III.
HADTUDOMÁNYI ÉS TÖRTÉNETI TANULMÁNYOK.


Zrínyi katonai olvasmányai. A Vitéz Hadnagy neve és tartalma. Készítésének ideje és előszavainak tanúsága. Belső bizonyítékok 1652 mellett. A döntő conjectura és történeti megállapítása. A munka szerkesztésének éve; a discursusok, aphorismusok és centuriák beosztása, a szerkesztés következetlensége és gondatlansága. A mit a Szerencséről való elmélkedés, a titok elemzése és a tanács kifejtése beszél. Chincherni, Malvezzi és Columbina a vallásosságról és vitézségről. Zrínyi ajánlása és magyar történeti példái. A Vitéz Hadnagy czélja és iránya. Olasz hatások: Ammirato, Malvezzi, Bisaccioni, Brancaccio, Melzo, Columbina, Sardi, Machiavelli és Basta. A könyv tartalma régi, csak feldolgozása új; az író egyéniségének és eredetiségének bélyege, stilusa és nyelve, példái és közmondásai, hazafisága és faji jellege. Zrínyi helye a hadtudományi írók között. A maga véleménye és a századok itélete.


32. RÉSZLET A «COMITIUM GLORIÆ CENTUM» CZÍMKÉPÉBŐL.


SOK NYUGTALANSÁG zaklatta és keserűség emésztette hősünk szívét ezekben az esztendőkben. Személyes gondoktól, hazafiúi aggodalmaktól, magános és nemzeti sérelmektől szenvedett és vérzett; de általán mégis e csöndes idők a munkának, az alkotásnak a maga-művelésnek törekvésben és sikerben gazdag évei voltak. Báni és vezéri tiszte kötelességének áldozatra kész teljesítése mellett a tél közeledtével rend szerint visszatért történeti és katonai íróihoz, hogy a maga okulása a s jövőre való készülése végett folytassa kedvencz tanulmányait, melyeket a negyvenes esztendők végén kezdett. Olvasott és elmélkedett, jegyezett és írt, a míg egész könyvet rótt össze; bár mind báni székfoglalójában,[234] mind ennek a könyvnek első előszavában[235] határozott meggyőződéssel vallja és hangoztatja magáról, hogy az ő szelleme inkább a haza javáért való kardforgatásra, mint a polgári foglalkozásra hivatott.




RÉSZLET A VITÉZ HADNAGY KÉZIRATÁBÓL.
(A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának egykorú példányából.)[236]


A két nyilatkozat e szoros megegyezéséből önként folynék a következtetés, hogy keletkezésük ideje sem eshetett távol egymástól; minélfogva az előző esztendejének megállapítására nézve a székfoglaló beszéd évéből kellene és lehetne kiindulnunk. A székfoglaló pedig, a mint tudjuk, 1649 január 14-én hangzott el;[237] így az előszó foganásának, vele együtt a könyv, a Vitéz Hadnagy [238] iratásának évét is nem igen sokkal későbbre, az ötvenes évek elejére kellene és lehetne tennünk; annyival nagyobb valószínűséggel, mert az író kifejezése szerint akkor még forrt benne a vér az ifjúságtól.[239] De az előszó ezt a következtetést semmivel sem támogatja, annál kevésbé igazolja; mert nincs benne semmi ténybeli adatúl elfogadható vonatkozás vagy czélzás, a mi tájékoztatás vagy éppen erősség gyanánt szolgálhatna; sőt egyenesen ellene mond önmagának, egyik állításával zavarja a másikat mind a tartalomra való hivatkozásban, mind a megokolás hangjában.

Miből áll a Vitéz Hadnagy? Zrínyi előbb csak a harmadik részt említi meg belőle, az Aphorismákat;[240] a két első részről hallgat; ha ezt ismerni akarjuk, a Megyeri Zsigmond leveléhez kell fordulnunk, mely az Aphorismákat szintén harmadik helyen nevezi meg; első résznek a Mátyás király életéről való elmélkedéseket, másodiknak a Centuriákat mondja;[241] mert a harmadik résznek ez a találkozása az egész beosztás megegyezéséről tanúskodik. Zrínyi aztán, néhány sorral alább, az egész tartalmat ismerteti, s most az Aphorismákat második helyen hozza fel; a könyv első részében, az ismertetés szerint, általánosan értekezik a vitézség körülményeiről, erkölcsi fejtegetésekkel keverve, s a mennyire lehetett, szóval is megékesítve; második részében Cornelius Tacitus hadi elveire, velős mondásaira aphorismákat írt, mert ez a szerző rövidsége és tömöttsége miatt jobban tetszik neki Liviusnál, noha ebből vitézi dolgot, vagyis hadi művészeket többet tanulhatni; a harmadik részében végre tanulságokat állított össze, a centuriákat, a miket széllel látott, hallott, olvasott, elegyedve.[242]


33. GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS LOVAS KÉPE.
(Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról.)
(Egykorú metszet után.)


Már most, ha ezt a beosztást veszszük alapul, az előszó az ötvenes évek elején is bármelyik esztendőben egyképen keletkezhetett és semmi akadálya nem volna annak a föltevésnek, hogy a székfoglaló beszéddel korbeli kapcsolatba hozzuk; annyival inkább, mert a beszéd ép oly élesen fakad ki a nyomorúságos idő ellen, mikor sem biztos béke, sem nyilt háború nincsen,[243] mint a mily elégedetlenűl emlékszik meg az előszó az olyan békességről, a melyben a török rablási szabadon folynak;[244] annyival inkább, mert az előszó szerencsénknek annyi esztendők óta való elmaradását egészen a Szigeti Veszedelem szellemében okolja meg, hogy azért történik, mivel Isten elfordította tőlünk szemét, vagyis szerencsétlenségünkkel büntet bennünket.[245] Az író tehát oly eszmekörben, oly meggyőződésben él, oly felfogással, oly hangon beszél, mint a negyvenes évek végén szokott. Ha ellenben az előbbi beosztás nyomán haladunk az idő meghatározásában, akkor az előszó csak a Mátyás király életéről való elmélkedések után készülhetett; minthogy pedig ez a tanulmány 1655-ből ered, s a Megyery levele 1657 november 8-ikán kelt, a legnagyobb valószínűség szerint 1657-ben; a mivel teljes összhangban volna a békességes esztendők miatt való panasza, mert 1648-ig, a harminczéves háború befejezéséig nem kellett panaszkodni a hadakozásnak és tapasztalatszerzésnek hiányáról; az ötvenes évek elejéig pedig még nem lehetett beszélni esztendőkről; csakhogy az író már akkor, harminczhét éves korában, deli férfiasságának teljességében nem igen mondhatta el magáról, hogy még forr benne a vér az ifjúságtól.


34. A «VITÉZ HADNAGY» ELSŐ ELŐSZAVÁNAK KEZDŐSORAI.
(A Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának egykorú példányából.)[246]


Az ellenmondások miatt az előszóból tehát nem lehet megállapítani sem ennek a foganása, sem a könyvnek keletkezése idejét. S azt hiszszük, még a legközelebb járunk az igazsághoz, ha úgy okoskodunk, hogy ez az első előszó több változáson ment át; az író a szerint alkalmazta, a mint terve alakult, hogy a Vitéz Hadnagy-ba mit vegyen föl? Eredetileg csak a hadi elmélkedéseket szánhatta bele; majd általánosabb érdeket és jelleget akart kötetének adni, besorozta abba a Mátyás király életéről való tanulmányát is; aztán megint elhagyta, mert e történeti értekezés nem egészen illett a katonai szakfejtegetések közé. S az előszó a maga ellenmondásaival ezt az ingadozást tükrözi vissza, nevezetesen az író szelleme irányának s ifjú vére forrásának emlegetése, a maga vígasztalásának és mentegetésének naiv hangja, valamint az ajánlás fiatalos hevülése és lelkesedése határozottan úgy tetszik, mint valami régibb szöveg maradványa az ötvenes évek elejéről; ellenben a többi része újabb, és pedig az aphorismákra, mint harmadik részre való hivatkozás a Mátyás-tanulmány idejére mutat, míg a tartalmi ismertetés az egybefogás vagy szerkesztés esztendejéből ered. Zrínyi maga is érezte, hogy a fogalmazás nem egységes, azért az egészet egyszerűen mellőzni kívánta, mert különben mi értelme volna a második előszónak, melyben ép oly renddel sorolja fel a kötet tartalmát, mint az elsőben; sőt ép azokkal a szavakkal mentegetődzik fogyatkozására és szerénykedik czélzatára nézve: «Én senkit nem akarok evvel a munkával tanítani,» mondja mind a két helyen, «hanem magamat tanulni; fáradtam ugyan rajta, hogy jó magyarúl írjam, végbe vihettem-é az te itéleted rajta. Ezért én sem gyalázattul nem félek, sem dicséretet nem kívánok.»[247] Csak a következő befejező sorokban különbözik egymástól, még pedig jelentős értelmi eltéréssel, a mennyiben az író az első előszó végén az olvasónak ajánlja, hogy a mi jónak tetszik neki a könyvben, olvassa és a szerint munkálkodjék Istenünknek, hazánknak és urunknak hasznára és a maga becsületére;[248] a másodikat pedig ama kijelentése után, hogy sem gyalázattól nem fél, sem dicséretet nem kíván, ekként rekeszti be: «Mert kevés dicséret csak tudni ezeket, hanem megcselekedni nagy: hazája szolgálatjára fordítani még nagyobb. Adja Isten, hogy minden fáradozhassék abban és hasznossan![249] Az a befejezés az olvasó törekvésének megszabásában vagyis az Isten, a vallás, a haza, a király hasznának egymás mellé sorolásával egészen a szigeti hősök harczának és munkájának indítékaira emlékeztet, nyilván oly időből, az ötvenes évek elejéről való, a mikor az író lelkében még a Szigeti Veszedelem eszméi visszhangzanak; ez a berekesztés a vallás és király kiemelése nélkül, s általában az egész második előszó az elsőnek módosításával és elvetésével egyidejű, s a rendbefogás vagyis szerkesztés évére utal, a mikor az író az 1655-iki országgyűlést már megjárta, s keserves tapasztalása, csalódása, a nádorságból való kijátszatása következtében, Lippay és a papság önző ármánykodása miatt a vallás, vagy inkább az egyház képviselőitől, Ferdinánd gyöngesége, az irányában való kishitűsége és figyelmetlensége miatt pedig a királytól elhidegedett; az mikor már egy ragyogó eszménye volt, a haza, egy emelő nagyravágya, ennek a szolgálatja, egy lángoló esdeklése, hogy adja Isten, mikép minden magyar ebben fáradhasson és hasznossan!


35. A MÁSODIK ELŐSZÓ ELEJE.
(A múzeumi kézirat 9-ik lapjáról.)[250]


Minden jel arra mutat és szolgál bizonyítékul, hogy az előszók ez elemzésében, keletkezésök megállapításában, s a felötlő ellenmondások értelmezésében alig csalódunk. A Vitéz Hadnagy iratásának idejéről magából a munkából már alig nélkül, egész biztossággal beszélhetünk. A hadi elmélkedések és értekezések e gyűjteménye nem egyszerre, egyhuzamban készült; hanem több versen, több télen, a történeti olvasmányok és katonai tanulmányok folytatása közben és hatása alatt: egy részük még a negyvenes évek végén, más részük az ötvenesek elején; de az egész gyűjtemény úgy, a mint Zrínyi eredetileg tervezte, s a mint az utolsó szerkesztésben rendezte, 1652-ben már megvolt. Ezt az adatok kétségtelenné teszik.

Az író az aphorismákban több munkára hivatkozik, idéz belőlük és érvel velök: ám ezek közül a munkák közül egyetlen egy sincsen, mely 1648-nál későbben jelent volna meg.[251] A mi még nem föltétlen döntő ugyan, mert Zrínyi használhatta őket jóval később is: de minden esetre mégis feltünő és jellemző oly embernél, ki folyvást gyarapította könyvtárát, folyvást olvasott és tanult; szinte hihetetlen, ha az ötvenes esztendők közepén ír, hogy újabb művet ne emlegessen. Azonban egészen föltétlen és döntő bizonyságot foglal magában a Vitéz Hadnagy készülésének idejéről az ötödik discursus és hatvanhatodik aphorismus, a melyek korabeli történeti eseményeket és tényeket érintenek.

Minthogy a discursus a maga fejtegetésében épen ez aphorismusból indul ki, a mellett vonatkozása tüzetesebb fejtegetést és nyomatósabb taglalást követel; az aphorismus hivatkozása pedig egyenes és világos: azért először ennek az adataival számolunk be, s csak aztán foglalkozunk a discursussal.

«Hannibal, midőn a rómaiakat annyira megverte volna, hogy nem volt immár kitül félni, és Rómát is megvette volna avval a serénységgel, melylyel viselte magát ezelőtt – mondja Zrínyi az aphorismusban – nem tudá continuálni a győzedelmet, hanem beszálla Capuában, ottan mind magát, s mind vitézit henyéléssel elvesztegeté; azért nem hiában mondá néki az a közrendbeli katonája: Vincere scis, Hanibal, victoria uti nescis. Igy jára a szerencsétlen angliai király is, kinek tavaly fejét vevék, mert ha akkor, a mikor a parlamentom hadát megverte, avval a serénységgel Londinumot megszállotta volna, a hol immár sok zenebona és támadások az ő hasznára valának, kétség nélkül utolsó fejét vette volna annak a hydrának, a ki azután őtet elnyelte. Szintén mikor irom ezt a könyvemet, hozák hírét Angliából, hogy ennek a királynak fia is, szintén így jára, mert ő is Skócziából vitézséggel bejöve Angliába, és megveré a parlamentom hadát erőssen, és ha menten ment volna Londinum felé, megadták volna magokat, de jó napig várakozott, nem tudom micsoda okból, addig parlamentom is hadat gyűjte, és megveré a szegény király fiát, úgy, hogy csak alig másod magával Francziaországban szaladhata.» [252]

Ez az aphorismus I. Károly lefejezésére (1649 február 9.), mint tavalyi eseményre hivatkozik; e szerint 1650-ben fogamzott; II. Károly meneküléséről pedig (1651 szeptember 3. után) mint mostani hírről emlékszik meg, e szerint meg 1651-ben keletkezett. Lehet, hogy ez ellenmondás, mely vagy tollhibából, vagy oly módon esett, hogy az író az aphorismusba az apa-király kivégzése után beleszőtte később a fia-király romlását is, az előbbi időhatározás kijavítása nélkül; lehet azonban, hogy csak sajátos kifejezés, mert a régi irodalomban a tavalyinak Molnár Albert szerint biennis értelme is volt; s ekkor a tavaly e helyen annyit jelent: két esztendővel ezelőtt.[253] Legyen bármiként, az elvitázhatatlan dolog, hogy ez az aphorisma, s ezzel együtt az aphorismáknak számra nézve fele, terjedelemre nézve kétharmada már 1652-ben készen állt.

Ezzel az aphorismussal, a mint kiemeltük, a legszorosabban összefügg, sőt egyenesen belőle indul ki az ötödik discursus, mely a hadi művészet amaz igazságainak kifejezésére és bizonyítására szolgál, hogy tudni kell az ellenséget meggyőzni, a győzedelemnek hasznát venni, a hadakozáshoz az alkalmatos időt megválasztani, hogy a török ellen való vállalkozásra most kellene összefognunk. Az aphorismus a háborúk történetéből felsorolta Hannibált, I. és II. Károly angol királyt, aztán idézetlen részében Torstenson Lénártot és Gusztáv Adolf svéd királyt, mint olyan vezéreket, kik győzelmüket ki nem aknázták; s az író ebben a discursusában vonja le a példákból és tényekből a közvetlen következtetést és folytatja tovább az elmélkedést, miről a bekezdése nyilván tanúskodik. «Nem csak maga volt Hannibál,» úgymond, «a ki hasznát nem tudta venni a győzedelemnek; sokan vannak a mostani időben is, a kik megverni, megfutamtatni és meggyőzni tudják az ellenséget, de a győzedelmek gyümölcsét nem tudják megszedni.»[254] Az összekötésből csak a következtető tehát hiányzik az aphorismus és discursus között, minthogy ez attól különválasztva, önálló értekezésül szerepel: de a nemcsak világosan visszautal az együvétartozásra. Zrínyi előbb a mult időből felsoroltakra czéloz; aztán a maga emberöltőjére emlékszik, hogy most is sokan vannak, a kik a szerencsével nem tudnak élni. Némelyek elromolnak és szinte megtébolyodnak az első szerencsétől, nem merik többé koczkáztatni nyert nevöket; mások elbizakodnak és vakmerőségbe kapnak, nem veszik észre, hogy a jó alkalom már elrepült. «Vannak ismég olyanok, fejtegeti tovább, az kik nem űzik a szerencsét, hanem az irigységtül való félelmekben is inkább akarnak egy kicsin becsületet békességesen bírni, hogy sem felgerjeszteni ezt a gonosz passiót, az mely cselekszi, hogy inkább sopánkodjék ember mások előmenetelén, hogy sem a maga kárán, és még a barátainkban is gonosz kedvet szerez, ha felettébb való növésünket látják.»[255] S mindennek igazolásául a történelem tanulságaira hivatkozik, a melyek meggyőzően hirdetik, hogy valamely igyekezésünk, valamely vállalatunk végrehajtására az alkalmas időt megválasztani, a hadakozásnak a legnagyobb titkaiból való dolog. Mert vannak az időben órák, a melyek szerencsések, s ha azok elmulnak, a viszonyok állása egészen megváltozik. «Egy nyelven sem mondhatjuk jobban ki eztet mint az olaszon,» magyarázza bővebben: «conjonctura, mintha azt mondaná, conjunctio bonæ fortunæ avagy occasionis. Hitemre, azt a conjuncturát soha úgy meg nem lelhettük volna és az időt a török ellen való hadakozásra, mint ebben az elmult esztendőben. Mert hallgatok amaz köz profétáikról, az kik mind török s mind keresztyén nyelveken forgatnak, hogy közel vagyon az török hitnek romlása; azok nékem kevés impulsust adnak, jóllehet Julius császár annak is hasznát vette volna; hallgatok az egész keresztyénségnek erre való kévánságáról, tudom, hogy azt mondhatják, a kik ellenzették ezt a szent resolutiot, hogy multitudo peccantium non facit legem, de tekintem az egész keresztyén fejedelmeknek arra való propensiójokat, holott nemcsak magok electiójából jött az olyan akarat és kévánság, hanem szükségbül. Velenczések, (az kik micsodák az több keresztyén hatalmak ellen contribuálnának és ligában jönnének velünk, és ha ezek magokon ennyi esztendeig ennyi diadalmat nyertek rajtok, mi lenne, ha mindnyájan egyben fognánk, ha a lengyel egyfelől, olasz másfelől, mi innen, Kazul basa tulsó részről rázni kezdenénk az ottoman fajnak fundamentomát. És az mindegy volna, mert mindenik kénszeríttetik a török kárára. Velenczések előttök való okért, pápa hitünk terjedéséért, német azért, hogy idő és alkalmatosság vagyon rá, és ha ezt elmúlatja, elrepül az a jó óra, a kiben ülünk most és gyönyörködünk, ebben az nem igen becsületes békesség szerzésében. Meg akarná persa is az régi kárait fizetni és jövendőkről magát assecurálni.»[256]

Eddig a discursusnak az a része, melyet keletkezése idejének meghatározása tekintetéből számításba vehetni s Kanyaró Ferencz és Rónai Horváth Jenő valóban számításba vettek. Kanyaró a Zrínyi hadi iratainak méltatásában a harmadik discursust, mely a methodizmus elveit rosszalja, s ezt az ötödiket, mely a szerencse elszalasztását kárhoztatja, egyenes támadásnak tartja Montecuccoli ellen;[257] meggyőződése szerint az előbbi «A török Áfium ellen való orvosság» után készült, s mintegy átmenetet képez ettől az ötödik discursushoz; ez a szent-gotthárdi csata után fogant és utolsó elitélése a fenhéjázó olasz vezér hadviselésének. De már R. Horváth Jenő helyesen jegyezte meg, hogy e discursusok fejtegetéséből még nem következik, mikép Zrínyi különösen Montecuccoli ellen írta volna: írta általában a methodizmus képviselői ellen;[258] sőt hozzátehetjük, hogy a harmadik discursusban nincs semmi, a mi készülésének évére világot vethetne. Az ötödik discursus bevezetése, a győzelem ki nem használásának emlegetése sem mutatja egymagában, R. Horváth felfogása szerint, hogy a szent-gotthárdi csata után keletkezett; mert ez a tétel teljesen megegyezik a Zrínyi többi elveivel, s már megvan a hatvanhatodik aphorismusban, mely pedig 1657 előttről való.[259] Sőt szabatosabban megmondhatjuk, hogy 1651-ből; hogy a győzelem ki nem használása miatt nemcsak azokat rója meg, a kik koczkáztatni nem mernek, tehát a methodizmus híveit; de azokat is, a kik a viszonyok változását észre nem veszik és vakon koczkáztatnak, tehát a methodismus elleneseit.[260] Az egész értekezés minden személyi él nélkül, tárgyias nyugodtsággal és elvi fejtegetéssel okolja meg a czímébe foglalt igazságokat és itéli el mindazokat, kik a szerencsét ki nem használják és az időt jól meg nem választják; s az író ebbeli felfogásának vitatásában és megvilágításában a saját tapasztalásának, a maga korának eseteire csak általánosan hivatkozik, részletező egyes példáit a hadi történet lapjairól szedi. R. Horváth Jenő az elvekből nem tartja eldönthetőnek, hogy a discursus a szent-gotthárdi csata után készült:[261] de erre kétségtelen bizonyítéknak fogadja el a következő helyet: «Hitemre, azt a conjuncturát soha úgy meg nem lelhettük volna, és az időt a török ellen való hadakozásra, mint ebben az elmult esztendőben». «Csak 1664-ben,» szól a támogató érv, «midőn a Zrínyi Miklós téli hadjáratának sikere által felbuzdított német birodalmi rendek és a francziák tetemes segélyt küldtek, midőn a szent-gotthárdi csatával a török első ízben vesztett nagyobb ütközetet, csak ekkor voltak meg ezek a kedvező conjuncturák, ekkor az alkalom, a nyert előny felhasználásával támadásba menni át s a törököt az országból kiverni.»[262] S ezzel az érveléssel, ezen az alapon aztán jeles katonai írónk azt állítja, hogy ez a discursus csakugyan egyenes támadás Montecuccoli gróf és idézetlen részében a félékeny miniszterre vonatkozó panasz Porcia herczeg ellen. Sőt úgy találja, hogy maga a szerkezete is 1664-re mutat. «A szent-gotthárdi csata ki nem használása és a vasvári béke megkötése» – úgymond – «okot adnak Zrínyinek, hogy a győzelem kiaknázására nézve újból nyilatkozzék. Nem ír azonban új értekezést, hanem összekapcsolja az elmélkedést a már érintett aphorismával, kifejti bővebben az ott mondottakat, s nem ismétli az abban már felhozott példákat, hanem kiegészíti azokat újakkal, még pedig különös tekintettel a török háborúra.»[263]


36. CSATAJELENET ZRÍNYI MIKLÓS LOVASKÉPÉVEL.
(Egykorú metszet után.)


Ebben az okoskodásban és bizonyításban a súly a conjuncturán, annak a megállapításán nyugszik; a discursus czélzata és szerkezete csak azért jő szóba, hogy a föltevés támogatására szolgáljon. Ám vizsgáljuk meg, lehetnek-e ezek erősségek, tanuskodhatnak-e 1664 mellett?

A szerkezet mivolta, az értekezés eszméjének, érveinek, következtetéseinek beosztása, nem foroghat kérdésben. R. Horváth Jenő a szerkezet alatt voltaképp az aphorismussal való kapcsolatát érti. Hihető-e, hogy Zrínyi, ki rendszerint közvetlen benyomásainak hangulatában, felrajzó gondolatainak ihletében írt, a ki még nagy eposának, a Szigeti Veszedelemnek javítására nem tért vissza, mert sem ideje, sem kedve, sem türelme nem volt az efféle munkához,[264] tizenhárom esztendő múlva térjen vissza egy rövid aphorismusra, annak bővebb kifejtése és új példákkal való kiegészítése végett s tizenhárom esztendő múlva kezdje és folytassa elmélkedését a visszautaló nemcsak szócskával? Nem és nem; az ő egész egyénisége és dolgozásmódja ellenkezik, merően ellenkezik az ilyen eljárással; ő nem szokott az efféle apróságokon, s általában semmi alkotáson tizenhárom esztendeig rágódni, s nem szokott semmi régi irtására, régi fogalmazására visszajárni: hanem gyorsan teremt, sokszor annyira hevenyészve, hogy a mondata befejezetlenül megszakad, s annyira gondatlanul, hogy ismétlésekbe esik; s a mi megvan, úgy hagyja az első fogalmazás állapotában.[265] Az első előszónak ismételt átdolgozása egészen kivételes nála. Hisz még csak azt a fáradságot sem veszi magának, hogy a félben maradt mondatot bevégezze, az összefüggést megegyengesse, az ismétléseket egyeztesse és a fölöslegest elvesse; nemhogy arra vállalkoznék, mikép tizenhárom esztendő múlva az aphorismus tételét bővebb lére, a régi mellékletek nélkül, eressze föl, még pedig különös tekintettel a török háborúra. Hát ez a különös tekintet nem volt-e meg az aphorismus keletkezésekor, 1651-ben, nem volt-e meg, sajnos, több mint száz év óta mindég? Hát éppen csak 1664-ben panaszkodhatott-e azért, hogy a magyarok hányszor megverték a törököket, hányszor levágták az ő számlálhatatlan táborukat, még sem mentek soha a szerencse kalauzságán végig, s nem vitték a hadakozást mélyen be az ő országukba, miért azok mindég feltámadtak estek után?[266] Nem, a discursusnak szerkezete, illetve az aphorismussal való kapcsolata épen nem támogatja, sőt egyenesen megdönti azt a föltevést, hogy a szent-gotthárdi csata után fogant volna. S a czélzata? Kétségtelen, hogy eszméivel, elveivel, példáival, következtetéseivel a methodizmus ellen vitatkozik: de a sorok megett Montecuccoli grófot vagy Porcia herczeget csak a látomásoktól fölvert képzelet találhatja meg. Hiszen Zrínyi azt mondja, hogy sokan vannak a mostani időben is, a kik megverni, megfutamítani és meggyőzni tudják az ellenséget, de a győzelemnek gyümölcsét nem tudják megszedni; hiszen csak találomra állítja, hogy a kedvező alkalmat talán csak egy miniszternek féltékeny természete miatt szalasztottuk el. «Különben szólhatunk mi, a mit akarunk,» veti utána, «de az fejedelmek kivánságát és az ő minisztereik hajlandóságát el nem vehetjük; sőt a mily lehetlen a szeleknek útját meggátolni, hogy ne jöjjenek a tenger szinére, ép oly lehetetlen a fejedelmek tanácsainak, az ő minisztereik hajlandóságainak ellenállani. Pedig az alkalom elszalasztása annál károsabb, mert lészen oly idő, hogy nem a magunk választásából fogunk kardot venni kezünkben, hanem akkor, a mikor az ellenségünknek lészen módja és akaratja hozzá.»[267] Sehol egyenes czélzás akár Montecuccolira, akár Porciára nincs; sőt a többesben és talánnal való okoskodás nyilván elárulja, hogy az elmélkedés, a mint az író maga jellemezte, generalis discursus, általános értekezés. Az idézet vége meg a legcsattanósabban bizonyítja, hogy bármikor készülhetett, csak 1664-ben nem; mert ekkor épen nem a magunk választásából hadakoztunk; sőt ekkor jött el az az idő, a mikor a vészjóslás szerint ellenségünknek volt módja és akaratja hozzá.

Még csak az lehet a kérdés: ha a támogató erősségek elestek, mit ér a conjunctura megállapítása magában? Semmi. Mert R. Horváth Jenő érvelése szerint csak 1664-ben, midőn a Zrínyi Miklós dicsőséges téli hadjáratának sikere által felbuzdított német birodalmi rendek és a francziák tetemes segélyt küldtek, midőn a szent-gotthárdi csatával a török első ízben vesztett nagyobb ütközetet, csak ekkor voltak meg azok a kedvező conjuncturák, ekkor az alkalom a nyert előny felhasználásával támadásba menni át s a törököt az országból kiverni.[268] Ha ekként állna a dolog, akkor Zrínyi ezt az értekezést halála után írta volna, mert az ő conjuncturája nem ebben az esztendőben, hanem ebben az elmult esztendőben esett, pedig a mikor elvérzett, az esztendő még nem múlt el. S a conjuncturát nem is az ő téli hadjárata, a német rendek felbuzdulása, a francziák segítsége és a szent-gotthárdi csata győzelme adta meg: hanem az, hogy «a lengyel egyfelől, olasz másfelől, mi innen, Kazul basa túlsó részről» rázhattuk volna «az ottoman fajnak fundamentomát».[269]

Ezt a conjuncturát kell tehát megkeresni, ha kissé fárasztó kutatással is: akkor biztosan megmondhatjuk, hogy az ötödik discursus mikor keletkezett? Ám kiséreljük meg.

Lengyelország az erős IV. Ulászló halála után, úgy látszott, romlásnak indul. A Bug és Dnieper mellékének lakossága, a zaporogi kozákság, már rég lázongott a lengyel földesurak vallásbeli türelmetlensége és kiméletlen zsarolása miatt; most, a fejetlenség idejében, a királyválasztó pártoskodások zavarának felhasználásával a mozgalom egyszerre új erővel és új veszedelemmel vetett lobbot. Élén az új hetmán, Chmielnicki Bogdán állt, ép oly eszes és mívelt, mint cselszövő és nagyravágyó ember, az izgatásban és hadakozásban egyaránt jártas, ki népe terheinek könnyítésére vagy szabadsága kivívására az alkalmat megragadta és fegyvert fogott; s két esztendő alatt a Wisniovecki seregének leverésével, Lemberg megsarczolásával, Zamoisk körülzárolásával és a zborowi csata győzelmével a fenhéjázó lengyeleket a zborowi békében a kozákok méltányos követeléseinek elismerésére kényszerítette;[270] a mikor pedig a béke felbomolt, a szomszédos fejedelmek felszításával válságos zavarba sodorta. Az új király, a gyönge János Kázmér, udvarába egymás után érkeztek követeik: Iszlamgiraj, a tatár kán, tiszteletdíját sürgette; Alexej Mihajlovics, az orosz nagyfejedelem, Smolensket követelte vissza húsz más várral, melyeket IV. Ulászló elfoglalt, ráadásul kérve az eddigi birtoklás fejében 50,000 aranyat és elégtételül a maga sérelme miatt a Wisniowecki herczeg fejét;[271] majd Chmielnicki is új föltételeket szabott a béke megtartásának árában és pedig: hogy a lengyel katonaság a Bugot át ne lépje, a római katholikus vallást kozák földön, a kiewi székesegyház kivételével, senki se gyakorolja; hogy a parasztság a földesuraknak semmi jobbágyi szolgálattal ne adózzék, és azok a korcsmák és malmok hasznán kívül kozákföldi jószágaikból egyéb jövedelmet ne húzzanak, a korcsmákat és malmokat is csak görög-keleti tisztek által kezeltessék.[272] S mind e sürgetés, követelés és föltétel karddal érvelt és háborúval fenyegetett; Lengyelország keleti és déli határai egyszerre meginogtak; ott az orosz készült betörni, ki a török segítségére hivatkozott; itt a tatár készült támadni, ki a török hűbérese volt; s a kozák, kinek ellenük a határőrséget kellett volna teljesíteni, e népnek felbujtó szövetségeseként Kis-Oroszországban és Ukrajnában hazája ellen fegyverben állt. De Chmielnicki maga is reménykedett a török esetleges oltalmában vagy egyenes támogatásában, mivel török fogsága alatt a fényes kapu bizalmát és kegyét egészen megnyerte; annyira megtanult törökül és annyi jártasságot szerzett a Koránban, hogy e miatt fél, vagy épen titkos töröknek tartották;[273] s a míg Alexej Mihajlovicscsal a görög-keleti vallás védelmében osztozott, Iszlamgirajjal a Koránt együtt olvasta és az esti imádságot együtt mondta;[274] arra is késznek nyilatkozott, hogy teljesen a törökhöz csatlakozik.[275] A három fejedelem ilyen módon a török hatalom jegyében és az ő segítségének titkos számbavételével közeledett egymáshoz; bár egyelőre Konstantinápolyból semmi nyilt biztatást nem kapott, szövetségök magában is a lengyel királyságára annyira veszedelmes volt, hogy Lubienicki Wladisláw II. Rákóczy Györgynek már 1650 április 11-ikén azt írta: «ha e válságos háborút Isten, kinek itélete beláthatatlan mély, reájok bocsátja, félő, hogy az egykor oly virágzó országot végpusztulás fenyegeti».[276] Pedig a hetmán még a litvánokat, moldvaiakat, svédeket és erdélyieket is bele akarta vonni a közös vállalatba Lengyelország megalázására: szóval Európa az észak-keleti nagyhatalma ellenében egy északkeleti nagy szövetséget törekedett létesíteni; s e végett megbizottjai egyre jártak-keltek a szomszédos udvarokhoz, csábító igéretekkel, így Rákóczy Zsigmondhoz a lengyel, Radzivill Janusiushoz a kozák korona kinálgatásával.[277] János Kázmér és tanácsa, mint az utolsó veszedelemben rendesen, gyűléseztek, fegyverkeztek, külföldi segítséget kerestek a mivel legalább egy pár államot szerencsésen leszereltek; aztán 1651 tavaszán megkezdték a háborút a kozákok ellen, a mikor Chmielnickinek a tatár kánon kívül más szövetségese még táborba nem szállt. Kalinovski lengyel hadvezér Szaragrodnál Neczajnak 15000 főnyi felkelő seregét meglepte és szétverte, magát elfogta és megölette:[278] de ez első fényes győzelmök után a lengyel vereségek egész sora következett. Egyik váruk a másik után hódolt meg, Viniczánál pedig, a Bug partján, szinte összes erejök elhullt vagy elzüllött a lovak és élelmiszerek hiányában. A maradék alig 5000 emberrel Kameniczbe hátrált, s elcsüggedve, megtörve, éhezve, fizetetlenül szökdösött szerte, mert a kalmuk-tatárok az orosz földről oly számmal tódultak a kán zászlói alá, kihez a nogáji tatárok is oly csapatosan érkeztek, hogy a sikeres küzdelemre minden reménység megszünt.[279] A szarogradi diadal után két hónapra, április 21-én, Lubienicki már azt jelentette az erdélyi fejedelemnek, hogy minden csapás, minden szerencsétlenség reánehezedett szegény veszendő Lengyelországra, s istenen kívül senki sem szabadíthatja meg;[280] annyival inkább, mert Radzivill Janusius herczeg, a kozák korona reményében, eleinte várakozó állást foglalt el, Chmielnicki fölkeresésétől és megtámadásától vonakodott azon ürügy alatt, hogy Litvánia határait kell őriznie.[281] Ily viszonyok között Rákóczy György, kik feszült érdeklődéssel figyelt mind e dolgok fejlődő és változó esélyeire, készségesen hallgatta meg a hetmán új követeit, kik most egyenesen neki ajánlták fel a kozák királyságot, ha fölszabadítani és megalapítani segíti. Igaz, hogy ez csak a lengyelek teljes megalázásával és János Kázmér bukásával sikerülhetett; de ha egyszer sikerül, Lengyelország is, az öreg fejedelem álma, alkalmasint övé lesz. A jelek pedig kedvezőek voltak, a tanácsosok az egyezkedésre hajoltak;[282] a török meg épen buzdította a fejedelmet, mert jobb, hogy ő segítse meg a kozákot, semmint a hatalmas császár ellensége menjen oda; s a nagyvezir a vállalat érdekében megigérte, hogy a moldvai és havaseli vajdáknak Erdély megótalmazására rendeletet adnak, ha a német távollétében megtámadná.[283] S Rákóczy ezzel megindította a maga ügyvivőit a szövetség megbeszélése és létesítése végett a kozák hetmánhoz és tatár kánhoz és megindítandó volt az orosz nagyfejedelemhez: így most már a töröknek nyilt biztatásával, közvetlenül az ő hatalmának fedezete alatt egyesültek volna a szomszédok a lengyel királyság ellen. Azonban ez egyesülés előtt hirtelen nagyot fordult a szerencse koczkája.


37. CHMIELNICZKY BOGDÁN.
(Bouttats egykorú metszete után.)



38. ALEXEJ MIHAJLOVICS CZÁR.
(Meyssens egykorú metszete után.)


A válságnak közepette a honvédelem élére maga János Kázmér állt.[284] S a mint mezőre szállt, a nemzet szivében az ernyesztő kétségbeesést bátorító lelkesedés váltotta fel; a király és tábora egyszerre népszerű lett: rajonként özönöltek táborába, országnagyok, köznemesek, jobbágyok; jött III. Ferdinánd segélyahada is, 15,000 jól fegyverezett német, mert a Habsburgok érdeke azt követelte, hogy birodalmok fölött inkább a szabad és független Lengyelország maradjon meg, semmint török fenhatóság alatt, a félelmes erdélyi fejedelem kezén, alakuljon egy nagy és erős állam. Mindez a lengyelségnek visszaadta reményét, önérzetét, összetartását; Radzivill Janusius a kozák ellen fordult és a Litvániába törő Timust, a Chmielnicki fiát véres fejjel kergette vissza;[285] Potocki Szaniszló győztesen harczolt, a király pedig Wisniovecki és Koniecpolski támogatásával a három napos breszteczkói csatában, a Styr mellett, Iszlamgiráj és Chmielnicki egyesült seregét teljesen leverte és megszalasztotta.[286] A csúfos kudarczot növelte meg, hogy a kán az utolsó napon a hetmánnal összeveszett, sőt ezt el is fogatta és csak váltságdíj fejében eresztette el; ennélfogva egyetértésök hiányában az egységes vezérlet, az egységes vezérlet nélkül a rend és fegyelem felbomlott, s a mint Iszlamgiráj megsebesült és futásnak eredt, a tatárság sátorainak és zsákmányának elhagyásával urát bódultan követte, Chmielnickit és a kozákokat magával rántotta szégyenébe és gyalázatába.[287] Sokan a harczban vagy hajszában elhulltak, sokan fogságba estek s a király serege, több mint 100,000 ember a német segítségen és megszámlálhatlan parasztságon kivül, pedig Nagy-Lengyelország nemessége, a felső palatinatusok ereje csak most közeledett hozzája, teljes diadalmat ült.[288] S Radzivill Janusius litván hada néhány nap múlva már Ukrajnában száguldozott, a kozák városokat megdúlta, Kiewet fölégette és hires kolostorát elpusztította, a hol 400-nál több papot felkonczoltatott vagy nyársba húzatott, a miért az elkeserült kozákság még egyszer keményen visszacsapott;[289] de Chmielnicki már hiában vergődött, nem birta megakadályozni a Radzivill és Potocki seregének egyesülését;[290] mivel a kán elárúlta, kudarczában a többi szomszédja elhagyta, szeptember 28-ikán kénytelen volt a biela-zerkowi béke megalázó föltételeit elfogadni és a zborowi vivmányok elejtésével a lengyeleknek meghódolni.[291]


39. RADZIVILL JANUSIUS HERCZEG.
(Lang Móricz egykorú metszete után.)


Ime, 1651 őszén, három esztendei válságos zavarok után Lengyelország hatalma és dicsősége újra a régi fényben ragyogott, mint IV. Ulászló alatt. A kozák megtört és vezeklett, a tatár meglakolt és haza menekült; a nagy éjszak-keleti szövetség ez idő szerint még alakuló félben meghiúsult és álomként eloszolt. S a török hiába igérte meg a tavaszszal a hetmánnak, a mikor ez a kánnal együtt tudatta Konstantinápolyba Ferdinánd német hadának lengyel földre érkezését, hogy ellenében meg fogja segíteni, mert a hatalmas császár nem tűrheti, hogy más ott főbb legyen, mint az ő védencze;[292] most csak dohogott és csak Schmiedt Rudolfnak, a III. Ferdinánd követének tett szemrehányást; de segítségre nem gondolhatott, mert sokkal komolyabb bajai támadtak Candiában és Ázsiában, semhogy pártfogoltjainak támogatására és a német kiverésére a diadalmas Lengyelországba nyomúlhatott és következéskép egy magyarországi háborúba bonyolódhatott volna. Kemény János már az év elején ép oly eszesen, mint tisztán itélte meg a helyzetet: «Úgy hiszem a dolgok mai állásában,» irja, «sem az török az németben, sem az viszont abban, mezei derék haddal nem kapnak; egyiknek is nincs módja benne, töröknek pedig így van több haszna, ha apránként derék felzavarodás nélkül teheti magáévá Magyarországot; azután könnyebb jutni akár Német, akár Lengyelországba, kiváltképen ha Candia is övé leszen.»[293]

Az alkalom ekkor kinálva kinálkozott, hogy a diadalmas lengyelség megtorlásul neki vágjon Krimnek, megdúlja és fölégesse, a tatárt leigázza és a török fenhatóság alól elszakaszsza; ekként legalább megrázza itt «az ottoman fajnak fundamentomit».

A hatalmas császár, a gyermek Mohamed, kormánya alig küldhet vala elegendő sereget a felszabadításra. Mert belső egyenetlenségekkel s pénzbeli zavarokkal vesződött, s ezek miatt a candiai háború a szép sziget birtokáért évek óta szerencsétlenűl húzódott s benne a fényes kapunak szinte minden ereje kimerült. A kapudán basák vagy tengernagyok gyorsan váltakoztak, egymás után estek el vagy buktak meg; de a candiai vár megvételével nem boldogúltak; mert a keresztyén őrségen kívül a saját katonáikkal is küzdeniök kellett, a szipáhikkal és janicsárokkal, kik az oktalan czivakodás és vérfecsérlés miatt föl-fölzendültek. Csak 1649-ben, a kétszeri megszállás hiú kisérlete alatt, a török fele hajóhadát és 25,000 emberét vesztette el;[294] mindamellett a következő esztendőben temérdek költséggel folytatta a fölszerelést: a candiai vár előtt három erődöt emeltetett, Konstantinápolyban pedig hajóhadat vont össze,[295] mely a velenczei hajóraj miatt a Dardanellák közül ki sem vitorlázhatott. Csak Szent-Demeter napja után, deczember végén, a mikor ez már téli szállásra vonult, juthatott el Hosamsáde Ali basa, az új tengernagy, néhány hajójával Chioson keresztül Candia szigetéhez, a hol Ajakassránál kikötött.[296] Ilyenkor természetesen csatára már nem kerülhetett a dolog, a két állam csak a készűlődésre fordította minden gondját, hogy a kedvező idő megnyiltával az elhatározó ütközetet megvívhassa és a szép sziget tulajdonjogát eldönthesse. Melek Ahmed nagyvezir, a ki a letett Murad helyébe lépett, egyre-másra építtette nagy áldozatokkal a vitorlás és lapátos hajókat; az 1651 egész tavaszán Konstantinápoly gyáraiban rajzott a munkás és forrt a munka; s végre június 12-ikén az új hajóraj kiindúlhatott:[297] 54 olasz alakú öreg hajó harmincz-negyven ágyúval egyenként, hat török szerkezetű öreg hajó nyolczvan-nyolczvan ágyúval,[298] s ezeken kívül nyolczvan lapátos hajó, valamennyi leginkább zsoldos tengerész néppel, mert a szipáhik és janicsárok az elmenetel előtt zavarogtak és csak kevesen engedelmeskedtek a parancsnak, a mibe az udvar is bele nyugodott, mert attól tartott, hogy eltávozásukkal a fővárost valamely idegen nemzetség fölverheti.[299] Mindenesetre oly erő volt ez, kivált a Tunisból és Algirból csatlakozásra rendelt 40 olasz alakú öreg hajóval, hogy a török bizalommal és reménynyel nézhetett a jövő elébe, mert soha még ilyen készűlettel, a mint Földváry Ferencz, az erdélyi fejedelem kapitihája jelenti urának a közbeszéd után, nem ment az olaszra. A szultán három kapudán-basát nevezett ki az élére, s mindeniket megkaftányozta oly meghagyással, «ha egyik elvész, mindjárt az másik álljon elé, ha ez is elvész, mindjárt az harmadik.»[300] S mi lőn az eredmény? Egy hónap mulva, július 10-ikén, Chios és Naxos között, a hol kilencz hónappal azelőtt, október 9-ikére virradóra az Archipelagust égrengető dörgés, mint valami roppant tengeri csata rémes zaja, verte föl és a hullámok öléből egy lángoló vulkanikus sziget tört elő, találkozott és megütközött a felényi olasz hajórajjal és elpusztult.[301] Oly gyászos volt a veresége, oly fényes a Velencze diadalma, hogy a hálás köztársaság vezérének, Leonardo Mocenigonak tiszteletére érmet veretett és szobrot emeltetett.


40. TÖRÖK HADIHAJÓ XVII. SZÁZADI KÉPE.
(Egykorú metszet után.)


Ime, 1651 őszén, a keresztyén dicsőségnek erre a felragyogására a pápa felbuzdúlhatott és az olasz a pogány ellen sorakozhatott volna! Az alkalom ekkor kinálva kinálkozott, hogy a győztes büszke Velencze néki vágjon Cyprusnak, Rhodosnak, s a görög szigettenger foglalásainak, aztán rajta-ütéssel, meglepetéssel, diadalmas hajórajának erkölcsi és anyagi erejével visszaragadja őket s ekként rázza meg itt az «ottoman fajnak fundamentomait».

A török a lengyelnek és olasznak e kettős támadásával, szorongatásával annál kevésbbé birkózhatott volna meg, mert Ázsiában a kormányzó basák embertelen szipolyozása miatt veszedelmes nyugtalanságok dúltak.[302] A tartományok népe mindenfelé forrongott, sőt nem egy helyen fegyverre kelt és egyes rabló vezérek alatt garázdálkodott. Legaggasztóbb volt a helyzet a vani tartományban, mely a Fekete tengertől le a kurdok földjéig terjedt és kelet felől egész hosszában a kazulok birodalmával, Persiával ért össze, mert itt a belső zendüléssel külháború egyesült. A tartomány székhelye a vani tó délkeleti partján Van vára és városa, hol a népi hagyomány szerint egykor Semiramis, a régi nagy Assyr-Babylonia mesés alapítója épített, később az örmény királyok székeltek, majd a kazul- vagy kizilbasok foglaltak helyet, a mint a törökök a persákat nevezték azért, hogy katonáik vörös fejüek voltak, azaz vörös csúcsú turbánt viseltek.[303] S ezektől a vidéket a törökök hódították el. 1650 végén Mohamed Emin basa volt benne a kormányzó, ki arra a hirre, hogy a szultán letette és helyébe Ibrahim basát nevezte ki, elzárkózott a várba és Ibrahimot nem eresztette be, sőt a várat át akarta játszani a kazulok kezére, kik 12,000 főnyi sereggel a Kóse folyó mentén Van felé már előnyomultak, a várost fenyegették és a bagdadi közlekedést elvágták. A várőrség meghasonlott, egy része Szinán agával megtagadta Mohamed Emin basának az engedelmességet, más része Husszein agával melléje állt; s a két párt egymás között villongott és a szomszédos kurdoknál keresett támogatást; Husszein aga a Van tótól délre lakó hakariakkal, Szinán aga a keletre eső kósabiakkal szövetkezett. Egyszerre az egész tartomány lángba borult, úgy hogy az egész régi Assyr-Babyloniát félteni kellett. A kósabi bég a vani tó partján felhatolt, Aunik, Ardsics, Achlat és Adilsuvaf falvakat megrabolta és a persa karavánokat mészárolta; míg Mohamed Emin basa a fellegvárból a várost lövette, férfiakat, nőket, gyermekeket egyiránt gyilkolva, hogy a kazul basával, a persa sereg vezérével összeműködjék.[304] A fényes kapu csak a tavasz elején, 1651 márczius 24-ikén értesült a fenyegető veszedelemről, s a mint Földváry Ferencz írja, sietve küldött 6000 janicsárt Mohamed Dsindi aga vezérlete alatt a mozgalom lecsöndesítésére, többet is eléggé kergetnek oda, a mint szerét tehetik.[305] Az aga először is a kurdokat békítette meg, aztán Husszein révén Mohamed Emint szerelte le, ki Konstantinápolyba tért, hol tisztétől megfosztották; majd Husszein agát pártja főbb embereivel elfogatta és kivégeztette, mire a kazul basa visszavonult. De alig távozott Mohamed Dsindi, a kósabi bég megszegte az egyességet és új zavargást indított.


41. PERZSA VITÉZ.
(Egykorú metszet után.)


Ha a kazulok a vani zendüléskor erélyesebben föllépnek, könnyen megrázzák vala ott az «ottoman fajnak fundamentomait.» Abbas, a persa sah, maga is érezte az idő alkalmasságát, mert a lengyel királylyal követeket váltott.[306] Sajnos, a közös vállalkozás elmaradt.

Ime, ez volt a kedvező conjunctura, 1651 őszén, a mikor a lengyel egyfelől, olasz másfelől, mi innen, Kazul basa túlsó részről összefoghattunk volna a török hatalom megrázására; és pedig a lengyel a kozák-tatár bujtogatásáért, Velencze Candia miatt, a pápa hitünk terjesztéséért, mi a némettel azért, hogy «idő és alkalmatosság vagyon reá, és ha azt elmulasztjuk, elrepül az a jó óra, kiben ülünk most és gyönyörködünk ebben a nem igen becsületes békességszerzésében;» végre a persa azért, hogy a régi kárait megfizesse és a jövendőkrül magát biztosítsa.[307] Ez volt az a kedvező conjunctura, mikor a magunk választásából ragadhattunk volna kardot, nem pedig akkor, 1663-ban és 1664-ben, a mikor az ellenségünknek volt hozzá módja és akaratja.[308] A nem igen becsületes béke, a kötés ellenére a hódoltatás folytatása és erőszakolása, elegendő ürügyet szolgáltathatott volna a szakításra és hadakozásra a pogány ellen, melynek elkövetkezendő romlásáról a közjövendölés már széltében szólt, a legtöbbször épen Konstantinápolyban, honnan a görög patriarcha régi szokás szerint évről évre szerte küldözte a keresztyén népekhez segélykérés végett a maga körleveleit, hogy az iszlam közeledik végéhez, a keresztyén hit egyetemes uralmához, valamennyi ország a keresztyének kezeibe esik, s a birodalom uraivá a kereszt és harang urai lesznek.[309] Az egyiket, szegényt, föl is magasztalták értök a bitóra.

Egyesen erre az időre utal maga Zrínyi Miklós is azzal, hogy a nádorság betöltéséről szóló emlékiratában, 1653 végén, ekként ír Rákóczy Györgynek: «Bizony, ha volna erős és körmös kéz, most volna a törököt lehetséges megtántorítani (vagyis megrázni hatalmának fundamentumit), holott szemlátomást látni az ő monarchiájoknak kisebbülését, mellyet adjon Isten a mi időnkben érnünk még jobban!» Ha nem ismerjük a vázolt történeti eseményeket, nem tudjuk megérteni és megokolni nyilatkozatát.

Mindebből immár kétségtelen bizonysággal megállapíthatjuk, hogy Zrínyi Miklós az ötödik discursust a hatvanhatodik aphorismus kapcsában írta, még pedig az 1651-iki év utolsó napjaiban; csak akkor talál az a megjelölése és kifejezése: «ebben az elmult esztendőben». S ha eszünkbe jut, hogy a worcesteri csata szeptember 3-án esett, hogy az akkori közlekedési viszonyok mellett hetek, sőt hónapok multak el, a míg valamely hír Angliából franczia, olasz és német közvetítéssel hozzánk eljuthatott, valószinűnek látszik, hogy az aphorismus is alig készült sokkal előbb. S a mint hősünk Tacitus felett, a győzelem kihasználásának elmulasztásáról, a Hannibál capuai veszteglésének balkövetkezéséről elmélkedett, és kiegészítésül az újabb történetből I. és II. Károly, Torstenson Lénárt és Gusztáv Adolf hasonló eseteiről megemlékezett, bizonyára észre vette, mert észre kellett vennie az aphorismus áttekintésekor, hogy bármily magvas, de mégis töredékes megjegyzéseivel ezt a jelentős kérdést nem merítette ki, ennél fogva visszatért reá és egyenes utalással Hannibálra vette föl a további fejtegetést, mely egyik legérdekesebb és legszebb katonai értekezésévé lett. Általában azt hiszszük, hogy a többi discursus is így keletkezett, az aphorismák folytában, a tételül szolgáló hadi elv részletesebb bizonyításaként; s így fogant a Szerencséről való ötletes és szép elmefuttatás, mely eredetileg az utolsó aphorismus volt, a mint Zrínyi Miklós első előszavának hivatkozásából nyilván kitetszik.[310] Az idő jó felhasználásához, dolgaink jó végzéséhez, úgymond, szerencse kell; az ő jelmondása, mely sokszor szájában forog: «Sors bona, nihil aliud», itten is szükséges. De kicsoda adja nekünk ezt a szerencsét, megmutatja a saját utalása szerint az utolsó aphorismusban, hogy az isten az, a ki a mi állapotunkat intézi; kit fel akar magasztalni, megáldja szerencsével, kit leverni, elvonja előle a szerencsét, bár minden erővel igyekezzék azt megtartani, bár hirdesse magáról, hogy kiki saját szerencséjének kovácsa. S ha hátra fordítunk az utolsó aphorismusra, van ugyan ott a szerencséről szó; de mindabból, a mit az iró a maga hivatkozásában jelez, egyetlen betű sem található.[311] Megvan ellenben mindannak teljes kifejtése közvetlenül utána, teljes czím alatt a Szerencséről szóló elmefuttatásban, hol előbb a szerencse lényegét valláserkölcsi alapon magyarázza, hogy egészen Isten kezében van, oda teszi, a hová akarja; majd hadi jelentőségét méltatja, hogy a legokosabb és legvitézebb kapitánynak is szüksége van reá; s az athenæbeli Timotheus balga volt, a mikor a köztársaság előtt az ellenségen való győzedelmeit előszámlálva gyakorta mondogatta: «ebben a szerencsének nem volt része»; miért ez megharagudott és semminemű hadakozásában nem segítette többé. «Csak szerencsét adjon hát az Isten», vonja le a végkövetkeztetést, «semmit többet nem kell kivánnunk; ebben értésünk, értelmünk, vitézségünk, hirünk-nevünk benne van».[312] A mai háromsoros utolsó aphorismus más vonatkozásban, más szövegezésben csak ennek a végkövetkezésnek első felét foglalja magában. Lehet, hogy csak az elmefuttatás helyére jött; lehet, hogy már előbb is megvolt, s a szerencséről való részletesebb fejtegetésre épen indítékul szolgált: csak az bizonyos, hogy az elmefuttatás az aphorismák folyamán készült és azok között eredetileg az utolsó volt.[313] Ha mégis a kilenczvenhatodik úgy hivatkozik reá, mint feljül megirt értekezésre,[314] ezzel nyilván elárulja, hogy utána keletkezett, mert különben az nem lehetett volna az utolsó; s hasonlókép később keletkezett vagy más helyen állt az egész következő sorozat is a mai utolsó aphorismusáig. Mert hogy az aphorismák eleinte más rendben folytak, azt az eredeti számozás zavara és következetlensége meggyőzően bizonyítja.[315]

A centuriák, azok a tanulságok, melyeket irónk úgy szedegetett össze, a mint széllel látta, hallotta, olvasta elegyedve, szórványosan, de szintén a negyvenes évek végén és az ötvenesek elején gyültek. Erre mutat egyfelől az, hogy érték és eredetiség dolgában az aphorismákkal egyeznek, sorrend tekintetében előttük álltak; másfelől az, hogy némely kijelentésökben az első előszóbeli régi fogalmazásnak és egykorú ajánlásnak hangja csendül meg. Ott Zrínyi Miklós panaszolva szól a békességes századról s azért ereszkedik történeti olvasmányokba, mert személyes hadi tapasztalásból nem igen okulhat;[316] itt mélabúsan kesereg a szerencse ellen, nem azért, hogy egyszer hazánkat magasra vitte, most mind alább-alább szállítja, hisz ez a világi törvény; hanem azért, hogy az ő hadakozásra hivatott szellemével, az ő hazája szolgálatjához való nagy készségével és jó igyekezetével a magyar romlásnak ebben a századában született és nem azokban a dicséretes időkben, melyekben az Isten kegyelmes volt a magyarokhoz.[317] Ez a panasz, ez a kesergés kétségtelenül az 1649 közepén a huszonharmadfél évre, szinte egy egész emberöltőre megujított békének hatása alatt fakadhatott nagyratörő lelkéből, a mikor úgy tetszett, hogy élete a hadvezér ragyogó dicsősége nélkül, legfölebb apró csatározásban, határszéli harczokban telik el. S ime, a Centuriák közül a tizennegyedik egészen úgy hangzik, mintha mindennek csak folytatása volna. «Még azok is», írja «a kik a szerencsének semmit tulajdonítani nem akarnak, megvallják, hogy oly időben születtetni, avagy oly seculumban élni, a hol a te geniumodhoz való állapotok vannak, nagy szerencse, mert sok jó ló hámban, sok vitéz ember esmeretség nélkül hal meg.»[318] Az ötvenkettedik, egyszersmind utolsó centuria pedig a tisztességes vitézi halál magasztalása után újra ebben a gondolatban végződik, de az ajánlás okoskodásával még szorosabban egybevág. «Nem mondhatni egy országot boldogtalannak,» ekként elmélkedik, «az ki sok időkön által és sokáig hervadhatatlanúl állott virágjában, és már alább kezdett szállani, mert ez a vége a világi dolgoknak; és nem mondhatjuk boldogtalanságnak azt, hogy ennek ez világi törvénynek alája vettetett, holott minden más is úgy vagyon: hanem boldogtalannak mondhatjuk azt az embert, a ki a maga országának leszállásában és estében születtetik és nem virágjában. Azért ehhez is szerencse kell.»[319]

Mindezek az ismétlések vagy egyezések nem annyira a feledékenység szórakozásai, mint inkább ugyanazon erős hangulatnak vissza-visszatérő megnyilatkozásai, a mikor a nagy háború kilátástalansága hősünket kinosan el-elfogta. Ezt a hangulatot egyenes vonatkozások hiányában határozott évhez nem köthetjük: de minden esetre a béke megújításának közelébe esik, 1651-nél alig tehető hátrább. Hiszszük ezt annyival inkább, mert az utolsó centuriában a tisztességes vitézi halált ép úgy magasztalja, a mint a Szigeti Veszedelemben nagy ősével utolsó beszédekor magasztaltatta, hogy az megszépíti az egész elmúlt életet;[320] a mi arra enged következtetni, hogy irásakor ez a szép gondolat még elevenen rezgett lelkében.

Ha már most tekintetbe veszszük, hogy az aphorismáknak számra nézve fele, terjedelemre kétharmada már 1651-ben megvolt, hogy a discursusok voltakép nem egyebek, mint hosszúra nyult és előre helyezett aphorismák, s közülök még az utolsó is 1651 végső napjaiban fogant; hogy a centuriák minden jel szerint ez esztendő végéig keletkeztek: határozott bizonyossággal állíthatjuk, hogy a Vitéz Hadnagy az «első szülés» állapotjában 1652-ben már készen állt, mert a hátralevő aphorismák ez év tavaszáig könnyen meglehettek. S kétségtelen dolog, hogy a könyv 1653-ban már Rákóczy György kezén forgott. Zrínyi Miklós ugyanis 1654 április 25-ikén kelt csáktornyai levelének utóiratában visszakéri a könyvet, melyet Ispán Ferencz, a Rákóczy megbizottja, ki a múlt esztendőben nála járt, vitt el tőle, visszakéri azzal a szerény megokolással, hogy nem érdemli meg oly méltóságos fejedelem olvasását; majd kijavítja, s ha parancsolja, úgy küldi meg.[321]

Ez a könyv az Adriai Tengernek Syrenája nem lehetett, mert azt nyomtatott munka létére nem kellett volna sem visszakérni, sem javítani; nem lehetett a két hadi vázlata sem, mert ez egyszerű kivonat a maga kezdeties voltában, az eredetiség teljes hiányánál fogva, sem közlésre, sem mutogatásra nem készült; hiszen azt csak nem akarhatta bizonyítani, hogy kivonatozni tud; nem lehetett a csonka Tábori Kis Tracta sem, mert azt nem javítani, hanem megirni, illetve folytatni és befejezni kellett volna; pedig Zrínyi csak tudta, hogy a «javítani» szó mit jelent: nem lehetett más, mint a Vitéz Hadnagy, a mi Witnyédy István egyik levelének kifakadásából határozottan megállapítható. Bezzeg ha az erdélyi fejedelem Ispán Ferenczczel, mondja ő, gyakorta olvasta és követte volna az ő urának könyvét, nem esnek az egész világ előtt gyalázatba. Ez a könyv, melyet Rákóczy György és Ispán Ferencz ismertek és olvastak, de nem gyakorta és nem okulva belőle, mert nem követték tanácsait és tanításait, a hivatkozás szerint[322] oly munka volt, mely a hadakozásban a fösvénységet és gondviseletlenséget, az ellenség kicsinylését és megvetését fejtegeti és elitéli, s a «non licet in bello bis peccare» katonai elvet vallja és hangoztatja. Mindez csak a Vitéz Hadnagyban fordul elő, majd egyszerűen megpedzve, majd részletesen megokolva. Zrinyi ugyanis a hadviselés törvényeire és fogásaira, mint a hadművészet elveire és titkaira ismét és ismét visszatér, s köztük különösen emez arany-igazságokat többször figyelembe ajánlja. A fölöttébb való szorgalmasságot és eszes nyugtalanságot úgy dicséri, mint az előrelátás és gondviselés éltető forrásait; s hivatkozik meggyőzésül Julius Cæsarra, kinél senki soha többet a hadban nem fáradott, senki soha oly szorgalmasan minden cselekedetében nem járt el, senki úgy a maga szándékának végét nem sokallotta, és soha igyekezetébül meg nem tért, meg nem bánta, ha egyszer mire vette magát. Igaz, hogy ő igen azelőtt, hogysem elkezdte a dolgot, jól meggondolta és mindenképpen megrostálta és nem vak módon hágott bele a dologba, nem készült akkor a hadakozáshoz, a mikor immár benne volt, hanem igen azelőtt.[323] II. Lajost ellenben kárhoztatja, hogy sem a török, sem a maga erejét idején meg nem tudta. «Ó gondatlanság, gondatlanság! Ha a hadban szabad volna bis peccare,» kiált fel, – «Lajos király, tudós volnál a magad káráról; de nem szabad, és oda vagyon; boldog, a ki másoktól tanúl.»[324] A hadban a vezérnek semmi másra nem kell gondot viselni, hanem szüntelen az ellenség veszedelméről, az maga megmaradásáról gondolkodni, még álmodni is ha lehetne, mint szintén a jó agárnak a vaddal.[325] Legyen az ellensége bár messze, bár gondatlan, bár rosz, mindez okon azért a vezér el ne aludjék, hanem úgy vigyázzon, úgy gondolkodjék, mintha legjobb, legvitézebb és leggondosabb ellensége volna.[326] Mert ha kárt vall miatta, hiában mondja, hogy nem gondolta volna! Azzal a szégyent magáról el nem törli és magát a kárvallástól meg nem menti. Vigyázzon tehát, mert mit használt Argusnak a száz szeme, ha Mercurius sípjára mind elaludta őket, ebül vette hasznát. Vegyen példát a darvakról és vadludakról, melyek nem teszik addig szárnyok alá fejöket és nem alusznak, míg őrt ki nem állítnak. Gondolja meg, hogy az ellenség sem alszik, hanem vigyáz, hanem szüntelen az ő kárán gondolkozik, esővel, hóval örömest vereti magát, csak neki árthasson.[327] Figyeltesse meg az ellenség mozdulatait, lesesse ki szándékait ügyes kémekkel, kikre fösvényen ne sajnálja a költséget; mert nincsen adomány hasznosabb, mint a kémekre való; ez rúdja a vitézség szekerének, ez nélkül botlik, akad és nem jár egyiránt; bár kincset költsön reájok, uzsorával visszafizetik. «Az ki hadvezérlő vagy,» – mondja, – «költs bőven ezekre, ne menjen ki az te aranyod az erszényedből sóhajtva, hanem ugrálva; jusson eszedbe: valamennyi vitéz cselekedet volt ez világon, mind jobbára kémek által ment végben; mi is Kanizsát azok árultatása miatt veszténk».[328] S az ellenség mozdulatainak és szándékainak megismerésével ossza meg annak erejét oldaltámadással. Ha ellensége nagy és fél, hogy mind reá szakad, küldje el hadainak egy részét az ellenség országára, mely attól félvén, hasonlókép megosztja a maga hadát és nem lesz oly erős. Régi mondás: Divide et vicisti.[329]

Bezzeg ha Rákóczy György és Ispán Ferencz megszívlelik és emlékükbe vésik ezt a tanácsot, a lengyel nem csúfolja meg őket. De a fejedelem elbizakodott a maga erejében és szerencséjében. Pedig a Vitéz Hadnagy egyre óv az elbizakodástól. «Hidd el magadat,» írja «ha szégyent akarsz vallani; be bolond az, ki az ellenséget semminek gondolja, ha nyomorult is. Azt mondja a török: ha a te ellenséged olyan is, mint az elefánt, annyinak tartsad, mint a legyet, ne félj tűle; ha olyan is, mint a légy, úgy se vesd meg, hanem oltalmazd tűle magadat, mint az elefánttól.» Pogánytól szép tanúság. Az ember, a ki kevésnek tartja és semminek gondolja ellenségét, mindenkor kárt vall; oka az, hogy nem szedi össze magában minden erejét, eszét és tehetségét, azt gondolja, hogy kész vert had az ő ellensége és semmi fáradságot nem kell néki rá vesztegetni; ha azért az ellenség egy kevéssé serényebben viseli magát, mindjárt véletlenül találja, mert nem gondolta azt felőle, és készületlen ahhoz. És ihon, miként veszti magát a magahitt ember. Kész veszett, a ki mást semminek tart. Azért kicsin ellenség ellen is, futó ellen is, minden tehetségeddel harczolj, ne kelljen aztán mondanod: hiszen ki gondolta volna, meg sem gondoltam volna».[330] Később megint megismétli ezt a figyelmeztetést: «Hidd el magadat, ha szégyent akarsz vallani. Megmondtuk már azelőtt, hogy nem jó az ellenséget semminek tartani; nem úgy kell menni a harczra, mint a madarászásra, táskával, hanem észszel, kézzel és bátorsággal».[331]

Idézhetnénk még akárhány bizonyságot, hiszen teli a munka ép ez elvek fejtegetésével; de azt hiszszük, ennyi is kétségtelenné teszi, hogy csakugyan a Vitéz Hadnagy Zrinyinek az a könyve, melyre Vitnyédy István a maga hivatkozásában czéloz. Ez az a munka, mely az általa érintett hadművészeti igazságokat egyfelől elvi kijelentésekkel tanítja, másfelől hadtörténeti példák alkalmazásával megvilágítja; ez az a munka, melyet az iró a két előszó közös tanúskodása szerint később valóban megjavított: később fogta rendbe és osztotta három részre. A szerkesztésnek ez az igazítása, egyengetése és beosztása azonban, a mint jeleztük, csak később, már oly időre esett, a mikor a könyv a Megyery Zsigmond kezéről is visszakerült, 1657-re. S ha számba veszszük, hogy nála már három részből állt: a Mátyás királyról szóló tanulmányból, a Centuriákból és Aphorismákból; ha számba vesszük, hogy a Zrínyi új csoportosításból a Mátyás-tanulmány kimaradt: egész biztossággal következtethetjük, hogy a Vitéz Hadnagy eredetileg csak a hadi elmélkedéseket: a Centuriákat és Aphorismákat foglalta magában; s eredetileg, még a Rákóczy kezében, csak két részre oszlott; vagyis a discursusok, mint fentebb kifejtettük, eredetileg aphorismák voltak és külön nem szerepelnek. S írónk csak a szerkesztés alkalmával, 1657-ben, válogatta ki és helyezte őket első részül előre, mivel egész kis értekezések lévén, már terjedelmöknél fogva sem illettek aphorismáknak; s ekkor adta nekik Scipione Ammirato [332] és Virgilio Malvezzi [333] példájára, kik a Tacitus könyveiről szóló elmélkedéseikkel e hadtudományi apróságaiban ihlették, a discursus nevet; s már ekkor egynehány discursust emleget,[334] a mi magában ellene mond annak a föltevésnek, hogy a harmadik és ötödik csak esztendőkkel utóbb keletkezett volna,[335] mert három discursus csak egynehány nem lehet.


42. MEGYERY ZSIGMOND LEVELE ZRÍNYIHEZ.
(Zrínyi munkái múzeumi kéziratából.)[336]



43. MEGYERY ZSIGMOND LEVELE ZRÍNYIHEZ.
(A befejező rész.)


Ez a kiválogatás és elhelyezés azonban arról tanuskodik, hogy Zrínyi jobb író volt, mint szerkesztő; mert akár az idő, akár a kedv hiányából, még azt a fáradságot sem veszi magának, hogy a Vitéz Hadnagyban itt-ott félben maradt mondatot bevégezze, az összefüggést megegyengesse,[337] az ismétléseket elenyésztesse és a fölöslegest elvesse;[338] még azt a fáradságot sem veszi magának, hogy a számozást rendbe szedje,[339] a megbeszélés nélkül hagyott három aphorismus-tételt fejtegesse;[340] s mindazt, a mi discursus, következetesen az első részbe sorolja. A Szerencséről való elmefuttatása ép oly értekezés, mint az első rész bármelyik fejtegetése; az iró az aphorismák közül csakugyan kiszakítja, külön czím alá foglalja, mégis ott hagyja hátul, az aphorismák után.[341] Egészen az aphorismák között maradt pedig a titok elemzése,[342] vagy mely nagy dolog a titok, hogy amaz emberöltő nyelvén szóljunk, mely szükséges egy hadviselő embernek; hogy az legyen voltaképen kulcsa annak a ládának, melyben az ő szerencséje fekszik és zárva vagyon, hogy tudni és ismerni kell ennek a kulcsnak őrzését és hányféle módon veszthetni el? Az egész elmélkedés oly velős, czélra törekvésében és okoskodásában annyira következetes és rendszeres, hasonlatai, példái, érvei annyira egymásnak támogatására és az egésznek szerves kialakulására szolgálnak, a tételes bevezetéstől a csattanós végkövetkeztetésig: «Nem titok az, a kit sok ember tud» – annyira egységesen fejlik, hogy az értekezésnek mintája lehet s az aphorismusok közül a discursusok közé kellett volna illeszteni. S aztán így maradt az aphorismák sorában a tanács szükségének és hasznának kifejtése,[343] vagy egy fejedelemnek és hadviselő embernek mely kivánatos a tanács, mely igen hibáznak azok, kik tanácsot kérni és meghallgatni nem akarnak, vagy a tanácsban a magok véleményét kijelentik. Ez a fejtegetés is egész külön kis értekezés, tételes állításaiban és történeti példáiban egyiránt összhangzatos, ép oly tartalmas, mint tanulságos: az iró mégis annak ellenére, hogy a maga kifejezése szerint a tanácsról discursusban vagyon,[344] az aphorismák közül nem helyezte előre, az első részbe. Pedig méltán állhatna ott.

A Vitéz Hadnagyban ilyen módon a discursusok száma 8-ra emelkedik, az aphorismáké meg öttel lejebb száll, 123-ra, a centuriák mennyisége marad, a mi volt: 52; a könyv tehát összesen 8 értekezést és 175 apróbb fejtegetést vagy elmélkedést tartalmaz.[345] Valamennyi a hadművészet kérdéseiről beszél, mély erkölcsi felfogással, mely egyfelől az író vallásos érzületében, másfelől nemes világnézletében gyökerezik, s egész emberi gondolkozását és irodalmi műveltségét összes elemeiben áthatja. Nem olykor, hanem sokszor megesik rajta azért, hogy a legszakszerűbb katonai tanítások, a tapasztalati és történeti érvek közé a szentirásnak magasztos és örök-igaz szavai rezdülnek, az okoskodásnak és meggyőzésnek ihlettebb és ünnepiesebb hangot kölcsönöznek. A hangnak ez a színe az olasz katonai munkákban is meg-megcsillan, a buzgó hitnek ez a megnyilatkozása bennök is meg-megszóllal; így Alessandro Chincherni a maga ajánlásában, melyet Barberini Taddeóhoz, Palæstrina fejedelméhez, a Monte Rotunda herczegéhez és Róma præfectusához intéz, csodálkozva panaszolja, hogy sok esztendők óta kegyetlen háborúk dúlnak, s bűnei miatt a szerencsétlen Itáliát sanyargatják, noha VIII. Orbán, a keresztyénség kegyes atyja, nem mulasztotta el a haragvó istennél magát isteni tiszteletekkel, imádságokkal és könyörgésekkel közbevetni;[346] így Giovanni Battista Columbina őszinte áhitattal ajánlja, hogy a tüzér, mivel oly mesterség követője, mely a szerencse játéka, a szerencse pedig isten kezében van, keresztyén létére szeresse Istent, a teremtőt, ki lényegében egy, de személyében három, hívja segítségül a Boldogságos Szüzet, a mi védőasszonyunkat, s gyónjon és áldozzék legalább egyszer évenként;[347] így Virgilio Malvezzi a maga discursusait át- meg átszövi szentirásbeli idézetekkel, melyeknek csupán a táblás kimutatása tíz sűrű lapra terjed;[348] ennélfogva el lehet mondani, hogy ez a hang a kor vallásos áramlatának kifejezése; mind a mellett a Zrínyi tanításaiban annyira erős, egyéb elveivel annyira összhangzatos, hogy teljesen a szive mélyéből fakad, s az általános áramlat ellenére egyénítő vonása marad. Nem mondjuk, hogy ez az áramlat érintetlenül hagyja, sőt nyilván irányítja, hisz a legtöbb szentírásbeli mondása megvan a Malvezzi készletében;[349] hanem azt állíthatjuk, hogy főként belső ösztönének sugallatára, a maga vallásos érzületéből és nemes világnézletéből buzog. A szentírásnak az az alapos ismerete, az a találó alkalmazása, mely egyszerre megkap és meghat, mely még a királylyal szemközt is a Mikulich ügyében olyan szerencsésen érvényesült, egészen övé, az ő stílusának fényéhez és erejéhez tartozik. Hasonlókép teljesen az ő érdeme, az ő tulajdona discursusainak, aphorismusainak és centuriáinak fejtegetéseiben a magyar történeti példák beszövése, a mi nemzeti multunk tanulságainak értékesítése, a mivel minduntalan közelebb férkőzik a magyar olvasó szivéhez és tartósabb benyomást idéz elő benne. Mert ez a nemzet mindig különös érdekkel, rajongó szeretettel ragaszkodott dicsőségének hagyományaihoz és viszontagságainak emlékeihez; s bármily hadművészeti elv vagy erkölcsi igazság sokkal maradandóbban lelkébe vésődik, ha a saját fajának történetéből kapja a megvilágítást. S ha Zrínyi alaposan ismeri a szentírást, még alaposabban ismeri a magyar történetet, hiszen tudjuk, ez volt a magaművelésének alapvető tanulmánya; s a hol alkalma kinálkozik, szívesen merít belőle. A Vitéz Hadnagy irásával úgyis az a czélja, hogy a magyar vitézséget éleszsze, a magyar dicsőséget fölemelje. S ekként szolgáljon a hazának.

«Magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjai és azok nagy lelkeinek árnyékjai,» – mondja gyönyörű ajánlásában – «az kik egyik világ szegletirül a másikra vitézséggel (vitték) a magyarokat és egyik tengertül a másikig sok száz esztendeig csináltak kard élivel békességes megtelepedést nekik, nem hadnak nékem alunnom, mikor kévánnám, sem henyélnem, ha akarnám is. Igen szeretője vagyok az ő dicsőségeknek, hogy én elmulassam az ő intéseket, kiket nemcsak nappalbéli elmélkedésemben juttatnak, de még étzakabeli elmémben is előmben tüntetnek, mondván: ne alugyál, ne keresd a gyönyörűséget, látod-e romlott hazánkat, melyet mi annyi vérontással, verésekkel és untalan való fáradsággal nyertünk, oltalmaztunk és sok száz esztendeig megtartottunk; kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd fáradságodat, ne szánd véredet, ne szánd életedet. Ezekkel az ösztönökkel serkengetnek engemet nyugodalmomban. De szerencsétlen én, hogy nem lehet az én mentségem oly nyilván őnálok, mint az ő rettenetes vitézségek és számlálhatatlan érdemek énnálam, mert bizonnyal okkal panaszolkodhatnám nékik a szerencsére, hogy evvel a geniummal, evvel az hazám szolgálatjához való készséggel, végezetre evvel a jó igyekezettel, ebben a magyar romlásának seculumjában helyheztetett engemet, és nem azokban a dicséretes időkben, melyekben az Isten kegyelemmel volt a magyarokhoz, és nem fordította volt orczáját őtőlök, hanem rettenetessé tette volt azoknak, a kik most undorral néznek reánk, és csúfsággal említenek bennünket. Talált volna talám akkor ez a lélek, ki bennem vagyon, maga inclinátiójából dicsőséges foglalatosságokat, és ez is a magyar koronának egy kis fényességet csinált volna, ha nem mással is, egy kis serénységgel. De mire való lész a most, hogy ne aludjam, hogy ne henyéljek. Talám inkább ez az idő olyat kéván. Mire való, hogy ne szánjam véremet, ne szánjam életemet? Miért kévánjam tehát halálomat? Kit váltok, s kit szabaditok meg véle? Kevés az én életem ilyen nagy csorbát felépíteni, de még kevesebb halálom. Hát mit tegyek? Él az Istennek szent lelke, hogy mindenikére kész vagyok, csak uramnak, hazámnak szolgálatjára legyen. Maradjon ez ebben. Mit csináljak tehát, ha nem aluszom? Imé, ti vitézséggel tündöklő dicsős magyarok, a ti világ fottáig jó hírrel megmaradandó cselekedeteket mind általolvastam, azokbul mind tanultam, mind megbátorodtam; okot adtak azok énnékem, hogy rómaiak vitézségét is szemléljem, mindezekre oztán magam emlékezetiért ezt a kis könyvecskét írtam. Imé, az ti dicsőséges árnyékotoknak és tisztességgel temetett csontjaitoknak dedicálom!»[350]


44. A «VITÉZ HADNAGY» AJÁNLÓ SORAI.
(A múzeumi kéziratból.)[351]


A magyar történelemnek ez a fenséges hatása, a hazaszeretetnek ez a gyönyörű megnyilatkozása, hogy Zrínyi tanulmányainak összefoglalását, ezt a Vitéz Hadnagyot, «a vitézséggel tündöklő dicsős magyarok árnyékjainak és tisztességgel temetett csontjainak» ajánlja, – a legékesebben hirdeti, hogy mennyire becsüli nemzeti multunkat és mennyire méltatja «magyar eleinket»;[352] következéskép mennyire kész történeti példáink fölidézésére? De nem hizelkedni akar, ennélfogva nemcsak ragyogó hőseinket és emlékeinket eleveníti föl: hanem igazat mondani, azért a magyar botlásnak és gyásznak megvilágosításától sem idegenkedik.[353] Ha a tanulékonyságnál hivatkozik Mátyásra, ki alig szabadult ki csehországi királynak rabságábul, a hol tanulságnak adta vala magát, hogy mindjárt nagy király, nagy vitéz ember lőn belőle;[354] a tanácstalanságnál utal I. Miksára, ki futja vala azt, hogy megnevessék a tanácskérés miatt, pedig a maga fejétől semmit sem tudott cselekedni.[355] Ha a szorgalmatosságnak és állhatatosságnak megmutatására felhozza Hunyady Jánost, kinek a várnai csata után szive meg nem rettent és az ő elméje meg nem hűlt, hanem addig fárasztotta a török császárt, hogy azt győzedelemmel futásra kényszerítette;[356] a szorgalmatlanságnak és meggondolatlanságnak elijesztő voltára idézi Dobzse Lászlót és II. Lajost, aztán Julián biborost és Tomori Pál érseket, kiknek jobb lett volna kolostorban maradniok, semhogy időtlenűl harczolniok.[357] S annak bizonyítására, hogy a hadakozásnak nem szabhatni mindég alkalmazható szabályokat, egyiránt előhozakodik Attilával, a ki «menkő szelleteként» járta a világot, Thury Györgygyel, a kinek a gyors mersze használt, I. Endre királylyal, a ki az ütközet halogatása által Henrik császárt kiéheztette, elontotta és a német ellenségnek kárán nevet ada Vértesnek;[358] és Malec-Adel szultánnal, ki II. Endre királynak ellen nem akara harczra menni, hanem a sánczban maradt, ki a Nilus vizét a magyarokra forgatván, végre kiönté őket.[359] S annak megvilágítására, hogy a hadvezérnek inkább szükséges a tiszta értelmű elme és okos fej, hogy sem kéz avagy vakmerőség, mert az előrelátás az, mely hozza a győzedelmet és nem a bátorság, – hivatkozik Swendi Lázárra, az ő ősére, Zrínyi Miklósra, és az mi vitéz első Lajos királyunkra, ki tizenkilencz hadakozását vitte szerencsésen véghez, mindég az alkalmas mód megtalálásával, azért nevezték vala őtet a magyarok ördöngös Lajosnak;[360] de nem feledi el az ő őséről azt sem följegyezni, hogy Uláma basa egyszer mégis megcsalta és megverte, úgy hogy maga alatt a lovat megölék, csak alig jöhete elevenen maga is.[361] S újra meg újra előhozakodik egy-egy magyar példával. Hogy az istenes szándék sem mindig segít, bizonyítja II. Endre keresztes háborújával;[362] hogy a zsákmánykapdosás mennyire veszedelmes, megmutatja a Miksa herczeg és Báthory Zsigmond vezérlete alatt vivott mező-keresztesi csatával;[363] hogy a hadvezérnek az ékesszólás mennyire hasznos, utal Hunyadi Jánosra, Mátyás királyra és a szigeti Zrínyi Miklósra és más magyar vitézekre, a kiknek számlálására egy egész könyv kellene, a kik beszéddel csináltak utat a bátorságnak és vitézséggel vitték végben;[364] ellenben mennyire káros az indulatosság, reámutat Buquoira, ki Ujvár alatt harag miatt veszett el, mert ugyan természetül vette volt a magyarokra való haragot.[365] A hadvezérnek türelmesnek és minden történet ellen fölfegyverkezettnek és késznek kell lenni, néha karddal, néha észszel, néha ravaszsággal és néha bolondsággal kell előállani erre a világi színre, mivel a háború esélyei és cselei változók.[366] Kinizsi Pál zöld ággal ijesztette el a törököt, Csőszy András, az iró nagybátyjának, Zrínyi Miklósnak szolgája, megfutott előle, s a mint az szakadozva üldözte, kétszázad magával ezer török lovast levert és a basának is fejét vette.[367] A vezér tehát az ellenségnek ne higyjen, különösen ne higyjen akkor, a mikor valami szemlátomást való bolondságot cselekszik; mert rendszerint álnokság vagyon a szivében. A kanizsai török, például sokszor közel Muraközhöz ereszti a marháját legelni; de ilyenkor leginkább békében kell hagyni, mert ilyenkor lest vét;[368] szerezzen jó értesülést az ellenség minden szándékáról, de a maga seregének hangulatáról is, ezért Mátyás király olykor a szállásokon hallgatózott;[369] s Basta úgy előzte meg katonái közt a zendülést, hogy az elégedetleneket segítségül küldte a moldvai vajdának a tatárok ellen.[370] És Zrínyi eme példázásaiban és tanításaiban nemcsak hadi történetünk multjára tekintget vissza; de a korabeli magyar hadakozást is folyton szemmel tartja, hisz a régi vitézség fölélesztését és régi dicsőség fölemelését igen természetesen ép a nemzeti védelem javításával törekszik elérni: ennélfogva többször élesen, keserű fájdalommal kikel a fegyelmetlenség ellen. Bezzeg hajdan megvolt a fegyelem, egy kapitánynak parancsolatja százezreket reákényszerített, hogy a Dont által úszszák,[371] hogy sok esztendeig tűrjenek egy Aquiléja város alatt; egy Mátyás azt cselekedte a magyarral, a mit akart és egy Bethlen Gábor rendet tartott minden vitézlő renddel.[372] «De hun vannak ezek a kapitánok? Oda vannak, csak a jó hirek-nevek maradott meg. Azoknak a föld alatt való csontjai kénszeritenek bennünket, hogy emberek lennénk, és a kik urak vagyunk, magunk elsőben tanulnánk, azután az mi alattunk valókat tanítanánk, hogy ne volnánk csúfjai a nemzeteknek és gyalázatja az mi dicséretes eltemetett magyar eleink tetemeinek». «Megbocsássatok, magyarok,» kiált másutt, «igazat kell mondanom! Nem különben, mint a ménes avagy barom járása, van a mi hadunk vonulása, egy csoportban nincs több tisztviselő egy hadnagynál, senki sem néz rendtartást, senki nem kévánja, sőt gyülöli. Nemcsak ebben vagyunk rendetlenek, de rendetlenek mindenben. Más nemzetek könyveket irnak seregek rendeléséről, mi pedig azokat nevetjük; mennyi mesterség és tudomány szükséges ahhoz.»[373] Birálja hadi szervezetünket, meg-megérinti a török szokásokat; párszor magáról is érdekes, jellemző vallomást teszen. A mikor a nemzetek különböző hadviseléséről megemlékszik, hogy a spanyolok mily meggondolással harczolnak, a francziák és törökök ellenben kevesebbet tanakodnak és hamar készek a cselekvésre; azt veti utána, hogy megvallja fogyatkozását, ő is inkább ezekkel tart, mert a természete inkább hevességre hajlik, mint hosszú türelemre.[374] S a mikor a szerencséről elmélkedik, hogy nem áll az ember hatalmában jó alkalmasságokat teremteni, hanem a mutatkozókat a maga hasznára és javára kell fordítani, vagyis állapotát az időhöz szabni, mellesleg megjegyzi, hogy ebből csinált magának jelmondatot.[375] Ez a jelmondat, a mint ismerjük: «Sors bona, nihil aliud». Úgy látszik, a Vitéz Hadnagy irása közben készült, mert a Wiedemann-féle képen, 1646-ból, még ez a jelmondat áll: «Nemo me impune lacesset». Ellenben az Adriai Tengernek Syrenája, 1651-ben, dagadó vitorlájának lengő szalagján már amazt a mondást hordozza.[376]


45. ZRÍNYI ARCZKÉPE LATIN JELMONDATÁVAL.
(Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányáról.)
(Egykorú metszet után.)


Zrínyi Miklós ilyen módon a magyar történeti példák felhasználásával, a korabeli magyar hadszervezeti bajok taglalásával és a személyi vonatkozások beszövésével közvetlenebb érdeket ád elméleti fejtegetéseinek, melyekkel a hadművészet szabályait és fogásait magának okulásul és nemzedékének tanításul megállapítja és magyarázza. Mert ha nem is fogadhatjuk el szó szerint, a mit R. Horváth Jenő jegyez meg róla: hogy az aphorismákkal, ezekkel a hadművészeti és erkölcsi fejtegetésekkel, az általa szervezendő hadsereg tisztjeinek akart oktatásokat, jó tanácsokat adni, hogy őket erkölcsileg nevelje inkább, semmint képezze; s meggyőzze arról, hogy a hadviselés nem a nyers erők mérkőzéséből áll, hanem gondolkozást, képzettséget, a hadművészet főbb törvényeinek ismeretét követeli;[377] mert hiszen ebben a nyomorúságos időben, épen a békének megkötése után, egyelőre semmi kilátása sem lehetett sem a maga vezérségére, sem általa szervezendő hadsereg fölállítására; sőt egyenesen e kilátásnak elborulása miatt ereszkedik tanúlmányaiba: annyi kétségtelen dolog, hogy a Vitéz Hadnagyban magyar vezérét és a katonaságban magyar hadsereget képzel, s a magyar hadi szervezet javítására törekszik. Természetesen, ha a Szigeti Veszedelem jóslata, az ország fölszabadítása a török alól, az ő életének tartama alatt végbe mehet, s ebben a nagy vállalkozásban, a mint remélli vala, a vezéri szerep övé lesz: akkor okulásaiból és tanításaiból az ő tisztjei, az ő katonái épülhetnek, ő nekik szólhat a mély igazság,[378] hogy a hadviselésben nem elég a személyes vitézség és bátorság, hanem az okos gondolkozás és nemes erkölcs is szükséges.[379] Most egyelőre, önnön magán kívül, általában a nemzedékének szól az, a mint a hadművészet egyes kérdéseinek fonalán újra meg újra fölvetve, elemezve, szinezve és példázva föl-fölhangzik.

S mik ezek a kérdések? A mik különösen a vezérnek és az alatta való katonaságnak hivatása helyes betöltésére tartoznak. Tartalmok kivonatos ismertetése annál fölöslegesebb, mert a fejtegetések egymással szervezeti kapcsolatban nincsenek; s az író a szerint értekezik és elmélkedik, a mint olvasmányaiban, főként Tacitus műveiben egyes elvek, egyes mondások megragadják és gondolkozásra késztik. Az egyik könyvéből bőven merít anyagot, a másikat alig veszi számba, már vagy azért, mivel érdeklődése és benyomása lankad, vagy azért, mivel új kérdés, új szempont nem akad tollára. A fejtegetésekből a szerkezeti kapocs és arány tehát hiányzik; csak annyiban tartoznak össze, a mennyiben egytől-egyig a vitézség körülményeit és föltételeit beszélik meg, a discursusok rendszeresen, az aphorismusok és centuriák vázlatosan. Hadművészeti tételeik egy-kettő kivételével, erkölcsi igazságaik általában, igen becsesek; de egyiránt a XVI. és XVII. századi olasz katonai munkákban gyökereznek, még alakjuk tekintetében is ezekre utalnak; egyfelől a Scipione Ammirato [380] és Virgilio Malvezzi [381] könyveire, melynek czíme egyiránt Discorsi sopra Cornelio Tacito, másfelől a Majolino Bisaccioni [382] művére, a Sensi civili sopra il perfetto Capitanora, melynek tárgyalási módszere jelen meg újra az aphorismákban és centuriákban. A Vitéz Hadnagynak a magyar vonatkozásokon kívül valóban nincs semmi eredetisége; nem akad egyetlen nevezetesebb eszméje és tanítása, sőt nincs tévedése vagy balvéleménye sem, mely az olasz katonai tudósoknál, részint az említetteknél, részint a Fucina di Marte gyűjteményben: Fra Lelio Brancaccionál, Fra Lodovico Melzonál, Giovanni Battista Columbinánál, Alessandro Chincherninél, Pietro Sardinál[383] és a többi műveiben, vagy Nicolo Machiavelli [384] és Giorgio Basta [385] irataiban meg ne volna; még érvelő példái is a görögök, rómaiak és újabb nemzetek történetéből, ha nem épen kölcsönzöttek, legalább közösek. S ismételnünk lehet, a mit a Tábori Kis Tracta taglalásában levezettünk, hogy a Zrínyi katonai lángeszének ereje főleg abban nyilatkozik, hogy a régi és új idő legjobb katonai iróinak színvonalára emelkedik, tanításaikat igazi éles itélettel olvassa, s az alkalmazás és következtetés segélyével úgy vonja össze, építi fel vagy alakítja át, hogy fejtegetése sok helyen egészen újnak tetszik, mert eredeti egyénisége bélyegét nyomja reá.[386] Épen azért alaposan téved R. Horváth Jenő, a mikor a discursusokról azt jegyzi meg, s az aphorismusok és centuriák méltatásában meg-megismétli, hogy oly tételeket foglalnak magokban, melyek a korabeli eszmékkel ellentétesek;[387] mert megengedjük, hogy azok nagy része csak sokkal később, a methodizmus letűntével emelkedett érvényre s az újabbkori hadviselés alaptörvényei közé jutott:[388] de bármily csodálattal adózzunk hősünk tüneményes tehetségének, az igazságot nem áldozhatjuk fel érte; az igazság pedig az: hogy azok a tételek kora eszméinek készletéhez tartoznak. Nem ő találta fel és nem ő hangoztatja őket először! S ha az egyezéseket, melyek nála és kortársainál előfordulnak, össze akarnók állítani, a párhuzamos helyek egybeszedésével egész könyvet lehetne megtöltenünk; azért megelégszünk csak azzal, hogy nehány jelentősebb tétele eredetének kimutatására szorítkozunk.


46. SCIPIONE AMMIRATO MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJA.
(Zrínyi Miklós példányáról, a zágrábi egyetemi könyvtárból.)


Ime, mindjárt első értekezésében a történelmi tanulmányok hasznáról a vitézség mesterségének, vagyis a hadművészetnek nehézségét ép oly nyomósan emeli ki, mint a maga fejtegetésében Fra Lelio Brancaccio, kinek felfogása szerint az emberi hivatások között egy sincs sem nagyobb, sem méltóbb, mint seregeknek parancsolni;[389] Zrínyi szavaként az élő Isten, ura menynek-földnek, legdicsőségesebb nevei közé téteti azt: Seregeknek Istene. [390] Brancaccio hiteként Istennek különös adománya nélkül ember el nem juthat akkora tökélyre, nagyságra, lelki és testi derékségre, a mennyi annak a hivatásnak betöltésére szükséges. Nem elég a nagy származás, a kellő vérmérséklet, a sok háborúban való tapasztalás és a herculesi erő: hanem a szellem mívelése is nélkülözhetetlen, mert ezt ép úgy gyakorolni kell az elmélkedésben, mint a testet edzeni a munkában. A kapitány emez elmélkedéseinek vagy tanúlmányainak – úgymond – ki kell terjeszkedniök a régi és új történetekre, nem érve be magokkal a puszta eredményekkel és emlékezetes eseményekkel, hanem nyomozza bennök az okokat is, mert ilyen módon a szép tettek dicséretén az erényre fellángol, és a méltatlan dolgok gyalázatán a bűntől idegenkedik. Figyelje meg a fejedelmeket és hadi eseményeket, az ütközetbeli rendeket és intézkedéseket, cseleket, tanácsokat és határozatokat, mikből minden esetben tájékozódhatik. Azért mondják, hogy a tanult embernek egyetlen napja többet ér, mint a tanulatlannak a leghosszabb kora. Valóban úgy van, mert micsoda dolog lehet a kapitánynak nagyobb hasznára, mintha a megtörtént dolgokat jól olvasta és vizsgálta; nem talál-e bennök példát, melyről mértéket, szabályt vehet a fölmerülő változásokban? De ha elhanyagolja vagy megveti az ily tanulmányokat, ne higyje senki, ha száz esztendeig forogna is háborúban, hogy tökéletesen itéljen. A hosszas gyakorlat alkalmas ugyan sok rendes dolgot gyorsan, könnyen elintézni, de ha nem párosul ilyen elméleti ismerettel, melyet különösen a történetek olvasásából meríthet, sok véleménye hibás és téves lesz. S a történetek olvasása mellett merüljön el még a hadművészetben és annak szabályaiban, hogy tudjon ne csak tanulságot elvonni, de alkalmilag sereget is vezetni. Az ilyen tanulmányok a kapitánynak a legszükségesebbek arra, hogy hamarosan tökéletes katona legyen, mert a dolgok ismerete megadja neki mind a képességet, mind a biztosságot, hogy azonnal a gyakorlatba helyezkedjék. Igazolja a Lucullus példája, a ki Ázsiába küldetésekor még nem bírt hadi tapasztalással, de az úton bele merült a katonai olvasmányokba és rövid idő alatt a legtökéletesebb kapitánynyá lőn.[391] Zrínyi Luculluson kívül még Mátyás királyra és Pescara marquisra hivatkozik,[392] Brancaccio pedig Sullára, ki kevés hadi jártassággal, de sok olvasottsággal, mint Marius seregének quæstora Afrikában, egyszerre nagy katonának mutatkozott.[393] S mi következik mindebből? Zrínyi szerint bolond az a magyar példabeszéd, hogy nem jó papirosból hadakozni;[394] Brancaccio szerint pedig egy kitünő kapitány képzésére ép olyan szükséges a tudomány, mint a gyakorlat.[395] A mi ugyanazon igazságnak más szavakkal való kifejezése.


47. BRANCACCIO MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJA.
(Zrínyi Miklós példányáról.)


A mi irónk fejtegetése szebb, élénkebb, színesebb, de az eszméje, tanítása, tétele teljesen az olaszra üt. S az olasz irodalomban Brancaccio sem az egyetlen, a ki ezt a felfogást hirdeti. Maiolino Bisaccioni [396] a Tactica értelmezésében hasonlókép gondolkozik. Már ennek a régi munkának szabályai közt ott van az utasítás: «Olvasd a régi és ujabb történeteket, abból a czélból, hogy tanácsaikhoz és tanulságaikhoz alkalmazd magadat, s a hadvezetésben ügyesebben viselkedhessél». A mire Bisaccioni röviden, de velősen azt jegyzi meg, hogy a történetek olvasása a kapitánynak valóban nem a legkisebb haszna és kötelessége, mert a jó és rossz mesterektől egyiránt találhatók ott esetek, melyeket utánozni vagy követni kell; jobb mestere nem lehet a történetek megirt tapasztalásánál.[397] A történelmi tanulmányok hasznának elismerése tehát közönséges; s az olasz irók ép oly különös szeretettel fordulnak Nagy Sándor, Hannibál és Julius Cæsar történetéhez, például Scipione Ammirato az unalomig emlegeti őket,[398] mint Zrínyink vagy a nagy Napoleon, kire Horváth Jenő a mi íróink érdekében és a tétel jelentőségének kiemelése végett hivatkozik.[399]


48. BISACCIONI EGYIK HADTÖRTÉNELMI MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJA.
(Zrínyi Miklós példányáról.)


A mit Zrínyi a vezér szorgalmatosságának, fáradságának és vigyázásának szükséges voltáról ép oly ékesen, mint meggyőzően kifejt, tételes rövidséggel megvan már a Bölcs Leo Tacticájában, ki megkivánja a kapitánytól, hogy legyen munkás, kitartó a fáradalmakban és nehézségekben, állhatatos a veszedelmekben és rettenthetetlen a változásokban;[400] s bővebben elszórva megtalálható a Brancaccio követelte tulajdonságok között. A mi irónk példakép Julius Cæsarra, Skander bégre és Hunyady Jánosra utal; az olasz hadtudós pedig Julius Cæsarra és Hannibálra. Mindazok a művészetek vagy tulajdonságok, miket a kapitánynak magában egyesitenie kell, teszik szerencséssé, ugymond, az ő vállalatait, szerezhetnek neki dicsőséget és jó nevet, és megértetik velünk, hogy inkább a saját szorgalmatosságától, mint a seregének erejétől függnek a győzedelmek; mert nem mindig van a kapitánynak oly hatalmas serege, hogy csupán abban reménykedhetnék, ilyenkor a saját szorgalmatosságával és személyes értékével kell a hiányon segítenie. Így tőn Hannibál, ki a maga tevékenységével nyerte örök hírét és Julius Cæsar, ki szintén inkább szorgalommal, mint erővel hódította meg a világot és tette halhatatlanná nevét.[401] De a Zrínyi érvelései közt, jegyzi meg Horváth Jenő, nem érdektelen azon tétele is, hogy a vezér szíve, lelke minden szenvedélytől szabados legyen.[402] Bizonyára nem érdektelen, csakhogy nem az ő tétele, már előtte Brancaccio tanítja, hogy a vitézség és okosság nem elegendő a kapitánynak a hadvezetésben és igazgatásban, ha a maga szenvedélyének megfékezésére és a rajtok való uralkodásra ereje és határozottsága nincs; hisz az ő erkölcse és fogyatkozása visszahat seregére. S a mint a tisztátalan vagy csiszolatlan tükör mindazok képeit, kik bele néznek, csúf és torz vonásokkal adja vissza: a kapitány vétke és hanyagsága minden katonát roszszá és hanyaggá tesz. Mert jól mondja Quintus Curtius: a minő a vezér, olyan a katona; s a kiben magában hiányzik valamely érdem, valamely tulajdonság, mástól sem követelheti meg. Nem lehet az derék ember, ki a maga szenvedélyeit, rendetlen kivánságait fékezni, legyőzni nem birja; s a ki enged magának ebben a személyes küzdelemben, később majd enged az ellenségnek is. Ki volt egykor derekabb M. Antoniusnál, ki tett szebb és dicsőségesebb vitézi próbákat? Cleopatra hálójába kerülve mégis a csatából a leggyávábban megfutott, hogy ezt kövesse, s a világ uralmának reményével hírét és életét is elvesztette. Ha ellenben a kapitány szenvedélyein győzni és cselekedetein uralkodni tud, kétségtelenűl az ellenséget is könnyen leveri, katonaságát is a legkönnyebben igazgatja; a ki tehát másnak parancsolni akar, uralkodjék magán.[403] Ime, a tétel erkölcsi eszméje teljesen az, de megokolása és megvilágítása az olaszban behatóbb és módszeresebb, a mennyiben a szenvedély káros következéseit a seregre való vonatkozásukban vizsgálja és állapítja meg.

Talán eredetibb a mi irónk elmélete a hadakozásnak módjáról? Nincs a hadakozásnak oly szabálya, melyet okvetlenül mindenkor megtarthasson a hadnagy; ekként hangzik a tétele; különböztetni kell és változtatni a dolgokat, a mint az idő és alkalmatosság parancsolja. Azért ép úgy hibáznak Zrínyi szerint azok a kapitányok, a kik a szerencsére semmit nem akarnak bízni, mint a kik mindent szerencséltetnek s mindent elvesztenek. Azonban hasznos a lassú tanács, melyben harcz nélkül ellégyen az ember, mennyire lehet kár nélkül, és győzedelmet várjon erőltetés nélkül, mikor oly ellenséggel vagyon a dolog, a ki impetussal és hamarsággal szokott hadakozni. Csak a várakozásban az aljos rendek engedelmesek és türelmesek legyenek és a kapitány szándéka ellen ne cselekedjenek. A türéssel és halogatással való győzedelmekhez mesterien értett Fabius Maximus és Julius Cæsar, a ki mindig a szerint változtatta a hadi dolgokat, a mint az alkalmatosság hozta; a mikor Petreius és Affranius ellen harczolt, kik egy mező közepiben voltak megszállva, úgy elfogá minden útjokat mindenfelé, hogy nem levén tovább egy folyóviztül félmértföldnél, szomjúval holtak a népeik; máskor ismét csupán meztelen erővel megfutamította az ellenséget.[404]

Zrínyi ez értekezése hadtudományi munkái kiadója szerint a legfontosabbak egyike, nyilt hadüzenet a methodizmus hiveinek; elve egyszerű, de ép azért nagyszerű; teljesen egybehangzik a nagy Napoleonnak azzal a mondásával, hogy a háborúban csupán a körülmények parancsolnak.[405] Nem vitatunk el hadművészeti jelentőségéből semmit, ha ezt az elvet egy Zrínyi, egy Napoleon vallotta; hanem az eredetiségét kénytelenek vagyunk megtagadni. Mert már jó félszázaddal Zrínyi és jó két századdal Napoleon előtt Scipione Ammirato mind lényegében kifejezte, mind részleteiben kifejtette részint abban a discursusában: Hogy a nagy kapitánynak tiszte ismerni, ha a háborút siettetni vagy halogatni kell; részint abban, mely a csata jó rendezéséről szól.[406] Ammirato szokása a tételes czímet hogy-on kezdeni és az esetleges ellentmondást előre fölvetni, rendszerint ilyen módra: «Mi diro alcuno – Azt fogja mondani valaki:»[407] Zrínyi e stilbeli fogásokat tőle tanulja el, de eltanulja számos hadi tételét és tanítását is. A mi épen ezt a methodizmus ellen való hadüzenetet illeti, egészen tőle veszi át; csak világosabban fogalmazza meg s a feldolgozás egyes részleteire, egyes példáira tér el. Ammirato is tételes kijelentéssel kezdi, hogy az első dolog, melyet egy bölcs és okos kapitánynak érteni kell, hogy megismerje, valamely háborút siettetni vagy halogatni szükséges-e, mert ettől függ, hogy miként viselkedjék az ellenséggel szemben; vagyis más szóval: miként különböztesse és változtassa a dolgokat? Vannak okok, melyek a halogatás mellett szólnak, ilyen az, a mikor a veszteség veszedelme nagyobb, mint a nyereség reménye, a mikor a kapitány elegendő éléssel és erővel nem rendelkezik, vagy a mikor oly néppel harczol, melynek hatalma az első impetusokban áll, ellenben a türelemmel elpárolog. Ime, a Zrínyi impetus kifejezése ugyanazzal a felfogással. S Ammirato az ütközetnek mind erőszakolására, mind kerülésére több példát idéz: hivatkozik Fabius Maximusra, a ki Hannibal elől folyton kitért, Julius Cæsarra, ki Pompeiust mindennap csalogatta a csatába, de ez nem fogadta el, mert nem akarta, hogy az ő kivánsága végbe menjen. Azt fogja mondani valaki: hát miként győzte le mégis Cæsar Pompeiust? Nem ő, hanem a saját alattvalói kényszeríttették megütközni. Cæsar Petreius és Affranius ellen pedig tűréssel harczolt, s katonái már azzal fenyegetőztek, hogy az ő parancsa bevárása nélkül ereszkednek csatába; a mi rosszabb lett volna, mintha Cæsar akar megütközni és ők vonakodnak harczba menni.[408] Ime, a Zrínyi példái abbeli követelésének okával együtt, hogy az aljos rendek engedelmesek és türelmesek legyenek, s a kapitány szándéka ellen ne cselekedjenek. Semmi művészetben sem lehet, mondja Ammirato, oly kevéssé állandó szabályokat adni, mint a hadi művészetben és pedig a különböző véletlenségek miatt, melyek benne előfordulnak, a hirtelen változásoknak levén alávetve. Az a legjobb szabály, mely számba veszi a körülményeket, olykor épen valami közbejött esetet, mely segítségül jött az ütközet kezdetén és nem a végén.[409]

Alig van kérdés, melylyel Zrínyi többször és mélyebben foglalkozott volna, mint azzal, hogy micsoda legyen a szerencse? S a kérdés lényegét majd az ember erkölcsi erejének, majd a szerencse föltétlen hatalmának alapjára helyezi. Elmefuttatásában az a gondolat uralkodik, hogy a szerencse üstöke Isten kezében van, ő oda vezeti, a hová akarja, az embert tehát szerencséssé ő teszi; a szerencsével azonban csak azon segít, a ki magán is segít, a ki ekként a maga szerencséjének kovácsa; az elmefuttatás végén meg oda kanyarodik, hogy az ész, vitézség semmi – szerencse nélkül.[410] Epigrammájának két versében egészen az olasz közmondást írja át, és szövi tovább, hogy a kinek a szerencse fütyül, igen könnyen tánczolhat, de a kire sandalul néz, vitéz létére is elromolhat; az utolsó szakaszban aztán egyszerre a kiindulással ellentétbe jut, s az embert a szerencse fölibe emeli, mert szerinte a készt, bátort, okosat a szerencse apolgatja és soha el nem ronthatja.[411] Mindez a következetlenség nyilván elárulja, hogy bármily szépen és nyomósan gondolkozik a szerencséről, nem egységes felfogás sugallja: hanem különféle behatások érvényesülnek nála. E behatások közül a politikai irók tanulságaira, Grammond és Ricci [412] egy-egy adalékára maga is hivatkozik; de a legerősebb hatást ebben a kérdésben Machiavellitől kapta. A mi az elmefuttatásban és epigrammában csak közvetve érzik, egész közvetlenül az aphorismusok és centuriák szerencse-tételeiben nyilatkozik meg. Zrínyi a szerencsének tulajdonítja, ha valaki a tehetségével egyező időben születik,[413] de nem elég csak meglátni, hanem türelmesen meg is kell várni az érvényesülésére alkalmas jövendő dolgokat; mert az időt siettetni lehetetlenség, hisz a szerencse sem nem függ, sem erőszakot nem tűr senkitől: az ember mindazáltal előkészülhet elfogadására és kihasználására, a mihez soknak sem szive, sem bátorsága;[414] noha nincsen a szerencsének a mi munkánkban annyi hatalma és mindenhatósága, hogy az eszes és értelmes embernek semmi része benne ne maradjon: aljos szív az, mely teljesen a szerencse szeszélye szerint forog, a nagy lélek minden időben bővebben mutatja a belőle származott erkölcsi jókat, hogy sem azokat a szerencse osztogatja.[415] Ha nem is járathatjuk ennélfogva a szerencsét a magunk akaratján, mesterséggel megcorrigálhatjuk; csak ne bízzunk megint mindent a mesterségre, a mit nem bízhatunk a szerencsére; a kettő együtt jó s a mikor a szerencse mutatkozik, mesterséggel kettőztessük meg erejét.[416] Így tévednek azok, a kik azt vitatják, hogy minden dolog, jó és gonosz, szerencséből származik; valamint tévednek azok is, kik azt állítják, hogy az ember igyekezetében a szerencsének nem nagy része van. De ezek legalább rosz időben megkétszerezik szorgalmukat; s ha a szerencse reájok talál, tudnak vele élni.[417] A nagy mesterség abban áll, hogy megismerjék repülésében s legyen módjuk, szivük és serénységük megtartásában.[418] Az ifjak hamarabb készek a próbára, mint az öregek, mert merészebbek és gyorsabbak,[419] mivel pedig a Szerencse asszony, a serény férfiakat szereti: audaces Fortuna juvat.[420] Mindezek az apró fejtegetések Horváth Jenő szerint a szerencséről írt discursusnak elemei;[421] igaz, csakhogy nem a Zrínyi, hanem a Machiavelli discursusának. Mert ő veti föl előbb a kérdést, hogy mennyi része van a szerencsének az emberi dolgokban és miként lehet neki ellenállni? S ő hozza a szerencsét a legszorosabb összefüggésbe az idővel, alkalommal és mesterséggel. Sokan úgy gondolkoznak, mondja bevezetésében, hogy az emberi dolgokat a szerencse és isten intézik, s az emberek minden bölcseségökkel sem képesek megcorrigálni, sőt nincs ellenök semmi segítségök; azért nem sokat törődnek velök, hanem hagyják, a hogy a sors igazgatja őket. De ez az ő érveléseként hiba, mert szabad akaratunk nem halt meg; a szerencse döntő lehet cselekvéseink felében, de a másik felét nem igazíthatja, annál kevésbbé bennünket. A szerencse olyan, mint az áradó folyó, az ember előre gondoskodva partokkal, töltésekkel, árkokkal védekezhetik rombolása ellen; a szerencse is csak ott mutathatja meg hatalmát, a hol fegyelmezett virtus nem korlátozza.[422] Hát miért van mégis, hogy némely ember ma szerencsés, holnap szerencsétlen a nélkül, hogy természetét vagy valamely tulajdonságát megváltoztatná? Azért, mivel az a szerencsés, kinek eljárásmódja az idő mivoltával megegyezik, s az a szerencsétlen, a kié ellenkezik. Mert az emberek dolgaikban különböző módon járnak el; egyik megfontoltan, a másik hevesen, egyik erőszakkal, másik művészettel, egyik tűréssel, a másik ellenkezőleg; s mindenik eme különböző módon sikerre juthat; sőt előfordul az is, hogy két megfontolt ember közül az egyik véghez viszi szándékát, a másik nem; s két ember ellenkező módon is sikert arathat: a mint eljárásuk módja épen az idővel megegyezik vagy ellenkezik. De nincs oly bölcs ember, a ki az időhöz alkalmazkodni tudjon, mert mindég boldogulva egy uton, a mi természetévé lesz, nem képes más útra térni; ennélfogva a megfontolt ember akkor is az marad, a mikor az idő hevességet követel. Épen ezen fordul meg a dolog, hogy a szerencse változik, az emberek pedig eljárásukban megmaradnak; a míg megegyeznek azzal, szerencsések s a mint különböznek tőle, szerencsétlenek. Tehát az időhöz alkalmazkodni kell szorgalommal, mesterséggel. De Machiavelli mégis azt vallja, hogy jobb a hevesség, mint a megfontoltság; mert a Szerencse asszony s inkább meghódol azoknak, a kik hévvel vívják, mint azoknak, a kik hidegen bánnak véle; s mint asszony inkább az ifjaknak barátja, mert ezek kevéssé megfontoltak, inkább féktelenek és több merészséggel parancsolnak neki.[423]

A nagy olasz állambölcselő, ime, mindazokat a szempontokat megpedzi, a melyeket a mi irónk apró tételeiben rövidebben-hosszabban érint, úgy hogy az egyenesen ő utána indul. De Zrínyi, lelkében ezzel az ihletéssel, mind többször és mind mélyebben elmélkedett a szerencséről; egyéb olvasmányaiból is fogadott el eszméket s adalékokat, elemezte és érlelte őket, a míg aztán elmefuttatása megszületett. Itt már a Machiavelli hatása, a mint említettük, csak közvetett, újabb benyomásai folytán lényegesen módosult; így Machiavelli, hogy csak egyet emeljünk ki, az emberi dolgokban fele részt ír a szerencse rovására s fele részt a szabad akarat közremunkálására: Zrínyi pedig azt kivánja a kapitánytól, hogy szándékának kilencz része legyen bizonyos, csak a tizedik része lehet koczkázatos; nem vagyunk Isten – úgymond – hogy az időnek, alkalmatosságnak és a dolgok folyásának parancsolhassunk; szerencséltetnünk kell néha valamit, de csak keveset.[424]

S alig van szabatosabb és tanulságosabb értekezése, mint a titok elemzése. Zrínyi nem éri be azzal, hogy Fra Lelio Brancaccio módjára csak egyszerűen hangoztassa, mikép a titkot, a hadi tanács határozatát meg kell őrizni, mert igen fontos dolog a háborúban, hogy az ellenség előbb ki ne fürkészsze, míg rajta végre nem hajtották:[425] hanem részletesen megbeszéli a kérdést, ötletes hasonlatokkal megvilágítja a titok természetét, majd feltárja elárulásának esélyeit és veszélyeit. A titok megőrzése már magában nehéz, mert a titok szerinte hasonló a musthoz, a mely meddig must, forr, verődik a hordóban, örömest kimenne; az emberi elme pedig az önszeretet és elismerés vágyából, mihelyt valami megfogant benne, a mi dicséretre méltó, alig birja, hogy kiadhassa; az emberek meg firtatják, találgatják, általában még a közrend is, mely a maga állapotjának igazgatására értelmetlen, a kapitányok tanácsáról vesződik és fecseg; Zrínyi maga gyakorta tapasztalta, hogy a vitézei az ő szándékáról beszélgetnek s alig tűrhette meg, hogy meg ne mondja nekik: nem úgy volt, hanem másképen. De azért tett a természet sánczot a nyelvnek, először az ajakat, azután a fogat, hogy jobban megtarthassa ember a titkot, mely az ő szerencse-ládájának kulcsa. Ezt a kulcsot pedig elvesztheti az ember maga lelki erőtlenségből, minő a részegség, bosszúság, kapzsiság és félelem; s kicsalhatja másból ékes-szólással, hirtelen való kérkedéssel, kifürkészheti magaviseletéből és cselekedetéből, valamint tagadásából.

«Utolszor: az asszonyemberek ellophatják azt a titoknak kulcsát: nincs ő nálok titok, az ő szájok be nem záródhatik. Sok példánk vagyon felőlük: nem kicsiny a Daliláé, a mely az ura titkát elárulta. Nagy példa Livia, Drusus felesége, ez is az urát nemcsak elárulta, hanem ugyan elvesztette. Egy szóval, nincsen gonosz, a mely az asszontul nem jön. Nézd, mit mond Tacitus: Atque illa, cui avunculus Augustus, socer Tiberius, ex Druso liberi, seque et majores ac posteros municipali adultero fœdabat. Ne közöld tehát asszonyemberrel titkodat, mert egyébiránt megcsalatkozol. A vestimentis tinea, a muliere iniquitas. Ihon immár az mesterségek, melyek a titkot az emberből kiveszik: a ki őket érti, az maga titkát is megtarthatja. Kapitányok titkosok legyetek, féljetek a titoknak elvesztésétűl, látjátok, hogy magatok szájában is alig maradhat a titok, verődik, hogy kimenjen, mint a must, tehát hogy bízhatjátok azt sok emberre? Az ingétől is félt volt oly kapitány, ti penig miért akarjátok sok ember szájában tenni? Nem elég azt mondani: neki megmondom, mert barátom; mert ő neki is vannak más baráti, az is a szerint megmondja a többinek, és így in infinitum. Nem titok az, a kit sok ember tud.»[426]

S Zrínyi a titok elárulásának minden egyes módjánál valami magvas mondással érvel a szentírásból vagy Tacitusból, vagy valami példával hozakodik elő a rómaiak történetéből; s egymás után lépnek elénk Coriolanus, Julius Cæsar, Seianus, Agrippina, Latiaris, Titus Sabinus, Tiberius és Asinius Gallus, Cnæius Calpurnius Piso, Flavius Scævinus, Vitellius és Galba: de mind e mondások és példák egyenesen a Virgilio Malvezzi megfelelő discursusából valók, az elárulás módjának osztályozásával együtt.[427] A maga leleménye csupán az ötletes hasonlatokban gazdag bevezetésre és az asszonyemberek csipős elitélésével csattanó befejezésre szorítkozik; mert rólok Malvezzi legelőször és csak annyiban emlékezik meg, hogy némelyek sokszor, mint az asszonyok és ifjak, hiúságból beszélik ki a titkot, annak fitogtatása végett, hogy bele vannak avatva;[428] ezzel a kevés leleménynyel mégis élénkséget és színt ad az egész fejtegetésnek.


49. MALVEZZI MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJA.
(Zrínyi Miklós példányáról.)


Hasonlókép vagyunk a tanácsról szóló értekezéssel. Ez annyira Malvezzi nyomán halad, hogy nem egyéb merő fordításnál vagy kivonatozásnál. Zrínyi csak a bekezdést hagyja el. Az olasz tudós ugyanis a tanács szükségének és fontosságának feltüntetése végett azon kezdi, hogy a próféták és apostolok is tanácsra szorultak, sőt maga Isten, a mikor így szólt: «Teremtsünk embert a mi ábrázatunkra és a mi hasonlóságunkra», – azt akarta jelezni, hogy tanács nélkül semmi dologba ne fogjunk; s maga Jézus Krisztus, a mikor így beszélt: «Honnan vegyünk kenyeret?» tanácsot kért tanítványaitól.[429] A mi írónk ellenben mindjárt a kérdés érdemébe kap s a szentírás helyett a történettel érvel, csak később, fejtegetése közben használja fel a szentek tanácsára vonatkozó mondást. Kárhoztatja a nyegle spanyol királyt, II. Fülöpöt, ki azzal kérkedett, hogy a lova minden tanácsosával együtt hordozza; mert nagy dolog volna a magunk elegendősége, de tanács nélkül el nem lehetünk. S már ezzel a Malvezzi nyomába lép, s az ő osztályozása szerint állapítja meg, hogy a fejedelmek és vezérek háromfélék: vannak először olyanok, a kik nem tanácskoznak senkivel, hanem mind a magok fejével cselekesznek, mint VIII. Károly, a franczia király; vannak másodszor olyanok, a kik a magok fejével semmit sem cselekedtek és tanácsot sem akartak másoktól kérni, mint Miksa császár; vannak harmadszor olyanok, a kik minden embertől tanácsot vesznek, valaki őket tanácslani akarja. Így követi a maga eredetijét fordulatról fordulatra, példáról példára, csak egy-egy kifejezésben, egy-egy részletben tér el tőle; nevezetesen a mikor arról beszél, hogy a tanácsülésben a fejedelem ne szavazzon, mert ha elein szavaz, az urak utána indulnak, ha meg a közepén vagy a végén, a kik előtte szóltak, megszégyenülnek és véleményéhez csatlakoznak, két magyar példával hozakodik elő: Báthory Zsigmondnéval és Mátyás királyéval. Mivel az először szavazott Jósika István elfogatására, mindenki követte; s mivel ez utoljára szólt a Frigyes ellen való háború megindítása mellett, valamennyi tanácsosa melléje állt, a ki előbb a támadásnak ellene volt is. A fejedelem tehát hallgasson, vonja le a következtetést Zrínyi, illetve Malvezzi, és ha különbözik az ő tanácsosainak szavazata, mindaddig hagyja őket vitatkozni, míg eszébe veheti: melyik jobb, ez vagy amaz, és így maga választhatja meg a jót a gonosztól.[430] Vagyis arra az eredményre jut, a mit Giorgio Basta tanít: hogy tanácskozzál többekkel és határozz magad.[431]

Az értekezésben ezen a két magyar példán kívül nincs semmi eredeti; ennek beszövésénél és az átdolgozásnak hangjánál fogva mégis eredetinek tetszik. Eredeti azonban s ép oly érdekes, mint jellemző a mi írónknak az az észrevétele, melyre a Malvezzi discursusának kezdeténél a lapszélen utal: Vide de consiliis quæ ungari dant imperatori.[432] S a könyv elejére beragasztott jegyzetek között, az utalás száma szerint csakugyan megemlékszik azokról a tanácsokról, melyeket a császárnak a magyarok adnak. «Veszem eszemben én – mondja – hogy az magyarországi urak chühelődnek, hogy az mi kegyelmes chászárunk chak pro forma kérdez tanáchot tűlök, és imár mindent el végezet akor az német tanách, mikor az magiar urakat hiák; de nem az mi kegyelmes urunk oka az, hogy mi nem vagyunk elegendők, hogy olyan nagy chászárnak tanáchot agyunk, hanem magunké. Invectiva: quare non mittunt filios in provincias alias?»[433] Érdekes és jellemző azért, mert ez is nyilván elárulja és bizonyítja, egyfelől felfogásával, másfelől a Szigeti Veszedelemmel teljesen egyező helyesírásával, hogy Zrínyi a Vitéz hadnagy némely részletét milyen fiatal korában írta?!


50. ZRÍNYI JEGYZETE MALVEZZI MUNKÁJÁHOZ.


De térjünk vissza a hadi elvek nyomozásához. Természetesen a siker biztosításának nélkülözhetetlen föltétele a háborúban, hogy a vezetés egységes legyen. Zrínyi szerint égen két nap, egy országban két király, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két kapitány nem lehet, mindjárt romlik az a had, az hol kettő vagyon; az irígység nem engedi nekik egyetérteni, az észnek különbsége nem hagy egyet parancsolni.[434] Fontos elv, jegyzi meg R. Horváth Jenő, melyet Napoleon ekként fejezett ki: «Egy középszerű vezér még mindig jobb, mint két jó».[435] Kétségtelenül fontos elv, de nem új; az elmélet régóta hangoztatta, s a gyakorlat széltében alkalmazta. Sereget vezetni – mondja Brancaccio – csak úgy lehet, ha egyetlen főtül függ, s a többi tisztek csupán az ő rendeléseinek végrehajtói, mert a többek uralma, vagyis többfejűség a háborúban, Livius tanácsaként, haszontalan. A rómaiak annyira szükségesnek ismerték el ezt az elvet, hogy nagy alkalmakkor dictatort választottak, kinek a seregben korlátlan hatalma volt. Alba herczeg és a pármai herczeg hasonlókép a legkisebb dologban is magok határoztak.[436] Ez egységes vezetésnél fogva fő követelés a kapitány. Mert mit használ, szól Zrínyi, ha jó a had, rossz a kapitány, ha jó a test és rossz a fő; jobb hogy szarvasok legyenek és nyúlak a vitézlő rend és a kapitány oroszlán, hogy sem ha oroszlánok azok és a kapitány – nyúl. Sokat vihet véghez egy jó eszes kapitány rossz haddal is, de a rossz haddal is semmit. Kapitány a primum mobile és lelke a seregnek, ha a rossz, mire való a test, ha a lankadt, mit csinál a test.[437] Az érvelés magvas, a hasonlítás helyes; de voltakép nem egyéb a Bisaccioni okoskodásának átírásánál. A mikor Bölcs Leó azt kivánja a kapitánytól, hogy legyen az ellenség ellen való meglepetésben és vállalkozásban szorgalmas és serény, s a cselvetésben mutassa magát sokkal elmésebbnek, okosabbnak és munkásabbnak, mint katonái közül bárki, – Bisaccioni a következő észrevételekkel kiséri szavait: «Ime, a mikben a kapitány jósága kitűnik, harczolni a szellem, munkásság, okosság és szorgalom fegyvereivel; ő a sereg lelke, s a katonák a test tagjai; ő parancsol, határoz, segítséget kölcsönöz a testnek és szerveinek, melyek a szerint cselekesznek. Ha a lélek megszűnnék a testben működni, a halál állna be, mely a hadban már a nyugalommal kezdődik. Valahányszor vesztegel a kapitány, mint Hannibal Capuában, elvesz a katonaság; azért ajánlja Leó, hogy a kapitány lankadatlanul terveket, vállalatokat szőjjön az ellenség ellen».[438] És Zrínyi a Bölcs Leó tételét a Bisaccioni fejtegetésével összeveti; abból szeme előtt tartja a jó kapitányt; s ebből meríti jelentőségének megvilágítását.

A jó kapitánytól megkívánja még, hogy a sereg felállításánál hagyjon hadat, mely harczon kívül maradjon minden történetre, vagy a had segítségére, vagy ellenség ijesztésére; az légyen a legutolsó segítő sereg;[439] hogy ismerje a föld csínját s tudja maga hasznára alkalmaztatni annak mivoltát, a mely tudomány nem elméletileg, hanem gyakorlatilag, leginkább vadászatból tanulható meg.[440] Azzal a követelésével a tartalék behozatalát, ezzel a csatahely felhasználását sürgeti; két oly hadművészeti elv számbavételét, a melyek közül az ő korában ez utolsó meglehetősen ismeretlen, s az első a császári seregek hadviselésében teljesen szokatlan, annyira, hogy nálok nyoma sincs;[441] legalább így tanítja és így méltatja a Hadtudományi Munkák kiadója. Nagy dicséretére volna Zrínyinek, ha így lenne: de forrásai, az ő kedvencz katonai írói az ellenkezőről tanúskodnak. A mi a tartalékot illeti, a császári Basta ismételve megemlékszik róla, a mikor a sereg csatarendjéről beszél. Rosszalja az olyan eljárást, mely a vezért és helyettesét mindjárt az első megütközésnél leköti, mert ha a vezér a támadás folyamatában megváltoztatja a csatatervét, – parancsát ki hajtja végre, kérdi nyomatékkal, ha helyettese is el van foglalva? Talán azt fogja mondani valaki, hogy a főhadbiztos, hisz ő a harmadik személy a lovasságnál. De bizonyos, hogy nem jó egy emberre bizakodni, mikor kettőre lehet. Aztán a főhadbiztos tiszte, hogy a csapatokat összeszedje, s minden előforduló eshetőségben segítségül legyen, alkalom szerint a tartalékhoz csatlakozzék és közbe lépjen, a hol szükséges; talán a legfontosabb tiszt ez az ütközetben, mert sokan vagy közönségesen azt vélik, hogy a tartalék csapatai szerzik meg a győzedelmet és biztosítják az egész hadi népet.[442] A mi pedig a helyismeretet s annak felhasználását érinti, Fra Lelio Brancaccio épúgy figyelembe veszi, mint Lodovico Melzo. Az Fabius Maximust azért magasztalja, hogy a hely ismeretében s előnyeinek kihasználásában a legnagyobb tökéletességet érte el;[443] ez pedig a lovasságnak azt ajánlja, hogy gyalogság megtámadásánál nyílt mezőben kétharmaddal nagyobb sereget is megrohanhat, ha ez még nem rendezkedett; de ha erdőben, fedett úton, vagy sáncz megett áll, egyenlő számmal se támadja meg, s kedvezőtlen helyen szállassa le katonáit lováról, – szóval a hely viszonyaihoz alkalmazkodjék.[444] S a vadászatot, mint a hadakozás gyakorló iskoláját egyképen dicséri Filippo Marco Bonini, kire a mi írónk hivatkozik és Scipione Ammirato, ki egész fejezetet szentelt ennek a kérdésnek.[445]


51. MELZO MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJA.
(Zrínyi Miklós példányáról.)


A lovasságnál Zrínyi a gyalogságot többre becsüli és hibáztatja a magyar hadi szervezetet, mely a lovasságra támaszkodik. Már a Tábori Kis Tractában 24,000 főnyi serege háromszor annyi gyalogost számít, mint lovast.[446] Most, a Vitéz Hadnagyban, ezt az egyenetlen arányt még tovább viszi, s kétszer is megokolja: miért? A mikor Tacitusnak ahhoz a mondásához ér, hogy a numidák a rendezett gyalogsággal szemben nem birtak megállani, haragja hazafias panaszba tör. «Ha nem szégyeleném, szól, nem írnám: Numidæ, hanem Hungari. Ne vélje senki azt, hogy gyűlölségből, hanem szeretetből; megmondom az igazat és nem hízelkedem; megjelentem, én népem, a kik boldognak hirdetnek, azok csalnak meg. Én itt tanulást irok, nem panegyrist, tanulhatsz penig attul, a ki megmondja miből vétkezel, nem attul, a ki dicsér. Mely nagy vétek penig az, hogy a magyarnak nincs gyalogsága, és nem gyönyörködik benne».[447] S aztán kifejti, hogy szembeszállásra, várvívásra, sánczmegvételre csak a gyalog való; a rómaiak és Nagy Sándor gyaloggal győzték meg a világot; gyalog az erő, a lovas futás.[448] S a mikor a Centuriák között erre a kérdésre ismét visszatér, a lovast részletesebben jellemzi, hogy a lovas erdős, hegyes, köves helyen nem jó, árok fentartja, patak gátolja, sík mezőn és lovas ellenségen kívül sehol nem használható; elsánczolt vagy kópjás gyalog ellenében, mely rendben áll, mint a tüskés borz, nem boldogul; mert a lovat nem hajthatod az ilyen rettenetes sűrű seregnek; és inkább fog félni a te lovad attul, hogysem az te sarkantyúdtul. Várnak, ostromnak lovas nem mehet, vereség esetében elszéled s «egy tikmony sültig» elfut félmérföldet; míg a gyalognak nem a lófutás a reménysége, hanem a maga embersége, ismét összehívható és harczba vihető. Mindennél fogva az a véleménye és tanácsa, hogy a seregnek csak ötöd része legyen lovas; az sem harczolásért, hanem más okokért, kétségtelenül mint a rómaiaknál: nyelvet fogni, lármát csapni és rabolni.[449]

Bizonynyal okos és helyes tanítás, melynek esetleges megvalósítása a korabeli magyar honvédelemnek gyökeres javítására vált volna: de egyetlen érve sem akad, melyet Bastánál vagy Brancacciónál meg ne találnánk. Már Basta hangsúlyozza, hogy a gyalogság a lovasságnál többet ér, bár a barbárok beözönlésének idején a lovasság terjedt el; a mi különösen káros Magyarország végvidékein, hol a gyalogság mellőzésével a török ellenében rendszerint lovast állítanak; de a török aránytalan számától megfut s a gyalogságra hanyatlik, mely szintén haszon nélkül vesz el. E szokás miatt veszett el Várnánál Ulászló, ki nem tartotta meg Hunyady János rendeléseit, s Mohácsnál II. Lajos, ki vakon bízott Tomori Pál intézkedéseiben.[450] Brancaccio pedig hosszasan bizonyítja, hogy minden katonai rend és jó fegyelem a gyalogságban van meg, a mely a sereg minden hadi műveletét és tényét kezdi, egyszersmind végrehajtja; ez világosan mutatja, hogy mennyire szükséges a háborúban, a hol voltakép benne van az erő. Jobb és használhatóbb, egységesebb és megbízhatóbb, mint a lovas, mert egyedül a katonáknak szabad akaratától és tiszteinek parancsától függ; a mellett könnyen összetartható, mert a gyalogoknak nincs nagy reményök arra, hogy a veszedelemből futással meneküljenek, sőt ellenkezőleg, a szorgalmas és vitéz tisztek elesése alatt inkább megszabadulhatnak karral, mint lábbal; s annyival serényebbek megharczolni, mert a mulasztásért magukon kívül mást nem okolhatnak. Általán az olyan sereg, mely gyalogságból áll, minden vállalatban tevékenyebb, olcsóbb és egyenletesebb; tevékenyebb, mert minden csatahelyen, bármilyen rossz és nehéz, egyiránt működhetik; olcsóbb, mert élés dolgában a katonákon kívül másról nem kell gondoskodni; egyenletesebb, mert mindenkor és minden ütközetben részt vehet. Azért nem csodálkozhatunk, ha azok az országok és köztársaságok, melyek hajdan elhíresedtek, gyalogságot tartottak; a görögök és rómaiak gyaloggal aratták világra szóló győzedelmeiket.[451]


52. AZ «IL MASTRO DI CAMPO GENERALE» 2-IK KIADÁSÁNAK CZÍMLAPJA.
(Zrínyi Miklós példányáról.)


A magyar fejtegetés élénkebb és szemléltetőbb, de az olasznak szakasztott mássa. Általában Zrínyi eszméi, elvei, tételei mindég az ő kedvencz katonai iróinak munkáiban gyökereznek; s nem egyszer velök annyira összefüggnek, hogy tanítása csak az ő ismeretökkel világosodik meg. Így mindjárt a csekély lovasság föladatának említésében ez a kifejezése: nyelvet fogni, csak akkor érthető, ha Melzónál vagy Bastánál elolvastuk, hogy mi a pigliare lingua? Mert a magyar kifejezés csak az olasznak fordítása. A nyelvfogás tulajdonkép fogoly-ejtés, a legfontosabb katonai dolgok egyike; az a czélja, hogy a kapitánynak kémek hiányában is hire legyen az ellenségről, hova érkezett és merre menetel? A nyelvfogó csapat valamely ügyes hadnagy vezetése alatt 20-25 főbül áll, de bizonytalan alkalommal, gyanús helyen, a mikor nem sejthető, hogy az ellenség merről bukkan elő, több ilyen csapat indul el, minden irányban. A hadnagy ügyes legyen, a mint mondtuk: eszes és tapasztalt, derék, vitéz, éber, belátó, vállalkozó, és leleményes, a ki minden helyzetben föltalálja magát és minden cselt ismer; például a visszavonulás szükségében. Katonái is legyenek jobbak és erősebbek, a minők a vértesek és pattantyúsok között akadnak, és pedig felében pattantyús, felében vértes, mert a kopjás nem alkalmas erre a szolgálatra. Legyen velök trombitás is, mert a vállalat többnyire éjjel, nagy koczkázattal és veszedelemmel jár, az elkalandozók összehivására, egymás megtalálása végett; sőt néha jobb, ha két trombitás van, mert történetesen a csapatot meg kell osztani. A fődolog, hogy a csapat az ellenséget lopvást, szárnyul közelítse meg, fedett úton; s belőle olyan embert kapjon el, a ki a táborbul jő ki, mert ez leginkább lehet értesülve. De a hadnagy vigyázzon, hogy igaz híreket szerezzen, mert Curio Afrikában úgy vesztette el a csatát, hogy hamis értesítésre megütközött.[452] S így vagyunk azzal a gúnyos dicsérettel is, hogy miért nevezi Zrínyi a ritiratát az olaszok és németek szép találmányának; csak akkor értjük teljesen, ha ismerjük annak korabeli elméletét. Milyen komoly képpel, milyen nevetséges módon szabályozzák. A ritirata, mondja Melzo, igen hasznos dolog annak, a ki a kellő időben és módon, a szükséges szorgalommal tudja intézni. Mikor a kapitány menetelés közben hírt vesz az ellenségről, hogy az valami közel helyen, sokkal nagyobb erővel tartózkodik, mint az övé, ilyenkor visszafordul és hátrál ugyanazon az uton, melyen nappal jött, az éj felhasználásával; de vágjon némely más úton is keresztül, habár később talál szállására. Ilyenkép egyre távolodik az ellenségtől, melyet az éj jótékony homályával és a lovak nyomainak eltüntetésével könnyen félrevezethet. Magaslatokon azonban ne vonuljon, mert a ló könnyen megmakacsodhatik s ellenök szegül a fáradalmaknak. S ne menjen másként, a mikor az ellenség nincs közel, csak jó lépésben; ha szükséges, gyorsabban is mehet. Az ellenség megtévesztése végett a lónyomokat akként szokás eltűntetni, ha az út poros, hogy a sereg után két, – szélesebb úton négy katona nagy sövénynyvel vagy boronával elhúzza, ha pedig sár van, lábbal eltapossa. De akár elboronálják, akár eltapossák s elméletileg akármint erősítgessék, hogy az ilyen ritirata visszavonulás és nem megszaladás, ha a sereg az ellenségtől és ő miatta megy el, Zrínyi szerint szaladásnak kell azt mondani és gyalázatjára vagyon az embernek.[453]


53. BASTA A LOVASSÁGRÓL ÍRT MUNKÁJÁNAK CZÍMLAPJA.
(Zrínyi Miklós példányáról.)


Ez az eltérés az ő egyéniségének természetéből foly. Mivel hevességre hajlik, nem szokott meghátrálni, hanem megütközni; s bár elvileg dicséri a kapitányt, a ki az ellenséget megveri harcz nélkül, éhséggel vagy csalárdsággal,[454] észszel és mesterséggel, de a tisztesség megőrzésével, mert hiszen a vitézség azért szép, hogy jó nevet szerez az embernek;[455] ő maga mégis gyakorlatilag a gyors hadmíveletet szereti, tanakodás helyett az oly cselekvést, mely hirtelen történeteket, váratlan veszedelmeket zúdít az ellenségre.[456] Hadviselése ilyeténkép ellenkezik a kortársai eljárásaival, de hadtudománya szorosan megegyezik azok tanításával, a minek bizonyságaként az eddigi összevetéseken kívül még néhány rövid utalással szolgálunk.

A mit Zrínyi az ellenség erejének megismerésére nézve hangoztat, hogy a kapitánynak tudni kell az ellenség dolgát, még a gondolatját is, ha lehet, által kell látni, hogy megrontására fordíthassa, az ő mesterségét:[457] ugyanazt kívánja Basta, hogy a kapitány ismerje az ellenség tetteit, eszközeit, tanácsait, szándékait, mikép a győzelemre kinálkozó alkalmakat felhasználhassa;[458] sőt a tétel már megvan a Bölcs Leo Tacticájában is,[459] mely értékénél fogva az olasz katonai irók kedvencz tanulmánya lőn. Zrínyi szerint az ellenség ez ismeretét a kémek szerzik meg, kikre a kapitány bőven költsön, mert valamennyi vitéz cselekedet volt a világon, kémek segítségével ment végbe;[460] rajtok kívül kérdezze ki a rabokat,[461] általában azon legyen, hogy minél több helyről való híreket kaphasson, mert megtörténhetik, hogy a kém csalatkozik vagy lator szándékkal csalni akar, minél fogva az óvatosság szükséges:[462] hasonlókép vélekedik Melzo, hogy az ellenség meneteléseit vagy mozdulatait a kémek fürkészik ki, kiknek értesítései folytán sok rosz találkozást el lehet kerülni, azért tartson a kapitány jó kémeket, fizesse őket mérték és határ nélkül,[463] vagy a mint Basta mondja, ne kimélje a költséget, mert bizonyosra veheti, hogy a ki ebben a dologban buzgóbb, fegyver nélkül is minden vállalatában és míveletében szerencsésebb lesz ellenfelénél;[464] a kémeket pedig, ajánlja Brancaccio, úgy foglalkoztassa, hogy egyik se tudjon a másikról és pedig azért, hogy a kapitány egyfelől minél több úton értesüljön, másfelől a csalók ellen biztosítsa magát; mert megeshetik, hogy egyenesen megrontására összejátszanak, hisz az ilyen munkára tisztességes és igaz emberek nem vállalkoznak, azért mindég gyanúsoknak vegye őket; s rajtok kívül vallassa ki a hadi foglyokat és az ellenség kezéből kiszabadultakat is.[465] Ime, a mi irónk három megemlékezése a kémekről három olasz katonai tudós nyilatkozatára üt.

A mit Zrínyi a nagy dolgok hatásáról állít, hogy a kapitány szerencséjét és háborúi sikerét elősegíti, azért ha nagy dolgok véghezvitelére alkalom nyílik, bátor kézzel nyúljon hozzá;[466] még világosabban és határozottabban fejezi ki Brancaccio. A kapitánynak valamely országba nyomulásánál, úgymond, szükséges, hogy valami emlékezetes és nagy dologgal megerősítse, sőt növelje magáról a jó hírt, mely a népek az idegen erőrül mindég ápolnak és a maguk kárára terjesztenek; mert könnyen megeshetik, hogy a nagy dolgok hatása alatt a megtámadottak kétségbeesve a védekezés lehetősége iránt, nem akadályozzák a hódítás előhaladását; ha ellenben a kapitány időt hágy nekik a fegyverkezésre, veszít jó hiréből és gyöngébb lesz; míg azok a saját országuk helyismeretével a háború halogatásából nagy előnybe jutnak.[467]

S a mit Zrínyi megkövetel, hogy a kapitány legyen ékesszóló, s necsak beszédével, arczával is hirdesse a bátorságot és ütközet előtt lelkesítse föl katonáit:[468] azonkép már Bölcs Leo megkivánja, hogy a kapitány a római vezérek példájára a maga idejében bátorítsa fel, mert az ékesszólás által felgyulasztott lelkek készségesebbek a fáradalmak elviselésére; a rómaiaknak ez a szokása Bisaccioni szerint lassan, lassan divatát múlta, mert a kapitányok inkább karddal és bottal, mint buzdító szóval törekedtek hatni; de az ő korában az ékesszólást ismét közönségesen megkövetelték tőlük;[469] Brancaccio például ajánlja, hogy a kapitány élénk és hathatós érvekkel a katonák lelkét minden míveletre reábirja, félelem helyett vakmerőségre, kicsapongó szenvedélyek helyett nemes érzésekre ragadja; s ne csak beszédével tüzelje őket, arczának derűjével is mutassa bátorságát, hogy a katonák csodálják vidám tekintetét és a győzedelmek reményével teljenek el.[470] A mi hősünk szép fejtegetése nem más, mint eme tételek egységes feldolgozása. S a mit a katonai fegyelem s jó rendtartás szükségéről, a büntetés és jutalmazás következetes alkalmazásáról ismételten oly erélyesen hangoztat:[471] mindazt ép azon módon megteszik kedvencz irói, különösen Basta, ki a lovasság szervezetének és fegyelmének javítására czélzó tervezetében már hevesen kikel a szökött szolgák felfogadása, a nőszemélyek táborral hurczolása, a katonák kóborlása és ragadozása, valamint a zsákmányolás szokása ellen; s a vétkesek szigorú megbüntetését és az érdemesek elismerő megjutalmazását javallja.[472]

S a mire hősünk a sereg biztonsága érdekében figyelmezteti a kapitányt, hogy gondoskodjék mindenről, ha az ellenség országába bemegy, különösen arról is, hogy visszajöhessen; s ne tegyen úgy, mint a hal, a mely nem gondolja meg, visszamehet-e a varsábul, csak menten mégyen belé; hogy a vizeken és egyéb kelőkön hagyjon elegendő védelmet, mikép háta megett az ellenség el ne foglalja azokat, a míg oda jár:[473] ugyanezt már Brancaccio is felhozza, hogy az ellenség földén nem elég csak foglalni, hanem az elfoglaltat tudni is kell megtartani; de a megszállás végett ne vigyen magával nagyobb hadat, mint a mennyit rendesen elláthat, mert mindég többet ér egy közepes, jól fegyelmezett, mint egy fegyelmezetlen nagy sereg.[474]

S a mit Zrínyi a kapitány öltözködésére mond, hogy kerülje a városi czifraságot, az arany, ezüst és drága köntöst:[475] hasonlókép ajánlja Brancaccio is, hogy kerülje a pompát és ragyogást, melyet a magas állású emberek rendszerint hivalkodásból viselnek;[476] s a mit a pribékek szerzésére nézve tanít, hogy a kapitány igyekezzék azon, mikép az ellenség hadnagyai közül valami híres embert elcsaljon, a ki minden dolgot alaposan ismer:[477] ugyanazt tanácsolja már Brancaccio, hogy a kapitány nyerje meg az ellenség némely tisztjét, a ki folytonosan értesítse; sőt bízza meg néhány maga emberét, hogy színleg az ellenséghez álljon és ott szolgáljon.[478] A gondolat ugyanaz, legfölebb a kifejezés szava vagy kiviteli módja különbözik. S a mit a katonák örökös foglalkoztatásáról hirdet, hogy munkát kell adni a vasnak, ha nem adsz, maga-magát elvesztegeti és a rozsda megeszi; munkát kell adni a vitézeknek, mert ha henyélnek, elvesznek:[479] ugyanazt tanítja már Brancaccio, a ki épen a fegyelem és jó rendtartás érdekében sürgeti, hogy a kapitány a legnagyobb szorgalommal gyakorolja katonáit a fegyverkezésben, menetelésben, fáradalmak és nélkülözések elviselésében, mert ha nem gyakorolja, a tétlenség és gyönyörűség megemészti erejöket és ügyességöket, s hasztalanokká és röstekké teszi őket.[480] S a mit az éjjeli támadásra nézve vél, hogy a kapitány óvakodjék tőle, ha csak a hely nem olyan, hogy bizhatik valamit a sötétségben,[481] teljesen akként gondolkozik Ammirato, ki egész discursusban okolja meg, hogy az éjjeli ütközetet kerülni kell, a mikor a vállalkozó a helynek előnyeit ki nem használhatja.[482] S a mit a kénytelenség fölidézésére nézve mond, hogy nincs a megharczoláshoz hatalmasabb fegyver nála, azért a kapitány kénytelenséget vessen a vitézekbe; de viszont minden mesterséggel azon legyen, hogy az ellenség szivéből kivegye a kételenséget, mert a kételenség – két ellenség, hiszen una salus victis nullam sperare salutem s a kétségbeesett ember csak vitézség által győzhet,[483] hasonlóképen nyilatkozik Bisaccioni, hogy a kapitány egyik legnagyobb oktalansága, ha az ellenséget a kétségbeesés határáig viszi, mert una salus victis nullam sperare salutem s kétségbeesésből úgy fog harczolni, mint egy oroszlán; a legnagyobb művészet az, hogy az ellenségben a félelmet felébreszteni, és fenntartani tudja, de ne vigye annyira, hogy az kétségbeessék és csak a kardjában bizakodjék.[484] S a mit szóval egyre hirdet, tettel örökkön gyakorol, hogy a törököt nem kell bevárni, hanem meg kell támadni,[485] már Basta is azt vallja, hogy káros a török sereget bevárni a sík mezőben, hanem rendes haddal neki kell menni;[486] s a mint a kapitány csatabeli helyéről vélekedik, hogy néha elől, néha hátul, néha középen vagy szélről kell forognia s ha szükség van reá, nemcsak szóval, de tettel és példával is biztatni vitézeit;[487] de mégis fő tiszte a parancsolás, mert nagy különbség vagyon a közvitéz és hadviselő kapitány között:[488] hasonlókép okoskodik Bisaccioni, kinek hivatkozása szerint Buquoi többször szerencsésen közbecsapott a harczba, természetesen a mikor kellett; de kiegészítésül megemlíti Bölcs Leónak nézetét, hogy a kapitány első dolga parancsolni. [489] Zrínyi a kapitány összes tulajdonságaira és kötelességeire nézve egyetért kedvencz iróival, ha itt-ott a jellemzés szinében vagy kifejezés erejében el is tér tőlük. Így egészen az ő beszéde, a magyar ember csattanós mondása, a mikor a kapitány szorgalmáról és eszéről azt vágja oda, hogy annyi szemének kell lenni, mint Argusnak, annyi kezének, mint Briaraeusnak, és annyi eszének, mint száz németnek.[490]

De különben minden katonai elve olasz olvasmányaira vezethető vissza, még az olyan is, a mely feltűnő voltánál egészen eredetinek látszik. Igy a kópjáról azt állítja, hogy lovas kezében semmirekellő; állítja akkor, a mikor Montecuccoli szinte egyidejüleg, jegyzi meg a Hadtudományi munkák kiadója, a kópját a fegyverek királynéjának nevezi.[491] Ám ez az állítása ép oly kevéssé a maga véleménye, mint a hogy a Montecuccoli elnevezése nem a maga leleménye, mert már előtte Brancaccio irja: «che la picca e la regina dell’ armi;»[492] s ő már azt vallja róla, hogy ez azok kezében, kik bánni nem tudnak véle, inkább akadály, mint haszon, s gyakran megtörténik, hogy a helyett, mikép hegyével az ellenség ellen fordítanák, úgy kezelik, mint a botot; maga is többször látta a lovas oldalára haszontalanul odavetve, a mikor természetesen a kópja semmirekellő.[493] Nagy hátránya azonfelül, a mint Basta kifejti, hogy a kópjásokkal csak apró csapatokban, 25-31 emberként lehet mozogni, s csak sík mezőben kemény földön, igen jó paripával és nagy gyakorlottsággal lehet őket használni, hogy szétszórásuk után többé nem egyesülhetnek és pisztolylyal nem szolgálhatnak, mint a vértesek, ennek következtében az újabb tömeges harcz és tömött rend mellett erejök veszett, és hitelök leszállt. Francziaországban a vértesek szervezése óta a kópjás lovasokat teljesen mellőzték; maga is azt ajánlja a felségnek, hogy a kópjás lovasságot át kell alakítani nagy részint vértessé; ha pedig az nehezen menne, a kópját egyszerűen el kell venni és pisztolyt adni helyébe.[494] Így a puskáról és ágyúról azt tartja, hogy nincsen annyi haszna és rettenetessége, mint híre. Nem a városok, várak és erősségek megvételénél, hanem a mezőn való ütközetnél érti. Mert ha a kapitány nem enged időt a lövöldözésre, hanem karddal neki vág az ellenségnek, egyszerre megszünteti a tüzérség káros hatását. A kik tehát az ágyúba vetik reménységöket, megcsalatkoznak benne. Mert a mikor az ellenséggel meg kell ütközni, magyarázza Zrínyi, háromféleképen helyezheti el az ágyúkat: 1. hogy a seregek előtt álljanak, de akkor csak addig lőhetni velök, a míg az ellenség elunja és hadra reájő; 2. hogy a seregek között legyenek, de akkor a hátulsó soroknak az elsőkkel való egyesülése esetében akadályul szolgálnak és tovább nem működhetnek, legfölebb üres helyen, de ott meg az ellenség betör; 3. hogy oldalt essenek, de ott meg az idegen lovasok reácsapnak, elfoglalják és ellened fordítják őket. Sáncz mögül is csak addig dolgozhatnak, míg az ellenség magasabb dombon vagy földhányáson nem foglal állást, onnan szépen kikergetheti táborát. Ime, az ágyúk haszna és rettenetessége, a ki okos és szives, minden ellen módot talál.[495]

Ez a tanítás bármily sajátos akkor, a mikor Gusztáv Adolf az ágyúknak mind hasznukat, mind rettenetességöket bebizonyította, mégsem a Zrínyi nézete. Teljesen megvan Machiavelli-nél, a mint már Kőrösi Sándor reá mutatott.[496] A nagy olasz tudós hosszasan vitatja, hogy a hol a katonák tömegesen és hevesen támadnak, ott a tüzérség semmit sem ér. S hivatkozik a svájcziak esetére, kik 1513-ban Novaránál ágyúk és lovak nélkül támadták meg a tüzérséggel ellátott francziákat erősségeik megett és minden akadály nélkül szétrobbantották őket. S ennek oka felfogása szerint az, hogy a tüzérségnek vagy falakkal, vagy árkokkal vagy sánczokkal védve kell lennie működésében, mert ha nincs, zsákmányoddá lesz, vagy haszontalanná válik, mint a mezőn való ütközetekben, a hol csak emberek fedezik. Hisz ha személyes küzdelemre, kardra kerül a dolog, világosabb a világosságnál, akkor sem az öreg, sem az apró ágyúk nem használnak. Ha elől van a tüzérség, hamar elfoglalod; ha hátul, inkább az ellenséget magát sújtja, mint téged; ha pedig oldalt működik, nem működhetik máskép, mint a hadon kívül a régi római hajító szerszámok módjára, melyek a lovasság vagy más csapat rajta-ütése esetében rendszerint a legiók közé menekültek. A ki másként számít, rosszul számít, s egy oly dologra bizakodik, a melyben könnyen csalatkozik. A tűzérség tehát hasznos lehet olyan seregben, melyben megvan a régi virtus: de e nélkül egy vitéz sereg ellen a leghaszontalanabb.[497]

A két iró felfogása és érvelése ugyanaz, bár Zrínyinket Machiavellitől nagy idő választja el; s ez idő alatt a tüzérség sokat fejlett mind gyakorlatilag, a mint Gusztáv Adolf hadviselése mutatja, mely már a tüzér-tömegeket is sikerrel alkalmazta;[498] mind elméletileg, a mint a szakszerű fejtegetések és kézi könyvek szaporodása tanúsítja. Csak a Fucina di Marte gyűjteményében több ilyen dolgozattal találkozunk. S Olaszországban már önálló tüzériskolák keletkeztek, mint 1636-ban a ferrarai, melyet marchese de Bagno alapított és Alessandro Chincerni tökéletesített.[499] Ez iskolában a legénység alapos oktatást nyert a tüzérség és lövő-szerszámok[500] nevétől kezdve ennek a fegyvernemnek körébe eső minden ismeretből: az arithmetikából és geometriából, a magasság- és sikmérésből, a gépészet és erődítés elemeiből; épen erre való tekintettel egyesek, mint Pietro Saodi, a tüzérséget már a hadsereg első katonaságának tartották és hirdették.[501] Zrínyi mind a mellett, hogy a szakirodalmat jól ismerte, megmaradt a régi állásponton s véleménye a maga korában már egészen különvélemény számába ment, melyet nem lehet mással megmagyaráznunk, és megokolnunk, mint egyfelől az ágyúk nehézségével és tökéletlenségével, másfelől a vitéz támadás és személyes bátorság nagyrabecsülésével.

Ha már most visszagondolunk mindarra, a mit fejtegetéseink fonalán kimutattunk és megállapítottunk, önként merűl fel a kérdés: mi hát eredeti a Vitéz Hadnagyban? A mi egyéniségével és magyar voltával függ össze: az ő mély vallásos érzűlete, nemes erkölcsi világnézete, a magyar történeti példák és tanulságok felhasználása, mert az, hogy Bastánál [502] is fordul elő egy pár magyar vonatkozás, számításba nem jöhet. Hisz nála ez csak kivételes adalék, Zrínyinél ellenben egyenesen alkotó elem, mely az ő hazafias czéljának teljesebb kifejezésére szolgál. A korabeli nemzeti védelem javítására törekszik, hogy a régi magyar vitézséget föléleszsze és a régi magyar dicsőséget fölemelje, ekként majdan az országot a török alól felszabadítsa: de jól tudja, hogy minden átható javítás nehéz és veszedelmes, azért csak lassan-lassan, apránként akar újítani, mert így többet lehet véghez vinni, mint ha egyszerre akarnánk minden hibát kiirtani;[503] s jól tudja, hogy még e mérsékelt átalakításhoz is a vitézlő rend megegyezése szükséges. Természetesen törekvése a magyar közönségnél a magyar példák megvilágításában és magyar tanulságok megokolásával nagyobb készségre találhat, azért fordul minduntalan hozzájok. Ez az eljárása czéljával a legszerencsésebben összetartozik. Az ő érdeme, hogy első hadtudományi írónk létére mindjárt nemzeti múltunk összes nevezetesebb hadi tényeit értékesíteni tudja. Aztán eredeti a feldolgozása, mely a katonai tudósok anyagát a maga történeti olvasmányainak adalékaival pótolja, megtoldja, keveri, s még olyankor is, a mikor az anyag közös marad, az érvek más csoportosításával vagy hatásosabb fokozásával, a következtetések más levezetésével vagy a tétel szabatosabb összefoglalásával rendszerint olyan új alakba önti, mely az ő szellemének bélyegét hordja magán;[504] s eredeti a stilusa, az ő jellemzésének ereje és színezésének fénye, felfogásának világossága és okoskodásának elevensége, a képek és alakzatok minden fajának, valamint az általok megnyilatkozó érzések és hevülések minden hangjának változatos gazdagsága, szóval az a meleg, kifejező, fordulatos és a legtöbbször lendületes, tömött, magyar stilus, melynek jó hangzását és arányos lüktetését még a latin szavak és beszövések sem rontják össze. S ebben a sikerben lényeges része van az ő gyökeres és erős magyar nyelvének, mely a jó népies mondásokban és csattanós példabeszédekben bővelkedik. Hisz akkor a boldogító szépízlés nevében az irodalom nyelve még nem szakadt el a nép nyelvétől: a lángeszű Pázmány és lángeszű Zrínyi egyaránt annak a virágaiból szedegeti a maga ékességeit. S a tanítvány nem egyszer nagy mesterének példájára kettesével-hármasával csapja oda a közmondást, hogy valamely gondolatát vagy igazságát hathatósabban és élénkebben fejezze ki. A mikor például a mi vitéz első Lajos királyunk hadi érdemét magasztalja, hogy az ő végének vagyis czéljának véghezviteléhez mindenkor oly módokat keresett, a melyek felettébb nagyoknak tetszettek és ugyan nagyok voltak, egyszerre így fokozza feljebb méltató szavát: «Ez ám az, hogy a ki idején kél, idején érkezik: ez ám az, hogy a ki mit kezd, serényen nyúljon hozzá; és ez az, a ki nem szánja az erszényének száját megnyitnia, hogy ne mondhassák róla: fösvény többet költ, a rest többet fárad».[505] A mikor a versengő egyenetlenséget kárhoztatja, csak annyit vet oda jellemzésnek: «Sok bába közt elvész a gyerek».[506] A mikor a gyorsaságot ajánlja, érvelése csupa példabeszéd, példa és hasonlat. «A szerencse oly állhatatlan, a világi dolog oly változó,» úgymond «hogy nem igérhetünk magunknak sokáig való megmaradást egy állapotban. Diu delibera, cito fac! A kit elszántál magadban, ne mulass véle, kit ma elvégezhetsz, ne hadd holnapra, mert egy árvíz, egy rosz idő, egy kicsin akadály köziben dülhet a te tanácsodnak, s mind elbontódik. Jusson eszedben, hogy az sólyom- s az rárószárnyat nem azért viselik az vitézek, hogy az volna legszebbik madártoll, mert szép a páváé, szép a publikáné: hanem a gyorsaságnak jelére viselik; és valamint a sólyom, a mely mihánt meglátja a prédát nem késik, hanem mint a süvűtő szél, száll reá, úgy szükség a vitéznek, mihánt megfáradott az okosságban a szándék, mint a sólyomnak, menni az ellenségre; ne adj időt neki, hogy híredet hallhassa, hogy az te tanácsod ellen tanácsot állíthasson, hanem nyomd meg, mikor aluszik, mikor lehet. Hallottad e: a ki madarat akar lőni, nem pengeti a kézíjat, és nem dobbal fogják a rókát».[507] S a mikor az állhatatosságot dicséri, azt veti közbe buzdításul: «Az arany a tűzben, kormányos szélvészben, vitéz veszedelemben ismérszik meg».[508] A mikor pedig azt tanítja, hogy a rossz ellenséggel, ha másképpen harczra nem vehetni, el kell hitetni, hogy meggyőz tégedet; ez eljárást minden bővebb fejtegetés nélkül egyszerűen ilyen módon okolja meg: «Mindenhez mesterség kell: sípolni, ha madarat fogsz, dobolni, ha farkast kergetsz».[509] És így foly ez szinte lapról-lapra, discursusaiban, aphorismusaiban és centuriáiban egyiránt; a maga állításait és itéleteit a magyar nép elmésségének és bölcseségének velős mondásaival erősíti meg; a mi munkája magyar jellegének még tisztább és gyökeresebb faji jelleget ád. Érdemes volna a Zrínyi példabeszédeit összegyűjteni, mert semmi sem mutatja inkább, mint stilusának és nyelvének ebbeli gazdagsága, hogy mennyire magyar volt ő egész vérében, eszejárásában és kifejezésmódjában. De a gyűjtemény a mellett népünk míveltségére és közmondásaink történetére is nehány érdekes sugarat vetne, mert példáúl ez a közmondás: «A ki madarat akar lőni, nem pengeti a kézíjat» – nyilván abban az időben született, a mikor őseink még nyillal vadásztak.

A Vitéz Hadnagyra tehát teljesen megismételhetjük, a mit a Tábori Kis Tractáról mondottunk, hogy eszméi és elvei mind megvannak a korabeli olasz katonai irodalomban; de a mi ott csak szórványosan kapható meg, azt Zrínyi éles szemmel megtalálja és összegyűjti, a mi ott még homályos és határozatlan, az ő lelkében megvilágosodik és biztos kifejezésre jut; mert a foganó és fejledező eszméket és elveket jelentőségük kihatásában felfogja és jelentőségük értéke szerint méltatja, a gyakorlati módokot és eszközöket a maga tapasztalásával vizsgálja és fejleszti; s a mik már vagy kiforrtak és megalakultak, vagy épen megvalósultak és beváltak, azokat fölszedi és helyökre illeszti. Ily módon birálva és itélve, tisztázva és megállapítva eredményeit összefoglalja, elméleti ismeretét gyakorlati tapasztalással őrzi ellen, és gyakorlati tapasztalását az elméleti tudás tételeiben összegezi, s olyan világosan és szabatosan, olyan határozottan és erőteljesen vezeti le és fűzi egységbe, hogy még ott is önállónak látszik, a hol nem eredeti;[510] annak látszik egyéniségének erejénél és feldolgozásának érdeménél fogva. Mert az eszméket és elveket annyira a vérébe szívta és gondolkozása készletébe olvasztotta, hogy azok egészen az övéinek tünnek fel; a mennyiben felfogása meghatározó ismérveivé lesznek és írásaiban következetesen meg-megjelennek. Némely tételök, például a mit Zrínyi a támadás gyorsaságáról, a részegség káros voltáról, a hír hatásáról és a tisztességes halálról tanít, már a Szigeti Veszedelemben is megtalálható; a mi bizonysága egyfelől annak, hogy a Vitéz Hadnagy némely részlete oly időben fogant, a mint a kellő helyen jeleztük, mikor a költő lelkében még nagy eposának eszméi zsongtak; s bizonysága másfelől annak, hogy ő egyes katonai tétellel és erkölcsi igazsággal milyen fiatalon tisztába jött és azokhoz milyen állhatatosan ragaszkodott. Mert nem változtat egyebet rajtok, mint azt, hogy a mit a Szigeti Veszedelemben nehány szónyi kijelentésbe foglal vagy cselekvésbe öltöztet, mert több efféle egyezésre is hivatkozhatnánk, a Vitéz Hadnagyban tüzetesebben kifejti és megokolja a mint kedvencz irói teszik és czéljához képest neki is tennie kell. Az eszmék és elvek ilyenkép még láthatóbban a mívelt nyugathoz fűzik, s a mívelt nyugot haladásának, a korabeli hadtudomány legjelesebb képviselőinek színvonalán áll; épen azért emelkedik oly magasan honfitársainak fölibe, mert tehetségén kívül talapzata is az övékénél végtelenül nagyobb, ennélfogva szemhatára szélesebb, felfogása egyetemesebb, köztük egymaga bír európai látókörrel; de lelkének törekvései és megnyilatkozása módjai annyira a magyarságából folynak, hogy az ő nemzedékében nála tüzetesebb hazafi és magyarosabb ízű írónk nincs, szelleménél, stilusánál és nyelvénél fogva. A Vitéz Hadnagy több értekezése, számos aphorismusa és centuriája mint stilbeli alkotás is oly sikerült és oly szép, hogy ma is olvasókönyvbe méltó;[511] tartalmilag pedig az egész munka oly becses és oly tanulságos, hogy ma sem vesztette el értékét és érdekét; ennek következtében nem osztozhatnak a szerzője ama szerénykedő nézetében felőle, hogy nem egyéb az, mint összeszedett bolondság; [512] mert ellenkezőleg, sok bölcseségnek és igazságnak kell az oly munkában lennie, mely századok hadművészeti fejlődésének is megfelel. S ez okból csak sajnálnunk lehet, hogy a maga idejében meg nem jelent, noha Witnyédy közvetítésével már mind a három része keresztül ment a könyvvizsgáló kezén és megnyerte a kinyomtatásra való engedélyt;[513] és csak sajnálnunk lehet, hogy Zrínyi e nemű dolgozásait nem folytatta, s a Julius Cæsar Commentáriusairól[514] és a szállott városokrúl[515] igért tanulmányait meg nem írta.


54. ZRÍNYI KORABELI KÖNYVDÍSZ.



55. FEJDÍSZ A «MAGYAR MÁRS»-BÓL.





Jegyzetek




HátraKezdőlapElőre