést: de az utasítás a hadi tanácshoz részletesen szólt. A király különös melegséggel hivatkozik azon kiváló buzgóságra, vitézségre, éleselműségre, hűségre és állhatatosságra, melyekkel gróf Zrínyi Miklós, főlovászmester, főkamarás, tábori főstrázsamester,[546] légrádi és muraközi főkapitány kitűnik, és ama jeles szolgálatokra, melyeket ősei a megdicsőült római császároknak és magyar királyoknak sok alkalommal tanúsítottak; aztán kijelenti, hogy őt mindezek következtében, s a mellett a karok és rendek érett tanácsára, Horvát- Szlavon- és Dalmátországok bánjává kinevezte. Tette pedig oly meghagyással, hogy utána a hadi tanácsosokra hallgasson, hogy ama részek mostani és jövendőbeli kapitányaival és helyetteseikkel, s mindazokkal, kik Magyarországban a katonai pályán szolgálnak vagy később szolgálni fognak, különösen egyetértsen, hogy minden lelki és testi erejét és gondolatát arra fordítsa, mikép akár maga az alája tartozó katonákkal, akár az említett és más kapitányok segítségével a török vagy bárminemű ellenség cselvetései és beütései ellen a kezére bízott országrészeket a király uralmában a legnagyobb hűséggel, gonddal és lankadatlan buzgósággal megőrizze; hogy a török szultánnal kötött fegyverszüneteket épen megtartsa, s ezek megtörésére a zsákmány reményében az ellenségnek semmi ürügyet és okot ne adjon; hogy mindenkinek, bármi rendű és állású legyen, hivatala érdeke és követelménye szerint jogot és igazságot egyenlő mértékkel szolgáltasson; hogy a felség javát mindenben előmozdítsa, kárát eltávoztassa, minden parancsát most és a jövőben végrehajtsa, a mint magát esküjével és térítvényével kötelezte. Báni tisztének könnyebb és kényelmesebb vitele végett a király teljes hatalmat ad neki mindazokkal a jogokkal és kiváltságokkal, miket előde már hosszú évek óta élvezett, a mellett 300 könnyű lovast és 200 magyar vagy szlavon gyalogot rendel számára, minden lovasnak ezen kétségtelenül tartós békében 4, a gyalognak 3 rajnai forint hópénzt; magának pedig személyére, fáradsága és terhe jutalmául, 300 teljes magyar forintot havonként, azonfelül egyes lovasok ellátására 50 denárt havi asztalpénzül, beleszámítva a zászlótartónak, két síposnak, egy dobosnak, a többi vajdáknak és tizedeseknek is ama fizetést, melyet Szlavonia végein nekik adni szokás. S mivel a háborúban legtöbbnyire az ügyes kémeken fordul meg a dolog, ily kémek tartására bánsága alatt évenkint 600 rajnai forintot engedélyez részére, mely Szlavonia hadi vagy közönséges adójából leszen fedezendő, ha azonban bármi hiány mutatkoznék, a hadi pénztárból a hadi fizetőmester pótolja ki. A bán ezek fejében köteles a király kivánságára katonáival bármikor, még ha abban az időben a teljes fizetésöket meg nem kapták volna is, szemlére állani. De a katonaságot szabadon, tetszése szerint újból szervezhetni, a kiket akar, felfogadhatja, a használhatatlanokat és engedetleneket elbocsáthatja; mindamellett úgy, hogy a hadi iródiák minden egyesnek nevét és korát a későbbi fölvétel végett rend szerint följegyezze, mert a király fenntartja jogát, hogy a katonaság számát az idők változása és szüksége szerint növelje vagy apaszsza.[547]

Ime, a föltételek, melyeket az utasítás a bánra nézve magában foglalt. Hűség és engedelmesség a királynak mindabban, a mit a kinevezéssel megjelölt és a mit ezentúl parancsolni fog; figyelmesség és engedelmesség a hadi tanács iránt, mely mind a birodalmi, mind a magyarországi katonai kormányzatot a háborúban és békében vezeti; egyetértés és összetartás mindazokkal, kik az ország kebelében vagy véghelyein a vitézi pályán szolgálnak, hogy így a bán és hadi igazgatás működésében teljes összhang nyilvánulhasson. A király ez összhang érdekében meghagyja rendeletileg a horvát-szlavon véghelyek kapitányainak, vajdáinak, zászlótartóinak, tizedeseinek, minden lovas és gyalog vitézének, kik a bán hatósága alá tartoznak, összesen és egyenként, hogy miután gróf Draskovich János az ország nádori székébe emelkedett, az új bánnak ugyanazzal a hűséggel, készséggel, buzgósággal és tisztelettel szolgáljanak, a mint eddig szolgáltak; ennek reményében kegyelméről és jóakaratáról biztosítja őket.[548]

Ferdinánd ilyeténkép megtett mindent, hogy Zrínyi Miklós báni hivatalát elfoglalhassa: de annak elfoglalásában még a prágai utazásnál is nagyobb akadály tartóztatta vissza, a végbeli katonaság fizetetlen volt, minél fogva a fegyelem meglazult közte; s ő a hátralék rendezése nélkül nem akarta a hivatali felelősséget magára venni.[549] Az állami kincstár azonban a nagy háború költségeinek födözése miatt teljesen kimerült, a király a legjobb szándékkal sem tehetett az ép oly jogos, mint szükséges kérésnek eleget: pedig minden halogatás a közérdeket és erkölcsi rendet koczkáztatta.


82. MIKULICS SÁNDOR ALÁÍRÁSA.[550]


Hiszen az uratlanság alatt már eddig is minden gonosz szenvedély felszabadult; a fő és köznemesek között a kölcsönös gyűlölködés, ragadozás, erőszak, a közjónak megvetése és magánhaszon kergetése harapózott el.[551] Mikulich Sándor, a személynök fia, Wottuich Péter, Banyaduorecz János és Haynovich Péter egyenesen nyílt fosztogatásra és gyilkosságra vetemedtek.[552] Fetter János, az ivaniczi parancsnok, Bogdán Márton zágrábi püspök halálakor a püspökség ivaniczi jószágát német népével megrohanta, a kastélybeli pénzt, bort, gabonát és összes butorzatot elrabolta, az egyház jobbágyait a munkából kifogta és a maga igájába szorította;[553] a petrinai végbeli őrség különböző házakba, nemesi udvarokba, sőt az oborovói papi lakba is betört, s onnan nemcsak sok gabonát, de jelentékeny értékű ingóságot is elragadott; a turmezei nemesség erdejéből valami ötszáz disznót elhajtott, a jobbágyok borát megitta, egyéb dolgait elharácsolta, mindezzel a nemességnek háromezer forintnál több kárt okozott;[554] a kőrösi és kapronczai vitézek a védtelen lakosságot bántalmazták és nyomorgatták, javaiban ismételve háborgatták.[555] Így a törvény és tulajdon tisztelete, a személy és vagyon biztossága megingott, sok helyen megdűlt; még a katonaság is, melyet az állam a békének és nyugalomnak megőrzésére tartott, vakmerő garázdálkodással az állami rend ellen fordult; különösen átutazóban nyílt erőszakot és szabad rablást űzött.[556] Mert a katonaság a lakossággal kezdettől fogva szembe helyezkedett, hisz a végházakban vagy a kapitány, vagy a legénység, vagy több helyen mind a kettő idegen volt, a vérbeli ragaszkodásnak és természetes kíméletnek minden gyöngédebb érzése nélkül most pedig, az uratlanság alatt, a maga fizetetlenségében gyakran baltával árult meg a szegény emberrel. S a példa láttára, a szükség nyomására aztán a belföldi parancsnok és vitézlő nép az idegennel versenyt fosztogatott és ragadozott. A kapitányok a harminczadot fölszedték és a magok czéljára fordították, vagyis elsikkasztották, mint a zengi;[557] vagy nyerészkedő kereskedéssel foglalkoztak és a nyereséget eltitkolták, szóval a törvényes illetéket nem fizették s az állami jövedelmet csalárdul megcsonkították, mint a többi idegen és belföldi egyiránt; míg a mások vállalkozásának útjában álltak, a kereskedést elnyomták és meggátolták, mint a kőrösi. Bár a törvények a baromszállítást Magyarország és a társországok területén, s a kivitelt a bakari kikötőn át a szokásos illeték alatt megengedték: a kőrösi kapitány mégis Zrínyi Péternek 90 ökrét, melyet az ország belsejéből Buccari felé hajtatott, vérteseivel letartóztatta és szolgáit elfogatta; az ökröket a hosszas zár alatt elhanyagolta, úgy hogy egészen lesoványodtak és összeromlottak, sőt részben még silányabbakkal cserélte ki és Stiriának küldötte, minélfogva az ily visszaélések miatt a társországok harminczadbevétele annyira megcsökkent, hogy az egész évnek összes jövedelme, a tisztek díjainak levonásával, a báni katonaságnak egyetlen hónapi fizetésére is alig volt elég.[558] Pedig a föld népe szegénységgel és éhséggel küzködött adót nem fizethetett, a mi a veszteséget pótolhatta volna. Semmi sem mutatja jobban a válságos helyzetet, mint az, hogy az adózás erre a két esztendőre, 1647-re és 1648-ra, teljesen megakadt: [559] a jogszolgáltatással és közigazgatással minden garázda kénye-kedveként kikötött. Chegell Boldizsár, zágrábmegyei alszolgabiró példáúl az ország adójának hátralékaiból valami 300 forintot a maga czéljaira elköltött, vagyis elsikkasztott; ennek fejében Ztankó Mátyás alispán Zakmárdy Jánosnak, a volt országos számvevőnek megkeresésére az illető birtokán, Cheglén, annak malmát és némely telepeseit lefoglalta és számára megítélte: Chegell Boldizsár mégis a törvényes eljárás ellenére, a mikor Zakmárdy 1647-ben követűl a pozsonyi országgyűlésen tartózkodott, az említett malmot és telepeseket vakmerően visszafoglalta; a malmot más adósságban, majd szerződésileg gróf Frangepán Gáspárnak lekötötte és birtokába bocsátotta; a telepeseket hatalmába vette, jövedelmüket és hasznukat húzta, a számvevő kárával és az ország sérelmével.[560] Még a zágrábi káptalannak is, e szent testületnek, maga felé hajlott a keze: a rendesnél nagyobb gabonamérőt használt, miért Zágráb városával keveredett bajba.[561] A törvény ereje, a hatóságok tekintélye elomlott. A szolgabírák hiában intézkedtek és fáradoztak: a romladozó véghelyek kiépítésére, a közmunkák teljesítésére, az útak fentartására, hidak javítására, a közlekedés biztosítására sem a magánosok, sem a testületek, a kik kötelesek lettek volna, nem gondoltak. Mindez állapotok következtében a szegény legények, a tolvajok és rablók egész Zágráb, Kőrös és Varasd megyében elszaporodtak, az országútakon leselkedtek és fosztogattak, a nemesi és jobbágyi házakra lecsaptak, s a mi felszedhető volt, azt elhurczolták magokkal.[562]

A nyugati és éjszaki határokon, meg a Kulpa déli vonalán pedig, a károlyvárosi, varasdi és petrinai kapitányságok területén az oláhok, predauciusok és szlávok rakonczátlankodtak. Ezek a népségek a XV. századtól fogva kezdettek a török elől a magyar királyság földére beszivárogni: de csak a XVI. század végén és a XVII. század elején jöttek át tömegesebben és települtek meg a Dráva és Száva közén. Az oláhok eredetileg óhitű szerbek, kiket a jó katholikus horvátok vallásukért neveznek vala wlachoknak, a pedanciusok olyan katholikus szlávok, kik a nagyobb egyházi szabadság reményében közéjök tértek,[563] végre a szlávok, az igazi szlovének, kik többnyire a vendek ágához tartoztak;[564] de különböző nevök mellett teljesen azonos erkölcsökkel birtak, a török ellen való hadakozás és védekezés személyes tusáiban elvadultak, míveletlenek és fegyelmezetlenek voltak; az asszonyok a marczona férfiak módjára még kétszáz esztendő múlva is kést vagy pisztolyt hordoztak övükben.[565] Az ország törvényeinek hódolni, a földesurak jogainak engedelmeskedni és a föld régi lakosaival megférni nem akartak, mert kezdettől fogva kivételes helyzetbe jutottak. Már Mátyás király ama szerbeket és bosnyákokat, kik az idő szerint a likkai és corbáviai grófság elpusztult részeibe behúzódtak, fölmentette a tizedek alól azzal a kötelezéssel, hogy a török ellen a magok költségén harczoljanak.[566] Az osman hatalom árja ugyan csakhamar elborította őket és megsemmisítette intézményöket: de kiváltságuk emléke fenmaradt. S I. Ferdinánd 1564-ben az új jövevényeket az adófizetés alól kivette, ennek fejében földjeik oltalmazására örökös katonai szolgálatra kötelezte, s a horvát végvidéken a károlyvárosi, a tót végvidéken a varasdi főkapitányok hatósága alá helyezte.[567] Később, 1605-ben Rudolf évi ellátási segélylyel, II. Ferdinánd a mellett újabb kiváltsággal adományozta meg őket.[568] Sőt pártfogó kedvezésében irántok annyira ment, hogy a fővezérletet fölöttük a maga kezébe vette és kivételes helyzetökben őket minden háborgatás ellen biztosította, azzal az utasítással, hogy csupán az általa kinevezett parancsnokoknak engedelmeskedjenek.[569] S míg I. Ferdinánd idejében a horvát és vend véghelyek főparancsnoka, Károly főherczeg a bánnal legalább jó egyetértésben tartozott lenni: most e parancsnokok egyedül a császár és hadi tanács rendeleteihez alkalmazkodtak, s mint az örökös tartományok érdekeinek letéteményesei a horvát országos ülések végzéseire és a magyar országgyűlések törvényeire nem is hederítettek. Az ő oltalmukban, elnézésük és felszabadításuk által ezek az izgága népségek egyre terjeszkedtek, a földesurak, a Zrínyi, Dersffy, Pogány és Erdődy családok jószágain egyre előbb nyomultak; nemcsak magok a kilenczedet nem fizették, de a jobbágyokat is több helyen közéjök csábították és így a birtokosoknak kettős kárt okoztak. S hiában volt ellenök az országgyűlések minden rendelkezése, a földesurak minden jog-keresése; a kormány a törvényeket nem hajtatta végre, és az igazságszolgáltatás keze nem boldogult velök. A szent korona testébe való bekebelezésök, a mit a horvát és magyar rendek annyiszor kértek, sürgettek és elhatároztak, foganatlan maradt. S az ország földén ők az ország hatóságainak ellenére büntetlenűl zavaroghattak.

Sőt a nyugati határon a szomszédos Stiria népe is gyakran sérelmet követett el. A pettaniak a magok területén kívül azon a szoroson, mely a zavrattyai gázlótól a Pesnicza folyó mellett Zmrek városa felé tart és emberek emlékezete óta szabad volt, 1648 elején nehány varasdi kereskedő nagymennyiségű mézét erőszakosan elvették vagy lefoglalták, később újra több mázsányi vasát elrabolták, a mivel az illetőket az akkori érték szerint 1200 frt erejéig megrontották.[570] A közvetlen kárnál azonban még tetemesebb veszteséget okozott az ismételt merénylet azzal, hogy ezen a vidéken igen élénk és jövedelmező kereskedés folyt mézzel, vassal, borral; s most a pettauiak megrohanásai miatt a végbeli vitézek ragadozása és szegény legények fosztogatása következtében úgyis koczkázatos forgalom szinte teljesen megakadt.


83. PETRETICH PÉTER PÜSPÖK.
Wiedemann egykorú metszete után.[571]


Féktelenség és fejetlenség dúlt országszerte: az általános bomlásnak csak az új bán «kész gyorsasága és gyors készsége» vethetett volna véget. De hasztalanúl sürgette meg újra és újra a báni katonaság fizetését;[572] a nélkül pedig tisztébe lépni még mindig vonakodott, mert merő üres szóval közte a szigorú fegyelmet s ennek híjában általa az állami rendet helyre nem állíthatta. A kormány végre októberben a hátralékból hat hónapi részletet törlesztett, s leiratával hősünket felszólította, hogy elégedjék meg végbeli népestül egyelőre ezzel az összeggel és oszlassa el a többi nehézséget.[573] Zrínyi engedett; annyival inkább, mert nehány nap múlva létrejött a westpháli béke, s a nagy háború költségeinek viselésétől felszabadult az állami kincstár; így ő abban az alapos reménységben lehetett, hogy követelése már most mielőbb teljesülni fog.

S ha Ráttkay nem csalódik, januárban csakugyan a báni katonaság összes hátraléka leérkezett.[574]

A király közben az ünnepélyes beigtatásra kinevezte a maga biztosait: Petretich Péter zágrábi püspököt és Erdődy Miklós grófot, kik 1649 január 14-ére, Varasd városába hívták össze az országos ülést. S ezen a napon a főrendek, köznemesek és egyházi követek közűl nagy számmal gyűltek itt együvé, hogy a szertartásnak örvendező tanúi lehessenek. Zrinyi fényes díszben, válogatott kísérettel jött át Csáktornyáról, mely Varasd szomszédságában, egy óra járásnyira fekszik tőle. A mint a teremben megjelent, a biztosok bemutatták a karoknak és rendeknek a királyi zászlóval együtt; aztán a püspök hosszabb beszéddel üdvözölte. Magasztalva emelte ki őseinek halhatatlan érdemeit az egész keresztyénség iránt, ragyogó hősi tetteit a katonai pályán, különösen a háborúkban, s más kitünő nemes erényeit a báni hivatalban; majd az ő jeles tulajdonairól és vitézi szolgálatairól emlékezett meg meleg elismeréssel,[575] mire az új bán ép oly röviden, mint magvasan felelt.


84. PETRETICH PÉTER ALÁÍRÁSA.[576]


«Ha ezen dicső királyság népes gyűlése, s a főrendek nemes és méltóságos tekintete – úgymond – nem bátorítana, nem tudok nagyságos, főtisztelendő és többi uraim, micsoda ok ösztönözne ennek a tehernek fölvételére. Tanakodtam, hogy kérjük meg ő császári Felségét, legkegyelmesebb urunkat és királyunkat alázatosan, mikép engem e terhes szolgálattól feloldani méltóztassék; mert az én szellemem inkább a haza javáért való kardforgatásra, mint polgári tisztre hív. S kicsoda képzelheti magáról, uraim és honfitársaim, hogy annyi ország kormányát egyedül a saját bölcseségével igazgathassa. Különösen ebben a nyomorúságos időben, mikor sem biztos béke, sem nyílt háború nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy magának vagy másoknak romlást kohol. Im, Európa minden országa a szerencse csodálatos állhatatlansága következtében végveszedelembe, az utolsó romlásba keveredik egymással. Bizony nagy bölcseségre és nagy hadi tapasztalásra kell annak támaszkodnia, ki oly hatalmas hajónak, vagy inkább oly dicső királyságnak kormányát a szerencse oly viharos forgásában igazgatni kívánja. Bárhogy legyen, uraim, és honfitársaim, nem igen rettegek a szerencse semmi esélyétől, mikor látom, hogy ennyi fölötte jeles főrend jó akarata csatlakozik az én készségemhez. Az én forrón szeretett hazámnak örömest ajánlom és áldozom szolgálataimat, javaimat és életemet: csak arra kérlek, mindnyájatokat, a halhatatlan Istenre, hogy a közügyekben egyesek legyetek; nekem pedig, ha talán a teher alatt roskadni láttok, segítségemre siessetek. Ő császári felségének, legkegyelmesebb urunknak és királyunknak, örökké hálás leszek, hogy engem ezzel a méltósággal megtisztelt, s egész világnak kimutatta, hogy teljesített szolgálataimat és ősi hűségemet elfogadta. Nem is mulasztom el, a míg ereimben egy csepp vér foly, ő felségének e kegyét örökös szolgálataimmal kiérdemelni.»[577]


85. ZAKMÁRDY JÁNOS ALÁÍRÁSA.[578]


Aztán Zakmárdy János ítélőmester kelt föl helyéről, s a nemesség nevében köszönetet mondott az új bánnak, hogy ez országok kormányzásában bizalommal a karok és egyetértésére és közremunkálására számít.[579] S erre mindnyájan a ferenczesek Keresztelő szent János egyházába vonultak, mely a főpiaczon emelkedik. Egyszerű kis templom, román izlésben, kettős világítással, de felső ablakai csak a félkör ívéig terjednek. Főhajóját három kereszthajó szeli át, a mi a belső épületnek élénkséget és változatosságot ad, mert a szűk területen a tagolásnak ez az alkalmazása nem annyira szerkezeti követelmény, mint inkább kiviteli játék, az építő művészi hajlamainak megnyilatkozása. Különben egyéb szépséggel alig dicsekszik: külsején semmi ékesség nincs, sőt négyszögű nehézkes tornya, s egyenesre csapott vakolatos hátulja épen dísztelen; belsejében pedig az egyházi pompa és fény pazarabb csillogása hiányzik. Mai díszítése újabb: ez is inkább tarka, mint festői. De a derék szerzet, mely ma is, harmadfélszáz esztendő mulva a varasdi középiskolát kezében tartja, a maga tiszteletreméltóságával és népszerűségével a főegyház tekintélyére emelte egyszerű kis templomát. A mint a gyűlés tagjai elhelyezkedtek benne, Zrínyi a bánok ősi szokása szerint jobb kezében pálczával, bal kezében zászlóval az oltárhoz, a püspök elé lépett és letette az esküt, mialatt kívül dobok és trombiták zúgtak, s a mozsarak durrogtak.[580]


86. A FERENCZRENDIEK TEMPLOMA VARASDON.[581]


Másnap aztán a gyűlés rendes munkába fogott, s a tanácskozás vezetésében és a folyó ügyek igazításában a bánnak szervező erélye és mérséklő tapintata legott kiismerszett. Az ülés röviden lefolyt: mégis eleget végzett. Mindenek előtt a királyi rendeleteket hallgatta meg, aztán a személyi kérdéseket intézte el: így az ország véghelyei főkapitányának az elhalt Draskovich János helyébe egyhangulag és lelkesedéssel Zrínyi Miklóst választotta meg, ezzel a katonai hatalmat osztatlanúl a kezeibe tette le; al-bánnak meghagyta Orehóczy Gáspárt, követekűl a pozsonyi országgyűlésre kiküldötte Ráttkay György zágrábi kanonokot, Zakmárdy Jánost és Budor Gáspárt. Zakmárdy azonban előbb a mult követségéről számolt be; s különös tetszéssel találkozott, a mikor Ferdinánd levelét a katholicismus ápolása érdekében bemutatta. Az ítélőmester ugyanis ott a heves vallási összeütközések közben a maga és a társországok nevében kijelentette, hogy ezek semmi ingatag, változó és szabados vallást követni nem fognak, de híven az igaz római katholikus hiten csüngnek a mi a királynak alkalmul szolgált, hogy ez országok karainak és rendeinek megírja, mikép ebbeli ragaszkodásukat kedvesen fogadja és helyben hagyja; hogy a maga és utódai, Magyarország törvényes királyai nevében ígéri és biztosítja, mikép igaz római katholikus hitükben megőrzi és megtartja őket.[582] Majd az ülés bizottságot rendelt a követi utasítás megkészítésére és áttért a pénzügyi kérdések szabályozására. Kivetette 1647 és 1648-ra az elmaradt adót megyénként és gondoskodott annak pontos behajtásáról: de gróf Draskovich Jánosnénak az ura báni érdemeire való tekintettel 1646-tól kezdve az összes hátralékokat elengedte. S intézkedett a régi és új követek fizetéséről, a varasdi és zágrábi jezsuiták építkezésének segélyezéséről, a közmunkák teljesítéséről, a közlekedés fentartásáról, az útak és hidak kijavításáról szigorúan, záros határidő alatt.[583] Hiszen a bánnak jóra igyekvő szándékával minden becsületes hazafi egyetértett: mindenben gyors és gyökeres orvoslás kellett.

Hevesebb vita és mozgalmasabb jelenet, úgy látszik, csak a Mikulich Sándor és társai ügyében támadt. Hallatlan gazságaik miatt számos panasz érkezett ellenök magánosoktól, azonfelül Mayzen Tamás és Saffarich György szolgabíráktól: a király mégis örökös kegyelmet adott nekik előre, a törvény egyenes megsértésével. Mert a Hármas könyv szerint a királyi kegyelem egy teljes év leforgásánál tovább nem maradhat érvényben, mert különben, ha az elmarasztalt az egy év tartama alatt a fejedelmi kegyelem mellett a felperesnek vagy ellenfélnek eleget tenni és vele kiegyezni vonakodik, annak az évnek leforgásával az elmarasztalásnak régi terhe és súlya alá esik, erre ítélik; ezzel ellenkezőleg minden további törvényes eljárás megszűnik. Sőt ha az ily elmarasztalt birói kézbe került, akkor az a királyi kegyelem, mely fogságában éri, nemcsak birtokainak, de fejének megmentésére sem használ semmit.[584] A személynök, a ki befolyásával a kegyelmet kieszközölte, megkísértette fiát és társait védelmezni: de a gyűlés annyira felháborodott és felzúdult ellene, hogy megszégyenülve és megalázva távozni kényszerült. Ime a bizonyság, hogy a báni hivatalban miféle szellemet képviselt volna és micsoda gyűlölséggel találkozott volna.

Zrínyi Miklós ebbe az egész viharba nem avatkozott bele. Sem a személynök fiát nem kívánta keményebben sújtani, mint a hogy az ország törvényei megszabják; sem a nemességet nem akarta a maga bosszúságának kitörésében korlátozni, a mikor arra olyan méltó oka volt.[585] Különben kifakadásaiban nemcsak a harag és elkeseredés kavargott: de a közlelkiismeret és igazságérzet is megszólalt. Sőt Zrínyi nyilván osztozott annak a bizottságnak felfogásában, mely elnöklete alatt a követi utasítást összeállította: hogy Mikulich Sándor és társai ügyében a törvénybe ütköző kegyelemnek visszavonásával és a megtámadott jogszolgáltatás tekintélyének helyreállításával a pozsonyi országgyűlésen orvoslás keresendő. Az utasítás azonfelűl elrendelte, hogy a követek a nádorválasztáson a király jelöltjére, csak katholikus férfiúra szavazzanak, hogy a társországok katholikus vallásának és alkotmányos szabadságának megoltalmazásán és erősítésén buzogjanak; hogy az oláhok, predauciusok és szlávoknak a szent korona testébe való bekebelezését erélyesen sürgessék, s a rájok vonatkozó törvényeknek még az országgyűlés folyama alatt való végrehajtását követeljék, hogy a kőrösi, kapronczai, petrinjai s más végbeli kapitányok és katonák garázdaságai ellen védelmet és biztosítékot szerezzenek.[586] A varasdi gyűlés a bán vezetése alatt ilyen módon a legsürgősebb bajokat orvosolta. A mi a saját önkormányzatában elintézhető volt, eligazította; a mi a magyar országgyűlés illetékességéhez tartozott, oda utalta. Különösen meghagyta küldötteinek, hogy az érsekkel, országbíróval és kanczellárral, valamint a megyék és városok követeivel a társországok sérelmeire nézve értekezzenek, s azok megszüntetésében az ő segítségökkel fáradozzanak.[587] S nem eredmény nélkül, mert utasításuk minden kívánalma teljesült.[588] Még akkor összhang és bensőség volt a szent korona minden országának irányában, mely az összetartozás és ragaszkodás rendületlen érzetéből fakadt. A mi csapást a török a haza népére, a német a nemzet alkotmányára mért, közös vállvetéssel, testvéri szeretettel védekeztek és küzdöttek ellene. A horvát közélet férfiai az országos és megyei tisztségekben egyiránt magyar nemesek, akár horvát, akár magyar névvel birjanak: ennélfogva a faji féltékenységnek semmi nyoma közöttük; sőt általános a nézet, hogy a ki igazán szereti honát, mind jó magyar, mind jó horvát.[589] Magyarok és horvátok a politikai és katonai pályán közös czél felé verdesnek; a társadalmi és családi körben közös oltáron áldoznak; sokszor mint rokonok és barátok, mint hazafiak mindég. A Zakmárdyak, Pethők, Baxayak és Mindszentyek együtt szerepelnek a Petretichekkel, Ruchichokkal, az Ivanovichok- és Gorupokkal, az Orehóczyak, Malakóczyak, Fodróczyak és Gubasóczyak együtt a Jankovichok-, Laczkovichok-, Saffarichok- és Supanichokkal, az Alapyak, Erdődyek és Ráttkayak együtt a Draskovichokkal, Keglevichekkel és Patachichokkal, hogy többet ne emlegessünk. Csak nevök mutatja külön eredetöket, de hazaszeretetök egyesíti törekvésöket. Megértik egymást nyelvben, hisz rend szerint beszélnek magyarul és horvátul, a magyar a nemesség, a horvát a jobbágyság házi nyelve levén; sőt a nagyobb nemzetségek tűzhelyénél általában, faji különbség nélkül, a magyar hazafisággal a nemzeti szellem és nemzeti nyelv uralkodik; s megértik egymást érzésben, hisz jogaik és kiváltságaik, tartozásaik és kötelességeik, érdekeik és reményeik teljesen azonosok, félezredes közös multjok gyökereiből hajtanak, s közös jövőjük felvirágzásában találkoznak. Minden országos ülésükön és magános összejövetelükön annyi a magyar, mint a horvát név: de a mikor a hazáról van szó, valamennyien közös lelkesedéssel hangoztatják ősi hűségüket, a melylyel a szent koronán csüngnek, közös megegyezéssel vitatják meggyőződésüket, hogy a Dráva és Száva mente ép olyan részei az országnak, mint a Duna és Tisza vidéke.[590] S a mikor a sérelmek orvoslásáról foly a tárgyalás, egyesült erővel kérelmezik, s a magok végzései mellett mindig a magyar országgyűlések törvényeinek végrehajtását sürgetik. Követeik most is ennek az emberöltőnek fölemelő gondolkozásával, hazafias utasításával távoztak Pozsonyba.[591]

Zrínyi meg visszatért Muraközbe, a félsziget oltalmazása végett. Mert a tárgyalás a béke megújítására a portával megindult, minél fogva a török szokása szerint a hódoltság egész vonalán nyugtalankodott, hogy fegyverrel a kezében régi követeléseinek és új foglalásainak súlyosabb nyomatékot adhasson. S mindjárt a téli fagy beálltával, még a mult november elején, ismételve a félszigetre csapott,[592] most pedig állandólag reá kapdosott:[593] a légrádi és muraközi főkapitánynak tehát őrhelyén kell vala állania.


87. A HAJDANI ZRÍNYI-VÁRKASTÉLY PORTORÉBAN


De e mellett egyéb oka is volt, mely visszaszólította: a végleges megosztozás Péter öcscsével. Mert a tapasztalás egy évtized elforgása alatt mind a kettőjüket meggyőzte, hogy a közös birtokolás a maga szüntelen való érülközéseivel és keresztezéseivel akaratukon és reményükön kívül, az isteni törvények és vérségi kötelékek megsértésével, a mint mondják, ízetlenségeket és összeütközéseket támasztott, s az idő változásaiban és szerencsétlenség csapásaiban ezentúl is támaszthat köztük: azért a testvérek érett észszel, józan megfontolással a roppant örökség kettészakítását határozták el.[594] Valóban közös birtokaik roppant örökséget képeztek még a XVII. század közepén is, a mint az osztályos levelek feltüntetik: noha családi javaikból már mennyi elveszett! Már oda volt a névadó Zrin, az ezüsttermő Gwozdánszko,[595] oda általában az egész ősi uradalom, a vránai perjelség kostajniczai és dubiczai váraival és tartozékaival együtt, mert a mióta a török a szerb és bosnyák folyók erősségeiben meggyökeresedett, födözött vonalon, e vizek völgyében egyre fölebb hatolt, az Unna követésével, Dubicza és Kostajnicza elfoglalásával, egyenesen a Zrínyiek földére tört, mely rövid idő alatt a hegység egész déli oldalával elesett.[596] S már oda volt a Karlovics-féle örökség, a névjelölő Carlopago, a lejebb eső új kikötő, Novigrád, oda a corbáviai, likkai és knini birtok összes váraikkal és járulékaikkal egyetemben, mert a pogány Herczegovinából el-elborította és meg-megdúlta, jobbágyait ezrenként hajtotta el és erősségeit romba döntötte;[597] úgy hogy a különben is gyér lakosú sziklavidék elnéptelenedett, a Karlovicsok egykori székhelye, Nagy-Corbávia teljesen eltűnt; s azt sem tudjuk, hogy Farlatival a mai Udbinában, vagy Pesty Frigyessel a régi mersinváraljai omladékokban keressük-e?[598] Az egész terjedelmes és értékes szerzeményből nem maradt meg egyéb, mint a rakonoki kastély és bosiakói udvarház uradalmaikkal, az Zágráb, ez Kőrös megyében. S már oda volt a monyorókereki és csurgai birtok, mind a kettő nagy és áldott uradalom, azt az Erdődyek pörölték vissza, ezt a hódoltság emésztette meg.[599] De mindezek elvesztésével a testvérek még mindig oly roppant területet mondhattak magukénak, mely több önálló német fejedelemséggel fölért. Jószágaik a Murától a Dráva, Száva és Kulpa vidékein át le az Adriai tengerig húzódtak, melyen négy jövedelmes rév tartozott hozzájok: Buccari, Porto-Ré, Czirquenicza és Szelcze. A part mentében a Rejecino folyótól egészen a mai Rezső-útig mind a réveken, mind a szárazon a Karst és Nagy-Kapella déli lejtőiig váraik uralkodtak, melyek közűl nevezetesebbek, Grobnik, Bakar, Hrelin, Drevenik és Brebir. Ám ezeken kívül, nem emlegetve újolag Ozalyt és Ribniket a Kulpa mellékén, Csáktornyát, Stridót és Légrádot a Muraközön, még számos erősségük emelkedett a gazdaságok szerint; mert abban az időben, a mint reámutattunk, minden egyes gazdaságnak középpontjául valamely vár vagy várszerű kastély szolgált, biztosítéka és tárháza gyanánt. A roppant terület, melyet az ő jószágaik elfoglaltak, a mai közigazgatási beosztás szerint kiterjedt Zalamegye egész csáktornyai és perlaki járására,[600] Zágráb megyében a jaskai és károlyvárosi járás nagyobb részére, benyúlt a zágrábi és nagy-góriczai járás egyes pontjaira;[601] aztán éjszak-keletnek fordulva, végig vetett Belovár-Kőrösmegye egész kőrösi járásán;[602] délnyugatnak haladva, áttört Módrus-Fiume megyében a Karston és Nagy-Kapellán keresztül, s végig futott az ogulini, vrbeszkói, delniczei, cabari és susaki járáson, vagyis a megye egész nyugati felén;[603] s már szétágazó vonalainál, többszörös tagolásánál és különböző terméseinél fogva is számosabb védő és gyűjtő helyre szorult. Hisz határai és részei oly messzire estek egymástól, hogy egész elütő égalj borult reájok; a míg a drávai és kulpai vidéken a fűz, jegenye és tölgy rengetegekbe folytak össze: addig az ádriai part peremén a cyprus-, füge- és oliva-berkek virultak. S ezen a roppant területen városok és várak, kastélyok és udvarházak, szántók és legelők, folyók és erdők, bányák és kikötők, műhelyek és tárházak váltakoztak, az emberi szorgalomnak és természeti alkotásnak legsajátosabb ellentéteivel. A népes emberbolyokat, a kalászos völgyeket és halmokat lakatlan vadonok és aszó földek, a lombfakasztó és gerezdnevelő hegyeket kopár sziklasivatagok és szédületes szakadékok tördelik meg; a sürge élet és természet után a rideg és kietlen elhagyottság következik, kivált a Karst romhalmazaiban, a hol még a madár is félve jár, legfölebb a bóra és sirocco verdeső vihara sikong otthonosan! S ezen a roppant területen a jobbágyok is különböznek: magyarok, horvátok, szerbek, vendek és olaszok rajzanak vidékenként, a mint ezek más és más ország részeiben hasítanak tovább; eltér egymástól nyelvök, viseletök, szokásuk, erkölcsük: de összetartoznak mégis uraik, a Zrínyiek birtokjogánál fogva, szolgálataik, kötelességeik, hűségök és engedelmességök által. S a testvéreknek e jószágokon kívül még kezén voltak a Beseney- és Mámich-féle verbóczi birtokok, aztán Rákócz és Preszeka Kőrös megyében, némely falvak a félszigeten felül és Kanizsa falain túl Zalamegyében, a családi ház Bécsben és a stubenbergi szerzemény Stiriában.[604]


88. TÜNDÉRLAK ROMJAI.[605]

Ennek a roppant örökségnek megosztó vonala a Dráva volt. Igaz ugyan, hogy a tengermelléki rész le az Adriáig nagyságára nézve tetemesen fölülmúlta a magyarországi részt, a Muraközt: de ez viszont védettebb és termékenyebb. S a mint már Salamon Ferencz helyesen emelte ki, ha a félsziget nem tartozik is Magyarország legáldottabb földei közé, Horvátországgal szemben valóságos Kanaánnak nevezhető.[606] A gabona minden faja dúsan sarjad benne, csillogó aranybora bőven szüremlik, buja kertjeiben a gyümölcs, selymes rétjein a barom, sűrű erdeiben a vad s kanyargó folyóiban a hal gazdagon szaporodik; míg a Drávántúl az igazi kalásztermő földek csupán szaggatottabb tagolással fordulnak elő, a Kulpa, Dobra, Mreznicza, Korána és Lonja mellékein, még a vinodoli völgyben, leginkább olyan fajokkal, melyek a hidegebb levegőjárást elviselik; bár Horvátország belső részeiben a búza is hálásan fizet. Bora sok, de csak a bakari könnyű vodicza és a czirqueniczai vörös holudár híresebb; s a nemes luttenbergivel közülök egyik sem versenyezhet. Barma a fensíkok mezein, vadja a rengetegek mélyeiben elegendő, gyümölcse, különösen a Vinodol völgyén és a part peremén, hala a Kulpában és mellékvizeiben, valamint a tengerben pazar változatossággal tenyészik. A tengermelléki résznek azonban, fölötte nagy előnye volt: erdeinek jövedelmezősége és kikötő vagy kiszálló réveinek forgalma. A hegyek oldalain, messzi vidékeken keresztül ősi tölgyek, bükkök, luczfenyők húzódtak, melyek feldolgozásához a megszorult nép már akkor hozzászokott és ügyesedett, a faipart nemcsak házilag, de a földesurak tiszteinek és mestereinek vezetése alatt már gyárilag űzte, a mennyiben gőz alkalmazása nélkül gyárról szó lehet: a réveken át pedig az uradalom kereskedése mozgalmas elevenséggel lüktetett; a műhelyek és tárházak teltek-ürültek a szükséglet és készlet szerint; sőt Magyar- és Horvátország kivitele, Itália és a Kelet behozatala is ezeken a helyeken haladt át és a Zrínyieknek adózott vámmal.[607]

A testvérek Vulláriában jöttek össze és márczius 12-én oly egyezséget kötöttek, hogy a Dráva választó vonalát véve kiindulásul Miklós átengedte Péternek összes részbirtokait a tengermelléki jószágokban, az ozalyi és ribniki várban, Horvát-Szlavonországban, nem különben Zágráb vármegyében minden tartozékaikkal és szolgáikkal egyetemben; Péter viszont átengedte Miklósnak, igen kedves bátyjának, összes részbirtokait a Muraközön és a félszigeten kívül Zalamegyében, a verbóczi, rákóczi és preszekai javakat Kőrösmegyében, valamint a családi házat Bécsben és a stubenbergi szerzeményt Stiriában; azzal a kijelentéssel, hogy még a folyó országgyűlés alatt vagy után az osztályról ünnepélyes és hiteles bevallást tesznek valamely káptalan vagy más rendes biró előtt az ország törvényeinek és jogainak megfelelő módon; hogy ha bármelyikök ez egyezség ellen vétne, büntetésűl a másiknak két ezer jósúlyú aranyat fizet, melyet rajta Magyar-, Horvát- és Szlavonország bármely alispánja egyszerűen ezen levél erejénél fogva behajthat.[608]

S a testvérek ezzel véglegesen megosztoztak. Az ősi örökséget két területileg egyenlőtlen, értékileg egyenlő részre különözték: de réveik kereskedelmi és vámbeli jövedelme, úgy látszik, közösnek maradt. Ezen kívül már most kiki a maga részében a saját kezére gazdálkodott és a maga javára gyarapodott, ha tudott. Miklós például mindjárt, pár héttel a szerződés aláírása után, megvásárolta Malakóczy Miklóstól a kis Széchy-szigetet, a mivel csak a gondja szaporodott, mert Malakóczy az ágyúkat a hadi készlettel a maga várába, Hlapsinába szállíttatta belőle, így a Muraköz éjszakkeleti vonala meggyöngült.[609] Gyorsan pótolta a hiányt és erősítette az őrséget: aztán megint bánságába sietett, mert Zágráb városában, június 30-ára új országos ülést hirdetett.[610]

Hiszen az uratlanság alatt annyi zavar verte föl az országot, hogy a bán rendező kezére még mindig elegendő várt. Igy a zágrábi gyűlés mindenekelőtt átiratot küldött Stiria kormányához a pettaui polgárok kétszeres támadása és a varasdi kereskedők kárpótlása ügyében; aztán a berkiszevinai, petrinjai és más véghelyek építéséhez kirendelte a szükséges robotot; de főként az útak és hídak javításáról, a közlekedés helyreállításáról intézkedett különös erélylyel. Míg az elmaradt adó befizetésében az inséges népre való tekintettel méltányos haladékot engedett addig a közmunkák teljesítésében nem ismert semmi elnézést. Úgy látszik, az új bán egyszerre és országszerte rendet és biztonságot akart teremteni. Az ülés ennélfogva nemcsak a mult gyűlés ebbeli határozatát elevenítette fel: de egyenesen kimondta, hogy mindenki egy hónap alatt tartozik kötelességének megfelelni. A ki pedig akár engedetlenségből, akár hanyagságból elmulasztja, a szolgabiró a bán parancsa szerint szigorú birsággal büntesse. Még keményebb végzést hozott az országútak rémeinek kiirtására, a mennyiben Zágráb és Körös megyék területén az albánnak, Varasd megyében az alispánnak hatalmat adott kezébe, hogy a szegény legényeket, nyilvános rablókat kiméletlenül üldözzék és pusztítsák, szükség esetén ellenök az ország haramiáinak, végbeli katonáinak, fegyveres erejét fordítsák, a minek kiszolgáltatására a kulpai kapitányok kötelesek.[611] S ezzel a gyűlés nehány folyóügy ellátása, nehány közigazgatási állás betöltése után eloszolt, de a bán meghívására október 11- és 12-én Varasdon ismét összeült.[612]


89. ZÁGRÁB.
Cserna Károly eredeti rajza után.[613]


Mert a pozsonyi országgyűlés az oláhok, predauciusok és szlávok viszonyának rendezése végett oly törvényeket alkotott, a melyek végrehajtása ép annyi óvatosságot, mint gyorsaságot követelt. A karok és rendek már akkor tévedésbe estek, a mikor másfél évtizeddel előbb a rendezés munkájára a varasdi bizottságot szervezve magok könyörögtek alázatosan a királynak, – hogy abba a maga részéről is küldjön ki biztosokat, érdektelen személyeket;[614] mert ezzel magok adtak alkalmat, hogy az ország belügyébe idegen befolyások avatkozhassanak; most pedig a tévedést tetézték azzal a közjogi botlással, hogy beleegyeztek a XXX és XXXI-ik czikkek meghozatalába, melyek egyfelől a varasdi bizottságból vegyes bizottságot csináltak, a hol az ország és szent korona biztosai Szent Márton napjára Belső-Austria biztosaival ülnek össze tanácskozni; másfelől az oláhok-, predauciusok- és szlávoknak a haza testébe való bekebelezése, a horvát-szlavon véghelyi kapitányságok betöltése, s más esetleges nehézségek elintézése tárgyában általános bizottságot alkotnak, mely a jövő országgyűlésig a király meghívására Bécsben vagy egyebütt, a hol épen a felség Isten segítségével tartózkodik, ülne össze az ország és a szomszédos tartományok kölcsönös békéjének és egyetértésének fentartására a szent korona és Belső-Austria biztosaiból. Mintha csupán valami határrendezésről volna szó. Igaz ugyan, hogy az oláhok és társaik Krajna és Stiria széleire is behatoltak és betelepültek; igaz ugyan, hogy a horvát-szlavon véghelyi kapitányok hatalma reájok is kiterjedett: de mégis mindez sem a varasdi vegyes, sem a bécsi általános bizottság ilyetén szervezésére akár okul, akár alapul nem szolgálhatott. A krajnai uskokok és stiriai jövevények megfékezése Belső-Austria dolga volt: ellenben az ország földén élő és az ország törvényein kívül álló lakosok bekeblezése a szent korona testébe és bevonása az igazságszolgáltatás és közigazgatás körébe, a kapitányaik viszonyának szabályozásával egyetemben, egyes-egyedül bennünket illetett meg, a magyar törvényhozás független és föltétlen jogaként; s országgyűléseink, mindég a király beleegyezésével és hozzájárulásával, ismételve elrendelik, mind a végbeli népségek teljes bekeblezését, mind kapitányaiknak a magyar törvények alá helyezését.[615] De a mi eddig a nemzetnek kizáró joga volt, most már ilyeténkép az örökös tartományokkal közös ügye lett. Mert a pozsonyi gyűlés újabb czikkelyei hiában szabják meg a vegyes bizottságnak, hogy ha az ország határaiban eső kétes területekre nézve nehézségek támadnának, az itélkezésben mindég a bánnak és belföldi biztosoknak szava dönt;[616] hiában utasítják az általános bizottságot, hogy működésében a szent korona törvényhatósága és az ország törvényes jogai mindenkor épségben maradjanak:[617] általában mégis a kérdésnek megoldását csak összegomolyították és közvetve elhalasztották. Hisz nem kellett egyéb, mint az, hogy a felség a vegyes bizottság összeállítását, s az általános bizottság összehívását késleltesse, vagy hogy a belső austriai biztosok következetesen elhúzódjanak, mikép az oláhok, predauciusok és szlávok viszonya még hosszú ideig függő kérdés legyen Horvát-Szlavonország égető bajául. Mindennek tudatában törvényes alapon, a törvények végrehajtásának követelésével, hamarosan intézkedni kellett: a meddig a vegyes és általános bizottság a maga közvetlen ismeretével a helyzetet könnyen tisztázhatja és a társországok kárára nem fordíthatja. A bán ebbeli szándékával a karok és rendek készsége találkozott, s a varasdi gyűlés mindenek előtt elhatározta, hogy ebből a czélból Ivanovich Tamás, az új országos számvevő személyében külön követet küld a királyhoz részletes utasítással. A dolog annyira fontosnak, a megbízás annyira kényesnek tetszett, hogy az utasítás szerkesztésére a maga kebeléből a legtekintélyesebb férfiakat választotta meg, névszerint Zrínyi Miklós elnöklete alatt Petretich Péter püspököt, Erdődy Tamás és Erdődy Miklós grófokat, Dianesevich Miklós zágrábi prépostot, Zakmárdy János itélőmestert, Ruchich János zágrábi és Gorup György varasdi alispánokat; kívülök közreműködtek még a káptalani követek és maga Ivanovich Tamás.[618] S abban egyeztek meg, hogy ez megbízó levelén kívül két kérő levelet vigyen magával; az egyikkel szorgalmazza a varasdi bizottság összeállítását, az 1649 : XXX és XXXVI-ik törvények teljes végrehajtását; eszközölje ki, hogy a két kamara a biztosoknak oly utasítást adjon, mely e czikkeknek teljesen megfelel; végre vigye keresztül, hogy a végbeli kapitányok, az oláhok és társaik, általában a végbeli katonák oly parancsnokokat kapjanak, mikép a bizottságnak és biztosoknak rendeleteihez alkalmazkodjanak; a másikkal szorgalmazza, hogy ő felsége a bánnak fizetését utalja ki és engedje meg neki, hogy az ország jogai és kiváltságai értelmében a jövő vízkereszt napjára a nyolczados törvényszéket összehívhassa és megtarthassa. Találja meg a nádort és érseket, hogy e kérelmek sikerét pártfogásukkal mozdítsák elő; s egész megbízásában úgy járjon el, hogy egy hónap mulva, Szent Márton napjára visszatérhessen; ha pedig vissza nem jöhetne, eleve értesítse a bánt, hogy ez a törvényadta elnöki tiszténél fogva a bizottság tagjait tájékoztathassa,[619] kiket a gyűlés legottan megválasztott: Petretich Péter püspök, Erdődy Tamás és Erdődy Miklós grófok, Dianesevich Miklós prépost, Ivanovich Pál lepoglavai vicárius, Gorup György varasdi, Ztankó Mátyás és Gotthall Miklós zágrábi alispánok, Mallenich György, Patachich Péter és Simonich Szaniszló személyében.[620] Megválasztotta egyszersmind a nyolczados törvényszék megtartásának esetére a báni tábla biráit és ülnökeit a három rendből;[621] intézkedett az átutazóban erőszakoskodó katonák megbüntetéséről; valamint a kőrösi kapitány megintéséről, hogy a kereskedést a gabonával s bármi más árúval ne akadályozza. A zágrábi püspök kérésére és indítványára pedig megújította az eretnekek birtoklása ellen szóló végzéseket, azzal az utasítással, hogy az alispánok és szolgabírák járásaikban, a bírák és tanácsok a városokban ellenök szigorúan járjanak el; végre meghallgatta a csázmai káptalan tiltakozását amaz egyezség ellen, melyet néhai Mikulich Tamás a kapronczai kapitánynyal a kapronczai javaira nézve kötött, a mennyiben talán a káptalan banyóczi jószágának megkárosításával járna. Im, az izgága embernek még haló porában sem hittek: még az árnyéka ellen is védekeztek![622]


90. GRÓF ERDŐDY MIKLÓS ALÁÍRÁSA.[623]


Igy Zrínyi Miklós mindjárt kormányzásának első esztendejében az uratlanság összes zavarait rendezte, összes mulasztásait pótolta: pedig a török majd támadásával, majd panaszával többszörösen elfoglalta. A béke-tárgyalás alkalmából a kölcsönös sérelmek és követelések mérlegeléséhez az újabb behódolásokon kívül számba kellett venni a hadi foglyokat, ennélfogva a király a bécsi hadi tanács révén felszólította a bánt is, hogy adjon a maga foglyairól részletes kimutatást.[624] A mikorra ő a jegyzéket összeállította és beküldötte;[625] a béke ugyan elvileg megvolt, mert a sultán julius 1-én beleegyezett: de a végrehajtás föltételeinek és módjainak alkuja az év végéig eltartott; s az ily részlet, mint a foglyok száma, ép ennek az alkunak anyagához tartozott. S a míg ezzel hősünk az egyezkedés érdekének szolgált, addig az eredmény sikerének biztosítására a maga határainak védelméről az alku folyamán is gondoskodott; mert tudta, hogy a török mindenekelőtt a tényleges birtokot és tényleges erőt veti a serpenyőbe. S fölterjesztést intézett a kormányhoz, hogy Belső-Austriából az engedélyezett száz vértes katonát megkaphassa, hogy a tótországi véghelyeket megerősíthesse.[626] Ily módon a Muraközön és a bánságban szemesen őrködött; sőt vitézeivel valószínüleg a kapdosást is folytatta, mert a török panaszt emel ellene; s ő nem mentegetőzik, hanem azzal felel a hadi tanácsnak figyelmeztetésére, hogy neki hasonlókép vannak sérelmei és követelései.[627] Az írás azonban nem szolgálhatott elég felvilágosításul, mert november 12-ére Bécsbe kellett mennie, hogy személyesen tegye meg jelentését.[628]

Ha igazolást kívántak tőle, minden szó helyett egyszerűen a pogány eljárására hivatkozhatott. Hiszen a tavaszszal a kanizsai török módjára valamennyi végbeli basa megmozdult. A bihácsi parancsnok Boszniából a horvát földre tört és a mezei munkában foglalatos szegény jobbágyokat összefogdosta és elhajtotta; sőt kontyos csapata azóta is végig-végig rajzott a kulpai vidéken. Mert Frangepán Farkas, károlyvárosi kapitány, ép ebben az időben, november havában készített ellene bosszuló hadat; holott már ekkor, a béke megkötése utáni, bizonyosan megnyugszik, ha a bihácsi basa tavasz óta pihen vala. Frangepán öreg levén, a nyolcz zászlóalja lovas és gyalog élére vejét, Zrínyi Pétert, a sichelbergi főkapitányt állította, ki lelkesedett seregével a hónap végén Boszniába csapott,[629] három falvat rettegtetésül elpusztított,[630] aztán 600 nagyobb és 1500 kisebb barmot harácsolva visszafordult. A dörgő ágyúk megújuló tüzelésére végre az ellenség Bihácsból kiütött, a mieink utócsapatát az izácsi várig üldözte, véle csatába ereszkedett azzal a czélzattal, hogy az alatt a szomszédos erősségek népe összefuthasson és segítségére megjelenhessen. Zrínyi a zsákmánynyal még Szluinig sem jutott, mikor a hír utolérte, hogy Badankovich Deli basa, a krupai parancsnok, a bihácsiakkal egyesült és kibontott lobogókkal utána kelt. Menten megállította és felállította hát a hadát, maga a középen foglalt helyet a károlyvárosiakkal, a kik háromszázan voltak: így várta be teljes csatarendben a nyomába robogó ellenséget. Badankovics egyenesen a középre zúdult, honnan Zrínyi előugratott. Paripájának azonban féke egyszerre elszakadt s a tüzes állat már száguldóban a hőst bizonyosan a törökök kezébe ragadja, ha szerencsére társai közre nem kapják és fel nem tartóztatják; így hirtelen más ménre szállt és hevesen megütközött. A harcz rövid, de irtó volt: a törökök közűl többen vesztek el kétszáznál, köztük mindjárt az első összecsapáson Badankovics az ifjú, alig húsz éves Krisanich János golyójától; a többiek pedig megfutottak vagy fogságba estek, míg a mieink vesztesége alig volt isten segedelméből tíz ember. A fényes diadal után ismét megindultak és estére Sluinba értek; másnap pedig, épen vasárnap, a bámészkodó lakosság ujjongása közt büszkén és dicsőségesen bevonultak Károlyvárosba: elől a mieink egyik csapata nyitotta meg a menetet, aztán az elfogott paripák következtek, majd az igás lovak, török fejekkel megterhelve; de a Badankovics fejét lándzsára tűzve és magasra tartva külön úgy vitték, aztán a foglyok lépdeltek szomorúan; végre Zrínyi jött a győztes lovas és gyalog csapatok közepette, ragyogó arczczal, a diadalnak kifejezésével. S a sereg egyenest az úr házába, nevének magasztalására, a Szent-Háromság templomába tért, hogy a segedelemért köszönetet rebegjen.[631]

A török kölcsönnek az ily magyaros visszafizetése még a béke megbeszélése és a végrehajtás alkuja közben is kívánatos, sőt szükséges volt. Mert csak a csattogó kard, mint valami fenyegető és tilalmazó lángpallos fékezte meg és tartotta vissza valamennyire a pogányt a maga kiütéseiben: ennélfogva a Zrínyi Miklós erélye és hadi népe vitézkedése a helyzet ismeretéből és követeléséből, a hazafikötelesség belátásából és teljesítéséből fakadt. A mikor azonban 1650 kezdetén a sultán követe Bécsbe hozta a megerősített békeokmányt: egyelőre a bán is a jó szomszédság helyreállításához fogott. Tárgyalásba ereszkedett Hassánnal, a kanizsai agával egyfelől a békének a magok területére alkalmazása, másfelől a hadi foglyok szabadon bocsátása iránt: de az egyedül a kölcsönös jó viszony ápolására igérkezett, a foglyok kiadásáról tudni sem akart.[632] Két heti érlelés után mégis létrejött az egyezség, a minek megpecsételéseül Zrínyi Miklós az aga megbizottaival Légrádon fényes ünnepet tartott.[633] Maga Hassán nem jelent meg a találkozón, valószinűleg röstelkedésből, mert a mikor egyszer régebben Csáktornya hősével összeütközött volna, ijedten megfordult, s oly gyalázatosan megfutamodott, hogy a turbánja is elveszett:[634] de hadi népéből hatvannál többen jöttek el, köztük néhány előkelőbb. Zrínyi Miklós számos főrend, köznemes és megyei katona élén, trombiták és dobok zúgása közt érkezett; aranynyal és drágakövekkel ékes magyar öltözetet viselt, kucsmáján lengő darutollal, kezében hosszú lándzsával, szemében büszke és méltóságos tekintettel. A mint a kijelölt helyen megállt, magyar és török kölcsönösen üdvözölte egymást; aztán kiki letelepedett, maga a legfelül, a magyar és török utána, szemben egymással. Beszélgetésbe ereszkedett az agákkal és oda-basákkal; el-elemlegették a múlt idő villongásait, összecsapásait, harczi eseményeit és emlékeit; örültek a nyugalmasabb napok kilátásának, s ennek reményében szabadnak nyilvánították a légrádi révet, hogy a katonaság mind a két részről parancsnokainak engedélyével minden nehézség nélkül járhasson-kelhessen rajta. Végre gazdag lakoma következett. Később Turnicsában Hassán aga is találkozott a hőssel.[635]

De hiában volt béke, hiában a légrádi és turnicsai összejövetel: a nyugalom helyre nem állt mindenütt. Még ki sem tavaszodott, a mikor a pogány Slavoniában el-elkalandozott.[636] Eme kiütéseiről a bán még azon melegében tudósította a bécsi hadi tanácsot, utasítást kérve maga tartására nézve:[637] ott abban állapodtak meg, hogy egyelőre a budai vezért kell figyelmeztetni, mikép a frigyet szigorúbban tartassa meg.[638] Fetter János, az ivaniczi parancsnok, ennek ellenére vissza akart vágni, s Dubicza alá, közel az Unna és Száva összeszakadásához csapatot indított; a török azonban előre értesült a jöttéről: meglepte és megverte, úgy hogy vitézei közűl száznál többen hullottak el, maga a vállalat feje is elesett, az ellenség minden tetemesebb romlása nélkül.[639] Zrínyi pedig alkalmazkodott a hadi tanács czélzatához; s vezéri gond helyett egészen kormányzói tisztével foglalkozott. Varasd városába, május 17-re, összehívta az országos ülést, a hol először is Ivanovich Tamás számolt be küldetéséről. A király a vegyes bizottság összeülését megengedte és június 7-re elrendelte;[640] egyszersmind Belső-Ausztria biztosaiúl kinevezte gróf Trautmannsdorff Henriket és Rindsmaul Farkast, az inkább előkelő modorával, ez különösen éles eszével csillogott.[641] A szent korona biztosai az 1647: XLVI. törvényczikk értelmében Orehóczy Gáspár albán, Zakmárdy János itélőmester és Ruchich János zágrábi alispán voltak, kikhez a bán elnöki jogánál fogva az elhalt személynök helyére Ráttkay György zágrábi kanonokot szólította be; a bizottság tagjai pedig mindazok, kiket a varasdi októberi gyűlés ilyenekül megválasztott. Az ülés azonnal intézkedett a felmerülő költségek kivetéséről és behajtásáról, aztán Zrínyi Miklósnak és Petretich Péternek, a kik a magok napidíjáról eleve lemondottak, meleg köszönetet, örök emlékezetet szavazott. Majd meghagyta az ország végbeli kapitányainak, hogy a kezök alatt levő hadi felszerelésről a bánnak részletes kimutatást adjanak, meg a volt országos számvevőnek, hogy a még felügyeletében álló hadi készletet az utódával számolja el. Mert Zrínyi ismerni kívánta a helyzetet és szükséget, hisz a slavoniai rezgelődések következtében nem bízott a pogány jó szándékában, a béke komolyságában; nem annyival inkább, mert Galler János is, a kőrösi kapitány, a kulpai vonal megerősítését sürgette. S ő az ülés egyetértésével mind Petriniához, mind Berkiszevinához, Sziszek alatt, kiparancsolta kellő erővel a robotost.[642]

Általában a bán és az ország között kezdettől fogva bizalom és összhang uralkodott: a karok és rendek vezetőjüket minden törekvésében támogatták, a biztonság megteremtésében a basák rablásai és a rablók garázdaságai ellen, a pénzbeli rendezés munkájában az adózás emelésével és befizetés szorgalmazásával; sőt ha kellett, vagy alkalom nyílt, támadás esetében közakarattal védelmére keltek. Régi irigye, a személynök helyett, most annak fia, Mikulich Sándor áskálódott ellene. Az ország mély elitélése, az apja szégyenletes kudarcza nemcsak meg nem térítette: de vakmerő megátalkodással féktelenkedett tovább. Keglevich Péter lobori várából, melyet az öreg Mikulich zálogban birt vala, annak kiváltásakor elvitette a szakállas ágyúkat; s a tulajdonosnak egyenesen ez országos üléshez kellett folyamodnia, hogy visszakaphassa őket. Zrínyi Miklósra pedig a király előtt vádat emelt, hogy tőle Medvevárat el akarta foglalni; tette valószinűleg azzal a szándékkal és számítással, hogy Ferdinándot megtéveszsze az ellene hozott országos végzés természete felől. A bánt ekkép az érdekeltség és bűnösség gyanújába keverte, a karokat és rendeket meg kész eszközeiül tűntette fel. Ezek ennélfogva az ország nevében és pecsétjével fölterjesztést intéztek a felséghez, hogy a Mikulich Sándor vádaskodása alaptalan, Zrínyi Medvevárat sem el nem foglalta, sem elfoglalni nem szándékolta; hogy ellenben a személynök fia számtalan és hallatlan sérelmeket követett el az ország különböző lakosain, kik reája nem győznek eleget panaszkodni az országos ülésekben. Ám a karok és rendek, a mikor a magok és bánjuk tisztessége forog koczkán, nem érik be az egyszerű felirattal, bármi meleg és határozott legyen: hanem Gotthall Miklós zágrábi alispánt és Fodróczy Péter varasdi szolgabírót Bécsbe küldik, hogy a Mikulich személyéről és dolgáról élő szóval is világosítsák fel a királyt.[643]


91. RÁTTKAY GYÖRGY KANONOK.
Wiedemann egykorú rézmetszete után.[644]


Alig oszlik el ez a gyűlés, csakhamar a vegyes bizottság ül össze, hol azonban az elnöklő bánnak sem erélye, sem eszélye nem vezet eredményre. A szervezésnek elhibázásából nem következhetik egyéb, mint a tanácskozások teljes meddősége. Mert a belső-ausztriai biztosok a magok követeléseivel és kifogásaival folyton beleütköztek a szent korona jogaiba, és érdekeibe, különösen az ország határain eső javak rendezésére nézve. A mi kétes terület, föltétlenűl magokénak vallják, a törvény egyenes intézkedése ellenére, mely szerint ilyenkor a bánnak és belföldi biztosoknak szava dönt; a minek elfogadásától idegenkednek, az általános bizottsághoz utaltatják, hogy a halasztással a végrehajtást megakadályozzák; sőt a király akaratát kétségbe vonják és félremagyarázzák. Ilyeténkép mind Zrínyi, mind a bizottság arra a meggyőződésre jut, hogy elháríthatatlan nehézségekbe bonyolódott, hogy a határokon eső javak helyreállítása elválaszthatatlanul összefügg az általános rendezéssel, minélfogva az egész tárgyalást elnapolja. S a helyzet megbeszélése végett október 21-ére Zágrábba összehívja a karokat és rendeket ha valjon a bizottság a megkezdett módon, de hasznosabb sikerrel tovább folytassa-e a tanácskozást, vagy pedig más úton induljon és az általános bizottsághoz alkalmazkodjék? A gyűlés a bán elnöklete alatt Petretich Pétert, Erdődy Miklóst, Dianesevich Miklóst, Ráttkay Györgyöt, Orehóczy Gáspárt, Zakmárdy Jánost, Ivanovich Pétert, Ruchich Jánost, Baxay Pétert, Dolacsky Jánost és Zakmárdy Györgyöt küldte ki a dolog megvitatására és eldöntésére, kik másnap a püspöki palotában értekezletet tartottak.[645] Beismerték és kijelentették, hogy a vegyes bizottság révén most valami kívánatos eredmény alig érhető el; azért tanácsosabb, ha előbb az általános bizottság az 1649: XXXI. czikkely értelmében határozatait meghozza; a vegyes bizottság akkor a maga működését hasznosabban, hathatósabban és biztosabban folytathatja. De szükségesnek itélték, nehogy az új bizottságnak az általánoshoz való utalása a belföldieknek legyen tulajdonítható, mikép a bán ez elnapolás okait és körülményeit nem az ország és nem a követek részéről, hanem a maga nevében a felségnek és magyar tanácsosoknak fejtse fel; végre elhatározták, hogy mind a vegyes bizottságnak munkássága sikeresebb folytatására javaslat, mind az általános bizottsághoz küldendő követek számára utasítás készítendő nyolcz nap alatt.[646]

Mennyire ment a belső-ausztriai tanácsosok beavatkozása, élesen világíthatja meg az, hogy Magyarország kereskedelmébe is bele szóltak. Két évvel azelőtt Zrínyi Péter ellen emeltek panaszt, hogy Krajnában gabonát vásároltat és Horvátországba szállíttatja, honnan a buccarii kikötőn át Velenczébe viteti, miért a király «főkapitányságának elvesztése» alatt megparancsolja neki, hogy tartózkodjék minden ilyentűl;[647] holott csak Miklós adta el a saját termését, s a kikötő ebben az időben nem is Péteré, hanem az övé volt;[648] most pedig Zrínyi Miklóst vádolták be, hogy Buccarin át ökröket vitet Velenczébe; s a király a vádolás következtében eltiltja az ökrök szállításától, s a báni katonaságnak a saját czéljaira való használásától;[649] holott a katonaságra temérdek szolgája miatt szüksége se volt, a kivitelt pedig Magyar-, Horvát- és Tótország területén s az egész Buccarin keresztül az 1635: XLIII. és 1638: LIV. törvénycikkek a haza minden lakosának megengedték. Az alaptalan feljelentésekkel és hasztalan zaklatásokkal nyilván a forgalmat csökkenteni és Belső-Ausztria felé terelni törekedtek.


92. ZRÍNYI KIADATLAN EPIGRAMMJA.
A «Catalóniai zendülések»-ről szóló munka belső czímlapja. Megvan a könyvtárában.[650]


A mint Zrínyi e meg-megújuló tárgyalások nyűgétől felszabadult, csáktornyai magányában a házas élet örömei és irodalmi tanulmányok élvei közt töltötte a beköszöntő telet, s az 1651. évi Vízkereszt napjára összehívott és összeült nyolczados törvényszéken kívül ritkán vetett ügyet a világra. Az örök ellenségen, a törökön, ugyan rajta volt a szeme és a törvényszék befejezése után, február második felében, a slavoniai kiütések miatt a bécsi hadi tanácshoz fölterjesztést ír ellene: de aztán elfordul tőle, el minden köztül, hónapokig elvonja szivének gyásza és családi viszálya. Felesége, az ő szép virágszála, a tavasz nyiltával elhervad, áprilisban gyermektelenűl elhal,[651] minek következtében heves, kitörő fájdalommal küzködik. S ha az a lovagi hódítás sikerekor Orpheusnak nevezte el, most ő Eurydikének hívja és keservesen siratja. Árvaságra jutott, szenvedése égő kínjai közt a szerelmet méregnek, gyötrelemnek, ördögnek és pokolnak érzi, pedig nagy gyönyörűségnek, tündöklő napfénynek, szép csillagnak és mennyországnak gondolta. Mert a veszteség megkapó közvetlenségében egykori boldogságának nagysága csak emeli és fölveri a mostani boldogtalanságát: sűrű sóhajtásától, könyei hullásától elsötétül előtte minden; s ez a ragyogó világ neki immár világtalan világ, mert kilobbant világa, a legszebb csillaga, Eusebia. S borongó képzeletében felragyog újra minden bája: szép piros orczája, ékes kláris szája, alabastrom melle és márvány ajaka; mindaz, a mi a leányban megigézte és az asszonyban elbűvölte, a minek megmentése végett örömest halt volna maga az Enceladus vagy Prometheus sorsával. S panaszosan szólongatja a Músákat, Nymphákat, Driádokat, Najádokat és Napeákat, különösen a sebes Drávát, mely meggyúladt lángjának annyiszor volt oltogatója, hogy sírjanak véle. Hisz a fájdalomtól szíve ég, mint a kénkő, s el nem olthatja egy egész tengermélység; kínját egyedül a részvét, az ő részvétök szelídítheti, baját egyedül a Végzet, a kegyetlen, gyógyíthatná meg, ha a késmárkot nyakába vetné, vagy az eget reá szakasztaná. Végletes volt a szenvedélyében, végletes most a szenvedésében, a mint az Orpheus keservével írja; mert általában ez a végletesség a vérének hevességéből származik: de a mily könnyen fölvet a lángja, ép oly hamar lohad, már a második sirató versében meggyengül ereje, Orpheus Plutónál töredezett hangon, töredékes dallal könyörög Eurydikéje visszabocsátásáért.[652] Kétségtelen dolog, hogy gyásza mély és őszinte, hogy siralma igaz és bensőséges; de szívbeli viharzása az első rohamok kitombolásával megcsendesül. Míg az Eusébia megszerzésében ennek hideg és büszke ellenállása gyúlongó vérét egyre felszította és mindég újabb lángba borította, a maga emésztő sóvárgása és féltékenykedő vetélkedése pedig az örökös találkozásnak örökös izgalmával szüntelen izzásban és lobogásban tartotta: addig most, Eusébia elvesztésében a heves kitörő fájdalomra gyors könyebbedés, majd gyors feledés következik. Általában a vérmes természetek hamarabb fellobbannak, ellenállásra szilajabban viharzanak: de aztán és a nélkül könnyen lezajlanak, szenvedélyök ereje nagyobb szenvedélyök tartamánál; míg a csöndes véralkatúak tüzet lassabban fognak és nyugalmasabban lángolnak: de örömben és búban szivósabbak.


93. TRAKOSTYÁN VÁRA.
(Draskovich Károly fényképfölvétele után.)[653]


Zrínyi Miklós bánata azonban még alig oszolhatott, a mikor viszálya támadt ipával, ki leánya halála után visszakövetelte vejétől ama várakat és uradalmakat, melyeket hat évvel előbb a kezére játszott. Igaz ugyan, hogy Eusebia végrendeletileg férjének az iránta való szerelemből 4000 forintot hagyományozott,[654] a mit Draskovich Gáspárnak ki kell vala előbb-utóbb fizetnie: de ez a bevallás az ősi jószágokat el nem idegenítette és idegeníthette, hiszen a szülők és rokonok a gyermektelen asszony elhunytával még a jegyajándékot is visszavehették urától;[655] – így Draskovich Gáspár követelésével a törvényes alapon állt; törvénytelensége és kegyeletlensége csak abban mutatkozott, hogy a lyánya hagyományának kifizetésétől húzódott.[656] A mi különben erre a magatartásra indította, különösen a nyomasztó szüksége volt. Pazar fényűzése és féktelen tékozlása következtében immár elfecsérelte minden egyéb vagyonát, tömérdek kincsét, melyet anyjától, a dúsgazdag Alapy Margittól örökölt: azért mostan a bevallás elismerése nélkül egyszerűen be akart ülni Trakostyán és Klenovnik váraiba és uradalmaiba. S Zrínyi Miklós valószínűleg minden vonakodás nélkül visszabocsátja vala őket tulajdonába, ha Gáspár gróf szép szerével kéri, de oly hangon beszélt, idegenek előtt oly sértő kifejezéseket ejtett el róla, hogy a fiatal bán ezek hírétől haragra lobbant; ipja követelését a reá hagyott összeg megtérítése nélkül kereken megtagadta, s az engesztelésnek és békéltetésnek makacson ellene szegült. Draskovich minden eszközzel megkísértette ebbeli elhatározásában megingatni, már-már a király levelével, s egyes főurak közvetítésével sürgeti vala: de örökös habozásával minden gondolatában állhatatlan maradt. Mivel pedig ravasz mesterkedéseivel nem boldogult, a fegyverhez folyamodott; így a mit balul kezdett, balul folytatta és hebehurgyán végezte; mert a kit Isten meg akar verni, eszét veszi el annak.[657] Kölcsön pénzen, javainak lekötésével július elején[658] hadat szedett, gyülevész és szabados népet, mely részegségre szokott, garázdaságra kapott és vitézség helyett a dúlással jeleskedett. S maga aztán, mint a ki «a többit részegséggel, garázdasággal és kevélységgel még jobban megelőzte, élére áll, a saját luttenbergi birtokára tör, melyet előbb az ősi javak kifizetetlen része fejében Sára testvérének, a Széchy Dénes feleségének teljesen átadott; s a vérség szeretetéről teljesen megfeledkezve azt tűzzel-vassal pusztítja; sőt sűrű sötét éjjel a vár alatt eső kastélyt testvérére rágyújtja, s belőle a boldogtalant nemtelen kegyetlenséggel kiűzi; míg maga ott gyönyörködik öngyalázatára a rémletes látványban, a mint az épület rommá hamvad. Az örökös bor és mámor, élv és izgalom immár annyira megvette eszét, eltompította erkölcsi érzetét, hogy a cselekedetének jelentőségével időnként alig lehet tisztában. Mert a ki a saját testvére ellen ily lelki alacsonyságra vetemedhetik, legalább részleges beszámíthatatlanságáról tanúskodik. Hiszen máskép hogyan vethetne Luttenbergre üszköt? S hogyan üthetne ezzel a gyülevész néppel Zrínyi Miklósra, a ki az egész báni haddal és muraközi őrséggel rendelkezik? Mert Draskovich Gáspár, magatelten, mint valami fényes diadal után, csakugyan megfordul, Ormosdnál a Dráván átkel, és hirtelen Klenovnik alá száll.[659] A vár széles halmon, hatalmas erdő közepette emelkedik. Pompás, két emeletes épület, melyet a család negyedfél évtizeddel ezelőtt teljesen megújított: azért merő épségben, négy szögletén a négy bástyatoronynyal, bizton ellenáll.[660] Katonája kevés, de nem ijed meg a támadástól: lesre lapul, s hosszú puskáiból lövöldöz az ellenségre, néhány emberét elejti, mire az fölkerekedik és eltakarodik. A kudarczon való bosszúságában most a lipovniczi udvarházra csap, szilaj rablók módjára gázol keresztül rajta: a barmot elhajtja, a gabonát elragadja, az asszonyokat és leányokat meggyalázza; pusztítás kel az útjában, sírás a nyomában, s a szegénység átka zúg utána. Igy érkezik fosztogatás és becstelenkedés között Trakostyánig, melyet örvendetes meglepetésére üresen, őrség nélkül talál. Nosza, Draskovich Gáspár legott elfoglalja, legénységgel megrakja, néhány ágyúval megerősíti, aztán kapuit elzárja; mindezt teszi azzal a fennhéjázó elhatározással, hogy a biztos sziklafészekben daczolni fog bármi sorssal.

Nagyzó és ámító reménysége jó sikerrel kecsegteti, hiszen Zrínyi Miklós távol, Stíria szélén, Pettau városában fekszik betegen, néhány nappal előbb, július 3-án, még a zágrábi országos ülést is kértére Petretich P. püspök tartotta meg, maga ott elnökölni és vezetni meg nem jelenhetett, – így legalább egyelőre személyesen reá nem robbanhat: de a remény már akkor sem volt egyéb csalfa tüneménynél; Gáspár grófot is csúfosan rászedi. Mert mihelyest hadi támadásának és várfoglalásának híre a bán füleibe jut, – ez gyorsan intézkedik. Követet küld azonnal Muraközbe, azzal a parancscsal, hogy a magyar vitézek és német vértesek ágyúkkal felszerelve Simoni János vezetése alatt Trakostyán megvételére siessenek. Nem a báni katonaságot, hanem a muraközi őrséget szólítja fegyverre; a mi világosan elárulja, hogy Zrínyi ezt az egész vállalatot, a trakostyáni háborút nem annyira polgári háborúnak, mint magán-összeütközésnek tekinti; noha valóságos háború módjára puskával és ágyúval, megszállással és várvívással folyik, megadással és békekötéssel végződik. Hada, néhány zászlóalj, hamar Trakostyán alatt terem, igás szekereken magával hozott ágyúit környül alkalmas pontokon felállítja:[661] de helyzete a vívásra még sem valami könnyű. Mert a vár minden oldalról meredek hegy tetején fekszik, melyhez ma kényelmes kanyargó út vezet fel; még ekkor azonban az út sokkal keskenyebb és nehezebb volt. A hegy egyik oldalát sűrű fenyves borította, a hegy alját pedig a tó övezte, mely ma is több száz holdra terjed; öblei sokfelé elnyúlnak a sötét fenyvesek árnyékában, s imitt-amott feltörő sziklacsoportok emelkednek ki a víz tükréből, melyek komor alakzataikkal növelik a vár környületének regényes szépségét, de védő állásukkal nehezítették a vár megvételét; úgy hogy ennek következtében vízfogó csatornái és pinczéi részint künn a sziklába vágva terültek el; a külső épületek pedig leereszkedtek a hegy oldalára. A hegy másik oldalán termékeny völgy húzódik, melyet ismét magas hegyek vesznek körűl részben fenyvesekkel, részben szőlőkkel borítva.[662] Az ágyúk leginkább ebből az irányból működhettek: de a mint Ráttkay mondja, sokkal félrébb estek, semhogy tüzelésök sokat árthatott volna: mindössze a vár födelét szaggatta meg. A vértesek ennélfogva a várhegynek vonultak, aknákat ásva fölebb-fölebb nyomultak, mire a Draskovich Gáspár gyülevész legénysége a közeli veszedelem rémületétől elfogva, a szükségtől is sanyargatva – hisz vize, sója, fája teljesen elfogyott, a lovak szénája a végére járt – leüzent, hogy Trakostyánt feladja, ha élete és értéke biztosítása mellett szabad elvonulást nyerhet. Zrínyi hada a föltételt elfogadja, minek következtében Draskovich Gáspár megalázva, megszégyenűlve, népével egyetemben kivonul, legénysége haza széled, maga ismerőseihez bújdosik;[663] a bán emberei ellenben vígan, zajongva zúdulnak fel a várba, melynek elégett, külső folyosója a Gáspár gróf őrségének emléke.[664] De természetesen, háborúban a győztes fél sem gazdálkodik kiméletesen: a butorokat és diszítéseket megrongálja, a vár alatt a Draskovich János özvegyének két istállójában a felhalmozott szénát elpusztítja, jobbágyait Klenovnik alatt a Simoni János jelenlétében megsanyargatja, különösen Sason, Bednja alatt kifosztja; a szegényeknek a mi boruk, gabonájok borjújok, szénájok, jobb ruhájok akad, irgalmatlanul elharácsolja; még a Boldogságos Szűz bednjai egyházának borát is megvámolja.[665] S a mikor Gubasóczy Ferencz, varasdmegyei szolgabíró, augusztus első napjaiban az özvegy grófnőnek és jobbágyainak kárát fölveszi, összesen hatodfélszáz forintban állapítja meg.[666]


94. GRÓF RÁKÓCZY LÁSZLÓ.
Wiedemann eredeti rézmetszete után.[667]


Zrínyi Miklós ép ebben az időben egy nemesebb és méltóbb küzdelmet vív meg. Alig épül vala fel, vállalatot indít a kostajniczai török ellen, mely erős várából a békekötés ellenére ki-kiütött. Kalandozó kedvét sem a félhold veresége Candiánál a velenczések ellen, sem a spáhik és janicsárok zavargása Ázsiában nem csillapítja meg: hősünknek kell lehűteni. S ez a babér illik igazában az ő koszorújába, nem a trakostyáni háború babérja Báni felhívása következtében augusztus 4-re Petriniához gyülekeznek a csapatok, köztük néhány előkelő vitéz névszerint Frangepán György, a károlyvárosi főkapitánynak fia, kiben a művészetek szeretete a bajnoki dicsőség rajongásával egyesül; nemcsak maga érkezett, de kíséretében van apja két jeles lovas hadnagya, Csolnich Pál és Delisymunovich Kristóf a végbeli néppel; aztán Ráttkay György, a zágrábi kanonok és lelkes történetíró, ki pap létére az olvasót és tollat örömest cseréli fel a karddal; Rákóczy László, a volt országbíró fia, ki épen olaszföldi tanulmányairól jő haza, de a fiatal bán hírétől vonva Csáktornyára betér és zászlajához csatlakozik; valamint Patachich Péter, a gyalogság jeles kapitánya, kemény és bátor katona, ki ép oly állhatatos az ütközetben, mint a mily készséges minden merényre. Zrinyi megszemlélve a hadat, mely két-három ezerre mehetett, még azon napon megindítja, Petriniánál és Sziszeknél átszállítja, aztán nagy kerülővel és hosszas pihenőkkel harmadnap estve Kostajnicza alá vezeti. Egyszerre, észrevétlenül, egész seregével akart kibontakozni a vár előtt, melyet ősei kezéből csak az árulás, a krajnai Lostohár Simon árulása játszott a török birtokába: azért menetelt oly lassan, érkezett oly későn, hogy jöttének híre ne kelhessen. A vár szigeten állt, a mennyiben a széles Unna egészen körülfolyta: de helyzetét az egyik oldalon a felette uralgó Déd hegye meggyöngítette, mivel onnan ágyúval támadni könnyű volt. A fiatal bán számít ezzel a körülménynyel, s Patachich Pétert a gyalogsággal legottan a hegyre rendeli, azzal az utasítással, hogy az éj sötétében az ormáig megszállja, s a csata kezdetekor, a míg a lovasság a homlokon támad, oldalban rohanjon az ellenségre, maga pedig kissé távolabb üt tábort. Patachich az éj közepén egy kis csapatot előre indít, hogy virradattal, mint biztos zsákmányra, az ellenséget kicsalja a mint ez azonban az Unna mentében halad, a rajta levő malomba betör, két törököt lever és megfordulva foglyul viszi neki. Patachich kivallatja őket, a két ijedt ember szapora szóval mesél a vállalat nehézségeiről, a kostajniczai parancsnok tőrbe ejtő cselvetéseiről, mert Omer aga állítólag eleve értesűlt a Zrínyi szándékáról. A hír hallatára nyugtalanság és kedvetlenség keletkezik; majd hajnal felé eső ered meg, az ég egészen felhőbe borúl, minek következtében lehangoltság és aggodalom fogja el vitézeinket: ha valjon elázott fegyverekkel az elázott katonaság megállhat-e a pogány ellen? Ráttkay mindezt közli a vezérrel, de Zrínyi a jelszavára hivatkozik: Sors bona, nihil aliud; a szerencsére is kell valamit adni.


95. GRÓF RÁKÓCZY LÁSZLÓ ALÁÍRÁSA.[668]


S a szerencse csakugyan hozzája szegődött, Omer aga nem vette észre megérkeztét, csak a malom fölveréséről tudja meg; a felhő nem oszlott el az egen, csak az eső áll el, így az üdítő, híves levegő felfrissíti hadát és megkönnyíti küzdelmét. Már pitymallott: de az ellenség még mindig hallgatott. Zrínyi ekkor két század lovast küld ki a legelésző barmok és őreik elhajtására, míg a többivel, hada nagyobb részével a város irányában fenyegető állást foglal. Nosza, most megdördül az ágyú, a török kiront keresztyén jobbágyaival vegyest; a lovasság a síkon, a gyalogság a Kostajnicza-patak elhagyott medrében tör elő, honnan mint valami lesből lövöldöz kifelé; de a horvátok Zrínyi vezetése alatt a török lovasokat visszaverik, a német vértesek pedig a patak-medrét ellepik, a gyalogok menekülő útját elvágják, s őket egy szálig lekaszabolják.

Az öldöklés közben az ágyú egyre zúg és vészhangja Banyalukáig hallszik.

A mikor az ütközetnek már vége, s a visszavonulásra Zrínyi jelt fuvat, gyalogsága a Déd hegyéről, mint a gomolygó köd, a folyam másik oldalán lecsap, s az Unna hidjánál a síkon várakozó és a mieink átkelését figyelő törököket megrohanja, iszonyú lármával és elsodró erővel a folyamba szorítja; valami nyolczvanan fulnak bele.


96. ZRÍNYI MIKLÓS HADSEREG ÉLÉN.
Hoffmann egykorú rézmetszete után.[669]


Omer aga a kettős vereség láttára mind a várőrséget, mind a fegyverfogható városi lakosságot dühösen, kegyetlen halállal vagy örökös számüzetéssel fenyegetve, a harcz megujítására és helyreállítására indítja: de sikertelenül. Gyalogságunk a diadaltól feltüzelve bátor lélekkel viaskodik. Közülök néhányat levág, a többit gyalázatos futásba kergeti, a vár kapujáig üldözi, – mire Omer hirtelen fölszedeti előttük a hidat, nehogy a menekülőkkel az üldözők is benyomulhassanak. A szerencsétlenek kiszorulva, ott hullanak el szeme előtt a győztesek kardjától. Az asszonyok pedig a védtelen és néptelen városból csecsemőikkel és gyermekeikkel kecskék módjára a szomszédos halmokra kapaszkodnak, onnan nézik férjeik elhullását, – s remegő sírásuk és jajgatásuk messzi száll a völgyeken. Magok azonban bizton vannak és bizton maradnak, mert a bán hadának elég a vérontásból, zsákmányával megfordul és a Déd hegyén át visszavonul. Ám ezalatt a szétszórt török újra összegyülemlik, őrjöngő dühvel utána nyomkodik, s Mahomet nevére esküdözik, hogy győzelem nélkül vissza nem tér. Kivált egy előkelő lovas, hosszú piros köntösben, festett paripán kiabál hevesen, míg egy német vértes golyójával le nem szedi. «Ím, a jele, úgymond feléjök, a jövendőnek». Zrínyi pedig a lovasságot tíz századba osztja, s ötöt visszarendel az utócsapat segítségére; az legott az ellenségre üt, s a kerekedő csetepatéban egyeseket megöl, másokat elfog, a többit pedig szétszórja. De a török minden vereségre csak elkeseredettebb, s a kétségbeesés vakmerő elszánásával ismét összeverődik; sőt mintha a földből kelne, egyre szaporodik, mert a környék végbeli népe a vészlövésekre előrobog és a kostajniczaiakkal egyesül. S a mikor Zrínyi a Mosevnicza patakához ér, a keskeny palló előtt, melyben két ember alig fér el egyszerre egymás mellett, hada megszorúl és az ellenség sebesen reárobban. A homlokzaton támad, hol Frangepán György és Ráttkay György vezetése alatt a foglyokat őrzik a zsákmánynyal. Kemény rohamával szinte megingatja és megszaggatja azt: de Ivanovich György, a bán egyik közvitéze a veszedelem pillanatában szerencsés sugallatbál a Zrínyi nevét kiáltozza, mintha a hős ép ezen a ponton volna, minek hallatára a török ijedten megzavarodik és meglankad. Ráttkay Zrínyihez vágtat, segítségül hívja, miközben az ellenség a név igézetéből felocsul, s iszonyú ordítással tör megint elő, de már ekkor ott van a bán, lováról lepattan s a gyalogok közé száll, harsány hangon lelkesítve őket, hogy a mai győzedelmet ne szennyezzék be utólag gyalázattal; hogy, a mint vitéz katonákhoz illik, derekasan és becsületesen az emlékezetes csatát dicsőséggel végezzék! Vezére szavától és személyes hatásától a had új erőre lobban, a törököket visszanyomja. Zrínyi aztán ép annyi eszélylyel, mint gyorsasággal az átkelést végrehajtja: előbb a lovasságot viszi át, s a vérteseket a tulsó part cserjése közé rejti, mialatt a gyalogság a palló előtt őrködik fedezetűl; majd a gyalogságot vezeti keresztűl, szinte rohanvást, s a mire a török a pallón utána nyomul, már az elrejtett vértesek sűrű puskatüzétől hull el.

Az egész küzdelem álló nyolcz óráig tartott: s a míg Zrínyi alig vesztett néhány vitézt, az ellenség soraiból elesett valami 250 ember, fogságba került 38, köztük Deli Mehemet, a temesvári főpap: de e veszteségénél is nagyobb hirének romlása, mert Omer aga bevallása szerint még ilyen csapás nem érte Kostajniczát, mióta a török bírja vala. A mi hadunk ennél fogva diadalmaskodva indult tovább, közbül a foglyokkal, török lobogókkal, elfogott paripákkal és tömérdek barommal, s még az esti szürkület idején örvendező lövések között Petriniába érkezett.[670]


ZRÍNYI MIKLÓS A KÖLTŐ.
Ernst Lajos úr gyűjteményéből.

Zrínyi Miklós másnap gróf Leslie Walther, petriniai főkapitány kiséretében Varasdra tart, a hol augusztus 10-én ennek közvetítésére Draskovich Gáspárral békére lép, egyezséget köt. Zrínyi kijelenti, hogy Trakostyán és Klenovnik váraira és uradalmaira lemond minden igényéről; augusztus 13-tól fogva megbizottjai által ipának kezébe bocsátja azokat, valamint ama muraközi szőlőket is, melyeket tőle akár maga, akár emberei elfoglaltak; fenntartja azonban magának a jogot, hogy ha a szőlőkre nézve később bármi követelése volna, törvény útján érvényesíthesse: Draskovich viszont kötelezi magát, hogy egy esztendő folyamában vejének 3000 rajnai forintot fizet, melyből 1000 forintot négy hónap elforgása alatt letesz; hogy ezen kívül 20 akó jó bort ád neki, tizet luttenbergit, tizet más hegybeli termést, nemkülönben 300 mérő buzát, 300 mérő lisztet, ugyanannyi zabot, miket kívánsága szerint akár Varasdra, akár Csáktornyára szállíttat; hogy a bán részére a trakostyáni és klenovniki uradalmakban égetett meszet és faragott ablak- és ajtóköveket a csáktornyai várba hordatja; hogy a bán trakostyáni és klenovniki tisztei, kik az ő birtoklása alatt szolgálatában álltak, hivatalukról, nevezetesen a jövedelmek kezeléséről, beszedéséről és kiadásáról egyedül neki tartoznak elszámolni; s őket Draskovich erről az időről semminemű felelősségre nem vonhatja és nem büntetheti.

A két egyezkedő félnek minden egyéb tartozása egymás irányában teljesen megszűnik.[671]

Zrínyi őrsége aztán a várakból kivonult, s a Draskovich-család a felszabadulás örömére, hálából Isten iránt, a trakostyáni várral szemben kápolnát emeltetett, melyet a kegyelet mai nap is őriz.[672]

A kostajniczai diadal a bánnak állhatatos hősiességéről, a varasdi egyezség nemes engedékenységéről beszél; mind a kettő az ő nagy lelke természetes megnyilatkozása, ragyogó emléke. S bizony utánok nyugodtan megülhetne Csáktornyán, a hová megtér: ha Hassán agának, a kanizsai parancsnoknak, ismételt merénye rögtön fegyverre nem szólítaná. Hassán aga már előbb, a mikor ő Pettauban betegeskedett, Budára rándult és elhítette a vezérrel, hogy Kis-Komárom oly fontos erőd, mikép bírásától függ az egész vidék behódoltatása; mind a mellett oly kevés őrsége van, hogy könnyen meglephető és megvehető; azért engedélyt kért elfoglalására azzal a kikötéssel, hogy maga és maradékai birhassák; a felhatalmazást barátai segélyével megkapta, de kísérlete csúfos kudarczczal végződött;[673] most pedig, a mikor Zrínyi oda volt, összegyüjtötte a segesdi, berzenczei és koppányi őrségét, s néhány ágyúval vívni kezdte a várat. Kapitánya, Pethő László, vitézül ellenállt, az első rohamot nemcsak visszaverte, de kiütött; s Hassán sebesültjeivel a szomszédos falvakba húzódott vissza; másnap augusztus 15-én újra megrohanták a kaput, meg a falat, de «Istennek és a Boldogságos Szűznek kegyelméből», írja Keglevich Péter, hiában.[674] A várbeli katonák ágyúval, puskával lődöztek a támadók közé, az asszonyok követ hengerítettek, forró vizet öntöztek reájok; s a török véres fejjel százanként hullott alá; magának Hassánnak jobb karját könyökig elszakította az ágyugolyó. Majd érkezett Zrínyi, Batthyányi, Keglevich Péter a felmentő sereggel,[675] s a fennhéjázó aga a két tűz közűl szégyennel, s több mint ezer ember elvesztésével takarodott vissza Kanizsára, a hol sebében csakhamar meghalt.[676]

Ez a támadás ágyúkkal a békekötés egyenes megszegése volt. A bécsi udvar felriadt és Puchaimot, a haditanács elnökét küldte ki feleletül Segesd megszállására.[677] Csatlakozott hozzája Zrínyi, Batthyányi, Keglevich, Esterházy László és Széchenyi György, a veszprémi püspök seregök 7000 emberre ment. A vívás augusztus 31-én megindult. A mieink tüzes gránátokat hánytak a városra, az alsó várost felgyujtották és felégették, a barmokat elhajtották: a várat is megvették volna, de a bécsi udvar mindezt megsokalta, s a király letiltó parancsa félbeszakasztotta a további harczot. A sereg Szent-Grót alá húzódott.[678] Zrínyi, a ki még mindig gyöngélkedett, láztól gyötörve, szeptember 1-én jelenti a haditanácsnak, hogy Puchaimmal egyesült és szolgálatra áll.[679] Egyelőre nem volt reá szükség. Szeptember 7-én fölterjesztést ír a kostajniczai helyzetről, utasítást kérve jövendő magatartására nézve.[680] A sultán azonban békére hajlott: mentegető követül egy csauszt küldött Bécsbe azzal az igérettel, hogy Hassánt példásan meg fogja büntetni. Az már megszabadult minden büntetéstül. A csausz aztán Kanizsára sietett: de útjában a Zrínyi embereinek kezébe esett:[681] megmotozták és levelet találtak nála. Az írás röviden, de határozottan szólt. «A nagyvezír a kanizsaiaknak üdvöt! Elbizakodástokon, melyet az elmúlt időben mutattatok, csodálkozunk. Ha még folytatjátok, fejetekkel lakoltok. Nem tudjátok-e, hogy a lengyelek a tatárokat nagy veszteséggel leverték; hogy bennünket új bajok fenyegetnek, hogy Ázsiát a spáhik és janicsárok viszálya veszélyezteti, hogy semmi hatalommal sem fékezhetni őket. Más helyekről sincsenek jó híreink; nincs most ideje az elbizakodásnak.»[682] Zrínyi előbb másolatban, majd a hadi tanács rendeletére eredetiben felküldte a levelet Bécsbe,[683] hol ebből a békesség reménye még inkább megerősödött. A fiatal bánt dicsérettel halmozták el, hogy az utolsó alkalommal is, az örök ellenséggel szemben oly derekasan viselkedett:[684] de azért meghagyták neki, hogy a kostajniczai török ellen ne kezdjen semmi támadást, egyedül a maga védelmére szorítkozzék.[685] Újabb fölterjesztésére megigérték, hogy a csauszért cserében egy jó magyar vitézét, Ukky Ferenczet kiváltják.[686]

Ime, így telt az esztendő, teli mozgalommal, szenvedéssel, küzdelemmel és diadallal. Az utolsó mozzanata is dicsőségére válik. A legnagyobb dicsősége mégis ebben az évben Az Adriai Tenger Syrenájának megjelenése, mert ez a fenséges alkotása nevét örök ragyogással veszi körül.


ZÁRÓKÉP SCHWANDTNERBŐL.





NYILATKOZAT.


Szerző e munka 217. és következő lapjain Zrínyi Miklósnak két kiadatlan hadászati vázlatát ismerteti s a jegyzetben megemlíti, hogy e két kiadatlan értekezés «először e kötet végén jelenik meg.» Valóban úgy is terveztük, de ez nem volt eszközölhető, mert a két kiadatlan tanulmány utólag kiszedetvén, kitűnt, hogy az három ívet foglal el, tehát sokkal többet, mint a mennyit még az ívszámok megszaporításával is adhattunk volna.

Szerk.





Jegyzetek




HátraKezdőlap