FEJEZETEK
I.   II.   III.   IV.   V.   VI.   VII.   VIII.   IX.   X.   XI.   XII.   XIII.   XIV.   XV.   XVI.  
XVII.   XVIII.   XIX.   XX.   XXI.   XXII.   XXIII.   XXIV.   XXV.   XXVI.   XXVII.  

«Bombarnac Klaudius, a «XX. század» tudósítója. Tulsó-Kaukázia.

Tiflis.»

Ezzel a czímmel volt ellátva az a távirat, melyet május 13-án való megérkezésemkor kezemhez adtak Tifliszben.

A távirat szövege a következő volt:

«Bombarnac Klaudius minden egyéb dolgát abbahagyva, folyó hó 15-én az uzun-adai kikötőbe, a Kaspi-tenger keleti partjára érkezik. Itt az európai határ és a mennyei birodalom fővárosa közt levő túlsó-ázsiai vasútvonalra szálljon. Uti tapasztalatait irja le tárczaczikkek alakjában, interviewolja meg a kiválóbb egyéniségeket, a kikkel utközben találkozik és jelentsen minden legcsekélyebb eseményt levélben vagy táviratilag, a jó hírlapi tudósítás pillanatnyi igényei szerint. A «XX. század» számit levelezőjének buzgalmára, értelmességére, tevékenységére és korlátlan hitelt nyit neki.»

Ugyanaznap reggel tehát, a mikor Tifliszbe érkeztem, szándékom volt, hogy ott három hetet fogok tölteni, aztán meglátogatom Georgia tartományait, hirlapom és a mint reméltem, hirlapom olvasói megelégedésére is; így húzta keresztül a villamos drót minden számításomat.

De hát ilyen váratlan fordulatokban bővelkedik egy vándor hirlaptudósító élete!

Akkoriban az orosz vasutak már egybe voltak kötve a potitiflisz-bakui georgiai vonallal. Hosszas és érdekes utazás után a déli oroszországi tartományokon keresztül, átkeltem a Kaukázuson és azt hittem, hogy ki fogom magamat pihenhetni Tulsó-Kaukázia fővárosában... És ime a «XX. század» nagyigényű szerkesztősége csak fél napi pihenési időt enged e városban! Alig hogy megérkeztem, kénytelen vagyok tovább utazni, a nélkül, hogy időm volna a podgyászomat csak fel is bontani! De mit lehet ez ellen tenni? Meg kell felelnem a hirlapi tudósítás és az interviewolás modern igényeinek.

Pedig jól előkészültem a transkaukáziai vidékek tanulmányozására és bőven el voltam látva az e helyekre vonatkozó földrajzi és népismei munkákkal. Tessék aztán nagy fáradsággal megtanulni, hogy a turbán alaku prémes süvegnek, a melyet a hegyi lakók és a kozákok viselnek, «papakha» a neve, és hogy a derékon összeszorított és ránczokba szedett kabátot, a mely oldalt tölténytartókkal van ellátva, némelyek «cserkeszká»-nak, mások «besmet»-nek nevezik! Tessék abban a helyzetben lenni, hogy teljes bizonyossággal állíthassa, hogy a georgiaiak és az örmények czukorsüveg alakú süveget viselnek, a kereskedők pedig «tulupá»-t, vagyis birkabőrből készült ködment és hogy a kurd, vagy a parszi még mindig viseli a «burkát», a guba-szövetből készült köpenyt, a melyet bizonyos leleményes eljárás segélyével vízhatlanná tesznek.

Mit beszéljek most már a szép georgiai nők fejdiszéről, a «tassakravi»-ról, a mely egy könnyű szalagból és fátyolból van alkotva és a szép arczokat mintegy keretbe foglalja, mit beszéljek élénk szinű, kissé nyitott újjú ruháikról, a derékon összecsatolt felöltőjükről, prémes téli bársony bekecseikről, a melyek boglárokkal és kösöntyűkkel vannak diszítve, fehér, pamutszövetű nyári köpenykéikről, a «csadrá»-ról, szóval mindazon divatokról, a melyeket oly lelkiismeretesen följegyeztem hirlapirói jegyzetkönyvembe?

Hiába tanultam meg, hogy a nemzeti zenekarok sipító flótákból állnak, a melyeknek a neve «zurna», rikácsoló klarinétokból, a melyeknek a neve «szalamuri», drót húrokkal felszerelt gitárokból, a melyeket tollal pengetnek, «csiamurik»-ból vagyis hegedűkből, a melyeket a zenészek függélyes irányban tartanak és czimbalomszerű «dimplipitók»-ból, a melyek úgy csörömpölnek, mint mikor a jégeső az ablaktáblákat verdesi!

Hiába jegyeztem fel, hogy a «saska» nem egyéb, mint kard, a melyet a vállon átvetett és ezüst himzésekkel diszített kardkötőn hordanak, hogy a «kindjal» vagy «kandsar» egy hosszú tőr, a mely az övbe van beledugva és hogy a kaukázusi csapatok fegyverzetét egy damaszk csövű és vésett érczlemezekkel kivert hosszú puska egészíti ki.

Semmi hasznát se vehetem abbeli tudományomnak, hogy a «tarantasz» egy hintóforma és meglehetősen ruganyos kocsi, a mely középmagasságú és egymástól meglehetősen távol álló kerekeken nyugszik, hogy e járművet a «jemcsik» igazgatja, a ki az első ülésen foglal helyet és kezeli a három ló gyeplőjét, és végre, hogy mellette egy második kocsis, a «faléter» segédkezik olyankor, mikor szükségessé válik befogni egy negyedik lovat, a melyet a «szmatrityel», a kaukázusi utak postamestere ad.

Mit használt megtanulnom, hogy a «verszt» hosszúsága egy kilométer és hatvanhét méter, hogy a tulsó-kaukáziai kormányzóság nomád népei a következő törzsekből állnak: kalmukok, az eleuthák ivadékai, számszerint tizenötezeren, muzulmán eredetű kirgizek nyolczezeren, kundrovi tatárok tizenegyezeren, szartovi tatárok száztizenketten, nogáji tatárok nyolczezerötszázan, turkománok közel négyezeren.

Ime, tehát egy ukáz kényszerít elhagynom Georgiámat, melyet olyan alaposan tanulmányoztam! Még csak arra se lesz időm, hogy meglátogassam az Ararat-hegyet, a melyen a vizözön negyvenedik napján fennakadt a Nóé bárkája, a hires patriarkha e kezdetleges hajója! És le kell mondanom arról, hogy közrebocsáthassam utazási emlékeimet Tulsó-Kaukáziából, a tollamban fog maradni legalább ezer sornyi kézirat, a melyhez a franczia nyelvnek a franczia akadémia által megállapított, elismert és elfogadott harminczkétezer szavát mind fölhasználtam.

Biz ez szomorú dolog volt, de nem lehetett rajta segíteni.

Mindenekelőtt tehát hány órakor indul el a vonat Tifliszből a Kaspi-tenger felé!

A tifliszi pályaudvar három vasúti vonalnak a csomópontja: itt egyesül a nyugati vonal, a mely a Fekete-tenger partján, Potinál végződik, a hol az Európából érkező utasok szállnak partra; a keleti vonal, a mely a Balkánig tart, a hol azok az utasok ülnek hajóra, a kik a Kaspi-tengeren akarnak átkelni, végre az a százhatvannégy kilométer hosszuságu vonal, a melyet az oroszok Innenső- és Tulsó-Kaukázia közt építettek. Vladikavkastól Tifliszig és a mely négyezerötszáz lábnyi magasságban átkelvén az Arkoth hágóján, Georgia fővárosát egybeköti déli Oroszország vasutaival.

Futok az pályaházba és az indulási oldalon levő jegykiadási pénztárhoz rohanok.

- Hány órakor indul a vonat Bakuba?

- Ön Bakuba utazik? - kérdé a hivatalnok.

És a pénztárablak nyilásán keresztül azt az inkább katonai, mint polgári pillantást veti reám, a mely örökké és változatlanul csillog a muszka katonai és hivatalnoki sapkák ernyője alól.

- Ugy hiszem, - felelém talán kissé élénken, - hogy nincs megtiltva Bakuba utazni.

- Nincs, - felelé a hivatalnok nyersen, - ha ön el van látva szabályszerű útlevéllel.

- Lesz szabályszerű útlevelem, - vágtam vissza a mogorva hivatalnoknak, a kiben, mint minden orosz hivatalnokban, a hivatalnokkal a zsandár is egybe van forrva.

Aztán még egyszer megkérdeztem, hogy hány órakor indúl a vonat Bakuba.

- Este hatkor.

- És mikor érkezik Bakuba?

- Másnap reggel hétkor.

- Még elég jókor érkezik az Uzun-Adába induló hajóhoz?

- Elég jókor.

És ezzel a hivatalnok üdvözlésemet gépies pontosságú üdvözléssel viszonozta.

Az utlevéllel nincs mit törődnöm; a franczia konzultól meg fogom kapni mindazon bizonyítványokat, a melyeket az orosz hatóságok követelhetnek.

Este hatkor - és már reggeli kilencz óra! Ej, mit! ha bizonyos utazási könyvek szerint alaposan meg lehet nézni Párist két, Rómát három és Londont négy nap alatt: igen rendkivüli dolog volna, ha Tifliszt nem lehetne ép oly alaposan megtekinteni fél nap alatt, és megjegyzem, hogy én mindent a saját szemeimmel akarok látni. Az ördögbe; vagy reporter az ember, vagy nem az!

Felesleges mondanom, hogy a hirlapom nem küldött volna el Oroszországba, ha nem beszélnék folyékonyan oroszul, angolul és németül. Tulságos dolog volna egy hirlapi tudósítótól azt követelni, hogy jártas legyen mindazon nehány ezer nyelvben, vagy tájszólásban, a mely az öt világrészben az eszmecserét közvetiti. Ezenfelül az említett három nyelvvel és hozzá a francziával, az ember két világrészben elég messzire eljuthat. Igaz, hogy hátra volna még a török, a melyből nehány mondatot megtartottam emlékezetemben, és a khinai, a melyből egy árva szót sem értek. De azért nem félek attól, hogy tátott szájjal fogok állni Turkesztánban, vagy a mennyei birodalomban. Tolmácsokban nem lesz hiány útközben, és bizton remélem, hogy a Túlsó-ázsiai vonalon való átutazásomnak egyetlen részlete se fog veszendőbe menni. Én tudok látni és fogok látni. Miért titkolnám? Azok közé tartozom, a kik úgy vannak meggyőződve, hogy e világon tárczaczikk-tárgy minden, hogy a föld, a hold, az ég, a világ-egyetem csak azért alkottatott, hogy anyagot szolgáltasson hirlapi czikkek számára, és tollam bizonynyal nem fog pihenni utközben.

Mielőtt Tifliszt megtekintenők, végezzünk az útlevélügygyel. Szerencsére nem kell azt a «poderozsnáját» kieszközölnöm, a melyre hajdan feltétlen szükségük volt mindazoknak, a kik Oroszországban utaztak. Akkor még az előfutárok és a postalovak ideje járta, és a hivatalos utazási engedély rendkivüli hatalma elhárított minden akadályt, biztosította a leggyorsabb előfogatokat, a postakocsisok legszeretetreméltóbb előzékenységét annyira, hogy a jó ajánlatokkal ellátott utas nyolcz nap és öt óra alatt megtehette azt a kétezerhétszáz versztnyi utat, a mely Tifliszt Szent-Pétervártól elválasztja. De mennyi fáradságba került ilyen útlevél kieszközlése!

Ma egy egyszerű utazási engedély is elég. Az ilyen engedélynek azt kell bizonyos mértékben bizonyítania, hogy az illető nem orgyilkos, még csak nem is politikai elitélt, hanem olyan, a kit művelt országokban becsületes embernek szokás nevezni. A tifliszi franczia konzul segélyével csakhamar rendben leszek a muszka hatóságokkal.

Az egész csak két óra és két rubel dolga. Aztán szemeimmel, füleimmel és lábaimmal teljesen a georgiai főváros megtekintésének szentelem időmet, vezető nélkül - a kiktől irtózom. Igazában képes lettem volna bármily idegent elkalauzolni e jó eleve oly vasszorgalommal tanulmányozott főváros tömkelegén keresztül. Ez nálam egyszerűen természeti adomány.

Csak amúgy találomra a következőket ismertem meg: mindenek előtt a «dúmá»-t, vagyis a városházát, a hol a «golova» vagyis a polgármester székel. Ha szerencsém lett volna az olvasót kisérhetni, elvezettem volna őt a Krasznaja-Gora sétány felé, a Kura balpartján. Ez Tiflisz Champs-Elyséeje - olyanforma, mint a Tivoli Kopenhágában, vagy a vásár a párisi Boulevard de Bellevillen, nagy számú «kacsélik»-kal, vagyis felséges hintákkal, a melyeknek tudományosan kombinált mozgásától az ember okvetlenül megkapja a tengeri betegséget. A piaczi bódék útvesztőjének közepette mindenütt ünnepi ruhákba öltözött nők sétálnak födetlen arczczal, ezek tehát valamelyik keresztény hitet valló georgiai vagy örmény nők.

A mi a férfiakat illeti, ezek valóságos belvederei Apollók, noha kevésbbé egyszerű öltözetben. Valamennyit egy-egy herczegnek lehetne tartani, és csakugyan azt kérdezem magamtól, vajjon nem herczegek-e mindannyian? Hiszen leszármazásukat visszavezetik egész... De hagyjuk későbbre a családfát. Folytassuk utunkat a városban nagy lépésekkel. Egy vesztett percz tiz sornyi tudósítással ér fel és tiz sornyi tudósítás honorariuma... No, ez a hirlap és a hirlapkiadók nagylelkűségétől függ.

Gyorsan el a Karaván-szerajba. Itt tanyáznak az ázsiai szárazföld minden pontjáról ide csődülő karavánok. Épen most érkezik egy, a mely csupa örmény kereskedőkből áll. Egy másik pedig indulni készül. Ennek tagjai mind persiai és oroszturkesztáni kalmárok. Szerettem volna az egyikkel megérkezni és a másikkal elutazni. De ez lehetetlen, a mit nagyon sajnálok. Mióta a túlsó-ázsiai vasutak kiépültek, alig lehet már hébekorban találkozni a lovasok, gyalogosok, paripák, tevék, szamarak és a szekerek e festői és végtelen proczesszióival. De sebaj! Azért nem tartok tőle, hogy utazásom Közép-Ázsián keresztül érdektelen lesz. A «XX. század» reportere képes lesz azt érdekessé tenni.

Itt vagyunk a bazárnál, a mely teli van Persia, Khina, Törökország, Szibéria, Mongolia áruczikkeivel. Roppant halmaza a teheráni, siraszi, kandahari, vagy kabuli szöveteknek, e bámulatos szövésü és szinű szőnyegeknek és selyemkelméknek... a melyek nem érnek fel a lyoni selyemszövetekkel.

Vásároljak valamit? Nem! Podgyászszal terhelni magamat útamon a Kaspi-tengertől a mennyei birodalomig?... Soha! A kis kézi táska, a vállról aláfüggő útitarsoly és az úti-ruha teljesen elég. A mi a fehérneműt illeti... azt majd szerzek utközben, angol szokás szerint.

Álljunk meg a hires tifliszi fürdők előtt, a melyeknek ásványvize lehet vagy hetven Celsius hőfokú. Itt gyakorolják legtökéletesebben a massaget, a gyömöszölést úgy, hogy a gyömöszölteknek csontjai is ropognak tőle. Emlékszem, mit mondott róla a nagy (az idősbb) Dumas, a kinek vándorlásai soha se szűkölködtek kalandokban. A gőzerővel való hirlapi tudósítás e lángeszű kezdeményezője szükség esetén tudott kalandokat ki is gondolni. De nekem nincs időm magamat massziroztatni, sem a csontjaimat megropogtatni.

Lám, lám! «Hôtel de France». Hol nincs egy «Hôtel de France?» Belépek, reggelit rendelek, természetesen georgiai reggelit, füszerezve bizonyos kachéliai borral, mely abban a hirben áll, hogy az ember soha se részegszik le tőle, ha csak ivás közben nem szagolja és nem azon öblös nyilású palaczkokból iszsza, a melyekbe az orr behatol, mielőtt az ajkak érintenék. A Kaukázuson túli benszülöttek azonban ezt az utóbbi módot kedvelik. A rendszerint józan oroszok azonban, úgy látszik, beérik a theával, a mennyiben az bizonyos mennyiségű «vutkival» a par excellence muszka pálinkával van vegyitve.

Én franczia, sőt gascognei létemre, megelégszem azzal, hogy az elém tett palaczk kachéliai bort úgy igyam, a mint a «Chateau Lafitte»-ot ittuk ama feledhetetlen időkben, mikor a nap még szőlőket érlelt Pauillac dombjain. Valóban ez a kissé savanykás kaukázusi bor igen kellemesen öblögeti le a rizszsel párolt csirkét, vagyis mondjuk inkább a «pilaf»-ot. Ha így nevezzük, akkor bizonyos különleges zamatot fedezhetünk fel benne.

A reggelin is túlestünk volna. És most vegyüljünk ismét ama hetvenezer lakos közé, a mennyit jelenleg Georgia fővárosa számlál. Hatoljunk be a kozmopolita népesség közepette az útczák tömkelegébe. Sok zsidót találunk, a kik az árjai fajokkal ellenkezőleg ruháikat jobbról balra gombolják be, ép úgy, a mint jobbról balra irnak. Talán Izrael fiai nem annyira urak ebben az országban, mint másutt? Ez kétség kivül onnét van, mert a helyi közmondás szerint hat zsidó kell hozzá, hogy egy örményt megcsaljon és az örmények ugyancsak nagy számmal vannak a tulsó-kaukáziai tartományokban!

Egy homokos térre érkezem, a hol a tevék előrenyujtott fejjel, és maguk alá hajlott első lábakkal százanként heverésznek. Hajdan ezrenként heverésztek. De a Kaspi-tavon túli vasút kiépitése óta, a mi nehány évvel ezelőtt fejeztetett be, e púpos teherhordók száma nagyon szembetünőleg leapadt. Tessék egyszerű teherhordó állatoknak versenyezni a tehervonatok raktár-kocsijaival!

Az útczákon lefelé haladva, a Kura rakpartjaira jutok. E folyó a várost két különböző kiterjedésü részre osztja. Minden oldalon egymáson túl ágaskodó házak emelkednek. Mintha minden háztulajdonos csak arra törekednék, hogy a szomszédja háztetején keresztül láthasson. A vizparti városrészekben élénk kereskedelmi forgalom uralkodik. Itt van a gyülőhelye a borkereskedőknek, a kik áruikat duzzadó tömlőkben kinálják és a vizárusoknak, a kik a vizet elefánt orrmányhoz hasonló csövekkel ellátott és bivalybőrből készült edényekben tartják.

Aztán találomra bolyongok tovább. Errare[1] humanum est szokták mondani a bordeauxi diákok, mikor a Gironde partjain kószálnak.

- Uram, - szólit meg egy barátságos kis zsidó, egy házra mutatva, a mely valóban nagyon közönségesnek látszott előttem, - ön idegen, ugy-e bár?

- Teljesen idegen vagyok.

- Akkor tehát ne menjen el e ház előtt a nélkül, hogy meg ne állapodnék egy pillanatra és meg ne csodálná...

- És ugyan mi csodálatraméltó van rajta?...

- Itt lakott Satar, a hires tenorista, a ki mellből énekelte a kontra f-et... És mennyit fizettek neki érte!

Azt kivánom a derék patriarkhának, hogy énekelje a kontra f-et, és fizessenek érte még többet, aztán indulok felfelé a Kura jobb partján levő magaslatokra, hogy az egész városon végig tekinthessek.

A dombtetőn, egy kis téren, a hol egy szavalóénekes heves taglejtések közt recitálja Szaadi, a kedves perzsa költő verseit, teljesen átengedem magamat a túlsó-kaukaziai főváros szemlélésének. A mit itt jelenleg cselekszem, ugyanazt szándékozom cselekedni két hét mulva Pekingben. De mig a mennyei birodalom pagodáit és jamenait láthatnám, Tifliszben a következőket szemlélhetem: várfalakat, különböző vallásfelekezetek templomainak tornyocskáit, egy székesegyházat, melyen kettős kereszt van; orosz, perzsa és örmény stilben épült házakat, kevés háztetőt, hanem annál több terraszt, kevés diszített házhomlokzatot, hanem annál több, az emeletekhez illesztett verandás erkélyt; továbbá két élesen elkülönített zónát, az alsót a mely georgiai maradt és a felsőt, a mely újabb szabású, és a melyet egy hosszú boulevard szel ketté. E boulevard szép fákkal van beültetve, a melyek közül kiválik a Bariatinsky herczeg palotája... Az egész kép rendetlen, szeszélyes, meglepetésekben gazdag, hátterében a nagyszerű hegység emelkedik.

Öt óra közel van. Nincs időm átengedni magamat a magasztaló leirások jövedelmes áramlatának. Siessünk az indóház felé.

Itt jókora a tolongás. Örmények, georgiaiak, mingréliak, tatárok, kurdok, zsidók, Kaspi-tenger melléki oroszok sürögnek-forognak. Némelyik egyenesen Bakuba vált vasúti jegyet, (hova lettél oh, kelet póézisa!), mások a közbeeső állomásokra.

Hiányzik a könyvből!

Átvettem a Bakuba szóló első osztályu vasuti jegyet. Kimentem a pályára, hogy a vasutra felülhessek. Régi szokás szerint arra ügyelek, hogy kényelmesen elhelyezkedjem a vasuti kocsi egyik sarkában. Velem együtt beszáll még több utas is, mig a kozmopolita raj ellepi a második és harmadik osztály kocsijait. Miután még a jegyeket is láttamozták, becsapják az ajtókat. A gőzmozdonynak egy utolsó éles füttye jelzi, hogy a vonat nyomban indulni fog...

Hirtelen hangos kiáltás hallatszik, a melyből egyformán érzik ki a düh s a kétségbeesés és hallom a német szavakat:

- Megállni!... Megállni!

Kinézek a lebocsájtott ablakon.

Egy magas kövér úr fut lelkendezve. Kezében a táskája, sisakszerü kalapja a fején, a lába pedig belebonyolódva hosszu felsője ránczaiba. Elkésett.

Néhány vasuti alkalmazott fel akarja tartóztatni... De próbálja meg valaki, hogy röptében felfogja a bombát. Épp oly kevéssé lehetett ezt ebben az esetben.

A teuton bomba egy nagyon szerencsésen kiszámított ívben belepottyan éppen a szomszédos fülkébe, a melyet egy szives utas nyitva tartott.

Ugyanabban a pillanatban a vonat elindul, a mozdony kerekei végig siklanak a sínen s a gyorsaság növekszik...

Elindultak.

Három percznyi késéssel indultunk; mindenekelőtt pedig pontosnak kell lenni. Az olyan tudósító, a ki nem pontos, ahhoz a földmérőhöz hasonlít, a mely elmulasztja a számításait a tizedik tizedig folytatni. Ez a három percznyi késés lehetővé tette a németünknek, hogy még velünk jöhessen. Azt hiszem, ez az ember még bő tápot fog szolgáltatni a tollamnak; de hát egyelőre ez csak amolyan puszta sejtelem.

Az itteni szélességi fok alatt délután hat órakor még egészen világos van. Szereztem egy menetrendet és most azt tanulmányozom. A mellékelt térkép állomásról állomásra mutatja a vonat utját Tiflis és Baku közt. Ha nem tudnám, mely irányba prüszköl végig a vonat, éjszakkeletre robog-e fel, vagy délnyugatra száll-e le, az tisztára elviselhetetlen lenne rám nézve, annál is inkább, mert az éj leszállta után már ugy sem fogok látni semmit, mert nem vagyok sötétben látó, mint a bagoly, uhu, denevér vagy a macska a háztetőn.

A menetrendem legelsőbben is arra tanit meg, hogy a sinhálózat az országut közelében, Tiflis és a Caspi-tenger között huzódik el s eközben Sachanlongot, Poilyt, Elisavetpolt, Karascalt és Aliat összeköti Bakuval a Kura-völgye által. Egy vasútnak nem lehet megengedni az udvariassági látogatásokat. Annak lehetőleg egyenes vonalban kell haladnia. Nos, a transgeorgiai vasút ilyen. Az állomások között, a melyeket a vasút érint, van egy, a melyet nagyon szerettem volna jól megnézni s ez Elisavetpol; a «XX. század» sürgönye előtt azt terveztem, hogy egy hetet fogok ott eltölteni. És most, a mikor a városnak legcsábosabb leírásait olvastam, csak öt perczig fogok ott maradhatni, hajnali két és három óra között.

A helyett, hogy ezt a várost a ragyogó nap fényében nézhettem volna meg, csak bizonytalan összbenyomást szerezhetek róla a hold halvány világa mellett!

Hiány idáig!

A menetrend tanulmányozásának befejezése után kezdtem szemügyre venni utitársaimat. Négyen levén, természetes, hogy a szakasznak négy szögletét foglaljuk el. Én a vonat haladása irányában ülök.

A két túlsó szögletben két útas ül egymással szemközt. Alig, hogy beszálltak, azonnal szemükre huzták sapkájukat és beburkolták magukat takaróikba. A mennyire képes vagyok megitélni, georgiaiak, de azon utazók kivételes osztályához tartoznak, kik a vasúton aludni tudnak és nem is fognak felébredni, mig meg nem érkezünk Bakuba. Az efféle emberekből semmit se lehet kicsikarni. Rájuk nézve a waggon nem kocsi, hanem ágy.

Velem szemközt egy egészen másféle és teljességgel nem keleti jellegű útas ül. Harminczkét-harminczöt éves, vöröses körszakáll, nagyon élénk szemek, szimatoló orr, beszélni szerető száj, s olyan kezek, a melyek mindig készen állnak a kézszorításra, - ime ilyen ő; egy magas, erőteljes, széles vállu, hatalmas ember. A mint elhelyezkedett, s miután elrakta böröndjét és nyakáról lecsatolt tarka uti táskáját, rögtön megismertem benne az angol-szász «travelert»-t, a ki megszokta a hosszú utazásokat; a ki gyakrabban található a vasúti vonatokon és a gőzhajókon, mint kényelmes «otthonában», ha ugyan van otthona. Kereskedelmi utazónak kell lennie. Észrevettem, hogy sok ékszerrel parádézik; az újján gyűrűket visel, a nyakkendőjében melltűt, a kézelőjén arany gombokat fotografiákkal, az óralánczán mindenféle csörgő csecsebecsét.

Noha nincs függő a fülében, sem karika az orra czimpájában, még se volnék meglepetve, ha amerikainak, sőt többet mondok, yankeenak bizonyulna.

Ez nekem való ember. Nem a reporter kötelességei közé tartozik-e megtudni, már csak az interviewok szempontjából is, kik és mik az utitársai, honnét jöttek, hova mennek? A szemközt ülő utitársnál fogom tehát kezdeni a dolgot. Ugy hiszem, nem lesz nehéz. Eszébe se jut aludni, vagy a tájat nézni, a melyet a nap utolsó sugarai még megvilágítanak. Ha nem csalódom, ép annyira vágyik nekem felelni, mint én vágyom őt kérdezni - és viszont.

Hozzá akarok fogni... Egy félelem visszatartóztat. Hátha ez az amerikai - és fogadni mernék, hogy yankee - szintén hirlaptudósító, a ki a «World», vagy a «New-York-Herald» számára ír és meg van bízva, hogy utazza be a nagy Tulsó-Ázsiát? Megpukkadnék dühömben. Mindent inkább eltűrök, mint egy vetélytársat!

Habozásom nem szünik. Megkérdezzem?... ne kérdezzem? Az éjszaka már közeleg... Végre épen szólni készültem, mikor utitársam megelőzött.

- Ön franczia, ugy-e bár? - szólított meg franczia nyelven.

- Az vagyok, uram, - felelém neki angol nyelven.

Határozottan arra voltunk teremtve, hogy megértsük egymást.

A jég megtört és a kérdezősködés megindult.

Mindenki ismeri a keleti közmondást: «Egy bolond többet kérdez egy nap alatt, mint egy bölcs egy egész év alatt.»

De miután sem az utitársam, sem én nem követeltük magunknak a «bölcs» czímet, szabad folyást engedtünk a kérdezősködésnek, összevegyítvén a különböző nyelveket.

- Wait a bit!^[2] - mondá az amerikai.

Hangsúlyozom ezt a szójárást, a mely gyakran fog ismétlődni, mint a lökés, a mely a hinta kötelét mozgásba hozza.

- Wait a bit! Tizet tennék egyre, hogy ön reporter?

- És megnyerné a fogadást!... Igen, reporter vagyok, a «XX század» küldött ki.

- És ön Pekingig utazik?

- Pekingig.

- Mint én, - viszonzá utitársam.

Ez az, a mitől féltem!

- Ön talán kollega? kérdém, nagyon kevéssé barátságos módon szedvén ránczokba homlokomat.

- Nem... Legyen nyugodt, uram... Nem ugyanazon portékát áruljuk...

- Nevem Bombarnac Klaudius, Bordeauxból és valóban igen örülök, hogy együtt utazhatom önnel.

- Az én nevem Ephrinell Fulk, a Strong Bülbül és társa czég megbizottja, New-Yorkból (A. E. Á.)^[3]

Valóban hozzá tette, hogy «A. E. Á.»

Most már kölcsönösen be voltunk mutatva egymásnak. Én újdonságok ügyében utazom; - hogy ő mi dologban utazik, azt még ezután kell megtudnom.

A beszélgetés tovább folyt. Könnyen elgondolható, hogy Ephrinell Fulk körülbelül mindenütt utazott már, sőt, a mint megjegyezte, «még messzebb is.» Ismeri mind a két Amerikát és csaknem az egész Európát. De ázsiai földre most lép először. Beszél... folyvást beszél és kifogyhatatlan szaporasággal ismétli Wait a bit-jeit. Talán a Hudson folyónak is olyan nyelv-oldó hatása van, mint a Garonnenak?

Mindebből az következett, hogy álló két óráig hallgattam elbeszéléseit. Alig hallhattam az állomások neveit, a melyeket a vonatvezető minden megállapodásnál kikiáltott. Pedig szerettem volna megtekinteni a holdsugarak által enyhén megvilágított tájat és nehány megjegyzést beiktatni jegyzetkönyvembe.

Szerencsémre, utitársam már beutazta egy ízben Georgia keleti részeit. Megnevezte a helységeket, a folyókat és a láthatáron emelkedő hegyeket, a melyekből alig láthattam valamicskét... Átkozott vasútak! Az ember elindul, megérkezik és semmit se látott útközben!

- Nem! - kiáltám, - nem úgy van már, mint régen volt! Manapság az utazás nem bir többé a posta-kocsin, trojkán, tarantaszon való utazások varázsával. Vége a váratlan meglepetéseknek, a fogadók eredetiségének, a posta-kocsisok fecsegésének, a jemcsikek wutkizásának... nem találkozunk többé jóravaló rablókkal, a kiknek a faja végre is ki fog veszni...

- Bombarnac úr, - kérdé tőlem Ephrinell Fulk, - komolyan sajnálja ön mindezeket a szép dolgokat?

- A legkomolyabban, - felelém. - A vasút egyenes előnye mellett elvesztettük az egykori országútak vonalainak és girbe-görbe kanyargásainak festői hatását. És lássa, Ephrinell úr, a tulsó-kaukáziai útleírások, a melyek ezelőtt negyven évvel jelentek meg, csakugyan sajnálkozást keltenek a mult idők eltünése felett. Vajjon fogok-e csak egyetlen egyet is látni ama faluk közül, a melyekben kozákok laknak, a kik katonák és parasztok is egyúttal? Látom-e majd ama népies mulatságokat, a melyek egykor szinte elbűvölték az utazókat? Fogok-e láthatni egy «dsikitovkát», a melyben a lovasok a paripáik hátán álltak, a kardjaikat a levegőbe hajigálták, a pisztolyaikat sütögették és az utazót messzire el is kisérték, ha valamely magasrangú muszka hivatalnok, vagy katonatiszt társaságában utazott?

- Kétségkivül elvesztettük ezeket a szép dolgokat, - viszonzá az én yankeem. - De aztán az is igaz, hogy csakis a vassineknek köszönhetjük, a melyek végre is úgy be fogják abroncsolni földtekénket, mint egy boroshordót szokás, hogy tizenhárom nap alatt eljuthatunk Tifliszből Pekingbe. Ennélfogva, ha ön úti kalandokra számított - szórakozás czéljából...

- Minden esetre, Ephrinell úr!

- Nos hát, illuziókban ringatta magát, Bombarnac úr. Semmi sem fog történni sem önnel, sem én velem. El lehet készülve a legegyhangúbb, legprózaibb, legunalmasabb utazásra, a mely oly lapos lesz, mint a Kara-kum-sivatag, a melyet az ázsiai vasútvonal Turkesztánban, vagy mint a Gobi-sivatag, a melyet Khinában szel keresztül.

- Majd meglátjuk, - felelém, - mert én az olvasóim gyönyörködtetése czéljából utazom...

- Mig én kizárólag a saját ügyeim érdekében.

E nyilatkozat hallatára az jutott eszembe, hogy Ephrinell Fulk aligha olyan útitárs lesz, a milyent magamnak képzeltem. Neki eladó árúi vannak és én nem vagyok vevő. Előre látom tehát, hogy találkozásunkból a hosszú utazás alatt nem fog kellő bizalmasság kifejlődni. Ő bizonyosan azon yankeek közé tartozik, a kikről azt szokták mondani, hogy ha egy dollárt tartanak a fogaik közt, lehetetlen azt onnét kiragadni. Ebből az emberből semmit se fogok kicsikarhatni, a minek valami értéke volna!

Azonban, habár tudom is, hogy a new-yorki Strong Bülbül és társa czég megbizásából utazik, még mindig nem tudom, hogy miféle czég ez. Ha az ember ezt az amerikai ügynököt beszólni hallja, azt hinné, hogy a Strong Bülbül és társai czéget az egész világnak kell ismernie. De akkor hát hogyan lehetséges, hogy én ne ismerjem; én, egy reporter a Chincholle iskolájából, a ki mindnyájunk nagymestere! Én, úgy látszik, elmaradtam a világtól, mert soha semmit sem hallottam a Strong Bülbül és társai czégről.

Feltettem tehát magamban, hogy megkérdem ez iránt Ephrinell Fulk urat; de e pillanatban ő fordult hozzám a következő kérdéssel:

- Volt ön már az amerikai Egyesült-Államokban, Bombarnac ur?

- Még nem, Ephrinell ur.

- Eljön-e valamikor mi hozzánk is?

- Talán.

- Akkor hát el ne feledje tanulmányozni a Strong Bülbül és társai czéget.

- Tanulmányozni?...

- Ugy van. - Ez a helyes kifejezés!

- Jól van. Nem fogom elmulasztani.

- Ön ott az új világrész egyik legnevezetesebb ipartelepével fog megismerkedni.

- Nem kételkedem benne, de szabad-e tudnom...

- Wait a bit, Bombarnac úr, - vágott közbe Ephrinell Fulk neki melegedve. - Képzeljen egy óriási műhelyt, roppant épületeket, melyekben a gépek alkatrészeit készítik, szerelik, ezerötszáz lóerejü hajógépeket, szellőztető készülékeket, a melyek perczenkint hatszázszor fordulnak meg a tengelyök körül, gőzfejlesztőket, a melyek naponkint száz tonna szenet fogyasztanak, négyszázötven lábnyi magas kéményt, roppant raktárakat gyártmányaink számára, a melyekkel elárasztjuk mind az öt világrész piaczait, egy főigazgatót, két aligazgatót, négy titkárt, nyolcz altitkárt, ötszáz hivatalnokból és kilenczezer munkásból álló személyzetet, egy egész légió utazót, a kik, mint az ön alázatos szolgája, bejárják Európát, Ázsiát, Afrikát, Amerikát és Ausztráliát, végre évenkint pár millió dollárt meghaladó üzleti forgalmat... És mindez arra való, Bombarnac úr, hogy gyárthassuk milliardonkint, ismétlem, milliardonkint a...

E pillanatban a vonat kezdi önműködő fékjei segélyével a gyorsaságát csökkenteni... s aztán megáll.

- Elizavetpol!... Elizavetpol!... - kiabálják a vonatvezetők és az állomási hivatalnokok.

Beszélgetésünk félbeszakad. Lebocsátom a kocsi ablakát, kinyitom az ajtót, s kiszállok, hogy megmeredt lábaimat kissé mozgathassam. Ephrinell Fulk nem mozdul a helyéről.

Itt járkálok fel s alá a meglehetősen megvilágított pályaház előtt. Mintegy tíz útas már elhagyta a vonatunkat. Öt vagy hat georgiai a kocsik lépcsői körül sürög-forog. Tíz percznyi megállapodás Elizavetpolban; a menetrend nem enged hosszabb pihenőt.

A legelső harangjelre visszatérek kocsimhoz, belépek és a mint az ajtót becsuktam magam után, észreveszem, hogy helyem el van foglalva. Igen... az amerikaival szemközt egy utazónő ül, a ki ott azzal az angolszász fesztelenséggel helyezkedett el, a mely ép oly kevéssé ismer határt, mint a végtelenség. Vajjon fiatal-e, vagy öreg, csinos-e, vagy rút? A homályban nem itélhetem meg. A franczia udvariasság tiltja visszakövetelnem helyemet, leülök tehát a hölgy mellé, a ki még csak nem is mentegetődzik.

A mi pedig Ephrinell Fulkot illeti, úgy látszik, hogy elaludt, és ennélfogva még mindig nem tudom, mit gyárt a Strong Bülbül és társai czég New-Yorkban milliárdonkint.

A vonat elindult. Elizavetpol elhagytuk. Vajjon mit láttam e húszezer lakossal biró szép városból, a mely Tiflisztől százhetven kilométernyire a Gandsacsai, a Kura egyik mellékfolyója mellett fekszik és melyet megérkezésem előtt szorgalmasan «tanulmányoztam»?... Semmit se láttam a zöld lombok alá rejtőző és téglából épült házaiból, semmit az érdekes romokból, semmit a pompás mecsetből, a mely a XVIII. század elején épült. A felséges platánok közül, a melyeket a varjuk és a rigók annyira kedvelnek és a melyek a rekkenő nyári hőséget némileg enyhítik, alig láttam egy pár lombkoronát a halvány holdvilágnál. És a patak partján, a melynek ezüstös vize végig csörgedezik a fő utczán, alig különböztethettem meg a kertek közt egy-két házat, a melyek falkoronával diszített apró fellegvárakhoz hasonlítanak. Csupán egy homályos árnykép maradt meg emlékemben és ezt is csak futtában pillantottam meg a mozdonyunk gomolygó füsttömegén keresztül. És miért vannak e házak folyvást védelmi állapotban? Azért, mert Elizavetpol hajdan, mint erősség, gyakori megtámadtatásoknak volt kitéve a sirváni lesghek részéről és e hegyi lakók, a legjobban értesült történészek szerint, Attila hun harczosainak egyenes ivadékai.

Körülbelül éjfél lehetett. A fáradság alvásra csábított, de mint jó reporter csak fél szemmel és fél füllel akartam aludni.

Mindazonáltal abba a félálomszerű szendergő állapotba merültem, a melyet a robogó vonat szabályos rezgése idéz elő és éles füttyök, a dörzsfékek robaja és két egymással találkozó vonat zakatolása szakít félbe. Hallottam, a mint a rövid megállapodások alkalmával az állomások neveit kiáltották és a kocsiajtók kinyiltak és nagy zajjal becsapódtak.

Egymás után hangzottak a következő nevek: Zsérán, Varvara, Udsarri, Kjurdamir, Klurdán, Karaszul, Navagi... Felegyenesedtem; de mivel már nem abban a szögletben ültem, a melyből olyan rövid úton kiszorítottak, lehetetlen volt kitekintenem az ablakon.

Ekkor azon kezdtem tünődni, hogy mit rejteget az a nagy, halmaz fátyol, takaró és szoknya, a melyet bitorolt helyemen látok letelepedve? E kérdésemre nem tudtam felelni. Vajjon ez a hölgy utitársam lesz-e a vasútvonal végső pontjáig? Fogok-e vele barátságos üdvözlést váltani Peking útczáin?... Utitársnőmről visszatértek gondolataim utitársamra, a ki szögletében úgy horkol, hogy megirigyelhetnék tőle Strong Bülbül és társai czég szellőztető készülékei. És vajjon mi az ördögöt gyárt az az óriási gyártelep? Vashidakat, aczélhidakat, mozdonyokat, hajópánczél-lemezeket, gőzkazánokat, vagy bányaszivattyúkat?... Azok után, a miket az amerikai beszélt, azt kell képzelnem, hogy Creusottal, Cokerillel, vagy Essennel versenyez. Bizonyára egyike lesz az amerikai Egyesült-Államok legóriásibb gyártelepeinek. Hacsak nem füllentett... mert épen nem látszik «zöld»-nek, a mint az ő hazájában szokták mondani, - a mi azt jelenti, hogy Ephrinell Fulk korántsem olyannak látszik, mintha együgyű volna!

Mindazonáltal úgy rémlik előttem, mintha mély álomba merültem volna. A külső benyomásoktól megszabadulván, még yankeem stentori horkolását se hallottam többé. A vonat az aliati állomásra érkezik és ott tíz perczig időzik a nélkül, hogy csak észre is vettem volna. Sajnálom, mert Aliat egy kis kikötő és ott megpillanthattam volna már a Kaspi-tengert és megláthattam volna ama vidékeket, a melyeket Nagy Péter czár elpusztított... E tárgyról két hasábnyi tárczaczikket lehetne írni, egy pár kevésbbé ismert munka segélyével, historicophantastikus modorban... Noha ezen országból semmit se láttam, sőt a fővárosából sem, mégse volna nehéz dolog lendületet adni képzelő tehetségem szárnyainak...

- Baku! Baku!...

Ez az ismételt kiáltás ébresztett fel a megállapodó kocsiban.

Reggeli hét óra van.

A hajó csak délután három órakor indul. Utitársaim közül azok, a kik a Kaspi-tengeren készülnek átkelni, a kikötő felé sietnek. Csakugyan tanácsos is egy kabint, vagy a gőzös szalonjaiban egy helyet lefoglalni.

Ephrinell Fulk hirtelen elvált tőlem e szókkal:

- Egyetlen veszteni való perczem sincs. Málháim föladásáról kell gondoskodnom.

- Sok málhája van?

- Negyvenkét láda.

- Negyvenkét láda! - kiáltám.

- És nagyon sajnálom, hogy nincs kétszer annyi. Ön megbocsát, ugy-e bár?...

Ha nem huszonnégy óráig, hanem nyolcz napig tartott volna az átkelés és pedig az Atlanti-, nem is a Kaspi-tengeren, akkor se siethetett volna jobban.

Akár hiszik, akár nem, a yankeenak egy pillanatra se jutott eszébe a kezét nyujtani utitársnőnknek, hogy lesegítse a kocsiból. Én tettem ezt ő helyette. Az utazó hölgy a karomra támaszkodik és leugrik... nem! lassan lelép a földre. Összes jutalmam egy száraz, rendkivül brit hangon kiejtett «thank you, sir!» (Köszönöm, uram!)

Thackeray azt mondja valahol, hogy egy jó nevelésű angol hölgy az isten legtökéletesebb műve a földön. Semmit sem ohajtok forróbban, mint hogy ezt az udvarias állítást utitársnőnkre vonatkozólag megerősíthessem. Fellebbentette a fátyolát. Vajjon fiatal asszony-e, vagy koros hajadon? Az angol nőknél ezt soha se lehet tudni. Huszonöt évesnek látszik; arczbőre élénk szinű, lépése ideges, a ruhája dereka oly magas, mint a tenger dagálya napéjegyenkor. Szemüveget nem visel, noha a szemei nagyon világos kékek, mint a rövidlátóké rendesen. Mialatt magamat meghajtván, a hátamat meggörbítem, ő csak egy fejbicczentéssel szerencséltet, amely csupán hosszú nyakcsigáját hozza mozgásba; aztán elindul a kijárás felé.

Valószinűleg ismét találkozni fogok vele a gőzhajón. Én részemről csak az indulás előtt szándékozom a kikötőbe menni. Bakuban vagyok; fél napom van Baku megtekintésére és ebből az időből egy órát se fogok elvesztegetni, ha már egyszer vándorlásaim véletlenei Bakuba sodortak.

Lehet, hogy e név legkevésbbé sem ébreszti fel az olvasó kiváncsiságát. De képzelme talán fel fog hevülni, ha hozzá teszem, hogy Baku a géberek, a parszik, szóval a tűzimádók városa.

A falkoronával ellátott feketés bástyák háromszoros övével körülkerített város, a Kaukázus hegyláncz legvégső kiágazásain, az Apseron hegyfok közelében fekszik. De lássuk csak, Perzsiában vagyok-e, avagy Oroszországban?... Kétségkivül Oroszországban, mivel Georgia muszka tartomány; de szabad azt hinnem, hogy Perzsiába jutottam, mivel Baku teljesen megőrizte perzsa jellegét. Meglátogatom a khánok palotáját, a mely valóságos építészeti remek Sáhriár és az «ezeregy éjszaka» szellemes mesemondónője, Seherezáda, a «hold leánya» korából. A palota finom faragványai ma is olyan új szinűek, mintha csak az imént kerültek volna ki a művész vésője alól. Kissé messzebb karcsú minaretek, nem pedig a «Szent Moszkva» nagy hasú kupolái emelkednek egy mecset szögletén, a melynek küszöbét át lehet lépni a nélkül, hogy az ember kénytelen volna a czipőit levetni. Igaz, hogy a minaret tetejéről a muezzim többé nem énekel nehány verset a Koránból, az imának szentelt órákban. Ezenkivül Baku némely városrészei úgy a szokások, mint egész lényegük tekintetében teljesen oroszosak. A házak ezen utczákon fából vannak építve és merőben hijjával vannak a keleti jellegnek. A pályaudvar tágas és szép; méltó volna Európa vagy Amerika valamelyik nagyobb városához. A kikötő egészen nyugat-európaias; légkörét szinte elhomályosítja a kőszénfüst, a mely a gőzhajók kürtőiből folyvást gomolyog.

Az ember méltán kérdezheti, mit keres a kőszén a naphta városában? Mire való ez a tüzelőanyag, miután az Apseron kopár és terméketlen talaja, a melyen csak az üröm tenyészik, oly gazdag a kőolaj tekintetében? Nyolczvan frankba kerül száz kilogramm a fehér, vagy a fekete naphtából, a melyet a fogyasztás igényei évszázadokig se fognak kimeríthetni.

Valóban csodaszerű természeti tünemény ez! Kinek van szüksége rögtön működő világító, vagy fűtő készülékre? Semmi sem egyszerűbb ennél. Csak lyukat kell fúrni a földbe, azonnal légszesz tódul ki a lyukból és rögtön meg lehet gyújtani. Ez olyan természetes gazometer, a melyet a legszegényebb ember is használhat.

Szerettem volna meglátogatni Ates-Gâhban a híres szentélyt, de huszonkét versztnyire fekszik a várostól és nem lett volna rá időm. Ott ég az örök tűz, a melyet száz meg száz év óta táplálnak az Indiából odaköltözött parszi papok, a kik soha sem esznek állati táplálékot. Másutt e vegetáriánusokat egyszerűen zöldségfalóknak mondanák.

Ez a szó eszembe juttatja, hogy még nem reggeliztem, és miután az óra tizenegyet üt, a vasuti pályaházi étterem felé sietek és egy csöpp szándékom sincs ott magamat az atesgahi parszik életrendének alávetni.

Abban a pillanatban, a mint az étterembe belépek, Ephrinell Fulk rohan kifelé.

- Hát a reggeli? kérdém tőle.

- Már elvégeztem.

- És a málhái?...

- Még huszonkilenczet kell a hajóra szállíttatnom. Mikor az ember a Strong Bülbül és társai czéget képviseli, a mely hetenként öt ezer láda gyártmányt expediál...

- Siessen... siessen hát Ephrinell úr. A hajón ismét találkozunk. Apropos, nem találkozott ön az utitársnőnkkel?

- Miféle utitársnővel?

- Azzal a fiatal hölgygyel, a ki a kocsiban az én helyemet foglalta el.

- Egy hölgy is utazott velünk?

- Kétségkivül.

- Nos hát, ezt most hallom először, Bombarnac úr... most hallom legelőször.

Ezzel az amerikai átlép a küszöbön és eltünik. Remélem, hogy mielőtt Pekingbe érkeznénk, meg fogom tudni, mit gyárt a Strong Bülbül és társai czég New-Yorkban. Hetenkint ötezer láda!... mily óriási termelőképesség és kelendőség!

A reggelimmel gyorsan elkészülvén, ismét útnak indulok. Sétaközben alkalmam volt megbámulni néhány gyönyörű termetű leszghi embert, szürkés cserkesz felöltőt, mellére varrott tölténytartóival, az élénk piros selyem öveket, az ezüst himzésű lábszorítókat, a sarkatlan sarukat, a papak nevű fehér süvegeket, a vállra vetett hosszú puskákat, az övek mellé szúrt saskákat és handsárokat, egy szóval e valóságos vándorló fegyvertárakat, melyek olyan formák, mint a mindenféle zeneszerszámmal fölszerelt vándor «banda-emberek». Csakhogy e leszghiek pompás, festői alakok, a kik kétségkivül nagy mértékben emelik az orosz czár kiséretének fényét.

Már két óra, ennélfogva czélszerű lesz a kikötő felé indulnom. De még egyszer a vasúti pályaházba kell mennem, mert könnyű úti podgyászomat a kapusnál hagytam.

Ime, itt vagyok újra, egyik kezemben a podgyász, a másikban a botom és elindulok a kikötőhöz levezető utczák egyikén.

Egy tér sarkán, közel ahhoz a helyhez, a hol a bástya megszakad és kijárást enged a rakpartra, két egymás mellett sétáló egyén vonja magára a figyelmemet, magam se tudom, miért. A sétáló pár úti ruhába van öltözve. A férfi harmincz-harminczöt évesnek, a nő huszonöt-harmincz évesnek látszik; a barna hajú, de már szürkülni kezdő férfi arcza mozgékony, pillantása élénk, járása könnyű és kissé himbálódzó; a nő szőke, még eléggé csinos, a szemei kékek, az arczbőre nem egészen üde, a haja kissé göndör, úti ruhája nem jó izlést árul el a divattól elmaradt szabásával és rikitó szineivel. Valószinűleg házaspár, mely a vonaton jött ide Tifliszből és - ha sejtelmem nem csal - francziák.

Én kiváncsian vizsgálom őket, de ők nem is ügyelnek rám. Sokkal inkább el vannak foglalva, hogysem észrevettek volna. Kezeikben és vállaikon táskákat, párnákat, takarókat, botokat, napernyőket és esernyőket czipelnek, szóval számtalan apró holmit, a melyekért nyilván nem akartak a gőzhajón a többi podgyászszal együtt fizetni. Élénk vágyat érzek magamban segítségükre lenni. Nem szerencsés és a legritkábbak közé tartozó véletlenség-e francziákkal találkozni Francziaországon kivül?

Épen abban a pillanatban, mikor meg akarom őket szólítani, Ephrinell Fulk elcsíp, magával czipel és az utazó pár hátra marad. De a mi halad, el nem marad. Majd megtalálom őket a gőzösön és utazás közben meg fogunk ismerkedni egymással.

- Nos? - kérdém az amerikaitól, - mennyire van ön a málhái elszállításával?

- E perczben a harminczhetedik láda van úton, Bombarnac úr.

- És eddig nem volt semmi baj?

- Semmi.

- És, ha szabad kérdeznem, mi van az ön ládáiban?...

- Hogy mi van a ládáimban?... Ah! épen itt van a harminczhetedik! - kiáltá Ephrinell Fulk és elrohant a hordár elé, a ki e perczben érkezett a rakpartra.

Itt élénk mozgalom uralkodik, mint rendesen a hajók megérkezése és elindulása alkalmával. Baku a Kaspi-tenger leglátogatottabb és legbiztosabb kikötője. Az éjszakibb irányban fekvő Derbent nem versenyezhet vele. Baku csaknem teljesen magához ragadta az összes tengeri forgalmat e tengeren, vagyis inkább e nagy tavon, a mely semmiféle összeköttetésben sem áll a szomszéd tengerekkel. Magától értetik, hogy az uzun-adai kikötő megalapíttatása a tulsó parton megtízszerezte az átmeneti forgalmat Bakuban. A Trans-Kaspi vasút, a mely úgy az utazók, mint az árúk számára megnyilt, a legfőbb kereskedelmi út Európából Turkesztánba.

Talán közel jövőben egy második út is fog kiépülni a perzsa határszélen, egybekötendő a dél-oroszországi vasutakat az angol India vasutaival, a mi által az utasok megkiméltetnének a Kaspi-tengeren való átkeléstől. És ha majd egykor e tágas medencze az elpárolgás következtében ki fog száradni, a fövenymederben épülendő vasut miért ne tenné lehetővé, hogy a vonatok átrakodás nélkül közlekedhessenek Baku és Uzun-Ada közt?

De mielőtt e jámbor óhajtás beteljesülne, szükséges a gőzhajót használni és azt készültem épen most tenni nagy számú utazó társasággal egyetemben.

A hajónk, melynek neve «Asztara», a «Kaukazus és Merkúr» czimű társulat tulajdona. E lapátkerekű nagy hajó hetenkint háromszor közlekedik a két part közt. A nagy hajótest úgy van berendezve, hogy minél nagyobb mennyiségű árút fogadhasson be és a hajó építői nagyobb figyelmet fordítottak az árúk elhelyezésére, mint az utazók kényelmére.

De utóvégre is nem érdemes, hogy az ember huszonnégy óráig tartó átkelésnél nagyon válogatós legyen.

Az állomás körül nagy zaj és tolongás uralkodik; mindenütt elutazni készülő, vagy az elutazást néző nép Baku kozmopolita lakosságából. Az elutazók többnyire turkomanok, továbbá mintegy húsz különböző nemzetiségű európai, nehány perzsa és két khinai typus. Ezek nyilván Khinába utaznak.

Az «Asztara» a szó szoros értelmében tele van rakva árúkkal. A hajótest ürege szűknek bizonyult és a rakomány egy része a fedélzeten halmozódott föl. A hajó hátulja fenn van tartva az utasok számára, de a két kerékburok felett levő átjárótól fogva a hajó orráig roppant sok podgyászt halmoztak fel, a melyet vastag kátrányos ponyváknak kell megóvniok a hajón netalán átcsapó hullámok elől.

Itt helyezték el Ephrinell Fulk ládáit is. Ő maga egy valódi yankee erélyességével ügyelt fel mindenre és teljesen el volt szánva arra, hogy nem téveszti szeme elől nagy értékű áruit, a két lábnyi magasságú, szélességű és hosszúságú négyszögletes ládákat, a melyek szijjal gondosan körülövezett fénymázos bőrburokba voltak csomagolva. Mindegyik láda tetején e felirás volt olvasható: «Strong Bülbül és társai. New-York.»

- Összes árui a hajón vannak már? - kérdém az amerikaitól.

- Épen most érkezik a negyvenkettedik láda, - felelé.

És valóban az említett láda, egy hordár hátán már a hajóra vezető hidacskán van. Úgy rémlik előttem, mintha a hordár lábai kissé ingadoznának, kétségkivül a vutki bőséges ivása miatt.

- Wait a bit! - kiáltá Ephrinell Fulk.

Aztán, hogy érthetővé tegye óhajtását, jó orosz kiejtéssel utána mondta: - Figyelem... figyelem!

Ez igen jó tanács volt, de elkésett. A hordár éppen akkor botlott meg. A láda lesiklik a válláról és lezuhan... szerencsére az «Asztara» párkányán keresztül, ketté törik és a fedélzeten számtalan apró csomagocska, a melyek begöngyölő papirja elszakadt, a fedélzeten árasztja szét a tartalmát.

Mily dühös felkiáltás hangzott el Ephrinell Fulk ajkairól! Mily hatalmasan hátbavágta az ügyetlen hordárt, kétségbeesett hangon kiáltozván:

- A fogaim!... az én szegény fogaim!

És letérdelt és minden felől kezdte összeszedegetni a mesterséges elefántcsontból készült apró fogacskákat, melyek mindenfelé szétgurultak, mig én valóban képtelen voltam a nevetést visszafojtani.

Igen, a «Strong Bülbül és társai» czég New-Yorkban fogakat gyárt. Ez az óriási gyártelep azért működik, hogy hetenkint ötezer ládára való fogat szállíthasson mind az öt világrészbe! Azért fejleszt ezerötszáz lóerőnyi gőzt és fogyaszt el naponként száz tonna szenet, hogy műfogakkal elláthassa az ó és új világ összes fogorvosait és fogtekhnikusait és még Khinába is küldhessen belőlük... Ez aztán igazi amerikai vállalkozó szellem.

Utóvégre is, a mint állítják, földünket ezernégyszáz millió ember lakja, minden emberre harminczkét fogat számítván, az eredmény körülbelül negyvenöt milliárd fog. Ha tehát valamikor valamennyi valódi fogat mesterségesekkel kellene kicserélni, még a «Strong Bülbül és társai» czég se lenne képes e szükségletnek eleget tenni.

De hagyjuk Ephrinell Fulkot futni negyvenkettedik ládájának fogászati kincsei után. Az utolsó harangszó megkondul. Valamennyi utas a hajón van. Az «Asztara» kötelékeit azonnal el fogják oldozni.

Egyszerre a part felől kiáltások hangzanak. Rájuk ismerek: a kiáltások ugyanazok, a melyeket már Tifliszben hallottam, ugyanazon perczben, mikor a bakui vonat indulni készült.

Csakugyan itt van a kérdéses utas. Liheg, szalad, alig birja tovább. A röpülő hidat már kihuzták és a hajó már a sík tenger felé kezd fordulni. Vajjon hogyan fog hajóra szállni az elkésett német?

Szerencsére egy hajókötél még az állomási pontonhoz csatolja az «Asztara» hátulját. A német abban a pillanatban érkezik oda, mikor a matrózok azt is el akarják oldani. A legények a kezüket nyujtják neki és segítik beugorni a hajóra.

Ez a vastag ember nyilván mindig elkésik és nagyon meg volnék lepetve, ha elérkeznék a rendeltetési helyére.

Végre az «Asztara» hatalmas kerekeinek lapát-csapásai alatt megmozdul és nem sokára elhagyja a kikötőt.

Körülbelül négyszáz méternyi távolságra a kikötőtől a tenger erős forrongása elárulja a vizek nagy háborgását. Én akkor épen a hajó hátulján levő kötelek közelében álltam és szivarozva nézegettem, a mint a kikötő eltünt az Apseron hegyfok mögött, s a Kaukázus hegyláncza feltűnt a nyugati láthatáron.

A szivarom már épen a végét járta és miután még néhány szippantást tettem, a párkányon keresztül beledobtam a tengerbe.

A hajó körül egyszerre lángtenger terjedt szét. A víz forrongását egy tengeralatti naphta-forrás okozta, és az égő szivar elég volt ahhoz, hogy azt lángra lobbantsa.

Nehány kiáltás hangzott el. Az «Asztara» égő hullámok közt haladt tovább, de a kormánylapát egy fordulata eltávolított bennünket a tűzforrástól és csakhamar el volt hárítva minden veszély.

A kapitány a hajó hátulsó részére jött és csak e szókat intézte hozzám fagyos hangon:

- Ön nagy meggondolatlanságot követett el.

Én azt feleltem, a mit az ember ilyen körülmények közt felelni szokott:

- Lelkemre mondom, kapitány, nem tudtam...

- Az ilyesmit mindig tudni kell, uram!

E szókat egy száraz és barátságtalan hang mondta, nehány lépésnyire tőlem.

Hátra fordultam...

Ebben a kis megleczkéztetésben az angol nő részesített.

Rendszerint bizalmatlan vagyok az utazási tapasztalatok iránt. E tapasztalatok mindenkor subjectivek (alanyiak), ezt a szót csak azért használom, mert divatos, noha igazában soha sem tudtam, hogy voltaképen mit jelent. A vidám kedélyű ember vidám szinben fogja látni a dolgokat, a szomorú ember pedig szomorú szinben. Demokritos a Jordán partját és a Holt-tenger fövenyét is elragadó látványnak nyilvánította volna, Heraklitos ellenben a nápolyi öblöt és a Bosporus partjait is mogorva, barátságtalan tájnak. Nekem szerencsés természetem van; - bocsássa meg az olvasó, ha ezen elbeszélésbe a saját személyemet is belekeverem, de nagy ritkaság, hogy egy iró össze ne vegyítse önmagát azzal, a mit elbeszél. Ezt bizonyítják Hugo Viktor, Dumas, Lamartine és annyi más iró művei. Shakespeare kivételt tesz, de én nem vagyok Shakespeare. Igaz, hogy Lamartine, Dumas és Hugo Viktor se vagyok.

Azonban bármily nagy ellensége legyek is Schopenhauer és Leopardi tanainak, be kell vallanom, hogy a Kaspi-tenger partjai búskomoraknak és elszomorítóknak látszottak előttem. A partvidék mintegy kihalt; nincs ott se növényzet, se madár. Nem is igazi tengeren érzi magát az ember. Pedig bár a Kaspi-tenger igazában nem egyéb egy nagy tónál, a mely huszonhét méterrel alantabb fekszik a Közép-tenger szinvonalánál, e tavon néha rendkivül erős viharok uralkodnak. A hajónak nincs rajta elég tág tere, mint a tengerészek szokták mondani. Mi az a pár száz kilométernyi szélesség? Az ember akár kelet, akár nyugat felé hamar partot ér és menhelyet nyujtó kikötők sincsenek nagy számmal, sem Ázsia, sem Európa felől.

Körülbelül száz utas van az «Astara» fedélzetén, köztük számos kaukáziai, a kik Turkesztánnal állnak kereskedelmi összeköttetésben. Ezek nem fognak bennünket elkisérni a mennyei birodalom keleti tartományáig.

A transkaspii vasút már néhány év óta van forgalomban Uzun-Ada és a khinai határszél közt. E kikötő és Szamarkand közt az állomások száma nem kevesebb hetvenháromnál. E vonalon kell tehát a legtöbb utasnak elhagynia a vonatot. Ezekkel nincs miért törődnöm és nem is fogom az időmet arra vesztegetni, hogy őket tanulmányozzam.

Tegyük fel, hogy akad köztük egy érdekes egyéniség; tanulmányom tárgyává teszem, kifürkészem «a lelke mélyeig»... aztán épen a döntő perczben a faképnél hagy.

Nem! egész figyelmemet azok számára tartogatom, a kikkel mindvégig együtt fogok utazni. Ezek közé tartozik Ephrinell Fulk és talán az a bájos angol nő is, a ki nyilván Pekingbe utazik. Uzun-Adában más utitársakat is fogok találni. A mi a franczia házaspárt illeti, erről még semmit se tudok; de a tengeren való átkelés nem fog elmúlni a nélkül, hogy meg ne tudjam, mit tartsak róluk. Velünk utazik két khinai is, a kik kétségkivül hazájukba térnek vissza. Ha csak száz szót tudnék a «kuen-hoa» nyelvből, a mely a mennyei birodalom lakóinak társalgási nyelve, talán használhatnám valamire e furcsa spanyolfal-alakokat. Valóban legnagyobb szükségem volna egy legendaszerű alakra, egy rejtélyes hősre, akár előkelő főúr legyen, akár haramia, a ki inkognito utazik. Szóval, ne feledkezzünk meg kettős szerepünkről: reporter a tényekre nézve, interviewer az egyénekkel szemben, soronkint ennyi meg ennyi centime honoráriummal, és válogassuk meg jól az embereinket. A helyes választás félsikerrel ér fel.

A faburkolatú lépcsőn lementem a hajó szalonjaiba. Egyetlen szabad helyet se lehetne találni. A kabinokat már elfoglalták azok az utazók és utazónők, a kik a hajó hánykódásától és a tengeri betegségtől félnek. Lefeküdtek, mihelyt hajóra szálltak és fel se kelnek, mig a hajó ki nem köt az uzun-adai rakparton. Más utasok kabin hiányában a pamlagokon telepedtek le apró podgyászaik közé és meg se mozdulnak többé a helyeikről. Tessék regényes egyéniségeket keresni ezen alvók közt, kiket a tengeri betegség fenyeget.

Én, részemről, a fedélzeten szándékozom tölteni az éjszakát. A legelső ember, a kit megpillantok, az amerikai, a ki épen elvégezte a ládája és a fogai rendbeszedését.

- Hinné-e ön, - kiáltá, - hogy az a részeges muzsik még borravalót merészkedett tőlem kérni?

- Remélem, semmit se vesztett el, Ephrinell úr, - mondám.

- Szerencsére semmit.

- Szabad-e tudnom, hány fogat visz ön be Khinába ezekben a ládákban?

- Egy millió nyolczszázezret, nem számítva a bölcseségfogakat.

És nagyot nevetett ezen az élczen, melyet útközben bizonyosan számtalanszor ismételt már. Magára hagytam Ephrinellt és felmentem a kerékburkokat egymással összekötő hídra.

Az ég elég derült. Az éjszaki szél fokozódni látszik. A távolban hosszú zöld fodrok futnak végig a tenger tükrén. Lehetséges, hogy az éjszaka viharosabb lesz, mint hittem volna. A gőzös elején számos utas tanyázik: rongyokba burkolt turkománok, beesett szemű kirgizek, kivándorló muzsikok, szóval csupa szegény ördögök, a kik a hajópárkány mellett heverésznek. Csaknem valamennyien pipáznak, vagy ennivalókon rágódnak. Némelyek alvással igyekeznek pótolni erejüket a kiállott fáradalmak után, vagy talán megcsalni az éhségüket.

Arra gondoltam, hogy egy sétát teszek a csoportok közt. Olyan vagyok, mint a vadász, a ki cserkészik, mielőtt lesbe állna. Itt vagyok a podgyász-halmaz előtt, a melyre oly vizsga pillantásokat vetek, mint egy vámőr.

Figyelmemet egy elég nagy fenyűfa-láda vonja magára, melyre a kátrányos ponyva egyik szöglete csügg alá. A ládának hossza-széle egy méter, magassága egy méter nyolczvan czentiméter. Itt helyezték el azzal a gondossággal, melyet az oldalára orosz nyelven írt következő szavak követeltek: Üvegneműek. - Törékeny. - Óvni kell a nedvességtől, - és a következő megjegyzések, a melyek figyelembe vétettek: Fenn - Lenn. Végre a ládán a következő czím volt olvasható: «Klork Czinka kisasszony, Sa-Kua sugárút, Peking, Pecsili tartomány, Khina.»

Ez a Klork Czinka - mint a neve mutatja - kétségkivül román nő és a Grand Aziatik vonalon küldet magának üvegneműeket. Talán a mennyei birodalom raktárai nincsenek kellőleg fölszerelve ezen árúczikkel. De ezen esetben hogyan bámulhatják a szép mennyei hölgyek mandula alakú szemeiket és a hajdíszük művészi alkotványát?

A harang megkondúl és a hat órai ebédet jelenti. A «dining-room» (étterem) a hajó előrészén van. Bemegyek és már mintegy negyven utast találok az asztal körül.

Ephrinell Fulk körülbelül a terem közepén telepedett le. Egy hely a szomszédságában üres levén, int felém, hogy foglaljam el; mire én sietek is azt hatalmamba ejteni.

Nem tudom, véletlenség volt-e, de az angol hölgy ült balról Ephrinell Fulk mellett, a ki beszélgetett vele, s jónak látta őt nekem is bemutatni.

- Bluett Horáczia kisasszony, - mondá.

Szemben velünk a franczia házaspár, a mely épen nagy figyelemmel böngész az étlapon.

Az asztal tulsó végén, a merről az ételeket hordják föl, a hol legelébb jutni a tálakhoz, a német utazó terpeszkedett. Erős, izmos, piros arczú, szőke hajú, vöröses szakállú, kövér kezű úr, a kinek hosszú orra akár ormánynak is beillik. Egész megjelenése olyan, mint a korai elhizástól fenyegetett népfelkelési tiszteké.

- Ez egyszer nem késett el, - mondám Ephrinell Fulknak.

- Az ebéd idejét mindenkor pontosan megtartják a német birodalomban, - viszonzá az amerikai.

- Nem tudja, ki ez a német?

- Weisschnitzerdörfer báró.

- És ezzel a névvel Pekingig akar utazni?

- Pekingig; ép úgy, mint az az orosz őrnagy, a ki az Astara kapitánya mellett ül.

Szemügyre veszem az illetőt. Mintegy ötven éves ember lehet, valódi orosz typus; haja és szakálla őszülni kezd, arcza megnyerő. Én tudok oroszul, neki tudnia kell francziáúl.

Talán épen ő az az útitárs, a kiről ábrándoztam.

- Ön ezt az urat őrnagynak mondta, Ephrinell úr.

- Úgy van; orvos az orosz hadseregben és Noltitz őrnagy a neve.

Ez az amerikai határozottan túltesz rajtam, pedig nem is reporter.

A hajó hányódása még nem nagyon érezhető, mindenki jóizűn eszik. Ephrinell Fulk Bluett Horáczia kisasszonynyal beszélget, és én teljesen értem, hogy ez a két igazi angol-szász természet így vonzódik egymáshoz.

Az egyik fogakkal, a másik hajjal kereskedik. Bluett Horáczia kisasszony egy nagyobb londoni házat képvisel, a «Holmes Holme» czéget, melynek a mennyei birodalom évenkint két millió font sterling értékű hajat szállít. A kisasszony Pekingbe utazik, hogy ott irodát állítson, melyben a mennyei birodalom mindkét nemü alattvalóinak fejeiről learatott áruczikkek össze fognak gyűjtetni. Az üzlet annál kedvezőbbnek igérkezik, mivel a «Kék Lotosz» czimet viselő titkos társulat erősen izgat a czopfok eltörlése mellett, a melyek a khinaiaknak a mandsu-tatárok által való leigáztatását jelképezik.

- Helyes! - mondám magamban. - Egyfelől Khina Angolországba küldi a haját, másfelől Amerika Khinába szállítja a fogait. Igen szép és barátságos csereviszony.

Egy negyedóra óta ülünk az asztalnál. Eddig még semmiféle rendkivüli eset sem történt. A szemközt ülő pár figyelni látszik ránk, mikor francziául beszélünk. Arczuk nyilvánvaló örömöt árul el és már is látható, mennyire ohajtanának a társalgásunkba elegyedni. Nem csalódtam tehát: földieim, de még nem tudom, milyen kategoriába tartoznak.

E perczben hullámverődés következményei kezdenek észrevehetőkké válni. A tányérok rezegnek és csörömpölnek, a kések, villák és kanalak összeütődnek, a poharak tartalma részben kiömlik az abroszra, a függő lámpák elhagyják a függőleges irányt, vagyis inkább a székek és az asztal engedelmeskednek a hullámverés szeszélyeinek.

- Ah! - mondá az amerikai, - a kedves Kaspi-tenger háborogni kezd.

- Szokott ön tengeri betegségben szenvedni? - kérdém.

- Oly kevéssé, mint egy tengeri malacz.

- Hát ön, kisasszony? - kérdé a szomszédnőjéhez fordulva.

- Soha, - felelé Bluett Horáczia kisasszony.

Az asztal túlsó oldalán ülő pár is vált nehány szót francziáúl.

- Nincs bajod, feleség?

- Nincs, Adolf... még nincs... de ha tovább is így tart... megvallom, hogy...

- Akkor, Karolina, fel kell menned a fedélzetre. A szél kissé éjszak felé fordult és az Astara nem sokára tajtékot fog túrni az orrával.

E kifejezés arra vallott, hogy «Caterna úr» - mert ez a neve, - tengerész volt, vagy még most is az. E körülmény magyarázta meg azt is, hogy járásközben hintázza magát.

A hajó most már csakugyan erősen hánykódik. Az utasok többsége nem birja elviselni. Mintegy harminczan, férfiak és nők egyaránt felkeltek az asztaltól és felmentek a fedélzetre friss levegőt szivni. Csak mintegy tizen maradtunk az étteremben, ideértve a kapitányt is, a kivel Noltitz őrnagy egész nyugodtan társalog. Úgy látom, hogy Ephrinell Fulk és Bluett kisasszony teljesen megszokták már a tengeri utazásnak ezt a baját. A német báró úgy iszik és eszik, mintha valamely müncheni, vagy frankfurti sörházban volna. Kését a jobb kezében, villáját a balban tartja, a húst apró darabokra vágja, megsózza, végig önti mártással s aztán késével dugja be a bajusza alá... Piha! mily ronda teuton szokások! De bármint legyen is, erősen tartja magát és a hánykódások miatt ugyan egy falattal se fog kevesebbet enni, sem egy kortytyal kevesebbet inni.

Nem messze tőle a mennyei birodalom két fia ül, a kiket kiváncsian veszek szemügyre.

Az egyik körülbelül huszonöt éves, előkelő magatartású fiatal ember; arcza igen csinos, daczára sárga bőrének és khinai metszésű szemeinek. Nehány év, melyeket kétségkivül Európában töltött, bizonyos mértékben európaiasabbá tette a modorát, sőt az öltözetét is. Bajusza finom, szeme szellemes, haját inkább a franczia, mint khinai divat szerint fésüli. Vig kedélyű, szeretetreméltó fiúnak látszik, a ki bizonyára ritkán megy fel a «búbánat tornyára», mint a khinaiak szokták mondani képes kifejezésökkel.

Ellenben a társa, a kivel e fiatal ember különben nagyon kevéssé látszik törődni, valódi typusa a mozgó fejű khinai bábuknak. Életkora ötven-ötvenöt év, arcza semmitmondó, a koponyája félig le van borotválva, a czopfja a hátán lóg, öltözete a hagyományos khinai divat szerint készült és hosszú tarka felöltőből, zubbonyból, övből, bő bugyogóból és papucsokból áll. Valóságos khinai porczellán alak. Ő már csakugyan nem birja elviselni a hajó erős hánykódásait s egy erősebb hintázás után, melyet a tányérok hosszas csörömpölése követ, felkel és eltünik a hajólépcsőn. A fiatal khinai egy könyvet nyújt felé, melyet az asztalon felejtett, utána kiáltván:

- Cornaro!... Cornaro!

Mit keres ez az olasz név egy khinai ajkán?... Vajjon ez a khinai a Boccaccio nyelvét beszéli-e?... A «XX-ik Század»-nak joga van ezt tudni és meg fogja tudni.

E közben Caternáné asszonyság is nagyon elsápad; felkel és Caterna úr követi a fedélzetre.

Az ebéd befejezése után Ephrinell Fulkot és Bluett kisasszonyt, a kik folyó árakról és proviziókról beszélgetnek, magukra hagyom, és felmegyek egyet sétálni a hajó hátuljára. Az éjszaka csaknem teljesen beállt. Gyors fellegek, melyeket a szél kelet-nyugati irányba hajt, el-eltakarják az égboltozat magasabb zónáit. Itt-ott egy-egy csillag pislog. A szél folyvást növekszik. A gőzös lámpája ide-oda inog az előárboczon. A két megerősített lámpa a hullámverődéshez képest hosszú vörös, vagy zöld fényt áraszt a háborgó vizekre.

Csakhamar megpillantom Fulk Ephrinellt. Miután Bluett Horáczia kisasszony visszavonult a kabinjába, az amerikai a hajó hátulsó szalonjában akar keresni egy pamlagszögletet, hogy kissé pihenhessen. Jó éjt kivánok neki és elválok tőle, miután ő is hasonló kivánsággal tisztelt meg engem.

Én, részemről, a takarómba burkolódzva, a fedélzet valamelyik zugában fogok aludni, mint egy matróz, a kinek nincs őrszolgálata.

Csak nyolcz az óra. Szivarra gyújtok és terpedt léptekkel, hogy a hajó ingásainak ellenállhassak, el kezdek sétálni a korlát mellett. Az első osztályú utazók már letakarodtak a fedélzetről; csaknem egyedül vagyok. A két kerékburok közt levő nyiláson a másodkapitány jár-kel fel s alá és ügyel a mellette álló kormányosra. A kerék lapátjai keményen verdesik a tengert; csaknem mennydörgésszerű robaj hallatszik, mikor az egyik vagy a másik kerék a levegőben forog. Sűrű füst gomolyog elő a kürtőből, mely sűrűn hányja ki a szikrákat is.

Kilencz órakor már egészen sötét van. Figyelmesen nézek, vajjon nem láthatni-e a távolban valahol hajólámpást... de hiába erőltetem szemeimet; a Kaspi-tengeren igen kevés hajó jár. Csupán a tengeri madarak, főleg a sirályok kiáltása hallatszik, melyek magukat a szél kényének átengedve röpködnek.

Sétám közben egy gondolat gyötör: hátha utazásom a nélkül fog véget érni, hogy hasznot húzhatnék belőle a lapom számára?... A szerkesztőség engem tenne érte felelőssé és igaza volna. Hogyan! Egyetlen kalandom se akadjon Tiflisztől Pekingig?... Ez nyilván az én hibám volna. El is vagyok szánva, hogy ezt az ügyetlenséget minden áron elkerülöm.

Fél tizenegy óra körül jár az idő, mikor egy padra ülök az «Asztara» hátulján. De a szél oly erős, hogy nem maradhatok ott.

Felkelek tehát és a hajó korlátjába kapaszkodva, előbbre megyek, A kerékburkok közt, a hid alatt, a szél oly erősen czibál, hogy a kátrányos ponyvával beborított málhahalmaz mellett kell menhelyet keresnem. Lefekszem a ládák alá, beburkolódzom a takarómba, a fejemet a kátrányos ponyvához támasztom és csakhamar elszenderedem.

Egy kis idő mulva sajátszerű zajra ébredek. Honnét származik ez a zaj? Figyelek... Szinte azt hihetném, hogy valaki horkol a fülem mellett. «Kétségkivül valamelyik másodosztályú utazó», gondolom magamban. Bizonyára belopódzott a ponyva alá, a ládák közé és igen jól érezheti magát e rögtönzött kabinban. Daczára a világsugárnak, mely az iránytű szekrénye lámpájának alsó részén átszűrődik, semmit sem láthatok. Ismét hallgatódzom... A zaj megszünt. Körülnézek... A fedélzet e végén senki sincs, mert a másodosztályú utasok a hajó előrészén feküdtek le. Kétségkivül álmodtam... E gondolattal újra visszafekszem a helyemre.

Ezúttal semmi kétség nem lehet. A horkolás újra kezdődik, és meggyőződöm, hogy abból a ládából ered, a melyhez a fejemet támasztottam.

- Lelkemre! - mondom magamban, - ebben a ládában valami állat van.

Állat?... De milyen?... Kutya?... Macska?... Nem! Miért rejtettek volna házi állatot e ládába? Tehát vadállat... párducz, tigris, vagy oroszlán...

Ezen a nyomon indulok tovább. Vadállatokat küldenek valamely közép-ázsiai állatsereglet, vagy valamelyik oda való szultán számára... Ez a láda ketrecz és ha a ketrecz ajtaja kinyilnék... ha a vadállat kirohanna a fedélzetre... milyen úti kaland volna ez!... milyen tárczaczikk-anyag!... És lássák, mennyire túlcsaponghat egy hirszomjas reporter nekihevült képzelme; mindenáron tudnom kell, kinek a czimére küldik ezt a vadállatot. Vajjon csak Uzun-Adáig megy-e, avagy Pekingig... A czimnek a ládán fel kell irva lennie.

Meggyújtok egy nagy csomó viaszgyufát, a melyek csöndesen égnek, minthogy a szélnek háttal állok.

Mit látok a gyufa világánál?

A láda, melybe a vadállat be van zárva ugyanaz, a melyen e czím olvasható: «Klork Czinka kisasszonynak, Sa-Kua sugárút, Peking, Khina»...

Az én vadállatom törékeny!... Az én oroszlánomat óvni kell a nedvességtől!... Ám legyen! De miért küldet magának egy vadállatot ilyen megjegyzésekkel ellátott ládában Klork Czinka kisasszony, az a csinos... mert csinosnak kell lennie... az a csinos román nő... mert kétségkivül román.

De ne beszéljünk félre, hanem okoskodjunk. Bármi legyen az az állat, annyi bizonyos, hogy ennie és innia kell. Az utazás Uzun-Adától a mennyei birodalom fővárosáig tizenegy napig tart. Nos hát, ki itatja ezt a vadállatot, ha nem szabad elhagynia a ketreczét, és ha bezárva kell maradnia az egész út alatt? A Grand Aziatik vasúti szolgaszemélyzete az említett vadállat iránt csakis annyi gyöngéd figyelmet fog tanúsítani, a mennyit törékeny üvegneműek követelnek és a szegény állat éhen hal!

Ilyes gondolatok kóvályognak agyamban és eszméim összezavarodnak. «Egy bájos álom kápráztat, avagy ébren vagyok?» Mint Margaréta kérdi Gounod «Faust»-jában helyesebb zenei, mint nyelvtani szerkezetű mondatban. Lehetetlen ellentállnom az álomnak. Mindegyik szempillámra két kilónyi suly nehezedik. Újból lefekszem a helyemre, a takarómat még szorosabban magamra csavarom és mély álomba merülök.

Mennyi ideig aludtam?... Talán három vagy négy óráig. Annyi bizonyos, hogy még nem hajnalodott, mikor felébredtem.

A szemeimet megdörzsölve, felkelek és a hajó korlátjához támaszkodom.

A hullámok valamivel kevésbbé hányják-vetik az «Asztarát», mióta a szél éjszakkeletre fordult.

Az éjszaka hideg. Igyekszem átmelegedni. Mintegy fél óráig fel s alá járok nagy lépésekkel a fedélzeten. Nem is gondoltam többé a vadállatomra. De most hirtelen eszembe jut. Nem volna-e ildomos figyelmeztetnem az uzun-adai állomási főnököt a veszedelmes ládára?... De utóvégre is ez nem tartozik rám... Majd meglátjuk, ha oda érünk.

Az órámra pillantok. Csak hajnali három óra van. Feküdjünk vissza a helyünkre. Úgy is teszek; a fejemet a ládához támasztom, a szemeimet behunyom...

Egyszerre csak újabb zaj... Minden további csalódás lehetetlen volt... A láda falait egy félig elfojtott tüsszentés rengeti meg... Vadállat még soha se tüsszentett igy!

Lehetséges-e? Ember volna a ketreczbe zárva és igy lopva szállíttatná magát a Grand Aziatik vonalain a csinos román nőhöz?... De vajjon férfi-e, vagy nő? A tüsszentés igen férfiasan hangzott.

Most már lehetetlen többé aludnom. Milyen soká lesz még reggel! Pedig mennyire égtem a vágytól, hogy a dolgot megvizsgáljam! Kalandokat ohajtottam; nos hát, most már bukkantam kalandra és ha ebből se kerül ki ötszáz sornyi tárczaczikk...

A keleti láthatár kissé szürkülni kezd és az égen a tova száguldó felhők is halaványodnak. Végre a nap is megjelenik a hullámok tajtéka mögött.

Oda nézek. Csakugyan a Pekingbe czimzett láda előtt állok. Itt-ott néhány kerek nyílást látok, a melyeken keresztül a lég megújulhat a láda belsejében. E lyukakon át talán két szem vizsgálja, mi történik ide künn... De ne legyünk szerénytelenek és tolakodók!

A reggelinél megjelennek mindazon utazók, a kiket a tengeri betegség nem gyötört: a fiatal khinai, Noltitz őrnagy, Ephrinell Fulk, Bluett Horáczia kisasszony, Caterna úr egyedül, Weisschnitzerdörfer báró és még hét, vagy nyolcz utas. Őrizkedni fogok az amerikaival közölni a láda titkát... Csak pár szót kellene fecsegnie és vége volna az egész tárczaczikkemnek.

Déltájban a szárazföldet jelzik kelet felé. A part lapos, sárgás, sziklátlan homokos síkság Krasznovodszk közelében.

Egy órakor megpillantjuk Uzun-Adát. Egy óra huszonkét perczkor ázsiai földre lépek.

Azelőtt az utasok Michailovban szálltak ki. E kis kikötő volt a transkaspi vasút kiinduló pontja; de itt még közepes nagyságú hajók is csak alig köthettek ki a víz csekély volta miatt. Ekkor alapította meg Annenkov tábornok, a vasút megteremtője, a kitünő mérnök, a kinek neve még gyakran a tollam alá fog kerülni, - az uzun-adai állomást és ez által tetemesen megrövidítette a Kaspi-tengeren való átkelést. E három hónap alatt kiépült állomást 1886-iki május 8-án nyitották meg.

Szerencsére már korábban olvastam Boulangier mérnök úr jelentéseit Annenkov tábornok csodaszerű művéről. Nem is leszek nagyon járatlan a vasútvonalon Uzun-Ada és Szamarkand közt. Ezenfelül számolok Noltitz őrnagyra, a ki e vonalat bizonyára jól ismeri. Előérzetem azt súgja, hogy jó barátok leszünk és daczára a közmondásnak, mely azt tartja, hogy «ne nyald a barátodat, még ha csupa méz volna is,» - olvasóim javára igyekezni fogok a lehetőségig kedvében járni.

Gyakran beszélnek arról a rendkivüli gyorsaságról, a mellyel az amerikaiak a vasútaikat a Far West (távol nyugat) síkságain keresztül építették. De meg kell vallani, hogy az oroszok e részben semmivel sem állnak hátrább, ha ugyan túl nem tettek rajtuk gyorsaság és építői merészség tekintetében.

Mindenki ismeri Skobelev tábornok kalandos hadjáratának történetét. A turkomanok ellen viselt eme hadjárat végleges sikerét a transkaspi vasút kiépítése biztosította. Azóta Közép-Ázsia politikai helyzete nagyon megváltozott és Turkesztán most már csak az ázsiai Oroszország egy tartománya, melynek határai a mennyei birodaloméit érintik. Már maga a khinai Turkesztán is érezhetően orosz hatás alatt áll, melyet a Pamir fensík szédítő magaslatai sem birtak megállítani a polgárosodást terjesztő útján.

Végig fogok tehát menni ezen az országon, a melyet hajdan Tamerlan és Dsingiszkhán csordái dúltak fel, e mesés vidékeken, a melyekből az oroszok már 1886-tól fogva százötvenezer kilométernyi területet birtak, egy millió háromszázezer lakossal. E régiónak a déli része a mai transkaspi tartomány, mely a következő hat kerületre van felosztva, u. m. Alexandrovski erőd, Krasznovodszk, Aszkhabad, Karibent, Merv, Pendeh kerületeire, melyek orosz ezredesek vagy alezredesek parancsa alatt állnak.

Könnyen elképzelhető, hogy egy óra teljesen elég Uzun-Ada megtekintésére, melynek neve «hosszú szigetet» jelent. Uzun-Ada már csaknem város, még pedig teljesen mai város, a mely szinte körzővel és vonalzóval kimérten terül el a sárga fövenytalajon. A faházak közt a kényelem szükségei szerint itt-ott már kőházak is épülnek. Műemléknek semmi nyoma, de előre látható, mi lesz ötven év múlva a transkaspi vasút ezen első állomásából: ma egy nagy pályaudvar, majdan pedig nagy város.

Ne higyje azonban az olvasó, hogy vendéglői sincsenek. Többek közt a «Czárhoz» czimzett vendéglőben jó konyhát, jó szobákat és jó ágyakat találhatni. De az ágygyal nem törődöm, mert a vonat még ugyanaz nap délután négy órakor tovább indul. Mindenekelőtt siettem megtelegrafálni a «XX-ik Század»-nak a Kaspi-tenger kábelén, hogy itt vagyok Uzun-Adában. Ez megtörténvén, foglalkozzunk reporteri számadásunkkal.

Semmi sem egyszerűbb ennél. Az egész abból áll, hogy értesülések dolgában folyó számlát nyitok mindazon utitársaimnak, a kikkel utazásom alatt érintkezésbe lépek. Igy szoktam tenni mindig, és mindig czélszerűnek tapasztaltam e módot. Egyelőre tehát mellőzzük az ismeretleneket és nyissunk számlát azoknak, a kiket már ismerek, sorrend szerint:

1. szám - Ephrinell Fulk, amerikai.
2.    «    - Bluett Horáczia k. a., angol nő.
3.    «    - Noltitz őrnagy, orosz.
4.    «    - Caterna úr, franczia.
5.    «    - Caternáné asszonyság, franczia nő.
6.    «    - Weisschnitzerdörfer báró, német.

A két khinai majd csak később kap számot, ha a kilétük felől tisztában leszek. A mi a ládában levő embert illeti, formaszerint el vagyok szánva, hogy érintkezésbe lépek vele és - dobjon rám követ bárki, - szolgálatot teszek neki, ha tehetek, a nélkül, hogy a titkát elárulnám.

A vonatot már összeállították a pályaudvarban. Első és másod osztályú kocsikból, egy étkező kocsiból és két podgyászszállító kocsiból áll. A kocsik szine világos, a mi igen czélszerű úgy a hőség, mint a hideg ellen. Közép-Ázsia tartományaiban a hőmérséklet ötven Celsius-foknyi meleg és húsz foknyi hideg közt ingadozik, vagyis hetven foknyi szélsőségek közt jár, így a józan ész követeli, hogy e nagy eltérések hatásait mérsékeljék.

A kényelmes berendezésű kocsikat amerikai rendszerű átjárók kötik össze egymással. Az utas az egész vonaton végig járhat a nélkül, hogy egyetlen szakaszra volna korlátozva. A párnázott ülőhelyek közt mindkét oldalról apró tornáczokra lehet jutni. Ezeket kötik össze a kis átjárók. A járás-kelés e könnyűsége, a mellett, hogy a vonat személyzetére nézve is nagyon kényelmes, hozzájárul az utasok biztonságához is.

A mi vonatunk egy mozdonyból áll, külön készülékkel, a rövid kanyarulaton való járás megkönnyítésére, továbbá a tenderből, a mely a tüzelő anyagot és a vizet szállítja, egy első podgyász kocsiból, három első osztályú kocsiból, egyenkint huszonnégy ülőhelylyel, egy étkező kocsiból, konyhával, kamrával és pinczér-szobával, négy másodosztályu kocsiból és a hátulsó teherszállító vaggonból, összesen tehát tizenkét kocsiból, ideértve a mozdonyt és a tendert is. Az első osztályú kocsik el vannak látva öltöző fülkékkel és ülőhelyeik egy igen egyszerű készülék segélyével átalakíthatók nyugágyakká, a mi a hosszú utazásoknál okvetlenül szükséges. Megvallom, hogy a másodosztályú utasok iránt nem tanusítottak ily gyöngéd figyelmet, sőt ezek kénytelenek magukkal vinni az élelmi szereiket is, a mennyiben nem akarnak inkább az állomásokon étkezni. Egyébiránt kevés második osztályú utas utazik a Kaspi-tengertől a keleti khinai tartományokig, a mi hatezer kilométernyi utat jelent. Legtöbben elhagyják a vonatot az orosz Turkesztán jelentékenyebb városaiban és helységeiben, a melyeket a trans-kaspi vasut már nehány év óta érint a mennyei birodalom határáig, kétezer hatszáz kilométer hosszuságú vonalon.

A Grand Transaziatik e vonala ezelőtt csak hat héttel nyilt meg és hetenkint még csak három vonatot indit. Mai napig minden jól ment. De azt meg kell említenem, hogy a vasúti személyzet el van látva bizonyos számú revolverekkel, a melyekkel szükség esetén az utazókat is felfegyverezhetik. Ez igen helyes intézkedés, tekintve főleg a khinai sivatagokat, a hol történhetnek támadások; szükséges, hogy az efféléket vissza tudják verni.

Úgy hiszem különben, hogy a társulatnak minden intézkedést meg kellett tennie a vonatok szabályszerű menetének biztosítására. De a khinai vonalrészt a mennyei birodalom emberei kezelik, és ki tudja, milyen ezen intézőknek a múltja! Nem lehet-e attól félni, hogy osztalékaik biztosítását inkább szivükön viselik, mint az utasok biztonságát?

Az elindulásig fel s alá járok a pályaudvaron; szemügyre veszem a vonatot, benézek az ablakokon a kocsikba, melyeknek nincsenek oldalajtaik, mert a bejárás a tornáczok felől nyilik.

Itt minden új, a gőzgép sárga réz vagy aczél alkatrészei fénylenek, a kocsik nem kevésbbé fényesek; a rúgók épek és nem girbe-görbék a hosszas használattól; a kerekek jól állnak a sineken. Ez tehát az az úti készlet, mely keresztül fog robogni egy egész földrészen.

Ehhez hasonlítható vasutvonal nincs sehol, - még Amerikában sem; a kanadai vonal hossza ötezer kilométer; a Central and Union vonalé ötezer kétszázhatvan; a szanta-féi vonalé négyezer nyolczszázhetvenöt; az Atlantik-Pacifiké ötezer hatszázharmincz, az éjszaki Pacifiké hatezer kétszázötven. Egyetlen vonal lesz hosszabb, ha teljesen kiépül; a nagy szibériai vonal, melynek hossza az Ural és Vladivostok közt meg fogja haladni a hatezer ötszáz kilométert.

Utazásunk Tifliszből Pekingig csak tizenhárom napig fog tartani a menetrend szerint, Uzun-Adától Pekingig pedig csak tizenegyig. Vonatunk a kisebb állomásokon csak annyi időre fog meg-megállni, mig vizet és tüzelőt vesz fel. Ellenben a nagyobb városokban: Mervben, Bokharában, Szamarkandban, Taskendben, Kasgarban, Kokhanban, Szu-Cseuban, Lan-Cseuban, Tai-Juanban több óráig fog időzni, s így lehető lesz e városokat reporter-távlatból megtekintenem.

Önként értendő, hogy egyazon gépész és fűtő nem teljesíthetné a szolgálatot tizenegy napig. Hat óráról hat órára felváltják tehát őket, csakhogy az oroszokat, a kik a turkesztáni határszélig vezetik a vonatot, khinaiak váltják fel a mennyei birodalom mozdonyain.

Van azonban a társulatnak egy hivatalnoka, a ki folyvást helyén marad, és ez Popov, a vonatvezető, igazi muszka. Ránczos felöltőjében, muszka sapkájával, sűrű hajtól és szakáltól környezett ábrázatával, egészen katonás külsejű. Ezzel a derék emberrel igen sokat szándékozom beszélgetni, ha ugyan szeret csevegni. Ha nem veti meg a kellő pillanatban kinált pálinkát, akkor sokat beszélhet majd nekem a hazájáról. Tiz év óta szolgálja a társulatot Uzun-Ada és Pamir közt és egy hónap óta az egész vonalon utazik Uzun-Adától Pekingig.

A 7-ik számot neki adom a jegyzőkönyvemben. Vajha kielégítene értesülések és adatok dolgában. Utóvégre is nem kötöm magamat feltétlenül nagyobbszerű úti eseményekhez. Nem! beérem apró kalandokkal is, melyeknek azonban méltóknak kell lenniök a «XX-dik Század»-hoz.

A pályaudvaron sétálgató, vagy őgyelgő utasok közt több zsidó tünik fel, nem annyira öltözékénél, mint typusánál fogva. Hajdan Közép-Ázsiában a «toppét» - egy kerekalakú sapkát - és öv gyanánt csak egyszerű kötelet volt szabad viselniök, minden selyembojt, vagy egyéb diszítés nélkül - halálbüntetés terhe alatt. Sőt azt mondják, hogy bizonyos városokba csak szamárháton, másokba csak gyalog volt szabad bemenniök. Ma turbánt viselnek és ha az erszényük tartalma engedi, kocsin is járnak. Ki merné őket ebben akadályozni? Hiszen ők is a fehér czár alattvalói, muszka polgárok, a kik ugyanazon polgári és politikai jogokat élvezik, mint földijeik, a turkománok.

Nehány perzsa eredetű tadsik is járkál itt-ott; a legszebb emberek, a milyeneket csak képzelhetünk. Részint Mervig vagy Bokharáig, részint Szamarkandig, Taskendig vagy Kokhanig váltottak jegyet és nem utaznak messzebb az orosz khinai fensíknál. Többnyire második osztályon utaznak. Az első osztálybeli utasok közül megjegyzek több özbéket. Ezeknek lapos homloka, kiülő arcz-csontú és barna arczbőrű typusa eléggé köznapias. Azelőtt ők voltak az ország urai; az ő családjaikból kerültek ki Közép-Ázsia emirjei és khánjai.

De hát nem lesz-e európai ember is a Grand Transaziatik e vonatán? Valljuk meg, hogy egyelőre alig látok ötöt vagy hatot: nehány déli oroszországi kereskedőt és csak egyetlenegyet az Egyesült királyság kikerülhetetlen gentlemenjei közül, a kik a vasutak és a gőzhajók leggyakoribb és legmegszokottabb vendégei. Egyébiránt a transkaspi vonalon való utazáshoz még engedélyre is volt szükség, a melyet az orosz hatóságok nem szivesen adtak angoloknak. De ez, úgy látszik, mégis tudott szerezni.

Ez az ember különben, úgy hiszem, megérdemli a figyelmet. Termete magas, sovány, egész külseje elárulja ötven éves életkorát; ennyit mutat szürkülő haja és pofaszakálla. Arczának jellemző kifejezése az önhittség, vagyis inkább az a kicsinylés melyben az az egyik vonás, hogy az szeret mindent, a mi angol és megvet mindent, a mi nem angol. Ez a typus néha még a saját földiei előtt is annyira szenvedhetetlen, hogy Dickens, Thackeray és mások gyakran ostorozták is. Nem is hinné az ember, hogy mialatt tetszelgőleg felfújja magát, milyen pillantást vet Uzun-Adára, az indulásra kikészülő vonatra, a vasuti személyzetre, a kocsira, melyben elfoglalt helyét az útitáskájával jelölte meg. Vajjon ez a gentleman nem azért van-e itt, hogy Angolország hagyományos féltékenységét képviselje minden nagy mű iránt, melyet a muszka leleményesség létesített? Meg fogom tudni; - addig is iktassuk őt jegyzőkönyvünkbe a 8-dik szám alatt.

Szóval kevés nevezetesebb egyéniség lesz az utasok közt, vagy tehát épen egy sem. Kár! Ha legalább egyik oldalon az orosz czár, a másikon a khinai császár szállt volna fel a vonatra, hivatalosan találkozandók a határszélen, mennyi ünnepélynek mily pompának lehettem volna szemtanúja és mennyi anyagom volna tárczaczikkekre, táviratokra, levelekre!

Ekkor eszembe jut a rejtélyes láda. Nincs-e joga a ládának e jelzőre? Minden bizonynyal van. Jelenleg első sorban a fő dolog megtudnom, hol van és kipuhatolnom, hogyan férhetnék hozzá.

Az első osztályú kocsik elé csatolt podgyászkocsiban már el vannak helyezve Ephrinell Fulk ládái. E kocsi nem oldalt, hanem elül és hátul nyílik, mint a személykocsik. Hasonlóképen el van látva két tornáczczal és közlekedő átjárókkal. A vonatvezető egy belső folyosón át végig mehet rajta szükség esetén a gőzgépig. Popov fülkéje az első kocsiban van a baloldali szögletben. Éjjel könnyen átmehetek a podgyászkocsiba, mert a ládák közt szabadon hagyott folyosóhoz vezető ajtó nincs bezárva. E kocsi különben azon málhák számára tartatott fenn, a melyeket Khinába szállítanak. A turkesztáni vonalrészen hátra maradó málhákat a hátulsó podgyászkocsiba rakják.

Mikor megérkeztem, a rejtélyes láda még a rakparton állt. Alaposabb szemügyre vétel után észrevettem, hogy minden oldalán vannak szelelő lyukak és hogy a láda egyik fala két deszkából áll, a melyek közül az egyiket a másik mögé lehet tolni belülről. Ez azt sejteti velem, hogy a fogoly lehetővé akarta tenni a börtöne elhagyását - legalább éjjel.

E perczben a hordárok felemelik a ládát és nagy megnyugvással tapasztalom, hogy lelkiismeretesen követik az oldalfalaira felírt utasításokat. Nagy vigyázattal helyezik el mindjárt a podgyászkocsi ajtaja mellett balról; a «fenn» csakugyan fenn van és a «lenn» alól, az az oldal pedig, a melyen a félretolható deszka van, szabadon áll, mint egy szekrény ajtaja. És valóban, ez a láda csakugyan szekrény... és pedig olyan szekrény, a melyet ki szándékozom nyitni.

Még csak azt kell tudnom, vajjon a podgyászokra felügyelő őr ebben a kocsiban tartózkodik-e. Nem; örömmel tapasztalom, hogy fülkéje a hátulsó podgyászkocsiban van.

- No, most már ez a törékeny holmi is a helyén van, - mondja az egyik hordár, a mint meggyőződött, hogy a láda kellőleg el van helyezve.

- Meg se mozdulhat, - úgy mond a másik hordár. - Az üvegneműek sértetlenül érkeznek meg Pekingbe, ha csak a vonat ki nem siklik...

- Vagy valamely más vonattal össze nem ütközik, - jegyzé meg az előbbi hordár. - Mert bizony ilyesmi is megtörtént már!

Igazuk van a derék embereknek... Megtörtént már és meg fog történni még ezentúl is.

Az amerikai is odaszegődik hozzám; egy utolsó pillantást vet metsző-, szem- és zápfogaira és miután az elmaradhatlan «Wait a bit»-et előrebocsátotta, így szólt hozzám.

- Ön talán nem is tudja, Bombarnac úr, hogy az utasok a «Czárhoz» czimzett vendéglőben fognak ebédelni a vonat elindulása előtt. Az ebéd ideje itt van. Nem tart ön velünk?

- Én is megyek.

És ezzel elindulunk a vendéglő felé.

Összes számaim ott vannak. Az 1-ső szám, - Ephrinell Fulk, - természetesen a 2-ik szám - Bluett Horáczia kisasszony - mellett foglal helyet. A franczia házaspár - 4-ik és 5-ik szám - szintén egymás mellett ül. A 3-ik szám - Noltitz őrnagy - szemközt helyezkedik el a 9-ik és 10-ik számmal, vagyis a két khinaival, a kiket jegyzőkönyvembe e számok alatt iktatok be. A 6-ik számú vastag német már beledugta orrmányát a leveses tányérba. Észreveszem azt is, hogy a 7-ik számú Popov vonatvezető részére az asztal alsó végén van egy hely fentartva. A többi európai és ázsiai utazók ide-oda ülnek, de valamennyien azt a szándékot árulják el, hogy evés dolgában helyt fognak állni magukért.

Ah! csaknem elfeledtem a 8-ik számomat, a büszke gentlemant, a kinek a nevét még nem tudom és a ki erősen eltökélve látszik lenni, hogy az orosz konyhát rosszabbnak fogja találni az angolnál.

Azt is észreveszem, hogy Caterna úr gyöngéd figyelemmel gondoskodik a feleségéről és erősen biztatja, hogy pótolja ki, a mit az «Asztarán» a tengeri betegség miatt el kellett mulasztania. Folyvást töltöget a poharába, a legjobb falatokat rakja a tányérjára, stb. Hallom, a mint így szól hozzá:

- Milyen szerencse, hogy a német nincs itt mellettünk; különben nekünk semmi sem maradna.

Csakugyan ő ül előbb, vagyis a tálakat előbb viszik oda neki, mint Weisschnitzerdörfer bárónak, a ki minden röstelkedés nélkül üríti ki azokat.

Ezek hallatára elmosolyodom és Caterna úr, a ki a mosolyomat észreveszi, egyet kacsint a szemével és könnyed vállmozdulattal jelzi, hogy megjegyzése a bárót illette.

Lehetetlen a felől kétkednem, hogy ezek a francziák nem valami előkelő származásúak és nem tartoznak a «high life select»-jei^[4] közé, de arról jót állok, hogy derék emberek és mikor földiekről van szó, nem igen szabad válogatósaknak lennünk - Turkesztánban.

Az ebéd tiz perczczel az indulási óra előtt végződött. A harang megkondul és mindenki a vonathoz siet, melynek gőzgépe már teljes erővel zihál.

Gondolatban még egy utolsó fohászt bocsátok fel a reporterek istenéhez és arra kérem, hogy ne kiméljen meg az uti kalandoktól. Aztán, miután meggyőződtem, hogy összes számaim első osztályú kocsikban utaznak, s így szemmel tarthatom őket, magam is elfoglalom a helyemet.

Weisschnitzerdörfer báró - milyen vég nélküli név! - ezúttal nem késett el. Ellenkezőleg, a vonat elindulása késett öt perczet a menetrendben megjelölt órán túl.

Ekkor a német elkezdett panaszkodni, dörmögni, lármázni és azzal fenyegetődzött, hogy kártéritési keresettel fogja megtámadni a vasúti társulatot... Tizezer rubelt, egy kopekkel se kevesebbet fog követelni kárpótlásul, ha elmulasztatják vele... Mit mulaszszon el? hiszen Pekingig utazik!...

Végre az utolsó fütty is elhangzik, a kocsik megmozdulnak és egy hatalmas «hurrah!» üdvözli a Grand Aziatik vonatának elindulását.

Más gondolatai támadnak az embernek, ha lovagol, mint ha gyalogol. E különbség még nagyobb, mikor vasúton utazik. Az eszmelánczolatnak, a gondolatok jellemének, a tények egymásba szövődésének gyorsasága egyenlő a robogó vonat gyorsaságával. Az én elmém is egészen sajátszerű állapotban van; vágyom megfigyelni, óhajtok látni és ismereteimet gyarapítani és mindezt óránkint ötven kilométernyi sebességgel. A mi vonatunk átlagos gyorsasága is ennyi, mig Turkesztánon áthaladunk; de harmincz kilométernyi átlagra fog csökkenni, mihelyt khinai területre jutunk.

Ezt a menetrendből tudtam meg, a melyet a pályaházban vásároltam. A füzethez egy hosszú, háromszor-négyszer is ki- és befelé hajtandó térkép van mellékelve, a mely a vasutat egész kiterjedésében ábrázolja a Kaspi-tenger és Khina keleti határszélei közt. E térképről tanulmányozom a Transaziatikot, mihelyt Uzun-Adát elhagytuk, ép úgy, mint a transgeorgiait tanulmányoztam, mikor Tifliszt elhagytuk.

A sínköz szélessége egy méter és hatvan centiméter; ez a szabályszerű szélesség az orosz vasutaknál, vagyis kilencz centiméterrel nagyobb más európai vasutakénál. Erre vonatkozólag azt állítják, hogy a németek nagy mennyiségben gyártottak hasonló nagyságú vasúti tengelyeket, azon eshetőségre való tekintettel, ha eszükbe találna jutni, hogy betörjenek Oroszországba. Úgy hiszem, az oroszok is követték ezt a példát, azon nem kevésbbé lehetséges eset szem előtt tartásával, hogy ők törhetnek be Németországba.

Mind a két oldalon meglehetősen magas homokpartok domborulnak és ezek közt nyúlik el a vasút, miután Uzun-Adát elhagyta. Ama tengerágon, a mely a «hosszú szigetet» a szárazföldtől elválasztja, a sinek ezerkétszáz méter hosszúságú töltésen nyugosznak, a melyeket hatalmas sziklafalak védenek a kemény hullámcsapások ellen.

Már több állomáson áthaladtunk a nélkül, hogy megállapodtunk volna. Többek közt elhagytuk Michailovot is, a mely négy kilométernyire fekszik Uzun-Adától. Most már az állomások tizenöt-harmincz kilométernyi távolságban következnek egymásután. Az állomás-épületek teteje többnyire olasz modorú, vagyis lapos és párkánynyal van ellátva, a mi sajátszerű hatást tesz Turkesztánban, Perzsia szomszédságában. A sivatag Uzun-Adáig tart és a vasúti állomások megannyi apró oázok, melyeket emberi kéz alkotott. Az emberi kéz ültette e szürkészöld jegenyéket, melyeknek némi árnyékot köszönhet; ő vezette ide nagy költséggel a vizet, melynek üdítő kiömlései egy csinos medenczébe hullanak. E vízvezetékek nélkül nem volna itt egyetlen fa, egyetlen gyöpös tér sem. E vízművek a vasútvonal tápláló dajkái, mert a gőzgépeknek nem száraz dajkák kellenek.

Annyi bizonyos, hogy soha se láttam ily kopár, sivár és mindennemű növényzetre nézve ily mostoha talajt, melynek kiterjedése Uzun-Adától fogva, úgy látszik, meghaladja a kétszázhatvan kilométert. Mikor Annenkov tábornok megkezdte az építkezéseket Michailovnál, kénytelen volt lepárolt tengervizet használni, mint a hajókon szokás, a melyek erre való vízszűrő készülékekkel vannak ellátva.

De ha egyfelől a víz szükséges a gőz fejlesztésére, másfelől a kőszén is szükséges a víz felforralására. A «XX. Század» olvasói tehát azt fogják kérdezni, hogyan lehet fűteni a kazánokat oly országban, a hol nincs egy darab szén, sem egy darab tűzi fa? Vannak-e készletek ezen anyagokból a transzkaspii vasút nagyobb állomásain?... Nincsenek. Hanem az oroszok gyakorlatilag megvalósítottak egy eszmét, a melyet Saint-Claire Déville, a nagy franczia vegyész, már akkoriban megpendített, mikor Francziaországban a petroleumot használni kezdték.

A gőzgépek tüzét egy pároló készülék segélyével azon anyaggal élesztik és táplálják, a mely a nafta pároltatása után fenmarad, naftát pedig Baku és Derbent kiapadhatatlan mennyiségben szolgáltat. A vasútvonal bizonyos állomásain roppant medenczék vannak, tele ezen ásványi tűzelőanyaggal, a melyet a szerkocsinak e czélra szolgáló rekeszeibe töltenek és a gépen alkalmazott különös szerkezetű rostélyokon égetnek. Ugyanezt a naftát használják a gőzhajók is a Volgán és a Kaspi-tenger egyéb mellékfolyóin.

Az olvasó el fogja hinni, ha mondom, hogy a táj nem nagyon változatos. A talaj, mely a homokos részeken csaknem sík, az ártereken, a hol posványok terülnek el, teljesen vízszintes; ennélfogva a lehető legalkalmasabb volt vasútépítési czélokra. Nincsenek átvágások, töltések, hidalások, szóval «műszaki építkezések», hogy a mérnökök egy nem kevésbbé kedvelt, mint «drága» kifejezésével éljek. Csupán itt-ott van egy-egy fahid, a melynek hossza nem több két-háromszáz lábnál. Ily körülmények közt a transzkaspii vasút kiépítése kilométerenkint nem került többe hetvenötezer franknál.

Az utazás egyhangúságát csak a mervi, bokharai és szamarkandi terjedelmes oázok szakítják meg.

Foglalatoskodjunk tehát az utasokkal, a mit annál könnyebben tehetünk, mivel könnyen végig lehet menni az egész vonaton. Az ember, a képzelőtehetsége némi megerőltetésével, egy kis városkában képzelheti magát, a melynek fő-utczáját épen most szándékozom bejárni.

Ismételve megemlítem, emlékezet okáért, hogy a mozdony és a szerkocsi után a podgyászkocsi következett, a melynek egyik oldalán a titokzatos ládát helyezték el és hogy Popov fülkéje az első kocsi tornácza mellett van.

E kocsi belsejében néhány előkelő és büszke külsejű benszülöttet találok, beburkolva hosszú és élénk szinü tarka felöltőikbe, a melyek alatt hímzett csizmákat viselnek. Szép szemeik, pompás szakálluk és sasorruk után itélve, bizvást előkelő főuraknak tarthatnám őket, ha nem tudnám, hogy kalmárok, a kik kétségkivül Taskendbe utaznak, a mely város hemzseg az ily közvetítő árusoktól.

Ugyanezen kocsiban foglalt helyet a két khinai is egymással szemközt. A fiatalabbik kinéz az ablakon, az idősebb - egy Ta-lao-jé, vagyis koros férfiú - nem szünik meg a könyve lapjait forgatni. Ez a 32-ed rétű kis könyv sötét szinű posztóba van bekötve, mint a kanonokok breviárumai szoktak lenni és mikor be van téve, lapjait egy kaucsuk szalag tartja össze. Csak az a meglepő rám nézve, hogy az említett kötet tulajdonosa nem jobbról balra látszik olvasni. Talán nem khinai betűkkel van a könyv nyomtatva?... Ezt ki kell puhatolnom.

Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony egy padon egymás mellett ülnek, beszélgetnek és számokat jegyezgetnek fel irónnal. Nem tudom, vajjon a praktikus amerikai a praktikus angol nő fülébe épen ama verseket suttogja-e, a melyek annyira megdobogtatták Lydia szivét:

Nec tecum possum vivere, nec sine te![5]

De annyit tudok, hogy Ephrinell Fulk nagyon jól el tud élni én nélkülem. Igen okosan tettem, hogy nem számítottam rá utazási szabad óráimban való gyönyörködtetésem tekintetében. Ez az ördöngös yankee végkép a faképnél hagyott engem - ez a leghelyesebb kifejezés - Albion sovány és szögletes leánya miatt.

Átmegyek a tornáczon és az átjárón s itt vagyok a második kocsi ajtajában.

A jobboldali szögletben Weisschnitzerdörfer báró ül. Ez a német olyan közellátó lévén, mint egy vakond, a sorokat hosszú orrával súrolva, olvassa a menetrendet. A türelmetlen utazó azt ellenőrzi, hogy vajjon a vonat a kiszabott órában halad-e át az egyes állomásokon. Valahányszor késés mutatkozik, mindannyiszor lármát csap és fenyegeti a Grand-Aziatik részvény-társulatot.

Ugyanebben a kocsiban ül a Caterna házaspár is, kényelmesen elhelyezkedve. A víg kedélyü férj élénk taglejtéssel beszél, néha megfogja a neje kezét, sőt átkarolja a derekát is, aztán félrefordítja a fejét, vagy a kocsi mennyezetére emeli szemeit s magában dörmög néhány szót. Caternáné asszonyság ilyenkor lehajtja a fejét, hátradől a szögletbe és ha nem felel is férjének, mindenesetre teljesen osztozni látszik véleményében. Abban a pillanatban, mikor tovább megyek, Caterna úr egy operette-dal refrainjét kezdi dudolni.

A harmadik kocsiban néhány turkomán és három vagy négy orosz társaságában találom Noltitz őrnagyot, a ki a földijeivel beszélget. Szivesen vegyülnék a társalgásukba, ha e részben némi előzékenységet tanusítanának irányomban. De czélszerűbb némileg tartózkodónak lennem; hiszen utazásunk úgyszólván csak most kezdődik.

Ezután az étkezési kocsiba megyek át, a mely egy harmadrészszel hosszabb a többi kocsinál. Valóságos étterem; a közepén egyetlen nagy asztal áll. Hátul az egyik oldalon az edénykamra van, a másikon a konyha. E kettőben működik a vendéglős és a szakács; mindkettő muszka származású. Az egész kocsi igen jól van berendezve.

Innét átmegyek a vonat hátulsó részébe, a mely tele van másodosztályu utasokkal, főleg nagyon kevéssé intelligens külsejű, lapos koponyájú, előrenyúló állú és ritka kecskeszakállú, pisze kozákorrú és nagyon barna arczszínű kirgizekkel. E muzulmán vallású szegény ördögök részint a Nagy-hordához tartoznak, a mely Khina és Szibéria határszélén kóborol, részint a Kishordához, a mely az Ural-hegység és az Aral-tó közt tanyázik. Egy második, sőt még egy harmadik osztályú vasuti kocsi is valóságos palota volna a sivatagokon való tanyázáshoz és a faluk jurtáihoz (kunyhóihoz) szokott emberekre nézve. Se szalmazsákjaik, se zsámolyaik nem érnek fel a párnázott vasuti padokkal, a melyeken valódi ázsiai komolysággal ülnek.

Ugyanabban a kocsiban foglalt helyet két vagy három nogáj is. Ezek a kirgizeknél előkelőbb és előrehaladottabb tatár fajból származnak. Közülök kerültek ki a tudósok, a tanárok, a kik egykor a gazdag Bokhara és Szamarkand városok díszei voltak, de Közép-Ázsiában a tudomány és az ismeretek terjesztése nem elég ahhoz, hogy még a legszűkebb határok közé szorított megélhetést is biztosítsa. Ennélfogva a nogájok mint tolmácsok igyekeznek értékesíteni magukat. Szerencsétlenségre ez a mesterség is nagyon kevéssé jövedelmező, mióta az orosz nyelv ismerete mindinkább terjed.

Most már tudom a számaim helyét és azt is tudom, hogy alkalmilag hol fogom feltalálhatni az illetőket. A mi a Pekingig való utazást illeti, e részben semmi kétségem sincs Ephrinell Fulk, Bluett Horáczia kisasszony, a német báró, a két khinai, Noltitz őrnagy és a Caterna házaspár felől, sőt a büszke gentleman felől sem, a kinek sovány árnyékát a második kocsi egyik szögletében pillantottam meg. Azon utasok ellenben, a kik nem fognak átkelni a határon, teljesen érdektelenek előttem. Hanem utitársaim közt még mindig nem látom tárczaczikkeim jövendőbeli hősét... Reméljük, hogy útközben fog előbukkanni.

Óráról-órára, - mit mondok! - perczről-perczre szándékozom jegyezgetni. Mielőtt az éj beállna, kimegyek a kocsi előrészén levő tornáczra, hogy egy utolsó pillantást vethessek a tájra. Egy órai szivarozás közben bevárhatom itt a kízil-arvati állomást, ahol a vonat egy kis ideig meg fog állapodni.

A második és első kocsi közt Noltitz őrnagygyal találkozom. Illedelmesen kitérek előle. Az őrnagy azzal az udvariassággal üdvözöl, a mely általában a művelt oroszok ismertető jele. Viszonzom az üdvözlését. Találkozásunk a kölcsönös udvariasságra szorítkozik, de a jég meg van törve.

Popov e pillanatban nincs a fülkéjében. A podgyászkocsi ajtaja nyitva lévén, e körülményből azt következtetem, hogy vonatvezetőnk elment a gépészszel beszélni. A podgyászkocsiban a titokzatos láda még mindig a régi helyén áll. Az idő esti hatodfél óra körül jár, tehát még világosabb van, hogysem kiváncsiságom kielégítését koczkáztathatnám.

A vonat a Karakumon, a «fekete sivatagon» robog végig, a mely Khinán felül Turkesztánnak azon egész részére kiterjed, mely a perzsa határszél és az Amu-Daria medre közt fekszik. Igazában a Karakum homokja ép oly kevéssé fekete, mint a hogy nem fekete a Fekete-tenger vize, nem fehér a Fehér-tenger vize, nem vörös a Vörös-tengeré és nem sárga a Sárga-tengeré. De én imádom e szines elnevezéseket, bármily helytelenek legyenek is. A szemet a szinek által kell lebilincselni a tájképeken. És vajjon nem tájképezés-e a földrajz?

Úgy látszik, hogy e sivatag valaha egy nagy tómedencze volt; aztán kiszáradt, mint a hogy ki fog száradni a Kaspi-tenger is és ennek az elpárolgásnak az a magyarázata, hogy a nap sugarai hatalmasan hevítik ama területek felszinét, a melyek az Aral-tó és a Pamir fensík közt terjednek.

A Karakum rendkivül mozgékony futóhomokbuczkákból áll, a melyeket a nagy szelek folytonos átalakításokkal és helycserével fenyegetnek. E «barkanok» - mint az oroszok nevezik - tiz-harmincz méter magasságúak. Legkevésbbé vannak megvédve az éjszaki szelek ellen, a melyek azokat déli irányban igyekeznek hátraszorítani. Teljesen igazoltak voltak tehát a Kaspi-tavon túli vasút biztonsága iránt felmerült aggodalmak. Feltétlenül szükséges volt gondoskodni e vonal kellő védelméről és Annenkov tábornok zavara kétségivül igen nagy lett volna, ha az előrelátó természet, a mely a vasútépítésre ily alkalmas teret szolgáltatott neki, nem nyújt egyszersmind módot a barkanok vándorlásának megakadályozására.

E homokbuczkák oldalán számos tövises bokor tenyészik. Tamarisok, tüskék és «haloxylon-ammodendronok», a melyeket az oroszok kevésbbé tudományos nyelven «szakszaul»-nak neveznek. E növénynek mély és erős gyökere képes megkötni a homokot, ép úgy, mint a «hippophae-rhamnoides», a mely éjszaki Európában teljesiti ugyanezen feladatot.

Az orosz vasúti mérnökök a szakszaul-ültetvényeket bizonyos helyeken lebunkózott agyagburkolattal, a legveszélyeztetettebb helyeken pedig hatalmas karózásokkal és czövekelésekkel kötötték össze.

Ez kétségkivül hasznos óvóintézkedés volt. Mindazonáltal, habár a vasút biztosítva van, az utasokról alig lehet ugyanezt állítanunk, mikor a homok úgy röpül, mint a kartács és a szél felkavarja a talaj szikes fövenyét. Nagy szerencse, hogy még nem érkezett el a rendkivüli hőség évszaka. Senkinek sem tanácsolnám, hogy junius, julius, vagy augusztus hónapokban utazzék a Grand Trans-Aziatik vonalán.

Nagyon sajnáltam, hogy Noltitz őrnagy nem kivánta a Karakum jó levegőjét élvezni a kocsi tornáczán. Megkináltam volna őt ama válogatott «Londres»-eimből, a melyekkel kézi táskám bőven el van látva. Megmondhatta volna, vajjon azon állomások, a melyeknek neveit a menetrendemen olvasom: Bala-Jsem, Ajdin, Pereval, Kansandsik, Usak, érdekes pontjai-e a vonalnak, a mit nem vagyok hajlandó hinni. De nem tehetem, hogy pihenésében háborgassam. Pedig mily érdekes dolgokat beszélhetne, mivel törzsorvosi minőségében kétségkivül részt vett Skobelev és Annenkov tábornokok hadjárataiban. Valahányszor vonatunk megállapodás nélkül végigrobog egy-egy kis állomáson, a melyet csak futtában szerencséltet egy fütytyel, az őrnagy megmondhatná, hogy egyik vagy másik nem volt-e valami csata szinhelye. Franczia nemzetiségemre hivatkozva, kérdéseket intéztem volna hozzá az oroszoknak Turkesztánon át viselt hadjárata iránt és nem kétkedem, hogy készséggel kielégítette volna a kiváncsiságomat. Komolyan csak ő rá számolhatok... vagy Popovra.

És vajjon miért nincs Popov a fülkéjében? Talán ő sem vetne meg egy jó szivart. Úgy tapasztalom, hogy a gépészszel való beszélgetése végtelenig nyúlik...

De ime végre megjelenik a podgyászkocsi elején, végig megy a kocsin, bezárja maga után az ajtót, egy pillanatra megáll a tornáczon és vissza akar vonulni a fülkéjébe... Egy kéz, a mely egy szivart tart az újjai közt, feléje nyúlik, Popov mosolyog és nem sokára összevegyül szivarjaink illatos füstje.

Úgy hiszem, emlitettem már, hogy vonatvezetőnk tizenöt éve szolgálja a transzkaspi vasúttársulatot. Ismeri a vidéket a khinai határszélig, sőt öt vagy hat izben már végig is utazott az egész vonalon, a mely a Grand Aziatik nevet viseli.

Popov már alkalmazva volt azokon a vonatokon, a melyek, az 1880-ki deczemberben megkezdett s 1881 novemberre elkészített és a forgalomnak átadott első vonalszakaszon Mikhailov és Kizil-Arvat közt közlekedtek. Öt év mulva, 1886 julius 14-én, a legelső mozdony berobogott Mervbe, tizennyolcz hónappal később Szamarkandba. Ma már a turkesztáni vonal össze van kötve a mennyei birodalom vasútjával és a sínpálya a Kaspi-tengertől megszakítás nélkül nyúlik el Pekingig.

Mihelyt e dolgokat megtudtam Popovtól, azonnal megkérdeztem tőle, mit tud utitársainkról, főleg azokról, a kik Khinába utaznak velünk, mindenekelőtt pedig Noltitz őrnagyról?

- Noltitz őrnagy sokáig élt a turkesztáni tartományokban, - felelé Popov, - és most azért utazik Pekingbe, hogy ott egy kórházat rendezzen be orosz alattvalók számára, természetesen a czár engedelmével.

- Nekem nagyon tetszik ez a Noltitz őrnagy - viszonzám és - remélem, hogy nem sokára meg fogok vele ismerkedni.

- Ő is minden bizonynyal örülni fog ezen ismeretségnek, - mondá Popov.

- Ismeri ön azt a két khinait, a kik Uzun-Adában szálltak fel a vonatra?

- Nem ismerem, Bombarnac úr, csupán a nevüket tudom, mert fel vannak írva a podgyász-jegyzékre.

- Mi a nevük?

- A fiatalabbiké Pan-Sao, az idősebbiké Tio-King. Talán nehány évig Európában jártak. De nem tudnám megmondani, honnét jöttek. Azt hiszem, hogy a fiatal Pan-Sao valamely gazdag család sarja lehet, mert az orvosa kiséretében utazik.

- Tio-King úr orvos?

- Úgy van?

- Csupán khinai nyelven beszél e két utazó?

- Valószinüleg, mert még nem hallottam őket más nyelven beszélni.

Popovnak e felvilágosítása után meghagyom a 9-dik szám alatt Pan-Saot és a 10-dik szám alatt Tio-Kinget.

- A mi az amerikait illeti... - szólalt meg Popov.

- Ephrinell Fulkot és az angol nőt, Bluett Horáczia kisasszonyt? - kiáltám. - Oh! ezek felől nem mondhat nekem semmi újat. Tudom, mit tartsak felőlük.

- Megmondjam-e, Bombarnac úr, hogy mit gondolok én e párról?

- Mondja meg, Popov úr.

- Azt gondolom, hogy mihelyt Bluett kisasszony Pekingbe megérkezik, nagyon könnyen Ephrinellné asszonyság lehet belőle.

- Isten is megáldja e frigyet Popov úr, mert ők valóban egymásnak vannak teremtve.

Látom, hogy e részben egy véleményen vagyok Popovval.

- Hát az a két franczia... az a gyöngéd házaspár voltakép kicsoda? - kérdém.

- Nem mondták meg önnek?

- Nem.

- Legyen nyugodt, Bombarnac úr, majd megmondják. Azonban, ha tudni akarja, a mesterségük igen olvashatóan fel van írva az úr és az asszonyság podgyászára.

- Nos hát, mi a mesterségük?

- Szinészek, a kik Khinában fognak játszani.

Szinészek?... Ez megmagyarázná ugyan Caterna úr bizonyos mozdulatait, bizonyos taglejtéseit, az arcza mozgékonyságát és élénk kezejárását, de nem magyarázza meg tengerész-szójárásait.

- És nem tudja ön, milyen szakmában működik ez a két művész? - kérdém Popovtól.

- A férj első komikus.

- És a neje?

- Első szende.

- Hova utazik ez a művészpár?

- Sanghaiba, a hol a franczia szinházhoz vannak szerződtetve.

Nagyon jól van. Szinházakról, kulissza-titkokról, kisvárosi pletykákról fogok beszélgetni velük, és mint Popov mondá, könnyű lesz megismerkednem a víg komikussal és a bájos naivával. De vágyaim tárgyát, a regényes hőst nem az ő társaságukban fogom feltalálni.

A mi a büszke gentlemant illeti, vonatvezetőnk nem tud róla egyebet, mint hogy málháin ez a czím olvasható: «Sir Francis Trevellyan of Trevellyan-Hall, Trevellyanshireből.»

- Ez az úr nem felel, ha az ember megszólítja.

Nos hát, 8-dik számom néma szereplő lesz. Nem is hittem, hogy ily jól megsejtettem előre.

- De térjünk át a németre, mondám.

- Weisschnitzerdörfer báróra?

- Ez, úgy hiszem, Pekingig utazik?

- Pekingig, Bombarnac úr, és még tovább is...

- Még tovább is?

- Úgy van... körülutazza a földet.

- A földet?

- Harminczkilencz nap alatt.

Tehát Bislandné asszonyság után, a ki ezt az utat hetvenhárom nap alatt, Bly Nelly kisasszony után, aki hetvenkét nap alatt és az érdemes Train úr után, a ki hetven nap alatt tette meg, az a német harminczkilencz nap alatt akarja megtenni?

Igaz, hogy a jelenlegi eszközök gyorsabbak, az útvonalak egyenesebbek és miután a Grand Aziatik tizenöt napnyi közelségbe hozta Pekinget a porosz fővároshoz, a vastag báró a régi utat Suezen és Szingaporen át felényivel meg rövidítheti.

- Ez sohase fog neki sikerülni! - kiáltám.

- Miért ne? - kérdi Popov.

- Mert mindig elkésik. Tifliszben csaknem lekésett a vonatról és Bakuban a hajóról.

- De Uzun-Adában már nem késett el.

- Mindegy, Popov úr, nagyon meg volnék lepetve, ha ez a német leverné az amerikaiakat és az amerikai nőket a «globe trotterek» (földgömbi ügetők) e versenyében.

A vonat este hét óra helyett hét óra tizenhárom perczkor érkezett Kizil-Arvatba, a mely kétszáznegyvenkét versztnyire van a Kaspi-tengertől. E csekély késés a báró részéről tizenhárom tiltakozást eredményezett. Perczenkint egyet.

A kizil-arvati állomáson két órát időzünk. Noha alkonyodni kezd, még sem tehetek okosabbat, mint hogy megtekintem e kis várost, a melyben több mint kétezer orosz, perzsa és turkomán lakik. Különben kevés a látnivaló a városban, ép úgy, mint a környékén. Az egész vidéken nincs fa, még csak egyetlen pálma sincs; a síkságon csak legelők és egy silány pataktól átszelt gabonaföldek vannak. A szerencse úgy hozta magával, hogy Noltitz őrnagy társaságába, mondhatnám, kalauzolása alá kerültem.

Nagyon egyszerűen kötöttünk ismeretséget. Alighogy a pályaház perronjára léptünk, az őrnagy felé mentem, ő meg én felém jött.

- Uram, - mondám, - én franczia vagyok. Nevem Bombarnac Klaudius. A «XX-dik Század» megbizásából utazom. Ön Noltitz őrnagy az orosz hadseregben. Ön Pekingig utazik, én is. Én beszélek oroszul és igen valószinű, hogy ön is beszél francziául.

Az őrnagy igenlőleg intett.

- Nos hát, Noltitz őrnagy úr, a helyett, hogy a Közép-Ázsián keresztül e hosszú úton idegenek maradnánk, nem tetszenék önnek, hogy valamivel több legyünk utitársaknál? Ön ezen országról tudja mindazt, a mit én nem tudok és rám nézve nagy élvezet lenne tanulni...

- Bombarnac úr, - felelé az őrnagy, - igen szivesen elfogadom ajánlatát.

Aztán mosolyogva jegyzé meg:

- S aztán hogy én önt oktassam?... Önök egyik legkiválóbb kritikusa, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy a francziák csak azt szeretik tanulni, a mit már úgyis tudnak...

- Látom, hogy ön ismeri Sainte Beuve műveit, Noltitz őrnagy úr, és talán e kétkedő akadémikusnak általában véve igaza is volt. De én, részemről, kivétel vagyok e szabály alól és azt óhajtom megtanulni, a mit nem tudok. Igy például az orosz Turkesztánról semmit se tudok.

- Teljesen a rendelkezésére állok, - viszonzá az őrnagy, - és szerencsésnek fogom magamat érezni, ha elbeszélhetem önnek Annenkov tábornok hőstetteit, a melyeknek szemtanúja voltam.

- Köszönöm, őrnagy úr. Nem is vártam egyebet egy orosztól egy franczia irányában.

- És, - viszonzá az őrnagy, - ha megengedi, hogy a Danisev-nek egy híressé vált mondatát ismételjem: «Ez mindig igy lesz, mig oroszok és francziák lesznek a világon. »

- Sainte Beuve után ifjabb Dumas! - kiáltám. - Látom, őrnagy úr, hogy ön valóságos párisi...

- Szent-Pétervárról, Bombarnac úr.

És ezzel barátságosan kezet szorítunk. A legközelebbi perczben már a város felé indulunk, a melyről Noltitz őrnagytól a következő felvilágosításokat nyertem:

Annenkov tábornok 1885 vége felé fejezte be Kizil-Arvatnál a kétszáznegyvenöt kilométernyi első vonalszakasz építését. E vasúti szakaszból százhatvan kilométernyit olyan sivatagon kellett építeni, a hol egy csöpp víz sincs. De mielőtt Noltitz őrnagy elmondta volna, hogyan létesült e rendkivüli mű, szükségesnek látta előadni azokat az okokat, a melyek Turkesztán meghódíttatását és az orosz birodalomhoz való csatoltatását fokozatosan előkészítették.

Az oroszok már 1854-ben egy szövetségi szerződés megkötésére kényszerítették a khivai khánt. Nehány év múlva tovább folytatták hódító útjokat kelet felé és 1860-tól 1864-ig terjedő hadjáratokkal megszerezték maguknak Kokhant és Bokharát. Két évvel később, az irdsari és zerabulehi ütközetek után, a szamarkandi khánság is hatalmukba került.

Hátra volt még meghódítaniok Turkesztán déli részeit, főleg az Akhal-Tekké oázt, a mely Perzsiával határos. E hódítást megkisérlették Szurakin és Lazarev tábornokok 1878-ban és 1879-ben, de tervük meghiúsúlt és a czár a híres Skobelevre, a plevnai hősre bizta a vitéz turkoman törzsek legyőzését.

Skobelev partra szállt a mikhailovi kikötőben, - az uzun-adai még nem létezett, - és Annenkov tábornok, Skobelevnek a sivatagon át való előnyomulását megkönnyítendő, kiépítette azt a stratégiai vasútvonalat, mely tíz hó alatt elérte a kizil-arvati állomást.

Igy történt, hogy az oroszok e vasútat gyorsabban létesítették, mint az amerikaiak a Far-West vonalát. A vaspálya rendeltetése volt, hogy egyaránt szolgáljon úgy ipari, mint katonai czélokra.

Annenkov tábornok mindenekelőtt egy nagy külön vonatot rendezett be, a mely harmincznégy kocsiból állt. Ezek közül négy emeletes kocsiban a tisztek, húsz emeletes kocsiban a munkások és a katonák voltak elhelyezve, volt ezenkívül egy étkező-kocsi, négy konyha-kocsi, egy kórház-kocsi, egy távirda-kocsi, egy kovács-műhely-kocsi, egy éléskamara-kocsi és egy tartalék-kocsi. E vonat volt Annenkov tábornok szállítható műhelye és egyszersmind kaszárnyája, a melyben ezerötszáz munkás, katona és hivatalnok lakott és étkezett. A vonat a sinek lerakásának előrehaladása szerint ismét tovább haladt. A munkások két szakaszra voltak beosztva mindegyik szakasz naponként hat óráig dolgozott, a környékbeli nép segélyével, a mely, számszerint tizenötezer ember, sátrak alatt tanyázott. A vonatot távirdai sodrony kötötte össze Mikhailovval, honnét a Decauville rendszere szerint készült kis mellékvasút vonatai szállították a sineket és a talpfákat.

Ily körülmények közt és mert a síkság egészen egyenes volt, átlag minden nap nyolcz kilométernyivel haladtak tovább, mig az Egyesült-Államok vasútépítési munkáinál az átlagos napi előmenetel csak négy kilométerre rúgott. A napszám nem volt drága: havonként negyvenöt frankot kaptak az oázok munkásai, a bokharaiak pedig naponkint fél frankot.

Igy szállították el Skobelev csapatait Kizil-Arvatig, aztán még százötven mérföldnyire Gök-Tepéig. E város csakis a bástyáinak leromboltatása és tizenkétezer védelmezőjének lekaszaboltatása után adta meg magát, de az Akhal-Tekké oáz az oroszok kezébe került. Az Atek oáz lakói erre csakhamar szintén meghódoltak, annál készségesebben, mivel a czár segélyét kérték a merviek vezére, Kuli khán ellen. A merviek, számszerint kétszázötvenezeren, követték ellenfeleik példáját és a legelső mozdony 1886 juliusban megjelent Mervben.

- Milyen szemmel nézték az angolok Oroszország előnyomulását Közép-Ázsiában?

- Természetesen igen kancsal szemmel, - viszonzá Noltitz őrnagy, - elképzelheti, mikor az orosz vasutak a khinai vasutakkal köttetnek össze, nem pedig az indiaiakkal! A transzkaspii vasút versenyre kelt azzal, a melyet Herat és Delhi közt építettek! Ezenfelül az angolok nem voltak oly szerencsések Afghanisztánban, mint mi voltunk Turkesztánban. Igaz, látta ön azt a gentlemant, a ki velünk utazik?

- Láttam, őrnagy úr. A neve Sir Francis Trevellyan of Trevellyan-Hall, Trevellyanshireből.

- Nos hát, Sir Francis Trevellyan csak szánalmas vállvonogatásokkal kisért kicsinylő pillantásokat vet mindarra, a mit mi létesítettünk. Az ő személyében testesül meg a földijeinek nagy féltékenysége és Angolország soha se fog belenyugodni abba, hogy a mi vasutaink Európától a Csöndes-tengerig terjedjenek, mig a brit vasutak az indiai tengernél félbeszakadnak.

Ez az érdekes beszélgetés körülbelül másfél óráig tartott, mialatt bejártuk Kizil-Arvat utczáit. Ideje volt visszatérnünk a pályaházba, a mint hogy az őrnagygyal együtt vissza is tértem.

Önként érthető, hogy ismeretségünk nem maradhatott ennyiben; összebeszéltünk tehát, hogy az őrnagy odahagyja helyét a harmadik kocsiban és én mellettem foglal el egy helyet az elsőben.

Már is ugyanazon városban laktunk, ezentúl szomszédok leszünk ugyanegy házban, vagyis inkább jóbarátok ugyanegy szobában.

Este kilenczkor jelt adnak az indulásra. A vonat elhagyja Kizel-Arvatot és délkeletnek, Aszkhabad felé siet, a perzsa határszél hosszában.

Még mintegy fél óráig beszélgetek az őrnagygyal egyről-másról. Noltitz őrnagy figyelmeztet, hogy ha a nap még le nem ment volna, megpillanthatnám az ázsiai nagy és kis Balkán ormait, a melyek a Krasznovodszki öböl felett emelkednek.

Utitársaink többsége már elhelyezkedett éjszakára az üléseken, a melyeket egy leleményes készülék segélyével ágyakká lehet átalakítani. Az ember a fejét egy párnán nyugtathatja, beburkolódzhatik a takarójába és ha nem jól alszik, annak csak az lehet az oka, hogy a lelkiismerete nem nyugodt.

Noltitz őrnagyot, úgy látszik, nem gyötri a lelkiismerete, mert nehány perczczel később, hogy egymásnak jó éjt kivántunk, már az igazak álmát aluszsza.

Én csak azért maradok ébren, mert az elmém forrongásban van. A titokzatos ládára gondolok, meg a benne ülőre, és erősen felteszem magamban, hogy még ma éjjel érintkezésbe lépek vele. Ekkor eszembe jutott, hogy már más különczök is utaztak ily rendkivüli módon. 1889-ben, 1891-ben és 1892-ben egy osztrák szabó, Zeitung Herman, egy ládában utazott Bécsből Parisba, Amsterdamból Brüsszelbe és Antwerpenből Krisztiániába, meg egy barcelonai mátkapár is, Anglora Errés és Flora, szintén egyazon ládában utazott Spanyolországon és Francziaországon keresztül.

De az óvatosság parancsolja bevárnom, mig Popov végkép visszatért fülkéjébe. A vonat csak Gök-Tepében fog megállni, éjfélutáni egy órakor. Remélem, hogy Kizil-Arvat és Gök-Tepé közt Popov bizonyára jót fog aludni; ekkor lesz a kellő alkalom, vagy soha, végrehajtanom a tervemet.

De nini! egy gondolat! Hátha a ládában épen Zeitung ül, a kinek mestersége az eféle utazás és a ki némi pénzt akar ily módon kipréselni a köznagylelküségből?... Persze, hogy ő az... nem is lehet más... Az ördögbe! Zeitung úr egyénisége nem épen érdekes!... Pedig én nagyban számoltam a titokzatos utazóra... No, de különben majd meglátjuk... könnyen rá fogok ismerni a fényképe után és talán még neki is hasznát vehetem.

Az elindulás után fél óra mulva a kocsink tornáczán egy ajtó becsukódása azt jelentette, hogy vonatvezetőnk visszavonult a fülkéjébe. Mindamellett, hogy égtem a vágytól, meglátogatni a podgyászkocsit, mégis türelemre szántam el magamat, mert lehetséges, hogy Popov még nem alszik elég mélyen.

Benn minden csöndes és a lámpák függönyén csak csekély világosság szűrődik át. Künn az éjszaka nagyon sötét, a vonat robogása összevegyül az eléggé erős szél zúgásával.

Felkelek, félretolom az egyik lámpa függönyét és megnézem az órámat.

Tizenegy óra és nehány percz. Még két órai időm van a gök-tepéi állomásig.

A percz elérkezett. Miután az ülések közt a kocsiajtóig lopództam, azt csöndesen kinyitom és ép oly csöndesen becsukom magam után, a nélkül, hogy utitársaim meghallották, vagy valakit fölébresztettem volna.

Itt vagyok a tornáczon, az átjáró hidacska előtt, a mely rezeg a vonat mozgásától. A mély sötétség, mely a Karakumot borítja, olyan formán hat rám, mint a tenger éjjeli végtelensége a hajón. Gyönge világsugár hatol át a fülke függönyén. Vajjon bevárjam-e, mig a láng kialuszik, vagy, a mi valószinűbb, reggelig fog égni? Annyi bizonyos, hogy Popov még nem alszik, mert hallom mozogni a fülkéjében. Csöndesen maradok a tornácz párkányára támaszkodva.

A mint lehajlom, szemeim arra a fényre tapadnak, a melyet a mozdony lámpája vet a sinekre. Úgy látszik, mintha egy égő pályán robognánk tova. Fölöttem a felhők rendkivüli gyorsasággal száguldanak és foszlányaik közül nehány csillagkép bukkan elő: itt a Kassziopeja, amott éjszak felé a kis Gönczölszekér, a zenithen a Lant Végája. Végre mindenütt mély csönd uralkodik a vonaton. Popov azzal van ugyan megbizva, hogy a vonat személyzete felett őrködjék, de az álom mégis lezárja a szemeit.

Teljes biztonságban érezvén magamat, átmegyek a kis hidon és a podgyászkocsi ajtaja előtt állok.

Ezt az ajtót csak egyszerű retesz zárja.

Félrehúzom a reteszt, belépek a kocsiba és az ajtaját becsukom magam mögött.

Ezt is teljesen zajtalanul végzem, mert egyfelől nem akarom magamra vonni Popov figyelmét, de másfelől az «önkéntes fogolyét» sem.

Noha a kocsiban, a melynek nincs oldalablaka, teljes sötétség uralkodik, mégis sikerül tájékoznom magamat. Tudom, hol áll a láda: a bejárástól balra, a szögletben. A fődolog az, hogy valamely málhába ne ütődjem, annál kevésbbé, mert itt körös-körül Ephrinell Fulk málhái vannak és milyen nagy zaj támadna, ha egyik vagy másik lezuhanna «műfogaival» együtt!

Óvatosan, kezeimmel és lábaimmal tapogatódzva megérintem a ládát. Egy légy lábai nem érinthetnék gyöngédebben, mint az én kezem, mikor végig tapogatom a körvonalait.

Lehajlom és fülemet óvatosan a deszkához illesztem...

Strong Bülbül és társai készítményei sincsenek csöndesebben a ládáikban.

Ekkor félelem vesz erőt rajtam... az a félelem, hogy reporteri reményeim elenyészhetnének. Csalódtam volna az «Asztara» fedélzetén? Álmodtam a lélegzést, a tüsszentést? Senki se volna bezárva a ládába, még csak Zeitung sem? Csakugyan nem volna benne egyéb üvegneműeknél, a melyeket Klork Czinka kisasszonynak küldenek Khinába, Pekingbe, a Sa-Kua sugárutra?...

Nem! A láda belsejéből nesz hallatszik, ámbár csak nagyon gyönge nesz. Sőt erősbödik is; én pedig azon tünődöm, vajjon a felső deszka nem fog-e lebocsátkozni, a fogoly nem hagyja-e el börtönét és nem lép-e ki a tornáczra friss levegőt szívni.

Ha azt akarom, hogy lássak, de engem senki se lásson, nem tehetek okosabbat, minthogy a kocsi végén két málha közt meghuzódom. Igy, a sötétben nincs mitől tartanom.

Egyszerre egy csekély sistergés üti meg a fülemet. Nem képzelődés, sőt valóság, hogy egy gyufát dörzsöltek.

Csaknem nyomban utána gyönge világsugár hatol át a láda szelelő-lyukain.

Ha valamikor tévedésben lehettem volna azon rang iránt, a melyet a fogoly a lények sorában elfoglal, e perczben tisztában volnék magammal... hacsak nincsen olyan majom, a mely ismeri a tűzzel, sőt a gyufával való bánásmódot is... Vannak ugyan utazók, a kik azt állítják, hogy vannak ilyen majmok, de a saját állításukon kivül egyéb bizonyítékkal nem tudnak szolgálni.

Miért tagadnám? Bizonyos szorongás vett erőt rajtam. Vigyázok, hogy meg se mocczanjak.

Egy percz elmúlt. Semmi se mutatja, hogy a deszkát lebocsátanák, semmi sem engedi sejtetni, hogy a fogoly ki fog jönni a börtönéből...

Óvatosságból még tovább várok. Aztán eszembe jut, hogy hasznomra fogom fordítani e világosságot. Most a láda meg van világítva belülről és ha bekandikálok a szelelő-lyukon keresztül...

Felegyenesedem, előlopódzom, közeledem... Csak egy félelem gyötri az elmémet: hátha a világosság hirtelen kialudnék?...

Végre ott vagyok a ládánál, a melyet a világért sem érintenék meg a kezemmel, és szememet az egyik lyukhoz illesztettem...

Csakugyan egy ember van bezárva a ládába, és pedig nem Zeitung, az osztrák szabó... Hála neked, Istenem!... Rögtön meg is tisztelem ismeretlenemet a 11-dik számmal.

Az ember, kinek vonásait tisztán meg tudom különböztetni, huszonöt-huszonhat évesnek látszik. Barna körszakálla van. Valóságos román typus, - a mi megerősíti Klork Czinka kisasszony iránt táplált véleményemet. A szemei jó kifejezésüek, noha az arcza nagy erélyt árul el, és valóban nem nagy erélyre van-e szüksége annak, a ki málha gyanánt szállíttatja magát ily hosszú úton? De míg egyfelől nem hasonlít a gonosztevőhöz, a ki ide bezáratta magát, hogy valamely bűntettet kövessen el, másfelől meg kell vallanom, hogy ép oly kevéssé hasonlít ahhoz a hőshöz, a kinek elbeszélésemben a főszerepet szántam.

De utóvégre is az az osztrák és az a spanyol, a kik ládában utaztak, szintén nem voltak hősök, hanem egyszerű, polgári állású fiatal emberek és mégis hasábszámra szolgáltattak anyagot a tárczaíróknak. Épen azért ezt a derék 11-dik számot jelzőt, ellentétek, szójátékok, képletek, képcserék és más ilynemű szónoki virágok és fordulatok segélyével felélesztem, megnagyítom, s megnövesztem oly formán, mint a hogy a fényképi fölvételeket szokták megnagyobbítani.

Aztán egy olyan ember, a ki Tiflisztől Pekingig utazik egy ládában, mégis egészen más, mint az, a ki Bécsből vagy Barcelonából utazik Párisba, mint Zeitung, Anglora Flora és Errés.

Természetesen nem fogom elárulni az én románomat, se föl nem jelentem senkinek. Nem szabad kétkednie titoktartásomban és bizvást számolhat jó szolgálataimra, a mennyiben hasznára lehetek azon esetben, ha felfedeznék... Egyébiránt nem is fogják felfedezni.

Vajjon mit csinál e pillanatban?... Nos hát, a derék fiú egy kis lámpa világánál nyugodtan vacsorál a ládájában. Egy konzervdobozt tart a térdén; kétszersültben nem szenved hiányt; egy kis szekrényben nehány telt palaczkot is látok, továbbá a fogason egy felöltőt és takarókat.

Valóban, az én 11-dik számom egészen otthon érezheti magát a ládájában, mint a csiga a házában. Az «otthona» vele együtt utazik és ily módon megtakaríthatja azt az ezer frankot, a mennyibe az utazás Tiflisztől Pekingig került volna, még a második osztályban is. Jól tudom, hogy ezt csalásnak nevezik és vannak törvények, a melyek ezt a csalást megbüntetik. Egyelőre azonban elhagyhatja a ládáját, a mikor neki tetszik, sétálhat a podgyászkocsi belsejében, sőt éjjel még a tornáczra is kimehet... Nem! nincs miért sajnálnom a sorsát és ha tekintem, hogy egy csinos román nő czímére küldeti magát, szivesen helyet cserélnék vele.

Egy gondolatom támad, a melyet jónak tartok, pedig talán nem jó. Nagy kedvem volna megkopogtatni a ládát, érintkezésbe lépni új utitársammal, megtudni, kicsoda és honnét jön; mert hogy hova utazik, azt már a nélkül is tudom. Égő kiváncsiság vesz erőt rajtam... Okvetetlenül ki kell elégítenem... Vannak pillanatok, mikor egy reporter átváltozik Éva leányává!

De vajjon mit fog gondolni ez a szegény fiú?... Bizonyos vagyok felőle, hogy semmi rosszat. Megmondom neki, hogy franczia vagyok és minden román tudja, hogy egy francziára bizvást rábízhatja magát. Felajánlom neki a szolgálatomat... Kijelentem abbeli készségemet, hogy a börtöne unalmát beszélgetéssel enyhítsem és némi csemegével egészítsem ki rendes étlapja hiányait... Nem lesz oka látogatásaimat megbánni, sem pedig vigyázatlanságomtól tartani.

Megkopogtatom a láda falát...

A világosság rögtön kialszik. A fogoly visszafojtja még a lélegzetét is.

Meg kell őt nyugtatnom.

- Nyissa fel a ládát, - mondám neki orosz nyelven, - nyissa fel!...

A mondatomat nem fejezhettem be, mert a vonat nagyot zökken és úgy rémlik előttem, mintha a gyorsasága is csökkent volna. Pedig még nem értük el a gök-tepei állomást. E pillanatban künn kiáltások hallatszanak.

Sietek kifelé a podgyászkocsiból, a melynek ajtaját ismét becsukom.

Épen ideje volt.

Alig vagyok még a tornáczon, mikor a fülke ajtaja kinyilik, Popov kirohan, a nélkül, hogy engem meglátott volna, bemegy a podgyászkocsiba és egyenesen a mozdony felé tart. A vonat csaknem nyomban utána ismét a rendes gyorsasággal halad tova és a legközelebbi pillanatban Popov visszatér.

- Mi történt, Popov úr?

- Olyasmi, a mi gyakran megesik, Bombarnac úr. Egy dromedár morzsoltatta szét magát a vonat által.

- Szegény állat!

- Szegény állat... a mely vonatkisiklást okozhatott volna!

- Akkor hát ostoba állat.

Mielőtt a vonat a gök-tepei állomáshoz ért, visszamentem a kocsiba. Ördög vigye ezt a dromedárt! Ha magát oly ügyetlenül össze nem töreti, a 11-dik szám nem volna többé ismeretlen előttem. Kinyitotta volna az ajtót s egy kis barátságos beszélgetés után kézszorítással váltunk volna el. Most pedig a legnagyobb nyugtalanságban lehet, mivel tudja, hogy a csalását fölfedezték s van valaki, a kinek szándékai iránt gyanakodnia kell, egyszóval valaki, a ki talán nem igen fog habozni, hogy a titkát elárulja... És akkor ládájából kihuzatva erős őrizet alatt a legközelebbi állomásig kisérik s Klork Czinka kisasszony hiába fogja várni a Mennyei Birodalom fővárosában.

Valóban, illendő dolog lenne őt még az éjjel megnyugtatni. De ez lehetetlen, mivel a vonat nem sokára Gök-Tepében, majd Aszkhabadban fog megállni, honnan hajnalban ismét továbbindul. Popov alvására többé nem számíthatok.

Mig mindezekről elmélkedtem, a vonat egy órakor éjfél után a gök-tepei pályaudvarban állott meg. Utitársaim közül senki se kelt fel ágyából.

Leszállok, s a podgyászkocsi körül forgolódom. Befurakodni nagyon veszélyes dolog lenne. Bármennyire ohajtanám is a várost megnézni, ott a sötétség miatt semmit se láthatnék. Azok után itélve, a miket Noltitz őrnagy beszélt róla, a városon Skobelev tábornok 1880-diki támadásának nyomai most is meglátszanak; romba dőlt falak és bástyák vannak ott mindenfelé... Mindezt most csak az őrnagy szemeivel láthatom. A vonat reggeli két órakor indúl. Időközben nehány új utas érkezett. Popov azt mondja, hogy turkománok. Mihelyt kivirradt, szemügyre veszem őket.

Mig nehány perczig a pályaház előtt sétálgattam, a láthatár végén a perzsa határszél magas hegylánczait szemlélhettem. Odáig gyönyörűen zöldelő, sok kisebb folyótól átszelt síkságon fogunk keresztül haladni. Mikor meggyőződtem, hogy Popov nem igen szándékszik többet aludni, újra elfoglaltam helyemet.

Három órakor a vonat ismét megáll. A vonatvezetők Aszkhabad nevét kiáltozzák. Én nyughatatlan lévén, ismét leszállok s alvó társaimat elhagyom, a város felé veszem utamat.

Aszkhabad a kaspintúli tartomány fővárosa s eszembe jut mindaz, mit Boulangier mérnöktől hallottam, mikor Mervig tett érdekes utazását elmondotta. A mint a pályaudvar bal oldalán kiléptem, csakis a turkomán erőd komor körvonalait láthattam, mely az új város felett emelkedő dombon épült. A város lakossága 1887 óta megkétszereződött, házai a sűrű fák mögött alig láthatók.

Negyedfél órakor térek vissza a vasútra. E pillanatban, - nem tudom, mi okból, - Popov a podgyászkocsiba megy. Mily nyughatatlan lehetett a fiatal román, mig ládája előtt ide-oda jártak.

Mihelyt Popov ismét visszatért, azt kérdém tőle:

- Mi újság?

- Semmi, Bombarnac úr, ha csak az nem, hogy a reggeli szellő kissé hideg.

- Csakugyan hideg. Mondja csak, van-e étterem az indóházban?

- Az utasok kényelmére és...

- Az alkalmazottak kényelmére is? Gyerünk be, Popov úr!

És Popov nem igen kérette magát. Az étterem nyitva van ugyan, de italok dolgában az utasok nem igen válogathatnak. A szeszes italokat a «kumisz» képviseli, ez az erjesztett kanczatej, mely tinta izü, de nagyon tápláló ital. Tatár legyen, a ki megissza. Én legalább ilyennek találtam. Popov kitünőnek mondta s ez a fődolog.

A sartok és kirgizek nagyobb része Aszkhabadban hagyta el a vonatot, helyettük másod osztályú utasok, afgán kereskedők, vagyis nagyon ügyes csempészek szálltak föl. A Közép-Ázsiában fogyasztott zöld theát Indián keresztül Khinából afgán kereskedők csempészik be, s habár így a szállítás sokkal hosszabb úton történik, mégis olcsóbban árulják, mint az orosz theát.

Magától értetődik, hogy az afgánok podgyászát valódi orosz szőrszálhasogató kutatással vették vizsgálat alá. A vonat négy órakor indult tovább. Kocsink még mindig háló-kocsi gyanánt szolgál. Társaim édesen alusznak; irigylem sorsukat, de mivel én velük nem tarthatok, ide-oda sétálok.

Hajnalodik; a láthatáron a régi város romjai tünnek föl. Magas fellegvárak hosszú ívezetű kapukkal, egy 1500 méternyi fal hosszában.

A vonat több töltésen áthaladva, melyek a futó homok miatt épültek, végre a sík pusztába ér ki. Folyton dél-nyugat felé tartva, hatvan kilométert teszünk meg egy óra alatt a perzsa határszél mentén. Dusakon innen a vasút vonala a perzsa határszéltől kissé eltér. Három órai út alatt vonatunk kétszer állott meg, és pedig Géursznál a Meshed felé vezető út kanyarodásánál, honnan az iráni fensík hegyei már láthatók és Artiknál, hol elég, de sósizű viz van.

Ezek után a vonat az Atek-oázon halad keresztül. Az Atek a Kaspi-tergerbe ömlik. Mindenütt zöldelő fák és bokrok. Az oáz csakugyan megérdemli nevét. Beillenék akár a Saharába is. Ez oáz a dusaki állomásig terjed, vagyis a hatszázhatodik versztig, hova hat órakor érünk.

Két órai megállás, két órai sétát jelent, miért is Noltitz őrnagy kiséretében Dusakba indulok. Az őrnagy ismét a vezető szerepét veszi át.

Az állomáson kivül egy utas előzött meg bennünket, kiben Sir Francis Trevellyanra ismerek. Az őrnagy megjegyzi, hogy ez úri ember alakja ismét jobban felegyenesedett, arczkifejezése s tartása sokkal büszkébb lett.

- És tudja-e, Bombarnac úr, hogy miért? - jegyzé meg az őrnagy. - Hát csak azért, mivel a dusaki állomástól kezdve az angol-indiai vasutak végső állomásáig egy Afganisztan határain, Kandaharon, a bolani szorosokon és a pendsehi oázon keresztül vonuló vasúti vonal elegendő lenne a két vonal csatlakozására.

- S milyen hosszú lenne a vonal?

- Alig ezer kilométer; de az angolok nem akarnak az oroszokhoz csatlakozni. Pedig mily roppant nyereség volna a kereskedelemre nézve, ha Kalkuttából Londonba tizenkét nap alatt el lehetne érkezni!

Az őrnagygyal beszélgetve bejártuk Dusakot. Már több év óta előrelátták, mily fontos pont lesz idővel e szerény falu. Egy szárnyvonal már is összeköti Teheránnal, következőleg Perzsiával, mig ellenben az indiai vasút felé még semmiféle nyomjelző tanulmányozást nem tettek. Mig a Sir Francis Trevellyanhoz hasonló urak többségben lesznek az egyesült királyság parlamentjében, addig az ázsiai vasúthálózat soha se lesz teljes.

Azt a kérdést intéztem az őrnagyhoz, hogy milyen személyi biztonságot nyújt a Grand-Transaziatik a közép-ázsiai tartományok területén.

- Turkesztánban, - viszonzá az őrnagy, - a biztonság eléggé jó lábon áll. Az orosz ügynökök folytonosan felügyelnek a vasútra; a rendőrség az állomások körül szervezve van, és mivel az állomások nem nagyon messze vannak egymástól, nem hiszem, hogy az utazóknak tartaniok kellene a kóbor törzsektől. Ezenfelül a turkomán lakosság alárendelte magát az orosz hatóságok néha nagyon sulyos követeléseinek. Azon idő alatt, mióta a vasút Kaspin túli része átadatott a forgalomnak, semmiféle támadás sem akadályozta a vonatok rendes közlekedését.

- Ez igen megnyugtató körülmény, őrnagy úr. Hát a határ és Peking közt levő szakasz?...

- Ez már más, - viszonzá az őrnagy, - a Pamir fensíktól Kasgarig szigorúan őrzik a vasútat; de azontúl a Grand Aziatik a khinai hatóságok ellenőrzése alatt áll, és azok iránt nagyon kevés bizalommal viseltetem.

- Messzire vannak ott az állomások egymástól? - kérdém.

- Néha nagyon messzire.

- És khinai személyzet fogja ott fölváltani az orosz személyzetet?

- Igen, Popov vonatvezető kivételével, a ki mindvégig velünk utazik.

- Tehát a mennyei birodalom szülöttei lesznek ellenőreink, gépészeink és fütőink?... Ej, őrnagy úr, ez kissé nyugtalanítónak látszik előttem az utasok biztonságára nézve.

- Ön téved, Bombarnac úr. A khinai vasúti személyzet nem kevésbbé jártas a mieinknél. Kitünő gépészek vannak közte. Nem különben kitünők a mérnökeik is, a kik igen ügyesen építették a khinai vasútakat. A sárga faj kétségkivül nagyon értelmes és fogékony az ipari haladás iránt.

- Nem kétlem, őrnagy úr; hiszen ez a faj van arra hivatva, hogy egykor a világ urává legyen... természetesen csak a szláv faj után.

- Nem tudhatni, mit tartott fenn számunkra a jövő; - viszonzá Noltitz őrnagy mosolyogva; - de hogy visszatérjünk a khinaiakhoz, biztosítom önt, hogy e nép igen élénk felfogással és bámulatosan könnyű elsajátító képességgel bir. Én láttam a khinaiakat a munkánál és tapasztalásból beszélek.

- Megengedem. De ha e tekintetben nem lehet is veszélytől tartani, nem barangol-e számos gonosztevő Mongolia és éjszaki Khina nagy sivatagain?

- És ön azt hiszi, hogy a gonosztevők eléggé merészek volnának egy vonatot megtámadni?

- Valóban, azt hiszem, őrnagy úr; és épen ez az, a mi engem megnyugtat.

- Hogyan... ez nyugtatja meg önt?...

- Kétségkivül; mert én inkább attól félek, hogy utazásunk minden kaland nélkül fog véget érni.

- Lelkemre mondom, bámulom önt, reporter úr... Önnek tehát kalandra van szüksége?

- Mint a betegnek orvosra. Egy szép és jó kaland...

- Attól tartok, Bombarnac úr, hogy ön részben csalódni fog, ha igaz, a mit hallottam, hogy tudniillik a társulat szerződött bizonyos rablócsapatok főnökeivel...

- Mint a hellén hatóságok Hadsi Stavroszszal «A hegyek királya» czímű regényben?...^[6]

- Épen úgy; és ki tudja, vajjon nincs-e az igazgatóság tagjai közt is valaki...

- Ezt már csakugyan nem vagyok képes elhinni.

- Miért nem? - kérdé Noltitz őrnagy. - Ez a mód a vonatok háborítatlan közlekedésének biztosítására a mennyei birodalom területén egészen századvégi, fin de siècle volna. Annyi azonban bizonyos, hogy egy ilyen útonálló iparlovag nem akart lemondani függetlenségéről és cselekvései szabadságáról. A neve Ki-Csang.

- Micsoda ez a khinai úr?

- Egy félig mongol, félig khinai származású vakmerő rablófőnök. Miután sokáig garázdálkodott a Junnanban, Khina legdélnyugatibb tartományában, a hol végre nagyon keményen üldözőbe vették, átköltözött az éjszaki tartományokba. Sőt már jelezték is a jelenlétét Mongolia ama részében, a melyen a Grand Aziatik áthalad.

- Nos, nekem épen ilyen tárczaczikknek való anyag kell.

- Bombarnac úr, a tárczaczikkek, a melyeket az a Ki-Csang szolgáltatna, sokba kerülhetnének önnek...

- Se baj, őrnagy úr. A «XX. Század» elég gazdag, hogy megfizethesse a hirnevét.

- Pénzzel, igen. De mi utasok talán az életünkkel fizetnők meg. Szerencse, hogy utitársaink nem hallották önt így nyilatkozni, különben tömegesen követelnék az ön kiutasíttatását a vonatról. Legyen tehát óvatos és el ne árulja kalandszomját. Mindenek fölött pedig azt tartom kivánatosnak, hogy ne legyen semmi dolgunk ezzel a Ki-Csanggal... Ez sokkal jobb lesz az utazók érdekében...

- De nem az utazás érdekében, őrnagy úr.

Ekkor már visszatértünk az állomás felé. Dusakban még fél óráig fogunk időzni. A perronra érkezve, észrevettem, hogy a vasúti személyzet a kocsik sorrendjének megváltoztatásán dolgozik.

Egy új kocsi érkezett Teheránból ama szárnyvonalon, a mely Perzsia fővárosát a kaspintúli vasúttal összeköti.

Ezt a bezárt és lepecsételt kocsit hat perzsa ügynökből álló személyzet kiséri, a mely, úgy látszik, parancsot kapott, hogy a kocsit egy perczre se hagyja el.

Nem tudom, a kedélyhangulatom okozza-e, de úgy rémlik előttem, mintha ez a kocsi sajátszerű, titokzatos jellegű volna, és miután az őrnagy magamra hagyott, felvilágosítás végett Popovhoz fordulok, a ki a vonatrendezésre felügyel.

- Hova megy ez a kocsi, Popov úr?

- Pekingbe, Bombarnac úr.

- És mit szállít?

- Mit szállít?... Egy előkelő egyéniséget.

- Egy előkelő egyéniséget?

- Ön csodálkozik ezen?

- Valóban, ez a podgyászkocsi?...

- Hát ha egyszer a szeszélye úgy kivánja.

- Nos hát, Popov úr értesítsen, ha majd ez az előkelő egyéniség kiszáll.

- Nem fog kiszállni.

- Miért nem?

- Mert meg van halva.

- Halott?...

- A bizony, és csak a holttestét viszik haza Pekingbe, a hol a rangját megillető ünnepélyességgel fogják eltemetni.

Végre van hát a vonatunkon egy előkelő egyéniség is, - igaz, hogy csak holttest alakjában. Mindegy, meghagyom Popovnak, hogy igyekezzék megtudni a nevét. Bizonyosan valamely magas rangú mandarin volt. Mihelyt megtudom, hogyan hivták, azonnal táviratozni fogok a «XX. Század»-nak.

Mielőtt a kocsit szemügyre veszem, látom, hogy egy újonnan érkezett utas is nem csekélyebb kiváncsisággal vizsgálja.

Az idegen egy körülbelül negyven éves, büszke magatartású ember. Olyan öltözetet visel, mint a gazdag mongolok. A termete magas, a tekintete kissé komor, a bajusza olyan, mint Scholl Aureliené;^[7] - bár szellem dolgában is hasonlítana hozzá. Az arczszine halvány és a szempilláit soha se hunyorgatja.

- Gyönyörű typus! - mondám magamban. Nem tudom, nem ő lesz-e az a vezérszereplő, a kit keresek; de minden esetre ő rá adom a 12-dik számot a vándortársulatomban!

Nem sokára megtudtam Popovtól, hogy e vezérszereplő neve Faruszkiar uraság. Egy alacsonyabb rangú, de egykorú mongol a kisérője, a kinek a neve Ghangir. A két új utas nehány szót vált egymással, mialatt a kocsit becsatolják a vonat végén, a podgyászkocsi elé.

E perczben a perronon éles kiáltások hallatszanak.

Ismerem e hangot. Weisschnitzerdörfer báró ordít.

- Megállj!... Megállj!

Ezuttal nem indulófélben levő vonatról van szó, hanem egy elröpült kalapról. A minden oldalon nyitott pályaházba meglehetősen erős szél csapott be és a báró kalapját, egy kékes szinű utazósüveget, hirtelen elsodorta. A süveg végig gurúl a sineken, a perronon, a falak és kerítések mellett és a tulajdonosa lélekszakadtából fut utána.

Meg kell vallanom, hogy ez eszeveszett futás láttára Caterna úr és neje az oldalukat fogták nevettükben, Pan-Sao, a fiatal khinai csaknem megpukkadt kaczagtában, Tio-King orvost ellenben egy pillanatra se hagyta el méltóságos komolysága.

A lihegő, ziháló, violaszin arczú német nem birja tovább. Két izben is sikerült a kezét rátenni a süvegére, de az ismét tovább gurúlt, ő maga pedig egész hosszában elhasalt s e közben hosszú köpenye ráborúlt a fejére, a mi teljesen feljogosította Caterna urat, hogy rágyújtson Miss Helyett híres dallamára:

Ah! e látvány milyen pompá-á-ás!
Ah! a váratlan kilátá-á-ás!

Nem ismerek valami gonoszabbat, nevettetőbbet egy kalapnál, a melyet a szél elkapott és a mely röpköd, ugrál, bukfenczeket vet, meg-megáll és ismét elröpül abban a pillanatban, a mikor az ember azt hiszi, hogy megfogta. Ha ilyesmi rajtam történnék, teljes szívemből megbocsátanék azoknak, a kik e komikus küzdelem felett nevetnének.

De a báró nincs megbocsátó kedvében. Ugrál jobbra-balra, és ide-oda futkos a sineken. Mindenki elkezd kiabálni:

- Vigyázzon!... vigyázzon!

Mert a Mervből érkező vonat épen berobog a pályaudvarba.

Ez volt az utazó süveg halála: a mozdony irgalom nélkül szétmorzsolta; csak rongyokban vihették vissza a bárónak.

Ekkor aztán újra kezdődtek a Grand-Transaziatik társulata elleni kifakadások.

A jeladás megtörténvén, a régi és új utasok sietnek elfoglalni a helyeiket. Az újak közt három, meglehetősen gyanús külsejü mongolt pillantok meg, a kik a másodosztályú kocsik egyikébe szállnak.

Abban a pillanatban, mikor a tornáczra lépek, a fiatal khinai így szól a kisérőjéhez:

- Nos, Tio-King úr, látta ön azt a németet a furcsa süvegével?... Mekkorát nevettem rajta!

Milyen folyékonyan beszél ez a khinai francziáúl!... Mit mondok? francziáúl? még annál is többet: párisi nyelven... Oda vagyok bámulatomban!

Pontosan elindultunk, a szabályszerű időben. A bárónak ezúttal nem lesz oka panaszkodni. Utóvégre is értem a békételenségét. Egy percznyi késés következtében lemaradhat Tien-Czinben a Japánba induló hajóról.

A nap szépnek igérkezik. Olyan erős szél fúj, hogy képes volna kioltani a napot, mint egy egyszerű faggyúgyertyát, - egyike ama viharos szeleknek, a melyek, mint mondják, hébe-korba a Grand-Aziatik mozdonyait is megállítják. Ma, szerencsére nyugat felől fúj és elviselhető lesz, mert a vonatot hátulról éri. Lehetséges lesz künn tartózkodni a kocsik tornáczain.

Most már nagyon szeretnék beszélgetésbe elegyedni a fiatal khinaival. Popovnak igaza volt: Pan-Sao kétségkivül valamely gazdag családnak sarja és nehány évet töltött Parisban ismeretek gyűjtése és mulatság végett. Minden bizonynyal legbuzgóbb látogatói közé tartozott a «XX. Század» «five o'clock-jainak» (délután öt órai thea).

Egyelőre azonban egyéb dolgom is van. Mindenek előtt a titokzatos láda lakosára gondolok. Az egész nap el fog múlni, míg nyugtalanságát elenyésztethetném. Mily aggodalmak gyötörhetik! De mivel meggondolatlanság volna nappal bemenni a podgyászkocsiba, be kell várnom az éjszakát.

Ne feledjük, hogy a programmon van még a Caterna úrral és Caternáné asszonysággal való beszélgetés is. E részben egyébiránt alig foroghat fenn valami nehézség.

Kétségkivül sokkal kevésbbé lesz könnyű érintkezésbe lépnem a 12-dik számmal, a büszke Faruszkiar urasággal. Ez a keleti úr nagyon begombolkozottnak látszik.

Ah! ezenkivül a legrövidebb idő alatt meg kell tudnom a mandarin nevét, a ki holtan tér vissza Khinába. Popov egy kis ügyességgel bizonyára meg fogja tudni azon perzsák valamelyikétől, a kik ő exczellencziáját őrzik. Hátha valami udvari főméltóság, például a Pao-Vang, a Ko-Vang, a két Kiang alkirálya, vagy éppen King herczeg maga...

Az első órában a vonat az oázon robog végig. Nem sokára megint a sivatagon leszünk. A talaj alluviál-rétegekből áll, a melyek Mervig terjednek. Meg kell szoknunk az utazás ezen egyhanguságát, mely a turkesztáni határig tart. Igaz, hogy a mint a Pamir fensíkhoz fogunk közeledni, a környezet egyszerre megváltozik. Tájképi részletek nem hiányzanak ama hegy-csomóban, melyet az oroszoknak kellett ketté vágniok úgy, a mint Nagy Sándor a gordiusi csomót ketté vágta, a mi megszerezte a macedoniai hősnek Ázsia uralmát... Jó előjel ez az oroszokra nézve.

Várjuk be tehát a Pamir fensíkot és változatos tájait. Azokon túl a khinai Turkesztán végtelen síkjai, a Gobi sivatag homokos végtelenségei terülnek, és az utazás egyhangusága megint újra fog kezdődni.

Az óra délelőtt fél tizenegyre jár. A reggelit nem sokára felszolgálják az étkező-kocsiban. Végezzük el mindenek előtt délelőtti sétánkat a vonat főutczáján.

Hol van Ephrinell Fulk? Nem látom a helyén, Bluett Horáczia kisasszony mellett, kitől udvarias üdvözlés után tudakozódom felőle.

- Fulk úr elment egy pillantást vetni a málhákra, - volt a válasz.

Ah! hát már csak «Fulk úr», kétségkivül nem sokára egyszerűen csak «Fulk»-nak fogja szólítani.

Faruszkiar úr és Ghangir a második kocsi végén foglaltak helyet az induláskor. E pillanatban egyedül vannak és halkan beszélgetnek egymással.

Visszajövet találkozom Ephrinell Fulkkal, a ki utitársához siet vissza és «yankee» melegséggel szorítja meg a kezemet. Elmondom neki, hogy már kérdezősködtem utána Bluett Horáczia kisasszonynál.

- Oh, - mondá Ephrinell Fulk, - milyen rendszerető hölgy ez és mily rendkivül ért az üzletekhez. Egyike ő azon angol hölgyeknek...

- A kik megérdemlik, hogy amerikai nők váljanak belőlük! - egészítém ki szavait.

- Wait a bit! - viszonzá Ephrinell Fulk sokat jelentő mosolylyal.

A mint épen el akarom hagyni a kocsit, észreveszem, hogy a két khinainak már az étkezőkocsiban kell lennie. Tio-King orvos könyve a kocsi asztalkáján maradt.

Nem gondolom, hogy egy reporter szerénytelenséget követ el, ha ezt a könyvet kezébe veszi, felnyitja és elolvassa a czimét, a mely így hangzik:

A JÓZAN ÉS RENDES ÉLETRŐL,
VAGY A HOSSZÚ ÉS EGÉSZSÉGES ÉLET MŰVÉSZETE.

CORNARO LAJOS
velenczei nemes után olaszból forditva.

Megtoldva annak leirásával, hogyan kell a rosz véralkatot megjavitani,
teljes boldogságot élvezni a legkésőbb életkorig és csak a legmagasabb aggkor
által elhasznált életnedvnek végkimerülése következtében meghalni.

SALERNO
MDCCLXXXII.

Ez tehát Tio-King kedves olvasmánya! Ezért kiáltja hát utána nem épen nagyon tisztelő növendéke néha gunyosan a Cornaro nevet!

Nincs időm a könyvből egyebet látni, mint a jelszót: «Abstinentia adjicit vitam». Az önmegtartóztatás meghosszabbítja az életet. Egyébiránt részemről nem szándékozom a velenczei nemes e bölcs tanácsát követni, - legalább a reggelinél bizonynyal nem.

A vendégeknek az étkező-kocsi asztalai körül való elhelyezkedésére nézve semmi újabb följegyezni valóm sincs. Én Noltitz őrnagy mellett ülök, a ki némi figyelemmel vizsgálja az asztal végén ülő Faruszkiar urat és kisérőjét. Azon tünődünk, hogy ki lehet voltaképen ez a büszke külsejű mongol...

- Ejnye, - mondám, magamban, nevetve a saját ötletemen, - ha ez az úr csakugyan az volna, a kivel én szeretnék találkozni!...

- Kicsoda? - kérdé az őrnagy.

- A merész rablóvezér... a hires Ki-Csang.

- Tréfáljon... tréfáljon, Bombarnac úr; de tanácslom, hogy csak halkan.

- Vallja meg, őrnagy úr, hogy ez csakugyan a legérdekesebb egyéniség volna közülünk és megérdemelné, hogy beszédbe álljak vele!

Csevegés közben igen jó étvágygyal eszünk. A reggeli kitünő, mert a készleteket Aszkhabadban és Dusákban kiegészítették. Italokúl theát, krimi bort és kazáni sört szolgáltak föl, húsételekül ürü-coteletteket és pompás konzerveket, csemegének izletes dinnyét, körtét és szőlőt kaptunk.

Reggeli után kimentem az étkező-kocsi végén levő tornáczra szivarozni; ugyanott rögtön megjelent Caterna úr is. A derék komikus nyilván leste ezt az alkalmat, hogy beszélgetésbe ereszkedjék velem.

Félig becsukott, szellemes szemei, borotvált arcza, álbajuszhoz szokott ajka, kaczér szakállhoz szokott álla, vörös, fekete, szürke, kopasz vagy dús hajzatu parókához szokott feje, szóval egész külseje elárulja a deszkák világában otthonos szinészt. De e mellett nyilt tekintete, kedélyes arczkifejezése, nyájas megjelenése egészen derék emberre vall.

- Uram, - igy szólít meg, - utazhatik két franczia Bakutól Pekingig a nélkül, hogy egymással meg ne ismerkedjenek?...

- Uram, - viszonzám, - ha egy földimmel találkozom...

- A ki párisi, uram...

- Következőleg kétszeresen franczia, meg nem bocsáthatnám magamnak, ha kezet nem szoritottam volna vele! Tehát, Caterna úr...

- Ön tudja a nevemet?...

- A mint hogy kétségkivül ön is tudja az enyémet.

- Igaza van. Ön Bombarnac úr, a «XX. Század» levelezője.

- És teljesen szolgálatára állok önnek.

- Ezer, sőt tizezer köszönet, mint Khinában szokták mondani, a hova épen utazom a feleségemmel együtt...

- Hogy Sanghaiban, a franczia szintársulatnál mint első komikus, illetőleg mint első naiva szerepeljenek...

- De hiszen ön mindent tud...

- Miért volnék hirlaptudósító?

- Igaz!

- Sőt hozzáteszem, hogy a mennyiben bizonyos tengerészi kifejezésekből következtetnem szabad, ön valaha hajós lehetett, Caterna úr.

- Ismét igaza van, uram. Boissoudy admirál alatt szolgáltam a «Redoutable»-on.

- Ez esetben csodálkozom, hogy tengerész létére nem a tengeri utat választotta.

- Ah! lássa Bombarnac úr, ennek bibéje van. Tudja meg, hogy a feleségem, a ki elvitázhatlanul a legelső vidéki naiva s a kinek a soubrette és nadrágos szerepekben senki elébe nem evezhetne, - bocsánat, ez megint matróz-szójárás volt, - nem türi a tengert. Ennélfogva, mihelyt értesültem a Grand-Aziatik megnyitásáról, igy szóltam hozzá: «Légy nyugodt, Karolina! Ne aggódjál a csalfa és hitszegő elem miatt! Át fogunk utazni Oroszországon, Turkesztánon, Khinán a nélkül, hogy elhagynók a szárazföldet!» És milyen nagy örömet szereztem e kijelentéssel a kedves, kicsi, önfeláldozó, szóval alig találok alkalmas kifejezést e páratlan teremtésnek, a ki naiva létére a duenna szerepeket is eljátszaná, uram, csak azért, hogy az igazgatóját kisegítse a csávából! Karolina művésznő, uram, valódi művésznő.

Igazi élvezet, Caterna urat hallgatni. «Feszül a nyomástól», mint a gépészek mondják s alig várhatta, hogy a gőzt kibocsássa magából. Bármily meglepőnek látszassék is, imádja a nejét és szeretem hinni, hogy ez az érzelem kölcsönös. A szó szoros értelmében egymáshoz illő pár ember, a kik, mint a férj mondja, soha nincsenek háborúságban, mindig jó kedvüek, mindig meg vannak elégedve sorsukkal, semmit se szeretnek forróbban a szinháznál, főleg a vidéki szinházaknál, Caternáné és férje a vidéken, felléptek drámákban, énekes szinművekben, vígjátékokban, operettekben, víg operákban, nagy operákban, fordított darabokban, látványos szinművekben, némajátékokban. Leginkább kedvelik azon előadásokat, a melyek délutáni öt órakor kezdődnek és éjfél utáni egy órakor végződnek. Játszottak a vidéki székhelyek nagy szinházaiban, a városházak termeiben, falusi pajtákban, rögtönözve, próbák nélkül, zenekar nélkül, néhol nézők nélkül is, a minek az a jó oldala volt, hogy nem kellett visszaadni a belépti dijakat. Szóval Caternáék mindenre alkalmas és használható szinészek, a kik minden szerepben megállják a helyüket.

Caterna úr párisi létére kétségkivül már a hajón is a legénység mulattatója volt. A kezei ügyesek, mint a bűvészé, a lábai mint egy kötéltánczosé, a nyelvével és az ajkaival utánozni tudja az összes fa- és rézhangszereket és a mellett kifogyhatatlan műsorával rendelkezik a legválogatottabb coupleteknek, bordaloknak, hazafias daloknak, monologoknak és minden néven nevezendő nótáknak. Mindezt sűrű taglejtések kiséretében, kifáradhatatlan bőbeszédűséggel mondja el nekem, s e közben fel s alá jár és testét himbálja kissé szétvetett s nem egészen kifogástalan egyenességű lábszárain. Ilyen víg czimbora társaságában bizonyára nem fogok unatkozni.

- És hol működött ön, mielőtt Francziaországot elhagyta? - kérdém.

- La Ferté sous-Jouarreban, a hol a feleségem roppant sikert aratott, mint Elza a «Lohengrin»-ban, a melyet zene nélkül adtunk elő. De meg is kell vallani, hogy kitünő és érdekes szindarab.

- Ön bizonyára sokat utazott, Caterna úr?

- Elhiszem azt! Bejártam Oroszországot, Angolországot, a két Amerikát. Ah! Klaudius úr...

Már csak Klaudiusnak szólít.

- Ah! Klaudius úr, volt idő, mikor Buenos-Ayres kedvencze és Rio-Janeiro bálványa voltam! Ne higyje, hogy túlzok. Nem! én jól ismerem magamat. Párisban gyarló, vidéken ellenben kitünő szinész vagyok. Párisban a szinész magának, a vidéken a közönségnek játszik! És milyen nagy a műsorom!

- Őszintén gratulálok önnek, kedves földim.

- Szivesen elfogadom a szerencsekivánatot, mert szeretem a mesterségemet. Hiába, nem minden emberből lehet szenátor, vagy... hirlapiró!

- Ez kissé gonosz megjegyzés, Caterna úr! - mondám nevetve.

- Nem... ez tiszta igazság.

Mig a kiapadhatatlan bőbeszédű komikus elmondta a mondandóit, egymásután haladtunk át két-két mozdonyfütty közt Kulka, Niszasurs, Kulla-Minor állomásokon és egyebeken, mindannyi szomorú látványt nyújtván, majd Bairam-Ali következett a hétszázkilenczvenötödik és Kurlan-Kala a nyolczszáztizenötödik versztjelzőnél.

- És hogy mindent elmondjak önnek, Klaudius úr, - folytatá Caterna, - a városokban való ide-oda vándorlás közben némi csekélységet meg is takarítottunk. A málhánk fenekén van néhány éjszaki vasúti kötvény, a melyekre nagyon sokat tartok, mert biztosan jövedelmeznek és mert becsületes úton szereztük. Én Istenem, hiszen jól tudom, hogy ámbár demokratikus kormányforma alatt élünk és az egyenlőség elvét hangoztatjuk, még messze van az az idő, mikor a hősi apa a prefektus neje mellett fog ebédelni a főtörvényszék elnökének asztalánál és a prefektus az «első szendével» fogja kezdeni a tánczot a hadtestparancsnokok bálján!... Nos hát, az ember a saját kartársaival ebédel és tánczol...

- És nem kevésbbé jól mulat, Caterna úr...

- Nem is kevésbbé illedelmesen, Klaudius úr! - viszonzá a sanghaii szinház jövendőbeli első komikusa, végig simítván képzelt mellfodrát egy XV. Lajos korabeli udvaroncz elegancziájával.

E pillanatban Caternáné asszonyság csatlakozik hozzánk. Igazán méltó párja férjének. Az Isten csak azért teremtette és küldte a világra, hogy együtt játszák szerepeiket az életben úgy, mint a szinpadon. Egyike azon szinésznőknek, a kik jó pajtások, s a mellett nem kényesek, se gonosz nyelvűek, a kikről nem lehet tudni, hol és hogyan születtek, de azért a legjobb teremtések.

- Van szerencsém önnek bemutatni a feleségemet, - mondá a szinész oly hangon, mintha Pattit, vagy Bernhardt Saraht mutatta volna be.

- Miután az ön férjével kezet szorítottam, asszonyom, - mondám, - boldognak érezném magamat, ha önnel is kezet szoríthatnék.

- Itt a kezem, uram, - viszonzá a naiva, őszintén, jó barátsággal és sugó nélkül.

- A mint látja, Klaudius úr, ez a legjobb asszony...

- Valamint ő a legjobb férj, - szólt a nő.

- Ezzel hizelgek is magamnak, Klaudius úr, - viszonzá a komikus. - És miért? Mert beláttam, hogy az egész házasság benfoglaltatik az Evangelium következő szavaiban, melyekhez a férjeknek alkalmazkodniok kellene: a mit a feleség szeret, abból a férj gyakran eszik.

Az olvasó elhiheti, hogy szinte megható volt látni e viszonyt, a mely annyira különbözött a szomszéd kocsiban beszélgető másik pár «tartozik és követel» viszonyától.

De ime Weisschnitzerdörfer báró egy utazósapkában kilép az étkező-kocsiból, a hol, úgy hiszem, nem a menetrend tanulmányozásával töltötte az idejét.

- Ez a süveges úr! - kiáltá Caterna, miután a báró belépett a kocsiba a nélkül, hogy bennünket a köszöntésével megtisztelt volna.

- Milyen... német! - mondá Caternáné asszony.

- És ha elgondolom, hogy Heine Henrik ezeket az embereket érzelgős cserfáknak nevezte!

- No, ezt bizonyára nem ismerte, - mondá Caterna. - Csernek elég cserfa, de érzelgős...

- Nini, - mondám, - tudják önök, miért utazik ez a báró a Grand-Aziatikon?

- Bizonyosan azért, hogy savanyú káposztát egyék Pekingben! - viszonzá Caterna.

- Oh! nem... nem! Versenyre kelt Bly Nellie kisasszonynyal. Harminczkilencz nap alatt akarja megkerülni a földet.

- Harminczkilencz nap alatt! - kiáltá Caterna. - Ön talán százharminczkilencz napot akart mondani! Oh! a báró legkevésbbé sem «sportférfi»... oh! legkevésbbé sem.

És ezzel a komikus egy rekedt klarinétához hasonló hangon elkezdte dudolni a «Kornevillei harangok»-ból az ismeretes dalt:

Bejártam kétszer a világot

és a báróra vonatkoztatva utána dúdolta:

Ő csak félig se lesz képes!

 

Vonatunk déli tizenkét óra tizenöt perczkor a kari-batai állomáson robogott át, a mely olaszos tetejű házaival a Nápoly és Sorrento közti állomások valamelyikéhez hasonlít. A távolban egy orosz-ázsiai tábort pillantok meg, melynek zászlóit élénken lobogtatja a szél. Elérkeztünk a mervi oázba, melynek hossza százhuszonöt kilométer, szélessége tizenkét kilométer és területe hatszázezer hektár... remélem, senki se fogja mondhatni, hogy adataim nem pontosak. Jobbról, balról mindenütt jól mivelt földek, szép facsoportok, szakadatlan sora a faluknak; a fák közt kunyhók, a házak közt gyümölcsös kertek, a legelőkön juhnyájak és ökörcsordák. Az egész termékeny tájat a Murgab, - a Fehér viz, - áztatja, vagy mellékágai, és a fáczánok úgy hemzsegnek itt, mint a varjúk a normandiai lapályokon.

Egy órakor délután a vonat a mervi pályaházban áll meg, nyolczszázhuszonkét kilométernyire Uzun-Adától.

Olyan város ez, a melyet sokszor leromboltak, meg újra fölépítettek. A turkesztáni háborúk nem kimélték meg. Ugy látszik, hajdan haramiák és rablók fészke volt. Valóban sajnálhatja a hires Ki-Csang, hogy nem akkoriban élt. Talán Dzsingisz khán lett volna belőle.

Noltitz őrnagy ez alkalomból a következő turkomán közmondást idézi: «Ha egy viperával és egy mervi emberrel találkozol, öld meg előbb a mervit és csak azután küldd a viperát a másvilágra.»

Szeretem remélni, hogy az újabb idők óta a viperán kellene kezdeni a dolgot.

Mervben hét órát időzünk. Lesz időm megnézni ezt a sajátszerű várost, mely az orosz közigazgatásnak kissé önkényes eljárása következtében alapos anyagi és erkölcsi átalakuláson ment keresztül. Szerencse, hogy nyolcz kilométernyi területű fellegvára, melyet Nur-Verdi építtetett 1873-ban, nem birt ellentállni a czár csapatainak. Azóta a gonosztevők egykori fészke a Kaspin túli tartománynak egyik legfontosabb városává lett.

- Ha nem élnék vissza az ön szivességével, - mondám Noltitz őrnagynak, - arra kérném, hogy jöjjön velem egy sétára.

- Szivesen, - felelé az őrnagy, - magam is nagy örömmel fogom viszontlátni Mervet.

Meglehetősen gyors léptekkel indúltunk útnak.

- Figyelmeztetnem kell önt, - jegyzé meg az őrnagy, - hogy az új várost fogjuk megnézni.

- Miért nem a régit előbb? Ez logikusabb, sőt időrendszerintibb volna...

- Mert a régi Merv harmincz kilométernyire fekszik az újtól, azt a vonatról is csak alig fogja láthatni. Tartsa tehát magát nagy földrajzi irójuk, Reclus Elisée rendkivüli szabatos és kimerítő leirásához.

Az olvasó nem fog veszteni a cserén.

A távolság a vasúti állomás és az új Merv közt csekély; de mily borzasztó a por! A kereskedő-város a folyó balpartján épült, - valóságos amerikai city, mely bizonynyal megnyerné Ephrinell Fulk tetszését. A széles és egyenes útczák derékszögben metszik egymást; a sugárútak fákkal vannak beültetve; a keletiesen öltözött kereskedők, zsidók és minden kigondolható származású kalmárok közt élénk sürgés-forgás uralkodik; mindenütt számos tevét és dromedárt látni; emezek nagyon keresett árúczikkek, mivel a fáradalmakat igen birják; ezen állatok egyébiránt némileg különböznek afrikai fajrokonaiktól.

A verőfényes és rekkenően meleg útczákon nagyon kevés nőt lehet látni. Láttam különben nehány nagyon sajátszerű női typust, félig-meddig katonás öltözetben, puhaszárú csizmákban és cserkesz szokás szerint, mellükön viselt tölténytartókkal.

Azonban mindenki óvakodjék a kóbor ebektől, e hosszuszőrű éhes és nyugtalanitóan fogcsikorgató fenevadaktól. Ezen állatok a kaukázusi ebfajhoz tartoznak, és mint Boulangier mérnök állítja, nehány évvel ezelőtt egy orosz tábornokot széttéptek és megettek.

- Nem egészen, - jegyzi meg az őrnagy. - A csizmáit nem ették meg.

A kereskedő-városban perzsa és zsidó kereskedők sötét lakásaikban és nyomoruságos boltjaikban árulják a hihetetlenül finom és igazán művészi szinvegyületü mervi szőnyegeket, melyeket legtöbbnyire vén asszonyok szőnek, minden minta nélkül.

Az orosz katonai telepek a Murgab két partján vannak. Ott parádéznak a czár szolgálatában álló turkomán katonák is. Szokásos hazai öltözékük mellett kék sapkát és fehér vállrojtokat viselnek és orosz tisztek parancsnoksága alatt állnak.

Egy ötven méter hosszú hid köti össze a két partot. E hidon nemcsak gyalogosok járnak, hanem a vonatok is közlekednek és a távirdai sodronyok a párkány felett vannak kifeszítve.

A túlsó parton vannak a hivatalok székhelyei. Az igen nagy számmal levő polgári hivatalnokok mindannyian az ismeretes orosz egyenruha-sapkát tartoznak viselni.

Az egész városban legérdekesebb egy teké-falu, Merv egyik külvárosa, melynek lakosainál megmaradtak a hanyatlóban levő faj sajátságai: az izmos test, a szétálló fülek, a duzzadt ajkak és a fekete szakál. Itt még feltalálhatjuk ama helyi jelleg végmaradványát, a mely az új városban teljesen hiányzik.

A kereskedő-város egyik útczasarkán az amerikai kereskedelmi utazóval és imádottjával találkozunk.

- Ephrinell úr! - kiálték. - Az új Mervben nincs valami különös látni való.

- Ellenkezőleg, Bombarnac úr, hiszen ez csaknem yankee város és teljesen azzá lesz, mihelyt az oroszok megajándékozzák lóvasúttal és légszeszvilágítással.

- Majd megjön az ideje annak is.

- Remélem, és akkor Merv igazán fel lesz jogosítva, hogy városnak nevezze magát.

- Én, részemről, Ephrinell úr, inkább a régi városba szerettem volna kirándulni és megnézni a mecseteket, a fellegvárat, a palotákat. Kár, hogy a régi Merv kissé messze van és a vonat sem áll meg benne. Ezt valóban sajnálom.

- Bah! - mondá a yankee. - Én azt sajnálom, hogy ebben a turkomán országban nem lehet semmiféle üzletet csinálni! A férfiaknak olyan hatalmas fogaik vannak...

- Igaz másrészt, hogy a nők haja gyönyörü... - jegyzé meg Bluett Horáczia kisasszony.

- Hát vegye meg a hajukat, kisasszony, és nem fog panaszkodhatni, hogy az idejét elfecsérelte.

- A londoni Holmés-Holme ház bizonyosan meg is fogja venni, - viszonzá a derék hölgy, - mihelyt a mennyei birodalom hajkészletét teljesen elfogyasztotta.

Erre a párocska elvált tőlünk.

Ekkor - hat óra levén - azt inditványoztam Noltitz őrnagynak, hogy ebédeljünk Mervben, mig a vonat elindulna. Elfogadta ajánlatomat, de nem helyesen cselekedett. Balszerencsénk a «Szlávia» szállodába vezetett, a mely sokkal gyarlóbb a mi étkező-kocsinknál; legalább az étlap minősége tekintetében. Különösen egy nemzeti levest ettünk, a mely aludt tejből készül és «borsts» a neve. Ezt a levest bizonyára nem fogom ajánlani a «XX. Század» inyenczeinek.

De itt eszembe jut, hogy lapomnak táviratot szándékoztam küldeni arról a mandarinról, a kinek holttestét a mi vonatunk szállítja haza Pekingbe... Vajjon Popovnak sikerült-e megtudni a nevét azoktól a népektől, a kik ezt a főrangu, egyéniséget őrzik?

Sikerült; végre! Alig, hogy a pályaház perronjára érünk, Popov elém siet e szókkal:

- Tudom a nevét.

- Nos?

- Yen-Lu... Yen-Lu főmandarin Pekingből.

- Köszönöm Popov úr!

És nyomban a távirda-hivatalba sietek, a honnét a következő sürgönyt küldöm a «XX. Század» szerkesztőségének:

Merv, május 16. este 7 óra.

Grand-Aziatik vonata elindul Mervből. Dusakon átvette Yen-Lu főmandarin Perzsiából érkezett holttestét. Viszi Pekingbe...

A távirat sok pénzbe került, de el kell ismerni, hogy megéri az árát.

Yen-Lu neve azonnal elterjedt utitársaink közt és úgy rémlett előttem, mintha Faruszkiar úr elmosolyodott volna a hallatára.

Pontban esti nyolcz órakor hagytuk el a pályaudvart. Negyven perczczel később a régi Merv mellett haladtunk el, de sötét éjjel levén, semmit se láthattam belőle. Pedig van ott egy erőd, négyszögletes tornyokkal és hatalmas körbástyákkal, a mely napon szántott téglából készült, vannak sírok, paloták és mecsetek romjai; szóval találtam volna egy egész csapat régiséget, a melyek leirásának legalább kétszáz sort szentelhetnék.

- Vigasztalódjék, - mondá Noltitz őrnagy. - Várakozása nem lett volna teljesen kielégítve, mert a régi Mervet négyszer újra építették. Igaz, hogy láthatta volna a perzsa eredetű negyedik várost, Bairam-Alit, de nem láthatta volna a harmadikat, a mely mongol volt, még kevésbbé a másodikat, a mely a mohamedán korszakban épült, legkevésbbé pedig az első korszakbelit, a melyet némelyek macedoni Sándorról Iszkander-Kalának, mások pedig Giaur-Kalának neveznek, mert eredetét Zoroasternak, a Mágusok vallása megalkotójának tulajdonítják, a ki a keresztény korszak előtt ezer évvel élt. Azt tanácslom tehát, hogy dobja a sutba a sajnálkozását.

Csakugyan úgy is tettem, máskép nem cselekedhetvén.

Vonatunk ekkor éjszak-keleti irányban haladt. Az állomások húsz-harmincz versztnyire vannak egymástól. A neveiket nem kiáltják ki, mert sehol sem áll meg a vonat; így kénytelen vagyok azokat folyvást a menetrendben keresgélni. A nevek közt a következőket találom: Kelcsi, Ravina (hogyan vetődött ez az olasz név a turkomán földre?) Peski, Repetek, stb. Végig megyünk a sivatagon, a teljes vízhiányban szenvedő valódi sivatagon. Az oroszok kénytelenek voltak itt artézi kutakat fúrni, a melyek kellőleg táplálják a vonalon lévő víztartókat.

Az őrnagy elmondja, hogy a mérnökök csak roppant fáradságok árán birták e vonalszakaszon megkötni a homoktorlaszokat. Ha a czölöpöket nem rézsút verték volna be a földbe, a homok csakhamar ellepvén a vasútat, lehetetlenné tette volna a vonatok közlekedését. Mihelyt a homoktorlaszok e régióját elhagytuk, azonnal ismét a lapos síkságra értünk, a hol a sineket oly gyorsan lehet lerakni.

Utitársaink lassankint elalusznak és kocsink átalakul hálóteremmé.

Ekkor eszembe jut a románom helyzete, tegyek-e kisérletet ma éjjel, hogy viszontlássam? Kétségkivül, és nem csupán természetes kiváncsiságom kielégítése czéljából, hanem azért is, hogy megnyugtassam. Valóban, tudván, hogy titkát fölfedezte az, a ki megszólította a láda deszkáján keresztül, még eszébe juthatna, hogy kiszálljon valamelyik állomáson, feláldozza eddigi utazását, lemondjon Klork Czinka kisasszony viszontlátásáról, ekkép elkerülendő a vasuti társulat részéről kétségtelenül megindítandó kártérítési keresetet... Mindez utóvégre is lehetséges, és akkor az én ismerkedési kisérletem csak kárt okozott volna szegény fiúnak... Nem is említve azt, hogy ezáltal elveszteném a 11-dik számomat, a mely kétségkivül a legbecsesebbek egyike az egész gyűjteményemben.

El vagyok tehát szánva, hogy meglátogatom még hajnal előtt. Óvatosságból azonban várni fogok, mig a vonat elhagyja Tsardsuj állomást, a hova éjfélutáni két óra huszonkét perczkor kell érkeznie. Ott félóráig fog időzni, mielőtt tovább indulna az Amu-Daria felé. Popov akkor be fog bujni a fülkéjébe és én belopódzhatom a podgyászkocsiba a nélkül, hogy valaki észrevenne.

Milyen hosszúknak tetszettek előttem az órák! Több izben csaknem elnyomott az álom. Ki is mentem két vagy három izben a tornáczra, friss levegőt szívni.

A vonat a szabályszerü perczben berobogott a tsardsuji állomásra, a mely ezerötszáz versztnyire van Uzun-Adától. A transzkaspi vasut épitői 1886 november vége felé, tizenhét hónappal a legelső talpfák lerakása után jutottak el a bokharai khánság e nagy városához. Innét már csak tizenkét versztnyire vagyunk az Amu-Dariától. Majd csak e folyón túl látogatok el a podgyászkocsiba.

Emlitettem, hogy a vonat egy óranegyedig időzik Tsardsujban. Nehány utas kiszáll, inert e harminczezer lakosú város az utazása czélja. Mások ismét beszállanak, de kivétel nélkül csak másodosztályú kocsikba. Ezek Bokharáig vagy Szamarkandig utaznak velünk. A perronon tehát némi sürgés-forgás támad.

Én is kiszálltam és a podgyászkocsi körül ólálkodtam. Egyszerre azt látom, hogy a kocsi ajtaja minden legcsekélyebb nesz nélkül kinyilik és ismét becsukódik. Egy ember oson ki a tornáczra és belopózik a pályaházba, a hol alig pislog néhány petroleumlámpa.

Ez az én románom... Nem is lehet más, mint ő... Senki sem látta és most már elvegyült a többi utas közé... De miért jött elő a rejtekhelyéről?...

Talán élelmiszer-készletét akarja kiegészíteni az étteremben... Vagy ellenkezőleg, az-e a szándéka, a mitől féltem, hogy tudniillik megszökjék előlem?

No, ezt ugyan meg fogom akadályozni... Megmondom neki, hogy ki vagyok... felajánlom segítségemet és támogatásomat... beszélek vele francziáúl, angolúl, németül, oroszúl - tetszése szerint... Azt fogom neki mondani: «Barátom, bízzék a titoktartásomban... Én nem árulom el önt... Minden éjjel adok be önnek élelmiszereket... Elárasztom önt biztatásokkal ép úgy, mint élelmiszerekkel... Ne feledje, hogy Klork Czinka kisasszony, a ki kétségkívül a legbájosabb román hölgyek egyike, Pekingben várja önt»... stb.

Utána megyek tehát észrevétlenül. A járó-kelők közt nem igen forog abban a veszélyben, hogy valaki figyelmessé legyen rá. Se Popov, se a társulat bármely más hivatalnoka nem sejtheti benne a társulat anyagi érdekeinek megcsorbítóját. Vajjon a kijárás felé fog-e menni?... csakugyan szökni akar-e?...

Nem! Csupán a lábait akarta kissé jobban kinyújtani, mint a hogy a podgyász-kocsiban teheti. A Bakuból való elindúlástól, tehát hatvan óra óta tartó fogság után, csakugyan van joga tíz perczig szabadsághoz.

A láda lakosa középtermetü ember, hajlékony és mozgékony tagokkal. Össze tudja magát húzni, mint egy macska és a ládáját aligha tartja szenvedhetlenül szűknek. Öltözéke sötét szinű zubbonyból és nadrágból áll, a melyet öv szorít a derekához.

Szándékai felől meg vagyok nyugtatva. Visszatér a podgyász-kocsi felé, felmegy a lépcsőkön a tornáczra és az ajtó csöndesen becsukódik utána. Mihelyt a vonat elindúl, azonnal kopogtatni fogok a ládáján és ezúttal...

Újabb akadály! Vonatunk a helyett, hogy egy óranegyedig időznék Tsardsujban, három negyedóráig vesztegel. A mozdony dörzsfékein kellett valamit megigazítani. Daczára a német báró óvásainak és lármájának, csak fél négykor hagyjuk el a pályaudvart, mikor már hajnalodni kezd.

Ennek az lett a következése, hogy ha már nem látogathattam meg a podgyász-kocsit, legalább megláttam az Amu-Dariát.

Az Amu-Daria a régiek Oxusa, az Indus és a Ganges vetélytársa. Hajdan a Kaspi-tengerbe szakadt és régi medre ma is meg van jelölve a térképeken; jelenleg az Aral-tóba folyik. Lassú vizei, melyet a Pamir fensík hava és esői táplálnak, agyagos és homokos partok közt hömpölyög tova. A turkománok «folyó tenger»-nek nevezik; hosszúsága kétezerötszáz kilométer.

A vonat végig robog egy hidon, a mely négy kilométer hosszú és tizenegy méter magas az Amu-Daria legalacsonyabb vizállása felett. Mig a vonat áthalad rajta, a hid rezeg az ezer czölöpön, a melyek ötös csoportokban, egymástól kilencz méternyi távolságban vannak beverve. Annenkov tábornok tíz hónap alatt, harminczötezer rubel költséggel építette a hidat, mely legnagyobb a Grand-Transaziatik összes hidjai között.

A folyó szennyes-sárga. Itt-ott nehány sziget emelkedik ki a végtelen víztükörből.

Popov figyelmeztet az őrházakra, melyek a hídpárkány mellett állnak.

- Mire valók ezek az őrházak? - kérdém.

- Ezekben külön személyzet lakik, a melynek az a feladata, hogy vészjelet adjon, ha tűz támadna rajta. Az őrök maguk is el vannak látva oltó eszközökkel.

Ez valóban igen bölcs óvatossági intézkedés. Nem csupán a mozdonyokból kipattogó szikrák gyújtották már föl a hidat több ponton, hanem egy másik eshetőségtől is lehet tartani. Az Amu-Darián számos, nagyrészt petroleumot szállító bárka jár föl s alá, és gyakran megtörténik, hogy a kis hajók kigyúladnak és lángokba borúlva úsznak tovább. A folytonos őrizet tehát teljesen igazolva van, mert ha a híd elpusztúlna, újból való felépítése csaknem egy évig tartana és az útasok átszállítása a folyam egyik partjáról a másikra nagy nehézségekkel járna.

Végre a vonat félsebességgel átkelt a folyón. Már világos reggel van. A sivatag ismét előbukkan és el se hagyjuk a második állomásig, a melynek neve Karakul. Ezen állomáson túl megpillantjuk az Amu-Daria egyik mellékfolyója, az «arany hordó» Zarafsán kanyarúlatait. Ez a folyó a Szogd völgyéből, ama termékeny oázisból ered, a melyben Szamarkand város tündöklik.

Reggel öt órakor a vonat a bokharai khánság fővárosában áll meg, ezerszázhét versztnyire Uzun-Adától.

A bokharai és szamarkandi khánságokból állt hajdan a «Szogdianá»-nak nevezett perzsa szatrapia, a hol a tadsikok, majd az üzbégek laktak, a kik ezen országot a XV. században szállották meg.

De méltán lehet félni egy sokkal veszélyesebb eshetőségtől, attól tudniillik, hogy el fogja lepni a homok. Ez a félelem főleg azóta jogosult, mióta a homokpartok megkötése czéljából tenyésztett pusztai fűzfák csaknem teljesen kivesztek.

Bokhara volt a khánság fővárosa, az Izlám Rómája, a nemes város, a szentélyek városa, a mohamedán vallás tiszteletben álló főhelye. Bokhara volt a hét kapujú város, mely fénykorában roppant bástyafalakkal volt körülkerítve s mely Khinával mindig fontos kereskedést űzött. Ma nyolczvanezer lakosa van.

Mindezeket Noltitz őrnagy beszélte el nekem és felszólított, hogy nézzem meg a várost, melyben ő több izben időzött. Ő maga nem jöhet velem, mert néhány látogatást kell tennie. A vonatunk tizenegy órakor fog tovább indulni. Csak öt órai időm van és a város meglehetősen távol esik az állomástól. Ha innen a városig egy Decauville rendszerű szárnyvasút nem futna (ily jó hangzású franczia név Szogdiana kellő közepén!), arra se jutna időnk, hogy csak némi fogalmat szereznénk Bokharáról.

Abban állapodtunk meg, hogy az őrnagy velem jön a Decauville-vasúton; aztán oda érve, magamra hagy és dolgai után jár.

E szerint nem számolhatok rá. De hát csakugyan egyedül maradok? Lehetséges-e, hogy egy se csatlakozzék hozzám a társaim közül?

Lássuk! Talán Faruszkiar úr?... Ő róla oly kevéssé lehet szó, mint Yen-Lu mandarinról, a ki kerekeken járó ravatalába van zárva. Hát Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony?... Ő rájuk se gondolhatok, mikor palotákról, minaretekről, mecsetekről és egyéb archeologiai haszontalanságokról van szó. Hát a «komikus» és az «első szende?»... Lehetetlen! Caternáné fáradt és Caterna úr köteles mellette maradni. Hát a két khinai?... Azok már eltávoztak a pályaudvarból. Ah! talán Sir Francis Trevellyan?... Miért ne?... Én nem vagyok orosz, és ő csak az oroszokra haragszik... Nem én hódítottam meg Közép-Ázsiát!... Próbáljuk meg szóra bírni ezt a magába zárkózott gentlemant... Közeledem hozzá, köszönök neki, meg akarom szólítani... Alig bicczenti a fejét, sarkon fordúl és engem a faképnél hagy. Barom!

A Decauville-vasút gőzöse már utolsót fütyül. Az őrnagy velem együtt egy nyitott kocsin foglal helyet. Fél óra múlva a Dervaz-kapuhoz érünk. Az őrnagy elválik tőlem és én itt tévelygek egyedül Bokhara utczáin.

Ha azt mondanám a «XX Század» olvasóinak, hogy meglátogattam a város száz iskoláját és háromszáz mecsetét - csaknem annyi itt a mecset, mint Rómában a templom, - bizonyára el nem hinnék, daczára azon bizalomnak, melyet a reporterek tagadhatatlanul megérdemelnek. Ennélfogva csak a legtisztább igazságot mondom el.

A város poros utczáin kóborolva, találomra bementem valamennyi nagyobb épületbe, a mely elém került. Itt egy bazárba, amelyben az «aladsa» nevű tarka-barka szinű pamutszöveteket, a pókháló finomságú zsebkendőket, a gyönyörűen kidolgozott bőröket, és azokat a híres selyemkelméket árúlják, melyeknek «frou-frouját» (suhogását) bokharai nyelven «csakcsuk»-nak nevezik. Meilhac és Halévy ugyan jól tették, hogy nem ezt a nevet adták hires drámai hősnőjüknek. Amott egy nagy bolt van, a melyben tizenhatféle theát lehet vásárolni, ezek közt tizenegyféle zöldes, mert Khinában és Közép-Ázsiában csupán zöld theát isznak; köztük legbecsesebb a «lúka», a melynek egyetlen levelével illatossá lehet tenni egy egész theás-csuprot.

Végig megyek a divanbeghi reservoirok rakpartján, a mely egy szilfákkal beültetett négyszögletes tér egyik oldalát alkotja. Innét nem messze van az emir erődített palotája, melynek főkapuját egy óra diszíti. Vámbéry Ármin e palotát komornak találta; én is osztozom e véleményében, noha a bejárását védelmező bronzágyúk épenséggel nem látszanak gonosz indulatúaknak és inkább diszítményekhez hasonlítanak. Ne feledjük el megjegyezni, hogy a bokharai katonák, a kik fehér bugyogóban, fekete kabátban és asztrakán süveggel sétálnak az utczákon, sürű aranysujtásos egyenruhájú orosz tisztek vezénylete alatt állnak.

A palota mellett jobbról a város legtágasabb mecsete, a Medzsidi-Kelan mecset emelkedik, melyet Abdullah-Khan-Sejbani építtetett.

Ez a szentély egész halmaza a kupoláknak, tornyocskáknak és minareteknek. Ugy látszik, legszorgalmasabb látogatói, helyesebben állandó lakói a gólyák, a melyek ezrenként tanyáznak a városban.

Folyvást találomra sétálgatván tovább, a Zarafsán partjára érek a város északkeleti részére. Ennek friss és tiszta vizével két hetenkint egyszer, vagy kétszer kimosatják a város csatornáit, a mi egészségügyi szempontból igen helyes intézkedés, és csak legújabb keletű. Különben férfiak, nők, ebek, kétlábúak, négylábúak olyan hallatlan összevegyülésben szoktak benne fürödni, a melyeket nem volnék képes leírni, sem pedig utánzásra méltó példa gyanánt tanácsolni.

Délnyugati irányt tartva a város közepe felé, útközben hegyes süvegű, libegő hajú és nagy botokkal felfegyverzett dervis-csapatokkal találkozom, a melyek koronkint meg-megállnak és olyan tánczot visznek végbe, a melyet még az Elysées Montmartre^[8] fanatikusai is megbámúlnának s e közben a szó szoros értelmében ordított énekkel szabályozzák képzelhető legjellemzetesebb tánczmutatványaikat.

Végig mentem a könyvpiaczon is, a mely nem kevesebb, mint huszonhat boltból áll. E boltokban nyomtatványokat és kéziratokat árúlnak, nem font számra, mint a theát, vagy csomó számra, mint a zöldséget, hanem rendes, folyó árúczikk alakjában.

A mi a számos «medresszét», vagyis iskolákat illeti, a melyek Bokharának tudományos hirnevet szereztek, meg kell vallanom, hogy ezek közül egyet se látogattam meg. Fáradtan, kimerülten visszatértem a Divanbegh rakpartra és ott leültem a szilfák alatt. Itt folyvást forr a viz óriási szamovarokban és egy thengéért, vagyis hetvenöt centimesért (35 krajczár) akármennyit ihatom a «sivin» nevű kitünő theából, a mely valóban annál kevésbbé hasonlít a mi európai theánkhoz, mert ezt, mint mondják, Khinában már a szőnyegek kitisztogatására használták.

Ime ennyiből állnak a turkesztáni Rómára vonatkozó összes visszaemlékezéseim. Egyébiránt, ha az ember nem tartózkodhatik itt egy hónapig, igen jól teszi, ha csak pár óráig időzik.

Fél tizenegykor Noltitz őrnagygyal együtt, a kit a Decauville-vasút állomásán találtam, megérkeztünk a fővonal pályaudvarába, melynek raktárai tele vannak bokharai pamut- és mervi gyapjucsomagokkal.

A legelső pillantásra láttam, hogy összes számaim a perronon vannak még, a német báró is. A vonat végén a perzsák hűségesen őrt állnak Yen-Lu főmandarin körül. Úgy rémlik előttem, mintha útitársaink közül hárman makacsul szemmel tartanák őket. Ezen útitársaink az a három mongol, a kik Dusakban szálltak föl a vonatra. Sőt, mikor mellettük elmegyek, úgy rémlik előttem, mintha Faruszkiar intene nekik, de e taglejtés értelme természetesen titok marad rám nézve. Vajjon ismerné Faruszkiar úr ezt a három mongolt?... Bármint legyen is, a dolog felingerelte kiváncsiságomat.

Alig hogy a vasut elindúlt, az útasok az étkező-kocsiba sietnek. Ama helyek szomszédságában, a melyeket az őrnagy és én foglaltunk el, Uzun-Adától fogva, két hely szabadon maradván, a fiatal khinai és Tio-King orvos oda telepedtek le. Pan-Sao tudja, hogy tagja vagyok a «XX. Század» szerkesztőségének és valószinüleg éppen annyira ohajt megismerkedni velem, mint én ő vele.

Nem tévedtem. A khinai öltözet viselője csakugyan valóságos párisi boulevard-hős. Három évet töltött abban a világban, a hol mulatnak, de abban is, a hol tanulnak. Pan-Sao egy gazdag khinai kereskedő fia és Tio-King védszárnyai alatt utazik, a ki amolyan orvosféle és e mellett a legeredetibb és legkomikusabb khinaiak egyike. A növendéke rendszerint tréfálkozni szokott vele. Mióta Tio-King a Szajna-parton állomásozó ódon könyvárusoknál a Cornaro ócska könyvét fölfedezte, nincs egyéb dolga, mint egész életmódját: «a hosszú élet művészeté»-hez alkalmazni. A hóbortos khinai teljesen elmerült a «velenczei nemes» által oly körülményesen megállapított szabályokba, hogy milyen a helyes étkezés és ivás, a különböző évszakokban követendő életrend, a józanság, a mely a szellemet edzi, a mértékletlenség, a mely igen nagy bajokat okoz, a rosz véralkat megjavítása és a legjobb egészség megőrzésének módja a legmagasabb életkorig, stb., stb. Mindezen dolgokra vonatkozólag Pan-Sao folyvást tréfálkozik vele, de a derék orvos ezeket az ártatlan csipkedéseket fel se veszi.

Már a reggeli alatt is élvezhettük rögeszméjének néhány példáját, mert az orvos ép oly tisztán beszél francziául, mint a növendéke.

- Mielőtt a reggelizéshez kezdenénk, - mondá Pan-Sao, - legyen szives engem figyelmeztetni, doktor, hány alaptörvény szabályozza az evés és ivás helyes mértékét?

- Hét alaptörvény, fiatal barátom, - viszonzá az orvos a legnagyobb komolysággal. - A legelső az, hogy az ember csak annyit egyék, a mennyi nem akadályozza abban, hogy az étkezés után tisztán szellemi dolgokkal is foglalatoskodhassék.

- És a második?

- A második az, hogy csak annyit egyék, a mennyi nem okozhat semmiféle testi restséget, lomhaságot és fáradtságot. A harmadik...

- Ennyi elég lesz mára, ha úgy tetszik, doktor, - viszonzá Pan-Sao... Amott egy «maintuyt» látok, a mely minden valószinűség szerint nagyon izletesnek igérkezik és...

- Vigyázzon, kedves növendékem. Ez az étel egy neme a zsírral és fűszerekkel készült húsos puddingnak... Attól félek, hogy igen nehéz...

- Tanácslom is önnek, doktor, hogy ne egyék belőle. Én magam azonban majd csak ezen urak példáját fogom követni.

Ugy is cselekedett Pan-Sao, a mint mondta és pedig nagyon helyesen cselekedett, mert a maintuy valóban kitünő volt; - Tio-King azonban beérte az étlap legkönnyebben emészthető ételeivel. Noltitz úr azt állitja, hogy e maintuyk még sokkal ízletesebbek, ha zsírban vannak sütve. És hogy ne volnának ízletesebbek, mikor ily alakban «zsenbuszi» a nevük, a mi azt jelenti, hogy «hölgyek csókja!»

Mihelyt Caterna úr ezt az udvarias szójárást meghallja, azonnal kifejezi sajnálkozását a felett, hogy a «zsenbuszi» nem szerepel az étlapon. Erre Caternáné oly gyöngéd pillantást vet a férjére, hogy én hozzá fordúlva, a következő megjegyzést mertem koczkáztatni:

- Úgy hiszem, zsenbuszikat nem csupán Közép-Ázsiában, hanem másutt is lehet találni.

- Kétségkivül, - felelé Caterna úr - mindenütt, a hol szeretetreméltó nők vannak, a kik késziteni tudják.

Erre Pan-Sao nevetve jegyzé meg:

- A legjobbakat mégis csak Párisban készitik.»

Úgy látszik, a mi fiatal khinai barátunknak bő tapasztalatai vannak. Pan-Saora tekintettem és bámulni kezdtem őt. Milyen hatalmas étvágygyal eszik!... az orvos nem is késik figyelmeztetni, hogy mértékletlenül fogyasztja az élet nedvét...

Igen vidám társalgás fejlődött ki. Arról folyt a beszélgetés, hogy az oroszok mi mindent alkottak Ázsiában. Úgy látom, hogy Pan-Sao mindezen kérdésekben igen jól van tájékozva. Az oroszok nem csupán a Kaspin túli vasútat építették meg, hanem az 1888 óta tanulmányozott szibériai vasút is épül már, sőt a munkálatok szépen elő is haladtak. Az első nyomjelzést, mely szerint a vonal Isczimet, Omszkot, Tomszkot, Krasznojarszkot, Nisni-Ufimskot és Irkutskot érintette volna, egy második, délibb irányú vonallal cserélték föl, mely Orenburgot, Akmolinszkot, Minuszinszkot, Abatujt és Vladivosztokot fogja érinteni. E hatezer kilométert meghaladó hosszaságú vonal befejezése után Szt.-Pétervár csak hat napi távolságra lesz a japáni tengertől. És ez a szibériai vasút, melynek hossza meg fogja haladni az Egyesült-Államok Amerikát átszelő vasútjának hosszát, csak hétszázötven millió frankba fog kerülni.

Elképzelheti az olvasó, hogy a muszka munkásság e fejtegetései nem voltak Sir Francis Trevellyannak inyére. Noha egy szót se szól, sőt a szemeit le se veszi a tányéráról, hosszú arcza mégis pirul egy kissé.

- Ej, uraim, - mondám, - a mit mi látunk, az semmi ahhoz képest, a mit az unokáink fognak látni. Ma a Grand Transaziatik egyenes vonalán utazunk. De milyen lesz a világ akkor, ha majd a Grand Transaziatikot összekötik a Grand Transafrikánnal?...

- És vajon hogyan köthetnék össze Ázsiát és Afrikát vasúti vonallal? - kérdé Noltitz őrnagy.

- Oroszországon, Törökországon Olaszországon és Spanyolországon keresztül. Az utasok Pekingből átszállás nélkül fognak utazni a Jó-Remény-fokig.

- Hát a gibraltári szoros? - kérdé Pan-Sao. E név hallatára Sir Francis Trevellyan a füleit hegyezte. Mihelyt az ember Gibraltárról beszél, mintha az egész Egyesült királyságot egy hazafias középtengeri felháborodás rázkódtatná meg.

- Ugy van... Gibraltár, - mondá az őrnagy.

- Alatta fognak elmenni, - viszonzám. - Tizenöt kilométer hosszaságú alagút annyi, mint a semmi. Nem lesz angol parlament, a mely azt ellenezhetné, úgy a mint még maig is ellenzi a Calais és Dover közti alagútat. Minden meg fog történni egykor, minden, a mi e verset igazolhatja:

Omnia jam fieri, quae posse negabam.
Minden megtörtént már, a minek lehetőségét tagadtam.

A latin nyelvben való járatosságomnak e bizonyítványát alig értette meg más, mint az őrnagy. Jól hallottam, a mint Caterna úr így szólt a nejéhez:

- Ez volapük nyelven van.

- Annyi bizonyos, - mondá Pan-Sao, - hogy a khinai császár igen helyesen cselekedett, mikor inkább az oroszoknak nyújtott kezet, mint az angoloknak. A helyett, hogy makacsúl ragaszkodott volna a mandsuriai strategiai vasútak kiépítéséhez, a melyek soha se nyerték volna meg az orosz czár jóváhagyását, az Ég-Fia inkább a Kaspin túli vonallal kötötte össze a vasutait Khinán és a khinai Turkesztánon keresztül.

- És ezt igen bölcsen cselekedte, - jegyzé meg az őrnagy. - Az angolokkal egyesülvén, csak Indiát kötötte volna össze Európával. Az oroszokkal egyesülve az egész ázsiai szárazföld részesül a vasútak hasznaiban.

Sir Francis Trevellyanra tekintek... Az arcza még pirosabbá lesz, de egy izma se mozdúl. A felett tünődöm, vajjon nem fog-e kivetkőzni némaságából e támadások hallatára, a melyek olyan idegen nyelven intéztettek az angolok ellen, melyet kétségkívül értenie kell. És mégis nagy zavarban volnék, ha fogadásra kerülne a sor.

Noltitz őrnagy újból felvette a társalgás fonalát és kifejtette a Grand Transaziatik hasznát az Ázsia és Európa közti kereskedelem, valamint a közlekedés gyorsasága és biztonsága szempontjából. A régi gyűlölség lassanként elenyészik az európai befolyás következtében. E népekre nézve új korszak kezdődik és e tekintetben meg kell vallani, hogy az oroszok működése megérdemli az összes művelt nemzetek helyeslését. Nincsenek-e igazolva Skobelev nemes szavai, a melyeket Gök-Tepé bevétele után mondott, mikor a legyőzötteknek okuk volt félni a győzők boszújától:

«A közép-ázsiai politikában nem ismerünk páriákat!»

- És ez a politika, - igy fejezte be szavait az őrnagy, - ez a politika biztosítja felsőbbségünket az angolok felett.

- Senki se birhat felsőbbséggel az angolok fölött!

Ez volt a frázis, a melyet Sir Francis Trevellyantól vártam. Azt állitják, hogy az Egyesült királyságban a gentlemanek már ezzel a frázissal születnek a világra... Csalódtam. Egy szót se szólt.

De mikor felkeltem és poharat emeltem az orosz császárra és az oroszokra, a khinai császárra és a khinaiakra, Sir Francis Trevellyan érezvén, hogy a harag erőt fog venni rajta, hirtelen eltávozott az asztaltól.

Úgy látom, hogy ma még nem fogok megismerkedhetni a hangja színezetével.

Mondanom se kell, hogy e beszélgetés alatt Weisschnitzerdörfer egyebet nem tett, mint hogy minden egyes tálat lelkiismeretesen kiürített, Tio-King orvos rendkivüli bámulatára. No, ez a német bizonyosan nem olvasta Cornaro életrendi szabályait, vagy ha olvasta, akkor gyalázatosan megszegi valamennyit. Lehetséges különben, hogy nem tud francziául és semmit sem értett mindabból, a mit beszéltünk.

Ugy hiszem, ugyanezen ok miatt hallgattak Faruszkiar úr és Ghangir is. Alig váltottak nehány szót egymással khinai nyelven.

Mindazonáltal meg kell említenem egy meglehetősen sajátszerű részletet, a mely az őrnagy figyelmét se kerülte el.

Mikor Pan-Saót kérdeztük, hogy miként áll a Grand Transaziatik biztonsága Közép-Ázsiában, az ifjú khinai azt válaszolta, hogy e biztonság jóval csekélyebb a turkesztáni határon túl. Ezt már Noltitz őrnagy is említette előttem. Eszembe jutott megkérdezni Tio-King orvos növendékét, hallott-e beszélni a híres Ki-Tsangról, mielőtt Európába elutazott.

- Gyakran, - felelé Pan-Sao, - mert Ki-Tsang akkoriban a Yunnan tartományaiban garázdálkodott; remélem, hogy mostani utazásunk alatt nem fogunk vele találkozni.

Kétségkívül nagyon rosszul ejtettem ki a hires rablóvezér nevét, mert alig értettem meg Pan-Saot, mikor e nevet khinai hangsulyozással ismételte.

És mégis, merem állítani, hogy a Ki-Tsang név hallatára Faruszkiar úr összeránczolta a homlokát és a szemei villámot lövelltek. Aztán az útitársára tekintett és ismét közönyössé lett minden iránt, a mit körülte beszéltek.

Már látom, hogy némi fáradságomba fog kerülni, míg ezzel az úrral megismerkedhetem.

Ezek a mongolok olyan zárkózottak, mint egy tűzálló pénzszekrény, a melyet nem lehet kinyitni, ha az ember a zár titkát nem ismeri.

E közben a vonat rendkívül sebesen robogott tova. A rendes vegyesvonatoknak egy egész napra van szükségük, mig végigmennek a Bokhara és Szamarkand közt levő tizenegy állomáson. A mi vonatunk három óra alatt tette meg a kétszáz kilométer hosszuságú útat, mely a két várost elválasztja egymástól, és délután két órakor megérkeztünk Tamerlan híres városába.

Szamarkand ama termékeny oázis közepén fekszik, a melyen a Zarafsán folyó végig folyik. Egy füzetecske, a melyet az állomáson vásároltam, azt állítja, hogy e nagy város ama négy pont egyike, a melyeken a földrajzírók a földi paradicsom valószínű helyét keresik. A biblia-magyarázókra bízom a vitatkozást e kérdés felett...

Dzsingisz khán 1219-ben részben feldúlta e várost, melyet már Cyrus hadai is felgyújtottak háromszázhuszonkilencz évvel Krisztus születése előtt. Később Tamerlan fővárosává lett; de e kitüntetés, a melyre méltán büszke lehetett, nem akadályozta meg azt, hogy a nomádok a XVIII. században ki ne rabolják. A mint látjuk, Közép-Ázsia nevezetesebb városaiban a nagyság és a végromlás egymással váltakoztak.

Öt órai időzés Szamarkandban és pedig nappal, némi szórakozást és néhány hasábnyi tárczaczikk-kéziratot igér. De nincs vesztegetni való időnk. A város természetesen két részből áll. Az egyik, a melyet az oroszok építettek, egészen mai izlésű és lombos kertekkel, fasoros sugárútakkal, palotákkal, nyaralókkal pompázik; a másik, a régi város, még mindig gazdag egykori fényének maradványaiban, a melyeknek lelkiismeretes tanúlmányozása hónapokig tartana.

Ezúttal nem leszek egyedül. Noltitz őrnagynak semmi dolga sincs a városban és velem jön. Már elhagytuk az indóházat, mikor Caterna úr és neje hozzánk csatlakoztak.

- Ön a várost szándékozik bejárni, Klaudius ur? - kérdé a komikus és a karjait kitárta, mintha az egész Szamarkandot át akarta volna ölelni.

- Ez a szándékunk, Caterna úr.

- Ha Noltitz úr és ön szíveskednének megengedni, hogy önökhöz csatlakozzam...

- A legnagyobb örömmel.

- De a feleségemmel együtt, mert ő nélküle semmit se teszek.

- Kirándulásunk csak annál kellemesebb lesz, - mondá az őrnagy, meghajtván magát a szeretetreméltó «szende» előtt.

- Én pedig, hogy el ne fáradjunk és időt nyerjünk, kedves útitársainknak egy arbát ajánlok fel - mondám.

- Egy arbát? - kérdé Caterna úr. - Mi lehet az az arba?

- Egy hintó, mely ezen országban divatos.

- Legyen hát arba!

Rögtön lefoglaltunk egyet e kerekeken járó alkotmányok közül, a melyek a pályaudvar előtt állomásoztak. Miután jó «szilaót», vagyis borravalót igértünk, a kocsis fogadta, hogy két «kis gerliczéje» vagyis a két lova, oly sebesen fog röpülni, mint a szél; és csakugyan elég gyors ügetésben indultunk el.

Balra elhagytuk a legyező alakban épült orosz várost, a kormányzó palotáját, a melyet szép kertek környeznek, a nyilvános közkertet, árnyékos fasoraival, végre a kerületi főnök házát, a mely már kissé átnyúlik a régi városba. Útközben az őrnagy figyelmeztet bennünket az erődre, a melyet az arba megkerül. Itt a bokharai emir régi palotája szomszédságában ásták meg azon orosz katonák sírját, a kik az 1868-iki ostrom alkalmával elestek.

Arbánk innét egy keskeny, de egyenes utczán keresztül a Righistán-térre jutott, a melyet nem kell összetéveszteni a Bokharában levő hasonnevü térrel - jegyzi meg naivúl a könyvecském.

E szép, négyszögű piaczot talán kissé elrontották az oroszok azáltal, hogy kikövezték és több ágú lámpákkal diszítették fel; de ezt bizonyosan helyeselni fogja Ephrinell, ha ugyan elszánja magát Szamarkand megtekintésére. E tér három oldalán három medresz (iskola) jó állapotban levő romjai láthatók. Itt a «mollah»-k a gyermekeket igen jó nevelésben részesítik. Szamarkandban tizenhét ilynemű iskola és nyolczvanöt mecset van. Ez említett három medresz nevei: Tilla-Kari, Sir-Dar és Ulong-Bég. Általában azt lehet mondani, hogy valamennyien hasonlítanak egymáshoz; a középen levő kapu a belső udvarokba nyilik. A falak halványsárga és halványkék zománczú téglákból vannak építve, kék és arany-arabeszk diszítéssel; a kék általában az uralkodó szín. A minaretek valamennyien ferdék és ledőléssel fenyegetnek, de soha se dőlnek le, a mi nagy szerencse a zománczos diszítésekre nézve, melyek Ujfalvyné, e merész utazónő, állítása szerint, a legszebb zománczokat is sokkalta felülmúlják, pedig itt nem is egy kandallóra való, vagy állványra helyezett virágedényről van szó, hanem meglehetős magasságú minaretekről.

E csodaművek még ugyanazon állapotban vannak ma is, a milyenben Marco Polo, a XIII. századbeli velenczei útazó látta.

- Nos, Bombarnac úr, - nem bámúlja ön ezt a Righistán-teret? - kérdé az őrnagy.

- Valóban nagyszerű! - viszonzám.

- Úgy van, - mondá Caterna úr, - és ugy-e, Karolina, milyen felséges díszlet volna valamely balletben! Balról ez a mecsetféle és jobbról ez a másik...

- Igazad van, Adolf, - jegyzé meg a «szende». - De a szabályosság miatt talán ki kellene egyenesíteni ezeket a tornyokat és a tér közepén «fontaine lumineuse»-ket (világított vizü szökőkutakat) lehetne elhelyezni.

- Pompás gondolat, Karolina. Ugyan, Klaudius úr, irjon egy nagy, látványos drámát, a melynek harmadik felvonása ebben a díszletben játszanék... A mi a czímet illeti...

- Tamerlan volna a legalkalmasabb, - jegyzém meg.

A komikus erre nagyon sokat jelentőleg elfintorította az orrát. Ázsia meghódítóját nem tartotta eléggé aktuálisnak, sem eléggé «fin de siècle»-nek.

Sőt a feleségéhez hajolva, így szólt félhangon:

- Különben láttam én ennél szebb teret is, a Porte-Saint-Martin szinházban, az Ég fiá-ban.

- Én pedig a Chatelet szinházban, Strogoff Mihály-ban.

Hagyjuk beszélni szinészeinket. Ők mindent csak szinházi szempontból ítélnek meg. A kék vásznat és festett lombokat jobban szeretik az ég azurjánál és az erdők lombjainál, a fújtatókkal lebegtetett ponyvákat az Oczeán hullámainál, egy díszlet perspektiváit ama helyeknél, amelyeket a díszletfüggöny ábrázol, Cambon, Rubé, vagy Jambon díszleteit bármily nagyszerű képnél, szóval jobban szeretik a művészetet a természetnél és én bizonynyal nem fogom megkísérleni, hogy ízlésüket e részben megváltoztassam.

Minthogy épen Tamerlant említettem, egyúttal meg is kérdeztem Noltitz őrnagyot, nem fogjuk-e meglátogatni e híres tatár sírját. Az őrnagy azt felelte, hogy visszatérőben látni fogjuk; útunk most a szamarkandi nagy bazár felé visz. Az arba megállt e nagy kerek épület egyik kapuja előtt, miután végig vitt bennünket a régi város egy részén, a melynek házai csak földszintesek és a legcsekélyebb kényelemre sem vallanak.

Itt a boltok állványain össze-vissza óriási mennyiségü gyapjúszövetek, élénk színü szőnyegek és csinos shawlok vannak felhalmozva. A vevő és az eladó a legcsekélyebb árú fölött is hévvel és nagy lármával alkudozik egymással. E kelmék közt van egy «kanausz» nevü selyemszövet, a melyet a szamarkandi szépek nagyon látszanak kedvelni, noha távolról se versenyezhet a hasonnemű lyoni gyártmányokkal, se minőség, se színek tekintetében.

Caternáné azonban, úgy látszik, a kisértésnek ép oly kevéssé birt ellentállni, mintha a Bon Marché vagy a Louvre kirakatait nézegette volna.

- Ezzel a szövettel nagy hatást tennék a Gerolsteini nagyherczegnő-ben.

- És ezek a papucsok nagy sikert arathatnának Ali-Bazsu lábain a Kaid-ban, - mondá Caterna úr.^[9]

És mialatt a «szende» egy darab kanausz szövetet vett, a komikus is vásárolt egy párt ama zöld papucsok közül, a melyeket a turkománok szoktak a lábukra húzni, mielőtt a mecseteik küszöbét átlépik. De mindez alig történhetett volna meg az őrnagy szíves közbenjárása nélkül, a ki a tolmács szerepét vitte Caterna úr és a kalmár közt, kinek öblös szájából a jok... jok!... (nem!... nem!...) szók oly sűrűn hullottak, mint a kartács, és oly recsegve, mint a sortüzelés.

Az arba tovább indúlt a Bibi-Khanim-tér felé, a hol a hasonnevü mecset áll, mely Tamerlan egyik nejétől vette nevét. Ez nem oly szabályos ugyan, mint a Righistán-tér, de szerintem festőibb: sajátszerüen csoportosított romok, ívek maradványai, ketté vált boltozatok, félig bedőlt kupolák, töredezett oszlopok, a melyeknek zománczolása megőrízte egész épségét, végre a nagy tér egyik oldalát egészen elfoglaló alacsony boltívek. E látvány valóban nagy hatású, mert a hajdani pompás Szamarkandnak e műemlékei oly fényes égboltozat és oly ragyogó lombfüggöny hátteréből válnak ki, a melyhez hasonlót hiába keresnénk még a nagy Operában is, Caterna úr engedelmével. De meg kell vallanunk, hogy a hatás még nagyobb, mikor az arba megáll a legszebb kelet-ázsiai mecsetek egyike, a Szindéh sah mecsete előtt, mely a hedsra 795-ik évében épült (1392. Kr. sz. u.)

Toll nem képes fogalmat nyújtani e világcsodáról. Bármennyi építészeti műszót írnék le ide sorjában egymásután, a kép mindig tökéletlen maradna. Ecset kellene ide, nem toll. A képzelem bámúlva áll meg az építészet e maradványai előtt, mert a legfényesebbek mindazok közt, melyeket az ázsiai művészeti szellem valaha alkotott.

E mecset legvégén végzik a hívek ájtatosságukat, a muzulmán vallás egy nagy tiszteletben álló szentje, Kasszim-Ben-Abbas, sírja előtt. Úgy mondják, hogy ha a sírt felnyitnák, a szent élve és teljes fényében emelkednék ki belőle. Hanem ezt még soha se próbálták meg, és a hívek inkább elhiszik a legendát.

Végre kénytelenek voltunk kiragadni magunkat bámulatunkból és újból elfoglaltuk helyeinket az arbán és a jemcsikünk (kocsis) «gerliczéi» végig vágtatnak velünk az árnyékos utczákon, melyeket az orosz hatóságok igen jól gondoznak.

Az utczákon számos járókelő méltán magára vonja figyelmünket. Nagyon különféle öltözékeket viselnek; élénk khinai «khalat»-ot és művésziesen bogozott turbánt.

Természetes, hogy e negyvenezer lakossal biró városban a typusok is nagyon különfélék. A lakosok nagy része az iráni eredetű tadsik fajhoz tartozik. Az erőteljes férfiak fehér bőrét a szabad levegő és a napsugarak megbarnították. Ide iktatom, a mit Ujfalvyné mond róluk érdekes útleírásában:

«A hajuk rendszerint épen oly fekete, mint rendkivül sűrű szakálluk. Szép, szabályos metszésű szemeik többnyire barnák. Az orruk igen szép, az ajkaik finomak és a fogaik aprók. A homlokuk magas, széles, és arczuk tojásdad.»

Kénytelen is voltam helyeslőleg inteni a fejemmel, mikor Caterna úr egy büszke magatartású és pompás tarka khalatba öltözött tadsik láttára így kiáltott föl:

- Milyen nagyszerű szinpadi hős!... Szinte magam előtt látom Richepin Nana Sahib-jában vagy Meurice Samil-jában.

- Sok pénzt kereshetne! - jegyzé meg Caternáné.

- Meghiszem azt, Karolina! - kiáltá a neki lelkesült komikus.

Caterna úrra, valamint igen sok más szinészre nézve a «bevétel» a drámai művészetnek legkomolyabb és legczáfolhatatlanabb bizonysága.

Már öt óra és e páratlanúl szép Szamarkandban egyik díszlet még egyre követte a másikat... Szépen vagyunk! Már én is elsajátítottam a szinész-nyelvet. Az előadásnak kétségkivül csak éjfél után lesz vége. De mivel nyolcz órakor tovább indulunk, a darab befejezését nem várhatjuk be.

Minthogy már csak a reporterség jó hírneve miatt sem akartam elhagyni Szamarkandot a nélkül, hogy Tamerlan sírját meg ne nézzem, az arba visszafordult, délnyugat felé és a Gur-Emir mecset előtt, az orosz városrész szomszédságában állt meg. Mily piszkos városrészen, a sár- és polyvakeverékből épült házaknak és nyomorúlt viskóknak mily tömkelegén mentünk végig!

A mecset külseje tekintélyes. Kupolája, melyen a türkiz-kék szín uralkodik, olyanformán emelkedik a magasba, mint egy perzsa süveg, és egyetlen minaretje, melynek a teteje hiányzik, szinte csillog az antik tisztaságukban pompázó zománczos arabeszkektől.

Megnéztük a kupola alatt levő középső termet és abban a «sánta vasember» sírját. Ez volt a hódító Tamerlan mellékneve. Fiainak és védszentjének négy sírja környezi azt a fekete lapos kőlemezt, mely alatt Tamerlan csontjai porladoznak, kinek neve szinte egy jelentésű az ázsiai történelem egész tizennegyedik századával. E terem falait szintén megszámlálhatatlan rovátkokkal borított kőlemezek diszitik és a délnyugati oldalon egy kis oszlop jelzi Mekka irányát. Ujfalvyné méltán hasonlította a mecset e részét egy szentélyhez. Reánk is így hatott, és ez a hatás még vallásosabb jellegűvé lett, mikor egy sötét és keskeny lépcsőn lementünk a sírboltba, a hol Tamerlan nejeinek és leányainak koporsói vannak.

- Hát aztán csakugyan ez az a Tamerlan, - kérdé Caterna úr, - a kit annyit emlegetnek?!

- Ez a Tamerlan, - viszonzá Noltitz őrnagy, - egyike volt a világ legnagyobb hódítóinak, sőt épen a legnagyobb volt, ha hódításai területének a nagyságát tekintjük. Leigázta Ázsiának a Kaspi-tengertől keletre eső részeit, Perzsiát és a vele éjszakon szomszédos tartományokat, Oroszországot az Azovi tengerig, Indiát, Sziriát, Kis-Ázsiát, végre Khinát, a hova két százezer emberrel rontott be. Egy egész földrész volt az ő háborúinak szintere.

- Pedig sánta volt! - jegyzé meg Caternáné.

- Úgy van, asszonyom, sánta volt, mint Genzerik, mint Shakespeare, mint Lord Byron, mint Scott Walter, s mint Talleyrand; ez azonban nem gátolta őt, hogy nagy utakat ne tegyen. De fanatikus és vérszomjas is volt. A történelem azt állítja róla, hogy Delhiben százezer foglyot mészároltatott le és Bagdadban nyolczvanezer fejből állíttatott obeliszket.

- No, már akkor jobban szeretem a Concorde-tér obeliszkjét Párisban, - jegyzé meg Caterna úr. - Az legalább egy darabból van faragva.

Ezután elhagytuk a Gur-Emir mecsetét és mivel az indulás órája közelgett, arbánunk a pályaudvar felé vette útját.

Én részemről, daczára a Caterna házaspár megjegyzéseinek, teljesen átengedtem magamat a Szamarkand csodái által okozott hatásnak, mikor egyszerre csak durván visszarántott valami a jelenkori valóságba.

Az útczákon, igen, az orosz városrész közelében levő utczákon, igen, Tamerlan fővárosának utczáin két embert látok végig gurulni veloczipédeken!

- Ah! kiáltá Caterna úr... kerekező urak!

És ezek az urak turkomán törzsbeliek voltak!

«Ez után» már csak menekülni lehetett az olyan városból, a melyet a járógépek e remekei ennyire meggyaláztak, a mint hogy vonatunk este nyolcz órakor csakugyan el is hagyta Szamarkandot.

A vonat elindúlása után egy órával volt a vacsora. Az étkező-kocsiban néhány új vendég jelent meg, köztük két szerecsen, a kiket Caterna úr «sötét emberek»-nek szeret nevezni.

Popov azt mondja, hogy ezen útasok közül egy se fog túlmenni a khinai határon, következőleg engem nagyon kevéssé, vagy épen nem érdekelnek.

Vacsora alatt, a melynél valamennyi számom jelen volt (tizenketten vannak és úgy hiszem, több nem is lesz), észrevevém, hogy Noltitz őrnagy nem szűnik meg figyelmesen vizsgálni Faruszkiar urat. Talán gyanakodni kezd reá; avagy némi fontosságot tulajdonít annak, hogy ez a mongol, noha szemmelláthatólag titkolja, ismerni látszik a második osztályban utazó három mongolt? Vajon az ő képzelete oly tevékenyen működik-e, mint az enyém, és nem azon tünődik-e, hogy tréfás megjegyzésemet talán komolyan kellene értelmezni? Hogy én, mint író, mint tárczaíró, a ki helyzeteket keres és mindent arra a fő jelenetre való tekintettel igyekszik csoportosítani, a melyet Sarcey^[10] barátom minden hétfőn követel, mondom, hogy én Faruszkiar úrban örömest látnám a híres Ki-Csang vetélytársát vagy magát Ki-Csangot, az könnyen megérthető. Azt azonban már alig akarhatná valaki elhinni, hogy ő, egy komoly férfi, orosz hadseregbeli orvos, efféle szinmű-írói kombinácziókon töri a fejét. De mindegy, majd beszélünk még e tárgyról.

Én részemről csakhamar elfeledtem a mongolt a titokzatos láda lakójáért, a kivel okvetetlenül tisztába akarok jönni. Bármily fáradt vagyok is a szamarkandi kirándulás után, ha ma este módom nyílik, hogy meglátogassam, bizonyosan nem szalasztom el a kedvező alkalmat.

Vacsora után mindenki azzal a szándékkal foglalta el a helyét, hogy Taskendig aludni fog.

Szamarkandot Taskendtől háromszáz kilométernyi távolság választja el. A vonat tehát csak reggeli hét órakor fog oda érkezni. Utközben csak háromszor fog megállapodni a közbeneső állomásokon, víz és tüzelőanyag készletének kiegészítése végett. Ez a körülmény igen kedvező a tervemre nézve. Az éjszaka sötét, az ég borús, csillagtalan, és holdvilág sincs. Eső fenyeget, a szél hűvös. Az idő nem arra való, hogy az utasok a kocsik tornáczain járjanak-keljenek, nem is fog ott járni senki. A fő dolog kiválasztani azt a pillanatot, a mikor Popov legmélyebben alszik.

Egyébiránt nem szükséges, hogy hosszasan beszélgessünk egymással. A leglényegesebb az, hogy ez a szegény fiú meg legyen nyugtatva, s az meg is történik, mihelyt megismerkedünk egymással. Néhány életrajzi adat magáról és Klork Czinka kisasszonyról, honnét jött, miért útazik Pekingbe, miért választotta az utazásnak ezt a módját, miből áll a fölszerelése, hogyan szállásolta el magát a ládában, hány éves, mi a mestersége, hol született, mivel foglalatoskodik, mit remél a jövőtől, stb., ennyi az egész, a mit tudni ohajtok és a mit kérdezni fogok tőle. Egy szóval se többet, mint a mennyit egy lelkiismeretes reporternek tudnia kell... Remélem, e kivánság nem szerénytelen.

De mindenekelőtt várjunk, míg a kocsiban mindenki elalszik. Ez a pillanat nem sokára bekövetkezik, mert valamennyi útitársunkat kisebb-nagyobb mértékben kifárasztották a Szamarkandban töltött órák. Vacsora után mindenki elkészítette az ágyát. Egyik-másik útas megpróbált szivarozni a tornáczokon, de az erős szél csakhamar visszakergette. Valamennyi elfoglalta helyét a befüggönyzött lámpák alatt és féltizenegy óra tájban némelyek annyira szuszogtak, mások pedig annyira horkoltak, hogy szinte versenyeztek a kerekek mormolásával.

Én legtovább künn maradtam friss levegőt szívni, és Popov két-három szót váltott velem.

- Ma éjjel semmi se fog bennünket zavarni - mondá, - ajánlom önnek is, hogy jól kialudja magát.

- Köszönöm, Popov úr, követni fogom a tanácsát és aludni fogok, mint egy lajhár.

Ezzel Popov jó éjt kivánt és bevonúlt a fülkéjébe.

Én szükségtelennek tartottam bemenni a kocsiba. Künn maradtam a tornáczon; semmit se lehet látni se jobbra se balra a vasúttól. A szamarkandi oázon már túl vagyunk; a sinek most egy tágas és sík lapályon futnak végig. Több óra fog elmúlni, míg a vonat a Szir-Dariához érkezik. Az e folyón való átkelés olyanforma, csakhogy valamivel rövidebb hidon történik, mint az Amu-Darián.

Körülbelől féltizenegy óra lehetett, mikor elhatároztam magamat, hogy bemegyek a podgyászkocsiba és ajtaját magam után bezárom.

Tudtam, hogy a fiatal román nincs mindég bezárkózva a ládájában, és lehetséges volt, hogy e pillanatban is kedve kerekedett, lábaiban a rendes vérkeringést előmozdítani az által, hogy fel s alá sétál a kocsi egyik végétől a másikig...

Teljes sötétség uralkodik. A láda szelelő lyukain legcsekélyebb világsugár se szürődik át. Ezt jobban is szeretem. Sokkal czélszerűbb, ha 11-dik számomat nem ijesztem meg hirtelen megjelenésem által. Kétségkivül alszik... Kétszer fogok gyöngéden kopogtatni a ládáján; erre felébred, és a kimagyarázkodás megtörténik, mielőtt csak egy mozdulatot is tehetne, magától fog menni az egész.

Tapogatódzva megyek előre. Kezem a láda oldalát érinti; fülemet a deszkához illesztem. Hallgatódzom.

Semmi nesz. Még lélekzés se hallatszik. Nem volna itt többé az én emberem?... Elszánta volna magát a megszökésre?... Avagy kiszállt észrevétlenül valamelyik állomáson?... Elvesztettem volna ő vele együtt a tárczaczikkemet is?... A dolog valóban nagyon nyugtalanít...

Figyelmesebben hallgatódzom.

Nem! nem szökött meg... Itt gubbaszkodik a ládában. Most már tisztán hallom csöndes, szabályos lélegzését. Alszik... az ártatlanok álmát aluszsza a Grand Transaziatik társulatának e megkárosítója, a kinek csak a gonosztevők álmához volna joga.

Épen kopogtatni akartam, mikor a mozdony egy állomáson végig robogva, élesen fütyölt. De tudom, hogy a vonat itt nem fog megállni és nyugodtan bevárom, míg a fütyülés megszűnik.

Aztán csöndesen megkopogtatom a ládát.

Semmi nesz.

Azonban a lélegzés kevésbbé hallható, mint az imént.

Újra és erősebben kopogtatok.

Ezúttal a kopogásra a meglepetés és rémület önkénytelen mozdulata hallatszik.

- Nyissa ki... nyissa ki!... - mondám oroszúl.

Semmi felelet!

- Nyissa ki... - ismétlém. - Egy jó barát szólítja önt... Ne féljen semmitől.

Habár a felső deszka nem bocsátkozott is le, a mint reméltem, mégis egy gyufa serczegése hallatszott és a láda belsejében halvány világosság látszott.

Bekandikáltam a szelelőlyukon.

A fogoly arcza rémületet árul el. A szemeit rám mereszti... Nem tudja, vajjon alszik-e, avagy álmodik.

- Nyissa ki, barátom, - mondám - nyissa ki és bízzék bennem... Megtudtam a titkát, de senkinek sem szólok róla. Sőt ellenkezőleg, szolgálatára lehetek önnek!

A szegény ember valamivel nyugodtabbnak látszik, noha még folyvást mozdulatlanúl űl a helyén.

- Ön, úgy hiszem, román, - mondám, - én pedig franczia vagyok!

- Franczia? Ön franczia?

E szókat a saját anyanyelvemen mondá, kissé idegenszerű kiejtéssel.

Ez egy újabb kötelék köztünk. A deszka lebocsátkozott, és a kis lámpa világánál szemügyre vehettem 11-dik számomat, a kit ezentúl kevésbbé arithmetikus néven fogok emlegethetni.

- Senki se láthat... senki se hallhat bennünket? - kérdé félig elfojtott hangon.

- Senki.

- A vonatvezető?

- Alszik.

Új barátom megfogta és megszorította a két kezemet... Érzem, hogy támaszt keres... Ő pedig érzi, hogy számolhat rám... És a szája mégis e szókat suttogja:

- Ne árúljon el! Ne árúljon el!

- Hogy el ne árúljam önt, barátom?... Hát a franczia hirlapok nem barátságosak voltak-e az iránt a kis osztrák szabó iránt és a fiatal spanyol jegyesek iránt, a kik szintén ily módon szállíttatták magukat a vasútakon? Nem indítottak-e gyüjtést a javukra? És hiheti-e ön, hogy én mint reporter, hirlapiró...

- Ön hirlapiró?

- Bombarnac Klaudius vagyok, a XX. Század levelezője.

- Franczia hirlap az?

- Természetesen.

- És ön Pekingig útazik?

- Pekingig.

- Ah! Bombarnac úr, az Isten küldte önt hozzám.

- Nem! A lapok kiadói küldtek ide; én rám ruházták azt a meghatalmazást, melyet a gondviseléstől kaptak. Bátorság és bizalom! Szolgálatára leszek önnek, minden tehetségemben álló módon.

- Köszönöm... Köszönöm.

- Mi az ön neve?

- Kinko.

- Kinko? Pompás név!

- Pompás?

- Igen, a tárczaczikkeim szempontjából! Ön, ugy-e bár, román!

- Bukarestből való vagyok.

- De ön Francziaországban is élt!

- Négy évig laktam Párisban és a kárpitos mesterséget tanultam a Szent-Antal külvárosban.

- És aztán visszatért Bukarestbe.

- Vissza, és ott dolgoztam addig a napig, a mikor többé nem birtam ellenállni az elutazási vágynak.

- És miért utazott el?

- Azért, hogy megnősüljek.

- És hogy nőül vegye Czinka kisasszonyt.

- Czinkát?

- Ugy van, Klork Czinka kisasszonyt, a ki Khinában, Pekingben a Sa-Kua sugárúton lakik.

- Ön tudja?

- Kétségkivül. Hiszen a lakczíme fel vau írva az ön ládájára.

- Igaz!

- Klork Czinka kisasszony pedig...

- Fiatal román leány. Párisban ismerkedtem meg vele, a hol a divatárukészítés művészetét tanulta. Oh! bájos leány.

- E felől bizonyos voltam. De folytassa.

- Ő is visszatért Bukarestbe; aztán meghívták Pekingbe egy divatáru-üzlet vezetésére. Szerettük egymást, uram, de Czinka elutazott és már egy év óta nem láttuk egymást. Ezelőtt három héttel levelet kaptam tőle. Nagyon jól megy a dolga... Ha eljuthatnék hozzá, állást kereshetnék magamnak. Csakhamar egybe is kelhetnénk. Czinka már némi pénzt is takarított meg. Én is nem sokára kereshetnék annyit, mint ő. Erre én is útnak indúltam Khinába.

- Ebben a ládában?

- Mit tehettem mást, Bombarnac úr? - viszonzá Kinko elpirúlva. - Épen csak annyi pénzem volt, hogy egy ládát és némi élelmi szereket vásárolhassak és feladathassam magamat a vasútra egy jószívű és szolgálatra kész barátom által. Tiflisztől Pekingig ezer frankba kerül az útazás. De esküszöm önnek, hogy mihelyt ezer frankot keresek, megtérítem a vitelbért a társaságnak.

- Hiszek önnek, Kinko barátom, és mihelyt Pekingbe megérkezik...

- Czinkát már értesítettem. A ládát a lakására fogják szállítani a Sa-Kua sugárútra és ő...

- Ő fogja kifizetni a szállítási költségeket.

- Úgy van uram. És pedig örömmel, - mondá Kinko.

- Erről meg vagyok győződve.

- Minden bizonynyal, mert nagyon szeretjük egymást.

- És aztán, Kinko, mit ne tenne meg az ember egy vőlegényért, a ki rászánja magát, hogy két hétre podgyászszá változik és mint törékeny, nedvességtől megóvandó üvegnemű érkezik meg!

- Ah, ön kigúnyol egy szegény ördögöt!

- Korántsem! és bizonyos lehet a felől, hogy részemről semmit se fogok elmulasztani, hogy ön egy darabban, száraz és jól megőrzött állapotban érkezzék meg Klork Czinka kisasszonyhoz.

- Köszönöm, uram! - mondá Kinko, még egyszer megszorongatván a kezeimet. - Higyje el, hogy nem hálátlan embert kötelezett le.

- Ej, Kinko barátom! meg leszek én ezért jutalmazva bőven.

- Hogy?

- Úgy, hogy mihelyt önre nézve nem lesz többé veszélyes, leirom az ön egész utazását, Tiflisztől Pekingig. Képzelje csak, milyen pompás czím lesz ez egy tárczaczikk elé: Vőlegény a ládában!... Czinka és Kinko!!... Hatezer kilométer Közép-Ázsián keresztül egy podgyászkocsiban!!

A fiatal román mosolygott.

- Nem kell vele nagyon sietni, - mondá.

- Ne féljen! Óvatosság és titoktartás, mint a házassági ügynökségekben!

És aztán, miután visszamentem a podgyászkocsi ajtajához és meggyőződtem, hogy a meglepetés veszélye nem fenyeget, folytattuk a beszélgetést.

Kinko természetesen megkérdezte, hogyan fedeztem fel a titkát. Elbeszéltem neki mindent, a mi a hajón történt, mialatt a Kaspi-tengeren átkeltünk. A lélegzése árulta el. Nagyon mulattatta őt, hogy eleintén állatnak, sőt vadállatnak tartottam. Ő és vadállat! legfölebb hűséges pudli. Aztán a tüsszentése következtében felemelkedett az élőlények lajtorjáján az emberi rangig.

- De, - mondá Kinko, - két éjszakával ezelőtt azt hittem, hogy minden veszve van... Mikor a podgyászkocsi ajtaját becsukták, meggyújtottam kis lámpámat és elkezdtem vacsorálni... Egyszerre valaki megkopogtatta a ládámat...

- Én voltam az, Kinko, én magam és már akkor megismerkedtünk volna egymással, ha a vonat egy megrázkódás miatt meg nem csökkenti a gyorsaságát. Egy dromedár - elég ügyetlenül - végig nyújtózott a sineken és épen csak annyi időm volt, hogy a személykocsi tornáczára menekülhessek...

- Ön volt? - kiáltá Kinko. - Igy szabadabban lélegzem?... Milyen aggodalmak gyötörtek!... Azt hittem, hogy a vonatvezető tudja, hogy ebben a ládában ember rejtőzik... Már láttam magamat felfedeztetve, kiszolgáltatva a rendőröknek, megkötözve és börtönre vetve Mervben vagy Bokharában, mert az orosz rendőrség nem érti a tréfát!... És az én kis Czinkám hiába várt volna... sohase láthattam volna őt többé, hacsak gyalog nem indulok utnak... Már pedig neki indultam volna, uram; neki indultam volna minden bizonynyal!

E szókat oly elszánt hangon ejté ki, hogy lehetetlen volt e fiatal románban föl nem ismernem a nem mindennapi erélyt.

- Derék Kinko, - mondám, - nagyon sajnálom, hogy ily aggodalmakat okoztam önnek. De most már nyugodt lehet, sőt azt hiszem, hogy a kilátásai is javúltak, mióta jó barátokká lettünk.

Ekkor megkértem, hogy mutassa meg, miként helyezkedett el a ládában.

Semmi se lehet ennél egyszerűbb és gyakorlatibb. A láda mélyén egy ülőhely van és előtte elég tágas hely, hogy a lábait rézsút kinyújthassa; az ülés alatt, melynek ürege szintén láda, némi kevés élelmiszer és evőkészlet, mely csupán egy zsebkésből és egy pléhpohárból áll. Felöltője és takarója egy fogason függ; a kis lámpa, melyet éjjel meg szokott gyújtani, a láda falára van erősítve.

Magától értendő, hogy a mozgó deszka lebocsátásával a fogoly bármely pillanatban elhagyhatja a börtönét. De ha a ládát a többi podgyász közé állították és a hordárok a láda tartalmának törékeny voltára nem fordítottak volna kellő figyelmet, akkor Kinko nem bocsáthatta volna le a deszkát és kénytelen lett volna útazása czéljának elérése előtt kegyelmet kérni. Szerencsére a szerelmesek felett külön Isten őrködik, és a mennyei közbenjárás Kinko és Klork Czinka javára egész teljességében mutatkozott. Ekkor aztán elmondta, hogy minden éjjel sétált a podgyászkocsiban, sőt egy izben le is ment az állomás tornáczára.

- Tudom, Kinko. Ez a bokharai állomáson történt. Láttam önt.

- Ön látott engem?

- Láttam, sőt azt hittem, hogy meg akar szökni. De csak azért láttam, mert tudtam, hogy a podgyászkocsiban van, mert szemmel tartottam önt és kivülem senkinek se jutott volna eszébe ön után kémkedni. Mindazonáltal ez a dolog veszedelmes; ne ismételje többé, és bizza rám, hogy az eleségét alkalmilag kiegészíthessem.

- Köszönöm, Bombarnac úr, köszönöm? Nem hiszem, hogy ezentúl félnem kell a fölfedezéstől... hanem ha a khinai határon... vagyis inkább Kasgarban...

- Miért?

- A vámőrök nagyon szigorúan ügyelnek a Khinába szállított árúkra. Attól tartok, hogy a podgyászokat megvizsgálják és az én ládám...

- Valóban, Kinko, - mondám, - ott néhány nehéz órára kell elkészülve lennünk.

- Ha felfedeznének?...

- Én ott leszek és mindent el fogok követni, hogy semmi kellemetlensége se történjék.

- Ah! Bombarnac úr! - kiáltá Kinko túláradó hálaérzettel, - hogyan hálálhatom meg önnek mindezt?...

- Nagyon könnyen, Kinko barátom.

- Hogyan?

- Úgy, hogy meg fog hivni a szép Czinkával tartandó menyegzőjére... Mindenesetre ott akarok lenni...

- Ott is lesz ön mindenesetre Bombarnac úr és Czinka meg fogja önt csókolni.

- Ezzel csakis a kötelességét fogja teljesíteni, Kinko barátom, én pedig az enyimet teljesítem, ha egy csókért kettőt adok neki vissza.

Ezzel még egy kézszorítást váltunk és valóban úgy hiszem, hogy a derék fiu szemei nedvesek, mikor elválok tőle. Eloltja a lámpáját, felhúzza a deszkát és a ládából még e szók hallatszanak: «Isten önnel, a viszontlátásig.»

Kimegyek a podgyászkocsiból, becsukom az ajtót és meggyőződöm, hogy Popov még mindig alszik. Végre néhány percz múlva, miközben a friss éjjeli levegőt élveztem, visszatérek a helyemre Noltitz őrnagy mellé. És mielőtt a szemeimet behunynám, utolsó gondolatom az, hogy Kinko alakjának megjelenése következtében a «XX. Század» levelezőjének elbeszélése talán nem lesz érdektelen olvasmány.

Az oroszok 1870-ben hasztalan tettek kisérletet Taskendben oly vásár megalapítására, mely nisnij-nowgorodi vásárral vetélkedhetnék; húsz évvel később azonban a kísérlet teljesen sikerült. Ma már kész a dolog a Kaspin túli vasút segélyével, mely Szamarkandot Taskenddel összeköti.

És nemcsak a kereskedők tódúlnak árúikkal tömegesen e városba, hanem özönleni fognak ide a zarándokok is. És ez valóban óriási vándorlás lesz itt, ha majd a muzulmán hívek vasúton fognak zarándokolni Mekkába.

E közben Taskendbe értünk, hol a menetrend csak harmadfél órai időzést jelez.

Bizonyára nem lesz időm meglátogatni a várost, mely pedig méltó volna a megtekintésre. De megvallom, a turkesztáni városok igen sok tekintetben hasonlítanak egymáshoz, a ki az egyiket látta, látta a másikat is, kivévén, hogy a részleteket nem tanulmányozhatta.

Miután egy termékeny síkon, a hol karcsú jegenyéket lenget a szél, szép szőlős és gyümölcsös kertek mellett elhaladtunk, vonatunk az új városban állapodott meg.

Szükségtelen újra ismételnünk, hogy az orosz hódítás óta mindenütt két város, egy új és egy régi, van egymás mellett, Taskendben épp úgy mint Szamarkandban Bokharában épp úgy, mint Mervben. Itt a régi város útczái tekervényesek, a házak sárból és agyagból vannak építve, a bazárok nagyon középszerűek, a karavánszerájok építési anyaga vályog, a mecsetek száma nem nagy, az iskoláké ellenben oly nagy, mint ha a czár azt rendelte volna, hogy minél többet építsenek. Igaz, hogy ha az iskolákban nincs hiány, annál nagyobb a hiány a tanulókban.

A mi Taskend lakosságát illeti, az nem igen különbözik azoktól, a kiket a Turkesztán egyéb részeiben láttunk. Szárthokból, üzbégekből, tadsikokból, kirgizekből, nogájokból, zsidókból, néhány afghanból és - a min nem lehet csodálkozni, oroszokból áll, a kik itt egészen otthon érzik magukat.

Talán Taskendben vannak a zsidók legnagyobb számmal. Egyébiránt a helyzetük attól a naptól fogva, mikor az oroszok a várost elfoglalták, tökéletesen megjavúlt. Azóta élveznek teljes polgári és politikai szabadságot.

A város futólagos megtekintésének csak két órát szentelhetek és ezt, mint lelkiismeretes hirlapiró, meg is teszem. Őgyelegtem a nagy bazár deszka-épületében, a hol fel vannak halmozva a keleti kelmék, selyemszövetek, ércztálak és medenczék, a khinai készítmények különféle mintái, egyebek közt nagyon szép gyártásu porczellánok.

A régi Taskend utczáin itt-ott nőket is lehet látni. Mondanom se kell, hogy ebben az országban nincsenek többé rabnők, a muzulmánok nagy boszúságára. A nők itt szabadok, - még otthon is.

Noltitz őrnagy beszéli, hogy egy öreg turkoman azt mondta: «Vége a férj hatalmának, mióta meg sem verheti a feleségét a nélkül, hogy az a czárral ne ijesztgesse. Ez a házasság végromlása!

Nem tudom, verik-e még itt az asszonyt; de az egyik házasfél okvetetlenül tudja, hogy mit koczkáztat, ha a másikat elpáholja. Alig hinné az ember, pedig tény, hogy ezek a keletiek nem akarják haladás gyanánt elfogadni azt, hogy nem szabad többé megverniök a feleségeiket. Talán még emlékeznek, hogy innét nem nagyon messze volt a földi paradicsom: egy szép kert a Tigris és az Euphrates közt, - ha ugyan nem az Amu- és a Szir-Daria közt. Talán eszükbe jut, hogy Éva anyánk e kertben lakott és ha az első ballépése előtt a férje kissé elveri, kétségkívül nem hibázott volna. De ne vitassuk ezt!

Nem voltam oly szerencsés, mint Ujfalvyné, hogy hallhattam volna a helybeli zenekartól a Pompiers de Nanterre dallamát előadni a kormányzó palotájának kertjében. Nem, e napon a Père la victoiret[11] játszották, és ez a dal is, noha nem egészen nemzeti, nem kevésbbé kellemesen csiklandozza a franczia ember fülét.

Pontban délelőtti tizenegy órakor hagytuk el Taskendet. Innen kezdve a vasút már hullámosabb tájon halad. A síkság már dombossá válik, a keleti hegyrendszer kiágazásai miatt. Közeledünk a Pamir fensíkhoz. Mindazonáltal a vonat szabályszerű gyorsasággal teszi meg a százötven kilométernyi utat Taskendtől Khodsendig.

Mihelyt elindultunk, gondolataim azonnal ismét visszatértek a derék Kinkóhoz. Szerelmi kalandja mélyen meghatott. A vőlegény podgyász gyanánt szállíttatja magát... s a menyasszony fizeti a szállítási költségeket... Bizonyos vagyok felőle, hogy Noltitz őrnagy érdeklődnék e két gerlicze iránt, a kik közül az egyik kalitkába van zárva; nem igen haragudnék a társulat megkárosítójára és képtelen volna őt elárulni. Égek is a vágytól, hogy apróra elmondjam neki a podgyász-kocsiban tett látogatásomat. De a titok nem az enyim... Semmit sem szabad tennem, a mi Kinkót veszélyeztetné.

Hallgatok tehát és jövő éjjel, ha lehetséges, megpróbálok élelmi szereket vinni a fogolynak, a ki olyan, mint a csiga a házában.

Délután három óra tájban érkeztünk meg Khodsendbe. A vidék termékeny és gondosan van mívelve. Egymást érik a jó karban tartott zöldséges kertek és az óriási hereföldek, melyeken évenként négyszer, vagy ötször is kaszálhatnak. A városba vezető utakat vén eperfák szegélyezik, melyeknek girbe-görbe ágait olyan furcsa nézni.

Itt is egymás mellett fekszik az ó és új város. A kettőnek együtt még 1868-ban alig volt harminczezer lakosa és ma van negyvenöt-ötvenezer. Vajon a szomszédság okozza-e e szaporaságot? Vajon a Mennyei Birodalom csodaszerű példáját követi-e e tartomány? Nem. A kereskedelmi forgalom okozta ezt, meg az, hogy a mindenféle származású kereskedők seregestől csődülnek az új piaczokra.

Khodsendben három óráig időztünk. Elvégeztem tehát reporteri látogatásomat és sétáltam a Szir-Daria partjain. E folyón, mely a Mogol Tau nevü magas hegység tövét mossa, egy híd vezet át. A híd középső része felnyitható és átjárást enged bizonyos tonnaterhű hajóknak.

Nagy hőség uralkodik. A hegyek megvédik a sivatag szellőjétől a várost, mely a legmelegebbek egyike Turkesztánban.

Találkoztam Caterna úrral és nejével; a szinész víg arczczal igy szólt:

- Soha se fogom elfeledni Khodsendet, Klaudius úr!

- És miért nem fogja ön elfeledni Khodsendet, Caterna úr?

- Nézze ön ezeket az őszi baraczkokat, - mondá Caterna úr, gyönyörű gyümölcsöket tartván elém.

- Valóban, nagyon szépek...

- És nem drágák, a mi fődolog. Tizenkettőt vettem összesen négy kopekért.

- Ez onnét van, - felelém, - hogy az őszi baraczk nem ritkaság ebben az országban. Az őszi baraczk az ázsiai alma, és Éva asszony, Ádám úr neje, szintén ilyen almába harapott.

- Akkor megbocsátok neki! - kiáltá Caternáné, a ki maga is rögtön beleharapott az egyik izletes baraczkba.

Taskendtől fogva a vonat déli irányban halad Khodsendig; de innen kezdve ismét keleti irányt vesz Kokhanig. A taskendi állomásnál közelíti meg leginkább a szibériai vasútat, melylyel egy már is épülőfélben levő szárnyvonal fogja összekötni a szemipalatinszki állomásnál. E szárnyvasút, a két fővonalat egybekötvén, ki fogja egészíteni a középázsiai és éjszakázsiai hálózatokat.

Kokhanon túl egyenesen kelet felé kanyarodunk és Margalánon, Ochon, meg a pamiri fensík hegyszorosain keresztűl a turkesztán-khinai határhoz jutunk.

Alig hogy a vonat elindúlt, az útasok összegyűltek az étkező kocsiban, a hol újabb jövevényt nem vettem észre. Kasgarig most már aligha kapunk új úti társakat. Ezen az állomáson fogja az orosz konyha átengedni a helyét a mennyei konyhának és noha emennek a neve a nektárt és az ambróziát juttatja eszünkbe, alig hiszem, hogy nyerni fogunk a cserén.

Ephrinell Fulk a rendes helyén ül. Szemmel látható, hogy az izlés és a képességek hasonlóságán alapuló meghittség uralkodik Bluett Horáczia kisasszony és az amerikai közt. Senki se kételkedik közülünk a felől, hogy a meghittség egybekeléssel fog végződni, mihelyt a vonat a rendeltetése helyére ért. Nékik is meglesz a vasúti regényük. Őszintén megvallom, hogy jobban szeretem a Kinko és Klork Czinka regényét. Igaz, hogy a szép román leány nincs itt!

Magunk közt vagyunk és a «magunk» szó alatt az én legrokonszenvesebb számaimat értem: az őrnagyot, Caterna urat, Caternánét és a fiatal Pan-Saot, a ki nagyon párisias élczekkel vagdalkozik a szinész bohó tréfálkozásai ellen.

Az ebéd igen jó és a társalgás vigan folyik. Ezuttal megtudjuk, hogyan hangzik a negyedik szabály, melyet Cornaro, a velenczei nemes, állított föl az étel és ital helyes mértékének meghatározására.

Pan-Sao erre vonatkozólag erősen faggatta az orvost és Tio-King igazi buddhista komolysággal így felelt neki:

- Ez a szabály azon alapszik, hogy nem lehet minden véralkat számára egyenlő mennyiségű táplálékot meghatározni, a kor, az erők és a tápszerek különbözősége miatt.

- És mennyi táplálék szükséges az ön véralkatának, orvos úr? - kérdé Caterna.

- Tizennégy uncia híg, sűrű, vagy kemény tápszer.

- Óránkint?

- Nem, uram, naponkint, - felelé Tio-King; - ugyanennyit fogyasztott el a hirneves Cornaro is harminczhat éves korától fogva. Ez által őrizte meg testi és szellemi erejét annyira, hogy negyedik értekezését kilenczvenötödik évében irhatta meg és megérhette a százkét évet.

- Ez esetben kérek még egy ötödik kotlettet! - kiáltá Pan-Sao nevetve.

Semmi se lehet kellemesebb, mint egy jól megrakott asztalnál csevegni; de e mellett ne feledjük el Kokhanra vonatkozó jegyzeteim kiegészítését. Az őrnagytól nehány felvilágosítást kértem e város felől, mely a legutolsó fontos város az orosz Turkesztánnak ezen az oázán.

- Efféle felvilágosításokkal annál inkább szolgálhatok önnek, - felelé az őrnagy, - minthogy tizenöt hónapig voltam tagja az itteni helyőrségnek. Sajnálom, hogy nincs ideje megtekinteni e várost, mely nagyon ázsiai maradt és a melyhez még nem ragasztottunk új várost. Láthatott volna egy tért, a melynek nincs párja Ázsiában; láthatta volna a khudajari khán nagy stylben épült palotáját, mely egy száz méter magas dombon áll és még a régi ágyúkkal van fölszerelve. Ezt a palotát valóságos csodának tartják és biztosítom önt, hogy nem ok nélkül. Ön itt ritka alkalmat szalaszt el a franczia nyelv leghangzatosabb és legfestőibb szavainak alkalmazására, mert elragadó szépen irhatná le az orosz templommá átalakított elfogadó termet, a szobák hosszú sorát, a melyben a padozat értékes karagatcsi fából készült; a rózsaszínű pavillont, a hol az idegeneket valódi keleti vendégszeretettel fogadják; a belső udvart, melynek mór ízlésű diszítései az Alhambra csodaszép építészetéhez hasonlítanak; a felséges kilátásokban bővelkedő terraszokat, a hárem pavillonjait, a melyekben a szultán ezer felesége - százzal több, mint a bölcs Salamonnak volt - jó egyetértésben él egymással; a kőcsipkézettel diszített homlokzatokat, a kertek százados szőlőlugasait... Mindezt megláthatta volna.

- Most pedig az ön szemeivel láttam, kedves őrnagy úr, s olvasóim bizonyára nem fognak e miatt panaszkodni. Most még csak arra kérem, legyen szíves megmondani, vannak-e bazárok Kokhanban?

- Egy turkesztáni város bazárok nélkül olyan volna, mint London dockok nélkül.

- És Páris szinházak nélkül, - kiáltá Caterna úr.

- Bizonyos vagyok felőle, őrnagy úr, hogy ön a bazárok után a mecsetekről fog nekem beszélni...

- Kétségkivül.

- És medresszékről.

- Minden bizonynyal, reporter úr, de csak azért, hogy megmondjam önnek, hogy az említett épületek nem érnek föl sem a szamarkandi, sem a bokharai mecsetekkel és medreszszékkel.

Felhasználtam Noltitz őrnagy szívességét és a «XX. Század» olvasói ennek fogják köszönhetni, hogy nem éjszakának idején útaznak át Kokhánon. A tollam fogja megvilágítani e várost, melynek csak homályos körvonalait láthatom.

Az ebéd meglehetősen hosszúra nyúlt és Caterna úr azon váratlan ajánlatával végződött, hogy egy «monologot» fog nekünk elszavalni.

Képzelhető, mily örömmel fogadtuk ajánlkozását.

Vonatunk mindinkább kezd egy mozgó kis városhoz hasonlítani. Most már kaszinója is van, mely pedig nem más, mint az étkező kocsi, a hol e pillanatban mindnyájan együtt vagyunk. Igy történt, hogy a Turkesztán keleti részén, négyszáz kilométernyire a Pamir fensíktól, a Grand-Transzaziatik egyik szalonjában elköltött ebéd után az ifjabbik Coquelin^[12] legsikerültebb monologjai egyikét adta elő Caterna úr, franczia szinész, a ki a jövő évre a shangaii nagy szinházhoz volt szerződtetve.

- Uram, - mondá Pan-Sao, - fogadja őszinte szerencsekivánataimat. Én hallottam az ifjabb Coquelint is...

- Ő nagy mester, uram, igen nagy mester... - szólt közbe Caterna úr.

- Ön nyilván megközelíti...

- Csak kevéssé..., nagyon kevéssé...

A tapsok, melyekkel a jelenlevők Caterna urat elhalmozták, nem voltak képesek meghatni Sir Francis Trevellyant, a ki folyvást dörmögött az ebéd silány volta miatt. Ő nem mulatott, még csak szomorúan sem; mint a hogy Froissart^[13] szerint honfitársai már négyszáz évvel ezelőtt is mulatni szoktak. Egyébiránt már senki se törődött e mogorva gentleman zsémbelődéseivel.

Weisschnitzerdörfer báró egy árva szót sem értett az egész előadásból, de még ha értett volna, se lenne képes méltányolni a «párisi monologománia» e kicsi de remek termékét.

A mi Faruszkiar urat és a tőle elválhatatlan Ghangirt illeti, úgy látszott, hogy Caterna úr meglepő arczjátéka, kifejező taglejtései és komikus hangsúlyozásai állhatatos tartózkodásuk mellett is érdekelték őket egy kissé.

A szinész ezt észrevette és a néma bámulat nagyon hizelgett neki. Mikor fölkelt az asztaltól, így szólt hozzám:

- Milyen pompás alak ez az ázsiai uraság!... Milyen méltóságos a magatartása!... Valóságos mintaképe a keleti főúrnak!... Az úti társát kevésbbé szeretem... legfelebb harmadrendű szerepekben volna alkalmazható!... Karolina, képzeld csak ezt a gyönyörű mongolt Morales szerepében, a «Savannah kalózai»-ban.

- De legalább nem ebben a jelmezben? - mondám.

- Miért ne, Claudius úr? Egy ízben Perpignanban egy franczia ezredest játszottam japáni egyenruhában.

- És mennyire megtapsolták! - mondá Caternáné.

Ebéd közben a vonat végig robogott a kasztakoszi állomáson, mely egy hegyes vidék közepette fekszik. A vasút hosszú kerülőket tesz s alagútakon és áthidalásokon halad át, mi mindezt csak a vonat kerekeinek tompa vagy dübörgő robogásáról vettük észre.

Rövid idő múlva Popov azt jelentette, hogy Ferganah területére értünk. Igy nevezték a régi kokháni khánságot, mely a hozzá tartozó hét kerülettel együtt 1876-ban kebeleztetett be Oroszországba.

E területeket főnökök, alfőnökök és birák kormányozták. Ki hinné, hogy a Ferganahban az első franczia köztársaság alkotmányos intézményei mind föltalálhatók?

E területen túl ismét óriási sivatag terjed a vonatunk előtt. Teljes síksága miatt Ujfalvyné igen találóan hasonlította tekeasztalhoz. Csakhogy a felszinén nem billard-golyó fut végig, hanem a Grand-Aziatik villámvonata, óránkint hetven kilométer sebességgel.

A csucsáji állomást elhagyván, este kilencz órakor a kokháni pályaudvarba értünk, a hol vonatunk két óráig állott. Csaknem valamennyien ki is szálltunk a pályaudvarra.

E pillanatban véletlenül Noltitz őrnagyhoz közeledtem, a ki ezt a kérdést intézte a fiatal Pan-Saohoz:

- Ismerte ön azt a Yen-Lu mandarint, a kinek a holttestét a mi vonatunk szállítja haza Pekingbe?

- Nem ismertem, őrnagy úr.

- Pedig a nagy tisztesség után itélve, a melyben földi maradványait részesítik, igen tekintélyes ember lehetett.

- Meglehet, - viszonzá Pan-Sao, - de nekünk a Mennyei Birodalomban annyi tekintélyes emberünk van!

- Eszerint az a Yen-Lu mandarin?...

- Még a hirét se hallottam soha.

Vajjon miért intézte Noltitz úr e kérdést a fiatal khinaihoz, és miért törődik annyira e dologgal?

Kokhan, két órai veszteglés. Éjjel van. Az utasok nagy része visszaszállingózott a kocsikba és elhelyezkedett éjszakára.

Én a perronon szivarozgatva sétálok fel s alá. A pályaudvar eléggé nagy. Vonatunk elé erősebb gépet csatolnak, mint azok voltak, a melyek Uzun-Adától idáig hoztak bennünket. Az előbbi gépekkel beérhettük mindaddig, mig csaknem teljesen vizszintes síkságokon haladtunk.

De most már a Pamir fensík hegyszorosai közé jutottunk. Itt magasabb és meredekebb emelkedésekre fogunk találni, a melyek nagyobb vontató erőt kivánnak.

Érdekkel nézem a mozdonyok járás-kelését. Mikor a mi mozdonyunkat a szerkocsival együtt lekapcsolták a podgyászos kocsi - a Kinko kocsija - a vonat legelején állt.

Eszembe jutott, hogy az én fiatal románomnak kedve kerekedhetnék lejönni a perronra. Ez nagy meggondolatlanság volna, mert észrevehetnék a rendőrügynökök, a kik fel s alá járnak és ugyancsak szemügyre vesznek mindenkit. Az én 11-es számom nem tehet okosabbat, mint ha a ládájában, vagy legalább a podgyászkocsiban marad. Inkább vásárolok neki valami élelmiszert és italokat és beviszem neki a vonat elindulása előtt, ha ugyan észrevétlenül megtehetem.

A pályaudvar étterme nyitva van és Popov nincs ott. Ha látná, hogy élelmiszereket vásárlok, gyanú ébredhetne benne, mert hiszen az étkező kocsi el van látva mindennel, a mire szükségünk lehet.

Nehány szelet hideg hús, egy darab kenyér és egy palaczk égettbor, ebből állt minden, a mit a pályaudvar éttermében vásárolhattam.

Maga a pályaház kissé homályos. A gyér lámpák csak gyönge világosságot árasztanak. Popov az egyik hivatalnokkal szolgálati teendőit végzi. Az új mozdony még nem is készül elfoglalni a helyét a vonat elején, ennélfogva a pillanatot kedvezőnek tartom. Szükségtelen bevárnom a vonat elindulását. Ha Kinkóval végzek, nyugodtan fogok alhatni egész éjjel, a mi, megvallom, nem lesz kellemetlen dolog.

Felmentem tehát a podgyászos kocsi tornáczára és miután meggyőződtem, hogy senki sem látott, beléptem az ajtón e szókkal:

- Én vagyok.

Valóban czélszerű volt Kinkót előre figyelmeztetni, azon esetre, ha netalán kijött volna a ládájából.

Hanem csöndesen ült a rejtekhelyén és én siettem is neki a legnagyobb óvatosságot tanácsolni. Az élelmiszereknek nagyon megörült, mert legalább kissé változatosabbá tették meglehetősen gyarló, egyszerű étlapját.

- Nem is tudom, hogyan köszönjem meg a szivességét, Bombarnac úr, - mondá.

- Ha nem tudja, Kinko barátom, - felelém, - hát hagyja abban a hálálkodást végképen. Ez sokkal egyszerűbb.

- Mennyi ideig maradunk Kokhanban?

- Két óráig.

- És mikor érkezünk a határra?

- Holnap, délután egy óra tájban.

- És Kasgárba?

- Tizenöt órával később, 19-ikéről 20-ikára forduló éjjel.

- Itt fenyeget a legnagyobb veszély, Bombarnac úr.

- Úgy van, Kinko, mert ha nem könnyű dolog orosz területre lépni, nem kevésbbé nehéz azt elhagyni is, mikor az ajtó előtt a khinaiak állnak őrt. Rendőreik mindent nagyon lelkiismeretesen meg fognak vizsgálni, mielőtt átbocsátanának bennünket. De ezt a szigort csak az utazók irányában alkalmazzák, nem pedig egyszersmind a podgyászokra is. Minthogy pedig ez a podgyászkocsi egyenesen az olyan málhák számára van fenntartva, a melyek egyenesen Pekingig szállíttatnak, ennélfogva, úgy hiszem, önnek nincs mitől tartania. Jó éjszakát. Óvatosságból nem akarom hosszúra nyújtani a látogatásomat.

- Jó éjt, Bombarnac úr, jó éjt.

Kimentem a podgyászkocsiból, visszatértem a kocsimba, lefeküdtem és lelkemre mondom, még csak a jeladást se hallottam, a melyre a vonat tovább indúlt.

Az egyetlen fontosabb állomás, a hol a vonat napkelte előtt rövid időre megállapodott, Marghelán volt.

Marghelán, a hatvanezer lakosú meglehetősen nagy város tulajdonképen a Ferganah valódi fővárosa. Ez onnét van, hogy Kokhán egészségi szempontból nem a legjobb hírnévnek örvend. A város természetesen két részből áll: az orosz és a turkmén negyedből. Emennek nincsenek semmiféle régi, vagy érdekes épületei; az olvasó tehát meg fogja bocsátani, hogy az alvásomat nem szakítottam félbe a miatt, hogy ezt az érdektelen várost megtekintésre méltassam.

A Sakhimardán-völgyben ismét hosszú síkságra jutottunk, a melyen a vonat rendes sebességgel haladhatott.

Hajnali három órakor háromnegyed órai pihenőt tartottunk Ochban.

Itt ismét elmulasztottam reporteri kötelességemet és semmit se láttam. Mentségemül szolgáljon, hogy nincs is semmi látnivaló.

Ezen az állomáson túl a vasút eléri a határt, a mely az orosz Turkesztánt a Pamir fensíktól és a kara-kirgizek terjedelmes országától elválasztja.

Közép-Ázsiának e részét folytonos vonaglásban tartják a föld gyomrában működő vulkáni erők. Az éjszaki Turkesztánt gyakran látogatják erős földrengések. Az 1887-iki a legerősebbek egyike volt. Taskendben és Szamarkandban még láttam e borzasztó természeti rombolás nyomait. Nagyon szabályosan lehet észlelni a gyakori, bár nem erősen érezhető ingásokat, és ez a vulkáni működés csaknem folyvást nyilatkozik azon az egész hosszú vonalon, a melyen petroleum- és naphta-telepek vannak a földben a Kaspi-tengertől a Pamir fensíkig.

Ez a régió egyike Közép-Ázsia legérdekesebb részeinek azok közül, a melyeket európai útazó meglátogathat. Noltitz őrnagy ugyan soha se jutott messzebb Ochnál; hanem ismeri az egész területet, mert tanulmányozta a legújabb földabroszokon és útazási művekből. Ezek közül csak Capus és Bonvalot műveit említem, és boldognak érzem magamat, hogy e két franczia nevet Francziaország határaitól ily messze is üdvözölhetem. Az őrnagy természetesen igen örül, hogy e vidéket a saját szemeivel is megláthatja és már reggeli hat órakor mind a ketten a kocsi tornáczán állunk, kezünkben tartván távcsövünket és vasúti menetrendünket.

A Pamirt vagy a Bam-i-Duniaht, köznyelven a «Világ tetejé»-nek nevezik. Innen sugárzanak ki a Tian-San, a Kuen-Luen, a Karakorum, a Himalája és a Hindukus hatalmas hegylánczai. A muszka szívósság legyőzte ezt a négyszáz kilométer szélességű hegyrendszert, mely annyi évszázadig áthághatatlan torlasznak látszott. A szláv faj és a sárga faj érintkezésbe lépett egymással.

Bocsásson meg az olvasó, ha e tárgyról némileg tudományos színezettel fogok írni; egyébiránt nem is én beszélek ezúttal, hanem Noltitz őrnagy.

Az árjai népek útazói valamennyien fáradoztak a Pamir fensík megismerésén és megismertetésén. A nélkül, hogy visszamennénk a XIII. századbeli Marco Poloig, kiket látunk itt? Az angolok közül Forsythot, Douglast, Bidduephet, Younghusbandet és a híres Gordont, a ki a felső Nilus környékén halt meg; az oroszok közül Fedsenkót, Skobelevet, Przsevalszkijt, Grombcsevszkijt, Pevczov tábornokot, Galitzin herczeget, a Grum-Grzsimailo testvéreket; a francziák közűl Auvergnet, Bonvalot-t, Capust, Papint, Breteuilt, Blancot, Ridgwayt, O'Connort, Dutreuil de Rhinst, Martin Józsefet, Grenardot, Blanc Edét; a svédek közül Swen-Hedin doctort. E fölfedező útazások következtében az ember szinte azt hihetné, hogy valamely Sántaördög^[14] varázskézzel föllebbentette ezt a «világ tetejét» és megmutatta annak a titkait. Most már tudjuk, hogy a Pamir a völgyek kifürkészhetetlen szövevényéből áll és hogy e völgyek középmagassága meghaladja a háromezer métert; tudjuk, hogy itt emelkednek a huszonkétezer lábnyi Gurumdi és Kauffmann bérczek és a huszonhétezer láb magas Tagarma hegycsúcs: tudjuk, hogy innét folyik az Oxus vagy Amu-Daria nyugat, a Tarim pedig kelet felé, ismerjük végre az egész roppant hegység földtani szerkezetét.

A Grand-Transzaziatik építőinek rendkívüli nehézségeket kellett legyőzniük, míg e fensíkon áthatolhattak. Az emberi lángész harczra kelt a természet ellen és ő lett a győztes.

E hegyszorosok közt az áthidalások, a hidak, töltések, átvágások és alagútak hosszú sorából áll a vasútvonal. Egymást érik a hirtelen kanyarulatok és az emelkedések, a melyek nem csak hatalmas mozdonyokat, hanem itt-ott egyéb álló gépezeteket is tesznek szükségesekké, hogy felhúzzák a vonatokat vaskötelek segélyével. Szóval herkulesi munkát kellett itt végezni, sokkal nehezebbet annál, a melyet az amerikai mérnökök végeztek a Sierra-Nevada és a Rocky-Mountains szorosaiban.

E vidékek sivár képe nagyon megragadja a képzeletet. Mennél magasabbra kapaszkodik a vonat a pálya emelkedése szerint, annál inkább fokozódik ez a hatás. Nincs itt többé város, se falu, csupán egyes elszórt kunyhók vannak, melyekben a pamiriak magános életet folytatnak a családjukkal, lovaik, teheneik, apró juhaik és nagyon sűrű szőrű kecskéik társaságában. Ezen állatok vedlése természetes következménye ez égaljnak. Téli hálóköntösüket a nyári fehér gyapjúval cserélik fel. Ez történik ott az ebekkel is, a melyeknek szőre a meleg évszakban világosabb színt ölt.

A hegyszoros mentén néha keresztül lehet látni egyes széles hasadékokon a hegylánczok mögött elterülő fensíkra. Itt-ott csoportosan állnak a gyalogfenyők és a fűzek, a Pamir legközönségesebb fái, a hullámos síkokon ellenben megterem a tamarix, a carex, az artemisia, egy nádfaj, a mely nagyon bőven tenyészik a sós vízzel telt mélyedésekben, végre a labiáták (ajkvirágok) egyik törpe fajtája, a melyet a kirgizek «terskenne»-nek hínak.

Az őrnagy több állatot is említ, a melyek arra mutatnak, hogy a Pamir hegyeinek igen változatos az állatviláguk. Sőt folyvást őrizni kell a vasuti kocsik tornáczait is, mert könnyen felugrálhatnának rájuk olyan vadak is, a melyeknek nincs se első, se második osztályú jegyük, - egyebek közt párduczok és medvék. A vonat utasai egész nap a kocsik elő- vagy hátulsó tornáczán tartózkodtak. Milyen lárma támadt, valahányszor egy-egy maczkó vagy párducz futott, vagy szökdelt a pálya mellett, méltó gyanút gerjeszthető szándékkal. Több revolverlövés dördült el, talán szükségtelenül; de hát az ilyesmi megnyugtatja és egyúttal mulattatja is az utazókat. Délután szemtanui voltunk egy gyönyörű lövésnek, a mely egy pompás párduczot terített le épen abban a pillanatban, mikor egy szökéssel fel akart ugrani a harmadik kocsi tornáczára.

- Ez neked szólt, Margit! - kiáltá Caterna úr.

És vajjon kifejezhette volna-e jobban a bámulatát, mint e három szó idézése által, a melyeket Buridán intéz a dauphin nejéhez a «Neslei torony»-ban.^[15]

E szép lövést Faruszkiarnak köszönhettük.

- Mily biztos kéz és mily biztos szem! - mondám az őrnagynak, a ki nem szünt meg gyanús szemekkel tekinteni a harczias külsejű mongolra.

A pamiri felföld egyéb állatai közül farkasokat, rókákat is láttunk és csapatostúl azokat a magas termetű és kerekdeden hátrahajló görcsös szarvú vadjuhokat, melyeknek neve a bennszülöttek nyelvén «arkar». Fenn, a magas rónákban keselyűk és kányák keringenek, a fehér füstgomoly közepette pedig, a mely a mozdonyunk mögött el-elmaradozott, csapatostúl röpködtek a varjúk, vadgalambok és gerliczék.

A nap minden nevezetesebb esemény nélkül múlt el. Este hat órakor átkeltünk a határon, miután Uzun-Adától fogva összesen kétezer háromszáz kilométernyi útat tettünk meg négy nap alatt. Még kétszázötven kilométernyi út után Kasgarba fogunk érkezni. Noha már voltaképen a khinai Turkesztán területén vagyunk, csak Kasgarban fogunk a khinai hatóságok illetősége alá kerülni.

Az ebéd este kilencz órakor végződött és mindenki ágyába tért azzal a reménynyel, sőt, mondhatnám, meggyőződéssel, hogy ez az éjszaka ép oly nyugalmas lesz, mint az előbbi volt.

Nem úgy történt.

Az első éjjeli órákban a vonat nagy sebességgel haladt lefelé a Pamir fensík lejtőin. Aztán a rendes sebességgel robogott végig egy hosszú lapályon.

Körülbelül éjfél utáni egy óra lehetett, mikor hirtelen felébredtem.

Ugyanakkor Noltitz őrnagy, utitársaink többségével együtt szintén felriadt álmából.

A vonat mögött lármás kiáltások hallatszottak.

Vajon mi történhetett?

Az utasokon rögtön nagy nyugtalanság vett erőt, az a kábító és megfontolatlan nyugtalanság, a melyet a vasutakon minden váratlanúl közbejött esemény elő szokott idézni.

- Mi történt?... Mi baj?...

E szók hangzanak minden oldalról és különféle nyelveken.

Az én első gondolatom az volt, hogy megtámadtak bennünket. Ki-Csangra, a hirhedt mongol rablóvezérre gondolok, a kinek a szereplésére talán nagyon meggondolatlanúl vágyakoztam - tárczaczikkeim érdekében.

A legközelebbi pillanatban a vonat sebességének észrevehető csökkenése értésünkre adta, hogy meg fogunk állni.

Popov végig menvén a kocsinkon, megkérdeztem tőle, hogy mi történt.

- Egy baleset, - felelé Popov.

- Komoly baleset?

- Nem, egy összekötő láncz elszakadt és a két hátulsó kocsi elmaradt a vonattól.

Mihelyt a vonatunk megállt, tiz-tizenkét utas azonnal leszállt a kocsikból a töltésre, - köztük én is.

Egy lámpa világánál könnyen meg lehetett állapítani, hogy a láncz elszakadása nem tulajdonítható szándékos rosszakaratnak. De azért nem kevésbbé igaz, hogy a vonat két hátulsó vaggonja, a gyászkocsi és a másik podgyászkocsi, a melyben a podgyász-felügyelő utazott, elmaradt tőlünk. Egyelőre senki se tudja, mikor és mily távolságban történt a baleset.

No, ekkor kellett hallani a perzsa őrök jajveszéklését, a kik Yen-Lu mandarin holttestét kisérték és felelősek voltak érte. Sem az utasok, a kik velük együtt az egyik másodosztályu kocsiban háltak, sem ők maguk nem vették észre a láncz elszakadását és a két kocsi elmaradását. Mikor lármát ütöttek, talán már egy vagy két óra is elmúlt a baleset megtörténte óta.

Egyébiránt mindenki előtt világos volt, mit kell tenni: ellengőzzel visszatolatni a vonatot a hátra maradt kocsikig.

Valóban, ennél semmi se lehetett egyszerűbb. De, a mi engem rendkivül meglepett, az Faruszkiar úrnak ez alkalommal tanusított magaviselete volt. Ő sürgette leginkább és leghatározottabban, hogy minden idővesztegetés nélkül cselekedni kell. Sürgette Popovot, sürgette a gépészt, sürgette a fűtőt, és most hallottam legelőször, hogy igen érthetően beszélt oroszul.

Különben nem is volt miért vitatkozni. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy vissza kell mennünk a mandarin kocsija és a podgyászos kocsi felkeresésére.

Csupán a német báró tiltakozott az újabb késedelem ellen... Időt és talán hosszú időt vesztegetni egy halott mandarin miatt!

Senki se hederített rá.

A mi pedig Sir Francis Trevellyant illeti, ő csak a vállait vonogatta és azt látszott mondani:

- Milyen forgalmi igazgatás!... milyen felügyelet!... milyen anyag!... Ilyesmi nem történhetnék az angol-indiai vonalakon.

A Faruszkiar uraság sajátszerű fellépése Noltitz őrnagyot nem kevésbbé lepte meg, mint engem. Ez a rendszerint oly nyugodt, oly hidegvérű mongol, a kinek hideg tekintete mozdulatlan szempillái alatt mindenkinek feltünt, most föl és alá szaladgál, mondhatnám, bizonyos dühöngő nyugtalansággal, a melyet legyőzni képtelennek látszik. Az úti társa nem kevésbbé türelmetlen. Pedig hát mit érdekelheti őket az, hogy a két kocsi elmaradt? Hiszen még csak málháik sincsenek a podgyászkocsiban! Vagy talán a boldogúlt Yen-Lu mandarin iránt viseltetnek rendkivüli tisztelettel?... Ezért vizsgálták volna oly makacsúl a dusáki állomáson a kocsit, melyben az elhunyt holtteste volt?... Jól látom, hogy az őrnagy igen gyanúsnak tartja a magukviseletét.

A vonat kezd hátra felé indúlni, mihelyt a helyeinket újra elfoglaltuk. A német báró megkoczkáztat nehány lármás szót; de Faruszkiar uraság oly szilaj pillantást vet rá, hogy Weisschnitzerdörfer úr nem vágyik a másodikra és dörmögve visszahuzódik a szögletébe.

Keleten hajnalodni kezdett, mikor a két kocsit egy kilométernyi távolságban jelezték. A vonat mindössze egy órai hátrálás után csöndesen oda simúlt hozzájuk.

Faruszkiar ur és Ghangir szemtanúi akartak lenni a két kocsi visszacsatoltatásának, a mi a legnagyobb pontossággal és biztossággal ment véghez. Noltitz őrnagy velem együtt észrevette, hogy mind a ketten nehány szót váltottak a többi három mongollal, a min utóvégre se lehetett csodálkozni, hiszen földiek voltak.

Aztán mindenki ismét felszállt a kocsiba és a gépész hatalmas gőzerőt fejlesztett, hogy az elvesztett idő egy részét pótolhassa.

Mindamellett a vonat meglehetős késéssel érkezett Kasgarba és reggeli ötödfél óra volt, mikor a khinai Turkesztán fővárosába megérkezett.

Kasgária, a keleti Turkesztán, mely lassankint orosz Turkesztánná alakul át.

A «Nouvelle Revue» egyik munkatársa ezt irta:

«Közép-Ázsia csak azon a napon lesz nagy országgá, mikor a muszka közigazgatás ráteszi a kezét Tibetre és mikor Kasgárban az oroszok fognak uralkodni.»

Nos hát e dolog már félig megtörtént. A Pamir átfúrása lehetővé tette, az orosz vasutak egybekapcsolását azzal a vaspályával, a mely a Mennyei Birodalmon, egyik végétől a másikig átvonúl. Kasgária fővárosa most már nem kevésbbé muszka, mint khinai.

A szláv és a sárga faj itt érintkezik és teljesen jó egyetértésben él egymással. Vajon meddig fog ez tartani? Másokra bízom a jövendölést, én részemről teljesen megelégszem a jelennel.

Megérkeztünk ötödfél órakor, s tizenegykor indúlunk tovább. A Grand-Transzaziatik nagylelkűen viselkedik. Lesz alkalmam megtekinteni Kasgárt, de csak azon feltétel alatt, hogy az engedélyezett megállási időt egy órával megrövidítem.

A mi nem történt meg a határon, Kasgarban fog megtörténni. Az oroszok és a khinaiak teljesen méltók egymáshoz, mikor zaklató formaságokról, hitelesítendő okiratokról, láttamozandó útlevelekről, stb. van szó. Mind egyformán aprólékoskodnak, fontoskodnak, akadékoskodnak és az útas kénytelen magát mindezeknek alávetni. Nem szabad elfeledni, hogy a Mennyei Birodalom hivatalnokai ezekkel a fenyegető szókkal szokták befejezni rendelkezéseiket: «Reszkessetek és engedelmeskedjetek!» Én tehát hajlandó vagyok engedelmeskedni és visszatérek, hogy megjelenhessek a határszéli hatóságok előtt. Eszembe jutottak egyébiránt azok az aggodalmak, melyeket Kinko nyilvánított és miatta kell majd remegnem, ha az átvizsgálás az útasokon kivül a podgyászra és a málhákra is ki fog terjedni.

Mielőtt a vonat Kasgárba érkezett volna, Noltitz őrnagy így szólt hozzám:

- Ne képzelje, hogy a khinai Turkesztán észrevehetőleg különbözik az orosz Turkesztántól. Még nem vagyunk a pagodák, a dsonkok, a virágos hajók, a yamenek és a porczellántornyok hazájában. Mindenekelőtt Kasgár is kettős város ép úgy, mint Bokhara, Merv és Szamarkand... Közép-Ázsia e városai olyanok, mint bizonyos csillagok, csakhogy nem keringenek egymás körül...

Az őrnagy megjegyzése nagyon találó. Elmúltak már azok az idők, mikor Kasgáriában az emirek uralkodtak, mikor a Mohamed-Jakub monarchiájának uralma kiterjedt az egész turkesztáni tartományra, mikor a Mennyei Birodalom azon alattvalói, a kik ide költöztek, kénytelenek voltak elhagyni a Buddha vagy Konfuczius vallását és áttérni Mahomet hitére, ha azt akarták, hogy az életük biztonságban legyen. De hát hiába. A század végén mindig megesik rajtunk, hogy elkésünk és a keleti világ csodái, a sajátszerű erkölcsök és szokások, az ázsiai művészet remekei ma már csak visszaemlékezésekben vannak meg, vagy romokban hevernek.

A vasútak utóvégre is közös szinvonalra fogják leszorítani, közös hasonlatosság keretébe fogják erőszakolni az országokat, a melyeken végig futnak. Ez lesz a valódi egyenlőség és talán testvériség is. Az igazat megvallva, Kasgár többé nem is a Kasgária fővárosa, hanem csak a Grand-Transzaziatik egyik állomása, az orosz és a khinai vasútak összekötő pontja és az a vas szalag, melynek hosszasága a Kaspi-tengertől e városig háromezer kilométer, innét a Mennyei Birodalom fővárosáig még további négyezer kilométernyire nyúlik.

De térjünk vissza a kettős városba. Az új város neve Jangi-Sár, a régié, mely innét negyedfél angol mérföldnyire fekszik: Kasgár. Volt alkalmam megnézni mind a kettőt és elmondom, milyen az egyik is, a másik is.

Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy úgy az új, mint az ó várost csúnya földsáncz keríti körül, mely az utazóra teljességgel nem tesz jó hatást. A második megjegyzésem az, hogy hiába keresne itt az ember akármilyen műemléket, mivel a házakat ugyanolyan anyagból építik, mint a palotákat, tudniillik vályogból, még csak nem is téglából. Már pedig a napon szárított sárból nem lehet szabályos vonalakat alkotni, se finom faragványokat készíteni. Az építő művészetnek köre, vagy márványra van szüksége és ép ez hiányzik a khinai Turkesztánban.

Egy kis kocsi, a mely elé gyorsan ügető ló volt fogva, hamarosan átszállított engem és Noltitz őrnagyot Kasgarba, melynek kerülete három angol mértföld. A Kizil-Szu vagyis «vörös folyó», a mely azonban inkább sárga, a mint egy igazi khinai folyóhoz illik, két ágával átkarolja a várost. A folyó partjait két híd köti össze. Ha az ember érdekesebb romokat akar látni, el kell mennie a földsánczon túl egy kis távolságra a régi erődítvények maradványaihoz, melyek ötszáz, illetőleg kétezer évesek, a különböző régészek különböző fogalmai szerint. Annyi azonban bizonyos, hogy Kasgárnak is ki kellett állania Tamerlan borzasztó ostromát és meg kell vallanunk, hogy e rettenetes sánta ember hőstettei nélkül Közép-Ázsia történelme a képzelhető legérdektelenebbek közé tartoznék.

Igaz, hogy Tamerlan után még több kegyetlen szultán is következett, hogy többet ne említsünk, azon Uli-Khán-Tulla is, a ki 1857-ben Schlagintweitot, az ázsiai szárazföld legtudományosabb és legmerészebb kutatóinak egyikét, megölette. A szerencsétlen tudós emlékoszlopán két bronz lap van, a melyek közül az egyik a párisi, a másik a szentpétervári földrajzi társulat ajándéka.

Kasgár fontos kereskedelmi hely. A forgalom csaknem egészen az oroszok kezében van. Khotáni selyemszövetek, pamut, nemez, gyapotszőnyegek, posztókelmék a fő árúczikkek, melyeket a vidékről szállítanak az itteni piaczra, sőt a határon túlra is, Taskend és Kulzsa közt, a keleti Turkesztán éjszaki részeire.

Azok után, a miket az őrnagytól hallottam, Sir Francis Trevellyannak épen itt lett volna különösebb alkalma boszankodását nyilvánítani. 1873- és 1874-ben egy angol követség járt Chapman és Gordon vezetése alatt e vidéken. A követség Kasmirból indúlt el s Kothánon és Jarkandon keresztül érkezett Kasgárba. Akkoriban az angolok remélhették, hogy a kereskedelmi összeköttetések nekik fognak hasznukra válni. De az orosz vasútak a helyett, hogy az indiai vonalakhoz csatlakoztak volna, a khinaiakhoz csatlakoztak, és ennek az lett a következése, hogy az angol befolyás kénytelen volt visszavonúlni a muszka elől.

Kasgár lakossága turkomán eredetű, de nagy mértékben összevegyült a khinaiakkal, a kik készségesen elszegődnek cselédeknek, munkásoknak és teherhordóknak. Noltitz őrnagy és én, kevésbbé levén szerencsések Chapmannál és Gordonnál, nem láthattuk Kasgária fővárosát akkor, mikor az emir hadseregei népesítették meg a zajos útczákat. Nincsenek itt többé lovas dsigitek, se gyalogos sarbázok. Eltünt a khinai módon felfegyverzett és fegyelmezett taifursik pompás csapata, eltüntek a fényes dzsidások, a kalmuk ijászok öt lábnyi hosszú íjaikkal, el a «tigrisek» festett paizsaikkal és kanóczos puskáikkal. Eltüntek valamennyien a kasgári hadsereg festői külsejű harczosai - és velük együtt az emir is.

Kilencz órakor visszatértünk Jangi-Sárba. És itt, a fellegvárral szomszédos útczák egyikének végén kit pillantunk meg?... Caterna urat és feleségét, szörnyű bámulatba merűlve egy zenélő dervis-csapat előtt.

A ki dervist mond, koldúst mond, és a ki koldúst mond, felidézi lelki szemeink előtt a rondaság és a semmittevés legtökéletesebb typusát. S milyen furcsák a taglejtéseik, milyen sajátságos és rendkivüli mozdulatokkal pengetik a hosszú nyakú gitárt, mennyire csavargatják a derekukat a tánczaikban, melyekkel a lehető legprofánabb legendák és költemények énekét kisérik! Szinészünkben felébredt a régi ösztön. Nem birt a helyén maradni, nem birt ellent állani a kisértésnek.

Tökéletes szabatossággal utánozta a taglejtéseket, a mozdulatokat, a testhajlongásokat és már szinte vártam, hogy most mindjárt be fog ugrani a tánczoló dervisek közé.

- Lássa, Klaudius úr, - mondá, - épen nem nehéz e derék emberek tánczát utánozni!... Irjon egy turkesztáni operettet, adjon nekem benne egy dervis-szerepet és meg fogja látni, hogy egészen beletalálom magamat a dervisek bőrébe.

- E felől nem kételkedem, kedves Caterna úr, - viszonzám; - de mielőtt általában ezt a bőrt felöltené, jőjjön a vasúti étterembe és búcsúzzék el a turkomán konyhától, mert nem sokára már a khinai konyhával kell majd beérnünk.

E felhivás annál szivesebb fogadtatásban részesült, mivel az őrnagy megjegyezte, hogy a kasgári szakácsok általában és méltán igen jó hirnévnek örvendenek.

Caterna úr és neje, az őrnagy, az ifjú Pan-Sao és a saját csekélységem valóban meg voltunk lepetve és elragadtatva a felszolgált ételeknek nemcsak mennyiségétől, hanem a minőségétől is. A czukros sütemények szeszélyes sorban váltakoztak a pecsenyékkel és kirántott húsneműekkel. A szinész és neje kijelentették, hogy soha se fognak elfeledni, - a mint hogy a khodsendi hires őszi baraczkokat se feledik el, - két ételt, melynek emlékét az angol követség is meg kívánta őrizni, mivel a készítésük módját feljegyezte útleirásában. Az egyik czukorral behintett és zsírban pirított sertéslábakból állt, a másik pedig édes mártásban feltálalt kirántott juhveséből, hasonlóképen zsírban kirántott almaszeletekkel vegyítve.

Caterna úr amazt kétszer, emezt ellenben háromszor megismételte.

- Csupán előrelátásból teszem, - mondá. - Ki tudja mivel fog bennünket gyönyörködtetni az étkező kocsi konyhája a khinai vasutakon? Ne bizzunk teljesen a czápa-kopoltyúkban, melyek kissé kemények lehetnek, a fecskefészekben, a melyek talán nem a legfrissebbek lesznek.

Pontban tíz órakor egy gong-ütés jelezte a rendőri formaságok megkezdését. Felkeltünk az asztaltól, miután még egy pohár sao-szingi bort kiürítettünk és a legközelebbi perczben mindnyájan egybegyültünk a váróteremben.

Valamennyi számom jelen volt, - természetesen Kinko kivételével, a ki bizonyára nagy mértékben élvezte volna a reggelinket, ha módjában áll vala, hogy az étteremben megjelenjék. Ott volt Tio-King orvos, a Cornaróját tartván a hóna alatt; ott voltak Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony, összevegyítvén a hajfürteiket és a fogaikat, - természetesen csak átvitt és képletes értelemben; a mozdulatlan és néma, a hozzáférhetetlen és zsémbes Sir Francis Trevellyan, a ki az ajtóküszöbön rágicsálta a szivarját; Faruszkiar úr Ghangir kiséretében, ezenkivül több orosz, turkomán és khinai utazó. Mindössze hatvanan, vagy nyolczvanan lehettünk. Mindegyikünk kénytelen lesz elsétálni egy asztal előtt, a melynél két khinai úri ember ül, hivatalos egyenruhában: egy hivatalnok, a ki folyékonyan beszél oroszúl és egy tolmács, a ki a német, franczia és angol nyelvet érti.

A hivatalnok egy meztelen koponyájú, sűrű bajuszú, mintegy ötven éves ember, a kinek a czopfja hosszan lelóg a hátán és az orrát csiptető szemüveg diszíti. Ruhája tarka virágokkal ékeskedik. A teste nemcsak izmos, hanem határozottan kövér is, a mint Khinában a magasabb rangú hivatalnokoktól megkövetelik. Az arcza pedig teljességgel nem vonzó. De utóvégre is csak az okirataink átnézésével van dolga és mivel a mieink rendben vannak, ennélfogva meglehetősen közönyös, akár mogorva, akár nem az illető hivatalnok ábrázata.

- Milyen furcsa arcza van! - mondá Caternáné.

- Egyszerűen khinai arcza van, - felelé a férje, - és őszintén szólva ezt nem is lehet rosz néven venni tőle.

Én a legelsők közt mutatom be neki az útlevelemet, a mely el van látva a tifliszi konzul és az uzun-adai orosz hatóságok láttamozásával. A hivatalnok figyelmesen megvizsgálja. A mandarin hatóságok eljárási modora mellett az embernek mindig résen kell állnia. Mindazonáltal az útlevél átvizsgálása során semmiféle nehézség se merül fel és a zöld sárkányos billog feljogosít utazásom folytatására.

Hasonló eredménynyel mutatta be okiratait a szinész és neje is. Azonban Caterna úr valóban megérdemelte, hogy megbámúljam, mialatt az útleveleit átvizsgálták. Ugy állt ott, mint egy vádlott, a ki mindenképen iparkodik szánalmat ébreszteni a fenyítő törvényszék itélő biráiban; laposakat pislogatott, ajkai körül halvány mosoly játszadozott, kegyelemért, vagy legalább is elnézésért látszott könyörögni, pedig a legakadékosabb khinai se találhatott volna okirataiban legkisebb kifogás alá esőt se.

- Egészen rendben van, - mondá a tolmács.

- Köszönöm, herczegem! - felelé Caterna úr a párisi utczagyerekek hanglejtésével.

A mi Ephrinell Fulkot és Bluett Horáczia kisasszonyt illeti, ezek oly simán átsiklottak, mint egy levél a postán. Kinek a papirjai volnának rendben, ha egy amerikai utazó ügynöké és egy angol ügynök-kisasszonyé nem? Samu bácsi és John Bull e tekintetben teljesen hasonlitanak egymáshoz.

Több orosz és khinai utas is minden kifogás nélkül túlesik a vizsgálaton. Ugy az első, mint a második osztályúak kielégítették azon követeléseket, a melyeket a khinai közigazgatás támasztott irányukban; a derék khinaiak egyébiránt minden láttamozásért meglehetősen magas illetéket szednek rubelekben, taelekben, vagy szapékekben.

Ezen utasok közt egy amerikai clergymant (papot) pillantok meg, a ki szintén Pekingbe utazik. A körülbelül ötven éves tisztelendő Morse Nathaniel Bostonból, egyike azon becsületes bibliás házalóknak, azon yankee misszionáriusoknak, a kik a legügyesebb üzletemberek közé tartoznak. Lehetséges, hogy nem is fogok vele érintkezésbe lépni, de minden eshetőségre való tekintettel a 13-dik számot adom neki.

Az ifjú Pan-Sao és Tio-King orvos iratainak átvizsgálása legcsekélyebb észrevételre se szolgáltatott alkalmat. A két khinai a legszeretetreméltóbb nyájassággal «tizezer jónapot» kivánt a mennyei birodalmi közigazgatás hivatalos közegének.

Mikor a sor Noltitz őrnagyra került, egy kis izgalom támadt. Sir Francis Trevellyan, a ki vele egyidejüleg lépett az asztalhoz, legkevésbbé se látszott hajlandónak átengedni a helyét. Mindazáltal az egész dolog éles és kihívó pillantások váltására szorítkozott. A gentleman még csak annyi fáradságot se vett magának, hogy a száját felnyitotta volna. Meg volna tehát csakugyan irva a sors könyvében, hogy még a hangja csöngését se fogom meghallani?... Az orosz és az angol, mindketten láttamozva kapták vissza útleveleiket és ezzel az ügy be van fejezve.

Ekkor Faruszkiar úr és Ghangir kerültek a szemüveges khinai elé, a ki meglehetős figyelmesen tekintett rájuk. Noltitz őrnagy és én kiváncsian néztük a mongolt. Vajon szerencsésen túlesik-e a vizsgálaton? Talán meg fogjuk tudni, mit tartsunk róla...

De milyen nagy volt a meglepetésünk, sőt csodálkozásunk a most következett jelenet láttára!

Alig hogy a khinai hivatalnok egy pillantást vetett azon okiratokra, a melyeket Ghangir nyujtott át neki, rögtön fölkelt, mélyen meghajtotta magát Faruszkiar úr előtt és így szólt:

- Kegyeskedjék a Grand-Transzaziatik igazgató-tanácsosa elfogadni tízezerszeres tiszteletem kifejezését!

Faruszkiar úr tehát igazgató-tanácsos! Ez mindent megmagyaráz! Orosz Turkesztánban, a külföldön utazó nagy urak szokása szerint, ovakodott magát megismertetni, de most a khinai vasuton czélszerűnek látja valódi rangjában föllépni és elfogadni mindazon kitüntetéseket, melyek őt megilletik.

És én bátorkodtam őt, - igaz, hogy csak tréfából, - Ki-Csang rablóvezérrel azonosítani! És Noltitz őrnagy egyebet se tett, mint hogy gyanusitotta! Mindig azt ohajtottam, hogy valamely «kiváló egyéniség» kerüljön a vonatunkra. Nos, hát ez az ohajtásom beteljesült; a «kiváló egyéniség» itt van, meg fogok vele ismerkedni, ápolni és dédelgetni fogom, mint valami ritka növényt és mivel oroszul beszél, kikérdezgetem a szive legvégső rejtekéig! Annyira magamon kivül voltam, hogy csak a vállamat vonogattam, mikor az őrnagy halk hangon így szólt:

- Utóvégre is ez az ember talán egyike azon rablóvezéreknek, a kikkel a Transzaziatik társulata szerződésre lépett, hogy a közbenjárásukat biztosítsa magának.

- Ej, őrnagy úr, ez még tréfának is sok!

Az útasok útleveleinek átvizsgálása a végéhez közeleg és az ajtókat már készülnek kinyitni, mikor Weisschnitzerdörfer báró megjelenik, elfogultan, zavartan, nyugtalanul, rémülten, és heves, lázas taglejtésekkel... Vajon miért izeg-mozog, miért hajol le és kel fel minduntalan, miért néz folyvást köröskörül, mint a ki valamely értékes tárgyat elvesztett?

- Kérem az okiratait! - mondá a tolmács német nyelven.

- Épen azokat keresem, - felelé a báró... épen azokat keresem... de nem találom... A tárczámban voltak, és...

Ezzel végig motozza a nadrágja, mellénye, kabátja, köpenye zsebeit - legalább is husz zsebet és nem talál semmit.

- Siessünk... siessünk! - ismétli a tolmács. - A vonat nem várhat.

- Tiltakozom, hogy nélkülem elinduljon! - kiált a báró. - Hogyan veszhettek volna el az okirataim?... Alkalmasint kiejtettem a tárczámból... Majd visszahozza valaki...

E pillanatban egy gong-ütés felriasztja a pályaház visszhangját. A vonat öt percz mulva elindul. A szerencsétlen német elkezd lármázni:

- Várjanak!... Várjanak! Donnerwetter! talán csak lehet néhány perczig várni egy úri ember kedvéért, a ki harminczkilencz nap alatt körülutazza a világot!...

- A Grand-Transzaziatik nem vár! - felelé a tolmács határozott hangon.

Noltitz őrnagy és én, a nélkül, hogy a német báró bajával tovább törődtünk volna, kimentünk a perronra, mialatt Weisschnitzerdörfer úr folyvást keresgélt a zsebeiben az érzéketlen khinai hatósági képviselők színe előtt.

Végig megyek a vonatunk mellett és úgy tapasztalom, hogy az összeállítását megváltoztatták, nyilván azért, mert az utasok száma Peking és Kasgár közt csekélyebb lesz. A vonat tizenkét kocsi helyett már csak tizből áll és pedig a következő sorrendben: mozdony és szerkocsi, podgyászkocsi, két első osztályu kocsi, étkező kocsi, két másod osztályu kocsi, az elhunyt mandarin kocsija, podgyászkocsi. Az orosz mozdonyokat, a melyek Uzun-Adától idáig vontattak bennünket, felcserélik khinai mozdonyokkal, a melyeket nem naphtával fűtenek, hanem szénnel. A khinai Turkesztánban nagy széntelepek és a vonal főállomásain szénraktárak vannak. A legelső dolgom az, hogy az első podgyászkocsihoz siessek. A vámőrök ép most tartanak benne szemlét és én remegek Kinkóért.

Annyi bizonyos egyébiránt, hogy a csalást nem fedezték föl, mert a dolog nagy lármát ütött volna. Csak legalább a Kinko ládáját ne bántsák. Vajon nem tették-e más helyre? Nem fordították-e föl? Kinko ez esetben nem jöhetne ki többé belőle és ez igen nagy kellemetlenségére lehetne.

E pillanatban a khinai vámőrök kijönnek a kocsiból, s ajtaját becsukják maguk mögött. A fődolog az, hogy Kinkót rajta nem kapták. Mihelyt lehetséges lesz, azonnal belopódzom a podgyászkocsiba és meg fogok győződni a láda állapotáról.

Mielőtt a kocsinkba felszállnánk, Noltitz őrnagy felszólított, hogy menjek el vele a vonat végére.

A jelenet, a melynek ekkor szemtanui voltunk, nem volt érdektelen: Yen-Lu mandarin holttestét a perzsa őrök átadták azon zöld lobogós khinai csapatok egyikének, a melyek a Mennyei Birodalomban a csendőrségi szolgálatot teljesítik. Az üdvözűlt husz khinai katona felügyelete alá kerül, a kik a gyászkocsit megelőző másod osztályu kocsiban fognak utazni. E katonák egy tiszt parancsa alatt állnak s revolverekkel és puskákkal vannak felfegyverkezve.

- Kétségtelen, - mondám Noltitz őrnagynak, - hogy ez a Yen-Lu mandarin nagyon fontos egyéniség volt, mivel az Ég Fia diszőrséget küld a tiszteletére...

- Vagy a megvédelmezésére, - viszonzá az őrnagy.

Faruszkiar úr és Ghangir szintén jelen voltak az átadásnál, a min azonban teljességgel nem lehetett csodálkozni. Nem volt-e kötelessége az igazgató-tanácsosnak őrködni a Grand Transzaziatik ügynökeire bízott magasrangu halott tetemei felett?

Az utolsó gong-ütések elhangzottak. Mindenki a kocsijába siet.

Hát a német báróból mi lett?...

Végre itt van ő is. Kirohan a pályaudvar tornáczára. Megtalálta az okiratait, a tizenkilenczedik zsebe fenekén. Láttamozták is az útlevelét... még éppen elég jókor.

- Tessék beszállni a Pekingbe utazó uraságoknak! - kiáltá Popov érczes hangon.

A vonat megmozdul... elindul... tova robog.

Vonatunk tova robog az egyvágányu khinai vasuton, mennyei mozdony viszi, melyet a sárga fajhoz tartozó emberek igazgatnak. Szeretjük remélni, hogy utközben nem ér bennünket vasuti baleset, mivel Faruszkiar úr személyében az utasok nemcsak egyik utitársukat, hanem a Grand-Transzaziatik társulata főembereinek egyikét is tisztelik.

Utóvégre is, ha valamely baleset történnék, ez csak az út egyhanguságát szakítaná félbe és nekem érdekes epizódokat szolgáltatna. Kénytelen vagyok megvallani, hogy alakjaim eddig kevesebb anyagot nyujtottak tárczaczikkekre, mint reméltem. A szindarab nem megy előre, a cselekvény elposványosodik. Pan-Sao és az orvos ugyan mulattattak, de csak nagyon rövid ideig. A szinész és a szinésznő egyszerű komikusokká lettek, s ők is komikus helyzetek hiányában szenvednek. Sőt Kinko, maga Kinko is, a kire annyi reményt építettem, átjutott a határon minden akadály nélkül, el fog jutni Pekingbe minden fáradság nélkül és nőül fogja venni Klork Czinkát minden nehézség nélkül. Határozottan mondhatom, hogy a dolog sehogy se megy. Az üdvözült Yen-Lu mandarint nem foghatom kérdőre! Már pedig a «XX. Század» olvasói érdekfeszítő és izgalmas tárczaczikket várnak tőlem!

Vajon kénytelen lennék a német báróhoz fordulni? Nem! Ő egyszerüen csak nevetséges és a nevetségesség, mely az együgyüek eredetisége, soha se érdekelhet.

Visszatérek eredi eszmémre: egy hősre volna szükségem; annak a léptei azonban eddig még nem hallatszanak a szinfalak mögött...

Tényleg elérkezett a percz, hogy bizalmasabb viszonyba lépjek Faruszkiar úrral. Talán most már, mikor már nem ismeretlenként utazik, kevésbbé lesz begombolkozva, mint azelőtt. Hiszen mi utasok, úgyszólván, az alattvalói vagyunk. Ő mintegy a polgármestere a mi kerekeken mozgó városkánknak és a polgármesternek kötelességei vannak a lakosság irányában. Ezenkivül, tekintettel arra az esetre, ha Kinko csalását netalán felfedeznék, czélszerü lesz kieszközölnöm és megnyernem e magas rangú egyéniség pártfogását.

Vonatunk csak mérsékelt gyorsasággal halad, mióta Kasgárt elhagytuk. Mögöttünk még látszanak a Pamir hegylánczai délnyugat felé a Bolor hegység magaslik, a melynek kiemelkedő orma, a Tagharma, a felhők közt tünik el.

Nem tudom, mivel üssem agyon az időmet. Noltitz őrnagy soha se járt ezeken a vidékeken, a melyeken a vonatunk most áthalad és így nem írhatok jegyzeteket ő utána. Tio-King orvos folyvást a Cornaro könyvét bújja és Pan-Sao, úgy látszik jobban ismeri Párist és Francziaországot, mint Pekinget és Khinát. Ezenfelül mikor Európába ment, tengeren útazott Suez felé, és a keleti Turkesztántól kevesebbet tud, mint Kamcsatkáról. Mindamellett szívesen beszélgetünk egymással. Pan-Sao nagyon szeretetreméltó útitárs, de valamivel kevesebb szeretetreméltóság és valamivel több eredetiség kellemesebb volna rám nézve.

Nem tehetek tehát egyebet, mint hogy egyik kocsiból a másikba sétálok, a kocsik tornáczain lézengek, kérdő pillantásokat vetve a láthatárra, mely azonban makacsul hallgat; végre itt-ott hallgatódzom.

Nini! itt ül a szinész és a neje; nagyon élénk beszélgetést látszanak folytatni. Feléjök közeledem... Halk hangon énekelnek.

Oda figyelek...

Szeretlek birkáim... im... im...

mondja Caternáné;

Szeretlek pulykáim... im...

válaszol Caterna úr, a ki minden szerepkörre alkalmas és szükség esetén még bariton szerepeket is énekel.

A Pipo és a vöröshaju Bettina agyoncsépelt duettjéből tartanak próbát Shanghaiban leendő szereplésük érdekében. Boldog Shanghaiak! Ők még nem ismerik a Mascotteot![16]

Egy másik szögletben Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony társalognak eléggé élénken; beszédükből a következő részleteket sikerül ellesnem:

- Attól tartok, - úgymond Horáczia kisasszony, - hogy a hajak árfolyama Pekingben emelkedőben van.

- Én pedig, - felelé a yankee, - attól félek, hogy a fogak árfolyama csökkent. Ah! bárcsak valamely tisztességes jó háboru ütne ki, a melyekben az oroszok jól összezúznák a khinaiak állkapczáit!...

Lám, lám! Két nép összeverekedjék csak azért, hogy a new-yorki Strong Bülbül és társa czég túladhasson a gyártmányain!

Valóban, nem tudom, mihez kezdjek, pedig még hat napi utazás áll előttünk. Vigye el az ördög a Grand-Transzaziatikot és unalmas vasutját! A Grand Trunk New-York és San-Francisco közt sokkal élénkebb. Ott legalább a «rézbőrűek» néha megtámadják a vonatot és az a kilátás, hogy az embernek útközben a fejebőrét is lenyúzhatják, kétségkívül csak fokozhatja az utazás kellemetességét.

Ej! mit szónokol, vagyis inkább zsoltározik ott valaki a kocsink legvégén?

«Nincs ember, bármily körülmények közé jutott légyen is, a ki meg ne tartóztathatná magát a túlságos sok evéstől és a kinek kötelessége ne az lenne, hogy megóvja magát a gyomor túlterhelése által okozott bajoktól. Azoknak, a kikre a közügyek igazgatása bizatott, még inkább kötelességük ez, mint a többi halandóknak...»

A zsoltározó nem volt más, mint Tio-King orvos, a ki fenhangon olvasta el Cornaro egyik intését, hogy ezt annál mélyebben bevéshesse az emlékezetébe. De hát utóvégre is nem megvetendő ez az intés, a melyet a velenczei nemes a politikusokhoz intéz. Hátha megtelegrafálnám a minisztertanácsnak? Talán mértékletesebben lakomáznának...

E délután, ha a vasuti menetrendnek hinni lehet, egy fahídon átkeltünk a Jamanyar folyón, mely a nyugati hegylánczokból özönlik le. E hegyláncz magassága nem csekélyebb huszonötezer angol lábnyinál és a folyó sebességét a hóolvadás még fokozza. A vonat helyenkint magas zsombékok és nádasok közt kering, a melyekben, mint Popov mondja, igen sok tigris lakik. Elhiszem neki, hogy sok van, de én egyet se láttam. Pedig «rézbőrüek» hiányában a tigrisek is nyújthatnának némi szórakozást. Milyen szerencse volna egy tárczairóra nézve, ha tárczaczikkét ily czimü szakaszokra oszthatná fel: Borzasztó szerencsétlenség... A Grand-Transzaziatik egyik vonatának megtámadtatása tigrisek által... Tigriskarmok és puskalövések... Ötven áldozat... Egy gyermek, a kit az anyja szemeláttára fal fel a vadállat...!

Nos, hát nem! A turkomán tigrisek még csak ebben az örömben se részesítettek. Jogom van tehát úgy beszélni róluk, mint ártatlan kandúrokról és e jogommal élek is.

A két főállomás eddig Yanghi-Hissar és Kizil volt. Vonatunk amott tíz perczig, emitt egy óranegyedig időzött. Itt néhány vaskohó működik; a környék talaja vastartalmú, mint a «Kizil» név is mutatja, a mely vörös színt jelent.

A vidék termékeny. Keleti részén a búza-, rizs-, tengeri-, árpa- és lenföldek kitünően vannak mívelve. Mindenfelé hatalmas fűz-, jegenye- és eperfa-csoportok láthatók. A meddig a szem lát, csatornahálózattól átszelt szántóföldek és zöld mezők terülnek el, a melyeken juhnyájak legelésznek. Félig Normandiában, félig Provenceban képzelhetné magát az ember, ha a láthatáron nem emelkednének a Pamir bérczei. Azonban Kasgária e része iszonyúan elpusztúlt ama háború alatt, mikor a tartomány függetlenségeért harczolt. E területeken patakzott a vér és a vasút mentén a talajt mintegy halmossá teszik a sírok, a melyekbe a hazafiság áldozatait temették. De hiszen én nem azért jöttem Közép-Ázsiába, hogy csak olyasmit lássak, a mit franczia földön is láthatok! Valami újat, a manóba! valami újat, váratlant, meglepőt!

Még csak árnyéka nélkül is a legcsekélyebb balesetnek, vonatunk igen szép időben robogott be a jarkandi pályaudvarba délutáni négy órakor.

Noha Jarkand nem közigazgatási főszékhelye keleti Turkesztánnak, mégis minden bizonynyal legnevezetesebb kereskedő városa a tartománynak.

- Megint két egybekapcsolt város, - mondám Noltitz őrnagynak. - Ezt Popovtól hallottam.

- De itt az új várost nem az oroszok építették, - viszonzá az őrnagy.

- Attól félek, - mondám, - hogy úgy a régi, mint az új város teljesen hasonlítani fog azokhoz, a melyeket eddig láttunk; földbástyák, egy pár tuczat kapú, érdekes műemlékek, vagy középületek teljes hiánya és az elmaradhatatlan keleti bazárok!

Nem csalódtam. A négy órai idő alatt, a meddig ott mulathattunk, meglátogattuk a két Jarkandot, melyek közül az újnak Janji-Sar a neve. Négy óra sok is volt a megtekintésökre. Szerencsére a jarkandi nőknek nincs megtiltva, hogy az utczákon járjanak; az utczák egyszerű vert falból épült házakkal vannak szegélyezve, a melyek még a «dadkwákk» vagyis a tartományi kormányzók idejéből származhatnak. A jarkandi asszonyok láthatnak férfiakat és magukat is mutogathatják, nagy gyönyörűségére a «farangik»-nak vagyis a bármily nemzetbeli idegeneknek. Ezek az ázsiai nők igen csinosak. A hajukat hosszú fonatokban viselik, a ruháik derekát kösöntyűkkel diszítik; élénk színű szoknyáik kotháni selyemből készültek, magas sarkú csizmáikon hímzések pompáznak, csinos alakú turbánjuk még feltünőbbé teszi fekete hajukat és egymással összeérő szemöldökeiket.

Jarkandban bizonyos számu khinai utas kiszállt. Helyettük ugyancsak a sárga fajhoz tartozó más utasok szálltak a vonatra, köztük mintegy husz kuli (khinai napszámos). Este nyolcz órakor tovább indultunk.

Éjjel hátrahagytuk azt a háromszáz ötven kilométernyi utat, a mely Jarkandot Khotantól elválasztja. A podgyászkocsiban látogatást tevén, meggyőződtem róla, hogy a láda még mindig a régi helyén állt. Meglehetősen erős horkolás elárulta, hogy Kinko annak rendje szerint visszahúzódott a rejtekhelyére és alszik. Nem akartam őt fölébreszteni, hadd álmodjék tovább szép jegyeséről.

Másnap Popov értesített, hogy az omnibuszvonatok sebességével haladó vonatunk elhagyta Kargalikot, a mely a Kilianba és Tongba vezető utak csatlakozási pontja mellett fekszik. Az éjszaka hűvös volt, mert még mindig tizenkétszáz méter magasan járunk. A gumai állomástól fogva egyenesen keleti irányban haladunk, körülbelül a harminczhetedik párhuzamos vonalon, a mely Európában Sevillát, Syrakuzát és Athént érinti.

Csupán egy jelentékenyebb folyót láttunk, a Karakast, a melyen nehány tutaj haladt lefelé és egy lovakból és szamarakból álló karaván kelt át a kavicsos torlaszok közt a sekélyebb helyeken. A folyó átvágja a vasutat mintegy száz kilométernyire Khotan előtt, a hova reggel nyolcz órakor érkeztünk meg.

Vonatunk két óráig vesztegelt a pályaudvarban és miután e város mintegy előizleltetője a Mennyei Birodalom városainak, legalább felületesen meg akartam tekinteni.

Valóban az ember azt mondhatná róla, hogy turkomán város, a melyet a khinaiak építettek. Mind az épületeken, mind a lakosokon meglátszik ez a kettős származás. A pagodák mecsetekhez, a mecsetek pagodákhoz hasonlítanak.

Nem is csodálkozom rajta, hogy Caterna úr és neje, a kik nem akarták elszalasztani ezt az alkalmat, hogy khinai földre lépjenek, kissé kiábrándultak.

- Klaudius úr, - mondá a szinész, - sehol se látok itt olyan díszletet, a melyet a «Peking ostromá»-ban^[17] használni lehetne?

- De hiszen még nem vagyunk Pekingben, kedves Caterna.

- Igaz, be kell érnünk a kevéssel is.

- Sőt a kevesebbel is, mint az olaszok mondják.

- No, ha azt mondják, akkor nem is olyan ostobák, mint hittem.

Abban a pillanatban, mikor a vonatra fel akarunk szállni, Popov elém szalad és rám kiált:

- Bombarnac úr!

- Mi baj, Popov úr!

- Egy táviró hivatalnok azt kérdezte tőlem, nem e vonaton utazik-e a «XX. Század» levelezője?

- Egy táviró hivatalnok kérdezte?

- Az... És ezt a táviratot adta át az ön számára.

- Adja... adja ide!

Átvettem a táviratot, mely már nehány nap óta várt rám... Talán válasz arra a sürgönyre, a melyet Mervből küldtem a lapomnak Yen-Lu mandarinra vonatkozólag?

Felbontom a sürgönyt... elolvasom... és kiejtem a kezemből.

A tartalma a következő volt:

«Bombarnac Klaudiusnak a «XX. Század» reporterének.»

«Khotan, khinai Turkesztán,

Nem mandarin holttestét szállítják vasuton Pekingbe, hanem tizenötmillió értékű császári kincset Persiából Khinába. Párisi lapok már nyolcz nappal ezelőtt megirták. Igyekezzék jövőre jobban értesülni.»

 

- Milliók!... milliók vannak ezen az állítólagos halott vivő kocsin!

Önkénytelenül kicsuszott az ajkamon ez a vigyázatlan szó, így a titkot nyomban megtudta mindenki, az állomási hivatalnokok úgy, mint az utasok. A perzsa kormány, egyetértőleg a khinaival, csak nagyobb biztonság végett hitette el, hogy egy mandarin holttestét szállítják, holott pedig tizenöt millió értékű kincset szállítottak Pekingbe.

Isten bocsássa meg, hogy ilyen baklövést - igaz, hogy megbocsátható baklövést, - követtem el. Miért ne hittem volna el Popov állítását és miért gyanakodott volna Popov arra nézve, a mit neki a perzsa hivatalnokok mondtak Yen-Lu mandarin felől?... Semmi ok se volt igazmondásukat kétségbevonni.

Mindamellett nagyon meg van alázva reporteri hiúságom és nagyon boszant e baklövés miatt történt rendreutasíttatásom. Mindazonáltal őrizkedem csak egyetlen szót is szólni Noltitz őrnagynak e felsülésem felől. A dolog szinte hihetetlennek látszik. Párisban a «XX. Század» jobban van értesülve arról, a mi a Grand-Transzaziatikon történik, mint én, a ki ezen a vasuton utazom. A «XX. Század» Párisban tudja, hogy a vonatunk császári kincset szállít, és én nem tudom! Oh! keserű csalódásai a hirlaptudósítói pályának! Most már a titok köztudomásra jutott, és csakhamar megtudjuk, hogy az aranyból és drágakövekből álló császári kincs azelőtt a perzsa sahnál volt letéve, most pedig visszaküldetik jogszerű tulajdonosának, az Ég fiának.

Ezért történt, hogy Faruszkiar úr, a ki mint a társulat igazgató-tanácsosa hivatalos tudomással birt a dologról, Dusákban a vonatra szállt, elkisérendő a kincset rendeltetése helyéig. Ezért volt, hogy Ghangir és ő, valamint ügynökei, a három mongol, oly szigorúan ügyeltek a drága kocsira, s hogy oly nyugtalanok voltak, mikor az a kapocsláncz elszakadása miatt elmaradt és oly dühösen követelték, hogy a vonat visszamenjen érte... Igen! most már mindent értek!

Ezért jött egy khinai csapat Kasgárba is átvenni a kocsit a perzsa hivatalnokoktól! Ezért nem hallotta Pan-Sao soha a Yen-Lu mandarin nevét, mert hiszen ilynevű mandarin soha nem is volt Khinában!

Pontos időben indultunk, és elképzelhető, hogy a vonaton mindenki csak a milliókról beszélt, melyek a vonat összes személyzetét gazdag emberekké tehetnék.

- Én az állítólagos gyászkocsit gyanúsnak tartottam, - mondá Noltitz őrnagy, - és épen ezért intéztem kérdést Pan-Saóhoz a néhai mandarin felől.

- Emlékszem rá, - mondám, - akkor nem értettem az ön kérdésének czélját. Annyi bizonyos, hogy vonatunk igazi kincstár.

- És hozzá teszem, - vágott közbe az őrnagy, - hogy a khinai kormány igen okosan cselekedett, mikor húsz jól fölfegyverzett embert küldött fedezetül. A vonat Kothantól Lan Cseuig kétezer kilométernyi hosszú sivatagon robog végig, és a vasút nem épen nagy biztonságban van a Gobi sivatagon...

- Annyival kevésbbé, - őrnagy úr, - mivel, mint ön mondta, az hirlik, hogy a rettenetes Ki-Csang most a Mennyei Birodalom éjszaki tartományaiban jár.

- Ugy van, Bombarnac úr, és tizenöt millió csinos fogás lenne még egy rablóvezérnek is.

- De hogyan tudhatta meg ez a rablóvezér, hogy a császári kincset szállítják?...

- Ezek az emberek mindig tudnak mindent, a mit tudni érdekükben áll.

Igaz, gondolám magamban, pedig nem is olvassák a «XX. Század»-ot.

És éreztem, hogy elpirulok, mert eszembe jutott a baklövésem, a melyért Chincholle^[18] bizonyosan átok alá vet.

A kocsik tornáczain is erősen folyt e közben a beszélgetés. Az egyik szivesebben utazott milliókkal, mint egy holttesttel, ha mindjárt első osztályú mandariné volna is. A másik úgy vélte, hogy ily nagy kincs szállítása nem épen veszélytelen az utazók biztonságára nézve. Weisschnitzerdörfer báró is e vélemény mellett harczolt és mérgesen rátámadt Popovra.

- Figyelmeztetni kellett volna az utasokat jó előre uram, - mondá, - figyelmeztetni kellett volna. Most már mindenki tudja, hogy ez a vonat milliókat szállít és ennek következtében valakinek kedve kerekedhetik bennünket megtámadni... Már pedig egy támadás, ha netalán visszaveretnék is, okvetlenül késedelmet okozna, késedelmet, pedig ezt... meg nem engedhetem... Nem uram... meg nem engedhetem!

- Senki sem fog bennünket megtámadni, báró úr, - viszonzá Popov, - senkinek se jut ilyesmi eszébe.

- Ej, uram, hogy tudhatja ön azt?

- Kérem, legyen nyugodt.

- Nem, uram! nem lehetek nyugodt; és ha utunk megakad, felelősségre fogom vonatni a társulatot!

Ez természetesen azt jelenti, hogy a Grand-Transzaziatik társulata fizessen százezer forintot a világot körülutazó bárónak kártérítésül.

De lássuk a többi útitársat.

Az olvasó nem fog kételkedni, hogy Ephrinell Fulk a dolgot csakis a leggyakorlatibb szempontból foghatta föl.

- Annyi bizonyos, - mondá, - hogy a kincs szállítása nagyon koczkáztatja életünket, és ha miatta valami baleset érne bennünket, a Life Travellers Society, a melynél biztosítottam magamat, kétségkivül vonakodnék kifizetni a biztosítási összeget, a melyért a Grand-Transzaziatik társulatot illeti a teljes felelősség.

- Valóban úgy van, - viszonzá Bluett Horáczia kisasszony, - és a társulat helyzete a Mennyei Birodalom iránt nagyon kényessé vált volna, ha az elmaradt kocsik meg nem kerülnek. Nem ez-e az ön véleménye is, Fulk?

- Teljesen ugyan az, Horáczia.

Már egész röviden, csak Horáczia és Fulk.

Az angol-amerikai párnak teljesen igaza volt. Ez a roppant veszteség a Grand-Transzaziatikot sujtotta volna, mert a társulatnak tudnia kellett, hogy a vonata a khinai császár kincseit szállítja, nem pedig Yen-Lu mandarin holttestét; következőleg a társulat személyes felelősséget vállalt.

A Caterna házaspárra a vonatunk végén utazó milliók nem nagy hatást tettek. A szinész egyszerűen csak ennyit mondott:

- Hej! Karolina! milyen szép szinházat lehetne építeni ezzel a sok pénzzel!

De a leghelyesebb megjegyzést tisztelendő Morse Nathanieltől, az amerikai paptól hallottam, a ki Kasgárban szállt föl a vonatunkra:

- Mindig nyugtalanító dolog, ha az ember egy lőporos aknát vontat maga után.

Nagyon találó észrevétel: ez a kocsi a császári kincstárral csakugyan lőporos akna, a mely egész vonatunkat felrobbanthatja.

Khinában a legelső vasút 1877-ben épült és Shanghait köti össze Fu-Cseuval. A Grand-Transzaziatik körülbelül az 1874-iki orosz nyomjelzéshez alkalmazkodik, a mely Taskendtől Kuldsán, Kamin, Lan-Cseun, Szinganon és Shanghain át terveztetett. E vasút nem vágja át a birodalom nagyon népes közép tartományait, a melyeket nagy, zsongó, rendkívül szapora méhkasokkal lehetne összehasonlítani. A pálya a lehető legegyenesebb vonalban fut Szu-Cseuig, míg Lan-Cseu felé^[19] nem kanyarodik. Néhány nagy várost csak dél és délkelet felé kiágazó mellékvonalai érintenek. Ilyenek a Teu-Yuantól Nankingig menő szárnyvasút, mely a Csan-Szi és Cseu-Toong tartományok e két nagy városát köti össze. De az én utazásomkor egy nagyobbszerű áthidalás még nem volt készen, következőleg e vonal még nem adatott át a közforgalomnak.

Ellenben a Grand-Transzaziatik fővonala már teljesen kiépült és keresztül lehet utazni rajta egész Közép-Ázsián. A mérnököknek nem kellett nagyobb nehézségekkel megküzdeniök mint Annenkov tábornoknak, mikor a Kaspin túli vonalt építette. A Karakum és a Gobi sivatagok hasonlítanak egymáshoz; mindkettő egészen lapályos, emelkedések és mélyedések nélkül, mind a kettőn egyenlő könnyűséggel ment a sinek lerakása. Ha a Kuen-Lun, Nan-San, Amie, Gangar-Ula óriási hegylánczaiba kellett volna behatolni, melyek Tibet határán emelkednek, akkor az ott elégördülő akadályokat egy évszázad alatt se lehetett volna legyőzni. A sík és homokos földön azonban gyorsan kiépülhetett a vasút Lan-Cseuig, vagyis háromezer kilométer hosszaságú vonalon.

Csakis e város környékén kellett a mérnökök tudományának kemény harczot vívnia a természettel. Itt kellett nagy költséggel és nagy nehézségek közt áthatolnia a Ken-Szu, San-szi és Pecsili tartományokon.

Ezentúl csak egyszerűen meg fogok nevezni nehányat a nagyobb állomások közül, melyeken vonatunk vize és tüzelőanyaga kiegészítése végett meg fog állni. A jobboldalon folyvást látható a távoli láthatáron emelkedő hegyláncz, mely a tibeti fensík éjszaki részét szegélyezi. Balra még sokáig a Gobi végtelen sivatagain fog tévelyegni a szem. Mindezen területek ugyan a khinai birodalomhoz tartoznak, de a valódi Khina csak Lan-Cseu környékén fog előttünk föltárulni.

E szerint minden közrehat, hogy útazásunk e második része lehetőleg érdektelen legyen, hacsak a tárczairók istene nem kedveskedik kalandok alakjában azzal, a mit tájképi szépségekben megvont tőlünk. Egyébiránt azt hiszem, hogy vonatunkon elég különböző elem van, a melyeket némi kevés szerencsével és bizonyos képzelő tehetséggel sikerülhet értékesítenem.

A vonat tizenegy órakor hagyja el Kothant és délutáni két óra felé érkezik Keriába, miután Urang, Langar, Pola és Csiria állomásokon áthaladt.

1889-90-ben Pevezov bejárta e vonalat Kothántól a Lob-Norig, a Kuen-Lun hegy tövében, mely a khinai Turkesztánt Tibettől választja el. Az orosz útazó végig ment Kerián, Nián, Csercsenen, a mit mi is megcselekedtünk, még pedig igen könnyen, holott Pevezov karavánjának annyi veszélylyel és nehézségekkel kellett megküzdenie, a mi azonban nem akadályozta őt egy nagy földabrosz elkészítésében és számos földrajzi pont magasságának és fekvésének meghatározásában. Nagy dicsőség az orosz kormányra nézve, hogy Pzsevalszkij művét oly sikerrel folytatta.

A keriai pályaudvarból délnyugat felé még látni lehet a Karakorum magaslatait és a Dapsang hegycsúcsot, melynek magasságát némely földrajziró nyolczezer méterre becsüli. A hegység tövében terül el a Kasmir tartomány. Itt keletkezik az Indus szerény, apró forrásokból, melyek az indiai félsziget nagy folyamainak egyikét táplálják. Itt válik el a Pamir fensíktól a Himalája óriási hegyláncza, a melyen a földgömb legmagasabb bérczei emelkednek.

Kothantól négy óra alatt százötven kilométernyi útat haladunk. Ez ugyan nagyon mérsékelt sebesség, de hát a Grand-Transzaziatik e szakaszán nem fogjuk többé föltalálni a Kaspin túli vonatok gyorsaságát, akár azért, mert a khinai mozdonyok lassubbak, akár pedig azért, mert a gépészek természetes renyheségüknél fogva azt képzelik, hogy óránkint harmincz, vagy negyven kilométernyi sebesség a legnagyobb, a melyet a Mennyei Birodalom vasutain elérni lehet.

Esti öt órakor újabb állomás, Nia következett, a hol Pevtzov tábornok meteorologiai megfigyelő állomást rendezett be. Itt csak húsz perczig időztünk. Elég időm volt, hogy az állomás éttermében némi élelmiszereket vásároljak. Az olvasó könnyen kitalálja, hogy kinek.

Most már csak khinai származású útasok szállnak fel vonatunkra. Ritkán használnak első osztályú jegyeket, és rendesen kiszállnak a második vagy harmadik állomáson.

Körülbelül egy negyedóra múlva, hogy Niából elindúltunk, Ephrinell Fulk fölkeresett a kocsi tornáczán és komoly arczczal, mintha valamely üzlet megkötéséről lett volna szó, így szól hozzám.

- Bombarnac úr, egy szivességre akarnám önt felkérni.

Ejh - gondolám, - ez a yankee nagyon jól meg tud engem találni, mikor szüksége van rám.

- Nagyon szerencsésnek fogom magamat érezni, ha szolgálatára lehetek, Ephrinell úr, - mondám. - Mit kiván tőlem?

- Arra akarom kérni, hogy legyen tanúm.

- Ah! tehát becsületbeli ügy!... és kivel, ha szabad kérdeznem?

- Bluett Horáczia kisasszonynyal.

- Ön megverekszik Bluett Horáczia kisasszonynyal? - kiáltám nevetve.

- Még nem... Egyelőre csak nőül veszem.

- Nőül veszi?

- Igen. Bluett Horáczia kisasszony igen derék nő, nagyon jól érti az üzleti dolgokat és kitünően a könyvvitelt.

- Fogadja szerencsekivánataimat, kedves Ephrinell úr! Számíthat rám.

- És kétségkivül Caterna úrra is?

- Bizonyára, ő is készségesen közre fog működni, sőt a menyegzői lakomán szivesen fog énekelni is.

- Énekelhet, a mennyit tetszik, - felelé az amerikai. - De most beszéljünk Bluett Horáczia kisasszony tanúiról.

- Helyes!

- Hiszi ön, hogy Noltitz őrnagy elfogadná e tisztséget?

- Az őrnagy sokkal udvariasabb, hogysem megtagadná. Ha akarja, beszélni fogok vele.

- Előre is köszönöm. A mi a második tanút illeti... Kissé zavarban vagyok. Talán Sir Francis Trevellyan...

- Tagadó fejcsóválás... ez volna minden, a mit tőle remélhetne!

- Vagy Weisschnitzerdörfer báró?...

- Lehetséges-e ilyesmire kérni olyan embert, a ki a földgömböt utazza körül, és a ki soha se készülne el hosszú neve aláírásával.

- Akkor nem tudok mást, mint Pan-Sao urat, vagy Popovot, a vonatvezetőt...

- Bizonyára akármelyik készséggel elfogadná. De hiszen a dolog nem sürgős, Ephrinell úr; ha egyszer Pekingbe megérkeztünk, könnyű lesz megtalálni a negyedik tanút...

- Hogyan?... ha Pekingbe megérkeztünk?... De én nem Pekingben szándékozom nőül venni Bluett Horáczia kisasszonyt!

- Talán Szu-Cseuban, vagy Lan-Cseuban, a néhány órai állomásozás alatt?

- Wait a bit, Bombarnac úr. Van-e egy yankeenek ideje várni?

- E szerint ön?...

- Még holnap meg fogok nősülni.

- Itt, a vonaton?

- Igen, itt a vonaton?

- Akkor hát én mondom önnek: Wait a bit.

- Nem én, huszonnégy óráig sem.

- De kérem, az egybekeléshez szükségünk van...

- Szükségünk van egy amerikai papra, és tisztelendő Morse Nathániel készen áll.

- Beleegyezik?

- Hogy beleegyezik-e?... Ha kivánnák tőle, összeházasítaná az egész vonatot.

- Bravo, Ephrinell úr!... Menyegző a vasúton... ez legalább némi szórakozással kecsegtet.

- Bombarnac úr, az ember soha se halaszsza holnapra, a mit ma megtehet.

- Igaza van: Time is money![20]

- Nem: Time is time![21] egész egyszerüen; ne vesztegessünk el belőle soha csak egyetlen perczet se.

Ezzel Ephrinell Fulk kezet szorított velem és én igéretemhez képest elindúlok, hogy megtegyem a szükséges lépéseket, a tanúk megszerzésére.

Magától értendő, hogy a vőlegény és a menyasszony szabad emberek, rendelkezhetnek magukkal és egybekelhetnek a pap előtt amerikai módra, azon unalmas előzmények nélkül, a melyek a formákhoz ragaszkodó egyéb államokban megkivántatnak. Jobb-e ez így, vagy rosszabb? Az amerikaiak azt tartják, hogy jobb, és Cooper azt mondja, hogy «a mi nálunk jobb, az mindenütt a legjobb».

Mindenek előtt Noltitz őrnagyhoz fordulok, a ki szivesen vállalkozik, hogy Bluett Horáczia kisasszony tanuja legyen.

- Ezek a yankeek csodálatos emberek!

- Épen azért csodálatosak, őrnagy úr, mert ők semmin se csodálkoznak!

Aztán hasonló kéréssel fordultam a fiatal Pan-Saohoz, a ki így felelt:

- El vagyok ragadtatva, Bombarnac úr. Nagy örömmel leszek az imádandó és imádott Bluett Horáczia kisasszony tanúja. Ha olyan házasság, a mely angol menyasszony és amerikai vőlegény közt, francziák, oroszok és khinaiak tanuskodása mellett köttetik, nem birna a boldogság valamennyi biztosítékával, akkor ily biztosítékokat egyáltalán nem is lehetne találni!

Ezután Caterna úrra került a sor.

Mondanom se kell, hogy a jó kedvű szinész igent mondott... még pedig inkább kétszer, mint egyszer.

- Hej! milyen pompás vígjáték-, vagy operette tárgy! - kiáltá. - Már van Házasság a nagyvilágban, Házasság dobszó mellett, Házasság lámpafénynél... Ezentúl lesz Házasság a vasuton, vagy Házasság gőzerővel is! Milyen pompás czím volna ez, Klaudius úr! A derék yankee számolhat rám. Válogathat a tanúkban: tetszése szerint felöltözöm, mint hős apa, vagy első szerelmes, marquis vagy paraszt, a mint kivánja; olyan alakot öltök, a milyet ohajt.

- Csak tartsa meg mindennapi alakját, Caterna úr, - felelém. - Igen jól fog illeni a környezethez.

- Hát a feleségem ott lesz-e a menyegzőn?

- Hogyne!... hisz ő lesz a nyoszolyó lány!

A mi ezt a hagyományos tisztet illeti, a Grand-Transzaziatik vonatán nem lehetünk nagyon válogatósak.

Már nagyon későre járt az idő, s így a szertartást nem lehetett még ugyanezen este végrehajtani. Egyébiránt Ephrinell Fulk is azt akarja, hogy a dolog annak rendje szerint menjen véghez; ugyanazért még némi intézkedéseket kell tennie. Az egybekelés tehát csak holnap reggel fog megtörténni. Az összes utazók meg lesznek híva; Faruszkiar uraság szintén megigérte, hogy jelenlétével ő is emelendi az ünnepély fényét.

Ebéd közben csak erről a tárgyról folyt a beszélgetés. Miután szerencsét kivántunk a jövendőbeli házastársaknak, a kik igazi angolszász kellemmel viszonozták a kivánatainkat, valamennyien megigértük, hogy aláirjuk a házassági szerződést.

- És mi az önök aláirását honorálni fogjuk! - mondá Ephrinell Fulk, oly hangon, mintha valamely váltóról lett volna szó.

Mikor az éjszaka besötétedett, mindenki aludni ment, hogy a holnapi ünnepélyről álmodjék. Én elvégeztem rendes sétámat, a khinai őrség által elfoglalt kocsiig és meggyőződtem, hogy az Ég Fiának a kincseit hűségesen őrzik. A kiséret fele ébren volt, a másik fele aludt.

Éjfél utáni egy óra tájban alkalmam akadt meglátogatni Kinkót és átadni neki a Niában vásárolt élelmiszereket. A fiatal román nagyon jókedvű és teljesen nyugodt. Nem tart többé semmiféle akadálytól. Szerencsésen el fog jutni a rendeltetése helyére.

- Hízni kezdek ebben a ládában, - mondá.

- Azt ugyan ne tegye, - viszonzám nevetve, - mert majd nem tud kijönni belőle.

Aztán elmondtam neki az Ephrinell és Bluett házasságát, és hogy a menyegző holnap reggel lesz, nagy pompával.

- Ah! - mondá Kinko sóhajtva, - ők nem kénytelenek Pekingig várni!

- Az igaz, Kinko; de én az ily körülmények közt kötött házasságot nem tartom valami nagyon rendesnek. Hanem ez utóvégre is a két eredeti ember dolga.

Hajnali három órakor negyven perczig időztünk Cseresenben, a mely csaknem a Kuen-Lün hegység kiágazásai tövében fekszik. Senki se látta közülünk azt a szomoru és sivár, fák és bokrok, sőt minden növényzetet nélkülöző tájat, a melyen a vasút éjszak-keleti irányban áthalad.

Napkelte után vonatunk azon a négyszáz kilométer hosszú vonalon robog végig, mely Csercsent a csarkaliki állomástól elválasztja. A nap sugarai élénken megvilágítják a szíksó-kristályoktól csillogó végtelen lapályt.

Igen rosz álmaim voltak. Nem olyan álmokat értek, a melyeket az «Álmoskönyv»-ből kell megfejteni. Oh! nem; az egész dolog világos és érthető volt. Ki-Csang rablóvezér tervet forralt a császári kincsek kézrekerítésére s megtámadta a vonatot a Gobi déli határán... A kincses kocsit feltörték és kirabolták... A tizenöt millió értékű aranyat és drágakövet elragadták a khinai őröktől, kik hősies védelem után valamennyien elestek. A mi az utasokat illeti... Még két percznyi álom, és megtudtam volna, mi lett a sorsuk és az enyém is.

De mindez elenyészik az éjszaka páráival. Az álmok nem elpusztulhatatlan fényképek. A napvilágnál eltünnek és megsemmisülnek.

Mialatt a vonaton, elejétől a végéig, mint egy becsületes nyárspolgár a mezővárosa főutczáján végig mentem, Noltitz őrnagy utánam jött és utolért. A mint kezet szorított velem, így szólt egy mongolra mutatván, a ki egyik másodosztályú kocsiban ült:

- Ez nem azok közül való, a kik Dusákban szálltak a vonatra Faruszkiar igazgató-tanácsossal és Ghangirral együtt.

- Valóban, - mondám az őrnagynak, - ezt az arczot még nem láttam a vonatunkon.

Popov, a kihez ez iránt kérdést intéztem, azt felelte, hogy ez a mongol a csercseni állomáson csatlakozott hozzánk. Sőt azt is hozzá tette, hogy mihelyt megérkezett, az igazgató-tanácsos azonnal értekezett is vele nehány perczig, a miből azt kell következtetnie, hogy az új utas szintén egyike a Grand-Transzaziatik ügynökeinek.

Egyébiránt sétám alatt nem láttam Faruszkiar urat. Talán kiszállt volna valamelyik kisebb állomáson Csercsen és Csarkalik közt, hová délután egy óra tájban fogunk megérkezni?

Nem. Ghangirrel együtt e pillanatban a kocsink előrészén levő tornáczon álldogál. Élénk párbeszédet látszanak folytatni, a melyet csak koronkint szakítanak félbe és észrevehető türelmetlenséggel vizsgálják a roppant síkságot az éjszakkeleti láthatár felé. Talán az újonnan érkezett mongol hozott valami hírt, a mely ennyire kivetkőztette őket szokott tartózkodó komolyságukból? A képzelgés ismét erőt vett rajtam és kalandokat varázsolt elém, rablótámadást és kétségbeesett küzdelmet, mint a mult éjjel álmomban...

Mélázásomból tisztelendő Morse Nathaniel ébresztett, föl, a ki így szólt hozzám:

- Ma reggel kilencz órakor lesz... Ne feledkezzék meg róla, uram...

Ah! igaz!... Az Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony esküvője... Lelkemre mondom, nem is gondoltam rá többé. Itt az idő visszavonulnom kocsink öltöző rekeszébe. Egyebet nem tehetek mint inget váltok; egyéb ruhaneműt nem változtathatok, nagyon nyomós okoknál fogva. Illő, hogy én, mint a vőlegény egyik tanúja, szintén tisztességes és elfogadható alakban jelenjek meg, mivel a másik tanú, Caterna úr, rendkivüli diszben fog megjelenni.

A szinész csakugyan bement a podgyászkocsiba, - még most is remegek a szegény Kinko miatt! - és ott Popov segítségével az egyik ládájából előszedett egy kétségivül kissé avult jelmezt, mely azonban az esketési szertartás jeleneténél minden bizonynyal nagy sikert fog aratni. Az öltözéke következőképen van összeállítva: vajsárga frakk, érez gombokkal, a gomblyukában bokréta; gyanús minőségű gyémánttal ékeskedő nyakkendő; térdig érő pipacspiros nadrág réz csattokkal; virágos kelméjű mellény; tarka harisnyák, fekete czipők és szürke, hosszu szőrű kalap. Hány vőlegény, vagy legalább hány falusi vőlegény nagybátyját játszotta már el szinészünk ebben a hagyományos jelmezben!... De annyi bizonyos, hogy kövér arczával, gondosan megborotvált állával, apró szemeivel és piros ajkaival igen kedélyes alak.

Caternáné nem kevésbbé díszesen öltözködött. Ruhatárából könnyen összeállíthatta a nyoszolyóleányt megillető jelmezt: csíkos és szorosan testhez álló derék, zöld gyapotszövet szoknya, mályvaszinű feszes harisnyák, szalmakalap művirágokkal, a melyeknek csak az illatuk hiányzik, végre egy csekély árnyéka a fekete festéknek a szemöldökén és a pirosítónak az arczán. Valóságos szinpadi «szende» és ha a férjével a menyegzői ebéd után egy jelenetet el fog játszani valamelyik vaudevilleből, bizvást számot tarthat a legélénkebb tapsokra.

Az egybekelés kilencz órára van kitűzve. A szerkocsi harangja fog jelt adni és olyan kongást fog véghezvinni, mint akármelyik kápolna harangja. Némi csekély megfeszítésével a képzeletnek, azt hihetik a jelenlevők, hogy falun vannak. De vajon hova fogja a harang a tanúkat és a meghivottakat szólítani?... Az étkező-kocsiba, a melyet mint meggyőződtem, a szertartásra való tekintettel igen tisztességesen átalakítottak.

Nem is étkező-kocsi az már, hanem díszterem. A nagy asztalt szétszedték és helyére egy kicsi asztalt állítottak, a melyen a házassági szerződés aláirása fog véghezmenni. A kocsi szögletei virágokkal vannak diszítve, melyeket a csercseni állomáson vásároltak. A helyiség elég nagy az összes utazók befogadására; egyébiránt a kinek nem jut hely benn, künn maradhat a tornáczon.

Az utazókat a nagy eseményre egy egyszerű felirás figyelmeztette, mely az első és második osztályú kocsik ajtajára volt kifüggesztve és következőleg szólt:

«Ephrinell Fulk úrnak a new-yorki, Strong Bülbül és társai czég ügynökének, van szerencséje önöket meghivni Bluett Horáczia kisasszonynyal, a londoni Holmes-Holme czég ügynöknőjével való esküvőjére, mely a Grand-Transzaziatik vonatának éttermében, folyó évi május 22-én pontban reggeli kilencz órakor fog véghezmenni, tisztelendő Morse Nathaniel (Bostonból) közreműködése mellett.»

«Bluett Horáczia kisasszonynak, a londoni Holmes-Holme czég ügynöknőjének, van szerencséje önöket meghivni Ephrinell Fulk úrral, a new-yorki Strong, Bülbül és társai czég ügynökével való esküvőjére, mely a»... stb.

No, ha ebből az eseményből nem tudok száz sornyi kéziratot csinálni, akkor nem értek a mesterségemhez.

Időközben tudakozódtam Popovnál a vaspálya azon pontja felől, a melyen vonatunk a szertartás megkezdésekor lesz.

Popov kijelölte a vasúti menetrend földabroszán e pontot, a mely a csarkaliki állomástól százötven kilométernyire van, a sivatagon, azon lapályok egyikén, a melyeken a Lob-Nor egy mellékpatakja folyik végig. Mintegy nyolczvan kilométernyi hosszú térségen egyetlen állomás sincs, következőleg nem kell attól tartani, hogy a szertartást a vonat megállapodása félbeszakíthatná.

Mondanom se kell, hogy Caterna úr és én fél kilenczkor már készen állunk megbizatásunk teljesítésére.

Noltitz őrnagy és Pan-Sao is elkészültek az ünnepély által kivánt öltözködésükkel. Az őrnagy oly komoly arczot vág, mint egy sebész, a ki egy lábat készül levágni. A fiatal khinai arczán pedig az a finom és kissé gúnyos kifejezés látszik, a melyet minden valódi párisi emberen észrevehetni, mikor falusi menyegzőn vesz részt.

Tio-Kong az ő «Cornaro»-jával szintén jelen lesz a szertartáson. A velenczei nemes, ha nem csalódom, nőtlen volt; de nem gondolom, hogy egyenesen véleményt mondott volna a házasságról, az életnedv fogyasztása szempontjából, hanemha ama fejezet kezdetén, a melynek czíme ez: «Biztos és könnyű módok az életet fenyegető balesetek gyors orvoslására.»

- Én azt hiszem, - jegyzé meg Pan-Sao, a ki ezt a cornarói frázist közölte velem, - hogy a házasságot ezek közé a balesetek közé lehet sorolni.

Háromnegyed kilenczkor még egyik se jelent meg a jövendőbeli házastársak közül. Bluett Horáczia kisasszony bezárkózott az első kocsi egyik öltöző-rekeszébe, a hol kétségkivül a menyasszonyi díszszel van elfoglalva. Másrészt az is valószinű, hogy Ephrinell Fulk még a nyakkendője csokrával, valamint gyűrűivel, csecsebecséivel és egyéb értéktárgyaival bibelődik, a melyek hordozható ékszer-kirakatának a drágaságai. Nem nyugtalankodom miattuk. Ők meg fognak jelenni, mihelyt az óra ütni kezdi a kilenczet.

Csak azt az egyet sajnálom, hogy Faruszkiar úrnak és Ghangirnak nagy elfoglaltságuk nem fogja megengedni az ünnepélyen való megjelenést. Vajon miért vizsgálják szünet nélkül a roppant sikságot? Szemeik előtt nem a Lob-Nor vidékének valamelyik művelés alá vett lapálya terül el, hanem a Gobi sivatag, a mely Grzsimajlo, Blanc és Martin helyreigazitásai szerint sivár, kopár és kietlen. Valóban, az ember jogosan kérdezheti magától, hogy mire való az a makacs nézelődés?

- Ha előérzetem nem csal, - mondá Noltitz őrnagy, - valami lappang a dolog alatt.

Mit jelentenek e szavak?... De e pillanatban a szerkocsi harangja vigan megszólal. Kilencz óra: - elérkezett a percz, hogy az étkező-kocsiba menjünk.

Caterna úr mellém állt és csöndesen dudolgatta magában:

A kis torony harangja volt,
A mely megkondúlt hirtelen...

Caternáné a «Fehér nő» hármasából vett dallamra a «Villars dragonyosai» refrainjével így válaszolt:

És csengett, csengett, csengett,
Ezüst hangjával csengett...

és e közben a szinpadi szokás szerint két karjával a kis harang kötelének húzását utánozta.

Az utazók menetben vonultak be. Legelől a négy tanú, aztán a meghivottak, a kik a falu, - akarom mondani, a vonat két végéről érkeznek: khinaiak, nehány turkomán és több tatár férfi és nő, a kik nagyon kiváncsiak a szertartásra.

A másik négy mongol az utolsó kocsi tornáczán maradt, a kincses kocsi mellett, melyet a khinai katonák egy pillanatig se hagyhatnak őrizetlenül.

Megérkeztünk az étkező-kocsiba.

Tisztelendő Morse Nathaniel már ott ül a kis asztal mellett, előtte van az esketési bizonyítvány és a házassági szerződés, a melyeket annak rendje szerint jó eleve kiállított. Látszik, hogy gyakorlatában van e legalább is nem kevésbbé üzleti, mint egyházi dolgoknak.

A mátkapár még nem érkezett meg.

- Hátha lemondtak az egybekelésről? - mondám a szinésznek.

- Ha lemondtak, - felelé Caterna úr nevetve, - akkor a tisztelendő úr engem fog újra össze esketni a feleségemmel. Nagy menyegzői díszbe öltöztünk és ennek a fáradságnak nem szabad kárba vesznie!... Ugy-e bár, Karolina?

- Úgy van, Adolf! - viszonzá a «szende» csiripelő hangon.

De Caterna úr és Caternáné egybekelésének ez az újabb kiadása feleslegessé vált, mert ime itt van Ephrinell Fulk úr, a ki ma reggel szakasztott úgy van öltözve, mint tegnap volt, és - ez igen jellemző részlet, - a bal füle mögött most is ott van egy plajbász, mert a derék ügynök épen most végzett be egy számadást a new-yorki Strong, Bülbül és társai czég számára.

Megjelenik Bluett Horáczia kisasszony is, a ki olyan sovány, olyan száraz és olyan merev a milyen csak egy angol kereskedelmi utazó ügynöknő lehet. Uti ruhája fölé egy porköpenyeget öltött, ékszerek és csecsebecsék helyett egy erősen zörgő kulcscsomó függ alá az övéről.

A jelen levők udvariasan felállnak a mátkapár belépésekor, a kik miután jobbra, balra meghajtották magukat, egy pillanatnyi időt szakítanak a «lélegzet vételre» - mint Caterna úr mondja, - aztán odalépnek a pap elé. Tisztelendő Morse Nathaniel az asztal mellett áll és kezét a nyitott biblián nyugtatja, kétségkivül azon a lapon, a melyen Izsáknak, az Ábrahám és Sára fiának, Rebekával, a Rákhel leányával való egybekeléséről van szó.

Az ember azt hihetné, hogy kápolnában van, ha valami harmonium megszólalna.

De hiszen megszólal a zene is; nem harmonium ugyan, de legalább annak az unokája: egy harmonika liheg Caterna úr kezei közt.

Egykori tengerész létére ért e fülkinzó hangszerhez és csakugyan eljátsza a «Normá»-nak egyik legérzelgőbb adagió-ját, a legharmonikusabb, vagyis inkább legharmonikásabb hangszinezéssel.

Ez rendkivül gyönyörködtetni látszik a közép-ázsiai benszülötteket, a kiknek füleit még soha se bájolta el ez a divatját múlt melódia, melyet annyi kifejezéssel lehet eljátszani e fúvós hangszeren.

De utóvégre minden véget ér e földön, még a «Norma» adagiója is, és tisztelendő Morse Nathaniel a jegyesekhez beszédet kezd intézni, melyet már kétségkívül számtalanszor elmondott hasonló alkalmakkor.

«A két lélek egybeforrása... Hús a húsodból, vér a véredből... Gyarapodjatok és szaporodjatok»...

Szerintem helyesebben cselekedett volna, ha a közjegyzők szokásos és ismeretes orrhangján egyszerűen elzsoltározza, hogy:

«Előttünk, clergyman-közjegyző előtt, szerződés jött létre az Ephrinell Bluett és társa czég»...

Gondolatom befejezetlenül maradt. A mozdonyról kiáltások hangzanak. A hirtelen működni kezdő fékek fülsértően nyikorognak. Nehány egymást érő rázkódás kiséri a vonat gyorsaságának csökkenését. Végre egy erős lökéssel megállapodnak a kocsik egy porfelhő közepette.

Az egybekelési szertartás természetesen egyszerre félbeszakadt.

Az étkező-kocsiban minden halomra dűlt: emberek és butorok, a jövendőbeli házastársak ép úgy, mint a tanuk. Senki se volt képes megtartani az egyensulyt. Leirhatatlan zürzavar volt az, jajkiáltások és nyögések kiséretében... De sietek hozzátenni, hogy semmi komolyabb baj nem történt, mert a vonat nem hirtelen állt meg.

- Gyorsan le a kocsikról! - kiáltá az őrnagy.

A kisebb-nagyobb ütődéseket szenvedett és kisebb-nagyobb mértékben megréműlt útasok egy percz alatt lerohantak a vaspályára. Az általános fejvesztettség közepette csak jajgatásokat és kérdéseket lehetett hallani három vagy négy különböző nyelven.

Faruszkiar úr, Ghangir és a négy mongol legelőször ugrottak le a kocsikról. Mind a hatan ott álltak a sineken, az egyik kezükben handzsárt a másikban revolvert tartva. Nem lehetett kétség, hogy a vonat kirablása volt tervben.

A sinek körülbelül száz méternyi hosszuságban föl voltak szedve és a mozdony, miután a talpfákba ütközött, megállt egy homokdomb előtt.

- Hogyan, a vasút még nincs kiépítve... és nekem úti jegyet adtak Tiflisztől Pekingig!... És én a Transzaziatik vonatára ültem, hogy a földkörüli utazásomat kilencz nappal megrövidítsem!

Megismertem a zsémbes báró hangját, a ki e szókat német nyelven intézte Popovhoz. Csakhogy ezuttal szemrehányásait másokhoz kellett volna intéznie, nem a társulat szolgáihoz vagy mérnökeihez.

Kérdésekkel ostromoltuk Popovot, mialatt Noltitz őrnagy nem szünt meg szemmel tartani Faruszkiar urat és a mongolokat.

- A bárónak nincs igaza, - felelé Popov. - A vasút teljesen ki van építve, és ha a sineket itt fölszedték, ez csak gonosz szándékkal történhetett...

- Hogy megállítsák a vonatot! - kiáltám.

- És elrabolják a kincset, melyet Pekingbe szállít! - mondá Caterna úr.

- Kétség kivül, - viszonzá Popov. - Készen kell lennünk a megtámadtatásra.

- Talán Ki-Csanggal és rablócsapatával lesz dolgunk! - kiáltám.

Ki-Csang!... ez a név van most minden ajkon... és ez a név elég arra, hogy hihetetlen rémületet támaszszon. E pillanatban az őrnagy halk hangon így szól hozzám:

- Miért inkább Ki-Csang, mint Faruszkiar uraság?...

- Ő! a Transzaziatik igazgató-tanácsosa...

- Nos, ha igaz az, hogy a társulat nehány régi rablóvezért bevett az igazgató-tanácsba a vonatközlekedés biztosítása czéljából...

- Ezt soha se fogom elhinni, őrnagy úr!

- A mint tetszik, Bombarnac úr. De Faruszkiar uraság bizonynyal tudta, hogy ez az állítólagos halottas kocsi milliókat tartalmaz...

- De őrnagy úr, a jelen percz valóban nem arra való, hogy tréfáljunk!...

- Nem! hanem hogy védelmezzük magunkat és fogunk is védekezni hősiesen!

A khinai tiszt felállította embereit a kincses kocsi körül. A katonák húszan vannak és mi utasok, a nőket nem értve, mintegy harminczan. Popov szétosztja a fegyvereket, a melyeket netaláni támadás esetére a vonaton magával hozott. Noltitz őrnagy, Caterna úr, Pan-Sao, Ephrinell Fulk, a gépész és a fűtő, az ázsiai és európai utasok, mindnyájan el vannak szánva harczolni a közjóért.

A vasúttól jobbra, mintegy száz lépésnyire sűrű nagy bozót terül. Kétségkivül itt elrejtőzve lesik a rablók a pillanatot, a melyben a vonatot megtámadhatják.

Egyszerre nagy lárma hallatszik. A bozót közül előtör az ott rejtőzött csapat, mintegy hatvan nomád mongol a Gobi-sivatagból. Ha a gonosztevők diadalmaskodnak, akkor a vonatot ki fogják rabolni, az Ég Fia kincsei odavesznek és, - a mi bennünket még közelebbről érint, - az utasokat irgalom nélkül le fogják mészárolni.

És Faruszkiar úr, a kit Noltitz őrnagy folyvást oly igazságtalanul gyanusít?... Figyelmesen vizsgálom őt... Arcza többé nem a régi... szép vonásai halványokká lettek, a termete felegyenesedett, mozdulatlan szempillái alól villámok czikáznak...

Vigasztal az a gondolat, hogy habár Yen-Lu mandarint illetőleg tévedtem is, legalább a Grand-Transzaziatik társulatának igazgató-tanácsosát nem tévesztettem össze a Yunnan hirhedt rablóvezérével.

Ezalatt a mongolok közeledtére Popov gyorsan visszaparancsolta Caternánét, Bluett Horáczia kisasszonyt és a többi khinai és turkoman nőket a kocsikba. Minden lehető óvintézkedést megtettünk, hogy biztonságban legyenek.

Nekem nincs egyéb fegyverem egy hatcsövű revolvernél, de azt legalább emberül fogom használni. Ah! kalandok, balesetek, úti eshetőségek után vágyódtam. Nos hát a tárczairó nem fog tárgyhiány miatt panaszkodhatni, ha ép testtel és baj nélkül kikerül a csávából a reporterség becsületére és a «XX. Század» nagyobb dicsőségére.

De nem volna-e lehetséges zavarba ejteni a támadókat azzal, hogy az ember mindjárt lelőné Ki-Csangot, ha csakugyan Ki-Csang a támadás vezére?... Ez mindjárt eldöntené a dolgot.

A rablók fegyvereiket, miután elsütötték, vad kiáltások közt megcsóválták a levegőben, Faruszkiar úr egyik kezében a handzsárt, a másikban a pisztolyt tartva, ellenük rohant. A szemei szikráztak, az ajkait némi tajték lepte el. Ghangir is folyvást mellette van a négy mongollal együtt, a kiket lármájával és taglejtéseivel tüzel...

Én is a támadók közé rohanok Noltitz őrnagygyal együtt. Caterna úr már megelőzött bennünket; a szája liheg, a melle zihál, fehér fogai harapásra készen állnak, a szemei égnek. Ugyancsak jó hasznát veszi a forgó-pisztolyának. A szinész és első komikus helyet engedett az egykori matróznak, a ki ez alkalommal ismét föléledt benne... Hanem a szinész természetét még sem tagadhatta meg egészen, mert folyvást kiabál:

- Ezek a nyomorúltak! Oldalt támadnak és szeretnék megcsáklyázni a hajónkat!... Az ellenség el akar bennünket sülyeszteni!... Előre! előre! a lobogó becsületeért!... Sortüzet a hajó mindkét oldalán!... Sortüzet mindenfelől!

És most már nem szinpadi tőrt tart a kezében, s pisztolya nem ártatlan szinpadi lőporral van töltve. Nem! mindkét kezében egy-egy revolvert tart, ide-oda ugrál, mint az őr az árboczkosárban, jobbra-balra lövöldöz, igazán úgy, a mint mondja: a hajó minden oldaláról.

Az ifjú Pan-Sao merészen harczol, mosolygó ajkkal és szinte magával ragadja a többi khinai útast is. Popov és a vonat többi személyzete híven teljesíti kötelességét. Még Sir Francis Trevellyan is rendszeres hidegvérrel verekszik: ellenben Ephrinell Fulk valóságos yankee-dühvel ront neki az ellenségnek. Az egybekelésének félbeszakítása miatt nem kevésbbé dühös, mint ama veszély miatt, a melyben negyvenkét ládára való műfogai forognak. Sőt nem tudom, vajjon az ő gyakorlati elméjében e két érzelem egyenlő szerepet játszik-e?

Szóval mindebből az következik, hogy a gonosztevők csapata komolyabb ellenszegülésre talál, mint a milyent várt.

És Weisschnitzerdörfer báró?... Nos hát, a báró a legelkeseredettebb harczosaink közé tartozik. Szinte vért izzad; a heve elragadja; minden pillanatban a lekaszaboltatás veszélyében forog. Több ízben segítségére kellett sietnünk. A sinek felszedése, a vonat megállapodása, a támadás a Gobi-sivatag e részén, az ebből következő késedelem... mindez egyértelmű a gőzös elszalasztásával Tien-Czinben, a lemaradással a hajóról a világ körüli utazás veszélyeztetésével, mindjárt az út első negyedében. Milyen sérelem a germán büszkeségre nézve!

Faruszkiar úr, az én hősöm, - mert nem is nevezhetem máskép - rendkívüli vitézséggel harczol; mindig ott van, a hol leghevesebb a küzdelem és miután a revolverének töltényei elfogytak, a handzsárral verekszik. Meglátszik rajta, hogy azon emberek közé tartozik, a kik már gyakran látták közelről a halált és soha se vonakodtak szembeszállni vele.

Már is több sebesülés történt mind a két részen, sőt talán halottak is vannak azon útasok közt, a kik a pályatesten hevernek. Az én vállamat is horzsolta egy golyó, hanem ezt a csekélységet valóban alig vettem észre.

Tisztelendő Morse Nathaniel nem vélte, hogy egyházi szent hivatása kötelességévé teszi összefont karokkal, tétlenül nézni az eseményeket, sőt inkább olyan ügyesen használja a puskáját, hogy minden bizonynyal nem most volt legelőször dolga fegyverrel. Caterna úrnak a kalapját lőtték keresztül és nem szabad elfelednünk, hogy ez a kalap hosszúszőrű szürke kalap volt, a mely a menyegzői jelmezéhez tartozik. Ugyancsak káromkodott is, mint egy tengerész és sűrűn emlegette a mennydörgős istennyilát, aztán egy jól irányzott lövéssel leterítette azt az ellenfelet, a ki ilyen megbocsáthatatlan módon átlyukasztotta drága kalapját.

Azonban a harcz már körülbelül tíz percz óta folyik, igen nyugtalanító változandósággal. Mind a két részen egyre szaporodik a harczképtelenek száma és a végeredmény még mindig kétséges. Faruszkiar úr, Ghangir és a négy mongol visszavonúlt a drága kincses kocsi felé, a melyet a khinai katonák egy perczre se hagynak el. De kettő vagy három közülök már halálosan megsebesült, a vezénylő tisztet is megölte egy golyó, a mely a fején találta. Hősöm meg is tesz mindent, a mire a legbámulatosabb hősiesség képes, hogy megmentse az Ég Fia kincsét.

Engem nyugtalanítani kezd a harcz huzamos volta. A küzdelemnek kétségkívül nem is lesz vége mindaddig, míg a rablóvezér - egy magas termetű, fekete szakállú férfi, - folyvást a vonat megostromlására fogja serkenteni czinkostársait. Eddig egy lövés sem érte őt, és kétségtelen, hogy a támadók, minden erőfeszítésünk daczára, tért nyernek. Vajjon kénytelenek leszünk-e menedéket keresni a kocsikban, mint egy vár falai mögött, ott eltorlaszolni magunkat és védekezni mindaddig, mig az utolsó is el nem esett közülünk? És ez a pillanat nem késhetik soká, ha nem sikerül feltartóztatnunk a visszavonulást, a melynek előjelei a mi részünkön mutatkozni kezdenek.

A lövések közé most már a nők sikoltásai is vegyülnek. Több khinai asszony félig eszeveszetten szaladgál ide-oda a kocsik tornáczain, noha Bluett Horáczia kisasszony és Caternáné mindent elkövetnek, hogy őket a kocsikban visszatartóztassák. Igaz, hogy már több golyó behatolt a kocsik falaiba, s én a felett tünődöm, vajjon Kinko nem sebesült-e meg a podgyászos kocsijában.

Noltitz őrnagy, a ki épen mellém került, így szólt hozzám:

- Nem jól megy a dolog!

- Bizony nem jól megy, - felelém, - és attól tartok, hogy a lőszerünk elfogy... A gonosztevők vezérét kellene harczképtelenné tennünk... Lőjjön, őrnagy úr...

De a mit mi akartunk megtenni, azt egy másik tette meg ugyanebben a pillanatban.

Ez a másik Faruszkiar úr volt. Miután keresztül tört a támadók sorain, leszorította őket a pályatestről, daczára az ellene irányzott lövéseknek... Most ott állt a rablóvezérrel szemközt, - fölemelte a karját... és a handzsárját beledöfte az ellenfele mellébe.

A rablócsapat azonnal megfutamodott; még a halottait és sebesültjeit is a helyszínen hagyta. Némelyek a síkság felé szaladtak, mások a bozótok közé menekültek. Mire való lett volna őket üldözőbe venni, miután a harcz a mi javunkra dőlt el?... És, merem mondani, Faruszkiar bámulatos hősiessége nélkül nem tudom, maradt volna-e közülünk életben csak egyetlen egy is, hogy ezt a történetet elbeszélhesse!

Azonban a rabló vezér még nem halt meg, noha a vér patakzott a melléből...

És ekkor szemtanui voltunk egy olyan jelenetnek, a melyet soha se fogok elfeledni, - oly jelenetnek, a mely teljesen megfelelt a szereplők egyéniségének. A rablóvezér térdre bukott; egyik kezét magasra emeli, a másikkal a földre támaszkodik.

Faruszkiar uraság előtte áll, magasan felegyenesedve.

Egyszerre a rablóvezér egy végső erőfeszitéssel felemelkedik, karja az ellenfelét fenyegeti... a szeme közé tekint...

Faruszkiar egy utolsó handzsárdöféssel keresztül szúrja a szívét. Aztán hátrafordúl és orosz nyelven, teljesen nyugodt hangon így szól:

- Ki-Csang meghalt; így veszszenek el mindazok, a kik fegyvert ragadnak az Ég Fia ellen!

Tehát Ki-Csang volt az, a ki a Grand-Transzaziatik vonatát megtámadta a Gobi lapályain. A yunnani rablóvezér megtudta, hogy egy roppant értékű aranynyal és ékszerekkel megrakott kocsi van a vonathoz csatolva... És lehet-e ezen csodálkozni, mikor a párisi lapok e hírt már napokkal előbb közölték? Ki-Csangnak elég ideje volt előkészíteni a támadást, felszedetni a sinek egy részét, hogy a forgalmat megakaszsza, és valószinűleg sikerült volna az útasok lemészárlása után kézrekerítenie a császári kincset, ha Faruszkiar őt le nem szúrja. Ezért volt tehát a mi hősünk reggel annyira nyugtalan!... Azért vizsgálta a sivatagot oly állhatatosan, mert a mongol, a ki a csercseni állomáson szállt a vonatunkra, értesítette őt Ki-Csang tervéről. Annyi bizonyos, hogy ezentúl nem lesz okunk Ki-Csangtól félni. A társulat igazgató-tanácsosa végzett a rablóvezérrel, még pedig kénytelen vagyok megvallani: rövid úton. De hiszen a mongol sivatagokon vagyunk, a hol az esküdtszék még nem működik - a mongolok nagy szerencséjére.

- Nos, - mondám az őrnagynak, - remélem, az ön gyanúja Faruszkiar urat illetőleg teljesen elenyészett?

- Bizonyos fokig elenyészett, Bombarnac úr.

Bizonyos fokig?... A manóba! Noltitz őrnagyot kielégíteni nem könnyű dolog!

De végezzük el a legsürgetőbb teendőket és számláljuk meg az áldozatokat.

A mi részünkön három halott van, ide értve a khinai tisztet is, azonkívül tizenkét sebesült. Négy ember sulyos sebet kapott, a többi csak könnyű sérülést, a mely nem akadályozza őket, hogy tovább útazhassanak Pekingig. Popovot és Caterna urat csak horzsolás, illetőleg karczolás érte. Caternát a felesége maga kívánja ápolni.

Az őrnagy a kocsikba szállíttatta a sebesülteket és ápolja őket, a mennyire a körülmények megengedik. Tio-King orvos is felajánlotta a szolgálatait; de úgy látszik, a sebesültek nagyobb bizalommal viseltetnek az orosz hadsereg orvosa iránt, a mit tökéletesen értek. A mi elesett útitársainkat illeti, abban állapodtunk meg, hogy ezeket elszállítjuk a legközelebbi állomásig, a hol majd megadják nekik a végtisztességet.

A rablók a halottaikat, mint már említettem, a helyszinen hagyták. Ezeket majd betakarjuk egy vékony homokréteggel és ezzel vége.

A vaspálya azon pontja, a melyen a vonatunk megállt, körülbelül a középúton van Csarkalik és Csercsen közt; e két állomáson kívül máshonnan nem lehet segélyt kapni. Az a legnagyobb baj, hogy ezen állomások közt többé nincs távirdai összeköttetés, mivel Ki-Csang a telegráf oszlopait is kidöntötte ugyanakkor, mikor a sineket felszedette.

A legczélszerűbb teendők iránti tanácskozás tehát nem tarthatott soká.

Mindenek előtt a mozdonyt kellett visszatolni a sinekre, aztán, minthogy a vonal meg van szakítva, a legegyszerűbb lesz visszamenni Csercsenig és ott bevárni, míg a társulat munkásai helyreállítják a közlekedést, a melyet legfelebb negyvennyolcz óra alatt ismét folytatni lehet a rendes körülmények közt.

Mindenki haladéktalanúl munkához látott. Az útasok készségesen kezére járnak Popovnak és a vonat személyzetének, a mely nehány műszerrel, egyebek közt emeltyűkkel, emelőrudakkal, kalapácsokkal és angol kulcsokkal rendelkezik. Ily módon csakugyan sikerült is három órai nehéz munka után a mozdonyt és a szerkocsit visszahelyezni a sinekre.

A legnehezebben tehát túlestünk. Most már a gép szép lassan visszatolhatja a vonatot Csercsenbe. De mennyi időveszteséggel, mennyi késedelemmel jár ez! lármázott is miatta a mi német bárónk. Mennyi Donnerwetter, Teufel és egyéb germán káromkodás özönlött az ajkairól!

Elfeledtem mondani, hogy azonnal a rablók megfutamodása után mi útasok (köztük legelső sorban én) kötelességünknek tartottuk köszönetünket kifejezni Faruszkiar úr irányában. A hős valódi keleti méltósággal fogadta hálálkodásunkat.

- Csak kötelességemet teljesítettem, mint a társulat igazgató-tanácsosa, - mondá nemes szerénységgel.

Aztán parancsára a mongolok is részt vettek a munkában. Sőt észrevettem, hogy fáradhatatlan hévvel dolgoztak, a miért őszintén meg is dicsértük őket.

E közben Faruszkiar úr és Ghangir több ízben halkan értekeztek egymással és a párbeszéd eredménye egy indítvány volt, a melyet senki se várt.

- Vonatvezető úr, - mondá Faruszkiar úr, - Popovhoz intézvén szavait, - véleményem szerint az utazók sürgős érdekében jobb volna útunkat folytatni Csarkalik felé, mintsem visszatérni Csercsenbe.

- Kétségkívül, igazgató-tanácsos úr, - viszonzá Popov; - az sokkal jobb lenne, ha a vonal nem volna megszakitva Csarkalik felé, a mi a közlekedést lehetetlenné teszi.

- Csakis e pillanatban, vonatvezető úr. De nem mehetnének-e tovább a kocsik, ha a sineket visszahelyeznők, habár csak ideiglenes módon is?

Ez az indítvány minden esetre figyelmet érdemelt. Össze is gyűltünk valamennyien a megvitatására, Noltitz őrnagy, Pan-Sao, Ephrinell Fulk, Caterna úr, tisztelendő Morse Nathaniel, Weisschnitzerdörfer báró és még mintegy tizenkét útas, a kik értették az orosz nyelvet.

- Bejártam a pálya azon részét, - folytatá Faruszkiar úr, - a melyet a Ki-Csang csapata szétrombolt. A talpfák legnagyobb része még a helyén van. A gonosztevők a sineket egyszerűen félredobták a homokra és ha azokat visszarakjuk a helyükre, könnyű lesz a mozdonynak a vonatot elvinnie odáig, a hol a pálya érintetlenül maradt. Ezt a munkát huszonnégy óra alatt el lehet végezni és öt órával később Csarkalikban leszünk.

E pompás eszmével mindenki egyetértett: Popov, a gépész, az útasok és főleg a báró. A terv kivihető és ha talán nehány sín hiányoznék is, lehetséges lesz előre vinni azokat, a melyeken már elhaladtunk, és így: biztosítani a vonat útjának folytatását.

Ez a Faruszkiar uraság határozottan ember a talpán; ő a mi valódi főnökünk, ő az az ember, a ki után vágyódtam. Ki fogom kürtölni a nevét az egész világon és harsogtatni fogom a tiszteletére a reporter-művészet összes trombitáit.

Ki hinné, hogy Noltitz őrnagy elfogúltságában ezt az embert Ki-Csang vetélytársának tartotta, noha a rablóvezér a Faruszkiar kezétől kapta meg gonosztetteinek méltó büntetését!

Mindenekelőtt igyekeztünk a talpfákat visszahelyezni régi helyeikre, a melyeket bemélyedések jeleztek, és a munka szakadatlanúl folyt.

Önként értendő, hogy mivel nem volt okom a támadás által előidézett zavarban az észrevétetéstől félni; bemehettem a podgyász-kocsiba s meggyőződtem, hogy Kinkónak semmi baja sem esett; tudattam vele a történteket, óvatosságot ajánlottam neki és intettem, hogy ki ne jöjjön a ládájából. Mindent megigért és most már ez irányban nyugodt vagyok.

Körülbelül három óra volt, mikor a munkához láttunk. A sinek mintegy száz méternyi vonalon voltak felszedve, és mint Faruszkiar úr igen helyesen megjegyezte, nem volt szükséges azokat nagyon tartósan megerősíteni. Ez azon munkások feladata lesz, a kiket a társulat Csarkalikból fog kiküldeni, mihelyt a vonatunk ezen állomásra érkezik, a mely az egész vonalon a legnagyobbak egyike.

A sinek nagyon sulyosak levén, szakaszokra osztottuk magunkat. Úgy az első, mint a másod osztályu útasok készségesen segédkezet nyújtanak. A báró páratlan buzgalommal dolgozik. Ephrinell Fulk, a ki oly kevéssé gondol a menyegzőjére, mintha egyáltalában soha se akart volna megnősülni, - mert hát az üzlet mindenek előtt! - annyit dolgozik, mint négy más ember. Pan-Sao se marad hátrább senkinél, sőt Tio-King orvos is igyekszik magát hasznossá tenni, mint az ismeretes August a czirkuszokban.

Hanem azt meg kell vallani, hogy a Gobi napja ugyancsak melegen süt.

Csupán Sir Francis Trevellyan maradt nyugodtan a kocsija egyik szögletében. A gentlemannek semmi köze sincs az egész dologhoz.

Hét óra tájban a pálya helyre van állítva harmincz méter hosszú vonalon. Az éjjel nem sokára beköszönt. Elhatározzuk, hogy más napig pihenni fogunk. Fél nap alatt be lehet fejezni a munka hátra levő részét, és a vonat holnap délután elindulhat.

Rendkívüli szükségét érezzük az evésnek és alvásnak. Van is étvágy a kemény munka után! Mindnyájan osztálykülönbség nélkül egybegyűltünk az étkező-kocsiban. Élelmiszerekben nincs hiány; de az éléskamra készletein ugyancsak nagy rést ütöttünk. Sebaj! Csarkalikban lesz alkalom új készletek beszerzésére.

Caterna úr különösen víg, kedélyes, beszédes, derült, tréfás, közlékeny és a kedve túláradozó. A csemegénél a feleségével együtt rágyújt egy nagyon alkalomszerű dallamra a «Khinai utazás»-ból s a refraint az egész társaság visszhangozza, nagyobb hangerővel, mint összhanggal:

Nincs dicsőbb ország Khinánál,
Szebb ez minden más országnál!...

Oh! Labiche, gondoltad-e valaha, hogy e szeretetreméltó versed egykor a Grand-Transzaziatik megrekedt útasait fogja gyönyörködtetni?

Ezután szinészünknek egy - megvallom, kissé merész ötlete támad. De milyen ötlet!... Miért ne lehetne folytatni a vonat megtámadtatása által félbeszakított menyegzői szertartást?... Miért ne ünnepelnők meg az egybekelést?...

- Micsoda egybekelést?... - kérdé Ephrinell Fulk.

- Az önét, uram, az önét, - felelé Caterna úr. - Talán már el is feledte?... Megvallom, ez kissé erős dolog.

Tény, hogy egyfelől Ephrinell Fulk, másfelől Bluett Horáczia kisasszony nem látszottak többé visszaemlékezni arra, hogy Ki-Csang és rablócsapata támadása nélkül most már a házasság édes kötelékei által volnának egymáshoz fűzve.

De mindnyájan nagyon fáradtak vagyunk. Tisztelendő Morse Nathaniel teljesen ki van merülve. Nem volna ereje megáldani a házastársakat és azoknak nem volna erejük elviselni az áldását. A szertartás elhalasztatik holnaputánra. Csarkaliktól Lan-Cseuig kilenczszáz kilométer a távolság és ez több mint elég ahhoz, hogy az angol-amerikai párt jó szorosan egymáshoz lánczoljuk.

Mindenki elmegy tehát pihenni és aludni. Mindazonáltal az óvatossági intézkedések nem hanyagoltatnak el.

Valóban, noha a rablóvezér eleste után valószinűtlennek látszik, a rablók mégis megpróbálhatnának egy éjjeli támadást. Az Ég fiának veszedelmes milliói még mindig itt vannak; vágyat támaszthatnának bennük, és ha nem állnánk résen...

De mindenki nyugodt lehet; Faruszkiar úr személyesen magára vállalta az őrizet szervezését a vonat körül. A tiszt eleste után ő vette át a khinai katonai szakasz parancsnokságát. Ghangir és ő fognak őrködni, és mint Caterna úr mondja, a ki soha se szűkölködik az Opera Comique műsorából vett idézésekben:

«Ez éjjel az udvarhölgyek jól meg lesznek őrizve!»

És tényleg a császári kincset jobban megőrizték, mint a szép Solauge Athenaist, a «Mousquetaires de la Reine»[22] első és második felvonása közt.

Másnap, hajnalban tovább folytattuk a munkát. Az idő gyönyörű. Meleg nap lesz. Május 24-én a közép-ázsiai sivatagon olyan hőség uralkodik, hogy a tojást a homokban is meg lehet sütni.

A buzgalom nem lankad. A munkások nem kevésbbé serényen dolgoznak, mint tegnap. A vonal helyreállítása szabályosan halad előre. A talpfák le levén rakva, a sinek is összekapcsoltatnak egymással és délután négy óra tájban folytathatjuk útunkat.

A gép a gőznyomás alatt azonnal elkezd lassan haladni, azután a kocsikat óvatosan utána toljuk, nehogy kisiklás történjék.

Végre baj nélkül eljutunk a sértetlen pályatestig és most már a vonal szabad Csarkalikig... vagy mit is mondok: Pekingig!

Ismét elfoglaljuk helyeinket és Popov jelt ad az indúlásra, ugyanabban a pillanatban, mikor Caterna úr rágyújt a matrózok diadalénekére a «Haydée» operából.^[23]

Lelkes hurráhk adják meg rá a választ.

Este tiz órakor a vonat berobog a csarkaliki pályaudvarra.

A késedelemmel épen harmincz órát vesztettünk. De harmincz óra elég ahhoz, hogy Weisschnitzerdörfer báró lekéssék a Tien-Czinből Yokohamába indúló gőzösről.

Igy tehát én, a ki kalandra vágytam, megnyertem, a mit ohajtottam és csak hálát adhatnék érte a reporterek istenének, ha a kaland nem került volna áldozatokba a mi részünkről is. Én ugyan szerencsésen kikerültem az ütközetből. Összes számaim érintetlenül maradtak, két vagy három horzsolást leszámítva. Csupán a 4-dik számom kalapján fúródott keresztül egy golyó.

Most már nincs egyéb tárczaczikk-tárgyra kilátásom, az Ephrinell házasságának folytatásán és a Kinko kalandjának kibonyolódásán kívül. Nem gondolom, hogy Faruszkiar úr szereplése újabb meglepetésekkel örvendeztessen meg. Igaz, hogy véletlenségekre még mindig lehet számolni, mert hiszen még öt napi útazás áll előttünk. Ide értve a Ki-Csang által okozott késedelmet, épen tizenhárom napot leszünk úton Uzun-Adából való elindulásunktól fogva.

Tizenhárom nap... Az ördögbe!... És tizenhárom számot írtam be a jegyzetkönyvembe!... Ha babonás ember volnék!...

Három óráig időztünk Csarkalikban. Az útasok többsége nem hagyta el a fekhelyét. A vasúti hivatalnokoknak elég dolguk volt a vonat megtámadtatására, a khinai hatóságok által eltemetendő halottakra és a Csarkalikban hátra hagyandó sebesültekre vonatkozó jelentésekkel. A sebesültek kellő ápolásban fognak részesülni a városban, a melyet Pan-Sao eléggé népesnek mond. Sajnálom, hogy nem láthatom.

A Grand-Transzaziatik társulata haladék nélkül munkásokat küld, hogy a vonalt kijavítsák, a távirdai oszlopokat felállítsák és negyvennyolcz óra alatt a forgalom teljesen helyre lesz állítva.

Természetes, hogy Faruszkiar úr, mint a társulat igazgatótanácsosa, tevékeny részt vett mindazon formaságok elintézésében, a melyeket Csarkalikban el kellett végezni. Nem magasztalhatnám őt eléggé. Különben közreműködéseért némileg jutalmazza őt az a tisztelet, a melylyel a pályaudvar személyzete viseltetik iránta.

Három órakor reggel Kara-Buránba értünk, a hol a vonat pár perczig időzött.

Itt vágja át a vasút Bonvalet Gábor és Orleans Henrik herczeg 1889-90-iki tibeti útazásának útirányát. Ez az útazás, mely sokkal teljesebb és veszélyesebb volt a mienknél és Páristól Párisig tartott: Berlinen, Szent-Péterváron, Moszkván, Nisnij-Nowgorodon, Permen, Tobolszkon, Omszkon, Szemipalatinszkon, Kuldsán, Csarkalikon, Batangon, Yunnanon, Hanoin, Szaigonon, Szingaporen, Ceylonon, Adenen, Suezen, Marseillen át.

Az útazók csaknem megkerülték Ázsiát és Európát.

A vonat megáll a Lob-Nor mellett négy órakor és hatkor indúl tovább. E tó, melynek partjait Pevtzov tábornok 1889-ben a tibeti expedicziójáról való hazatértében meglátogatta, nem egyéb, mint egy nagy mocsár, homokszigetekkel, melyek az alig egy méternyi mélységű vízből emelkednek ki. A vidéket, melyen a Tarim iszapos és lassú vize folyik, Huc és Gabet szerzetesek, Przsevalszkij és Carey felfedező útazók már bejárták a Davena hegyszorosig, a mely innét százötven kilométernyire fekszik déli irányban. Bonvalet Gábor és Orleans Henrik herczeg ellenben e hegyszoroson túl néha ötezer méter magasságban is tanyázván, európai útazók által még meg nem látogatott területeken keresztül elkalandoztak a nagyszerű Himalája hegyláncz tövéig.

A mi úti irányunk a Kara-Nor felé keletnek tart, a Nan-San hegyek tövében, a melyek mögött a Tsaidam régiója terül el. A vasút építői nem mertek behatolni a Ku-Ku-Nor hegyes vidékére, hanem e hegység megkerülésével építették ki a pályát Lan-Cseu felé.

Noha a táj sivár és szomorú, a vonatunk útasainak száz okuk volt nem szomorkodni. Ünnepnap virrad a szép reggellel, melynek sugarai megaranyozzák a Gobi homokját, a meddig a szem lát. A Lob-Nortól a Kara-Norig az út hossza háromszázötven kilométer, és a két tó közt fog véghez menni Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszonynak oly váratlanúl félbeszakadt esküvője. Reméljük, hogy ezúttal semmiféle baleset nem fogja késleltetni a mátkapár boldogságát.

Az étkező-kocsit már hajnalban berendezték a szertartásra; a tanúk készen állnak ott folytatni a szerepüket, a hol elhagyták és a jegyesek is csak hasonló hangulatban lehetnek.

Tisztelendő Morse Nathaniel átadta nekünk Ephrinell Fulk úr és Bluett Horáczia kisasszony szives üdvözleteit és tudatta velünk, hogy az egybekelés kilencz órakor fog véghez menni.

Noltitz őrnagy és én, Caterna úr és Pan-Sao a kitüzött órában fegyverben fogunk állni.

Caterna úr nem tartja szükségesnek újra felölteni szinpadi jelmezét. Hasonlóképen vélekedik Caternáné is. Csak a nagy ebédre fognak átöltözködni, a melyet Ephrinell Fulk ad tanúinak és az első osztályú kocsik előkelőségeinek. Caterna úr felfújja balpofáját és értésemre adja, hogy a csemegénél nagy «meglepetésre» lehetünk elkészülve... Szerénységből nem faggatom, hogy mire.

Valamivel kilencz óra előtt megszólalt a szerkocsi harangja. Legyen nyugodt az olvasó, ezúttal nem balesetet jelzett. Víg kongása nekünk szól, a kik megint menetben vonulunk be az áldozat szinhelyére.

Ephrinell Fulk úr és Bluett Horáczia kisasszony már ott ülnek a kis asztal előtt, szemközt az egyház érdemes szolgájával; mi is elhelyezkedünk körülök.

A tornáczokon csoportosan állanak a kiváncsiak, hogy semmit se mulaszszanak el az esketési szertartásból.

Faruszkiar úr és Ghangir, a kik személyes meghivatásban részesültek, szintén megjelennek. A társaság felkel és tisztelettel fogadja őket. E két kiváló egyéniség is alá fogja irni a házassági szerződést, a mi nagy megtiszteltetés Ephrinell Fulkra nézve, mert én részemről nagyon büszke volnék rá, ha Faruszkiar uraság fényes neve a szerződésem utolsó lapján diszelegne.

A szertartás tehát újra kezdődött és ezúttal tisztelendő Morse Nathaniel befejezhette a beszédét, a mely tegnapelőtt oly sajnálatos módon félbeszakadt. Sem őt, sem a jelenlevőket nem döntötte fel másodszor is a vonatnak házasság előtti megállapodása. A beszéd végével a két jövendőbeli - mert még joguk van e jelzőre, - felkelt és a pap megkérdezte tőlük, vajjon elvállalják-e egymást kölcsönösen házastársúl.

Mielőtt Bluett Horáczia kisasszony felelt volna, oda fordúlt Ephrinell Fulkhoz és így szólt hozzá:

- Tehát annyiban maradunk, hogy a Holmes-Holme czég huszonöt százalékot kap a szövetkezetünk nyereségéből?

- Tizenötöt, - felelé Ephrinell Fulk, - csak tizenötöt.

- Ez nem volna igazságos, mivel ön harminczat engedélyezett a Strong, Bülbül és társai czégnek.

- Nos hát, mondjunk húszat, Bluett kisasszony.

- Ám legyen, Ephrinell úr.

- De csakis az ön kedvéért és mert ön kivánja, - sugja a fülembe Caterna úr.

Valóban, már szinte előre láttam azt a pillanatot, mikor az egész házasság felbomlik öt százaléknyi különbség miatt!

Végre minden elintéztetett. Mind a két czég érdekei teljesen meg vannak védve. Tisztelendő Morse Nathaniel ismétlé a kérdését.

Bluett Horáczia kisasszony száraz, Ephrinell Fulk nyers igennel válaszol, és erre az egyház szolgája kijelenti, hogy a mátkapár a szent házasság kötelékével egygyé van füzve.

Ezután a házassági szerződést aláirják, először a házasfelek, aztán a tanúk, továbbá Faruszkiar uraság és végre a jelenlevők. Legvégül a pap irja oda a nevét, és ezzel a szabályszerű formaságok sora be van fejezve.

- Most már össze vannak adva az egész életre, - mondá a szinész, szokott vállvonásával.

- Az egész életre, mint egy pár vörösbegy! - jegyzé meg Caternáné, a ki nem feledte el, hogy e madarak szerelmi hűsége közmondásossá vált.

- Khinában, - mondá Pan-Sao, - nem a vörösbegyeket, hanem a mandarin kacsákat emlegetik a hűség mintaképei gyanánt.

- Kacsa vagy vörösbegy, egészen egyre megy, - viszonzá Caterna úr, mély filozofiával.

A szertartásnak vége. Mindenki üdvözli a házaspárt, s ők visszatérnek rendes foglalatosságukhoz. Ephrinell Fulk a számadásaihoz és Ephrinellné asszonyság a kézi munkájához. A vonaton semmi se változott, csak egy házaspárral van több.

Noltitz őrnagy, Pan-Sao és én kimegyünk szivarozni az egyik tornáczra, magukra hagyván Caterna urat és nejét, a kik, úgy látszik, mintha próbát tartanának a kocsijuk szögletében. Alkalmasint ez lesz az estéli meglepetés.

A táj nagyon kevéssé változatos. Folyvást az egyhangú Gobi sivatagot látjuk, jobbra a távolban a Humboldt-hegyek azon részét, a mely a Nan-San hegységgel egyesül. Állomásokra is csak ritkán jutunk, és azok sem egyebek, mint egy-egy nyomorúlt viskócsoport, melyek közül a vasúti őrök háza úgy kirí, mint valami építészeti műemlék. Több ízben ki kell egészítenünk a szerkocsi víz- és szénkészletét. A Kara-Noron túl, a hol már néhány apróbb várost is fogunk találni, érezhetőbbé lesz a népes és munkás igazi Khina közelléte.

A Gobi-sivatag e része nem igen hasonlít a keleti Turkesztán azon régióihoz, a melyeken Kasgárt elhagyván, áthaladtunk.

Pan-Sao és Tio-King e vidékeket ép oly kevéssé ismerik, mint mi, európaiak.

Meg kell említenem, hogy Faruszkiar úr többé nem veti meg a társaságunkat és beszélgetésbe elegyedik velünk. Elhatározott szándékom, hogy e kedves, tanult, szellemes emberrel bővebb ismeretséget kötök, mihelyt Pekingbe érkezünk. Már is meghívott, hogy látogassam meg a yamenjében, akkor alkalmam lesz őt alaposan kikérdezni. Sokat útazott és különös barátságot látszik érezni a franczia hirlapirók iránt. Bizonyos vagyok felőle, hogy elő fog fizetni a «XX. Század»-ra. Előfizetési ár egy évre Párisban 48 frank, vidékre 56 frank, külföldre 76 frank.

Tehát, míg a vonat teljes gőzerővel tova robogott, egyről-másról beszélgettünk. Kasgáriát illetőleg, melynek a nevét valamelyikünk véletlenül kiejtette, Faruszkiar úr igen sok érdekes részletet beszélt el e tartományról, melyet a forradalmi mozgalmak annyira felzavartak. Ez abban az időben volt, a mikor a főváros a khinaiak hatalomvágyának ellentállt ugyan, de még nem került orosz uralom alá. A turkesztáni lázadások alatt számtalan khinait mészároltak le és a helyőrség kénytelen volt a Yanghi-Hissar erődben keresni menedéket.

A felkelések vezérei közé tartozott az az Uali-Khán-Tulla is, a kiről már beszéltem a Schlagintweit meggyilkoltatása ötletéből és a ki ideiglenesen Kasgária urává lett. A khán nagyon értelmes, de rendkívül kegyetlen ember volt. Faruszkiar egy történetet beszélt el róla, a mely fogalmat adhat a keletiek könyört nem ismerő jelleméről. Az elbeszélés így hangzik:

«Volt Kasgárban egy híres fegyverkovács, a ki Uali-Khán-Tulla kegyeit meg akarván nyerni, egy igen értékes kardot készített és megbízta tíz éves fiát, hogy azt ajánlja fel a khánnak. A fegyverkovács azt remélte, hogy nagy jutalmat fog kapni a királyi kézből. Meg is kapta. A khán, miután nagy csodálkozva megtekintette a kardot, azt kérdezte, hogy jó-e a pengéje? - «Jó!» felelé a gyermek. - «Jer hát közelebb», mondá Uali-Khán-Tulla; egy csapással leütötte a fejét és elküldte az atyjának, hozzá mellékelvén a pénzt is a kardért, melynek kitünő voltát így kipróbálta.

Faruszkiar úr teljesen jó hangsúlyozással beszélte el e történetet. De ha Caterna úr hallotta volna, aligha kért volna, hogy e tárgyat operett-szövegül dolgozzam föl.

A nap minden baj nélkül mult el. A vonat óránként negyven kilométer igen mérsékelt középsebességgel haladt, melyet azonban nyolczvan kilométernyire kellett volna fokozni, ha valaki általában hallgatna Weisschnitzerdörfer báróra. Annyi azonban igaz, hogy a khinai gépészek és fütők sehogy se iparkodtak kipótolni a Csercsen és Csarkalik közt elvesztegetett időt.

Este hét órakor a Kara-Norhoz érkeztünk és a hasonnevű állomáson ötven perczig időztünk. Ez a tó, mely csekélyebb kiterjedésű a Lob-Nornál, a Nan-San hegyekből fakadó Szule-Ho folyó vizét veszi magába. Elragadtatva néztük a lombos erdőt, mely a déli partjain terül és számtalan madárnak szolgál tanyául. Este, mikor a pályaudvart elhagyjuk, a nap már lenyugodott a homokdombok mögött, és a légkör alsó rétegeinek átmelegedése által okozott sugártörés meghosszabbítja az alkonyatot a láthatár felett.

Mihelyt a vonat elindult, azonnal asztalhoz ültünk. Az étkező-kocsi ismét visszanyerte rendes külsejét. Ma a menyegzői lakoma fogja helyettesíteni a rendes, szabályszerű ebédet. E vasúti vendégségre körülbelül harmincz utas volt hivatalos: első sorban Faruszkiar úr, a ki azonban, nem tudni, mi okból: nem fogadta el Ephrinell Fulk meghivását.

Nagyon sajnálom, mert azt reméltem, hogy jó szerencsém melléje fog juttatni.

Ekkor az jutott eszembe, hogy ez a kiváló név megérdemlene egy táviratot a XX. Század szerkesztőségéhez, a vonat megtámadtatásának és a védelem legfőbb mozzanatainak rövid megemlítésével. Soha ujdonság nem érte meg ennyire egy távirat költségeit, bármily összegre rugjanak is azok. Ezúttal nem koczkáztatom, hogy ismét sürgönyileg megdorgáljanak. Minden olynemű tévedés lehetetlen, a milyen az ál Yen-Lu mandarinra vonatkozólag történt és a mely még most is a lelkemen van. Igaz, hogy a dolog az ál-Smerdis hazájában esett meg. Ez szolgáljon mentségemül.

Elhatároztam, hogy mihelyt Szu-Cseuba érkeztünk (mert hisz addig úgy a vasúti, mint a távirdai összeköttetés helyre lesz állítva), azonnal indítok útnak egy táviratot, mely a Faruszkiar fényes nevét egész Európa bámulata tárgyává fogja tenni.

Fulk Ephrinell az ebédre vonatkozó ügyeket oly jól intézte, a mint csak a körülmények engedték. E lakomára való tekintettel Csarkalikban friss élelmiszereket vásároltak. Most már nem az orosz, hanem a khinai konyhában fogunk gyönyörködni, mely egy khinai szakács felügyelete alatt áll. Szerencsére nem leszünk kénytelenek khinai módra fapálczikákkal enni, mert a villák nincsenek a Grand-Transzaziatik vonata étkező-asztaláról száműzve.

Én Ephrinellné asszonyság mellett balról ülök, Noltitz őrnagy pedig Ephrinell Fulk mellett jobbról. A többi vendégek tetszés szerint foglaltak helyet. A német báró, a ki a jó ebédet nem veti meg, szintén a meghivottak közt van. Sir Francis Trevellyan még csak a fejét se bicczentette a meghivásra.

Az étlap a következő volt: tyúkleves bibicztojással; fecskefészek-szeletek; tengeri pók ragout; verébzúzák; sült sertésláb mártással; juhvelő, kirántott sáska; czápakopoltyú, végre gyönge bambuszhajtások lében és nenuphar-gyökerek czukorral. Mind ezen valószínütlen ételeket sao-szingi borral öblítettük le, a melyet langyosan szolgálnak föl ércz theás-kannákban.

A lakoma igen víg és hogyan is mondjam?... kedélyes, talán azzal az egy kivétellel, hogy a férj legkevésbbé se foglalkozik fiatal nejével... se viszont.

Szinészünk valóban kifogyhatatlan a tréfákban. Csak úgy ömlik ajkairól a sok, nagyobbrészt érthetetlen szójáték, vízözönelőtti anekdota és elmés ötlet, a melyeken oly jóízűen nevet, hogy lehetetlen komolynak maradni mellette. Meg akar tanúlni néhány khinai szót, és mivel Pan-Sao azt mondta neki, hogy csing-csing azt jelenti, hogy «köszönöm», most minden alkalmas és nem alkalmas időben a legbohóbb hanglejtések közt «csing-csingezik».

Aztán a franczia, orosz és khinai dalokra kerül a sor. Egyebek közt Pan-Sao elénekli a Siang-Tuo-Csinget, vagyis a «merengés dalát», a mely azt hirdeti, hogy az őszi baraczkfa virága a harmadik, ellenben a vörös gránátfáé az ötödik hold-hónapban illatozik.

A lakoma esteli tíz óráig tartott. E pillanatban a szinész és neje, kik már korábban eltüntek, újból megjelentek: az egyik kocsisnak, a másik nőcselédnek öltözve, és eljátszották a «Sonnettes»[24] czímű kis vígjátékot, bámulatos hévvel és tökélylyel. Valóban igazságos dolog lenne, ha Claretie igazgató felfogadná őket a Comédie Française tagjai közé.

Éjfélkor a mulatság véget ért. Mind visszatértünk a helyünkre. Még csak az állomások nevének a kikiáltását se hallottuk Lan-Cseuig, a mely városnak pályaudvarában, hajnali négy és öt óra közt negyven perczig időztünk.

A táj igen észrevehetően változik, a mint a vonat a negyvenedik szélességi fokot elhagyja, megkerülendő a Nan-San hegység keleti tövét. A sivatag lassankint eltünik; gyakrabban látunk falukat és a népesség sűrűsége növekszik. A homokos vidék után zöld lapályok következnek, sőt rizsföldek is, mert a szomszédos hegyek bőven bocsátják vizeiket a Mennyei Birodalom e vidékére. A Kara-Kúm kietlensége és a Gobi sivársága után nincs okunk e változás miatt panaszkodni. A Kaspi-tengertől fogva egyik sivatag a másikat érte, a Pamir fensík hegylánczainak kivételével. Innen kezdve Pekingig a Grand-Transzaziatik környéke nem szűkölködik festői szépségű részletekben, hegyes vidékekben és mély völgyekben. Belépünk Khinába, a valódi Khinába, a spanyolfalak és porczellán csészék Khinájába, még pedig a nagy kiterjedésű Kin-Szu tartomány területére. Három nap múlva elérjük útazásunk végczélját és én, egyszerű hirlaptudósitó létemre, a ki a folytonos barangolásra vagyok kárhoztatva, bizonyosan nem fogok panaszkodni az út hosszasága miatt. De annál több joggal teheti ezt Kinko, a ki a ládába van zárva, és a szép Klork Czinka, a kit a nyugtalanság emészt a Sa-Kua sugárúton levő házában.

Szu-Cseuban két óráig időzünk. A legelső dolgom az, hogy a táviró-hivatalba szaladjak. A szeretetreméltó Pan-Sao sziveskedik tolmácsomul szolgálni. A hivatalnok tudatja velünk, hogy a vonal oszlopai már fel vannak állítva, következőleg a táviró háborítatlanúl működik.

Azonnal elküldöm a «XX-dik Század»-nak a következő táviratot:

«Szu-Cseu, május 25. d. u. 2 óra 25 p.

Vonatot Csercsen és Csarkalik közt megtámadta hirhedt Ki-Csang rablócsapata; útazók támadást visszaverték, megmentvén khinai kincstárt. Mindkét részről halottak és sebesültek. Rablóvezért megölte Faruszkiar hőslelkü mongol uraság és vasuttársulati igazgató-tanácsosa, kinek neve közbámúlatra méltó.»

Ha ezért a sürgönyért nem kapok a kiadótól külön tiszteletdíjat!...

Két órai idő Szu-Cseu meglátogatására igen szűken van kiszabva.

Eddig, Turkesztánban mindig két várost láttunk egymás mellett, egy régit és egy újat. Khinában, mint Pan-Sao meg-megjegyezte, két, három vagy négy város is be van ékelve egymásba. Igy van ez pl. Pekingben is.

Itt Tai-Cseu a külső és Le-Cseu a belső város. Mindenekelőtt az ötlik a szemünkbe, hogy mind a kettőn nagy pusztulás jelei láthatók. Mindenütt tűzvész nyomai, itt-ott félig lerombolt pagodák és házak, romhalmazok, csakhogy e rombolás nem az idő műve volt, hanem a háborúé. Ez onnét van, hogy Szu-Cseu, a melyet a muzulmánok el- és a khinaiak visszafoglaltak, végig szenvedte az összes irtózatait ama barbár harczoknak, a melyek az épületek elpusztításával és minden korú és nemű lakosok lemészároltatásával végződnek.

Igaz, hogy a lakosság gyorsan kipótolja magát a Mennyei Birodalomban, sokkal gyorsabban, mint a hogy az épületek újra felemelkednek romjaikból. Igy Szu-Cseu is ismét népessé lett a külvárosaival együtt. A kereskedelem virágzik és a főútczán sétálva, számos jól felszerelt boltot látunk, nem is említve a házalókat.

Caterna úr és felesége is itt látott először egy mandarint lóháton végig menni a járókelők közt, a kik inkább félelemből, mint tiszteletből álltak sorba az útja mentén két oldalt. Előtte egy inas ment kifeszített rojtos napernyővel, mely a gazdája rangfokát mutatta.

Van itt még egy látnivaló, a mely megérdemli, hogy az útas Szu-Cseuban megállapodjék. Itt végződik a híres khinai fal.

Ez a fal innét délkeleti irányban húzódik Lan-Cseuig, azon túl ismét éjszakkeleti irányt vesz, megkerüli a Kian-Szu, San-Szi és Pecsili tartományokat és elnyúlik Pekingtől éjszak felé. Itt csak nehány toronynyal ellátott földsánczból áll. A tornyok nagy része romokban hever. De azt hittem volna, hogy összes tárczairói kötelességeim ellen vétkezem, ha meg nem tekintettem volna a legelső kinálkozó alkalommal ezt az óriási művet, mely valamennyi újkori erődítményeinket felülmúlja.

- De valóban, van-e valami haszna ennek a khinai falnak? - kérdé Noltitz őrnagy.

- Hogy veszik-e valami hasznát a khinaiak, azt nem tudom, - felelém, - de annyi bizonyos, hogy politikai szónokaink nagyon gyakran használják hasonlatképen a kereskedelmi szerződések tárgyalásánál. Mivé lenne a parlamenti ékesszólás a khinai fal nélkül?

Kinkot már negyvennyolcz óra óta nem láttam és a legutóbbi alkalommal is csak pár szót válthattam vele, hogy megnyugtassam.

A jövő éjjel megpróbálom, vajon tehetek-e nála látogatást. Gondom volt rá, hogy a szu-cseui pályaudvarban élelmiszereket vásároljak a számára.

Három órakor indúltunk el. Kocsijaink elé nagyobb és erősebb mozdonyt csatoltak. E hegyes-völgyes vidéken néha meredek emelkedések fordulnak elő. Még hétszáz kilométernyi útat kell megtennünk Lan-Cseuig, a hol holnap reggel fogunk megérkezni, ha óránkint negyven kilométer sebességgel haladunk.

Pan-Saoval beszélgetvén, azt a megjegyzést koczkáztatom, hogy e sebesség aránylag nagyon csekély.

- Hja, - viszonzá Pan-Sao, görögdinnye-magokat ropogtatván a fogai közt, - sem ön, sem egyáltalában semmi nem fogja a khinaiak véralkatát megváltoztatni. A szélsőségig konzervativok levén, ezt a sebességet is konzerválni fogják, bármily óriási lépésekkel fognak is előre haladni a műszaki tudományok. És higyje el, Bombarnac úr, én már azt is szinte képtelenségnek találom, hogy a Mennyei Birodalomban vasútak vannak.

- Nem állítom az ellenkezőt, - viszonzám. - De ha az ember vasútat épít magának, bizonyára azért teszi, hogy annak összes hasznait élvezze.

Pan-Sao a vállát vonogatta.

- A gyorsaság, - folytatám, - határozottan időnyerés és az időnyerés...

- Idő nincs Khinában, Bombarnac úr, és nem is lehet négyszáz millió lelket számláló lakosságra nézve. Nagyon kevés jutna belőle egy-egy főre. Épen azért mi nem is napok és órák, hanem holdszakok és évkörök szerint számlálunk.

- Ez kevésbbé gyakorlati, mint inkább költői szokás.

- Gyakorlati! Bombarnac úr! Önök nyugatiak, a mikor csak lehet, mindig alkalmazzák ezt a szót! Gyakorlatinak lenni annyi, mint az idő, a munka, a pénz, az üzletek, a világ, a más emberek és a saját magunk rabszolgájának lenni. Megvallom, és bizvást megkérdezheti Tio-King orvostól, hogy Európában való tartózkodásom alatt nem igen voltam gyakorlati ember és most, miután visszatérek Ázsiába, szintén nem leszek nagyobb mértékben gyakorlati. Átengedem magamat az életnek, mint a felhő a szélnek, a szalmaszál a víz áramlatának, a gondolat a képzelemnek.

- Úgy látom, - mondám, - hogy Khinát olyannak kell elfogadnunk, a milyen...

- És a milyen valószinűleg mindig lesz is, Bombarnac úr. Ah! ha ön tudná, milyen könnyű itt az élet!... Nem egyéb édes semmittevésnél spanyolfalak közt, a yamenek csöndes nyugalmaiban. Az üzletek gondjai nem igen bántanak bennünket, a politika gondjai még kevésbbé. Képzelje csak, Fu-Hi óta, a ki 2950-ben élt, s a legelső császár és Noe kortársa volt, most a huszonharmadik uralkodóház ül a trónon. Ez mandsu eredetű; milyen fog utána következni, az egészen közönyös. Van-e kormányunk, vagy nincs, és az Ég melyiket választotta ki a fiai közül a négyszáz millió khinai alattvaló boldogítására, alig tudjuk s alig is óhajtjuk tudni.

Nyilvánvaló, hogy a fiatal khinainak ezerszer és tízezerszer nincs igaza, (hogy az ő saját szójárásával éljek); de annyi bizonyos, hogy én nem fogom őt megtéríteni.

Ebéd közben Ephrinell úr és neje, bár egymás mellett ültek, alig váltottak nehány szót egymással. A viszony kevésbbé látszik köztük bizalmasnak, mióta egybekeltek. Talán a még nem teljesen összeegyeztetett kölcsönös anyagi érdekeik latolgatásába voltak elmerülve. Ah! az angol-szász faj ivadékai nem holdszakok és évkörök szerint számlálják az időt! Ők gyakorlati, nagyon is gyakorlati emberek.

Ez éjjel nagyon rosz idő volt. A vörös és sárgás színű ég este felé nagyon zivatarossá, a légkör nyomasztóvá lett és a villamos feszülés rendkívül fokozódott. Ennek a következménye egy «kitünően sikerült vihar» lett, mint Caterna úr magát kifejezte, hozzá tevén, hogy soha ennél különbet nem látott, hanemha a «Bűvös vadász» második felvonásában a golyó-öntő jelenetben.

Annyi bizonyos, hogy a vonat úgy szólván egy villámoktól lángoló zónán robog végig, csattogó mennydörgések közepette, melyeket a hegyek a végtelenségig visszhangoznak. Azt hiszem, a villám több ízben le is ütött, de az ércz sínek, magukhoz ragadván az áramlatot, mintegy megannyi vezetékül szolgálnak, melyek a vonatot megvédelmezik. Valóban szép, bár kissé borzalmas látványt nyújtanak a légkör fel-fellobbanó tüzei, melyeket a zuhogó zápor nem bir eloltani. A kábító dörgésből néha-néha kihangzik a mozdonynak éles füttye, mikor a jan-lui, jun-csengi, hulan-sziöi és da-csingi állomásokon áthaladunk.

E zavaros éjszakát fölhasználtam arra, hogy beszéljek Kinkóval, és átadjam neki az élelmiszereket.

- Holnapután érkezünk meg Pekingbe, Bombarnac úr? - kérdé tőlem.

- Igen, Kinko, holnapután, ha valami késedelem nem történik.

- Oh! én nem félek a késedelmektől. De mikor a ládám a pekingi indóházban lesz, akkor én még nem leszek ám a Sa-Sua sugár-úton...

- Sebaj, Kinko, a szép Klork Czinka bizonyosan ott lesz az indóházban.

- Nem, Bombarnac úr: jól a lelkére kötöttem, hogy oda ne jöjjön.

- Miért?

- Lássa, a nők oly kiváncsiak. Bizonyára látni akarná a podgyászkocsit a melyen útaztam, bizonyára oly makacsúl követelné ezt a ládát, hogy gyanút keltene... Szóval könnyen elárulhatná magát...

- Igaza van, Kinko.

- Ezenfelül csak délután és pedig talán csak késő délután fogunk Pekingbe érkezni és a málhákat csak másnap fogják a rendeltetésök helyére szállítani...

- Ez valószinű.

- Nos hát, Bombarnac úr, ha nem tekinti szerénytelenségnek, még egy csekély szivességre kérném önt.

- Mit kiván tőlem?

- Legyen jelen a láda elszállításánál, hogy minden baleset elkerültessék...

- Ott leszek, Kinko; igérem önnek, hogy ott leszek. Természetes! az üveg holmi törékeny és gondom lesz rá, hogy ne bánjanak vele kiméletlenül. Sőt, ha úgy kivánja, elkisérem a ládát a Sa-Sua sugárútra is...

- Erre nem bátorkodtam önt kérni!...

- Rosszúl tette, Kinko. Jó barát iránt nem kell bizalmatlankodni és én önnek igazi jó barátja vagyok. Ezenfelül nagyon kellemes lesz reám nézve megismerkedni Klork Czinka kisasszonynyal. Jelen akarok lenni, mikor átadják a ládá... a drága, az értékes ládát... segíteni fogok a felbontásnál.

- A felbontásnál, Bombarnac úr? Hát a mozgatható deszkafal?... Ah! mily gyorsan ki fogok ugrani a deszka nyílásán!

Beszélgetésünket borzasztó égzengés szakította félbe. Azt hittem, hogy a levegő-rázkódás kiveti a vonatunkat a sinekből. Elváltam tehát Kinkótól és visszatértem a helyemre, az első osztályú kocsiba.

Másnap, május 26-án reggel hét órakor a lan-cseui pályaudvarba érkeztünk. A vonat itt csak három óráig időzött. Ezt a Ki-Csang támadásának köszönhettük. Rajta, Noltitz őrnagy, rajta Pan-Sao, rajta Caterna úr és Caternáné asszonyság, indúljunk!... Egy percznyi veszteni való időnk sincs.

De abban a pillanatban, mikor a pályaudvarból ki akartunk lépni, egy nagy, kövér, szürke és komoly külsejű ember lépett elő. A város kormányzója volt, fehér és sárga selyem kettős szoknyában, a kezében legyező, derekán csattos öv és a vállán mantille volt, valóságos fekete mantille, a mely jobban illett volna egy spanyol munkás vállára. A kiséretét néhány üveggombos mandarin tette. A khinaiak tisztelettel üdvözölték a kormányzót, olyanformán, hogy a két öklüket egymáshoz szorítva fel és alá mozgatták sűrű fejbólintások közt.

De hát mit keres itt ez az úr?... Talán megint valami khinai formaságon kell túlesnünk?... Vagy az utasok és a podgyászok átvizsgálása fog újra kezdődni?... Pedig azt hittem már, hogy Kinko túl van minden bajon...

Nincs semmi ok a nyugtalanságra, csak az Ég Fia kincsei körül forog a kérdés. A kormányzó és a kísérete megálltak a bezárt és elreteszelt drága kocsi előtt és azt ugyanazon tisztelettel szemlélték, a melyet az ember egy több milliót tartalmazó pénzes szekrény láttára érez - még Khinában is.

Megkérdeztem Popovtól, hogy mit jelent az említett kormányzó ittléte és hogy minket illet-e a dolog?

- Legkevésbbé sem, - viszonzá Popov. - Pekingből parancs érkezett, hogy telegráfon adjanak hírt a kincsek megérkezéséről. A kormányzó elküldte a táviratot és most útasítást vár, vajon tovább küldje-e Pekingbe, vagy ideiglenesen itt tartsa Lan-Cseuban.

- Nem fog ez nekünk késedelmet okozni?

- Nem gondolom.

- Akkor hát indúljunk! - mondám a társaimnak.

Minket a császári kincstár teljesen hidegen hagy; de, úgy látszik, Faruszkiar uraságnál máskép áll a dolog.

Pedig hát mit érdekelheti őt, akár tovább megy ez a kocsi, akár itt marad; akár kiakasztják a vonatunkról, akár nem? Mindazonáltal annyi bizonyos, hogy Ghangirt és Faruszkiart nagyon boszantja a dolog; noha igyekeznek a boszúságukat eltitkolni. Ezalatt azonban a mongolok, a kik néhány szót váltottak egymással, nagyon kevéssé barátságos pillantásokat vetnek a kormányzóra.

E pillanatban értesítették a kormányzót a vonat megtámadtatása alkalmával történt eseményekről, hősünk eléggé nem magasztalható szerepléséről a császári kincstár megvédelmezésében, merész vitézi tetteiről és a körülményekről, a melyek közt attól a rettenetes Ki-Csangtól a birodalmat megszabadította. A kormányzó dicsérő szavakkal, a melyeket Pan-Sao sietett nekünk tolmácsolni, köszönetet mondott Faruszkiar urnak, dicsőítette hősiességét és kilátásba helyezte, hogy az Ég Fia nem fogja jutalmazatlanul hagyni a szolgálatait.

A Grand-Transzaziatik igazgató-tanácsosa végig hallgatta a kormányzó beszédét, azzal a nyugalommal, a mely őt jellemzi; de jól láttam, hogy nem minden türelmetlenség nélkül. Talán ép oly érzéketlen a magasztalások, mint a jutalmak iránt, ha még oly magas helyről származnak is. Erről ismerek a mongol büszkeségre.

De ne késsünk tovább! Mi gondunk rá, akár velünk jön a kincses kocsi Pekingig, akár nem! Most egyedül Lan-Cseu meglátogatása érdekel bennünket.

Noha a látogatás csak rövid és futólagos volt, mégis meglehetősen tisztán bevésődött az emlékembe.

Mindenekelőtt van itt egy belső és egy külső város, a melyek azonban szerencsére nem hevernek romokban. Az útczák népesek, a lakosság nyüzsög és szorgalmasan dolgozik; a vasút megbarátkoztatta már az idegenek jelenlétével is, a kiket többé nem üldöz kellemetlen és tolakodó kiváncsiságával. Terjedelmes városrészek terülnek el a két kilométer széles Huan-Ho jobb partján. Ez a Huan-Ho a Sárga folyam, a híres Sárga folyam, a mely négyezerötszáz kilométer hosszú és agyagos vizét a Pecsili öbölbe ontja.

- Nem e folyó torkolatánál, Tien-Czin közelében kell a német bárónak a Yokohamába induló hajóra szállni? - kérdé tőlem Noltitz őrnagy.

- De igen, - felelém.

- Nem fog odaérkezni, - szólt közbe a szinész.

- Hacsak jól neki nem iramodik.

- Azt mondják, - viszonzá Caterna úr, - hogy a szamár nekiiramodása nem soká tart, e szerint bizony nem fog oda érkezni.

- Elérkezhetik, ha a vonatnak nem lesz több újabb késése, - jegyzé meg az őrnagy. - Reggel hat órakor fogunk Tien-Czinbe érkezni és a hajó csak tizenegy órakor indúl.

- Akár elszalasztja a hajóját, akár nem, - mondám, - legalább mi ne szalaszszuk el a sétánkat.

E helyen egy hajóhíd vezet a Sárga folyamon, a melynek a sodra oly gyors, hogy a hid szinte hullámzik tőle. Caternáné asszonyság, a ki azt hitte, hogy koczkáztathatja a rálépést, kezd elhalványodni.

- Karolina!... Karolina!... - kiáltá a férje, - ki fog rajtad törni a tengeri betegség..., vonulj vissza..., vonulj vissza!...

Caternáné asszonyság visszavonúlt s ezzel elindúltunk egy pagoda felé, a mely a város felett kiemelkedik.

Valamint minden ilyen épület, úgy ez a pagoda is egymás tetejére állított salátás tálak halmazához hasonlít, de e salátás tálak csinos alakúak és az ember nem is csodálkoznék rajta, ha khinai porczellánból volnának.

Láttunk, de csak kívülről, jelentékeny ipartelepeket, ágyúöntődét, puskagyárt, a melyekben csak benszülött munkások dolgoznak. Meglátogattuk a kormányzó háza mellett levő szép kertet, számtalan hídjaival, kioszkjaival, vízmedenczéivel és egyéb játékszereivel. E kertben több a pavillon és a fölfelé kanyarított tetejü filagoria mint a fa és az árnyék. Láttunk téglával kikövezett fasorokat, a nagy khinai fal alapzatának maradványai közt.

Tíz perczczel tíz óra előtt visszatértünk a pályaudvarba, teljesen kifáradva, mert a séta hosszú, és teljesen kimerülve, mert a hőség igen nagy volt.

Mindenek előtt a milliomos kocsit kerestem a szemeimmel. Ott állt a régi helyén, utolsóelőtti kocsinak a vonatban; a khinai csendőrök folyvást őrizték.

A távirat, melyet a kormányzó várt, végre megérkezett és azt a parancsot tartalmazta, hogy az említett kocsi Pekingbe küldessék, a hol majd át fog adatni a pénzügyi miniszternek.

Hol van Faruszkiar uraság?... Nem látom őt... Talán itt hagyott bennünket a faképnél?... Nem! Amott áll az egyik kocsi tornáczán, a mongolok pedig bevonúltak a kocsijukba.

Ephrinell Fulk elment a dolgai után; kétségkívül mintákat helyezett el az árúiból; Ephrinellné asszonyság szintén útnak indúlt, de másfelé, és nyilván csinált egy pár üzletet a hajaival. E perczben ők is mindaketten visszatérnek és elfoglalják helyeiket, de az ember szinte azt hihetné, hogy ezelőtt soha se látták egymást.

Itt már csak khinai utazók szálltak a vonatra; némelyek Pekingig, mások a közbeneső állomásokig, Si-Nangig, Ho-Nanig, Lon-Nganig, Tai-Juanig váltottak jegyet. Mintegy száz utas lehet a vonaton. Összes számaim a helyeiken vannak... Egy se hiányzik... Tizenhárom, mindig tizenhárom!

Még a tornáczon voltunk abban a pillanatban, mikor jelt adtak az indúlásra. Caterna úr azt kérdezte a feleségétől, mi volt a legkülönösebb, a mit Lan-Cseuban látott?

- Hogy mi volt a legkülönösebb, Adolf? Azok a falakon és fákon függő nagy kalitkák, a melyekben olyan furcsa madarak voltak.

- Valóban furcsa madarak, asszonyom, - szólt Pan-Sao. - Ezek a madarak életükben beszéltek is!

- Hogyan? hát papagályok voltak?

- Nem, hanem gonosztevők levágott fejei.

- Borzasztó! - kiáltá a szinésznő a legkifejezőbb arczjátékkal.

- Mi különös van ebben, Karolina? - szólt Caterna úr nagy nyomatékkal; - már ez igy szokás ebben az országban!

Lan-Cseun túl a vonat igen jól művelt, számos csatornától átszelt vidéken fut végig, a melynek hegyes-völgyes volta számos kanyarodót tett szükségessé. A mérnökök csakugyan kénytelenek is voltak több hídat és áthidalást építeni, melyeknek szilárdsága azonban meglehetősen kétes. Az utas nem érzi magát biztonságban, mikor úgy tapasztalja, hogy e «műépítmények» meghajolnak a vonat súlya alatt. Igaz, hogy a Mennyei Birodalomban vagyunk és valami vasúti szerencsétlenségnek néhány ezernyi áldozata nem is tenne számot a négyszáz millió lélekszámú lakosságban.

- Ezenfelül, - siet megjegyezni Pan-Sao, - az Ég Fia sohasem útazik vasúton.

Nos hát, annál jobb rá nézve.

Este hat órakor King-Cseuba érkeztünk, miután meglehetős ideig a nagy khinai fal szeszélyes körvonalai mellett haladtunk volna.

A Mongolia és Khina közt emelt óriási erődítvényből nem maradt fenn egyéb az alapjáúl szolgáló roppant márvány és kvarcz daraboknál, a téglából épített és változó magasságú párkánynyal ellátott terrasznál, néhány rozsdaette és a sűrű mohafüggöny mögé rejtőzött régi ágyúnál, végre a megrongált mellvédekkel koronázott négyszögletes tornyoknál. A végtelen fal emelkedik, alászáll, meglapúl, felegyenesedik és elnyúlik, a meddig a szem lát, mindenütt a föld szeszélyes hullámosságához alkalmazkodván.

Fél óráig időztünk King-Cseuban, a melyből csak néhány magas pagodát láttam. Tiz óra tájban negyvenöt perczig vesztegeltünk Si-Nganban, a melynek még csak a körvonalait se láthattam.

Egy egész éjszakába került, mig hátrahagytuk azt a háromszáz kilométert, a mely e várost Ho-Nantól elválasztja, a hol egy óráig állomásoztunk.

Azt gondolom, hogy a londoniak ezt a Ho-Nant a képzeletük minden különösebb megerőltetése nélkül Londonnak tarthatták volna; nem is lehetetlen, hogy Ephrinellné asszonyság ebbe a tévedésbe esett. Nem mintha itt is volna Strand, a maga rendkívüli élénkségével, vagy egy Themze tele ladikokkal és hajókkal. Nem! hanem oly angolos köd közepette voltunk, hogy lehetetlen volt bármit is látni a házakból és pagodákból.

A köd egész nap nem foszlott szét, a mi nagyon megnehezítette a vonat haladását. Ezek a mennyei gépészek valóban igen figyelmesek, igen értelmesek, igen lelkiismeretesek és megérdemlik, hogy utánzandó mintaképekül ajánljuk őket európai és amerikai tiszttársaiknak.

Ezer tárczaczikk! Az idő csakugyan nem kedvez a legutolsó napon, mielőtt Tien-Czinbe érkeznénk. Mennyi tárczaanyag megy ily módon veszendőbe! Mennyi leirás semmisül meg ebben a sürü ködben! Semmit se láttam mindazokból a hegyszorosokból és torkolatokból, a melyek közt a Grand-Transzaziatik kanyarog; semmit se láttam a Lon-Ngan völgyéből, a hol tizenegy órakor tartottunk állomást, sem pedig abból a kétszázharmincz kilométer hosszaságú útból, a melyen végig robogtunk ehhez a sárga országhoz méltó sárgás ködpára-gomolyok közepette, mig végre este tíz órakor Tai-Juánba érkeztünk.

Ah! milyen mogorva, barátságtalan nap ez!

Szerencsére a köd a legelső esti órákban szétfoszlott. Bizony ideje is volt, mert ime már éjszaka van, még pedig igen sötét éjszaka!

Bementem a pályaudvar éttermébe és néhány süteményt meg egy palaczk bort vásároltam. Még egy utolsó látogatást szándékozom tenni Kinkónál. Poharat fogunk üríteni az egészségére és a szép román leánynyal leendő házasságára. Jól tudom ugyan, hogy csempészve utazott és ha ezt a Grand-Transzaziatik is tudná... De a Grand-Transzaziatik nem fogja megtudni...

Az állomásozás alatt Faruszkiar uraság és Ghangir a vonat mellett sétálnak föl s alá az indóház tornáczán. Ezuttal nem a kincses kocsi vonja magára figyelmüket, hanem az első podgyászkocsi, a melyet rendkivül makacsúl vizsgálnak.

Talán csak nem sejtik, hogy Kinko?... Nem! ez a feltevés képtelenség. Különösebben a gépészt és a fütőt látszottak vizsgálni. Ez a derék két khinai épen ezen az állomáson vette át a szolgálatot, és Faruszkiar uraság valószinüleg látni akarja, milyen emberekre van bizva a császári kincstáron kivül még mintegy száz útazó élete is.

Az indulás órája üt és éjfélkor a mozdony hatalmas füttyentések közt tova iramodik.

Mint emlitettem, az éjszaka holdvilágtalan, csillagtalan és nagyon sötét volt. A légkör alsóbb öveiben hosszú felhőfoszlányok úszkáltak. Nem lesz nehéz belopódznom a podgyászkocsiba észrevétlenül. Egészben véve nem épen nagyon sokszor látogattam meg Kinkót e tizenkét nap alatt.

E pillanatban Popov így szólt hozzám:

- Nem megy ön aludni, Bombarnac úr?

- Nem soká fogok késni, - felelém. - Hanem e ködös nap után, mely bennünket a kocsikban fogva tartott, szükségem van egy kevés friss levegőre. Hol lesz a legközelebbi megállapodás?

- Fuen-Súban, mikor a vonatunk elhagyta azt a pontot, a hol a nankingi vonal kiágazik.

- Jó éjszakát, Popov!

- Jó éjszakát, Bombarnac úr!

Egyedül maradtam.

Ekkor elsétáltam a vonat legvégére és egy pillanatra megálltam a kincses kocsi előtt levő kocsi tornáczán.

A khinai csendőrök kivételével valamennyi utazó utolsó álmát aludta, - már tudniillik utolsó álmát a Grand-Transzaziatik vonalán.

A vonat elejére visszatérvén, közeledtem a Popov fülkéjéhez és úgy láttam, hogy a vonatvezető mélyen alszik.

Ekkor kinyitottam a podgyászkocsi ajtaját, aztán megint becsuktam magam után és ottlétemet tudtúl adtam Kinkónak.

A deszkafal lebocsátkozott és a kis lámpa megvilágított bennünket. A derék fiu melegen köszönetet mondott a süteményekért és a borért, s aztán ittunk és éltettük Klork Czinkát, a kivel holnap meg fogok ismerkedni.

Éjfél elmult ötven perczczel. Mint Popov mondta, körülbelül tiz percz mulva átmegyünk azon az állomáson, a honnét a nankingi szárnyvonal kiágazik.

E szárnyvonalból még csak öt vagy hat kilométernyi készült el, vagyis az a vonalszakasz, a mely a Csu-völgyben épülő hídvezetéknél végződik. Pan-Saótól tudom, hogy ez a hídvezeték nagyszerű építmény lesz. A khinai mérnökök még csak a pillérekkel készültek el, melyek száz lábnyi magasak lesznek. E szárnyvonalnak a Grand-Transzaziatikkal való csatlakozása pontjánál van alkalmazva az a váltójelző, a melynek segélyével a vonatokat majd Nanking felé lehet annak idején irányozni. Csakhogy a hídvezeték kiépítése még három vagy négy hónapig fog tartani.

Mivel tudtam, hogy Fuen-Súban meg kell állapodnunk, baráti kézszorítással elbucsuztam Kinkótól és felkeltem, hogy visszatérjek a kocsimba.

E pillanatban ugy rémlett előttem, mintha lépéseket hallanék a podgyászkocsi hátulsó tornáczán.

- Vigyázzon Kinko! - mondám halkan.

A kis lámpa azonnal kialudt és mind a ketten mozdulatlanul maradtunk.

Nem tévedtem... Valaki megpróbálta kinyitni a podgyászkocsi ajtaját.

- A deszkáját... - mondám.

A deszka felemelkedett, a láda becsukódott, és én egyedül voltam a sötétségben.

A ki be fog lépni, nyilván nem lehet más, mint Popov... Vajon mit fog rólam gondolni, ha itt talál?...

Mikor a legelső látogatásomat tettem a fiatal románnál, elbujtam a málhák közt... Nos hát, másodszor is el fogok bujni. Ha egyszer elrejtőztem az Ephrinell Fulk ládái mögé, nem valószinü, hogy Popov észrevehetne, még a lámpája világánál se.

Elrejtőztem és körülnéztem.

Nem Popov volt, mert ő magával hozta volna a lámpáját.

Igyekeztem megismerni a belépő egyéneket... Teljes lehetetlenség... Csak végig lopództak a málhák közt és miután a podgyászkocsi előrészén levő ajtót kinyitották, be is csukták maguk után.

Kétség se lehet, hogy a vonaton levő utasok közül valók voltak... de miért jöttek ide ily késő éjjeli órában?

Meg kell tudnom... Az előérzetem azt súgja, hogy itt valami rejtelmes dolog készül.

Talán ha hallgatódzom... A podgyászkocsi előrészének a falához közeledem és daczára a mozdony dübörgésének, tisztán megérthetem a szókat.

Ezer és tizezer ördög, nem tévedek!... Ez a Faruszkiar úr hangja... Ghangirral beszélget oroszul... Csakugyan ő az!... A négy mongol is vele jött... De mit csinálnak itt?... Miért jöttek ide a szerkocsi mellett levő tornáczra?... És mit beszélnek egymással?

Elmondom hogy mit beszéltek... Minden szót hallottam a Faruszkiar úr és társai közt váltott kérdésekből és feleletekből.

- Mikor leszünk az elágazásnál?...

- Néhány percz mulva.

- Bizonyosak lehetünk, hogy Kardek van a váltójelzőnél?

- Bizonyosak, minthogy ez volt a megállapodás.

Vajon mi iránt állapodtak meg, és ki lehet az a Kardek, a kiről beszélnek.

A beszélgetés tovább folyt.

- Meg kell várnunk, mig észreveszszük a jelt, - mondá Faruszkiar uraság.

- Ugy-e bár, zöld világosság lesz a jeladás?

- Igen: tudatni fogja velünk, hogy a váltójelző meg van igazítva.

Eszemen vagyok-e vagy megtébolyodtam?... A váltójelző meg van igazítva? Miféle váltójelző?...

Mintegy fél percz mulik el igy... Nem volna-e czélszerü figyelmeztetni Popovot?... Igen... meg kell tennem.

Épen el akartam indulni a podgyászkocsi túlsó vége felé, mikor egy felkiáltás visszatartóztatott.

- A jel... itt a jel! - kiáltá Ghangir.

- És most a vonat már a nankingi szárnyvonalon van! - viszonzá Faruszkiar uraság.

A nankingi szárnyvonalon!... De hiszen akkor veszve vagyunk... innét öt kilométernyire van az épülőfélben levő hídvezeték, a mely a Csu-völgyet fogja áthidalni és vonatunk egy roppant mélység felé rohan...

Noltitz őrnagy határozottan nem tévedt Faruszkiart illetőleg... Most már értem e nyomorúltak tervét... A Grand-Transzaziatik igazgató-tanácsosa gazember, még pedig a legroszabb fajtából... A társulat ajánlatait csak azért fogadta el, hogy alkalmat találhasson valamely jó fogásra... Az alkalmat az Ég Fia milliói nyújtották... Igen, ez az egész útálatos cselszövény világos előttem... Faruszkiar csak azért védelmezte a császári kincset Ki-Csang ellen, hogy el ne rabolhassa előle a haramiafőnök, a kinek támadása meghiúsítással fenyegette a mongol rabló terveit!... Ezért verekedett tehát oly vitézűl!... Ezért koczkáztatta életét!... Ezért harczolt, mint egy hős!... És te, szegény együgyü Klaudius, megint lépre mentél!... Megint egy újabb ostobaságot követtél el... És még mekkorát!

De mindenek előtt meg kell akadályozni, hogy ez a gazember végrehajthassa a művét... Meg kell menteni a vonatot, a mely teljes sebességgel robog a befejezetlen hídvezeték felé... Meg kell menteni az útasokat, a kiket iszonyú szerencsétlenség fenyeget... A kincscsel, melyet Faruszkiar és czinkostársai kézrekeríthetni remélnek, annyit törődöm, mint egy ócska tárczaczikkel!... De az útazók és én... ez már egészen más!

Popovhoz akarok sietni. Lehetetlen... a lábaim mintha oda volnának szegezve a podgyászkocsi padlójához! A fejem szédül...

Igaz volna-e, hogy a mélység felé szágúldunk... Nem!... Meg vagyok tébolyodva!... Hiszen Faruszkiar és társai is belezuhannának... osztoznának a sorsunkban... velünk együtt elvesznének.

E pillanatban kiáltások hallatszanak a vonat elejéről... oly emberek kiáltásai, a kiket gyilkosok támadtak meg... Nincs többé kétség... A gépészt és a fütőt megölték; érzem, hogy a vonat sebessége csökkenni kezd.

Értem... a nyomorúltak egyike tud a gőzgéppel bánni és a vonat lassítása következtében leugorhatnak a pályatestre, megmenekülhetnek a szerencsétlenség elől.

Végre sikerül legyőznöm a kábultságomat... Támolygok, mint egy részeg ember és alig van annyi erőm, hogy a Kinko ládájához elvánszoroghassak. Itt nehány szóval elmondom neki, mi történt és felkiáltok:

- El vagyunk veszve!

- Talán nem! - felel Kinko.

Mielőtt egyetlen mozdulatot tehettem volna. Kinko kiugrott a ládájából, a podgyászkocsi ajtajához rohant, felmászott a szerkocsira, felém kiáltván:

- Jöjjön!... Jöjjön!

Magam se tudom, hogyan történt; de egy pillanat alatt ott álltam mellette a mozdony tornáczán... a lábaim vérben gázoltak a gépész és a fűtő vérében. A két szerencsétlen ember holttestét a gonosztevők ledobták a pályatestre.

Faruszkiar és czinkostársai nem voltak már a vonaton!

De mielőtt megmenekültek volna, az egyik közülök a dörzsféket egészen tágra csavarta, a gőzvezető szelepeket felnyitotta, a kazánt tele rakta tüzelővel és most a vonat borzasztó gyorsasággal szágúld...

Nehány percz múlva el fog érni a csú-i hídvezetékhez.

Kinko erélyes és elszánt ember levén, megőrizte egész hidegvérűségét. De hiába igyekezett ellengőzt adni, a vonat sebességét csökkenteni a dörzsfékek segélyével... Nem tudta, hogyan működnek a csapok és a gép egyéb alkatrészei...

- Értesíteni kell Popovot! - kiáltám.

- Mit tehetne Popov?... Uram! még csak egy mód van hátra.

- Miféle mód?

- Éleszteni a tüzet, - felelé Kinko nyugodt hangon, - megakadályozni a biztonsági szellentyű működését és szétpukkasztani a mozdonyt!...

Csakugyan ez volna az egyetlen - kétségbeesett - mód, hogy megállítsuk a vonatot, mielőtt a hídvezetékhez érne?

Kinko lapátszámra tömi a kőszenet a kazán rostélyára. Rendkivüli légvonat támad, a gőznyomás emelkedik, a gőz fütyülve tódul ki a szellentyűkön, a kazán horkol, a gép sivít... A sebesség fokozódik és kétségkivül meghaladja az óránkint száz kilométernyi gyorsaságot...

- Menjen, - mondá Kinko - és mindenki meneküljön a leghátulsó waggonba...

- És ön, Kinko?...

- Mondom, hogy menjen.

És látom, a mint a két kezével belekapaszkodik a szellentyűk fogórudjaiba és terhe egész sulyával rájuk nehezül.

- Siessen... siessen hát! - kiáltja utánam.

Felmászom a szerkocsira, végig rohanok a podgyászkocsin, felköltöm Popovot és egész erőmből e szókat ordítom:

- A vonat legvégére!... a vonat legvégére!...

Nehány útas, a kik az álmukból riadtak föl, siet elhagyni a mozdonyhoz legközelebb levő kocsikat.

Hirtelen borzasztó durranás hallatszik, a melyet nyomon követ egy erős megrázkódtatás. A vonat eleinte mintha egy mozdúlatot tenne visszafelé, aztán a nyert sebesség által sodortatva, még mintegy fél kilométernyivel tovább robog...

Végre megáll...

Popov, az őrnagy, Caterna úr, az útazók többsége, köztük én is azonnal leugrálunk a pályatestre.

A sötétségben egymásba illesztett faalkotványok egyes részei látszanak homályosan ama pillérek tetején, a melyek a Csú völgyét áthidaló hídvezeték támogatói lesznek.

Kétszáz lépéssel odább a Grand-Transzaziatik vonata a mélységbe zuhant volna.

És én, a ki tárczaczikk-tárgy után sóvárogtam, a ki féltem egy hatezer kilométernyi egyhangú és polgárias útazás unalmaitól, a mely útazás alatt esetleg egyetlenegy olyan tapasztalatra, vagy kedélyhangulatra sem számíthatok, a mely alkalmas volna arra, hogy nyomdai alakba öntessék!

De nem kevésbbé igaz az is, hogy egy újabb, kiváló ostobaságot követtem el. Ebből a Faruszkiar urból hőst csináltam - táviratilag, a «XX. Század» olvasói előtt! Jó szándékaimmal határozottan elsőrangú helyet érdemlek a pokol legjobb kövezői közt.

Mint említém, csak kétszáz lépésnyire voltunk a Csú-völgyétől. Ez a széles bemélyedés egy háromszázötven-négyszáz méter hosszaságú áthidalás építését tette szükségessé. A sziklás völgyfenék száz lábnyi mélyen fekszik. Ha a vonat a mélységbe zuhan, egyikünk sem menekült volna meg a borzasztó haláltól. Az emlékezetes - és a reporterség szempontjából igen érdekes - szerencsétlenség áldozatainak száma száznál többre ment volna. De a fiatal román hidegvérüsége, erélye és önfeláldozása megmentett bennünket az iszonyú szerencsétlenségtől.

Valamennyiünket megmentett?... Nem!... Kinko az életével fizette meg útitársai megmenekülését.

Az általános zavar közepette legelső gondom volt megnézni a podgyászkocsit, mely sértetlenül maradt. Ha Kinko túlélte volna a mozdony szétpukkanását, kétségkivül visszatért volna a podgyászkocsiba, mozgó börtönébe és bevárta volna, míg én ismét hozzá megyek.

Fájdalom! a láda üres... oly üres, mint egy bukott vállalat pénztára... Kinko az önfeláldozásának áldozatává lett!

Tehát csakugyan volt egy hős az útitársaink közt, de ez a hős nem a Faruszkiar uraság volt, ez az igazgató-tanácsosi bőrbe bújt haramia, a kinek a nevét oly ügyetlenül kikürtöltem mind az öt világrészben! A hős ez a szegény, szerény román fiú, ez a szerencsétlen vőlegény volt, a kit a jegyese hiába fog várni és sohasem fog többé viszontlátni!... Nos hát én igazságot fogok neki szolgáltatni!... Elmondom a világnak, hogy mit tett... Szemrehányásokat tennék magamnak, ha megőrizném a titkát... Ha megcsalta is a Grand-Transzaziatik társulatot, egy egész személyvonat, az útasokkal együtt e csalás következtében menekült meg!... Veszve voltunk, a legborzasztóbb halállal haltunk volna meg, ha Kinko nincs velünk.

Elszorúlt szivvel, könnyes szemekkel szálltam le a podgyászkocsiról.

Annyi bizonyos, hogy Faruszkiar terve, a melyet vetélytársa, Ki-Csang, csaknem meghiúsított, ügyesen volt kigondolva és kitünő ötlet volt felhasználni azt a hat kilométernyi szárnyvonalat, a mely a kiépítetlen áthidaláshoz visz. Semmi se volt könnyebb, mint ide irányítani a vonatot, mihelyt egy czinkostárs kezelte az összekötő váltójelzőt. Aztán, mihelyt az előre megállapított jel tudatta, hogy a szárnyvonalon vagyunk, nem maradt egyéb teendő, mint fölrohanni a mozdony tornáczára, meggyilkolni a gépészt és a fűtőt, azután elmenekülni, mialatt a mozdony sebessége csökken, - a kazán túlfűtése következtében a sebesség a nélkül is csakhamar újból fokozódni fog.

És most kétségtelen, hogy ezek, a khinai igazságszolgáltatás legválogatottabb kínzásaira érdemes gazemberek bizonyára inukszakadtából sietnek a Csú-völgy felé. Ott, a vonat romjai közt remélik megtalálni a tizenöt millió értékü aranyat és drágaköveket. A kincseket elvihették volna észrevétlenül, háborítlanúl, és az éjszakai sötétségben véghez vihették volna ezt az útálatos bűntettet.

Nos hát, a tolvajok meg lesznek lopva és remélem, hogy gyalázatos gaztettük - legalább is a fejükbe fog kerülni! Egyedül én tudom, mi történt és meg fogom mondani, mivel a szegény Kinko nincs többé!...

Igen! rendíthetetlenül elhatároztam, hogy beszélni fogok, mihelyt Klork Czinkát láttam... A szegény leánynyal kiméletesen kell tudatnom a történteket. Nem akarom, hogy a jegyese halálának a híre fusson és őt úgy találja, mint a villámütés... Igen, holnap,... mihelyt Pekingbe értünk...

De utóvégre, ha még nem akarok is elmondani mindent, a mi Kinkóra vonatkozik, legalább is feljelenthetem Faruszkiart, Ghangirt és czinkostársaikat, a négy mongolt... Megmondhatom, hogy láttam őket végig menni a podgyászkocsin, hogy utánuk mentem, hogy hallottam és megértettem mindent, a mit a tornáczon beszéltek; hallottam a legyilkolt gépész és fűtő kiáltásait és hogy ekkor siettem vissza a kocsikba ezzel a kiáltással: «A vonat legvégére!... a vonat legvégére!»

Ezenfelül, mint látni fogjuk, volt köztünk még valaki más is, a kinek a gyanúja bizonyossággá változott és a ki csak alkalomra várt, hogy vádat emelhessen az állítólagos Faruszkiar uraság ellen.

E perczben mintegy húszan az útasok közül a vonat elején csoportosúltunk össze: Noltitz őrnagy, a német báró, Caterna úr, Ephrinell Fulk, Pan-Sao, Popov, én és még többen. Mondanom se kell, hogy a khinai csendőrök utasításukhoz híven a kincs mellett maradtak, melyet egy se mert volna közülök magára hagyni. A hátulsó podgyászkocsi felügyelője vasúti lámpákat hozott, melyeknek hatalmas fényénél látni lehetett, hogy milyen állapotban volt a mozdony.

Hogy a vonat nem állt meg hirtelen, - a mi a végelpusztulását és összezúzódását vonta volna maga után, - annak tulajdonítandó, hogy a pukkanás a kazán felső részén és oldalán történt. Minthogy a kerekek ellentálltak, a mozdony tovább futott a síneken addig, míg a nekilendülése tartott. Ebből az következik, hogy a vonat magától állt meg és az útasok erős megrázkódtatáson kivül egyebet nem szenvedtek.

A kazánból és tartozékaiból csak éktelen roncsok maradtak. A kürtő, a kupolás henger, a gőzhenger eltünt, csak megrepedt és meggörbült csöveket, meghasadt hengereket, széttört fogantyukat lehet látni... megannyi tátongó seb ezen az aczélhullán.

És nemcsak a mozdony pusztúlt el; a szerkocsi is használhatatlanná lett. A víztartói kilyukadtak, a szénkészlet szétszórva hever a pályatesten. Valóságos csoda, hogy a podgyászkocsiban alig esett kár.

És a robbanás e borzasztó hatásának láttára világos előttem, hogy a fiatal román megmenekülése teljesen lehetetlen volt, hogy az egész teste kétségkivül darabokra szakadt! Nem is csodálkozom rajta, hogy a mint vagy száz méternyire visszafelé mentem a pályán, sehol semmi nyomát se találtam.

Eleinte szótlanul néztük a baleset szinhelyét. Aztán kezdtünk megjegyzéseket tenni.

- Annyi bizonyos, - mondá az egyik utas, - hogy a gépészünk és a fűtőnk elpusztult a robbanás alatt.

- Szegény emberek! - mondá Popov. - De azon tünődöm, hogyan juthatott a vonat a nankingi szárnyvonalra és hogyan történhetett, hogy ők ezt észre nem vették?

- Nagyon sötét az éjszaka, - viszonzá Ephrinell Fulk; - a gépész talán nem láthatta, hogy a váltójelző hibásan volt állítva.

- Ez az egyetlen lehetséges magyarázat, - mondá Popov, - mert különben megkisérlette volna megállítani a vonatot, holott pedig borzasztó sebességgel száguldottunk tova...

- De végre is, - mondá Pan-Sao, - hogyan lehet, hogy a szárnyvonal nyitva volt, holott a csú-i áthidalás még nincs kiépítve? A váltójelző tehát működött...

- Ez kétségtelen, - viszonzá Popov - és valószinüleg hanyagságból...

- Nem... hanem gonosz szándékból, - mondá Ephrinell Fulk. - Bűneset forog itt fenn... előre kiszámított szándékos bűntény, melynek czélja a vonat és az útasok elpusztítása volt...

- De mi okból? - kérdé Popov.

- Abból az okból, hogy a császári kincstárt kézrekerítsék! - kiáltá Ephrinell Fulk. - Elfeledte ön, hogy ezek a milliók nagyon csábítók lehettek a gonosztevőkre nézve? Nem rablási czélból támadták meg a vonatunkat Csercsen és Csarkalik közt?...

A yankee nem is sejtette, mennyire igazat mondott.

- E szerint - mondá Popov, - ön azt hiszi, hogy a Ki-Csang támadása után más haramiák...

Noltitz őrnagy eddig nem elegyedett a beszélgetésbe. De most a Popov szavába vágott és megszólalt oly hangosan, hogy a szavait mindenki meghallhassa:

- Hol van Faruszkiar uraság?

Mindenki hátrafordúlt és látni igyekezett, hogy mi történt a társulat igazgató-tanácsosával.

- Hol van útitársa, Ghangir? - folytatá az őrnagy.

Senki se felelt a kérdésre.

- Hol van a négy mongol, a kik a leghátulsó kocsiban útaztak? - kérdé Noltitz őrnagy.

Egyik se jelentkezett közülök.

Másodszor is a nevén szólítják Faruszkiar uraságot.

Faruszkiar uraság nem jelentkezik.

Popov bemegy azon kocsiszakaszba, a melyben az igazgató-tanácsos úr rendesen tartózkodni szokott...

A kocsi üres.

Üres?... Nem. Sir Francis Trevellyan nyugodtan ül a helyén egy csöppet se törődvén a történtekkel. Mi köze neki mindezekhez? És nincs-e teljes joga azt mondani magában, hogy az orosz-khinai vasútakon a lehető legnagyobb gondatlanság és rendetlenség uralkodik?... Egy kiépítetlen szárnyvonal nyitva van, és senki se tudja, ki volt a kinyitója!... a vonat melléksinekre jut!... Van-e nevetségesebb vasúti szolgálat a muszkánál?

- Nos, hát, - mondá ekkor Noltitz őrnagy, - a gonosztevő, a ki a vonatot a nankingi szárnyvonalra irányította, a ki azt a Csú-völgy fenekére akarta zuhantatni, hogy a császári kincset kézrekeríthesse, nem más, mint Faruszkiar!

- Faruszkiar! - kiálták az utasok.

De a nagy többség nem akart hitelt adni a Noltitz őrnagy vádjának.

- Hogyan? - mondá Popov, - a gonosztevő ez az igazgató-tanácsos volna, a ki oly vitézül viselte magát a haramiák támadásakor, a ki a saját kezével ölte meg Ki-Csangot, a vezérüket?...

Ekkor én is megszólaltam:

- Az őrnagy úr nem téved, - mondám. - Ezt a csinos dolgot Faruszkiar cselekedte.

És a közálmélkodás közepette elmondtam mindent, a mit tudtam, a miről véletlenül értesültem. Elbeszéltem, hogyan jutottam Faruszkiar és a mongolok tervének tudomására, akkor, a mikor már késő volt a kivitelét megakadályozni. Csupán azt hallgattam el, a mi a Kinko merész tettére vonatkozott. De ezt is nyilvánosságra fogom hozni, mihelyt az ideje elérkezik.

Szavaimat az átkozódások és fenyegetések egész özöne követte. Hogyan! Faruszkiar?... ez a büszke mongol?... ez az igazgató-tanácsos, a kit oly hősiesen láttunk harczolni? Nem!... az lehetetlen!...

De az elvitázhatlan tények előtt mégis meg kellett hódolni... Én, a ki láttam... és hallottam... én határozottan kijelentem, hogy Faruszkiar volt a szerzője ennek a szerencsétlenségnek, a melyben az egész vonatunknak el kellett volna pusztúlnia, és hogy feltétlenül ő a legförtelmesebb haramia egész Közép-Ázsiában!

- Most láthatja, Bombarnac úr, hogy legelső gyanúm nem volt alaptalan, - mondá Noltitz őrnagy.

- Igen, - felelém, - és álszemérem nélkül megvallom, hogy ez a gyalázatos gazember elbolondított a nagyúrias modorával!

- Klaudius úr, - jegyzé meg Caterna, - illeszsze be ezt az epizódot egy regénybe, és meg fogja látni, hogy senki se hiszi el.

Caterna úrnak igaza van, de bármily valószínűtlen legyen is, a dolog megtörtént. Ezenfelül kívülem, a ki ismerem a Kinko titkát, valamennyien csakugyan csodának tarthatják, hogy a mozdony e szinte gondviselésszerű szétpukkanás következtében megállt, úgy szólván a mélység szélén.

Most, miután minden veszélynek vége volt, azonnal intézkedni kellett, hogy a vonat vaggonjai visszaszállíttassanak a pekingi vonalra.

- Az lesz a legczélszerűbb, - mondá Popov, - ha néhányan közülünk feláldozzák magukat...

- Én ezek közé fogok tartozni! - kiáltá Caterna úr.

- Mit kell tenni? - kérdém.

- El kell menni a legközelebbi állomásra, a fuen-suira, - mondá Popov, - és onnét táviratozni, a tai-juani állomásra egy kisegítő mozdonyért.

- Milyen messze van innét az a fuen-sui állomás? - kérdé Ephrinell Fulk.

- Körülbelül hat kilométer hosszú a nankingi szárnyvonal e szakasza, - viszonzá Popov - és a fuen-sui állomás még öt kilométernyire van a két vonal csatlakozási pontjától.

- Tizenegy kilométer - mondá az őrnagy, - ez épen másfélórai út jó gyaloglóknak. A Tai-Juanból küldendő mozdony három óra lefolyása előtt itt lehet a vonatnál. Én kész vagyok elmenni...

- Én is, - mondá Popov - és azt hiszem, jól tennők, ha többen mennénk. Ki tudja, nem találkozunk-e útközben Faruszkiarral és mongolaival?

- Igaza van, Popov, - viszonzá Noltitz őrnagy; - és egyszersmind lássuk el magunkat fegyverekkel.

Ez igen okos tanács volt, mert a rablók, a kiknek a Csu-völgy áthidalása felé kellett sietniök, nem lehettek messze. Igaz, hogy sietni fognak elinalni, mihelyt látják, hogy a tervük meghiúsúlt. Csak heten levén, hogyan mernének megtámadni mintegy száz útast, nem is említve a császári kincstár őrizetére kirendelt khinai katonákat?

Mintegy tizenketten, köztük Caterna úr, Pan-Sao és én, ajánlkoztunk Noltitz őrnagy elkisérésére. De közmegegyezéssel azt tanácsoltuk Popovnak, hogy ő ne hagyja el a vonatot és biztosítottuk őt, hogy majd eligazítunk mi mindent.

Tehát tőrökkel és revolverekkel felfegyverkezve, éjfélután fél kettőre elindultunk a szárnyvonalon, a két vonal csatlakozási pontja felé, és oly gyorsan mentünk, a mint csak ily sötét éjjel lehetett.

Nem egészen két óra alatt a fuen-sui állomásra értünk, a nélkül, hogy valakivel találkoztunk volna. Faruszkiar alkalmasint elmenekült. A khinai rendőrség dolga lesz tehát, kézrekeríteni e haramiát és czinkostársait. Fog-e ez neki sikerülni?... Ohajtom, a nélkül, hogy remélni merném.

Az állomáson Pan-Sao beszélt az állomásfőnökkel, a ki táviratilag intézkedett, hogy Tai-Juanból azonnal egy mozdonyt küldjenek a nankingi szárnyvonalra.

Három óra után, mikor hajnalodni kezdett, visszatértünk és a két vonal szétágazásánál vártuk be a mozdonyt.

Mihelyt felkapaszkodtunk a szerkocsira, a mozdony elindúlt a szárnyvonalon és csakhamar megérkeztünk a vonathoz.

A hajnal már ekkor elég világos volt arra, hogy a szem meglehetős távolságig láthasson. A nélkül hogy valakinek szóltam volna, mindenfelé kerestem a szemeimmel a szegény Kinko holttestét, de még csak nyomát sem láthattam.

Minthogy a mozdony kettős vágány, vagy forgó korong hiányában nem helyezkedhetett a vonat elejére, szükségképen a vonat másik végéhez kellett kapcsolni, hogy elvontathasson bennünket a használhatatlanná vált mozdony és szerkocsi hátrahagyásával a vonalak szétágazásáig. Ennek az volt a következménye, hogy a podgyászkocsi, a melyben Kinkónak, fájdalom, most már üres ládája volt elhelyezve, a vonatnak a legvégére került.

Szerencsére nem kellett visszatérnünk Tai-Juanba, hanem tovább mehettünk Fuen-Suba, a mi által másfél órai késedelmet kiméltünk meg. Ezen az állomáson a mozdony ismét a vonat elejére helyezkedett. Reggeli öt órától kezdve szabályszerű gyorsasággal robogtunk végig a Petsili tartományon.

Utolsó napi utazásunkról nincs mit mondanom. A gépésznek ki kell állítanom azt a bizonyítványt, hogy nem igyekezett kipótolni az elvesztett időt. De, habár miránk nézve egy vagy két órával több vagy kevesebb, teljesen közönyös: egészen máskép áll a dolog Weisschnitzerdörfer báróra nézve, a kinek Tien-Czinben a yokohamai hajóra kell szállnia.

Csakugyan, mire déltájban oda érkeztünk, a hajó már három negyedórával előbb elindult és mihelyt a német «világkörülútazó» a Bly-k és Bislend-ok vetélytársa, a pályaudvar tornáczára kirohant, azonnal megtudta, hogy az említett gőzhajó e pillanatban úszott ki a Pei-Ho torkolataiból a sík tengerre.

Szerencsétlen útazó! Ne is csodálkozzék senki rajta, hogy egész vonatunk viszhangzott a legválogatottabb német káromkodásoktól és szitkozódásoktól, a melyek feltartóztathatatlanúl özönlöttek a báró szájából. És valljuk meg őszintén, volt is oka és joga a saját anyanyelvén szitkozódni!

Tien-Czinben csak egy negyedóráig maradtunk. A «XX. Század» olvasói tehát bocsássák meg nekem, hogy nem látogathattam meg ezt az ötszázezer lakosú várost, a khinai városrészt és templomait, meg az európai városrészt, a kereskedelmi mozgalom fészkét, a Pei-Ho partjait, melyek közt száz meg száz bárka úszik fel- és lefelé... Nem én vagyok az oka, hanem Faruszkiar, a ki már csak azért az egy gonosztettéért is, hogy reporteri hivatásom teljesítésében megakadályozott, megérdemelné, hogy a legmerészebb képzelmű khinai hóhér végezze ki, válogatott kínzások közt!

Útunk hátra levő részén semmi nevezetesebb dolog nem történt. De mélyen elszomorít az a gondolat, hogy Kinko nincs többé velünk és hogy a ládája üres!... Pedig felkért, hogy kisérjem el Klork Czinkához!... Hogyan tudassam a szerencsétlen leánynyal, hogy a jegyese nem érkezett meg a pekingi pályaudvarba?...

Végre minden véget ér e földön, még egy hatezer kilométernyi útazás is a Grand-Transzaziatik vonalán, és vonatunk épen óráról-órára tizenhárom napi útazás után megállapodott a Mennyei Birodalom fővárosának kapui előtt.

- Peking! Mindenki kiszáll! - kiáltá Popov.

Caterna úr egészen párisias hanglejtéssel így felelt:

- Ez már beszéd, öregem!

Mindenki leszállt a kocsikról.

Délutáni négy óra van.

Olyan emberekre nézve, a kiket háromszáz tizenkét órai utazás kifárasztott, ez nem épen alkalmas idő bejárni a várost, - vagy mit is mondok, az egymásba ékelt négy várost. Ezenfelül lesz rá elég időm, minthogy nehány hétig a fő- és székvárosban fogok időzni.

A fődolog vendéglőt találni, a hol félig-meddig tűrhetően lakhassam. Bővebb tudakolás után azt hiszem, hogy az állomás mellett levő «Vendéglő a Tízezer Álomhoz» nyugati szokásainkhoz való kényelmet fog nyújthatni.

A mi Klork Czinka kisasszonyt illeti, másnapra halasztottam nála teendő látogatásomat. Ott leszek, mielőtt a ládát elszállítanák a lakására; s fájdalom, még akkor is nagyon korán fogok érkezni, mert hiszen a jegyese halálát kell vele tudatnom!

Noltitz őrnagy velem egy vendéglőben fog lakni. Ő tőle tehát nem kell elbucsúznom, valamint Caterna úrtól és nejétől sem, a kik körülbelül két hétig Pekingben szándékoznak időzni, mielőtt Shanghaiba útaznának. Pan-Saot és Tio-King orvost egy fogat várja, hogy elszállítsa őket a yamenbe, a melyben az ifjú khinai családja lakik. De viszont fogjuk látni egymást. Jó barátok nem válnak el egymástól egyszerű istenhozzáddal; az a kézszorítás, melyet Pan-Saoval váltottam, mikor a kocsiból leszálltunk, nem a legutolsó lesz.

Ephrinell úr és Ephrinellné asszonyság kétségkívül csakhamar a saját üzleti dolgaik után fognak látni, s ennélfogva kénytelenek a kereskedelmi városrészben lakást keresni. De legalább nem fognak elmenni a nélkül, hogy át ne adtuk volna nekik bucsúüdvözletünket. Ez okból Noltitz őrnagygyal együtt felkerestük a szeretetreméltó házaspárt és nehány udvarias szót váltottunk vele.

- Végre, - mondám Ephrinell Fulknak, - a Strong Bülbül és társa czég negyvenkét ládája szerencsésen megérkezett rendeltetése helyére. De kevésbe múlt, hogy a mozdonynak szétpukkanása meg nem rongálta az ön mesterséges fogait.

- Valóban úgy van, Bombarnac úr, - viszonzá a yankee. - A fogaim nagy veszélyben forogtak. Mennyi kalandot éltünk át, mióta Tifliszből elindúltunk!... Valóban, ez az útazás kevésbbé volt egyhangú, mint kezdetben hittem...

- És aztán, - mondá az őrnagy, - ön, ha nem csalódom, útközben meg is nősült!...

- Wait a bit! - viszonzá a yankee, kissé furcsa hangon. - De bocsánat, nekünk sietnünk kell...

- Nem akarjuk önöket feltartóztatni, Ephrinell úr, - felelém; - de engedje meg, hogy önnek, valamint Ephrinellné asszonyságnak azt mondhassuk: a viszontlátásig!...

- A viszontlátásig! - mondá az amerikaiasított angol nő, a ki még nyersebb hangon beszélt a megérkezéskor, mint az elinduláskor. Aztán megfordúlt e szókkal:

- Nincs időm várni, Ephrinell úr...

- Nekem sincs, asszonyom, - felelé a yankee.

Ephrinell úr!... asszonyom!... Lám, lám! hát már többé nem Fulk és Horáczia?

És ezzel mindketten kiléptek a pályaudvar főajtaján a nélkül, hogy a férj a karját nyujtotta volna a nejének... Sőt azt gondolom, hogy Ephrinell Fulk balra indúlt, Ephrinellné Horáczia pedig jobbra. De utóvégre is ez az ő dolguk.

Hátra volt még a 8-as számom, Sir Francis Trevellyan, a néma személy, a ki az egész szindarab - akarom mondani az egész útazás alatt egy árva szót se szólt. Pedig igazán szeretném a hangját hallani, hacsak egy pillanatra is.

De lám, ha nem csalódom, ez az alkalom most mindjárt kinálkozni fog, és pedig itt.

A flegmatikus gentleman megvetően tekint végig a kocsikon. Egy szivart vesz ki sárga bőrtárczájából. De mikor megnézi gyufatartóját, észreveszi, hogy üres.

Én éppen az imént gyújtottam szivaromra, - egy kitünő, válogatott Londresre, - és egy szakértő kéjes megelégedésével szívom magamba a füstjét, egyúttal azonban nem fojthatván el fájdalmamat a miatt, hogy ehhez fogható szivart egész Khinában lehetetlen lesz találnom.

Sir Francis Trevellyan látta a tüzet, mely a szivarom végén csillogott, és felém közeledik.

Én abban a hiszemben, hogy tüzet fog tőlem kérni, vagy «világosságot», - mint az angolok mondani szokták, - várom a hagyományos «some light» szókat.

A gentleman azonban csak a kezét nyújtja felém és én gépiesen odaadom neki a szivaromat.

Sir Francis Trevellyan a Londresemet a hüvelyk- és mutatóújja közé fogja, lekotorja róla a hamut, meggyújtja a saját szivarját és ekkor azzal a reménynyel kecsegtetem magamat, hogy ha már a «some light»-ot nem hallottam, legalább e szókat fogom hallani, hogy «thank you, sir!» (Köszönöm, uram!)

De nem! Mihelyt Sir Francis Trevellyan nehány szippantást tett a szivarjából, az enyimet egyszerűen eldobja, aztán a nélkül, hogy csak a fejével is bicczentene, egész flegmával balra kanyarodik és kimegy a pályaházból.

Hogyan! és ön semmit se szólt neki? - fogja kérdezni az olvasó... Nem! Ott álltam tátott szájjal... Egyetlen szó se jutott eszembe, egyetlen mozdulatot se birtam tenni... Tökéletesen elkábított ez az ultra-angol udvariatlanság; ellenben Noltitz őrnagy nem tudta megállni, hogy hangosan el ne kaczagja magát.

Ah! ha valaha még útamba akad ez a gentleman!... De soha többé nem láttam «Sir Francis Trevellyant de Trevellyan-Hall Trevellyanshire» urat.

Fél óra mulva elhelyezkedtünk a «Tizezer Álomhoz» czímzett vendéglőben és végig ettünk egy ebédet, a mely a mennyei birodalmi konyha képtelen reczeptjei szerint készült. Ebéd után lefeküdtünk a kényelmetlen szoba igen keskeny ágyaiba és aludtuk nem ugyan az igazak, hanem a fáradtak álmát, a mely felér amazzal.

Csak másnap reggel tiz órakor ébredtem fel, és talán egész délelőtt aludtam volna, ha eszembe nem jut, hogy kötelességet kell teljesítenem. És milyen kötelességet! El kell mennem a Sa-Sua sugárútra, mielőtt még az üres láda megérkeznék a czimzett, - tudniillik Klork Czinka kisasszony lakására.

Felkeltem tehát. Ah! ha Kinko élne, elmentem volna a pályaudvarba s igéretem szerint jelen lettem volna a drága láda kirakásánál... Vigyáztam volna, hogy óvatosan szállítsák el... Elkisértem volna Sa-Sua sugárútig, sőt segítettem volna felvinni a Klork Czinka kisasszony szobájába!...

És milyen kitörő örömmel ugrott volna ki a vőlegény a deszkafal nyilásán, hogy szép menyasszonyának ölelő karjai közé rohanjon!...

De a sors máskép akarta! És a láda, mikor megérkezik, üres lesz, üres mint egy szív, a melyből minden vér kifogyott.

Tizenegy óra tájban hagytam el a «Tizezer Álom»-hoz czímzett vendéglőt, felültem ama kocsik egyikére, a melyek kerekeken járó palankinokhoz hasonlítanak; megmondtam Klork Czinka kisasszony lakczímét, aztán elindultunk.

A Pecsili tartomány tudvalevőleg a legéjszakibb Khina tizennyolcz tartománya közül. Kilencz kerületből áll és a fővárosa Peking, máskép Sim-Kin-Fo, a mi azt jelenti hogy: «az égnek engedelmeskedő elsőrangú város».

Nem tudom, vajjon e főváros csakugyan engedelmeskedik-e az égnek, de annyi bizonyos, hogy a mértan szabályainak engedelmeskedik. Négy négyszögű, vagy legalább hosszúkás négyszögű város egymásba építve; a Khinai-Városban van a Tatár-Város, ebben a Sárga-Város vagyis Hung-Csing, ebben pedig a Vörös-Város vagy Czen-Kai-Csing, azaz «a tilalmas város». E roppant kiterjedésű épülethalmazban több mint két millió tatár, vagy khinai és nehány ezer mongol és tibeti lakik.

Hogy az emberek sűrűn járnak-kelnek az utczákon, azt leginkább azon akadályokon veszem észre, a melyekbe a kocsim minden lépten-nyomon ütközik; hol házaló kereskedőket, vagy roppantúl megrakott szekereket kell kikerülni, hol megint mandarinok és nagyszámú kiséretük miatt kell megállni. Nem is beszélek azokról az útálatos, félig sakál, félig farkas eredetű, vicsorgó fogú, kancsal szemű ebekről, a melyek csupán a legundokabb hulladékból élnek és az idegeneket gyűlölik. Szerencsére nem gyalog sétálok és nincs dolgom sem a Vörös-Városban, a hova nem szabad belépni, sem a Sárga-Városban, sőt még a Tatár-Városban sem.

A Khinai-Város szabályos négyszögű, a melyet éjszakról nyugatra a Hung-Ting-kaputól a Tien-kapuig terjedő fő sugárút, keletről nyugatra pedig a Sa-Sua sugárút vág ketté, a mely a hasonnevű kaputól a Kuan-Cza-kapuig terjed.

Ily körülmények közt semmi se könnyebb, mint megtalálni Czinka kisasszony lakását; de semmi se nehezebb, mint oda jutni ama sürgés-forgás közt, a mely a roppant népes utczákon mutatkozik.

Végre valamivel déli tizenkét óra előtt megérkeztem a rendeltetésem helyére. A kocsi megállt egy szerény külsejű ház előtt, a melyben kézművesek és legnagyobbrészt idegenek laknak.

A fiatal román nő, a ki - mint említettem - Párisban volt divatárusnő és jelenleg Pekingben űzi mesterségét meglehetős sikerrel, az első emeleten tart lakást, melynek ablaka az útczára nyilik.

Felmegyek az első emeletre. Az egyik ajtón Klork Czinka kisasszony nevét olvasom. Kopogtatok. Az ajtó kinyilik.

Szemközt állok egy igen csinos fiatal leánynyal. Huszonkét-huszonhárom éves lehet, a szemei feketék, a haja szőke, a termete karcsú, az arcza bájos és mosolygó. Nem is csoda, hiszen már tudja, hogy a Grand-Transzaziatik vonata az úti viszontagságok daczára tegnap este Pekingbe érkezett, és a leány minden pillanatban várja a jegyesét.

És én egyetlen szóval le fogom rombolni ezt az örömöt, el fogom enyésztetni ezt a mosolyt...

Klork Czinka kisasszony nagyon meg volt lepetve, hogy egy idegen lép át a küszöbén. De mivel több évig lakott Francziaországban, az első pillanatban eltalálta, hogy franczia vagyok, és azt kérdezte, hogy minek köszönheti látogatásomat?

Vigyáznom kell a szavaimra, mert azt koczkáztatnám, hogy megölöm a szegény gyermeket.

- Czinka kisasszony... - mondám.

- Ön tudja a nevemet?...

- Tudom, kisasszony... Tegnap érkeztem a Grand-Transzaziatik vonatán...

A fiatal leány elhalványodott, szép szemei elhomályosultak. Igaz, hogy elég oka van félni... Talán felfedezték Kinkót a ládájában és a csalás kisült... talán elfogták... börtönbe vetették!...

Siettem kimagyarázkodni:

- Czinka kisasszony... bizonyos körülmények... tudomásomra juttatták... egy fiatal román utazását...

- Kinko... szegény Kinko!... Rajta kapták?... - kérdé a leányka remegő hangon.

- Nem... nem, - felelém vontatva. - Senki se tudta kívülem... és én gyakran meglátogattam őt a podgyászos kocsijában éjjel... Jó pajtásokká... jó barátokká lettünk... Némelykor élelmiszereket vittem neki...

- Oh! köszönöm uram! - mondá Klork Czinka kisasszony, megragadván a kezeimet. - Kinko bizonyos lehetett a felől, hogy egy franczia ember nem fogja őt elárulni, sőt segédkezet fog neki nyujtani... Köszönöm!... Köszönöm!

Mindinkább elrémít az a gondolat, hogy mi mindent kell még elmondanom e szegény teremtésnek.

- És soha senki se sejtette az én kedves Kinkóm jelenlétét? - kérdé.

- Senki.

- Lássa, uram, mi nem vagyunk gazdagok... Kinko pénz nélkül tengette életét Tifliszben... nekem pedig még nem volt annyim, hogy elküldhettem volna neki az úti költséget... De most végre itt van... Munkát fog keresni... mert ő szorgalmas ember és mihelyt megtéríthetjük a társulatnak...

- Igen... tudom... tudom...

- És aztán egybekelünk, uram. Kinko engem nagyon szeret és én őt nem kevésbbé... Párisban ismerkedtünk meg egymással... Hiszen földiek voltunk... Kinko nagyon jó volt hozzám... Mikor aztán visszatért Tifliszbe, én annyira híttam, hogy kigondolta a ládában való útazás módját... Szegény fiú! Ugyancsak kényelmetlenül érezhette magát...

- Nem, Czinka kisasszony... éppen nem!...

- Ah! mily boldog leszek, ha az én kedves Kinkóm vitelbérét kifizethetem...

- Igen... a vitelbérét...

- Most már nem tarthat soká, úgy-e bár?

- Nem... és délután kétségkívül...

Már nem tudtam, mit feleljek.

- Uram, - mondá Klork Czinka, - egybe fogunk kelni Kinkóval, mihelyt a szükséges formaságokon túl estünk. És ha nem szerénytelenség az ön szivességével visszaélni, akkor kérem igérje meg, hogy szerencséltet és megtisztel bennünket jelenlétével a menyegzőnkön...

- A menyegzőjükön... kétségkivül... Hiszen megigértem Kinko barátomnak...

Szegény leány!... Nem hagyhatom ebben a helyzetben. Meg kell neki mondanom mindent... mindent...

- Czinka kisasszony... Kinko... Bizony...

- Úgy-e bár uram, ő kérte önt, hogy a megérkezéséről engem értesítsen?...

- Úgy van... Czinka kisasszony. De... elképzelheti... Kinko meglehetősen... sőt nagyon fáradt... ily hosszú útazás után...

- Fáradt?...

- Oh! ne ijedjen meg!

- Talán csak nem beteg?

- Igen... kissé beteg is...

- Akkor azonnal hozzá sietek... Látnom kell... Könyörgök, uram, kisérjen el a pályaudvarba...

- Nem, Czinka kisasszony, ez nagy meggondolatlanság volna!... Maradjon itt... maradjon!...

Klork Czinka egyszerre elsápadt, s mereven nézett a szemembe.

- Az igazat, uram, az igazat akarom hallani! - mondá. - Ne titkoljon el semmit... Kinko...

- Igen... szomorú hirt... kell önnel közölnöm...

Klork Czinkát az ájulás környékezi... Az ajkai reszketnek... Alig bir szólni...

- Felfedezték? - kiáltá. - A csalás kiderült, elfogták...

- Adná az ég, hogy csak ez lenne!... Kisasszony... útközben... vasúti balesetünk volt... Kevésbe múlt, hogy az egész vonat oda nem veszett... Egy iszonyú baleset!...

- Meghalt!... Kinko meghalt?...

A szerencsétlen Czinka egy székre rogyott... és hogy a khinaiak képletes nyelvén beszéljek «a könnyei oly sűrűn hullottak, mint az eső egy őszi éjjel». Soha se voltam szemtanúja ily szomorú látványnak! De nem hagyhatom ily állapotban a szegény leányt!... Most mindjárt elveszti az eszméletét... Azt se tudtam, mit tegyek... megfogtam a kezét és folyvást e szókat ismételtem: - Czinka kisasszony!... Czinka kisasszony!...

E pillanatban a ház előtt nagy zaj támadt, roppant lárma és kiáltozás hallatszott és az általános zsibaj közepette egy hang...

Nagy Isten!... nem csalódom?... Ez a Kinko hangja!... Ráismertem!... Vajjon elvesztettem volna az eszemet?

Klork Czinka felugrott, az ablakhoz rohant, kinyitotta és mind a ketten kinéztünk.

Egy málhás szekér állt meg a ház ajtaja előtt. A láda, különféle felirásaival: «Felül, alul, törékeny, üvegnemüek, őrizendő a nedvességtől» szintén ott van, félig összezúzva. A terhes szekérhez egy másik kocsi ütődött, épen abban a pillanatban, mikor a ládát leemelték róla... A láda lezuhant a földre, összetört... és Kinko kiugrott belőle... elevenen, a maga valóságában.

Alig hihetek a szemeimnek!... Hát az én fiatal barátom nem pusztúlt el a robbanástól?... Nem, mert a mint mindjárt meghallom a saját szájából, a légnyomás kidobta őt a pályatestre ugyanabban a pillanatban, mikor a mozdony szétpukkant. Eleinte mozdulatlanul feküdt, aztán érezvén, hogy nem sebesült meg, - a mi valóságos csoda volt, - félrehuzódott mindaddig, mig észrevétlenül visszatérhetett a podgyászkocsiba. Én már akkor kijöttem abból a kocsiból, s miután hiába kerestem őt ott, azt kellett hinnem, hogy a szerencsétlenség áldozatává lett.

Tehát a sors iróniája úgy akarta, hogy Kinko, miután egy ládába becsukva a málhák közt hatezer kilométernyi útat tett meg a Grand-Transzaziatik vasúton, miután annyi veszélytől, a rablók támadásától, a mozdony szétpukkanásától megmenekült, egy ostoba véletlen, két kocsi összeütközése miatt Peking egyik utczáján, önfeláldozó utazásának, - igaz, hogy csalással egybekötött utazásának összes gyümölcseitől megfosztassék. A mi magát az útazását illeti, habár csempészet volt is, nem találok szavakat e merész tett kellő jellemzésére.

A málhás szekér kocsisa elkezdett lármázni egy élő lény ily váratlan előbukkanására. A legközelebbi perczben már összecsoportosult a nép, a csalás kiderült, a rendőrök megjelentek... Mit tegyen a szegény román fiú, a ki egy szót se tud khinai nyelven és csak a taglejtések hiányos nyelvén tudja magát kifejezni. Nem is sikerül neki megértetnie magát; de különben is micsoda magyarázatot adhatott volna?

Klork Czinka és én, ott álltunk mellette.

- Czinkám!... kedves Czinkám! - kiáltá Kinko és a szivére szorította az ifjú leányt.

- Kinkóm!... kedves Kinkóm! - felelé Czinka, miközben könyeik egybevegyültek.

- Bombarnac úr! - mondá aztán a szegény fiú, a ki már csak az én közbenjárásomban bízik.

- Ne essék kétségbe, Kinko, - mondám, - számoljon rám!... Ön él, holott azt hittük, hogy meghalt.

- Hej! nem is sokkal jobb az én állapotom, mint ha meg volnék halva!

Tévedés! Minden állapot jobb a halottinál - még akkor is, ha az embert börtön, sőt khinai börtön fenyegetné is. És a szegény Kinkónak csakugyan a börtönbe kellett vándorolnia. Daczára az ifju leány könyörgéseinek, a melyekkel én is egyesítettem a magaméit, noha a nélkül, hogy képes lettem volna magamat megértetni, a rendőrök elvitték a szegény fiút, a csőcselék hangos kaczagása és gúnyolódásai közt...

De én nem fogom őt elhagyni... Nem, ha eget, földet kellene is megmozgatnom; nem hagyom el!

Ha e kifejezés: «a kikötőben megfenekleni» valaha a legszigorúbb értelemben alkalmazható volt, nyilván most állt elő ez az eset, és ennélfogva legyen szabad ezt a kifejezést használnom. Csakhogy, ha egy hajó a rakpart közelében megfeneklik, ebből még nem következik, hogy a hajó el van veszve. Megengedem, hogy a Kinko szabadsága nagy veszélyben forog, ha az én közbenjárásom és az úti társainké elégtelennek bizonyúl. De Kinko él és ez a fődolog.

Hanem egy órai időt sem szabad elvesztegetnünk, mert a khinai rendőrség, ha sok fogyatkozásban szenved is, legalább gyorsan és sommásan végez. Az elfogás és a felakasztás nagyon hamarosan követi egymást; azt pedig nem szabad megengednünk, hogy Kinkót felakaszszák, még csak in effigie sem.

Karomat nyújtom tehát Klork Czinka kisasszonynak, felsegítem őt a kocsimra és mind a ketten gyorsan visszatérünk a «Tizezer Álom»-hoz czímzett vendéglőbe.

Ott megtalálom Noltitz őrnagyot, Caterna urat és nejét és legnagyobb szerencsémre az ifjú Pan-Saót is, a ki ezúttal megszabadúlt Tio-King orvostól. Pan-Sao a legnagyobb örömmel lesz tolmácsunk a khinai hatóságok előtt.

Ekkor a kétségbeesett Czinka jelenlétében elmondom úti társainknak mindazt, a mi a jegyesére vonatkozik... Milyen körülmények közt útazott Kinko; hogyan ismerkedtem meg vele. Elmondom, hogy habár megcsalta is a Grand-Transzaziatik társulatot, csak e csalással juthatott a vonatunkra Uzun-Adában, és ha nem jutott volna a vonatunkra, akkor most valamennyien ott hevernénk a Csú-völgy fenekén...

Ezután részletesen elbeszéltem mindazt, a miről csak nekem lehetett tudomásom: Én kaptam tetten azt a gaz Faruszkiart abban a pillanatban, mikor a szörnyű tettét elkövette; de Kinko volt az, a ki élete koczkáztatásával, emberfeletti hidegvérűséggel és bátorsággal teletömte a kazánt tüzelővel, ránehezedett egész testével a szellentyűk emelő rúdjára és megállította a vonatot az által, hogy szétrobbantotta a mozdonyt.

Mennyi ah! és oh! kiáltás hangzott el, mikor az elbeszélésemet befejeztem! Caterna úr lelkesedésében így kiáltott fel:

- Éljen Kinko!... Rendjelet neki!

Addig is, mig az Ég Fia valamely Zöld-Sárkányrenddel kitüntetné hősünket, Caternáné asszonyság megragadta Klork Czinka kezét és szívére szorította az ifjú leányt a nélkül, hogy képes lett volna visszafojtani a könnyeit... Nem is csoda! Olyan szerelmi regény, a mely az utolsó fejezetben hirtelen kettészakad, igen megindító.

De lássunk a legsürgősebb teendő után, és mint Caterna úr mondja: mindenki a szinpadra; kezdődik az ötödik!... tudniillik az ötödik felvonás, a melyben a drámák rendszerint kibonyolódnak.

- Nem engedhetjük, hogy ezt a derék fiút elítéljék! - mondá Noltitz őrnagy. - El kell mennünk a Grand-Transzaziatik vezérigazgatójához. Ha értesül az eseményekről, ő lesz a legelső, a ki meg fogja akadályozni a további törvényes lépéseket.

- Kétségkívül, - mondám, - mert nem lehet tagadni, hogy Kinko a vonattal együtt az összes útasokat megmentette.

- Nem is említve a császári kincseket - jegyzé meg Caterna úr, - az ő felsége millióit.

- Mindez nagyon igaz, - viszonzá Pan-Sao, - de szerencsétlenségre Kinko a khinai rendőrség kezébe és a börtönbe került. Már pedig igen nehéz dolog kiszabadulni egy khinai börtönből.

- Siessünk, - mondám, - és menjünk a társulat vezérigazgatójához.

- De, - kérdé Caternáné asszonyság, - nem volna-e czélszerű, magunk közt gyűjtést rendezni az úti jegy ára értékéig?

- Ez az indítvány becsületedre válik, Karolina! - kiáltá a férje és a tárczája után nyult.

- Uraim, uraim, - mondá Klork Czinka, a kinek szép szemeiben könyek csillogtak, - mentsék meg a jegyesemet, mielőtt elitélnék!

- Meg fogjuk menteni a jegyesét, lelkem, galambom, - vigasztalá őt Caternáné asszonyság, - és ha egy előadást kell rendezni a javára...

- Bravó, Karolina, bravo! - kiáltá Caterna úr és oly nagy buzgalommal tapsolt, mint egy másod tapsoncz-főnök.

A fiatal román nőt a derék Caternáné asszonyságnak ép oly túlzó, mint őszinte gondjaira bíztuk. Karolina nem akar többé mellőle távozni; kijelentette, hogy a leányának tekinti, és egy anya hősiességével fogja őt megvédelmezni. Mi négyen: Pan-Sao, Noltitz őrnagy, Caterna úr és én elmentünk a pályaudvarba és a Grand-Transzaziatik vezérigazgatóját a saját hivatalos helyiségében kerestük fel.

Épen ott volt, és Pan-Sao kivánságára azonnal bevezettek bennünket hozzá.

Az igazgató minden ízében valóságos khinai és minden közigazgatási khinézerségre képes ember volt, a ki - tessék elhinni - a hivatalos ténykedés tekintetében leczkéket adhatott volna akárhány európai tiszttársának.

Pan-Sao elmondta neki az esetet és minthogy az igazgató eléggé folyékonyan beszéli és teljesen jól érti az orosz nyelvet, az őrnagy és én szintén részt vehettünk a vitában.

Mert igenis, vita keletkezett. Ez a valószínütlen khinézer nem tartózkodott makacsúl ragaszkodni ahhoz a fölfogáshoz, hogy a Kinko esete rendkivül komoly... Ily körülmények közt végrehajtott csalás... oly csalás, a mely hatezer kilométernyi távolságig folytattatik... oly csalás, a mely ezer frankkal károsítja meg a Grand-Transzaziatik társulatát és a részvényeseket...

Erre azt válaszoltuk ennek a buta halandónak, hogy mindez igaz; de hogy a kár sokkal nagyobb volna, ha a csaló nem lett volna a vonaton, mert hiszen az élete koczkáztatásával mentette meg a vonatot, a császári kincstárt és az útasok életét...

Ki hinné? Ez az eleven porczellán-bábú értésünkre adja, hogy bizonyos szempontból jobb lett volna körülbelül száz útas elvesztét gyászolni...

Igen! ismerjük ezt a szempontot! Inkább a gyarmatok és egy vonat összes útasai veszszenek, mintsem az elv!

Szóval, semmit se birtunk eligazítani. Az igazságszolgáltatásnak szabad folyása lesz a Kinko csalási ügyében.

Miközben eredménytelenül távoztunk, Caterna úr is szabad folyást engedett tengerészeti és szinpadi szitkozódásai egész készletének.

Mit tegyünk?...

- Uraim, - mondá Pan-Sao, - én tudom, hogyan kezelik az efféle dolgokat Pekingben és az egész Mennyei Birodalomban. Nem fog két óra eltelni azon percz közt, a melyben Kinkót elfogták és azon idő közt, a mikor a járásbiró elé állítják, a ki hivatva van az efféle ügyekben ítélni. Kinkóra nemcsak a börtön vár, hanem a talpainak a megbotozása is.

- A talpbotozás! - kiáltá a szinész.

- Valóban az, - viszonzá Pan-Sao.

- Ezt a gyalázatosságot meg kell akadályozni, - mondá Noltitz őrnagy.

- Legalább is meg kell kisérteni a megakadályozását, - felelé Pan-Sao. Ennélfogva azt indítványozom, menjünk el a birósághoz, a hol én meg fogom próbálni a szép román leány jegyesét megvédelmezni, és veszítsem el az ábrázatomat,^[25] ha ki nem segítem őt a hinárból.

Ez csakugyan a legjobb, az egyetlen mód volt. Kiléptünk a pályaházból, kocsira ültünk és húsz percz alatt elérkeztünk ahhoz a meglehetősen silány külsejü házhoz, amelyben a járásbiró «hivatalosan ténykedik».

Nagy tömeg nyüzsög itt. A dolognak híre futott. Köztudomású lett, hogy egy csaló egy ládában adatta fel magát és Tiflisztől Pekingig ingyen útazott a Grand-Transzaziatik egyik podgyászkocsiján. Mindenki látni és ismerni akarja ennek az eredeti embernek az arczát... Még senki sem tudja, hogy ez a «csaló» valódi hős.

Ott áll a mi derék úti társunk, két mogorva és czitromsárga arczú rendőr közt. Ez a két bulldog kész őt visszavinni a börtönbe a biró parancsára és a talpára mérni egy tuczat pálczaütést, ha a büntetés sulyosbítására ítéltetnék el.

Kinko egészen el van csüggedve és szégyenkezik, a min én nagyon bámulok, ki őt oly elszánt s bátor fiúnak ismerem. De a mint bennünket megpillant, arczán egy reménysugár villan meg.

E pillanatban a terhes szekér kocsisa beszélte el a rendőrök tanúvallomása által megerősített tényállást egy pápaszemes úrnak, a ki a vádlottra nézve nagyon kevéssé megnyugtató módon bólintgatott a fejével. Egyébiránt a vádlott, ha olyan ártatlan lett volna is mint a ma született gyermek, nem védelmezhette volna magát, mivel egy szót se tudott khinai nyelven.

Ekkor előlépett Pan-Sao. A biró ismerte és mosolygott is rá. Ezen úti társunk atyja gazdag pekingi kereskedő és theaszállító. Igy a biró fejbólintásai mindjárt barátságosabb indulatot árulnak el.

Fiatal ügyvédünk lelkes és szellemes volt. Tudott érdeklődést kelteni a biróban; el tudta érzékenyíteni a hallgatóságot az útazás elbeszélése által, a melynek nevezetesebb mozzanatait elsorolta és végül ajánlkozott, hogy megtéríti a társaságnak az uti jegy árát.

Szerencsétlenségre a biró ezt nem fogadhatta el... A vádlott nem csupán anyagi, hanem erkölcsi kárt is okozott, stb. stb.

Erre Pan-Sao neki hevült és noha semmit sem értettünk a beszédéből, mégis eltaláltuk, hogy a Kinko bátorságáról, az utazók élete megmentésének érdekében tanúsított önfeláldozásáról beszélt és végre, mint legutolsó és legfőbb érvül azt emelte ki, hogy védencze megmentette a császári kincstárt.

Hasztalan ékesszólás! Az érvek sikertelenek e kérlelhetetlen hivatalnok előtt, a ki hosszú birói pályája alatt nem mentett fel tiz vádlottat. A talpbotozást ugyan elengedte a szegény vádlottnak, de hat hónapi börtönre és a Grand-Transzaziatik társaságnak fizetendő kártérítésre ítélte. Aztán ezen elítélő gép intésére a szegény Kinkót elvezették.

De a «XX. Század» olvasói még se szomorkodjanak a Kinko sorsán! Ha száz sornyi kéziratot kellene is elvesztenem miatta, mégis inkább megmondom már most, hogy mindent szépen rendbe hoztunk.

Kinko másnap diadalmasan vonult be a Sa-Sua sugárúton levő házba, a hol mi is egybegyülekeztünk, mialatt Caternáné asszonyság anyailag vigasztalta a szerencsétlen Klork Czinkát.

A Kinko ügyét a hirlapok vették a kezükbe. A pekingi «Si-Bao» és a tien-czini «Chinese-Times» a fiatal román megkegyelmeztetését követelték. Ezen ohajtások eljutottak az Ég Fia lábához, sőt eljutottak odáig, a hol a császár fülei vannak. Ezenfelül Pan-Sao is eljuttatott ő felségéhez egy kérvényt, a melyben elbeszélte az útazás viszontagságait és nyomatékosan kiemelte, hogy Kinko önfeláldozása nélkül a kincstár aranya és drágakövei most a Faruszkiar és czinkostársai birtokában volnának, pedig, Buddhára! ez a kincs megmentése más valamit érdemel, mint félévi börtönt.

Úgy van! Tizenötezer taelt, vagyis százezer franknál többet érdemlett, mert az Ég Fia, egy nagylelkűségi rohamában ezt az összeget küldte ajándékúl Kinkónak, egyúttal elengedvén neki a büntetését.

Nem kisérlem meg leírni azt az örömöt, boldogságot és mámort, a melyet a Kinko által személyesen közölt hír összes barátaiban, de főleg a csinos Klork Czinkában keltett. Ily dolgokat nem lehet kifejezni semmiféle nyelven, még a khinain sem, a mely pedig oly készségesen engedi magát alkalmaztatni a legvalószinűtlenebb képletes kifejezésekre is.

És most engedjék meg nekem a «XX. Század» olvasói, hogy végezzek azon úti társaimmal, a kiknek a számaik reporteri jegyzékkönyvem lapjain szerepeltek.

Az 1-ső és 2-dik szám, Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony, nem tudván megegyezni a házassági szerződésekben megállapított különböző százalékok és osztalékok felett, Pekingben való megérkezésük után harmadnap elváltak egymástól. Akár meg se történt volna az egybekelés a Grand-Transzaziatik vonatán, és Bluett Horáczia kisasszony - Bluett Horáczia kisasszony maradt. Engedje a Mindenható, hogy a szikár és sovány hölgy tömérdek hajat arathasson a khinai koponyákon és az élelmes ügynök az amerikai gyártmányú fogakkal ékesíthesse a Mennyei Birodalom összes állkapczáit.

A 3-dik szám, Noltitz őrnagy, az orosz kormány megbízásából Pekingben építendő kórház előmunkálataival van elfoglalva, és mikor az elválás órája ütött, éreztem, hogy igaz barátot hagyok hátra e távoli országban.

A 4-dik és 5-dik számok, Caterna úr és neje, a szeretetreméltó komikus és bájos «szendé»-je, három heti tartózkodás után elútaztak a Mennyei Birodalom fővárosából Sanghaiba, a hol jelenleg a franczia gyarmat által lelkesen ünnepeltetnek.

A 6-dik szám, Weisschnitzerdörfer báró, a kinek a végnélküli nevét most irom le utolszor, nem csupán Tien-Czinben maradt le a gőzhajóról, hanem egy hónappal később Yokohamában is; aztán hat hét mulva hajótörést szenvedett az angol Columbia partjain és végre egy vonatkisiklás következtében San-Francisko és New-York közt nem minden viszontagság nélkül befejezte a földgömb körüli útazását száznyolczvanhét nap alatt - harminczkilencz helyett.

A 9-dik és 10-dik számok, Pan-Sao és Tio-King orvos. Mit mondjak ezekről, haneha azt, hogy Pan-Sao még mindig az a telivér párisi, a kinek ismeretségünk első pillanatától fogva tapasztaltam és majd ha ismét Francziaországba jön, remélem, több ízben együtt fogunk ebédelni Durandnál vagy Marguerynál. A mi az orvost illeti, most már odáig jutott, hogy naponként csupán egy tojás sárgáját eszi meg, mint mestere, Cornaro tette és azt reméli, hogy a velenczei nemes példájára ő is százkét évig fog élni.

A 8-dik szám, Sir Francis Trevellyan, és a 12-dik szám, Faruszkiar uraság; az előbbit, a ki nekem elégtételadással és egy szivarral tartozik, soha se láttam többé; az utóbbiról pedig soha se hallottam, hogy felakasztották volna. A hírneves és kiváló bandita kétségkivül lemondott a Grand-Transzaziatik igazgató-tanácsosi állásáról és a mongol tartományok térségein folytatja dúsan jövedelmező pályáját.

Végre a 11-dik számom: Kinko, nagy ünnepiességgel nőül vette Klork Czinka kisasszonyt, a mit talán mondanom is felesleges. Valamennyien jelen voltunk a menyegzőn, és ha az Ég Fia gazdagon megjutalmazta a vőlegényt, a menyasszony is értékes és pompás ajándékot kapott az útasoktól, a kiknek életét az ő jegyese mentette meg.

Én magam három hétig maradtam Pekingben; aztán tengeren tértem vissza Francziaországba.

Most még egy vallomást kell tennem, a mely eléggé kínos a hiúságomra nézve. A Mennyei Birodalom fővárosába való megérkezésem utáni napon a Lan-Cseuból küldött sürgönyömre a következő szövegű távirati választ kaptam:

«Bombarnac Klaudius, Peking, Khina.

A «XX. Század» szerkesztősége megbízza levelezőjét, Bombarnac Klaudiust, hogy szerencsekivánatait és hódolatát fejezze ki a hős Faruszkiar uraság előtt.»

De én mindig erősen azt vitattam, hogy ez a sürgöny soha sem érkezett el a rendeltetése helyére, - a mi a czimzettet megkiméli attól a kellemetlenségtől, hogy feleljen rá.

4. Az előkelő világ válogatott szine-java. ^[VISSZA]

10. A «Temps» ismeretes kritikusa, a kinek czikkei e hirlap hétfői számaiban szoktak megjelenni. ^[VISSZA]

12. Kitünő franczia komikus és népszerű monolog-író. ^[VISSZA]

13. Franczia költő és történetíró 1333-1419. ^[VISSZA]

14. Czélzás Lasagne hasonnevű világhírű elbeszélésére. ^[VISSZA]

16. Audran-nak a magyar közönség előtt «Üdvöske» néven ismert operettje. ^[VISSZA]

17. Hires látványos szinmű a hatvanas években. ^[VISSZA]

19. A «Fu» végtag tartományi fővárosokat és elsőrangú városokat, a «Cseu» végtag másodrangú városokat jelent. ^[VISSZA]

20. Az idő pénz. ^[VISSZA]

21. Az idő - idő. ^[VISSZA]