1526. augusztus 29.

Szigethy Gábor előszava

Embertenger hömpölygött a Morava völgyében észak felé: 1526. április 23-án hatalmas seregével megindult Magyarország ellen II. Szulejmán török szultán.

Négy hónappal később, 1526. augusztus 29-én, Keresztelő Szent János fejevételének napján délután a mohácsi síkon másfél órányi hősi küzdelemben elvérzik Magyarország. A király halott, halottak az országnagyok, lekaszabolt vitézek holttetemeinek ezrei borítják a vértől lucskos csatateret. Tomori Pál levágott fejét lándzsavégre tűzi a török, s győzelemittasan körbehordozza táborában. Szulejmán néhány napig várakozik, majd elindul Budára. Útjában az ország: fölégeti.

Ki lovon, ki gyalog, a magyarok az éjszaka leple alatt menekülnek. Ismeretlen kezek a Csele patak mocsarából kiemelik a király holttestét, és elföldelik; a hevenyészett sírhant körül főembereinek hullái rohadnak.

Az égen köröznek a keselyűk. Budán csomagolnak.

Brodarics István kancellár, szerémi püspök megtörten, gyalog Buda felé vonszolja magát. S amíg falutól faluig lopódzva, bújva a szerteportyázó akindzsik elől Budára tart, gondolatban lázas kérdéseket fogalmaz: mi történt Lajos királlyal, hányan maradtak életben, hányan pusztultak el, merre indult a török, Szapolyai érintetlen serege hol áll, mit csinál? Talán indulattal, talán keserűen vádolja mindazokat, akik nem hallgattak rá, akik nem rá hallgattak augusztus elején Tolnán, amikor kétségbeesve magyarázta: nyílt ütközetben a törökkel szemben nincs győzelmi esélye a gyengén felszerelt, szervezetlen s csekély létszámú magyar seregnek. A török rendezett, fegyelmezett haderejét hetvenezer főre becsülhetni, s a fősereg nyomában még vagy kétszázezer a kósza hadinép: martalóc, szolga, mesterember, portyázó lovas. Mi húszezren ha vagyunk!

Brodarics István 1526. augusztus 6-án a tolnai táborban félt; de nem volt gyáva, bárha ott sokan megvetően vagy gúnyolódva annak nevezték. Félt: látta, amit a többiek nem láttak, felfogta, amit a többiek képtelenek voltak fölfogni. „Mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni.”

Brodarics félt; de félt ott mindenki. A lelkekbe már rég beköltözött a rettegés. Januárban, amikor hírek érkeztek délről: hadba száll a török, és Budára tart. Burgio pápai nuncius Magyarország hamarost pusztulásáról írt, beszélt, mert bár mindenki előtt ismeretesek a török hadikészülődései, magyar seregek szervezéséről kevés szó esik. Vagy csak szó esik; s április végén lármás országgyűlésen, hosszas viták után új emberek kezébe kerül a hatalom. A nemes nemzet a hadba szállásról nem dönt. Majd!

Már elindultak Konstantinápolyból a török seregek. Giovanni Antonio da Burgio pápai nuncius 1526-ban minden héten levélben arról tudósítja Rómát: Magyarországon nincs pénz, nincs katona, nincs fegyver, nincs rend, nincs fegyelem, nincs erős hatalom; van: széthúzás, veszekedés, hatalmi viszálykodás, tehetetlenség, tétovaság, kapzsiság, önkény.

És a Dunán özönlenek felfelé a török hadigályák.

II. Lajos magyar király parancsokat osztogat, segélykérő leveleket, üzeneteket ír, táborába hívja a nemeseket. De késlekedik hadinépével elindulni, s amíg ő Budán ül, nem mozdul birtokáról a nemes; úgy gondolja: majd ha királya mozdul, akkor köteles hadba szállni. S amikor a király végre csigalassúsággal megindul, napokig nem csatlakozik senki felséges táborához. Ha hihetünk Burgio szavahihetőségében: a király titkon a szökés gondolatával is foglalkozik.

A Száván hidat vernek a törökök, már magyar földön vonulnak rendezett sorokban a janicsárok.

Tomori Pál, a déli határvidék kapitánya levelekben sürgeti az ígért segítséget, pénzt, katonát; felszerelést kér – eredménytelenül. Budára jön, személyesen igyekszik meggyőzni királyát s a nemesurakat a közeledő roppant veszedelemről – hiába. Ígéreteket kap, abból nem tud zsoldot fizetni, sereget állítani. Titokban, éjszaka, a felség engedelme nélkül utazik el Budáról. Maradék embereivel próbálja feltartóztatni a törököt, lassítani előrehaladásukat.

Elvész Pétervárad, Újlak; a szultán Eszéknél a Dráván hidat veret.

Az előreküldött nádor csapataival visszafordul: királyuk távollétében a seregek nem óhajtanak megütközni az ellenséggel. A török átkel a Dráván, s a mocsaras Karasica vidékén is akadály nélkül haladhat előre. A magyarok tanácskoznak. A teendőket mérlegelik.

„Mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni.” Mindenki félt. Volt, aki megszökött, volt, aki ott maradt. S aki maradt, azt vakmerővé tette a félelem. Közel volt a török: már csak az elszántság segíthetett, s a hit: Jézus segít. Hiszen „nincs miért rettegni az ellenség nagy számától, mert nem a katonák sokaságában, hanem a vitézségében rejlik a győzelem”. Nemcsak a táborbeli katonák, de a Budán aggódva híreket leső Burgio is így gondolkodik.

És már Mohács alatt táboroznak a királyi seregek, Lajos király sátra mellett címeres zászlót lobogtat a szél. Egy pillanatra úgy látszik: megmozdul a föld. Érkeznek a főnemesek, nyomukban seregük. Küldöncök jelentik percenként a királynak, honnan, ki s mennyi fegyveressel érkezett. A táborban harcra készülődnek. Sisakforgókat lenget a szél, pengék, sarkantyúk csengenek, kényes büszkeséggel táncolnak a pompás hadimének, hátukon kardvillogtató szilaj vitézek, s jönnek, jönnek, sereglenek mindenfelől a hadba szállt magyarok. Lovuk patái alatt porzanak az utak, az égre szálló szürke ködben nem látszik a török tenger.

Mindenki érzi: szárnyai nőnek.

És Keresztelő Szent János fejevételének napján délután, amikor már hajnal óta a nyílt mezőn, csatarendben állt a magyar sereg, Lajos király riadót fúvat, megdördülnek a dobok: tízezer szárnyaló magyar lovas nekizúdul a török armadának.

Jézus! Segíts!

Mire gondolt Brodarics István kancellár, szerémi püspök abban a pillanatban, amikor felvijjogtak a trombiták, s szárnyra kelt a magyar hadrend? Amikor látta eltűnni a lecsapódó sisakrostély alatt királya hófehér arcát? Amikor a török ágyúk torkolattüze megvakította, füstbe temette a napot?

Nem gondolkodott. Kivonta kardját, s amíg tudta, aprította a törököt.

Alkonyodott. Aztán este lett. Éjszaka. Felhők takarták a csillagokat.

Brodarics István kancellár, szerémi püspök gyalog, megtörten Buda felé vonszolja magát. Menekül.

Megmenekül.

Fél év múlva majd Krakkóban a történtekről pontos és hiteles emlékiratot, igaz leírást készít Zsigmond lengyel királynak. Túlélte a pusztulást – elmeséli a pusztulást.

Röpültünk, szárnyak nélkül – magyarázza majd halott királya bölcs nagybátyjának –, szárnyak nélkül röpültünk, és 1526. augusztus 29-én rettenetes volt a zuhanás.

„Mind azt hiszi, szárnyak nélkül is tud röpülni.”

Nem mentség. Nem vigasz.

A halottak égbe szálltak. Reménytelen röpülésükre emlékeznek az életben maradottak.

És éjszakánként, gyertyafénynél Jeremiás jövendöléseit böngészte egy szomorú szemű magyar, aki kezében karddal ott volt Mohácsnál, amikor beesteledett.




Kezdőlap Előre