V.
HADAK ÚTJA.


Zrínyi érdeklődése a Rákóczy lengyel vállalata iránt. A fejedelem régi reményei és számításai, fogadkozása anyjának és az érseknek. János Kázmér és a lengyelek. X. Károly svéd király betörése Lengyelországba és gyors sikere. Kázmér és a lengyelek szorult helyzete. Érintkezéseik és alkudozásaik Rákóczyval. Lengyel vagy svéd szövetség? A fejedelem és környezete: Sebessy Miklós, Kemény János, öreg és fiatal tanács-urak. A fényes kapu magatartása. Köprili Mohammed. Az öreg fejedelemasszony aggodalma, a protestáns papok intése. A svéd szövetség megkötése. Gyülekezés és országgyűlés Visken. A helytartók. Átkelés a Priszlopon. Zrínyi és a magyar urak hite a fejedelem gondoskodásában. Miről nem gondoskodott? Zrínyi csatlakozásának akadályai: nem lehetett fővezér. Rákóczy Lengyelországba nyomulása, a kozákokkal találkozása. Szelepcsényi és követsége, viselkedése a fejedelemnél és a lengyelek között. A krakói bevonulás és a svédekkel egyesülés: ünnepek, lakomák a jövendő királyság reményében. A lengyelek fáradozása Konstanczinápolyban és Bécsben, sikerük a töröknél, szövetségük Lipóttal. Harczolásuk módja: künn a bárány, bent a farkas. Kósza hír Zrínyi fővezéri küldetéséről Rákóczy ellen. Rákóczy és Károly Brzest alatt. A dán hadüzenet és a svéd király haza vonulása. Lubomirski betörése Magyarországba a Beszkiden, pusztítása Bereg, Ugocsa, Szatmár és Máramaros megyékben. A Zrínyi tanácsainak elmulasztása. Rákóczy a varsában. A nagy halászat. A csúfos béke és csúfos menekülés. A kozákok és lengyelek kalauzolásának vége. Keménynek és seregének tatár rabsága. Az ország részvéte és gyásza a szerencsétlenek miatt, felháborodása és méltatlankodása a fejedelem ellen, a ki névleg is, tényleg is «rák». Zrínyi keserű kiábrándulása belőle.


63. KRAKÓ XVII. SZÁZADI KÉPE.
(Houfnagel egykorú metszete után.)


GONDOK között, a védekezés és alkotás gondjai közt telt Zrínyinek ez az utolsó éve: de bármerre járt, bármivel foglalkozott, figyelő szeme Lengyelország, majd Erdély felé fordult, hogy a térnek távolán át az idő távolába pillanthasson; a nemzet sorsára, sorsának fordulatára, az események fejlődésére következtethessen. S oda tapadt nemcsak az ő érdeklődése, de minden jó magyaré; oda tapadt a királyé, az udvaré, sőt a legtöbb hatalomé, mert Lengyelországban és Erdélyben oly érdekek ütköztek össze, melyek messzi kihatással lehettek egész Európára. Mintha a történet nagy folyama Keletre vágott volna: hatalmas hullámverése ezen a világtájon tajtékzott a legviharosabban. Moraja, zúgása, vésze Magyarországot érintette legközvetlenebbül, eredményében szabadságunkat, biztosságunkat, lételünket fenyegette egyenesen. Zrínyi előbb hazafias reménynyel, aztán növekvő aggodalommal kisérte a történet nagy folyamának minden mozzanatát, Rákóczy György lengyel vállalatának minden esélyét. Beszéljük el azért főbb vonásaiban, hisz ez esélyek ismerete nélkül az ő vélekedése, magatartása, megváltozása a fejedelem irányában meg sem érthető.

Évek óta áhítozott II. Rákóczy György a kedvező alkalomra, mely nagyratörő lelkének a királyi korona iránt táplált vágyait be fogja tölteni. Hiába írta Lippaynak, hogy neki békesség kell: adott az isten eleget, senkiét nem kivánja, a maga sorsával megelégedett;[622] hiában erősítette anyjának, hogy a szerencsében való bizakodás nincs meg benne, hisz tudja; hogy a szerencse kereken jár, hamar fordul:[623] de bizony a sziveket látó Isten, kire tanúként hivatkozott, jól látta, és földi ember is láthatta, ki terveibe élesebben betekinthetett, hogy moldvai és havasalföldi sikerei merész és nagyzó álmokkal töltötték el; előbb a protestáns államokat akarta a vallás eszméjének lobogója alatt egyesíteni, aztán ennek meghiusultával a nagy észak-keleti szövetséget kivánta ujra megkisérteni; olyan alakulással, olyan czélzattal, hogy a mint Moldva és Havasalföld, úgy Kozák- és Tatárország is Erdély vezetésétől függjön: az öt állam nemzetközi viszonyainak irányítása és igazgatása az ő kezeiben legyen.[624] S nem vette komoly számításba, hogy a kozák az oroszt, a tatár a törököt uralja, hogy a török azt sem nézte szivesen, csak szükségből tűrte el, hogy két hűbéres tartományát, a két oláh fejedelemséget fenhatóságának elismerésére szorította; nem vette komoly számításba, hogy Chmielnicki és Mohammedgiráj ideig-óráig egy czélra szövetkezhetik véle; de az fia veszte és régi kudarcza miatt személyes gyülölségből, s ez hitbeli rajongásból fölényének és tekintélyének állandó uralmától vonakodhatik; hogy ha mindezt az elháríthatatlan nehézséget csodásan legyőzné is, hatalmának ily fenyegető megnövekedése okvetetlenül, a Zrínyi kedvencz kifejezésével élve, két világbiró császárral sodorná végzetes harczba, mert sem a török szultán nem nézhetné ölbe rakott kézzel, hogy valamely védencze az ő hűbéres tartományait magához fűzze, sem a magyar király nem aludhatná el behúnyt szemmel, hogy az erdélyi fejedelem hatalmi körének terjeszkedése oly irányokat öltsön, melyek a magyar nemzetet is magokkal ragadhatnák és az ő birtoklását veszélyeztethetnék. Pedig tudhatta volna, hogy a magyar szabadság védelmezésénél, hagyományos népszerűségénél, lengyel összeköttetéseinél és királyi törekvéseinél fogva Bécsben féltékeny gyanúval figyelik és lesik minden mozdulatát; s ha lehet, szóval, ha szükség, fegyverrel megrontják és megakadályozzák minden emelkedését. De mindezt a nehézséget nem gondolta meg és nem méltatta, mert nem az államférfiúi belátás, rideg józanság és politikai eszély vezette, hanem bizony a szerencsében való bizakodás, maga-nagyzás és a koronán kapdosás. Természetére nézve vérmes és akaratos levén, a mellett a közhit szerint Európa leggazdagabb uralkodója, s egyik legnagyobb földesura,[625] diadalmas hadjáratok dicsőséges hőse, nem ismert maga előtt más korlátot, mint a mit a képzelettől zaklatott reménykedései és szenvedélyei szabtak. S ha annak ellenére, hogy alkotmányos államnak fejedelme és a fényes kapunak adófizetője volt, korláttalan uralkodónak nevezte magát és valóban a szerint viselkedett: csodálkozhatunk-e rajta, ha ezek a reménykedések, ezek a szenvedélyek szintén korláttalanul verdestek?


II. RÁKÓCZY GYÖRGY.
A XVII. század végéről származó vízfestmény után.
(Eredetije a M. Nemz. Múzeum könyvtárában.)


Már maga a protestáns országok egyesítése, s az északkeleti szövetség megalkotása oly tervek voltak, melyek birodalmak létérdekeibe ütköztek, s csak európai bonyodalmak fölidézésével és győzelmes leverésével valósulhattak volna meg; az a maga idejét múlta, ez meg az ő erejét haladta felül; pedig e terveknél még nem állapodott meg, ezek csupán eszközül szolgáltak számításában, a királyi korona megszerzésében. Mert amióta az öreg fejedelem aranyai, Bethlen Ferencz és Klobusiczky András vesztegetései révén, Lengyelországban megkedveltették a Rákóczy nevet, azóta meg-megújultak onnan a biztatások és hivogatások János Kázmér örökének elfoglalására; s ő mindig örült az elégületlenek mozgolódásának, a népek zavarodásának, egyiránt kész volt akár fegyveres beavatkozásra, akár békés közvetítésre; s egyszer a kozákokkal egyezkedett János Kázmér ellen, hogy a kozák királysággal a lengyelt is elnyerhesse; másszor a kozákok ellen szövetkezett János Kázmérral, hogy a gyermektelen király barátságát és a lengyelek jó akaratát a jövőre kiérdemelje, s egyelőre legalább fiának a lengyel honosságot biztosítsa, ekképen vagy a kozákok vagy a lengyelek által a koronát megkaparíthassa. Azért szivében vágyott a háborúra, mert bizott kedvező esélyeiben, mert vágyott a máséra, a Kázmér birtokára. S a felajánlott kozák és a keresett lengyel koronával ragyogó álomképei közt fel-felcsillogott a magyar korona is, melyet nemcsak az eszelős Drabik, de komoly államférfiak is, mint Zrínyi, elkeseredve az ő fejére szántak. Ám a kozák korona fényének már beföllegzett, a mióta ahetmán az orosz nagyfejedelemnek hűséget esküdött, a magyar koronának kilátása pedig mind elérhetetlenebb távolba tünt, a mióta a nemzet Lipót királyfi alkotmányos megválasztásával lecsillapodott: még a lengyelhez is a küzdésnek és romlásnak veszedelmes ingoványán át juthat el; a melyet jó szerencsével meglábolhat ugyan, de szerencse nélkül könnyen bele pusztulhat, mert teli megejtő hinárral és halálthozó örvénynyel. A bécsi udvar Pálffy nádor tanácsára jó eleve, még évekkel előbb figyelmeztette, hogy a lengyel dolgokba ne avatkozzék, mert nemcsak sajátját veszítheti el, de egész nemzetségét is tönkre teheti, s ez így fog történni többféle okból, de leginkább, s ezt ő is jól tudhatja, abból az okból, hogy a török nem szereti; s a mit apja vétett, rajta kivánja megboszulni. Sohasem hagyná őt békében és lehetetlen, hogy a többi nagyhatalom ne zaklatná, s ne támadná meg fegyverrel.[626]

Az üdvös figyelmeztetés rég elhangzott hiában, mert a hagyományos erdélyi politika, az óvatosság és eszélyesség eljárása lassan-lassan megváltozott, az öreg Rákóczyval az öreg tanácsosok elhaltak és a megmaradtak befolyás nélkül maradtak; a fejedelmet egykorú tapasztalatlan fiatalok vették körül, kik az ő reménykedéseinek és szenvedélyeinek fellobbanásai szerint alkalmazkodtak, a mi nem utolsó prodromusa vala a bekövetkezendő romlásoknak.[627] A lengyel dolgoktól nemcsak nem tartózkodott, hiszen évekig szőtte felesége rokonaival és a lengyel protestánsokkal összeköttetéseit, szította azok elégületlen hajlamait és biztatta az ország ellenségeit; de alig várta, hogy a hatalom teljes erejével beavatkozhassék és a lengyel földre serege élén hódító vagy szabadítóként benyomulhasson.

A kedvező alkalom, az események szerencsés fordulata végre megjött: X. Károly svéd király, Észak Pyrrhusa, diadalmasan haladt előre, egymás után vette meg Varsót, 1655 szeptember 9-ikén, és Krakót október 17-ikén, s ezzel Nagy- és Kis-Lengyelországot hatalmába kerítette; egyidejüleg az orosz és kozák hadak is betörtek három vonalon, a nagyfejedelem Lithvániát szállotta meg, a hetmán Lemberget vívta s a fő orosz sereg Wolhyniába hatolt; osztozkodni akartak, nem a svédek szövetségében, hanem a magok kezére dolgozva, a saját érdekök biztosítása végett a szerencsétlen királyság feldarabolásában.[628] Már szinte az egész ország elveszett, a király földönfutóként idegenbe bujdosott, Glogauba menekült; a szegény lengyelek pedig csak küldözték, a többoldalú támadás és megrohanás óta egyre csak küldözték Rákóczyhoz a segélykérő leveleket és követeket katona és pénz végett. S a segítség fejében a fejedelemnek előbb fia számára az egyik legjobb palatinátust, majd maga részére a királyi koronát igérték; mert készebbnek nyilatkoztak hozzája hajolni, semmint a svédet vagy oroszt uralni.[629] Igaz, hogy ő is idegen volt, mint Alexej Mihajlovics, de legalább eddig nem harczolt az ország ellen, sőt felesége révén a lengyel főurakkal rokonságban állt; s ő is protestáns, mint X. Károly, de legalább birodalmában a katholikus vallásnak szabad gyakorlata van, s a katholiczismus iránt jó akaratot tanúsít;[630] ennélfogva barátságára és türelmességére, vitézségére és szerencséjére való tekintettel a legszivesebben ismernék el urukul. Kedvezőbb alkalmat, szerencsésebb fordulatot magára nézve keresve sem kereshetett volna: a lengyelek reá szorultak, magok hivják be seregével, kinálják a koronával. De a diadalmas svéd királylyal, a protestáns uralkodóval kellett volna megmérkőzni érte, a megalázott és leigázott lengyeleket összeszedni, a levert és üldözött katholiczizmust fölemelni, ő pedig már ekkor, a svédek betörése óta, nem minden áron, csak egy áron, vallása diadalával akart boldogulni, vagy a mint anyjának jelentette, csak «istenes utakon, a mikor Isten azokat megmutatja,»[631] szeretett volna a maga előmenetelén munkálni.


64. KRAKÓ ÉS KÜLVÁROSAI A LENGYEL HÁBORÚ IDEJÉBEN.
(1659-iki amsterdami metszet után.)

Bezzeg a kozák háború idejében világi utakon is készségesen megindult volna!

Most X. Károlylyal óhajtott szövetkezni és osztozkodni, mikor az hódítását már befejezte; s követet küldött hozzája megtudakolni, hogy mi czélja van a lengyel koronával; de egyidőben a lengyel fővezérrel is tárgyalásba bocsátkozott, hogy micsoda eszközök kellenének annak megszerzéséhez? Igy kapdosott utána egyszerre kétfelé is; mind a mellett azt irta egyik magyarországi főúrnak, Szilágyi Sándor gyanításaként kétségtelenül Zrínyinek: «oly hír hatott az táborra, mi is kapdosunk az királyságon, az bolha pezsegni kezdett bennek; mi tőlünk az jó király, se svéd, se Kazimir ne féltse».[632] X. Károly nem is féltette, hiszen hadi szerencséjének szárnya ekkor csattogott a legmagasabban az ellene berzenkedő és lengyelekkel szövetkező Poroszország megtörésének idejében, Kázmér pedig hiában féltette, mert az egész országból alig volt még néhány mérföld a kezén, kénytelen-kelletlenül belenyugodott a lengyel főrendek eljárásába, kik a szabadulás egyetlen reményében a koronával Bécsben, Moszkvában, Gyula-Fejérvárt házaltak, s az erdélyi fejedelemmel ismét vagy még folyton alkudoztak, a katonai és pénzbeli gyors segítség jutalmaként a király életére majd az örökbefogadással, majd a közös uralkodással biztatták, majd meg ajánlatukat akként módosították, hogy fiát, a kis Ferkót teszi meg Kázmér örökösének, nemcsak a királyi koronára nézve, de a saját és felesége magánvagyonában is. Szóval minden lehető módot megkisértettek a Rákóczy megnyerésére, s maga a király kérte levélileg az ország felszabadítására: mégis azt irja ebben az időben anyjának, hogy elvette Isten eszeket vagy másokat itélnek bolondoknak, mikép vakjában kérik a segítséget;[633] holott csak az hiányzott még, hogy Kázmér fejét és koronáját arany tálczán vigyék Gyula-Fejérvárra. De talán már ebben az esetben sem indul meg a lengyelek unszoló szavára, mert fölemelkedését már nem kiküzdeni, szabadítóként kiérdemelni törekedett: hanem a diadalmas királyhoz csatlakozva és a kész zsákmányon osztozva hódítóként kierőszakolni. Nem vette számba, hogy a lengyel nemzetben már fölkelt az a gyökeres és hatalmas erkölcsi erő, mely rendszerint csodákat mível, a visszahatás ereje, mely a hazaszeretet és önfeláldozás lobogója alatt a versengő pártokat egyesíti; hogy már a bujdosó katholikus papság lelkesítésére, mint valami keresztes háborúra gyülekeztek a gyülölt protestáns uralkodó ellen mindazok, kiket földönfutókká és koldusokká tett, hogy már hazafias szövetségek alakultak a szerencsétlen országnak, letiport szabadságnak és üldözött katholiczizmusnak védelmére, s a visszatérő Kázmért ujjongó riadalommal kisérték Lembergig, [634] nem vette számba, hogy a tatár, mint a török hűbérese, a ki a szultán engedélyével, sőt később egyenes parancsára csatlakozott a lengyelekhez, ép oly hathatós közvetítő lehet a fényes kapu jóakaratának az ő vállalatához való kieszközlésében, mint a mily jelentékeny támaszt nyújthat sikerének biztosításában; sőt a tatárt kicsinyelte, mivel Sebessy Miklós elhitette véle, hogy minden erejével sem állíthat ki többet 25,000 embernél, «a mit az elmés, okos úr, Kemény János meghallva,» mondja a krónikás, «a fejedelem elől más házba fordulván ott egy ablakban nagy könyezéssel megsirt vala, a szomorú jelekből általlátván az ifjú, hizelgő, tudatlan emberek miatt a szegény országnak romlását származni».[635] Pedig tavaly, áprilisban, a mikor Lengyelországot megsegíteni készült, még azon sopánkodott: «csak tatár ne legyen ellensége;»[636] most még sem mert, vagy inkább nem akart a két nemzet erejével, a tatár-lengyel sereggel egyesülni; noha az évi ajándékot követelő s megtagadása esetében boszúval fenyegetőző kán ellenében épen maga hangoztatta, hogy «egy urunk levén, egymást kellene értenünk, s ily hatalmas nemzetségeknek felháborodott állapotjokban hatalmas császárnak s országának javára kellene vigyáznunk és egy értelmet viselnünk».[637] De a gyakorlati eljárásnak s helyes politikai iránynak ez a megvillant gondolata a hogyan támadt, úgy is oszolt el, hirtelen és nyomtalanul. Rákóczy nem birt a svéd király szerencséjének és a protestantismus diadalának bűvös hatása alól feloldózkodni s a világesemények logikája szerint gondolkozni: káprázatos elfogultságában, mint valami szellemi repülésben, nem vette figyelembe, hogy X. Károly egén a jövő zivatarának sötét felhői már tornyosulnak, hogy minél bámulatosabb sikereket aratott lengyel és porosz földön, annál hevesebb féltékenységet ébreszt a balti és keleti tengerek uralma miatt a szomszédos államokban, épen a protestáns Hollandiában és Dániában, melyek közül ez új támadásra fegyverkezik, az hajóival már Danczka védelmére szállt; nem vette figyelembe, hogy a béke-sovár, de vallása-féltő Ferdinánd követei az érdekelt udvarokban a svéd király megrontására már szorgosan működtek, mert a siléziai és morva protestáns rendek jövendőbeli magatartása miatt, ha birodalma tövében, Lengyelországban a protestantismus elhatalmasodik, szorongva aggódott; s ennek meggátlása végett egymásután bujtotta fel az orosz nagyfejedelmet és dán királyt, hogy a lengyelek megsegítésére a svédek ellen forduljanak, sőt Alexej Mihajlovics már meg is támadta őket Rigánál,[638] nem vette figyelembe, hogy ha volt a véd szövetségnek értéke, míg a korona biztos kilátásával és vallása büszke fölemelésével biztatta, mig Éjszak Pyrrhusa diadal-szekerén járt: most, ennyi veszedelemnek közepette, csak koczkázata maradt, a mikor szerencséje lehanyatlott, a mikor a lengyel nemzeti hadsereg első kudarczai után mind győzedelmesebben harczolt... Nem vette fontolóra, hogy az ő közbelépése még növeli a nemzetközi bonyodalmakat és szaporítja csupán az ellenséges hadakozó népeket, mert III. Ferdinánd a semlegességet elhagyva kénytelen lesz a háborúba avatkozni, és a katholikus Lengyelország feldarabolását megakadályozni; a török pedig tiltó szavát hallatni és az ő rohanó kerekét megkötni. Hiszen Konstanczinápolyban ez idő szerint, a mióta Köprili Mohammed, az éles eszü és erős kezü öreg állt a kormány élére, a szellem egészen megváltozott. Mert a mily hirtelen rendet és biztonságot teremtett a városban, hol kinevezése előtt a kapuk őrizetlensége, rablók elszaporodása és janicsárok megfélemedése miatt már világos nappal nyilt utczákon fosztogatták és ölték az embereket,[639] épp oly vasakarattal és czéltudatossággal fogott a birodalom vezetéséhez, hogy az olaszokkal évek óta húzódó háborút diadallal befejezze, az önállóskodó hűbéres tartományokat engedelmességre szorítsa, s az osmán hatalom tekintélyét és fényét minden felől helyreállítsa. S ha Konstanczinápolyban addig, a belső zavarok és külső bonyodalmak következtében, elnézték is Rákóczy növekedését Moldvában és Havasalföldön; most, Köprili Mohammed nem volt hajlandó tovább tűrni. Gondolkozásáról és hangulatáról hű értesítést adott Zöldfikár aga Harsányi Jakabnak, a fejedelem török deákjának, a mikor kifejtette előtte, hogy Rákóczy elégedjék meg otthon a szép békességes uralkodással, mert Erdély többet ér száz lengyel királyságnál, a hol az ország puszta, jövedelmetlen, a szomszédok, kozák és tatár, roszszak; s nemcsak a török, de a tatár sem szenvedné el, hogy Lengyelországba beüssön. Mindazonáltal, ha kedve vagyon a lengyel királyságra, annak az egyetlen módja az, hogy egyenesen ebben a dologban irjon levelet és küldjön követet a szultánhoz és nagyvezirhez, s ekképen kérezkedjék el, egyszersmind lengyel követ kérje az ország nevében a királyságra; aztán újítsa meg hitét, athnaméját a portával, a mint Báthory István cselekedett vala, kit öt-hat bég kisért be szép török sereggel s az erdélyi hadakkal Lengyelországba.[640] Rákóczy mindezt jól tudta, mert Harsányi részletesen megirta, sőt egy pár hét múlva Balogh Máté kapitihával együtt az angol és franczia követ tanácsából megismételte, hogy a porta beleegyezése nélkül meg ne mozduljon, mert nagy haragot veszen magára; hogy a svédet a lengyel ellenében meg ne segítse, mert a tatár a török parancsából támogatja, vagyis ha a lengyel és tatár ellen harczol, a törökkel kerül szembe, mely attól fél, hogyha a keresztyénség megbékél, erejét reá fordítja, azért a lengyelben a lelket elfogyni nem hagyja; megismételte pedig azzal a komoly figyelmeztetéssel, hogyha a fejedelem a portától kiván dolgaiban előmenetelt és engedélyt, ahhoz sok költség és egyéb is kell,[641] mindennek ellenére mégis a más országán, más koronáján kapdosás[642] nem engedte nyugodni: de az egyetlen módnak, a török engedélyének és a tatár szövetségének biztosításához nem nyúlt, mert az sok költségbe került volna: ő pedig a pénzt fölöttébb szerette és sajnálta. Ebből az okból a tatárt le nem kötötte, a törököt meg nem nyerte, a szultánnak és nagyvezirnek egyenesen nem irt; sőt rendes időre az évi adót sem küldte be,[643] a mivel egyszerre vétett a józan eszélyesség és hűbéres kötelesség ellen, s fölidézte a maga végzetét akkor, a mikor a fényes kapunál az uj állapotban, Köprili Mohammed kormánya óta, egyetlen jóakarója sem volt;[644] a mikor a multakért talán még bocsánatot nyerhetett, de a jövőre kiméletet nem várhatott, az levén róla a meggyőződés, hogy csak «játszik a portával.»[645]


65. LEMBERG XVII. SZÁZADI KÉPE.
(1659-iki amsterdami metszet után.)


De Rákóczy mindezt nem gondolta meg; a svéd király dicsőségénél, a protestantizmus diadalánál, az ő kivánt csatlakozásánál és álmodott sikerénél még mindig nem látott egyebet. Pedig maga X. Károly már rég fölismerte, hogy kitűzött feladatának megoldására, Lengyelország feldarabolására, a legnagyobb vállalat végrehajtására, a mely ebben az időben a földön folyt,[646] immár képtelen: s a szorongató válságból csak egy európai háború fölidézésével szabadúlhat, ha ugyan még becsülettel, teljes vereség nélkül szabadulhat; már maga kereste az osztozkodás igérete mellett a fegyvertársakat: de szövetségesei közül nemzetközi bonyodalmak viharában Radzivill Boguszláv, a litván herczeg jelentéktelen, s Frigyes Vilmos, a brandenburgi nagyválasztó állhatatlan volt, mindig készen az elszakadásra, mindig csak újabb meg újabb engedmények fejében maradt meg mellette; s ezek között a körülmények között már maga közeledett Chmielniczkihez és maga fordult Rákóczyhoz, ki az erdélyi seregen kívül a két oláh fejedelem hadaival is támogathatta s a kozák megnyerésére czélzó törekvésének sikerét is egyengethette. A mikor ezek a konstanczinápolyi hirek keltek, X. Károly követei már két hónap óta a fejedelem udvarában időztek és alkudoztak a szövetség megkötése végett, mely Erdélynek annyi gyászába és siralmába került.[647]


GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS LEVELE II. RÁKÓCZY GYÖRGYHÖZ.
(Eredetije az országos levéltárban.)


66. KONSTANTINÁPOLY XVII. SZÁZADI KÉPE.
(Egykorú metszet után.)

De Rákóczy meggyőződéseként ez volt az a kedvező alkalom, az eseményeknek az a szerencsés fordulata, melyen két kézzel kapnia kellett. Legalább a svédek betörése óta mindezt várta és kivánta, s abban a botor és nagyzó önáltatásban élt, hogy a földingató förgetegben, melyet egyfelől a svédek, lithvánok, kozákok és poroszok, másfelől a lengyelek, dánok, hollandok, oroszok, tatárok, majdan az osztrákok és törökök támasztanak egymás ellen: ő lesz a felséges Poseidon, ki a nemzetek háborgó tengerét lecsillapítja, a nyugalmat és békességet helyreállítja. X. Károly követeinek nála létekor épen ismét vagy inkább még folyton a lengyelekkel tárgyalt, mert ezek annyi kisérletök meghiusulta után sem hagytak fel az alkudozásokkal, abban a titkos számításban, hogy a fejedelmet legalább a svédekhez való csatlakozástól visszatartják és a semlegességbe terelik;[648] ő viszont terveinek palástolása és összeköttetéseinek fentartása végett váltig hitegette, most is szólongatta őket, hogy az ő trónöröklésére s halála esetében a fiáéra ne szóbeli üzenettel, hanem irásbeli ajánlattal álljanak elé,[649] pedig lelkében rég megrögzött az elhatározás, hogy a svédekkel szövetkezik. Mert a nemzetközi viszonyokat és újabb fejleményeket vagy nem ismerte, vagy nem tudta megitélni jó és gyors értesülés hiányában;[650] azt hitte a magában és szerencsében való bizakodásánál fogva, hogy X. Károlylyal egyesülve, a lengyel korona után, a mint Szilágyi Sándor mondja, csak ki kell nyújtania kezét.[651] De e vállalatban, jegyzi meg helyesen Angyal Dávid, a nagy európai politika tengerére került. Itt nem oláh vagy moldvai viszonyokkal volt dolga, az európai hatalmak szövevényes érdekeinek találkozását s ellentétét kellett mérlegelnie. És itt cserben hagyta belátása, gyanakodó volt s a mellett könnyenhivő. Azt hitte, hogy uralkodik a viszonyokon, hogy mindenkit felhasznál a maga érdekében, pedig elvakult áldozata lett még azoknak is, kiket lenézett. A politikában jó guerilla-vezér volt, a ki elhitette magával, hogy nagy hadvezérnek született.[652] S ebben a tévedésében egymaga döntött a saját jövőjéről, a nemzetsége és országa sorsáról, bekérte ugyan a követjárások és kétközi tárgyalások folyamán, tanácsosainak véleményes szavazatát,[653] de korlátlan uralkodó létére merőben a látszatért; s ezek szolgák levén, nem mertek az ő verdeső reménykedéseinek és nagyzó szenvedélyeinek ellene szólni. Felesége csak sírni, atyja csak rettegni tudott, de ez rettegései közt is figyelmeztette volt, hogy arra, mikép haszonért hadakozzék, szüksége nincs, adott az isten eleget, ha több gyermeke volna is. Ha a svéd ellen segítené meg a lengyelt, vétene isten ellen, de ha a svédet támogatná és a lengyel venne győzedelmet, még gonoszabb volna. Mert a porta engedélye kétes, mivel ő is tart annyi nemzettel való csatlakozása miatt. «Az pápistaságnak valami ereje leszen,» úgymond, «mind megindítják, ki nyilván, ki praktikával; tudván ők, nagyrésze leomlana Babillonnak, ha Lengyelországban pápista király nem lenne, kiváltképen így fegyverrel vennék meg. Az hadakozásnak kezdetit tudja ember, de végét csak az isten tudja, az titkok az istennél vannak, a kijelentett dolgot tudjuk mi; szűken vannak az hadakozó hiv emberek, kiváltképen ha ezekkel kezdesz hadakozni; mert nekem se higyjenek az vallás dolgában, de én sem hiszek az pápistának, hogy nem inkább segétené az ő vallását; az főtisztek pedig igen pápisták melletted, meglehet, egyébként hűvek, de nem oly hadakozásod leszen, az mint eddig volt. Hátad megé is kit hagynál, ha magad elmentél.»[654] Csak a papok, az egyszerü protestáns papok, szivükben a meggyőződés bátorságával és ajkukon az ékesszólás igéjével, méltó örököseiként a mult század pédikátorainak, kik a hatalom és veszedelem minden villogásával szembe szálltak, beszéltek kedvkeresés és félelem nélkül a haza békéjének és nyugalmának fölzavarása ellen.

Majd megmozdult Ferdinánd is, hogy a Szelepcsényi bizalmas levelével és saját külön küldöttével, Kissevich-Horváth Györgygyel, a fejedelmet visszatartsa a háborútól, mert a lengyelekkel való szövetkezésének ellenére szerette volna az összeütközést elkerülni. Természeténél fogva ugyanis szelid és békés ember levén, mint a csendes és renyhe vérlejtésüek általában, mindig tartózkodott a dolgok élére állításától, az izgalmak és bonyodalmak fölidézésétől, vallási és politikai kérdésekben egyiránt. Bár jezsuitatanítvány létére a maga katholiczizmusában elfogult és türelmetlen volt s érte készségesen mindent áldozott volna; s bár hazánk beolvasztásáról a családi hagyományt, mint II. Ferdinánd igaz örököse, híven ápolta s az örökletes királyság eszméjének keresztülvitelével előmozdítani is megkisértette: a protestánsok és alkotmányos ellenzékiek elkeseredésétől s a szabadságharczok megujulásától féltében mégis Lippaynak s a katholikus főpapok és világi főuraknak mérséklésével vagy kényszerítésével a vallásos békét az országban megőrizte, birodalmában helyreállította; szabad királyválasztó jogunkat és alkotmányunkat lényegében meghagyta, mert istenfélelemmel és igazsággal akart uralkodni, holott csak félelemmel és vigassággal uralkodott.[655] S bár Rákóczy népszerűsége miatt, magyar birtoka és koronája érdekéből, örökké aggódott és nyugtalankodott; ebbeli gyanúja és bizalmatlansága irányában semmi kedveskedésre, semmi biztatásra el nem oszolt, meg nem változott: a fejedelmet mégis kimélni kivánta, sőt annak állítólag, a mint Szelepcsényi hitére és emberségére írta, maga is érezvén, hogy ezt az állítást bajos úgy egyszerü szóra elhinni, «igaz jó akarója»[656] volt. Nem, nem, Rákóczynak nem volt jóakarója sem e levél keltekor, három évvel ezelőtt, sem mostan, a válságos fordulat előtt, hanem a békességet sovárogta fölöttébb, hogy semlegességét megőrizhesse és beláthatatlan zavarokba ne jusson, hiszen a beláthatatlan zavarok és eshetőségek kerülése végett ragaszkodott oly szorongva, annyi áldozattal, elnézéssel, sőt alázkodással a török békéhez is, hogy Zrínyi Miklós nem egyszer elbusult, el-csüggedett és haragban forrt miatta. S birodalma békéjének ápolásában s a saját nyugalmának óvásában, inkább megállt a fél úton, megelégedett a fél sikerrel, csakhogy kenyértörésre ne kerüljön a dolog. S azt hitte magához képest, hiszen:

Az ebnek is eb legfőbb ideálja,
Megtisztel, hogy ha társaul fogad…[657]

a vérmes és akaratos Rákóczy az ő jóakaratú figyelmeztetésére szintén meg fog állani a fél úton.


67. III. FERDINÁND.
(Soudtman egykorú metszete után.)


A fejedelmet azonban sem felesége könyjei sem anyja rettegései, sem a papjai tiltakozása és az ő jó indulata nem ingatták meg eltökélt akaratában. Vakon és botorul rohant végzetének. Igazán jól mondja a Zrínyi kedvencz szólása. Quem Jupiter perdere vult, dementat.

Az események rohamosan fejlődtek: a lengyelek egymás után szövetkeztek, november 3-án az oroszszal, deczember 1-én az osztrákkal; Rákóczy deczember 6-án szintén aláirta a frigylevelet a svéddel, noha már ekkor X. Károly nyugoti Poroszországba szorult és Kázmér Danczkába bevonult. S egy hónap múlva, mialatt egyezkedett a kozákkal, rendelkezett a moldvai és havasalföldi vajdákkal, értesítette X. Károlyt felkészüléséről és III. Ferdinándot beavatkozása okairól, 1657 január 6-ikán már megindult Máramarosba, Viskre, honnan magyarországi és lengyel hadainak január 14-ikén kellett a lengyel határra kelniök.

«Az portárul,» irja a krónikás, «nagy sok tigris-párduczbőröket hozatott, nagy sok aranyas zászlókat, friss selyem lobogókat iratott, aranyoztatott, fuvalló s egyébféle aranyas kopjákkal szekereket rakatott, magának különbnél különb drága királyi ruhákat csináltatott vala; és mind nagy sok kincscsel, pénzzel rakott társzekerekkel, sok élésszekerekkel, lövő szerszámokkal, golyóbissal, tüzes szerszámokkal és jó pattantyusokkal, és valamik a hadra, még pedig olyan reménységgel való hadra, a melynek vége a királyi méltóság volna, szükségesek, úgy hozzákészült vala, hogy a kik a belső titkokat nem tudták, a készülethez képest, hogy kész királyságra menne, mindenek azt állíthatnák.[658]




GRÓF ZRÍNYI MIKLÓS VIGASZTALÓ LEVELE III. FERDINÁNDHOZ.
Eredetije a Magyar Tud. Akadémia könyvtárában.[659]


A kicsi Visken forrt az ember ezekben a napokban. Gyülekeztek renddel a fejedelem családjának tagjai, felesége és anyósa; a külföldi államok követei: a svéd, kozák, lengyel, ide érkezett az orosz is, Alexej Mihajlovics küldötte, gazdag ajándékkal, «igen szép válogatott, drága érő egynéhány száz nyusztbőrrel»,[660] hogy a svéd szövetség helyett a lengyelt fogadtassa el; ide jöttek a zborói tisztviselők, köteles hűséggel és vallásos reménykedéssel, hogy urok rendelkezésére álljanak, a lengyel bujdosók, hazafias kétségbeeséssel vagy nyomorú önzéssel, hogy Lengyelország megmentését vagy a magok szerencséjét keressék; idejöttek az országnagyok és vitéz leventék, a fejedelem környezetében vagy a hadak élén: Rhédey Ferencz, Serédy István, Barcsay Ákos, Kemény János, Mikes Mihály, Bethlen János, Apaffy István, Bethlen László, Gyerőffy István, Bethlen Farkas, Kemény Boldizsár, Gyulaffy László, Bánffy Kristóf, Bethlen Gergely, Rhédey László, Kornis Ferencz, Sebessy Miklós, Sebessy Ferencz, Horváth Kozma, Bakos Gábor, Ispán Ferencz, Nagy Tamás, Ébeni István, Gaudy Endre, Pap Endre és Földváry Ferencz, meg annyi más, kik közül nem egynek szivében a vállalat kimenetele iránt titkos aggodalom élt ugyan, de az oly nagy szerencséjü és méltóságú fejedelemnek olyan nagy készülettel való indulását, hatalmának növekedésére való vágyakozását, s egész népének minden hadi erejével való fölkelését látva, senki sem merészkedett nyiltan szólani,[661] sőt a fejedelem bizakodásából bizalmat és megnyugvást merítettek, miután a hadak is mindenfelől gyülekeztek. A székely havasoktól a máramarosi Kárpátokig megmozdult a férfi, s a merre vonult Visknek, fegyver csillogása jelezte útját; de a rendelt időre nem mind juthatott el, mert a jövendő és közelítő nagy gonoszoknak gonosz előljáró jelenségeként Máramarosban a havasokon, hegyeken, völgyeken igen nagy hó lévén, azt hirtelen nagy eső ütötte meg és felolvasztotta, a minek következtében a folyók megáradtak, rohanó vizeikkel és jégtorlaszaikkal váratlan akadályokat támasztottak, mert a hadi podgyászok, szekerek a sodró hullámokban felborultak és elmerültek, a gyalogok közül is számosan elvesztek; számosan pedig, kik a jeges vizeken hónaljig vagy övig árban vergődtek keresztül, az egyszerre beállt kemény idő miatt megfagytak, elpusztultak.[662] Rákóczy azonban nem ért rá a gonosz jelenségekkel foglalkozni, sem az elveszetteket pótolni, sem a megkésetteket bevárni, mert szerződése értelmében arra vállalkozott, hogy a lehető leggyorsabban lengyel földön terem, s a szorongatott Krakó fölmentésére nyomul; ezért kapja majdan Nagy- és Kis-Lengyelországot Krakóval, Lithvánia egy részét és a szepesi városokat, meg a királyi koronát,[663] a siker érdekében is sietnie kellett, hogy a kozákokkal mielőbb egyesülhessen, s közös erővel, hirtelen meglepetésekkel biztosabban működhessék. Ám mielőtt a határra kelt volna, megtette szükséges intézkedéseit: január 15-ikén fogadta az orosz követet s azzal a válaszszal bocsátotta el, hogy a svéddel régi szövetségét csak az imént újította meg, tehát fel nem bonthatja; majd értesítette portai kapitiháját, Tisza Istvánt, megindulásáról, egy csomó hamis hir kapcsában, hogy az orosz azt kivánja tőle, mikép lengyelnek, töröknek, tatárnak ne legyen barátja, hogy a svédek Poroszországban és Krakó alatt győzedelmeskedtek, hogy Ferdinánd király a lengyelektől a segítséget megtagadta; aztán január 17-ikén országgyülést tartott, melyen a hadjáratot hivatalosan bejelentette, az adót megszavaztatta, a pörös eljárást szabályozta; s az országgyülés tagjai, a kik az erdélyi három nemzetből s a kapcsolt részekből jelen voltak, lelkendeztek a nagy hálától, hogy a fejedelem szép csendes nyugalmából, maga méltóságos személyének is nem kedvezvén, édes hazánknak jövendőbeli csendes, békességes megmaradására csipőjét felövezvén, javára felkelvén, sanyaró útjában is számtalan sok gondos dolgai, fáradsági és elmélkedései között róluk el nem feledkezett, sőt szegény hazánkról kegyelmesen gondoskodni méltóztatott.[664] A fejedelem egyidejüleg kinevezte távollétére a maga helytartóit: Rhédey Ferenczet, Serédy Istvánt, Barcsay Ákost, oly meghagyással, hogy az első Máramarosban maradjon, a más kettő Erdélybe térjen vissza; intézkedett a megkésett hadakról, hogy a főtáborhoz hol csatlakozzanak, valamint a felgyült seregről, hogy Kemény János vezérlete alatt a Priszlop havasnak induljanak s felesége és anyósa nagy szomorúságára maga is utánok eredt, vagy nem is utánok, hanem nagyzó és merész álmainak csillogása, lidércz fénye után, mely az asszonyi könyektől sem borult el.[665]

Ennek a vállalkozásnak és hadindításnak hire eleve befutotta Magyarországot, hiszen Rákóczy maga megirta, mikor tanácsosainak véleményes szavazatát bekérte, egyes főuraknak: Zrínyi Miklósnak, Nádasdy Ferencznek, bizalmas ügyvivője, Mednyánszky sem csinált belőle titkot, közölte Witnyédyvel[666] és kétségtelenül másokkal is; s a hir a hazafias katholikus és protestáns rendek között általában rokonszenvet és örömet keltett. Hiszen Zrínyi a fejedelmet, a mint emlékezhetünk, a legjobb magyarnak tartotta az ég alatt,[667] s Nádasdy készülődésének első komoly hirére lobbanva sóhajtott fel: Domine, memento mei dum veneris in regnum tuum. Támaszszon Isten tündöklő csillagot az magyarnak;[668] a hazafias katholikus és protestáns rendek általában a magyar alkotmányos szabadság hivatásszerü védőjének vették, kinek vitézsége és dicsősége, szerencséje és sikere az ősi alkotmány megannyi biztosítékaként szolgál. A távol világításában természetesen csak a moldvai és havasalföldi diadalmas hadjáratok eredményéből itélték meg, gyöngéi és fogyatkozásai nélkül tüneményes nagynak látták, a ki eddig csupán szerencsés volt. De a távol világításában a szerencse minden kedvezése az ő számításának, erélyének, gondoskodásának és hősiségének tetszett; minél fogva a bécsi udvar vezető politikusai mindig szorongtak és riadoztak miatta, a magyar ellenzék tagjai pedig bizalommal és büszkeséggel tekintettek föl alakjára. Zrínyi, a mint tudjuk, szerencsét kivánt útjához, hiszen kinek kivánhatja vala jobban az jó szerencsét és előmenetelt, mint annak, az ki romlott hazánkat megsegíteni kivánja és fárad is rajta;[669] Nádasdy pedig a jobb idő virradását várta tőle;[670] Witnyédy pedig szegény, csaknem utolsó gyalázatra jutott nemzetünknek[671] nevelkedése érdekében még a napkeleti birodalom urává is megtette volna, azért hogy magyar és evangelikus:[672] de mindez abban a reménykedésben, föltevésben és meggyőződésben szólt, hogy Erdélylyel úgy cselekszik mindent, a mint Zrínyi irta neki levelében, mikép minden történhető dolgokat megnéz és gondoskodik előbb Erdélyrül;[673] vagyis az országot, a mint Vitnyédy kifejezte Mednyánszkynak, biztosítja mindenfelől.[674] S valóban a viski országgyülés áradozott a nagy hálától, hogy szegény hazánkról gondoskodni méltóztatott a fejedelemnek.[675]

Hát miben állt ez a gondoskodás? Talán abban, hogy a koronát kereste, csipőjét karddal felövezte: de a maga és országa szerencsétlenségére nem vette számításba X. Károlynak sem szorult helyzetét, sem megfogyott erejét, nem az ellenségnek sem biztos helyismeretét, sem növekedő számát, hanem teljes tájékozódás nélkül vakon rohant végzetébe és vakon kapott oly szövetségen, melyről Witnyédy is nyilván tudta, csak épen ő nem tudta vagy nem akarta észre venni, hogy abba a svéd királyt a szükség viszi?[676] Talán abban, hogy Ferdinándot csillapító figyelmeztetésének mellőzésével maga ellen kihívta és a semlegesség elhagyására kényszerítette; csodálatos naivsággal mégis azt hitte, hogy Mednyánszky Bécsbe küldésével, beavatkozása szépítgetésével,[677] az Isten nevére való azon fogadkozásával, hogy a mint eddig, kilencz esztendeig, senkivel sem szövetkezett a felség ellen, úgy most sem törekszik megrontására; s a mint eddig, kilencz esztendeig, úgy eztán is csak szolgálni akar neki,[678] megnyugtatnia sikerül; sőt egyenesen megnyeri, hogy az maga eszközli ki számára Konstanczinápolyban az engedélyt vállalatához, holott Kinán basa már egy évvel ezelőtt értésére adta, hogy a német tizszerte nagyobb ellensége, mint a török?[679] Talán abban, hogy az engedélyt meg nem szerezte, vállalatát be sem jelentette, sőt portai kapitiháját, Tisza Istvánt félre vezette, hogy a törököt nyilván ez is megtéveszsze; sőt a szultánt és nagyvezirt magára bőszitette és a háború biztos eltiltására ingerelte csodálatos naivsággal mégis azt hitte, hogy a jövendő minden veszedelme ellen födözve van, ha a tilalommal érkező csauszt, a mint meghagyja vala,[680] kerülő útakon vezetik és akkor eresztik eleibe, a mikor már Krakóban székel, mert a befejezett tényre, felfogása szerint, a lengyel meghódol, a török megjuhászodik? Az osztrák meg hozzá bizonyosan még jó szerencsét is kiván.


68. NÁDASDY FERENCZ GRÓF.
(Egykorú metszet után.)


Aztán miben állt ez a gondoskodás? Talán abban, hogy a tatárt magára haragította, minél fogva az boszútól lihegve leste az alkalmat, hogy Erdélyt megrohanhassa és pusztíthassa; s az oroszt ellenségévé tette, a mikor ajánlatát elutasította s beavatkozásának megokolásába szükségtelenül bele vonta, hogy a nagyfejedelemnek a koronával való megkinálása az ő sérelmére és gyalázatára történt,[681] «mert a lengyelektől a királyságra hivattatván, azután hátrahagyatott és megcsúfoltatott volna»?[682] Talán abban, hogy a lengyeleket maga ellen lázította, még régi barátait és felesége rokonait is a támadásba kergette, a mikor szerződése értelmében hazájok feldarabolására indult: csodálatos naivsággal mégis azt hitte, hogy az ország határaihoz közeledésekor szétküldözött kiáltványára seregesen sietnek táborába, és szabadítóként üdvözlik, ha irántok való örökös hajlandóságának és keresztyén indulatának emlegetésével megigéri, mikép az oltalma alá helyezkedőket kegyesen és kegyelmesen fogadja, a háború és mostoha idő csapásaitól megmenti, letiport jogaikat, különösen lelkiismereti szabadságukat helyreállítja?[683] Vagy talán abban, hogy távollétére kormányzókat hagyott ugyan, de őket sem helyesen meg nem választotta, sem állásukat okosan nem szervezte, mert kezükbe eszközt és hatalmat nem adott. Nevezetesen úgy intézkedett, hogy csak az a rendeletök érvényes, melyet mind a hárman aláírnak; csak oly pénzhez nyúlhatnak, melyet a fejedelemasszony kiutal; de ez is, a helytartók is rendszerint másutt és másutt laktak s az egész kormányzás galyiba volt.[684] Hármok közül nemzetségére és vagyonára legtekintélyesebb a részekbeli Rhédey Ferencz, bihari és máramarosi főispán, a későbbi fejedelem, gyönge, ingatag, habozó jellem volt, békességes időben talán alkalmas a vezetésre, de háborús viszonyok között tehetetlen. Rákóczy meghagyásából a szorosok őrizetére és posták igazitására Huszton kellett volna tartózkodnia, de a saját árnyékától is megijedt, s a mint valami hirt hallott a tatár közeledéséről, Erdélybe menekült, hogy feleségét bátorságos helyre vigye.[685] Serédy István öreg, törődött, beteges ember levén jószágára vonult, ország dolga helyett, melyet még egy évtizeddel előbb szivesen magára vett és Konstanczinápolyban erélyesen hordozott, csöndes nyugalomra vágyott, s a sok világi mulatozás után már február 25-ikén örök nyugalomra költözött.[686] Csupán Barcsay Ákos termett volna cselekvésre, ha szabadon működhetik; megvolt az eleven esze, éles látása, az uralkodóház iránt hűsége és buzgósága, hiszen az öreg fejedelemasszony nevelte és emelte föl alacsony sorsából s lőn karánsebesi bánná és helytartóvá: de fölöttébb szerette a víg társaságot és boros poharat s örömest elfeledkezett csengésénél. Így esett meg csúfjára, hogy gyulafejérvári székhelyén, szinte a szeme előtt, valami negyedfélszáz személy, ki Máté vajdátul segítségül érkezett és itt egyszerre fölzendült, a fogoly Hericzát, a havasalföldi lázadók fejét a vasból kivágta és Fejérvárról fényes nappal, délután indulván, «az mikor az bán mind ivutt»,[687] a fél Erdélyen át magával ragadva kiszabadította; s ő nem birta megakadályozni, mert csak fegyvertelen lovasokat és parasztokat küldhetett utána,[688] nem lévén több fegyveres mellette száz rossz német gyalognál.[689] A feles vitézlő rendet magános szállásokra haza eresztette, mert nem volt képes fizetni;[690] minthogy a fejedelem intézkedése miatt a legkisebb összeg sem állt a keze alatt, s a mikor hópénzért búsították, míg telt, a magáéból adott.[691] Ily nyomorúságos helyzetben aztán természetesen nem is lehetett sem katonája az esetleges fölkelésen s Hunyad és Zarándmegye szükségre hagyott népén kívül; sem lövőszerszáma, minélfogva a török és tatár készülődésének hirekor az öreg fejedelemasszonytul kér, ha volnának, magának és a havasalföldi vajdának aprószerű ágyúkat, hogy kiszálláskor lenne mit magával hordoznia, aztán kanóczot és egyebet, mert neki nincsenek.[692] Így felelt meg Rákóczy az anyja aggodalmas kérdésének, hogy kit hagyna maga után, ha elmenne, a kormányzók helytelen megválasztásával; így a Zrínyi reménykedő föltevésének, hogy Erdélylyel úgy cselekszik mindent, mikép minden történhető dolgokat megnéz és előbb gondoskodik Erdélyrül,[693] ennek védtelen hagyásával; így a Witnyédy hazafias számításának, hogy az országot biztosítja mindenfelől, a maga szerencsétlen elbizakodásával, hogy a hatalmakat és népeket fellázasztotta Erdély ellen mindenfelől.[694]


69. II. RÁKÓCZY GYÖRGY.
(Lerch egykorú metszete után.)


Nem, igazában nem gondoskodott Rákóczy államférfiúi belátással, rideg józansággal és politikai eszélylyel semmiről. A mellett a hadjáratot katonailag sem szervezte és biztosította az esélyek ellen. A maga elbizakodásában egyszerüen diadalra és királyságra indult; de ennek legszükségesebb eszközeit és föltételeit sem szerezte meg, mert vagy fölöslegeseknek tartotta vagy az áldozatot rájok sajnálta; így igazi, hivatott hadvezér, képzett tisztek, megbizható kémek és kalauzok nélkül indult meg egy ismeretlen világnak, hol végtelen sivatagok, vadon erdők, mocsaras lápok és kanyargó folyamok váltakoznak, az idegent minduntalan útvesztőbe viszik. Maga és hadvezére, Kemény János, valamint számos leventéje bátor és vitéz katona volt, a ki viaskodni és meghalni tudott, ha kellett; de hiányzott bennük a hadi művészet mélyebb ismerete, elveinek és fogásainak gyakorlati tapasztalása, különösen a katonai lángész leleménye, tervezése, előre látása és számítása. Leginkább a politikával és közigazgatással foglalkozva, kardot csak akkor fogtak, mikor alkalmilag ünnepelni vagy fölkelni kellett; s ha egyszer fölkeltek, derekasan verekedtek, az ősi hadi vitézséghez és hirhez méltóan, mint Moldvában és Havasalföldön: nagy háború vezetéséhez azonban egyikök sem értett.

Ennek a vállalatnak egyetlen hivatott magyar fővezére Zrínyi Miklós lehetett volna, ha Rákóczy meg akarja vagy meg birja a maga részére nyerni. Mert nem egészen bizonyos: min múlt a dolog? Hősünk régebben, a nádorság keresésekor, a tatár betörésének esetére a fejedelemnek lelkesedve igérte, hogy ha valamiképen az ő szolgálatát valamikor kivánja, bizony soha abban meg nem fogyatkozik, ha csak másodmagával is kellene postán ő Nagysága szolgálatjára mennie;[695] bizony ha csak egy csöpp vére marad is, az is az ő Nagysága szolgálatjára leszen;[696] sőt még esztendeje is az volt az egyetlen kívánsága, hogy ő Nagyságának, mint jó és dicsőséges magyar fejedelemnek igaz jó magyari tökéletes szűvel szolgáljon,[697] de az utolsó levelében már félig mentegetőzik, s csak félig, föltételesen és a jövőben ajánlkozik követni. «Engem, Nagyságos uram,» úgymond, «semmi üdő, semmi szerencse Nagyságod kötelességétül el nem fog vetni; de az én vékony erőm nem ad egyébre alkalmasságot, hanem csak az jó kivánságra, kivel bizony valamikor lehet, megegyezik cselekedetem is, ha életem veszedelmével is kellene meglenni».[698] Mondja ezt épen akkor, a mikor Rákóczy megindulása alkalmából Erdély lehető biztosításáról s a jobb idő virradásáról beszél, mert sorait azzal végzi: «Az Isten engedje, hogy Erdély által virradjon meg szegény magyarra.»[699] Lehet, hogy azért mentegetőzik és azért szoritkozik csak a jó kivánatra, mert a fejedelem hivta magával, de nem a sereg élére; lehet, hogy azért hivatkozik a maga vékony erejére, készségének megvalósíthatatlan voltára, s azért fogadkozik csupán a jövőben jó kivánságának cselekedettel való bizonyítására, mert az esetleges hivás elől, bármily föltétel alatt történik, ki akart térni. Zrínyinek ugyanis, a mióta Ferdinánd a lengyelekkel szövetséget kötött és segítségökre hadat igért, – erkölcsi lehetetlenség volt a fejedelem sorsában osztozni és oldalán harczolni, mert akkor egyszerűen lázadó lesz: koronás királyának serege ellen harczol. Valószínűbb azonban, hogy Rákóczy nem is szólította fel; elbizakodásánál fogva nem tartotta szükségesnek, hiúságánál fogva nem kivánatosnak, hogy diadalában és országában osztályosa legyen. Mert emlékezhetünk, a meghalt Klobusiczky hősünket előbb egy palatinátussal, aztán egy herczegséggel kecsegtette; azután is azzal, a mit az Isten neki rendelt.[700] A fejedelem pedig a maga fukarságában mindezt sajnálhatta és hősünket egyszerűen mellőzte. Legalább Witnyédynek, a ki Zrínyi összeköttetéseiről és dolgairól rendszerint alaposan van értesülve, egy pár nyilatkozata határozottan erre mutat. Rákóczy elindulása után néhány nappal, február 2-ikán, Thököly Istvánnak abban a meggyőződésében szólva, hogy maroknyi nemzetünk sorsa a fejedelem szerencséjén vagy szerencsétlenségén fordul vagy javulásra vagy utolsó veszedelemre, mert akár a Zrínyi megvilágításából, akár a maga éles szemével előre látta, hogy a török fegyveres beavatkozása a török háborút s a fejedelem bukása az osztrák elnyomást fogja fölidézni, – egyszerre felsóhajt: «Az én katona uram jó segítség volna, ha így a világ végén nem laknék».[701] A messze lakás azonban csak a dolog palástolása, mert hogy voltakép nem az szolgált akadékul, Witnyédy később Keczer Menyhértnek kereken megmondja: az ő ura a fejedelemnek nem kellett, mert félt tőle.[702]

Igaz, ha kellett volna, sem csatlakozhatik vállalatához koronás királyának lengyel szövetsége óta: de jellemző, hogy nem kellett; még jellemzőbb, hogy Rákóczy félt tőle; a legjellemzőbb pedig, hogy nem is eszelte meg, nem is érezte a hivatott fővezér és képzett tisztek hiányát, hogy a tudatlansága, vigyázatlansága és fösvénysége[703] miatt nem gondoskodott valamely oldaltámadás vagy beütés esetére a határok védelméről, seregének időről-időre való felújítása vagy kiegészítése végett odahaza tartalék-csapatok gyüjtéséről és utána küldéséről: mégis azt hitte, hogy régi országában mindent rendben hagyott, s új országában mindent rendbe hoz, csak a Priszlop havasán szerencsésen kelhessen át. Ebben sem kétkedett, mert hiszen Földváry Ferencznek tájékozódása és jelentése szerint a feljutás nem oly nehéz, még a szekerek is elmehetnek, csak a leszállás lesz veszedelmes a marháknak; de keservesen csalódott, mert biztosát «az hamis, hazug, lator emberek» félrevezették. A mellett az idő változási közben oly nagy hó esett, hogy övig, sőt feljebb ért; s a fejedelem kénytelen volt a legénységnek egy napra, január 20-ikán egész hó-pénzt fizetni, hogy a járatlan út helyett újat készítsen;[704] a munkára maga ügyelt, buzdított, a hóban övig, sőt följebb gázolt: de csak arra a belátásra jutott, hogy a havas árkos, szakadékos, meredek, embernek még megjárható, az elkényszeredett marhából azonban száz ökör egy szekeret föl nem von; pedig ha élés nélkül indúl, a had maga veri meg magát, gyalázatosan elmulik és elvesz. «Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk. Meg nem írhatjuk, mondja elkeseredve anyjának, micsoda búsulással vagyunk, majd tisztességes halált kivánnánk inkább.»[705] Nagy búsulásában már arról gondolkozott, hogy a társzekereken a lövőszerszámokat Munkács felé fordítja, a katonaságot haza bocsátja, gyalogságot, fizetett hadat szállásokra osztja, maga Ecsedbe vonul, s ekkép letesz a téli hadjáratról és megvárja az idő nyilását: de aztán mégis megemberedve szép szóval, igérettel, jutalmazással, személyes példával legyőzte a roppant akadályokat; a társzekereket, lövőszerszámokat csigáikon, köteleken felvonatta, a lovas- és gyalog-hadakat átköltöztette,[706] Kemény Jánost ezer könnyü vasassal előre küldötte, hogy a kozákokkal egyesüljön, a mutatkozó ellenséget verje le, s a meghódoló lengyeleket vonja magához; s január 30-án iszonyatos fáradság és erőfeszítés után seregével maga is lengyel földre, Skolára érkezett és megpihent, két nap múlva már Stryben állt, honnan megújította és szétküldözte kiáltványát a lengyelekhez, hogy szabadító és nem hódítóként jő hozzájuk, csatlakozzanak, de minden foganat és hatás nélkül. Mert már kezükben volt a szövetség-levélnek mássa, s tisztában voltak czéljával és szabadítása árával, fellázadtak a csatlakozásnak még gondolatára is. Elfordúlt és elhúzódott előle mindenki: barát, ismerős, rokon; s a hazafi-elkeseredésnek ez a háborgó kitörése, ez az erkölcsi akadály útjába nagyobb nehézséget gördített, mint a természeti akadály, a Priszlop, járhatatlan meredélyeivel és szakadékaival.[707]

A vadon természeten utóljára is diadalmaskodott az erkölcsi erő, az akarat: de az egyesült nemzet erkölcsi erején, akaratán az egyes ember akaratának mindig meg kellett törnie. A Priszlop, hiszen olykor a kövek is beszélnek, vállalatának kezdetén annak kimenetelére csak baljóslat volt: de az összes lengyelségnek elfordulása tőle egyenesen balvégzetét vetette előre; ha Rákóczy élesebben vizsgál és itél, már előre beláthatja bukásának egész tragikumát. De fölvert reményeitől és szenvedélyeitől szeme régóta révedezett: nem hatolt a dolgok és okok mélyére. A lengyelek elvonulásának még örült, hogy eddig ellensége nincs;[708] holott eddig csak azért nem támadták meg, mivel nem hivén a nagy tél miatt átkelése lehetőségében, nem készültek még föl elegendőkép. S azok a főurak, kik a csatlakozással biztatták, csak időnyerésből hitegették, mint Sapieha és Wisniovecki herczeg; aztán Czenstochóba siettek a királynéhoz a védelemről tanácskozni, mint Lubomirski és Potocki; s azok a városok, melyek semlegességet fogadtak, csak kényszerűségből cselekedték, hogy a megszállás elől menekedjenek, mint Lemberg, Prmysl: Rákóczy azonban mindezt sikernek vette, anyjának nagy dicsekedve jelentette, s bizakodva nyomult beljebb, előre, «mint az hal, a mely nem gondolja, visszajöhet-e a varsából, csak menten mégyen belé;»[709] február 18-ikán már Sambor alatt járt, hol a külváros apró csetepatéval, az ablakokbúl puskatűzzel lepte meg hadát, minek következtében néhány embere, Kapronczay György, a fejedelmi ház régi hű szolgája és Kemény Boldizsár, Kolozsmegye főispánja, Udvarhelyszék főkapitánya elvesztek gazul;[710] de maga Sambor a semlegesség föltétele alatt békésen eresztette tovább. Itt egyesült a kozákok seregével, mely 20.000 emberből állt; úgy hogy hada egyszerre a 18.000 lovas, 5.000 gyalog erdélyivel és 6000 oláhval[711] 49.000-re emelkedett, a lengyelség nagy búsulására és elkeseredésére, nem vitézi viselt dolgai, hanem embertelen pusztításai miatt. A kozákság ment elől, tatár módon; a nemesség házait fölégette, a templomok kincseit megrabolta, a sirok tetemeit kifosztogatta; kegyetlenkedett, csonkított, gyilkolt; s ha nem is követte el mindazokat a borzalmas vadságokat, melyeket Bethlen Imre a kortársak fölvert képzelettel festett leirásából és sötéten szinezett hagyományaiból elbeszél: dúlása és öldöklése féktelenűl folyt. A fejedelem hiában riogatta és zabolázta a garázda népet,[712] a fegyelmet és rendet fentartani nem birta; s a mi még rosszabb és gyalázatosabb volt, a rossz példa a székelyeket is magával ragadta, s valamint másszor a vitézségben, most a zabolátlan kegyetlenségben legelől jártak.[713] Természetesen a lengyel még inkább elidegenedett, még ádázabb boszú vágyától lihegett az olyan szabadító ellen, kinek közeledését láng és vér hirdeti. A mi kevés rokonszenv volt még iránta, az is megcsappant; a mi pedig esetleg megmaradt, fogadott apja és jóakarója, Szelepcsényi György kanczellár, szerencsésen megsemmisítette.

Szelepcsényi állásánál és hivatásánál fogva a királynak föltétlen hive, belső bizalmasa volt, hiszen kanczellári és püspöki érdekei az ura érdekeivel szorosan megegyeztek, részint belőlük folytak, részint tőlük függtek, mint a maga előmenetelére és egyháza gyarapodására czélzók: a Rákóczy házzal mégis barátságos lábon élt, bizalmas levelezést folytatott; a fejedelemnek és anyjának ügyeiben az udvarnál, kamaránál[714] nem egyszer közbenjárt és sikeresen szolgált, a mennyiben ezek az ügyek és szolgálatok Ferdinánd királyi és a katholiczizmus uralmi érdekei körén kívül estek. A király előtt az udvaronczot, a Rákóczyakkal szemben a hazafit játszotta, a ki hangos mellveregetéssel hivatkozott igaz magyar vérére és őszinte barátságára; s nagy volt hitele a király előtt, mert úgy adta, hogy ezt az egész összeköttetést az ő javára ápolja és tartja fenn; elhitette nemcsak véle, de Zrínyi szerint mindenkivel,[715] hogy ő ennél a viszonynál fogva «bir a fejedelemmel és arra veszi, az mire akarja»; s nagy volt hitele a Rákóczyak előtt, mert kedvöket kereste, bizalmukat szinte erőszakolta, a maga készségét számos apró szolgálatával bizonyította. Az öreg fejedelemasszonyt Sáros-Patakon meglátogatta, a fejedelmet fiává, feleségét leányává, a kis Ferkót unokájává fogadta és akként nevezgette;[716] s e családi kapocsnál fogva egész természetesnek és következetesnek tetszett, ha nagyságos fia-urát váltig szólongatta, hogy neki ő felsége körül nagy bizvást parancsoljon, az mire elegendő voltát és tehetségét itéli;[717] mert nagy odaadásában, alázatos hódolatában «föltehet minden commentiós szolgájával»;[718] oly igaz és hasznos szolgája ő,[719] s a míg él az is akar maradni.[720] S leveleinek aláírásában csak úgy hemzsegett az alázatos, engedelmes, legkisebb, legragaszkodóbb, méltatlan és legkészségesebb szolga, mintha szeretetének az árja csapkodna fel szivéből folyvást. Szeretett inni gyakran és nagyokat a részegségig, mert a billikomot sűrübben forgatta, mint a breviáriumot; s ilyenkor rendesen megeredt és eljárt a nyelve, tüntetett, magyarkodott és hazafiaskodott: a Rákóczy szerencséjéért, dolgaiban való előmeneteléért ivott, «propterea exaltabit caput»;[721] sőt «jóakaróival együtt, a kik olykor felesen voltak és ittak nála, továbbat való jó egészségeért és kévánatos szerencséjeért mind jó borral, mind porral és lövődezésekkel» vigasságot ült.[722] A mit a fejedelemnek mindig hűségesen tudomására hozott; de kijózanodva aztán szavainak szívesen élit vette azzal a figyelmeztetéssel, hogy a lengyel alkalmatosságot az ő édes nagyságos ura meg ne vesse, de el se siesse, jobb és bizonyosabb ez az egy egész ország birtoklása más idegen fejedelem karón mutatott tar varjánál; ha mégis cselekszik, azt cselekszi, bölcs elméjével föltalálván és megfontolván, a mi házának örökké tartó emlékezetére és dücsőségére való lesz.[723] S a fejedelem mind a tüntetést, mind a tanácsot a ragaszkodás és jóakarat jelének vette és vehette; noha Zrínyi Miklós, a ki éles látásával és mély emberismeretével a kanczellárnak veséjében olvasott, régen megmondotta róla, hogy álnok, mindazonáltal a fejedelemről böcsülettel szól, talán azért, hogy a mellett kelesse el más árúját is.[724] Tény, hogy csakugyan úgy beszélt s Rákóczy a figyelmeztetés ellenére bizott benne, jó akarójának hitte; mások is rákóczystának tartották,[725] az udvar azonban tisztában volt viseletével és hitele megmaradt királya előtt. Ferdinánd épen azért válaszképen a Mednyánszky előterjesztésére követül küldötte őt Rákóczy László, Homonnay György és Barkóczy László kiséretében Lengyelországba, hogy a fejedelmet vagy térítse vissza útjáról, mert még most is reménykedett a semlegesség megőrizhetésében; vagy lengyel barátait térítse el tőle, hogy bukása az ismeretlen idegenben biztosabb legyen. S erre a megbizásra Szelepcsényinél alkalmasabb embert nem találhatott volna; mert ép oly tanult és eszes, mint fondor és alattomos volt, ura érdekének és vallása diadalának kész eszköze, ki a mellett bizalmas viszonyánál fogva a fejedelemhez könnyen hozzá férhetett és katholikus püspök létére a katholikus lengyelekre sikeresebben hathatott. Küldetése királyának és egyházának egyiránt használhatott; sükere egyenesen a lengyelföldi katholiczizmusnak megmentése lehetett; annyival inkább buzgott tehát, hogy annak minden fogással megfeleljen. S beteljesedett, a mit az öreg fejedelemasszony tavaly a kor szellemében fiának írt, hogy a vallás dolgában neki se higyjenek, de ő sem hisz a pápistának, hogy nem inkább segíti az ő vallását,[726] a kanczellárban a katholiczizmus elfogult szeretete egyelőre minden egyéb érzésen felülkerekedett: nem szánta faját, fogadott kedves urafiát és a véle levő maroknyi szép magyarságot, hanem képmutató, színes eljárásával megejtette és megrontotta. Álnok volt és álnok is maradt.


70. LUBOMIRSKY HERCZEG.
(Stern egykorú metszete után.)


Szelepcsényi előbb Lubomirski György herczeget kereste föl s a marsall szivéből Woinicki és Morstyn segélyével Rákóczy iránt minden rokonszenvet kiírtott; mert sikerült véle elhitetnie, hogy sokkal jobban félhet ennek uralmától, mint a Habsburg ház hatalmától, mert ez Magyarország kapcsolt részein zsarnokilag, sőt despotaként uralkodik, s magok az eretnekek nyilván megvallják, hogy a király alattvalóinak szabadságától az ő szabadságuk annyira különbözik, mint az ég a földtől;[727] aztán, február 23-ikán, kiséretével a fejedelem táborába ment át, mely már a San folyamon túl, Torki mellett állt, a hol a kanczellár a Ferdinánd intő üzenetét, a lengyelek szép ajánlatát: a tizenhárom szepesi városnak, 44.000 arany fejében, Lubló várának és a krakai vajdaságnak átengedését előterjesztette, s a mint főköveti tiszti és a mint atyjának fiához való szereteti kivánná, mind bizalmasan, «csak magok között, mind néha lakozások közben asztalnál is, sok okokkal és nagy szorgalmatossággal tanácsolná, intené, kérné a fejedelmet, hagyná el azon megkezdett útját, nyugodalmas országába térne vissza.»[728] Rákóczy ugyan nem volt hajlandó a fegyvert letenni, mert szövetségesei iránt való becsületessége ellenezte, s mert maganagyzása és elbizakodása, eddigi könnyű előnyomulása, hadi szerencséje, hiszen istennek hála, a mi csaták voltak, mind neki szolgáltak, ellenség miá eddig tíz ember sem veszett el,[729] képzeletét még inkább fölverte a koronáról való álmának teljesedése felől; de Szelepcsényivel tárgyalásba ereszkedett, s harmadfél héten keresztül, márczius 15-ikéig, a válasz tartalmáról, s alakjáról egész gyanútlanúl értekezett.[730] A királyt nem akarta megbántani, egyszerűen elútasítani, nehogy magára haragítsa: azért késznek nyilatkozott arra, hogy a lengyelekkel alkudozásba bocsátkozik, ha magok felszólítják. A püspök rögtön megragadta a közvetítő szerepet, a megbeszélések megindítása végett írt a királynak és Lubomirskinak, kit titkon más levelével megintett, hogy a fejedelemhez ne forduljon, bizalmas követével felültetett, hogy ez halálosan gyűlöli, így eleve útját vágta minden közeledésnek és tárgyalásnak. Rákóczy pedig csak haladt előre, fogadott kedves atyja véle, közben-közben vigan lakoztak, nagyokat ittak, mert a fejedelem ép oly örömest a bornál feledkezett és magáról is sokszor megfeledkezett, mint Szelepcsényi, hiszen nemesi erkölcs volt ebben az időben az ivás, – a bornemissza Zrinyi feltünő kivétel számába ment;[731] s a diplomácziai eszmecserét, a minek titokban kell vala folynia, nyilvánosan, a fehér asztalnál nagy hangosan vitték, a pillanat hevében, még inkább mámor hatása alatt el-elszólták magokat; a püspök vitatkozott, érvelt, igért, de egész viselkedése csak czigánykodás volt; nem hiában gyanusították czigány eredettel,[732] mert mind ez alatt az időt arra használta fel, hogy egyfelől az erdélyi táborral egyesült lengyel sorkatonák és kozákok vezéreit a fejedelemtől elidegenítse, másfelől ennek bizalmát a svédekben és lengyelekben megingassa, Würtznek, a krakai vár svéd parancsnokának X. Károlyhoz írt és elfogott levelei bemutatásával és Stanislawskinak, a Rákóczy oldalán levő marsalli követnek tekintélye lerombolásával; a békességért való nagy puskapor-ropogtatása pedig csak arra czélzott, hogy a füsttel álnok cselszövéseit és miveleteit elfödözze.[733] Mivel eleve tudta, hogy a fejedelemmel nem bír, s nem veszi arra, a mire akarja, ennél fogva vissza nem térítheti; azonnal megbizása második felének, a barátai eltérítésének munkájába fogott, s azt alaposan elvégezte. De még a búcsú-ebéden is, írja Rákóczy anyjának, «jól lakék, váltig esküszik, hajdú sem esküdhetik többet; nem vár sok kinálást, nem is vigyáz másra, vitatkozással, szűz Mária emlegetésével bővesek voltunk».[734]


71. LENGYELORSZÁG TÉRKÉPE A HÁBORÚ IDEJÉBEN.
(Dahlberg egykorú metszete után.)

A fejedelem már most belátta, hogy nem kell hinni szavának; de sajnos, azt nem látta be, hogy a küldetésének ténye: a követsége komoly, utána csak a fegyver beszélhet. Azt hitte, hogy ez a lengyel szövetkezéssel együtt legfölebb ijesztés, s ezzel az ijesztéssel, a mint Nádasdy [735] írja vala, valamit megcselekedhetnek Bécsben, megcselekesznek;[736] de tovább nem mennek. Pedig ha nem a Ferdinánd intésére, legalább a lengyelek ajánlatára hallgathatott volna: még ekkor tisztességgel és dicsőséggel, híre csorbítása nélkül s a szepesi városok, lublói vár és krakai vajdaság szerzeményével fordulhat vissza, a maga és háza, meg országa romlását elkerülheti. Ő nyomult belebb, előre, könnyű szerrel, minden akadály nélkül; tavaszi szép meleg napok jártak, a Dunajecz és Visloka vize alacsonyan állt parttalan medrében, rajtok mindenütt gázlókat talált, hadaival, lövőszerszámaival és társzekereivel elég kényelmesen átvonult,[737] lengyel hadak nem is mutatkoztak, mert a fősereg, valami 30,000 ember fent éjszakon, Danczkánál táborozott, s a marsall 6000 főnyi csapata lent, délnyugatra, Krakó alatt a vár vívásában és Würtz szorongatásában fáradozott; különben pedig az volt a lengyelek hadviselésének módja, hogy nagyobb erő elől rendesen félrevonultak és elszéledtek, háta mögött aztán megint összegyülekeztek. A fejedelem csak nyomult belebb, előre, nem méltatta és nem követte a Zrinyi Miklós tanítását: «Ha az ellenség országában haddal bemensz, mindenről gondoskodjál, és arról is, miképpen visszajöhess; ne tégy mint az hal, a mely nem gondolja, visszajöhet a varsából, csak menten mégyen belé. Vaj ki sok vész el úgy, sem eleit, sem utolját meg nem gondolja a dolognak».[738] A lengyelek eresztették szabadon, hogy időt és alkalmatosságot engedjenek oly számos ellenségnek a maga fárasztására és fogyasztására;[739] sőt Krakó vívásával is felhagytak, Würtztől lovagiasan, szép levelekkel elbúcsúztak és tova takarodtak; a mikor Rákóczy márczius 28-ikán a város alá, a Strezelnicza terére érkezett, már csak a bevonulás rendezéséről kellett gondoskodni.

A készülődés alatt ugyan egyre borongott, majd hirtelen zivatar támadt, a fejedelem kocsijának lovai a villámcsapástól megbokrosodtak, kocsiját felborították, a mit a lengyelek bukása jelének jósoltak: de az idő végre lecsillapult. Würtz a város kulcsaival megjelent, a fejedelem átvette azokat. Aztán indult, zaklató képzeletének ragyogó képei közt indult és ment Krakóba, a lengyel királyok fényes palotájába, a nagy Báthory István örökébe a nagy Rákóczy. S büszke magaelteléssel és a jövendő minden hitével tekinthetett kiséretén végig; egész tábor indult véle, előtte 800 svéd, utánok 2000 magyar hajdu, nagy csapat kozák, 1000 moldvai lovas, majd 600 svéd lovas, aztán haladt maga pompás török lován, svéd, erdélyi, kozák és oláh főurak környezetében; utána megint csillogó had következett, 6000-nyi ember, magyar, lengyel, kozák és oláh katonaságból. Mintha a népek csak azért egyesültek volna,[740] hogy diadalmas paizsaikra emeljék, nagyzó és mesés álmainak teljesítéseként immár a maga királyi várába bevigyék! Előtte, körülötte, utánna csupa látványosság, riongás, hódolat. A tanács azonnal letette az esküt és ő boldogan beszállt a Wawelbe, a királyi palotába; másnap pedig boldogan írta anyjának Krakóbul: «Szép hely, szebb nem lehet, sok böcsületes, emberségtudó főrendek vannak benne».[741] De nem csak a saját dicsőségével gondolt, az isten dicsőségéről sem feledkezett meg, hiszen vallása érdekében akart király lenni: bevonulása után azonnal és másnap protestáns isteni tiszteletet tartatott, holott eddig «e helyben a mi vallásunkon lévő isteni szolgálat nem volt».[742]

Vállalkozásának első feladata tehát, Krakó felszabadítása, küzdelmek és csaták nélkül, fényesen sikerült; miért ne sikerülne a többi. Két nap mulva a svéd helyőrség hátrahagyásával, nyomult belebb, előre, megint küzdelmek és csaták nélkül, s április 11-ikén szerencsésen egyesült X. Károly seregével; így vállalata második feladatának is pompásan megfelelt. Már most nincs más hátra: mint az ellenség leverése, a lengyelség behódoltatása és a koronázás megtartása: miért ne sikerülne mind ez? Legalább Rákóczy eddigi előmenetele után nem kételkedett benne. A svéd király Moidlbosizében dob-, síp- és trombita-szóval, üdvlövésekkel és meghajtott lobogókkal fogadta s a nagy riadalomban és puskaropogtatásban nem esett egyéb hiba, csak az anhalti herczeg, valami kósza golyótól találva, bukott le holtan lováról. Az éjszakai víg poharazásban hamar feledésbe veszett. Károly aztán a látogatást pár nap mulva Chmilovon visszaadta a fejedelemnek, ki félmérföldnyire ment eleibe, födetlen fővel, tábora sorfala közt üdvözölte: a hadak örömrivalgása a dob, trombita, tárogató hangját a puskák ropogásával és ágyúk durrogásával együtt túlharsogta. Csak a lakoma volt még vigabb.[743]

A kölcsönös örömbe azonban kölcsönös csalódásnak keserü ize vegyült: a fejedelem csalódott a svéd sereg erejében, mely már 7000-re olvadt; s a király csalódott a szövetséges hadak katonai értékében, mert fegyelmezetlenek vagy gyakorlatlanok voltak: mindamellett egyelőre nem éreztettek belőle semmit egymással, hanem kölcsönös szivességgel beszélték és állapították meg közös érdeköket, együttes hadműveletöket, hogy Brzest és Zamoisk megvételére mennek, a mi végett Károly emberei Zavichostnál a Visztulán hidat vernek.[744]

A mig a hid elkészült, a fejedelem az eddigi eredmények biztosításán munkált. A király által Welling Gotthárdot Erdélyen át Konstanczinápolyba küldötte követül, hogy a törököt a dolgok fordulatába való belenyugvásra bírja,[745] maga meg Sebessy Ferenczet Moldován keresztül Czeherinbe és onnan a hetman emberével Bakcsiszerájba indította, hogy a tatárt 25-30.000 tallér igéretével a svéd szövetségre vonja,[746] aztán Krakóba a svéd csapatokhoz Bethlen János parancsnoksága alatt a maga hadát helyezte,[747] hogy a király kivánsága szerint a maga városát őrizze. S azt hitte, hogy mindezzel a multat rendezte, a jövendőt eligazította; s nincs egyéb függő kérdése, mint Lengyelország elfoglalása. Ez pedig folyamatban van, hiszen Lubomirski szalad, Zamoiski talán átáll, a többi urak is a csatlakozásra felszólítást kaptak; a vistulai hid készül. Szóval, «mi bizony jól vagyunk, csak bor fogytán vagyunk».[748]


72. A KRAKÓI KIRÁLYI PALOTA
(Cserna K rajza Houfnagel metszete után.)


A hid csakugyan elkészült, s az egyesült szövetséges sereg három nap alatt átköltözött rajta; a király és fejedelem a gyalogságot elhagyva, csak könnyü vasassal, könnyü lövőszerszámokkal, lovas haddal az ellenségre indultak vala, hogy valahol Lublinnál vagy Lublinon túl, a lithván határnál megszorítsák; s nagy meneteket tettek, nemcsak nappal, de éjszakával is toldták, a fáradság mégis hasztalanúl lén, mert el nem érték; előhaduk ugyan a lengyelség utóhadába bele kapott, rabokat is ejtett, de a derék had nagy futással elébb állott és Brzest alá szállt, a mint Rákóczy hitte és anyjának jelentette;[749] voltaképen pedig Lubomirski eltünt, Sapiéha 12.000 emberrel Kamenickhez csapott, s Potocki a fősereggel Sandomirra vonult, mig Czarniecki kiói várnagy, a lengyel sorkatonaság vezére 24 zászlóaljjal Kázmér királyhoz menekült; gróf Waldeck és Bakos Gábor, Béldi Pál urammal hiában üldözték, elszaladt előlük a Visztulán úsztatva. Az urak tehát a mostani felszólításra sem csatlakoztak, hanem ugyancsak futottak, vagyis inkább «künn a bárány, benn a farkas» módjára keringtek; a két uralkodó a magok hadával utánok, de a futó ellenséget megtalálniok és megnyomniok nem lehetett sehol. A fejedelem a király oldalán nem tünődött rajta: mi ez a nagy szaladás? Az ő ellenállhatatlan diadaluk vagy csele a lengyeleknek? Hisz ő a maga nagyzásával és elbizakodásával minden lépésében és intézkedésében sikert látott, s minden sikert befejezett ténynek tekintett; nem volt semmi aggodalma és gondja, mivel «élésünk elég vagyon, az egy szénán, boron kívül; az bor bizony többire elfogyott, ha nem hoznak»...[750] S nyomult egyre belebb, előre, mint az hal, mely nem gondolja, visszajöhet-é a varsából, csak menten mégyen belé.»[751]

Pedig a lengyelek nemcsak lábbal harczoltak, hogy az ellenséget hazájok vadon vidékeibe csalják, az akadályos és lápos útakon agyon fáraszszák: de észszel is, a diplomáczia terén, leleményesek és munkásak voltak, Konstanczinápolyban és Bécsben egyiránt.

Konstanczinápolyba még a fejedelem svéd szövetségének hirére, január 9-ikén, elküldik vala követül az ügyes Jaskolski Máriust, hogy a fényes kapu minden módon robbantsa szét az ellenük való egyesülést: hagyja meg az erdélyi fejedelemnek, kozák hetmánnak, moldvai és havasalföldi vajdáknak, hogy legyenek a magok birodalmában veszteg; s parancsolja meg a tatár kánnak, silistriai basának és budai vezérnek, hogy törjenek Erdélybe Rákóczy elvonása végett.[752] S ezt a törekvést Reninger Simon, Ferdinánd készséges követe a béke érdekében való érvelésével s Mohammedgiráj, a bosszús tatár kán, az erdélyi készülődés megírásával erélyesen támogatta, minél fogva a nagyvezir különben is ingerült levén birodalmi politikájának és velenczei hadviselésének megzavarása miatt, január 24-ikén maga elé hivatta Tisza Istvánt, a buzgó kapitihát, ki ura fegyverkezéséről és indulásáról ennek útasítása értelmében mélyen hallgatott,[753] és keményen fenyegetőzve megíratta véle a fejedelemnek: «békességes országa, nagy gazdagsága, senkitül bántódása nincs, üljön veszteg, mert megárt». «Ha fekszel, nyugszol,» szólt az üzenet; «ha ülsz, kevés ember lát. Ha állasz, sokan látnak. Ha mégy, félj a botlástúl. Ha botlol, félj az eséstül. Ha esel, megtapodnak.»[754] Aztán követül egy csauszt indított Erdélybe a vállalat eltiltásával, kinek jöttéről Barcsay Ákos a megszeppent havasalföldi vajda leveléből értesült, a tatárnak fenyegető mozgolódásáról pedig a titkára tudósításából.[755] A kormányzó a régi tisztesség szerint kalaúzt rendelt a csausz eleibe,[756] azzal a meghagyással, hogy azt szép lassan hozza; s február 13-ikán fogadta Gyula-Fejérvárt, átvette a nagyvezir levelét, melyben Rákóczynak kereken megparancsolja: «meg ne induljon, hanem veszteg üljön, egyébiránt nagy haragja lészen császárnak ő nagyságára».[757] A silistriai basa szintén írt neki, azzal a figyelmeztetéssel, hogy a hadakat bocsássa el maga mellől, különben «nem jó dolog jő ki belőle». Tíz nap mulva, február 23-ikán, új követ érkezett, egy kapudsi-basa,[758] a szultán udvarából, s egyidejűleg jött a budai vezér, az egri és temesvári basa küldötte is, valamennyi azzal a rendelettel, hogy ha a fejedelem meg nem indult, legyen veszteg országában, ha elindult is, térjen meg, mert rossz vége leszen.[759] A mire a levelek az egri basáén kívül Krakóba jutottak, Rákóczy már messzi járt az ország belsejében: Bethlen János elfogta őket és nem igazította utána: így az ügyes Jaskolski működéséről és hatásáról, a török engesztelhetetlenségéről és tilalmáról sejtelme sem volt. A nagyvezir csakugyan engesztelhetetlenül megátalkodott ellene[760] és haragjában megesküdött: «vagy az muzulmán nemzet vész el, vagy az három országot, Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet, porrá teszi[761] a lengyel király megtámadásáért. S a szegény Tisza István és Harsányi Jakab hiában esengettek és rimánkodtak, a mikor «az tűz immár meglobbant» és «mindennek kengyelben ellenünk az lába», Barcsayhoz,[762] hogy «ha hazáját, Istenét s keresztyén nemzetét szereti, mind az három nemzetből illendő ajándékkal azonnal engesztelő követséget küldessen, mert urunknak ő Nagyságának nem hisznek». Természetes ennélfogva, hogy Thorday Ferencz, a fejedelem megbízottja Krakóból hiában érkezett az elért eredmények elismertetése végett: Köprili Mohammed előterjesztésébe fogni sem engedte,[763] hanem «nagy rankorral» bánt véle; hogy Welling Gotthárd, X. Károly követe, később szintén hiában fáradott, a kajmakám és mufti,[764] egyképen kijelentette az angol közvetítőnek, hogy soha el nem szenvedik, mikép Rákóczy Lengyelországot magáévá tegye és erejét megnövelje; a szultán mindazáltal oly kegyelmes, hogy megbocsát neki, ha Kázmérnak az elvett helyeket visszaadja és Lengyelországból kitakarodik.[765] De ő sem a töröknek ezt a föltételét, sem a tatárnak az ő büntetésére való kirendelését előre nem tudhatta: «egyre nyomult belebb, előre, mint az hal, mely nem gondolja, visszajöhet-é a varsából, csak menten mégyen belé».


73. KÖPRILI MOHAMMED NAGYVEZIR.
(Lerch egykorú metszete után.)


Bécsben a lengyelek nem kisebb szerencsével forogtak. Ferdinánd éltében ugyan az osztrák frigylevélnek kevés hasznát vették, de a mikor ez április 2-ikán elhalt, új reménységgel fordúltak fiatal utódja felé, ki országaival együtt kötelességeit is örökölte. Lipót még csak tizenhét esztendős volt, s még egészen családi hagyományainak és nevelése emlékeinek hatása alatt állt: s ez érzelmi és erkölcsi kötelékek alól hosszú uralkodásának végéig sem szabadult meg. «Minthogy papnak nevelték, mondja találóan Acsády, kezdettől fogva összetévesztette a vallást a politikával, s országait úgy kormányozta, mint a hitbuzgó püspök a maga egyházmegyéjét».[766] Azzal a külömbséggel mégis, hogy fanatizmusának kielégítésére ő az abszolutizmus minden véres eszközével rendelkezett; s minél inkább élemedett, a fanatizmusra és abszolutizmusra való hajlama annál jobban megerősödött és megrögzött benne; vallásos békék és törvényes biztosítékok ellenére minden habozás nélkül tiporta el a lelkiismereti és alkotmányos szabadságot. Még most a maga jámbor ifjúságában, jellemének ez az uralkodó sötét alapszíne nem jutott élesebb világításba; még most csak tanúlói szorgalma, számos képessége és ügyessége, a befolyásra kész engedékenysége volt ismeretes; de már most is, családi hagyományainál fogva idegenkedett mindentől, a mi magyar; vetélytársának, ellenségének nézte az erdélyi fejedelmet; nevelésénél fogva idegenkedett mindentől, a mi protestáns, hivatásának, kötelességének tartotta a katholicismus megsegítését és fölemelését: ehhez képest a lengyelek kész szövetségesre találtak benne. Különben is az ő megnyerésére Rákóczy a maga nagyzásában és elbizakodásában, noha Grudek alatt, a Bugnál az üldöző kerengés közben értesült a Ferdinánd haláláról, egyelőre semmit sem tőn; sőt egyenesen az ő mellőzésével a német választó fejedelmeknél keresett erkölcsi támogatást, kiknek megmagyarázta a maga beavatkozását, hogy a lengyelek reákényszerítették a háborút, a mikor a koronával kijátszották, s nyomatékosan hangoztatta barátságos szándékát, hogy sem a szent római birodalomnak a maga egészében, sem az egyes rendeknek külön ártani nem kiván; ha mégis Ausztriából, a mit ennek felséges uralkodóházáról föl nem tesz, segítséget küldenének ellene a lengyeleknek, – ne tulajdonítsák neki vétkül, ha ezzel fegyverrel száll szembe.[767] Talán abban a hiszemben fordult hozzájok, hogy a bécsi udvart a Mednyánszky küldetésével teljesen felvilágosította, a mikor elindúlt s az új királyt a Szelepcsényihez intézett chmilovi levelével[768] végkép megnyugtatta, a mikor Ferdinándra czélozva, de Lipótra is alkalmazhatóan kiemelte, hogy a felség hadi készülődéséről szóló kósza hireknek nem hihet, mert Isten a bizonysága, ő csak szolgálni és használni törekszik neki: mindegy, mulasztást és botlást követett el még abban az esetben is, ha udvarias nyugtató szava egészen hatástalanúl hangzik vala el. A lengyelek ellenben egyenesen Lipóthoz fordúltak, ki a maga fiatal nagyhatnámságával szeretett fogadni és kihallgatni, s buzgó követüknek, Lesčinskinek a fáradhatatlan L’Isola segítségével könnyen sikerült őt a katholiczizmus megtartása érdekében és a jövendő lengyel királyság reményében felhangolni, s az eddigi fél uton, fél tettekkel, fél eszközökkel való vontatott haladás politikájától eltéríteni.[769] A király és udvara erélyesebb cselekvésre hajolt, határozottabb eljárásra, mely egész tettekkel és egész eszközökkel teljes sikerre vezet. S megindultak a tanácskozások a nádor, az érsek és leginkább austriai urak részvételével és folytak azzal a meggyőződéssel, hogy a lengyel szövetséglevelet meg kell újítani, mert Ferdinánd a maga kezével írta alá.[770] Különös, hogy ebben a válságos időben, ezekben a fontos tanácskozásokban, a melyek körülbelől az ország békéjéről végeztek, sem Nádasdy Ferenczet, az országbirót, sem Zrinyi Miklóst, a horvát bánt, a nádor után a nemzet legelőkelőbb két zászlós urát, meg nem hivták;[771] pedig közben mind a kettő megfordúlt a székvárosban. Valószinűleg a fejedelemmel való barátságuk miatt nem biztak bennök, mert az új szövetséglevél éle már nemcsak X. Károly ellen, de Rákóczy ellen is irányúlt. Nádasdy búsult és boszankodott, hogy sem nem hívják, sem semmi dolgot nem közölnek véle; holott ő, hite szerint, a fejedelem leveleinek felküldözgetésével[772] a bizalomra méltán elég okot adott; s fellobbanásában és haragjában Zrinyi Miklóst, Esterházy Pált, Erdődy Györgyöt, Kéry Jánost és Homonnay Györgyöt Német-Újvárra akarta gyűjteni, hogy ott velük, Witnyédy szerint, de communi permansione, közönséges megmaradásunkról értekezzék, s ha egyetértés esetében reájok támaszkodhatik, «az király, herczeg és az országbéliék (regnicolák) előtt» tiltakozzék az ellen, a mit a bécsi tanácskozásokban mivelnek, hol egy-két, három ember ad el bennünket országostul:[773] de fellobbanása hamar ellobbant, haragja kihűlt és a német-újvári összejövetel elmaradt a tiltakozással együtt. Ravasz és fondor természeténél fogva úgy sem voltak felőle tisztában, hogy mi czélból dohog: csakugyan hazafiságból-e vagy hiúságból, mellőzése miatt való sérelmében, nagyravágyó és hatalomkereső számításának előmozdítása végett, hogy Witnyédy, szavával szólva «az rókaként az macska körmeivel piszkálja ki az sült gesztenyét az tűzbül».[774]

Zrinyi izgatott érdeklődéssel hallotta a szállongó hireket a bécsi megbeszélésekről, a fejedelem hadjáratának esélyeiről, mert a legellentétesebb mendemondák keringettek; egyfelől, hogy lengyel földön az mi magyarinkat mind levágták, az fejedelem sem előre, sem hátra nem mehet;[775] másfelől, hogy a mi magyarink jól vannak, Krakóba beszálltak, már Sandomirnál járnak és Danczka felé sietnek;[776] a lengyelek nyolcz ezrével vesznek vagy mindenfelé szaladnak: de a maga figyelő szemlélődéséből nem esett ki. Egyszerre mégis, a bécsi tanácskozások alatt, a mikor a mi magyarink titkos czélzata Rákóczy ellen közönségessé lett, az a hír terjedt el, hogy a küldendő had vezére Zrinyi Miklós lesz. És Witnyédy szive, mely ép oly lángoló szeretettel csüngött hazáján, mint hősünkön, megrebbent fájdalmában és nemes megihletődéssel figyelmezteti a veszedelemre.


74. BÉCS XVII. SZÁZADI KÉPE.
(Egykorú metszet után.)

«Ez dolgot sem nem javalhatom Nagyságodnak, sem nem hibáztathatom,» mondja szerényen, «mert az Isten Nagyságodat oly bölcseséggel áldotta meg, nem köll tanács és csak nem is gondolkodom azzal eféle dologban valamit tudhassak javallani Nagyságodnak, mindazonáltal úgy hallottam, midőn az boldog emlékezetű Esterházy Miklós palatinus Erdélybe indult, amaz jó emlékezetű jó magyar, Bosnyák Tamás, azt mondotta ő Nagyságának, hogy az ki Erdélyre akar menni, az lova farkára minden lovas egy-egy hajót kössön s elvigye magával, hagyja az Tisza-parton, hogy ha vissza kell jönni, ott találván, ne kelessék az Tisza vizét akaratja ellen megkóstolni. Istenért kegyelmes uram, úgy tárgyalja maga dolgát, hogy az kitől nyomorúlt, minden szerencsétlenségben levő nemzete és szegény hazája Isten és királya után reménli megmaradását, annak alkalmatossága ne hozzon veszedelmet. Nehéz kérdés Nagyságod előtt, kinek elfogadni is veszedelem, de elútasítani is, Nagyságod mostani előtte levő nagy szerencséjének meggátlása, az jó isten igazgassa ezen dolgot úgy, lehessen hazánk javára, az Nagyságod méltóságos családjának halhatatlan és dicsőséges emlékezetére». Witnyédy annyira remeg a gondolattól, hogy Zrinyi Rákóczy, magyar a magyar ellen harczoljon, mikép ír egyszersmind Kérynek és Nádasdynak: «oltalmazzák az ő urát, hadd ne hozzák veszedelemben az nagy hozzá mutató szeretet alkalmatosságával és a szines előléptéssel, ne veszesse el hazánk üdőnap előtt reménység kivül vagy másképen, mint az apját, s ne engedjék, ok nélkül az maga vérére kössön fegyvert.[777] De hiába aggódott; a hir ha szárnyra kelt is, csak kósza volt. Ugyanazon napon, melyen Zrínyihez szóló levele kelt, május 27-ikén, Lipót Lesćinski hathatós sürgetésére aláirta az új frigylevelet, melynek értelmében Hatzfeld vezérlete alatt Felső-Sziléziából 12.000 embert rendelt a lengyelek segítségére, a mikor a bécsi udvar, nógatására már III. Frigyes dán király is hadat üzent X. Károlynak, s hajóhada egyfelől, szárazföldi serege három felül támadta meg Svédországot.[778] Rákóczy pedig Lengyelországban egyre nyomult belebb, előre, «mint az hal, mely nem gondolja, visszajöhet-e a varsából, csak menten mégyen belé.»

A lengyelek üldözésének sikertelensége következtében a svéd királylyal Brzest alá szállt, ennek megvételére, s az erősség néhány napi vivás után, május 23-ikán meghódolt és magyar helyőrség kezére került Gaudy András parancsnoksága alatt. A mig a harcz tart vala, X. Károly a szövetséglevelet aláirásával megerősítette, a fejedelmet is felszólította, hogy a maga példányát hitelesítse kicserélés végett: de Rákóczy ebben a küzdelmek és csaták nélkül való gyors haladásában Warmián és a négy palatinátuson kivül, melyről május 20-ikán a brandenburgi választó fejedelem részére maga és utódai nevében örökre lemondott, már magának kivánta és magának képzelte az egész Lengyelországot, holott igazában nem volt több föld birtokában, mint a melyen seregével állt, mert előtte és mögötte mindenfelé veretlen lengyel hadak rajzottak; s egyre halogatta és elmulasztotta a hitelesítést azzal a számítással, hogy az elért sikerek, bevégzett tények hatása alatt a koronával egész Lengyelország, feldarabolás nélkül, az övé leszen.

A szerencsétlen alvajáró, kit nagyzó és merész álmainak földén a verdeső remények és zaklató szenvedélyek mind messzebb ragadnak: előbb minden áron csak a svéd királylyal kivánt szövetkezni, most mindenképen húzakodott a szövetséglevelet hitelesíteni, a nélkül akart boldogulni! Maganagyzása és elbizakodása sohasem volt botorabb és végzetesebb, mint ebben az elhatározásában; a lengyelség közepette, szemben a szultán, a kán és magyar király közelgető támadásának veszélyével, csak a helyzet kizsákmányolására gondolt; nem is vette észre, hogy válságba jutott, hogy hadjáratának rettenetes peripetiája, sorsfordulata elkövetkezett és diadalútja a passiók útjához ért. A szerződés megerősítésének elmulasztásával Károlyt kötelezettsége alól feloldotta, s ezzel eldobta magától az egyetlen mentő eszközt, mondja Szilágyi Sándor,[779] mely még kiszabadíthatta volna. Telhetetlen volt és tehetetlenné lett; dicsvágya korlátokat szaggatott, pedig csak a korlátoltságából táplálkozott, birodalmakat fölzavart és küzdelembe sodort maga ellen és önmaga hullott el. Soha tragikai hősnek vétsége, maganagyzása és elbizakodása, az erkölcsi és történeti rend ellen való támadása még teljesebb bűnhődésben nem részesült: előbb erkölcsi, aztán testi halállal lakolt! A mi már a brzesti erősség elfoglalása után történik: csak rettenetes sorsfordulatának rohamos kifejlése: meg annyi szomorúan csattanó jelenettel – a megrázó és megható végig.

Brzest alatt Károly a dán hadüzenet hirére a fejedelemtől elvált és Krzeminhez vonúlt, hogy a lengyel harcztérről a saját országa oltalmára készüljön; de seregéből Steenbockot a maga hadával és a bádeni őrgrófot néhány lovas ezredével még nála hagyta; Rákóczy megrendült, de még bizott az együttes működés helyreállításában, s követte a királyt Krzeminbe. Még egyszer, junius 1-én, találkozott a két uralkodó: teljesen hiában, a fejedelem minden hitegető reménye, marasztaló szava füstbe ment; a svéd király másnap, Dánia megbüntetése végett, Poroszország felé megindúlt; ő pedig Steenbockkal a Búg és Vistula közére nyomakodott, a Búgon és Visztulán keresztül Varsó alá csapott, mely csak jöttének tényére, június 14-ikén megadta magát és lefizette sarczát. A siker erejéből lelke újra fölemelkedett és büszkén verdesett: de csak egy napig, mert másnap Steenbocknak már kezében volt ura parancsa, hogy az egész svéd sereggel menjen utána. Maga sem merte egyenesen a fejedelemnek megmondani, hanem előbb Kemény Jánossal közölte s csak az ő közvetítése után kereste föl azt. Talán restellte ezt a hitlen eljárást, talán szánta a nagyravágyásnak, bizalomnak és kijátszásnak szerencsétlen áldozatát! Rákóczy most egyszerre bele látott nyomorú helyzetének minden válságába: megiszonyodott és kétségbe esett. Panaszba, vádba és szemrehányásba tört ki a svéd király hitetlensége miatt; fölvert indulatainak végletes háborgásában majd ellágyulva sírt, majd elkeseredve fenyegetőzött: de mind ez a kínos jelenet annyi megindító mozzanatával, a becsületes és hűséges Kemény János csillapítgatásával, a svéd urak részvevő nyugtatásával nem segített rajta. Csak a méltósága omolt össze, mielőtt a fejedelemsége is elveszett volna! – Steenbock nem maradhatott tovább mellette, sőt nem is késlekedhetett: két nap mulva, junius 22-ikén elvált tőle, a fejedelem kértére oly módon, hogy ennek hada a magára maradást nem vette észre azonnal. Az egyesült sereg együtt indúlt, mintha valami új hadi műveletre menne; előre az erdélyiek, utánok a kozákok, hátsó fedezetül a svédek haladtak, s mikor ezek már láthatatlanok voltak, lassan megfordultak és északnyugat felé Thornnak vágtak, az erdélyiek pedig a kozákokkal délkeletre tartottak. Hová és mi czélból: szabadulás vagy hódítás végett? Rákóczynak mindenek előtt ezt kellett most vezéreivel eldönteni. A svédek a király utasításából azt ajánlták, hogy a Búg mellékén a magas vizállástól védve, délnyugati irányban egyenesen Krakónak siessen, honnan Moldován keresztül könnyen haza menekülhet; a kozákok ellenben arra sürgették, hogy a Visztula vonalán, még inkább délkeletre fordulva, Lembergnek nyomuljon, hogy az érkező új kozák csapatokkal egyesülhessen és tovább harczolhasson. Szelepcsényi meg ismételve felkereste és felszólította leveleivel, ha ugyan ezek kezéhez eljutottak, hogy ha az országba való vissza menetre kedve vagyon, írja meg Lipótnak vagy neki, s ő nagy szívvel, szeretettel kieszközli, hogy magának és minden hadának kára és fogyatkozása nélkül békével bemehet.[780] Sem nem menekedett, sem a magyar király fedező paizsa alá nem helyezkedett, hanem oktalanul a kozákok szaván indult és nyomúlt belebb, előre, hazájától egyre távolabb, «mint az hal, mely nem gondolja, visszajöhet-e a varsából, csak menten mégyen belé» .


75. VARSÓ XVII. SZÁZADI KÉPE.
(Dahlberg egykorú metszete után.)


És ment, csak ment; a lengyelek eltűntek útjából, de felbukkantak ott, a hol nem is gondolta, mert nem tanulta meg a Zrinyi könyvéből: «ha az ellenséged nagy, küldd el másfelé, az ő országába a te hadadat:»[781] felbukkantak a Tisza és Szamos közén. Lubomirski György, a marsall, még június 15-ikén átcsapott a Beszkiden, valami 40.000 főnyi gyülevész haddal, melyben alig volt rendes katona 4000 ember, hogy a maga birtokainak elpusztítása fejében a kölcsönt visszaadja; s elsőben is Felső-Krajnát Szent-Miklóssal együtt elhamvasztotta, népét fegyverre hányta; Munkácsot megrohanta és feldúlta, senkinek ebben az időben a szorosok és határok őrízetére gondja nem lévén; azután vasárnap, június 17-ikén Beregszászra tört és martalóczaival, leginkább a háborútól tönkre tett nemesekkel és parasztokkal az ájtatoskodókat templomuk kerítései mögé szorította, s a maga nyomorúságából neki dühödt ellenség, mondja a meghatott krónikás,[782] a templomot és kerítést rájok viván, az isteni tisztelet helyén kicsinytül fogva nagyig egy lábig felmészárlotta és őket mintegy oltáron megáldozta vala. S a város és környék felrablása után, június 25-ikén, Szatmár alá kanyarodott, Németi városát fölégette, június 28-dikán Szinyér-Váralját elpusztította, s innen a Nyirségen Mármaros felé fordúlt, «Újváros, Parlag és Újfalu nevű jó helyeket, Visket is, a jeles jó mezővárost» porrá tette, s ugyanazon az úton, melyen a fejedelem, «nagy sok szép baromcsordákkal, s egyéb prédákkal» Podoliába békével visszament vala.[783] Mert a nagy pipájú, de kevés vágott dohányú Gyulai Ferencz, váradi kapitány addig várakozott a helytartók rendeletére, a bihari és szabolcsi hajdúság, meg hegyaljai katonaság gyülekezésére, hogy mire némi erő fölkészült, már üthette a hagyományos bottal a Lubomirski nyomát. Bezzeg ha Rákóczy megtanulja a Zrinyi könyvéből, hogy a hadviselőnek tudni kell az ellenség dolgát, még a gondolatját is, ha lehet, által kell látni, hogy tudhassa az ellenségre fordítani az ő mesterségét, éjjel-nappal gondolkoznia kell, hogy mit cselekedhetnék az ellenségnek és az neki, őrizkednie attól, a miben az ellensége ártalmára lehet;[784] ha a szorosokra őrségét, a határokra vitézlő tartalék-népet, főként elegendő és megbízható kémet rendel vala: akkor nem esik Bereg, Szatmár, Ugocsa és Máramaros megyében ez a siralmas gyász, rajta elbizakodása és fösvénysége, tudatlansága és vigyázatlansága miatt ez a szégyenletes csúfság, akkor nem írathatja meg a marsall sem ékes prózában, sem pattogó versben, munkácsi kiáltványában és a németii egyház öreg gerendájának distochonában[785] a maga bosszújának okát és a fejedelem erkölcsi bizonyítványát. Rákóczy pedig ezalatt ment és csak ment a tatárokkal a végtelen sivatagok, vadon erdők, kanyargó folyamok és el-elnyúló lápok országában, hogy a hetmántól kért és álnokul megigért segítő sereggel találkozzék, Vörösoroszországon át egyenest Ukrajnának, a tatárok torkába, kik a török parancsából épen az ő megbüntetésére épen ezen a vonalon közeledtek. Serege fáradt, romlott, fogyott, június 27-ikén egy csapat oláh, két nap mulva Stanislawskival a lengyelség szökött meg tőle; de ő ment tovább, csak ment, a Vistulától délkeletre kanyarodva; háta mögött lengyel hadak gyülekeztek, vonultak össze, Lembergtől két mérföldnyire Czarniecki alatt a kozákoknak őrizetlen utóhadat megcsapták, ezer embernél többet levágtak belőle, de mielőtt ő magyar csapatokat küldhetett volna segítségül, a zsákmánynyal hirtelen eltűntek; ennél fogva ment tovább, csak ment, Pultavától Gliniczáig, Gliniczától Zborowig, Geziernától Tarnopolig;[786] akadályos, lápos utakon;[787] de egyre gyorsabb sietséggel, szinte futással, hogy a közelgető tatárok elől megmenekülhessen;[788] és hadi népe csüggedt, türelmetlenkedett, éhezett, mert bizony már nemcsak «bor fogytán vagyunk, de fölöttébb kivánatos lenne, ha kenyeres földre jutnánk», mert kenyér sincsen, s nem hiszszük, egész táborunkban húsz köböl liszt volna;»[789] úgy hogy a vitézlő nép tovább két egész hétnél csupán cseresznyével élt; s ha isten különös gondviseléséből azon a földön cseresznye bőven nem terem, tömegesen éhhalállal vesz el.[790] Így nyomorúan csak eltengett: de kesergett, lázongott, fegyelem-szegve kiabált: «hátra, hátra»;[791] a hátrafordulást és hazamenetelt követelte; mert egyfelől a szükség sanyargatta, másfelől a bizonytalanság gyötörte, «az útnak nem levén tudói», a mint a fejedelem vallja.[792] Nem bizony, nem is sejtette, hogy hadát a kozák merre kalauzolja; pedig megtanulhatta volna a Zrinyi könyvéből, hogy egy hadviselő embernek szükséges ismerni a föld csinját, melyre kell titkon járni; minden árkot, erdőt, szorost kell tudni, mert kis dolgokban olykor a legnagyobb fontosság lappang; de mivel az egész világ fekvését nem ismerheti és nem tudhatja, szükséges, hogy oly embereket tartson maga mellett, a kik ott a tájat tudják: a nélkül semmirekellő minden szándéka.[793] Megtanulhatta volna a Zrinyi könyvéből, hogy «a mely kapitány az földnek a csinyját nem tudja, keveset viszen végbe a maga szándékából, mert ha egy nyúlfogásra szükséges, hogy tudjad a helyét, hun fekszik, hová kezd futni, hun kell meglesni: menynyivel szükségesebb tudni az ellenség járását, lakását, menynyivel szükségesebb olyankor az álnokság, mikor a te ellenséged arra igyekszik, hogy megcsal tégedet. Egy árok, egy patak, egy szalma oka volt sokszor hadak veszedelmének; mennyivel inkább kell hát tudni a hegyeket, mint feküsznek, a mezőket, melyekre szélednek, az erdőknek járását, a vizeknek folyását».[794] De sajnos, Rákóczy nem tanult belőle; sem maga; sem más a táborában nem ösmerte a földet, merre járnak; mert ha csak egyetlen helyismerő katonája akad, igaza van Acsádynak, ezt a gyászos útat okvetetlenűl megakadályozta volna.[795] Ő ment, csak ment, nem hátra, hanem előre, minél fogva 3000 ember elszakadt seregéből, hogy a maga kezére dolgozva, a legközelebbi utat keresve, hazameneküljön; de a többivel csak nyomúlt belebb, előre, a kozákok nyomán Zbarasson és Orzechovcén át Miedzibosnak.


76. MEDGYESI PÁL SIRALMÁNAK CZÍMLAPJA.


Itt aztán, Miedzibosnál Ukrajna közvetlen közelében a kozák hűtlenűl elhagyta, csak a zsákmányát kísértette haza; a moldvai és havasalföldi népség szintén rászedte, csak a maga bőrének megmentésére gondolt és elszakadt tőle; á szerencsétlen fejedelem, a nagyravágyásnak, bizalomnak és kijátszásnak boldogtalan áldozata, egyedűl maradt ott az ismeretlen idegenben levert, elgyötört, elkényszeredett seregével. Ha a józan, hideg itéletig fel bírt volna emelkedni: a kétségbeesés kaczagásába kell kitörnie minden emberi dolgok hiusága, különösen a maga elbizakodása és nagyzása felett! Mert ime oda van nemcsak Warmia és a négy palatinatus, mikről a magunk és utódaink nevében önkényt, örökre lemondottunk; de oda van az egész Lengyelország is, feldarabolás nélkül, a miért a svéd frigylevelet meg nem erősítettük és a köteles svéd védelmet magunktól eldobtuk. Sőt félünk, hogy oda van Erdély és azzal életünk is! Egyelőre azonban most az a kérdés: hogy itt, Miedzibosnál mi lesz? Bizonyos, hogy egyfelől a fejedelemmel szemközt a tatár közeleg, noha még szilaj paripáinak ügetése nem hallszik, másfelől háta mögött a lengyel húzódik összébb és összébb: Lubomirski, a ki a kölcsönt már visszaadta s most a kamatot készül lefizetni, aztán Wisniovicki, Potocki és Sapiéha négy hadoszloppal és «boldogtalan nemzetünket (oh szánja meg az úr Isten! sóhajt a krónikás) mintegy halászat formája szerént veszedelmes hálóba keríti»; [796] s a fejedelem immár, mint a hal a varsában, benne van a hálóban, melyből vissza nem mehet; csak az a bizonytalan, hogy milyen áron szabadúl meg?


77. ADALGIRÁJ, A TATÁROK NAGYKÁNJA.
(Egykorú metszet után.)


Rákóczy számot vetett magával, helyzetével. Hadának jelentékeny része Krakóban, Brzestban volt; nem tanulta meg a Zrínyi könyvéből, hogy a ki a várakat és erősségeket, melyeket az ellenség országában nyer, meg akarja tartani, eszébe vegye, hogy egyik részét a hadának le kell kötni,[797] bennük kell hagyni, avval a hada megkisebbedik; nem gondolt másra, csak hogy a maga országát őrizze. S most nem bízott magában, megfogyott seregében; nem tanulta meg a Zrínyi könyvéből, hogy az arany a tűzben, kormányos szélvészben, vitéz a veszedelemben ismerszik meg; akkor mutassa meg magát, hogy ő játszik a szerencsével és nem az a vándorló asszony ő véle, akkor jussanak eszében az ő eleinek érdemei, az ő hireinek öregbülése; vesse meg az halált, az mely nem olyan szokatlan és rettenetes, mint ez a mi hitván földi testünk gondolja, mert az egy adó, az melyet minden ember ez világon ez világnak adózik[798] és egy szép halál az egész elfolyt életet megfényesíti.[799] Nem jutott eszébe mindez, nem mert megütközni; pedig még mindig volt annyi ereje, hogy a lengyelséggel fölvehesse a harczot és kétessé tegye annak eredményét; megütközve vagy kivágja magát és kardja élével utat nyit Moldován keresztül hazájába és akkor fölemeli hírnevét, megmenti vitézlő népét, vagy elesik dicsőséggel és akkor megmenti fiának fejedelmi székét, országa, békés jólétét, mert a török bizonyosan halálával fia iránt kiengesztelődik, hisz a bűnös megbünhődött; vagy legalább új fejedelemmel a megtorlástól tartózkodik és Erdély megszabadul annyi gyásztól, pusztulástól és siralomtól! Ő békére vágyott, melyet a svédek elválása óta a lengyel királynak, királynénak és uraknak ismételve felajánlott; Keménynyel és Mikessel ebben az értelemben határozott, és Czarny-Ostrowban, július 22-ikén, csakugyan békét kötött megalázó súlyos föltételek alatt: hogy Kázmért követséggel megengeszteli, az ország ellenségeivel való szövetségeit felbontja, szükség esetén a lengyeleket megsegíti, a tatár kánt megkérleli, Krakót, Brzestet a foglyokkal, zsákmánynyal visszaadja, 1.200,000 forint hadi kárpótlást fizet s a lengyelektől kijelölt úton tér haza.[800] S ezzel a nagy sietséggel önmaga akadályozta meg, hogy Lipót tanácsosai, Szelepcsényi és Hegenmüller, kiket a király még július 13-ikán megbizott a közvetítéssel, idején közbeléphessenek és enyhébb föltételeket szerezhessenek.[801] Nagyravágyása és elbizakodása csüggedésbe és kishitűségbe csapott és a sors gúnyjából maga segített kezeit szorosabbra kötözni. S mert az egyezség szerint a lengyelekkel azok kegyelmére bizakodott, a kik csak a gyülölség és boszú kegyetlen kielégítésének szomjától lihegtek. Előbb, július 25-ikén, a mikor «immár a megvetett hálójok teli volna, hogy ily nagy jövedelmes, gazdag halászatbeli nyereség merőben a tatár chán kosárjába ne essék»,[802] maguk a fejedelem táborát megrohanták és «az nagy sok tigris- és párduczbőröket, nagy sok aranyas zászlókat, fris selyem lobogókat, különbnél különb drága királyi ruhákat, mindaz nagy sok kincscsel, a miket csak a kész királyságra hozott,[803] elrabolták; aztán másnap, július 26-ikán, a fejedelmet seregestül egyenesen a tatár birtokába vezették. Rákóczy csak Skalat alatt értesült a veszedelemről, a mikor a kán már Kamenicznél táborozott. Hirtelen tanácsot tartott, s annak határozatából rögtön, hogy «urunk ő nagysága személye» szabaduljon, Gyulaffy Lászlóval, Petki Istvánnal; Bánffy Dénessel, Rhédey Lászlóval, Bethlen Farkassal, Bakos Gáborral, Ébeni Istvánnal, Bethlen Gergelylyel, Bánffy Kristóffal, Mikes Mihálylyal kevés lovas kiséretében Ilyvóhoz (Lemberg) sietett «szaladva, kit nem kell tagadni,» mondja Rhédey László, «mert így akarta Isten a mi felfuvalkodottságunkért.»[804] De ő nem a felfuvalkodottságot, maga-nagyzását és elbizakodását okolta, hanem a svédet, kozákot, akadályos, lápos utakat és a tökéletlen oláhságot; s még az utolsó lengyelföldi levelében is anyjához azzal kérkedik hogy «áldott Isten»-nek szent neve, győzedelmesen harczolt, de megbékélt, az lengyelségnek kedve levén az békességhez»; pedig a végén megvallja: «magunk, ország életeért annyit kell adnunk, mennyi nekünk nincs, csak az Isten tudja, mint vagyunk búnkban».[805] S bújdokolt, menekült Máramaros felé, serege meg Kemény János alatt, ki helyéről a fejedelem hivására sem távozott, hogy «a míg lehet, Isten után a népet vezérelje és oltalmazza,» Sapieha kalauzolásával Strynek fordult és Tremblováig jutott; de micsoda siralmas vergődéssel. Ereje, száma apadton apadt, mert elől a lengyelség csipdeste, hátul a tatárság csapkodta; csak viaskodva, vére hullásával haladhatott; pedig a fáradságban és éhségben már kimerült, lovasa és lova elernyedt, gyalogja elhullt vagy megszökött, puskapora, golyója megfogyott, egyetlen kópjája nem akadt. Nem sereg volt már ez, csak tömeg, – áldozat az árulás kezében. Mert a lengyelség újra elárulta, a tatár egyszerre körülfogta, az egyezkedésre kész Kemény Jánost letartóztatta, a pihenve várakozó magyarságot sánczaiban elnyomta s a vezért egész népestül, július 31-ikén, Krimiába hurczolta, épen azon napon, a mikor Rákóczy leverten, betegen Mármarosba ért, Zrínyi mondásaként nemcsak névleg, de tényleg is rák-nak bizonyítván magát.[806]

A sereg elveszett: de a fejedelem él. Ez csúfosan, szégyenszemre, mert szégyen a futás, de hasznos, egyelőre megmenekült; az, büszke, fényes hadak nyomorú romja, rabul esett, a többi elpusztult. Erdély pedig az irás szava szerint – siralom völgyévé lett, hol szüzek zokogása, özvegyek panasza vegyült fuldokolva az esti szélbe!

S a vállalat kudarcza, annyi derék magyarnak gyászos elveszte, mélyen elkeserítette minden igaz hazafi szivét Erdélyben és Magyarországon egyiránt. Csak most látták, a mikor immár nem a hírek, hanem a tények bizonyították, hogy Rákóczy a maga elbizakodásában és nagyzásában, tudatlanságában és fösvénységében milyen meggondolatlanul és készületlenül vitte áldozatra magát, seregét és nemzetét; s csak megindulással és felháborodással beszéltek könnyelműségéről. Megtörve találkozott feleségével augusztus 4-én Ecseden, édes anyjával pár nap mulva Vencsellőn, kik a női szív csodás sugalmával előre megérezték és megjósolták szerencsétlenségét; de nem hallgatott intésökre. Ezek szerettei voltak és a szeretet erejével, megengesztelődve és vigasztalva borultak keblére: de az ország hangulatáról és a török magatartásáról valami nyugodt nem lehetett. Már ott várta várában a budai vezér követe, hogy a lengyel dolgok felől tájékozódjék s az ő magános, szomorú érkezéséből eléggé tájékozódhatott; már vencsellői látogatása után megjött a lengyel földről a bihari alispánnak, Károlyi Mihálynak szolgája, ki szerencsésen megszökve, meghozta és útja közben széltére terjesztette Keménynek és seregének tatár rabságra jutása hirét:[807] oda került véle Korniss Ferencz, Béldi Pál, Huszár Péter, Apaffi Mihály, Ispán Ferencz, Damokos Tamás, Földváry Ferencz, meg annyi más a főrendek közül;[808] s a közvélemény egyszerre élesen ellene, a fejedelem ellen fordult, ki az országgal együtt tudta meg a veszedelmet. A maga megszabadulása és hada elhagyása miatt mindenki elitélte. Witnyédy István, a ki még július derekán, a szállongó rossz hírek megbizonyosodásának idejében Csáktornyán járt, a maga és Zrínyi felfogásával, de a közhangulat kifejezésével Mednyánszkynak irva, hogy ura is érthessen belőle, egész ingerülten hányja föl: «Látja kegyelmed, édes bátyám uram, az fölöttébb való elbizakodásnak és fösvénységnek gyümölcsét, megjövendeltem vala ezeket én, adta volna Isten, hazudtam volna; de minek utána kegyelmed által mindenfelől való biztosításokat kelle hallanom, azokra megnyugodtam, de bizony félelem nélkül nem voltam szerencsés kimenetelére nézve a dolognak. Hol vannak, uram, az nagy eltökélések, az melyek ily gyalázatosan végződének; avagy nem becsületesebb volt volna-e meghalni, mint az dolognak ily végét látni... Nem fogadátok jó tisztviselőket, ime, elveszének az tudatlanság miatt embereink. Nem volt kémetek, és ime, mire jutottatok, ezektől féltem ám én, édes bátyám uram és azért nem voltam javallója az kegyelmetek rendetlen és idétlen vállalatának. Az svéd most az oka, hogy elhagyta az fejedelmet, nem az, uram, nem; hanem a kegyelmetek fösvénysége és tudatlansága, ily tágas országban, könnyű katonasággal nem tudni magát megtartani, elmehetett volna jó idején előtte, ha megtudta volna; de in bello non licet bis peccare, bizony megéri ezzel nemzetének örökkén való gyalázatjára; ha elég nem volt szándékához, hagyott volna békét annak, ült volna veszteg, maradott volna az emberek vélekedése felőle; eléggé elrontá szegény nemzetünket.»[809] Witnyédy már ekkor, augusztus végén, akár a Zrínyi éles megvilágításából, akár a maga éles szemével, nyilván látja, hogy a fejedelem az elkeseredés miatt «ez gyalázatos cselekedetiért» helyén meg nem maradhat, hogy koczkázatos kisérletének, «ez szerencsétlenségnek használatos voltát», kétségtelenül a török háborút, Magyarország is meg fogja érezni.


78. ECSED XVII. SZÁZADI KÉPE.


S csakugyan Rákóczynak ez a könnyelmű kalandja és végzetes kudarcza a maga következményében Magyarország sorsára is gyökeresen kihat; mert a törökkel való vakmerő összetűzése és halálos harcza Erdélybül átcsap a Részekre s a Részekből át a magyar királyság területére. S bárhogy húzódozzanak félékeny államférfiaink, magyarok és németek a háborútól s bárhogy mesterkedjenek és bármint érveljenek a béke mellett, az események logikája hatalmasabb az emberek logikájánál és halomra dönti összes okoskodásaikat és minden következő fejleménynyel közelebb és közelebb hozza a háborút következetesen és kikerülhetetlenül, míg egyszer csak nyakukba szakad. Így lesz ez a lengyel vállalat, az erdélyi magyarság ügye, az egész magyar nemzet létkérdésévé, politikai fordulatának okává, jövendő magatartásának alapjává; így lesz egyszersmind Zrínyi Miklós gondolkozásának, működésének s egész további történetének útmutatójává. Mert senki keserűbben nem csalatkozott a «legjobb magyarban», mint ő; senkinek több álma a szebb idő virradatáról, az ősi vitézség és dicsőség megújhodásáról, a fejedelem hivatásszerű szerepéről és a független nemzeti királyság esetleges visszaállításáról – nem oszolt füstbe, mint neki; a nemzet felszabadítását és fölemelését immár egyes-egyedül a török háborúban, a maga élete feladását és jövendője szerencséjét annak diadalmas vitelében kellett keresnie... Hanem addig még sok víz lefoly a Dunán! Csak fölöttébb érdekes és megjegyezni méltó, hogy a míg Bécsben a lengyel vállalat kudarczában még nem láttak egyebet a fejedelem egyszerű csúfos vereségénél: addig a Zrínyi környezete már tisztában volt annak egész jelentőségével.


79. II. RÁKÓCZY GYÖRGY KARDJA.
(Rajzolta Cserna Károly.)





MEGJEGYZÉSEK A KÉPEKRŐL.


ÖNÁLLÓ KÉPEK:



Gróf Zrínyi Miklós arczképe Bouttats Gellért bécsi egyetemi rézmetsző Thomas János festménye után készült rézmetszetének kicsinyített hasonmása. A metszet egyetlen ismert példánya gróf Apponyi Sándor gyűjteményében őriztetik.

A csáktornyai várkastélyt Cserna Károlynak a Magyar Nemzet Történetének az Athenæum kiadásában megjelent VII. kötete számára készült rajza után adjuk.

Gróf Zrínyi Miklós II. Rákóczy Györgyhöz intézett levelének eredetije az Országos Levéltárban, III. Ferdinándhoz írt vigasztaló levelének eredetije, Hatvani Lajos ajándékából, a Magyar Tud. Akadémia könyvtárában őriztetik.

Gróf Zrínyi Miklós «Vitéz Hadnagy»-ának kéziratából, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött legrégibb egykorú kéz által másolt példányból, a Discursusok kezdő lapját mutatjuk be.

Magyarország Zrínyi korabeli térképe De Wit 1648-iki amsterdami színezett rézmetszete után van kicsinyítve, mely De Wit Frigyes Atlasában (Amsterdam, 1648.) jelent meg.

II. Rákóczy György arczképének eredetije a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának latin kéziratai között «Effigies Principum Transylvaniæ ex autographis sumtæ et coloribus ad vivum efformatæ anno 1697» czímet viselő, Fol. Lat. 1702. jelzésű kötetben őriztetik, mely az erdélyi fejedelmek arczképeit, I. János királytól I. Apafy Mihályig, színezett akvarell-képekben tartalmazza. A kép aláírása az eredetin: Georgius II. Rákóczy Hel. Conf.

A SZÖVEGBE NYOMOTT KÉPEK:



A czímképet Passuth Ödön a «Denkmal Serinischer Heldenthaten» czímű, 1664 után megjelent munkának rézmetszetű czímlapjáról másolta. A három lovas vitéz gróf Zrínyi Miklóst, Hohenlohe és Strozzi császári tábornokokat ábrázolja.

Az I. fejezetnek a XVII. századi Bécset ábrázoló fejképe, Cserna Károly rajza, egykorú metszet után készült.

Báró Lőbl János Kristóf, Orehóczy Gáspár, gróf Erdődy Imre, Szunyogh Gáspár, Hoffmann Pál pécsi püspök képei Widemann Illés egykorú metszetei után, a «Comitium Gloriæ Centum» (Pozsony, 1646-47.) czímű munkából vétettek.

A IV. Mohammed szultánt ábrázoló metszet Ricaut «Neu eröffnete ottomanische Pforte» (Augsburg, 1649-1701.) czímű munkájában jelent meg.

Gróf Trautmansdorff Zsigmond, gróf Draskovich Miklós, mindkettő Meyssens Konrád bécsi művész egykorú metszete, gróf Zrínyi Miklós, Van der Steen Ferencz De Herde János rajza után készült egykorú metszete, és Ahmed nagyvezér Bouttats Gellértnek Toorenvliet J. rajza után készült 1664-iki metszete, a Gualdo Galeazzo Priorato «Historia di Leopoldo Cesare» (Bécs, 1670-74) czímű munkájában jelentek meg. Ugyaninnen vettük, a III. fejezethez, Chmielnicki Bogdán képét, Bouttats Gellért egykorú metszete után, Alexej Mihajlovics czárét Meyssens Konrádnak Toorenvliet rajzáról készült egykorú metszete után és Radzivill Janusius herczegét Lang Móricz metszete után, továbbá a IV. fejezethez Lubomirski herczeg képét Stern, Köprili Mohammed képét Lerchnek Toorenvliet rajzáról készült egykorú metszete után, és Adalgiráj tatár kán képét ismeretlen művész metszete után.

Petriniának Zrínyi Miklós korából származó képe a «Denkmal Serinischer Heldenthaten» metszetének kicsinyített hasonmása.

Gróf Pálffy Pál nádor pecsétjét Passuth Ödön a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának egyik eredeti példányáról rajzolta.

Gróf Zrínyi Miklós II. Rákóczy Györgyhöz 1654 április 25-ikén és 1655 február havában írt levelei az Országos Levéltárban őriztetnek. Az előbbinek hasonmása az eredetinek két utolsó oldalát, az utóbbié az eredeti 3. oldalát kicsinyítve mutatja be.

IV. Ferdinánd királynak Szelepcsényi György nyitrai püspök által 1654-ben készíttetett rézmetszetét az Országos Képtár és Magyar Történeti Képcsarnok 1354. sz. példányáról, a Magyar Nemzet Története VI. kötetének reproductiója után adjuk.

A zárókép a «Comitium Gloriæ Centum» III. kötetéből vétetett.

A II. fejezetnek Pozsony 1655-iki képét ábrázoló fejképe az I. Lipót koronázásáról megjelent, és Ernszt Lajos tulajdonát képező rézmetszetről van kicsinyítve.

Zágráb képe a XVIII. század végéről, a város legrégibb ismert képe, azon nagy műlap egyik részének kicsinyített reproductiója, melyet Verhovácz Miksa zágrábi püspök adatott ki. A hasonmás a zágrábi horvát-szlavón országos levéltár eredeti példányáról készült.

Varasd XVIII. századi képének eredeti rézmetszete szintén a zágrábi országos levéltárban őriztetik.

Mikulich Sándornak Widemann Illés által 1651-ben készített rézmetszetét Ő Felsége hitbizományi könyvtárának eredeti példányáról adjuk.

Zrínyinek a nádorválasztás után 1655 június 24-ikén Rákóczyhoz írt levele a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában őriztetik.

A szabad királyválasztás ellen írt röpirat szövegét a Magyar Nemz. Múzeum könyvtárának u. n. Dobai Székely Sámuel-féle XVIII. századi kézirata (588. Fol. Germ.) őrizte meg. A hasonmás az első oldalt (a kézirat 71-ik lapját) kicsinyítve mutatja be.

A magyar szent korona képe, Widemann Illés metszete, (93. l.), a «Comitium Gloriæ Centum» III. kötetének ajánlását disziti.

Az I. Lipót koronázását ábrázoló, fentebb említett rézmetszet hasonmását Ernst Lajos példányáról, a Magyar Nemzet Története VI. kötetében megjelent reproductio után közöljük.

Sziszek és Buda és Pest Zrínyi Miklós korabeli képei a «Denkmal Serinischer Heldenthaten» czímű, idézett munkában jelentek meg.

Gróf Zrínyi Miklós három képét (egyiket Posseriers Adorján egykorú metszete után) Ő Felsége hitbizományi könyvtárának példányairól adjuk.

A zárókép a lőcsei Breuer-féle nyomda által használt diszítések közűl, «Az aszszonyi nemnek nemességéről, méltóságáról és dicséretéről való rythmusok» czímű 1655-iki nyomtatványból vétetett.

A III. fejezet fejképe, a «Comitium Gloriæ Centum» II. kötete Screta rajza után Henricus F. által készített czímlapjának felső részét mutatja be.

A «Vitéz Hadnagy» első és második előszavának kezdő sorai, az ajánló sorok, Megyery Zsigmond levele és a Mátyás-tanulmány kezdősorai gróf Zrínyi Miklós munkájának, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött, egykorú kéz által másolt kéziratából (412. Quart. Hung.) vannak kicsinyítve.

A csatajelenet Zrínyi Miklós lovasképével és a török hadihajó XVII. századi képe Ricaut fentebb idézett munkájából vétetett.

A perzsa vitézt ábrázoló metszetet François de Mezeray «Histoire des Turcs» (Páris, 1663.) czímű munkájából vettük.

A Zrínyi hadtörténelmi dolgozataiban felhasznált katonai munkáknak, Scipione Ammirato, Brancaccio, Bisaccioni, Malvezzi, Melzo és Basta munkáinak czímlapjait, kicsinyítve, a Zrínyi Miklós birtokában volt példányokról adjuk, melyek a zágrábi egyetemi könyvtárban őriztetnek.

Zrínyinek Malvezzi munkájához írt jegyzete a munka elé fűzött lapok 4. oldalán olvasható.

A záródísz a «Comitium Gloriæ Centum» I. kötetéből vétetett.

A IV. fejezet fejdísze Liszti László «Magyar Márs» (Bécs, 1653.) czímű munkájából vétetett.

Mátyás király Zrínyi korabeli képe a gróf Nádasdy Ferencz által kiadott «Mausoleum potentissimorum ac gloriosissimorum regni apostolici regum» (Nürnberg, 1664.) cz. munkában jelent meg.

A Siralmas Panasz kezdősorai a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának 991. Quart. Hung. jelzetű kéziratáról, befejező sorai a budapesti egyetemi könyvtárban őrzött Kaprinay-kódex 196. lapjáról vannak kicsinyítve.

Witnyédy István aláírása 1665 szeptember 26-ikán kelt s az Országos Levéltárban őrzött leveléről vétetett.

Magyarország Zrínyi korabeli térképe C. M. «Beschreibung Ungarn» (Nürnberg, 1664.) czímű munkájában jelent meg,

A záródísz a «Pestis Pestise» czímű debreczeni 1664-iki nyomtatványnak nemz. múzeumi példányából vétetett.

Az V. fejezetnek Krakó városát ábrázoló fejlécze Van der Rye Egyednek a Brawn-Hoghenberg-féle «Theatrum præcipuarum totius mundi urbium» VI. kötetében (Köln, 1618.) megjelent színes metszetéről lett kicsinyítve.

Krakó másik látképe, mely a lengyel fővárost külvárosaival együtt mutatja be, és a Lemberget ábrázoló metszet a «Regni Poloniæ regiorumque ad id pertinentium novissima descriptio (Amsterdam, 1659.) czímű könyvben jelent meg.

Konstantinápoly XVII. századi képét a «Descriptio novissima imperii Turcici» czímű, Würzburgban, 1687-ben megjelent metszetről adjuk.

III. Ferdinándnak Soudtmann P. rajza és metszete után Sydorholf I. által nyomott arczképe, az Országos Képtár és Történelmi Képcsarnok metszetgyűjteményének 317. számú példányáról, megjelent a Magyar Nemzet Történetének milleniumi kiadása VI. kötetében.

A Nádasdy Ferencz grófot ábrázoló egykorú metszetet, Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példánya után, ugyane történelem VII. kötetének reproductiójában adjuk. A Rákóczy Györgyöt ábrázoló, eddig még kiadatlan Lerch-féle egykorú metszetet Ernst Lajos gyűjteményének eredeti példányáról vettük.

Lengyelország térképe és Varsó XVII. századi képe azon eredeti felvételek kicsinyített hasonmásai, melyeket Dahlberg E. I. svéd táborkari főnök készített X. Károly Gusztáv svéd király lengyelországi hadjáratáról, s melyek Puffendorf Sámuel «De rebus a Carolo Gustavo Sveciæ rege gestis» (Nürnberg, 1729.) czímű munkájában jelentek meg.

A krakói királyi palota XVII. századi képét Cserna Károly a Brawn és Hohenberg-féle fentebb idézett munka VI. kötetében megjelent, Krakó egész látképét ábrázoló színes metszet után rajzolta.

Bécs XVII. századi képét a «Denkmal Serinischer Heldenthaten» metszete után adjuk.

Medgyesi Pál «Igaz Magyar Nép Negyedik Jajja s Siralma» czímű, Sáros-Patakon, 1657-ben nyomatott munkájának czímlapját, kicsinyítve, a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában őrzött példányról adjuk.

Ecsed XVII. századi képe a «Das Ehmals gedrueckte, vom Tuerken berueckte, nun trefflich erquickte Koenigreich Hungarn» czímű, Frankfurtban és Lipcsében 1688-ban megjelent munkából vétetett.

A záróképet, mely II. Rákóczy Györgynek a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött kardját ábrázolja, Cserna Károly rajzolta.





Jegyzetek




HátraKezdőlap