A zsidók emancipációja

Dubraviczky Simonnak*, ez ügy lelkes
pártolójának barátságos tisztelettel

The wild-dove hath her nest, the fox his cave  
Mankind their country – Israel but the grave!*

Byron

 

Ha egy nemzet átfutva a pályán, melyre a végzet által felhívatott, végső küszködésében elvérezett; ha százados iparkodás és áldozatok után nemes tettek s dicső szenvedések díjául végre csak egy név maradt, csak egy emlék az emberi nem történeteiben; ha honának szétboncolt határai között más népek tanyáznak, s mi dicsőségnek épült, csak vesztét hirdeti romjai között: jól illik a könny, mellyel a gondolkozó az emléknél megáll.

De van valami, mi ennél szomorúbb: – látni népet legyőzve, de élve végcsatája után, egy nemzetet haza nélkül, melynek központja nincs, mi körül egyesülnie lehetne, s mely mégis a világ minden egyéb lakóitól különvált; mely fegyvereit elveszté, s mégis ellenségként üldöztetik; népet egyszóval, mely hazájától megfosztva, mint test nélkül a kísértet bolyg körül nyugtalan, kínok közt, mint egy régmúlt kornak polgára, idegen az élők között, csak gyűlölést, csak elleneket találva, mintha egy nagy átok függne fején. Ez szomorúabb, ezerszerte szomorúabb mindennél, mit e világon láthatunk. S ily nép a zsidó!

Ki nem ösmeri a regét Ahasver-, az örök zsidóról, ki, mert Üdvözítőnknek, midőn háza előtt keresztjét hordva vizet kért, az enyhítő italt megtagadta, most átkozott halhatatlanságban jár körül az emberek között, magányosan, mint egy rég elvirult tavasznak száraz levele, körülhordva fergetegektől, nem találva helyet, hol fáradt fejével lepihenhessen. – Mindenki ösmeri e regét, s alig van, főképp az éjszaki keresztény nemzetek között egy, hol az a nép mondái között nagy szerepet nem játszanék. És nem ösmerek szomorúabbat, nem egyet, mely inkább szívemhez hatna, mert: e rege való!

Az örök zsidó nem képzelet; ő él és szenved. Menj a piacra, s hol a néphullámok legtömöttebbek, hol a zaj leghangosabb, ott áll ő, előtte az asztalon vagy földön kitárva koldusholmija, melyet nagy hangon, mintegy esdekelve ajánlgat; menj a pusztára, s a csárdához közel, honnan víg hangok zengenek elédbe, görnyedve terhe alatt gázol a nehéz homokon át; menj akárhová, e honnak egyik határától a másikig, s fel fogod találni. Nézd a setét, halvány arcot, mely vonásaival keleti származását bizonyítja, nézd a lángoló tekintetet, melyet elnyomott bosszú s ki nem elégített vágyak lelkesítenek, nézd szenvedéseit, s rá fogsz ismerni. Gúnyolva mutat reá a gyermekcsapat, s az átmenő egy megvető tekintetet vet arra, kiben az utolsó nem vallaná hasonlóját. S ott áll magányosan annyi emberek között, elszigetelve egy előítélet által, melyet legyőznie nem lehet, százszorta szerencsétlenebb, mintha rossz tettek által vesztené a közbecsülést, mert ő nem jobbulhat, véle született vétkét a kegyetlen világ meg nem bocsátja, s bármint ragaszkodjék az erényhez, bármint kövesse becsülete utait: szegény maradhat, de zsidó lenni meg nem szűnt. S mégis, talán ha szívébe nézhetnénk, ha tudhatnók gondolatit, ha sejdítenők az érzeményeket, melyek keblét kínozva átrezgik, talán becsülnünk kellene, kit oly hidegen megvetünk. Talán éppen gyermekeire gondol vagy nejére, kik távol tőle a váras egyik legsetétebb utcájában éheznek; kiknek egyetlen reménye ő, a reménytelen; ő, kitől a társaság mindent elrabolt, csak e szeretetet nem. Vagy talán szívét még nemesebb vágyak töltik el, talán e kebel lángolóan tudna szeretni egy hazát, talán az emberiségnek akarna élni ő is, talán a dicsőség nagy gondolata villant át lelkén, s szíve feszülten érzi, hogy áldozni tudna; de ki gondol erre? ki, hogy ő is szerető apa, hogy ő is barát lehet, hogy neki is érzeményei lehetnek, melyek őt a pillanatnyi élet porkörén túlemelnék? – megvetve néz reá az átmenő, s e semmisítő tekintet felébreszté benne a zsidót; azaz: mit annak nevezünk, a szívtelen idegent, ki senkivel rokonságot nem érez, a szerencsétlen fukart, ki, mert más célja nem maradt, csak nyereség után vágyódik, a szemtelen uzsorást, kinek becsülete nem vala, melyet veszthetne, s ki azért csak szívének forró kívánatát s nem az erkölcs szabályait követi tetteiben – az örök zsidót egyszóval, a jogatlant, a száműzöttet, azt, kit őseink minden emberi jogtól megfosztának, kit mi minden emberi jogra érdemetlennek hirdetünk.

S miért? – Vajon az állhatatos gyűlölésnek, e kegyetlen üldözésnek vallásosság-e még oka, vallásosság, mely kegyetlenné válhatik, s a legszörnyebb tettekhez vezethet, de legalább indítóokaiban tiszta? Vajon korunk kereszténye, ki megvetve tiporja lábaival a zsidót, még Isten parancsai eszközének hiszi-e magát, mint durvább apái? Vajon azért fordulunk el e néptől, mert Isten vesztét jósolá, mert ájtatosságunk nem engedi, hogy azokkal, kik Üdvözítőnket kínozák, egyesüljünk? Oh ha ez volna, akkor legalább az indítóok lenne tiszta, akkor szánva e szerencsétlen nép sorsát, elszomorodva nem érdemlett kínain s korom vakultságán, a gondolat vigasztalhatna, hogy e viszonyok egykor változandanak; hihetném, hogy miként en-vallásos fogalmam más, miként én nem bosszuló, de áldó istenséget imádok oltáraimon: úgy az idő jőni fog, melyben az egész emberi nem más tanulságot találand szent könyveinkben, s kiket vallásosság természetök ellen gyűlölni taníta, annyival könnyebben fogják követni a szeretetnek végre megértett parancsait. De ez nem úgy van. A fanatizmus évei megszűntek; korunknak bélyege – fájdalom – inkább vallásos közönbösség, mint túlhév; s kiknek kebleiket hit lelkesíti napjainkban, rég átláták: hogy az, ki e hitet alapítá, nem követőiért, hanem az egész emberi nemért vérezett; hogy haldokló ajkai egy egész világ felett elmondák áldásokat; s hogy ő, ki imádkozni tanított: „...és bocsásd meg a mi vétkeinket, miként mi is megbocsátunk azoknak, kik ellenünk vétkezének”, ő, ki ellenei előtt maga mondá: „bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit tesznek” – nem akarhatá, hogy nevében egy ártatlan nemzet ezeredes elnyomás alatt szenvedjen. – Korunk keresztényei tudják, hogy miként Isten jók és rosszak felett egyenlően fel hagyja kelni napját, miként a csillagok egyenlőn sugárzanak, a föld egyenlőn zöldell jámbor s gonosztevő körül, hogy miként az isteni gondviselés egy messze terjedő faként az egész emberi nem felett terjeszti ágait, hogy alatta pihenjünk mind, hogy mindenkinek tőle jőjenek az öröm hamar fonnyadó virágai, tőle az élvezet édes gyümölcsei: úgy földi feladásunk áldást terjeszteni egész körünkre, jót tenni mindenkivel, ki hozzánk közelít; s mert Isten más jelt nem adott, miből felebarátunkat megösmerhetnők, mint emberi arcvonásait: szeretni minden embert. – Korunk keresztényei tudják, hogy minden kebelben szív dobog, szerelem után vágyódó, mint az övék, hogy gyengék és segéd-szükségben vagyunk valamennyien, miért taszítanák ők el magoktól azt, ki szeretve közelített; miért nem ragadnának meg minden kezet, mely feléjök nyúl; hisz e rövid életben oly ritka az alkalom, melyben jót tehetünk, s ha jő, el kell-e mulasztanunk a szép pillanatot? – el lehet-e felejtkeznünk, hogy minden jó, mit tevénk, nyereség: mert ha jótéteményünk érdemetlent segíte is néha, legalább mindig minlelkünket emelé? – Nem – szívem teljes meggyőződéséből mondom, nem a vallás oka, ha a zsidóknak még maiglan emberi jogaik megtagadtatnak; nem azok, kiknek kebleiket hit lelkesíti, tartják vissza az igazságot. Ezerek között, kik a zsidók ellen leghangosabban felszólalnak, alig van talán egy, ki a legvallástalanabb keresztényt, ki magát az ateistát a zsidókkal hasonló helyzetbe akarná hozni; mindazon balgatag mesék, melyek a középkorban a zsidók ellen felhozattak, ma legfellebb mosolygást gerjeszthetnek; nem hiszi senki, hogy zsidók néha keresztényvérrel áldoznak, hogy nagy ünnepeken keresztény gyermekeket ölnek, hogy hamis esküvések nálok keresztények ellen tiltva nincsenek, s mi több ilyetén balgaságok valaha mondattak – mert mi volna elég nevetségesen hihetetlen, min rosszakarat kételkednék? – korunkban mindezt egypár dajkán kívül talán nem hiszi senki.

S miért hát ennyi indulatosság, valahányszor a zsidók polgárosítása szőnyegre kerül? – miért a panaszok a kormány ellen, mely e népnek oly kevés engedményeket ada, de ezekkel is megmutatá, hogy haladni s egy jobb jövőt előkészíteni akar? – miért a keserű gúny s rágalom azon férfiak ellen, kik múlt országgyűlésünkön e nagy igazság mellett felszólaltak, s a törvényhozásnak legnemesebb tettében eszközei valának? – miért ennyi zaj, ennyi lelkesedés azoknál, kik talán, ha önszabadságokról volna szó, nem mutatnának annyi lelkesedést, mint most, midőn embertársaik elnyomatása célok? – Egy előítélet, egy nagy, ezredes előítélet; jaj annak, ki e szentséghez közelíteni merne! – jaj annak, ki ez agyaglábú kolosszt meg merné rendíteni, ki e Sais-szoborról* istentelen kezekkel le merné rántani a fátyolt: a szörnyeteg ledőlhetne, a fátyol alól a vélt istenné arcai helyett undok rém állna előttünk, s mi lenne a világból, ha még előítéletei sem lennének szentek! Mi lenne annyi jámbor varga- s szabóból, mi a boltoslegények keresztény hadából, ha végre zsidó is felvétetnék fenséges körökbe; hol keresse az árva keresztény mindennapi kenyerét, ha a zsidónak is birtokjog adatik? – nem elég-e, hogy a zsidót tűrjük? – hogy az ország minden terheiben részt vehet; hogy védelmére vérezik; kifejlődésében ő is iparkodhatik; s érdemeinek dicső jutalmául azon levegőt szívja, melyet mi, s oly nagy sírt talál, mint bármi keresztény; nem elég-e mindez, s mit kívánhatnak még? – mit adhatunk mi vesztünk nélkül? Ha a zsidónak birtokjog adatik, a jószágok becse nevekedni fog, s a keresztény drágábban akvirálhat!* – ha a céhekbe felvétetnek, talán jobban dolgoznának, s a keresztény mesterember nagyobb szorgalomra kénszeríttetnék! – s nem istentelenség-e ez? Minek legyünk keresztények, ha némi haszon nincs öszvekötve vallásunkkal?

Az előítélet önösséggel frigybe lépett! s ez az: mi a zsidók polgárosítása kérdését oly nehézzé teszi; ez, miért a kormány jó szándékát* – még a kevésben is, amit adott – rosszallni, a törvényhozás határozatait rágalmazni érdemes vala. Mert hogy ok nincs, mely a zsidók polgárosítása ellen felhozva, a józan ész elfogulatlan ítéletét meggyőzhetné, hogy nincs egyetlenegy erősség, mely vagy semmit, vagy éppen az ellenkezőt nem bizonyítaná, arról meg vagyok győződve, s ezt reménylem kimutathatni.

Ifjúságom első éveitől szívem feldobogott minden elnyomás ellen; gyűlöltem a zsarnokságot, inkább belső ösztönömet követve, mint mert a szabadság áldásairól még okok meggyőzének, s innen van, hogy a zsidók polgárosításának kérdése, még minekelőtte az hazánkban szőnyegre került, már egész figyelmemet magára vonta. Olvastam sokat a polgárosítás mellett, sokat ellene, s ha véleményeimben, melyeket benső meggyőződésem szerint választék, csalódtam, legalább arról kezes vagyok mindenkinek: hogy tudva nem fogok elhallgatni semmit, mi a zsidók polgárosítása ellen felhozva a legkisebb fontossággal bírna; s bátran felszólítok mindenkit, ki a felhozandókon kívül még valamit mondhatna a polgárosítás ellen, hogy azt bármely helyen közölje; tökéletesen meg lévén győződve, hogy az igazságnak semmi nem használhat úgy, mint ha vitatás alá vétetik.

Ne várjon senki újat e lapokban; ne keressen eredetiséget s meglepő elmésségeket: az okok, melyek ez ügy mellett szólnak, velünk születtek, s az olvasó, ha előítéleteiről lemond, önszívében annyit fog találni, mint soraimban. – El fogok kerülni minden lelkesülést, elfojtani minden keserűséget, s bár nehéz nyugodtnak maradni, hol embertársaink elnyomatása forog kérdésben, hideg okokkal és száraz statisztikai adatokkal kívánom bebizonyítani állításomat, teljesen meggyőződve, hogy az igazság legszebb, ha mezítelen állíttatik elénkbe, s az író más érdemet nem keres zászlói alatt, mint azt, hogy bátran kimondá.

I.

Az első ok, mely a zsidók emancipációja ellen legtöbbször s legnagyobb bizodalommal felhozatik: a zsidók általános romlottsága. – A zsidók alávalók, s azért érdemetlenek minden szabadságra; a polgári jogok, melyeket velük osztani akarnánk, csak rosszra, csak minkárunkra fognának használtatni, s azért csak lágyszívű érzelgés szólalhat fel e polgárosítás mellett.

Talán nem helytelenül felelhetnénk erre, hogy a szabadság nem oly valami, mit érdemekért jutalmul adni rajtunk áll; hogy az minden embernek vele született joga, melytől vétek nélkül senki által meg nem fosztathatik; mondhatnók, hogy az: mert valaki a polgári jogokkal visszaélhetne, egy egész néposztálynak kizárására elég ok nem lehet; hogy maga Draco* csak elkövetett vétkek büntetésében vala kegyetlen, s a legvérengzőbb zsarnok egy népnek vétkeit legfellebb azáltal bünteté, hogy minden tizediket vérezteté; mondhatnám, hogy valakit jobbíthatatlannak hirdetni, kinek jobbításáért semmit nem tevénk, nem igazságos; s hogy miután korunkban a legundokabb gonosztevőre sem szoktunk nyomni bélyeget, a szégyenjel, melyet egy egész nemzetre nyománk, talán éppen oly kegyetlen. De minek ennyi ok? – Vessünk egy tekintetet a zsidók történeteire, s vajon mi vádolhatjuk romlottságokat? – mi, kik őket ezredekig elnyomtuk, kik őket üldöztük és megvetettük, míg kebleikben minden nemesebb szikra elaludt? – mi, kik bennük soha hasonlóinkat elösmerni nem akartuk, kik bennük erényeket nem kerestünk, s legfellebb könyörületességgel, de soha rokon érzettel nem tekinténk le hozzájok; vajon rajtunk áll-e most szemökre hányni romlottságokat, rajtunk a láncnyomra mutatva, melyet majdnem kétezredes szolgaság karjaira nyomott, mondani: el tőlem, szolga. – Vajon azon zsidóknál, kik, miólta városok romokba dőlt, csak kegyetlen üldözéseket találtak, kereshetünk-e moralitást; nálok, kiknél az egész középkor egy hosszú mártírság vallásokért; kik történetkönyveinkben csak vérezve tűnnek fel; kiket Németországban ezerenként a pór- és keresztes hadak gyilkolnak, kiket Franciaországban 1182-ben Filep Ágoston, később IV. Filep elűz, kik midőn visszatérnek, 1320-ban keresztény rablók által, később az 1348-i pestis alkalmával a kutak megmérgesítése ürügye alatt ezerenként gyilkoltatnak, 1594-ben ismét elűzetnek; – nálok, kik Angliában Oroszlánszív Richárd s János alatt hasonló üldözéseket szenvednek; kiket a királytól az utolsó báróig mindenki zsarol, mindenki nehezen szerzett birtokoktól büntetlen megfoszt, s végre 1290-ben az ország elűz; kik Spanyolországban – hol egy ideig a maurok* alatt megpihentek – végre hallatlan üldözések után, melyeket 1380- s 1390-ben a burgosi s valladolidi cortesek* határozatai következésében, vak térítési buzgóság által szenvedének, 1492-ben 300 000 számmal hazájokból elűzetnek; kik Portugáliában 1506-ban kénszerítve megtéríttetnek; nálok, kik üldöztetve mindig s mindenütt, ha néha egypár évig zsarnokok felhagya kegyetlenségeivel, előre tudhaták: hisz csak azért engedtetnek e szünnapok, hogy vagyont keresve, annyival hasznosabb martalékká váljanak, mint a gazda megheverteti marháját, hogy kihízzék, minekelőtte a mészárszékre hurcoltatik; vajon nálok, a megvetett, a lábbal tiport, a kiűzött s vérpadra hurcolt zsidóknál kereshetünk-e magas érzelmeket? S ha azon nemzetben, melynek szindikusa* Toulouse-ban nagy ünnepeken a templom előtt pofoztatott; melynek Beriers-ben évenként virágvasárnap előtt való napon a nép a templomban kövezésére intetett; melynek tagjai Wormsban a dorbézoló tanácsbeliek jelenlétében évenként egyszer száraz malomban bizonyos mennyiségű gabona megőrlésére a kerékhez fogattak s marhaként ostoroztattak; melynek polgárai közül senki biztos nem vala, hogy mint a bristoli zsidó János király alatt naponként egy-egy fogától megfosztatni nem fog, míg vagyonát a zsarnoknak ki nem adá, vagy mint annyian, az inkvizíció máglyáin nem fogja végezni kínos életét; ha azon nemzetben, mely ennyit szenvedett, anélkül hogy ellenállhatna, nagy becsületérzést nem találunk, vajon csudálatos-e ez? S ha mindaz, mit a polgárosítás ellenei e nemzet romlottságáról mondanak, állna; ha mindazon kedvező ítéletek, melyek e nemzet erkölcsi tulajdonairól annyiak által hozattak, mind csak érzelgés szülte ábrándozások; ha Streckfuss*, ki a zsidók polgárosítása ellen írt, midőn éppen a legaljasabb* osztályról szólva úgy nyilatkozik: hogy ez osztálytól bizonyos, neki tulajdon erényeket, mértékletességet, szorgalmat, asszonyai erkölcsiségét és szülők iránti tiszteletet eltagadni nem lehet+, csak túlságos zsidószeretetből szólt; ha Peel* Róbert, ki egyébként túlérzelgőnek nem tartatik, s a polgárosítás ellen szólott, midőn kimondá: „hogy igazságtalanságnak tartaná, ha a zsidók magaviseletében keresne okokat polgárosítások ellen, mert teljes meggyőződése szerént az semmi okot nem ád: e nép magasabb osztályai jóltevők s tiszteletreméltók lévén, alsóbb osztályai semmivel nem rosszabbak, mint más, őfelsége kormánya alatt élő alattvalók”+ csak lágykeblű költő; ha, mondom, minden, mi a zsidók romlottságáról mondatott, mondatik s még mondatni fog, áll: vajon mit bizonyít mindez mást, mint hogy nemzetek elnyomás által erényeiket elvesztik; s valóban nem vala szükségünk a zsidókra ennek bebizonyítására. – A hatalmas rómaiak ivadéka; a görögök* napjainkban; Spanyolország, miután rajta egy háromszázados zsarnokság átment, elég világosan szólnak, s talán minden gondolkozó emberek között nincs egy, ki ezen valaha kételkedett volna.

Isten szabadságra teremté az embert, s csak hol e természetes elemében látjuk, ítélhetünk természetéről. Mint a fa, mely a mezőn egy zöld óriás állna elődbe, messze szétterjesztve virágos ágait, szűk körbe szorítva egy törpe bokor áll előtted; úgy az ember, kit talán az ég nagyra teremte, eltörpül a szolgaság elnyomó korlátai között; a szolga rabláncai elgyengítik végre a legerősebb férfikart, s szív nincs oly jó, mely sokáig szeretni tudna, ha csak gyűlölésre talál okot.

De mit teszen ez a tárgyhoz, így szólnak a polgárosítás ellenei; a zsidók elromlottak – megengedjük, mert elnyomattak –, de romlottak mindenesetre; s éppen ezért érdemetlenek minden polgári jogok gyakorlására. Nincs fukarabb ember a zsidónál – így szólnak ellenei –, csak pénz után fáradva lelkeik egész erejéből, elv oly szent nincs, melyet ennek fel nem áldoznának; s van-e vagy volt-e valaha csalárdabb nemzet, mint ez; félénkebb minden nemesben, s mégis oly állhatatos, oly engesztelhetetlen gyűlölésében a keresztények ellen?

Ezek majdnem azon fő hibák, melyekről a zsidók elleneik által vádoltatnak. – Talán némi mentségeket is felhozhatnék védelmökre. Mondhatnám, hogy minden embernek legalább egy remény kell; hogy minden embernek szükséges egy pálya, melyen haladnia, egy cél, melyhez iparkodnia lehessen; s hogyha a zsidó csak pénz után fárad, ha pénz azon remény, azon cél, mely felé szüntelen halad, ha öröme, ha vágya, mindene pénz, mely után fáradva vak szomjában néha erkölcstelen eszközökhöz is nyúl: talán nem egészen őt okozhatjuk, ki előtt minden egyéb út el vala zárva, hanem inkább azokat, kik őt e sivatag pályára szoríták, kiknek tettei a küszködőnek fülébe kiáltják: „légy becsületes, s megvetlek; légy gazdag, s megvetlek így is, de hódolok előtted; légy becsületes, elűzlek ajtóm elől, ha koldulsz, légy gazdag, s barátilag megszorítom aranytelt kezedet”. Mondhatnám, hogy a gyengének elnyomója ellen fegyvere nincs, mint csalfasága, hogy a szolgától mást tettetésnél nem kívánhatunk, s hogy nem csudálatos, ha az, kit földön csúszni kénszerítünk, végre kígyó természetét vevé magára. – Mondhatnám, hogy körülfogva veszélyektől, ezredeken által naponként fenyegetve személyökben s vagyonukban, e nép, mely mint egy a százhoz álla elnyomóinak ellenében, szükségképp félénkké vált. – Mondhatnám végre, hogy azon gyűlölség, mely néhány zsidó keblében a keresztények ellen netalán találtatik, természetes; hogy minden embernél, bármennyire alázá azt zsarnoka, legalább a szív szabad marad, legalább a gyűlölségben, mellyel elnyomójára tekint, lángol a szikra, mely a szabadságot szeretné; hogy alávalóbbat nem ösmerek egy megelégedett szolgánál; – mondhatnám, hogy e gyűlölés közös, s hogy az egy Shylockra*, kit a halhatatlan Shakespeare velencei zsidójában oly szörnyű színekkel festett, ezer keresztény nevet hozhatnék fel, mely e zsidó mellett bátran megállhat; hogy példákat hozhatnék fel, nem a költészet halhatatlan míveiből, de történetkönyveinkből merítve, példákat, hol nem egy font keresztényhús, hanem ezer zsidó vére kívántatott. De minek ezt: kevesen vannak, kik a zsidók elnyomatásának okait nem ösmernék, kevesen, kik nem tudnák, hogy minden hibájok keresztény kezek által ápoltattak; romlottságoknak egész fája csak keresztény földön teremhetett ennyire. – „Ők romlottak – mi közünk, hogy apáink kegyetlensége által lettek azzá; nem rajtunk áll őket megjobbítani, s így, amint vannak, polgárosítások lehetetlen.”

De vajon áll-e ezen következtetés? Ha volnának is hibák, melyek egyes személyeket a polgárosításra alkalmatlanokká tesznek; ha e hibákat egy egész népről a priori* képtelenség nélkül fel is lehetne tennünk, vajon azok, melyekkel a zsidók vádoltatnak, olyanok-e?

A fukar, kinek pénznél nagyobb érdeke nincs: nem lehet-e hasznos polgára az országnak? – főképp ez anyagi érdekek korában, hol népek s egyesek gazdagságok nevelésén fáradnak? Hol Machiavellek* kormányoztak, a tettetés a polgárosításra alkalmatlanná tehet-e valakit? – vagy mondhatjuk-e: mert Áron- vagy Izsáknak merészsége nincs, a szabó-céh által fel nem vétethetik, vagy nem készíthet jó kardokat, mert velök víni nem tud? Vagy végre azon kereszténygyűlölésből, mellyel a zsidók vádoltatnak, az következik-e, hogy törvényeinknek engedelmeskedni nem fognak, s önmagokat a legsúlyosb büntetéseknek fogják kitenni, csak hogy egy kereszténynek ártsanak? – hisz ők fukarok, hogy sértenék önérdekeiket? – ők tettetők, miért nem színlelnék el gyűlölésöket? – ők félénkek, hogy mernék megszegni a törvényt s magukra vonni a nehéz büntetés súlyát?

Nincsenek-e köztünk keresztények között is fukarok, tettetők, félénkek, gyűlölők; nincsenek-e keresztény népeink között is olyanok, kik ezen vagy más, még sokkal veszedelmesebb hibákhoz mintegy természetes hajlandóságot mutatnak? – s kinek jutott még eszébe egy kereszténynek a polgárosítástól megfosztását kívánni hibáiért? Ki merné mondani, hogy mert a spanyol bosszúálló, a hollandi fukar, a nápolyi nem vitéz, a görög tettető, e nemzetek polgári jogok gyakorlására alkalmatlanok? – mintha az Úristen bizonyos frenológiai* rend szerint teremtené nemzeteit, s rajtunk, keresztényeken állana megnézni koponyáikat, s nyugodtan elmondani, hogy alávalóságra teremtettek. – Vagy csak a zsidónál szabad ez? – hagyján! – engedjük meg még ezt is, ösmerjük el, hogy Isten éppen e föld legrosszabb népét választá magának; hogy éppen a legalábbvaló, legjobbíthatatlanabb népnek hirdeté igéit, melyek vallásunk alapjául szolgálnak: vajon azok, kik a zsidókat nemzeti romlottságok miatt minden jogoktól megfosztanák, elfelejtik-e, hogy a zsidónak csak keresztelés szükséges, hogy mindezen jogokban részesüljön; hogy csak egy alávalóság kell, csak egy tettetéssel több, s hogy az, ki Mózes vallását meggyőződése ellen elhagyá, mihelyt vallástalanná lett – azaz: az országnak erkölcsiségére nézve egy biztosítással kevesebbet ád –, körünkbe felvétetik; s vajon hol ez létezik, lehet-e jó lelkiismerettel a zsidó erénytelenségét felhozni polgárosítása ellen? – hol az aposztázia* minden polgári jognak elnyerésére biztos utat nyit?

Vagy ha a zsidók napjainkban kizárólag kereskedéssel foglalatoskodnak, s ez, főképp úgy űzve, mint általok űzetik, csakugyan oly demoralizáló, mint az emancipáció ellenei által közönségesen állíttatik: lehet-é ezt az emancipáció ellen okul felhozni? Ha azon életmód, melyet a zsidó népesség többnyire követ, a közállományra nézve veszélyes: miért nem tiltani el inkább a keresetmódot, mely nem polgárosított zsidók által űzve azért veszélyes lenni meg nem szűnt; ha pedig nem, miért büntetni egy egész nemzetet azért, mert egyes tagjai egy talán aljas*, de ártatlan módon keresik életöket, főképp ha bebizonyíttatott, hogy éltének ily módon való keresésére kénszerítve vala? – Mert vajon ezt ki meri tagadni? – ki nem ösmeri el, hogy a zsidók csak éppen elnyomás által, s mert előttök minden más életmód elzáratott, emelkedhetének ennyire az egy szabadon engedett kereskedésben?+ Hazájokban, Palesztina-, Szíria-, Babilónia- s Mezopotámiában a kalifátus idejéig* a zsidók földművelés- és mesterségekből éltek. Szentkönyveik egészen szántóvető népesség viszonyaira írottak. Talmudjok, mely szokásaikat, törvényeiket s úgyszólván egész nemzeti életöket foglalja magában, valahányszor kereset- s mesterségekről szól, mezei munkát, bor- és olajsajtolókat, életeladást* s szállítást emleget; a városi foglalatosságok között építők, kertészek, asztalosok, kovácsok sat. említtetnek, néha hajósok, szamár- s tevehajtók is. „De – így szól Jost*, az izraeliták történeteinek szerzője – nem emlékezem oly törvényre, mely arra mutatna, hogy ezen korban a kereskedés a zsidók között kitűnő vagy csak nagyobb tiszteletben lett volna.”

Afrikában s Ázsiában a zsidók régóta mesterségeket űznek; ahol az emancipáció létrejött, mindenütt napról napra több zsidó fordul kereskedéstől mesterségekhez.

Württembergben, hol 1828-ban a zsidók részlegesen emancipáltattak, 1836-ban, midőn végre tökéletes polgárosítások kimondatott, a kamarai viták között már nyilván említtetett, hogy e rövid időszak alatt is már sok fiatal izraelita kereskedés helyett más mesterségekre adta magát.

Ugyanaz tapasztaltatott Baváriában*. „Felvehetni – így szól Graser*+ a felső-majnai kerületről szólva –, hogy kivévén néhány személyt, mely gyengélkedő szüléinek segítségeül a kereskedést el nem hagyhatá, az egész fiatal férfinépség művészet-, tudomány- s mesterségek- vagy mezei gazdasággal foglalatoskodik. Hét esztendő előtt (1821) már 300 zsidó mesterfiú s 50 legény találtatott a felső-maini kerületben sat.” A felszabadító edikt* kihirdetése előtt majdnem az egész, e kerületben mintegy 1400 családból álló népesség schacherből* élt, most az ezen életmódot követők száma majdnem 280-ra szállt.

Badenban, hol a zsidók majdnem minden polgári joggal bírnak – kivévén azt, hogy kamarai követeknek nem választathatnak –, midőn a második kamarában tökéletes polgárosítások vala szőnyegen, Winter* státusminiszter így szól: „Kötelesnek tartom magamat nyilván kimondani, hogy a zsidók magokat e szabadságra mindig érdemeseknek mutatták. – Mezei gazdaságra s mesterségekre vetették magokat, úgyhogy városban nehezen lesz oly mesterség, mely egy vagy több zsidó által nem űzetnék.”

Ha tehát e tisztán kereskedési irány – mely sokak által a zsidók romlottsága fő okának állíttatik – e nemzetnek egykor tulajdona nem vala; ha szentkönyveiből világos, hogy ezen irány nem vallásának következése, hanem egyedül azon elnyomásé, mely mihelyt eltűnik, vagy csak gyengül, e természetnek állított hajlandóság megváltozik: vajon ha a zsidók kereskedési iparja az országra nézve káros, a zsidók erkölcsiségére veszélyes, mit én tagadni nem akarok – nem volna-e józanabb e próbált módhoz folyamodni, s inkább a polgárosításban keresni a baj megszűnését, melyet annyi üldözés nem gyengíthete? – józanabb főképpen most, midőn mind történetkönyveink, mind a jelen egyformán bizonyítják: hogy mindenik javítást, mely a zsidók polgári létére nézve történt, aránylagi erkölcsi jobbulás követte.

Cordovában, hol a zsidók az arabok alatt valamivel jobb napokat éltek, Afrikában s Törökországban, főképp e birodalom kezdeténél, hol sorsok még a keresztényeknél is jobb vala, erkölcsi állapotjok örvendetesebb. Ugyanezt látjuk napjainkban mindazon országokban, hol az emancipáció vagy tökéletesen, mint Anhalt-, Kur-hessen-, Württemberg-, Holland-, Belgium-, Franciaország- s Amerikában, vagy legalább részlegesen, mint Weimar-, Nassau-, Baden-, Poroszország-, Dánia- s Angolhonban már törvénnyé lett, s hol a haladást – ha egyes bizonyságokat felhozni nem akarok is – világosan már az is bizonyítja, hogy Amerikában több kongresszusi küldött, Franciaországban már egy kamarai követ, s más mind hadi, mind polgári hivatalokra, úgy Hollandia- és Belgiumban is a legfontosabb hivatalokhoz zsidók választattak; s Angliában, hol már előbb is egy részleges emancipáció létezett, midőn e kérdés 1830-ban szőnyegre került, az emancipáció ellen nem egy, mellette sok petíciók terjesztettek a parlament elibe, nemcsak a legjelesebb várasoktól s jelesen London által egy 14 000 aláírással, hanem még Cambridge-i egyházi személyek részéről is.

Michaelis* korában – állítása szerint – tolvajvizsgálódásoknál a gonosztevők felénél több még zsidókból álla; 50 esztendővel később dr. Mittermaier* a kamara előtt nyilván előadja, hogy Badenben 1735 vizsgálódás alatt levő személy között csak 12 zsidó terheltetett a lopás gyanújával.

Mindebből, úgy hiszem, eléggé világos, hogy a zsidók romlottsága, ha az léteznék is, a polgárosítás ellen legfeljebb ürügyül, de bizonyosan okul nem szolgálhat. De vajon e nemzetnél, éppen mi erkölcsi tulajdonait illeti, nincs-e semmi, mi részvétünket érdemlené? – Vajon azon nép, mely ellenséges nemzetek között, harcok közt, győzve s legyőzetve annyiszor, vallását megtartá rabláncokban is, mely a hatalmas Róma csapásai alatt ledöntve, miután hallatlan vitézséggel oltárai mellett küszködött, s várasát még egyszer visszavevé, s ismét elveszté, végre a nemzetek sorából kitöröltetve, eldődeinek hitét elviszi magával hosszú vándorságán; mely tűrve, mit soha nemzet nem tűrt, a hidegen gúnyoló megvetéstől vérengző üldözésekig mindent, mit emberi kegyetlenség csak képzelhet; mely szétszórva a világ minden részein, ellenállni gyenge, s mindenütt vallását megtartá a pogányok, mozlimek s keresztények ellen, midőn vallásának követése csak vérpadra vezetheté, s midőn elhagyása minden világi élvezetre utat nyitott, üldözések s csábítás között egyformán állandó – nem érdemli-e részvétünket? Van egy része a zsidók jellemének, mely sokszor kellemetlen, visszataszító, sőt nevetséges; de van egy, mely bármennyi előítélettel s elfogultsággal tekintsünk is e népre, akaratlanul is tiszteletre kényszerít, s az: vallásossága. Ugyanazon zsidó, kit, ha csak keresztényekkel látjuk viszonyokban, talán megvethetnénk; ki itt szívtelen fukar, mint jó atya s férj, mint vallásosainak hív barátja áll előttünk; a szegény zsidó nem hasztalan fog kocogni ajtaján, nincs senki oly alávaló Mózes követői között, kivel rokonságot nem érezne. Ugyanazon zsidó, ki félénken hízelg elnyomóinak, s nyugodt egykedvűséggel hordja láncait, ellentállhatatlan hívséggel ragaszkodik vallásához, bátran néz minden kín, maga a halál elébe inkább, mint hogy apái oltárait elhagyná. Ugyanazon zsidó, ki talmudjából tanult előítéleteihez gyermeki makacssággal ragaszkodik, Kánaán nemzetei között hősi szilárdsággal megtartá egy istenének hitét, s vele azon fenséges morált, melyen magasabban álló kereszténységünk épült. A zsidó nép, mint egy pénz egyik oldala, elkopott, de a másik még megtartá hajdani benyomásait, s nem oly nemtelen lehet azon érc, mely ezredeken át mindennek ellentálla. – S az, ki mint szolga annyi üldözések között ellent tud állni, nem érdemetlen, hogy polgárrá felvéve, a közszabadság védelmében részt vehessen; a kő, melyet csapásaink szét nem törének, nem fogja gyengítni országunk építményét, ha belé felvétetik.

De – így szólnak a polgárosítás ellenei tovább – mindez igaz lehet, de a polgárosításra nézve nem bizonyít semmit. – Európa több országaiban a zsidók világosabb példáit adák jobbulásoknak, mint hogy ezt többé okul lehetne felhozni ellenök, és sir Robert Peel* s mindazon felvilágosodottabb tagjai azon angol parlamentnek, kik az emancipáció ellen szavaztak, s mindazon jelesebb írók, kik ellene írtak, mai nap elhagyva az erkölcsi okot, más fontosabb alapból indulnak ki, s ez nemzetiségök. „A zsidók – így szól Lord Belgrave az alsóházban május 17-én, 1830-ban –, támaszkodva vallásukra, mindig különös nemzetnek tartván magukat, a polgári jogoktól önmagokat zárják ki. Hol a zsidók e föld kerekségén csak megjelentek, mindenütt egyenlő állhatatossággal ragaszkodtak nemzetiségökhez. Vagy a zsidó Angliában – az, ki Montmouth-streetben ócska holmival, s az, ki a börzén országkölcsönökkel kereskedett – vajon akarta-e valaha érdekeit e nemzet nagy institúcióival* egybekötni? Ő soha való egyességre velünk nem léphetett, a brit történeteknek babérjai néki érdektelenek, az ő szíve fel nem dobog emlékeinknél, ő nem vesz részt abban, mit mi szeretünk: mert azon pillanatban, melyben keblét az angol érzeményei töltenék, megszűnnék zsidó lenni. S a zsidók nem keresnek ily szoros kapcsolatot, ők más reményekkel néznek a jövőbe, ők egy más éghajlat lakói, polgárai egy más hazának, mely felé szemeik változhatatlan vággyal szüntelen fordulnak.”

S majdnem így dr. Paulus.*+ „A zsidóság, míg rabbinus és mózesi értelemben zsidó maradni akar, polgári jogokat egy nemzetnél sem gyakorolhat, mivel maga elkülönözve fennálló nemzet kíván maradni, s vallási kötelességének tartja, hogy mindazon nemzetektől, melyeknél menedéket talált, elkülönözve fennálljon. Már az, ki magát más nemzethez tartozónak tekinti, s elkülönözésében tovább is megmaradni kíván, sőt magát erre lekötelezve hiszi, józanon sem nem kívánhatja, sem nem nyerheti azon jogokat, melyeknek fő feltétele, hogy az, ki ezeket gyakorolja, a nemzethez tartozzék; s így a zsidóság sem, mely szétszórva a világkerekségén, ugyanazon zsidó, minden más nemzetektől elkülönözött, házasság s más közös szokások s törvények által elkülönözött nemzetiségét kívánja feltartani.”

S vajon nálunk – így szólnak a polgárosítás ellenei –, hazánkban, hol a zsidók polgárosításával ezen idegen elem egy még csak fejlődő nemzetiséggel jőne érintésbe, vajon nem fogna-e veszély háromlani nemzetiségünkre, ez oly nehezen, annyi áldozatokkal feltartott kincsre; s nem józanabb-e lemondani, vagy legalább boldogabb időkre halasztani e másképp igazságos törvényt, mint ily veszéllyel szembeszállni? – S megvallom, ha ez állna, ha ezen állítás csak legkisebb valószínűséggel bírna előttem, bármi forrón óhajtom is, hogy e minden igazság által kívánt törvény végre létrejőjön, én magam volnék az, ki ellene szólanék. – Én kozmopolita nem vagyok; mindazon szépen hangzó beszédek, mikkel néhányan a közömbösséget, mellyel hazájok iránt viseltetnek, nagy emberszeretet leplével takargatják, engem meg nem indítanak; nemcsak mert erősen hiszem, hogy attól, ki hazája iránt felhevülni nem tud, az emberiség éppen oly keveset reményelhet, mint a haza attól, ki családi vonzalmakat nem érez; de mert teljes meggyőződésem: hogy minden nemzetiségnek feltartása az egész nemzet érdekében fekszik – érdekében, mint a testnek, hogy tagjai épen maradjanak, mint a családnak, hogy egyes gyermekei ne lépjenek ki köréből, melyet munkájok gazdagíta; s csak ki hazájának él, teljesíti kötelességét az egész nem iránt, melynek hasznos munkása csak az, ki erejét természetes körére szorítá, s a magot, mely reábízatott, s mely elszórva az egész világban elveszne, öntelkén veti el, s itt örül vetésének: jól tudva, hogy az ég, midőn korlátolt erővel teremté emberét, egyszersmind korlátolt határt akara szabni munkásságának.

De vajon azon veszély, melyet nehányan a zsidók polgárosításából nemzetiségünkre jósolnak, létezik-e csak a legkisebb mértékben is? Lehet-e valaki annyira pesszimista, hogy e nemzetiséget, mely egy ezred előtt Ázsia közepéből a történet fergetegei között e határok közé vetve – az idegen mag az idegen földön oly erős gyökeret vert, hogy ennyi fergeteg után is fennáll; e nemzetiséget, mely fellépése első pillanatától ellenektől környékezve, egy ezereden által küszködött nyílt erő s alattomos üldözések ellen, s mégis fennáll egy másfél százados elfoglalás, egy három százados német szövetség után; fennáll kevés milliók között, oly hazában, melynek annyi polgárai eránta részvétlenek, melynek törvényes nyelve egykor latin, míveltebb körei németek valának; fennáll s nevekedik, csudálatosan feltartva a gondviselés által, mely e népet, mint múltban a török, úgy a jövőben talán egy más barbarizmus ellen őrseregnek rendelé; hogy, mondom, e nemzetiséget néhány ezer zsidó polgárosítása által veszélyeztetve lássa, veszélyeztetve most, hol, hála az égnek, a magyar végre átlátá, hogy jövője nemzetiségével egy, hol minden szív, mely dobogni tud, a hazáért lángol, hol őseink nyelve nem idegen többé e határok között, melyeket vérökkel szerzének. – S vajon e nemzetiséget, melyet annyi hideg egykedvűség el nem enyésztetett, mely felejtve, sőt – szégyennel legyen mondva – megvetve azoktól, kik e haza legnagyobb áldásait élvezék, egy agg regeként csak a nép beszédében élt, végre mégis utat tört magának, most nehány zsidó polgárosítása ronthatná el? Az, hogy egypár százezer szerencsétlennek sorsát enyhítjük, hogy egy elnyomott néposztályt, mely úgyis már hazánkban él, s melyet égbekiáltó igazságtalanság nélkül ki nem tilthatunk határaiból – minden emberrel született jogokban részesítünk, nem a törvényhozásban, mely nálunk csak egy privilegiált* osztály kiváltsága, nem oly jogokban, melyek által politikus befolyást szerezhetne, csupán abban, hogy kenyerét keze munkája után becsületesen nyerhesse, s e hazában, melyet vérével őriz, munkájával gazdagít, egy darabka földet szerezhessen – vajon ez hozna veszélyeket nemzetiségünkre, ez fogja ledönteni azt, mi annyi századnak diadalmasan ellentállt?

Meg kell vallani, a gondolat új, s kik kimondák, legalább azzal dicsekedhetnek, hogy e világon ők az elsők, kik egy nemzet vesztét abból jósolák, mert igazságos vala. – S vajon mily nemzetiség az, mellyel a zsidók a mienket elronthatnák? A német? – de nem idegen-e ez a zsidókra nézve? – s ha a zsidók hazánkban német elemet képeznek, nem mutatja-e éppen ez, hogy e nemzet idegen nemzetiséget felvesz, s vele asszimilálódik.

Ám legyen – így szólnak a polgárosítás ellenei tovább –, megengedjük, hogy a zsidók polgárosítása nemzetiségünkre káros következéseket szülni nem fog, de vajon oly nemzet, mely magát hazánkban idegennek érzi s annak fogja érzeni mindig, míg büszke Messiás-álmai meg nem szűnnek; mely e hon többi polgáraitól vallása által elkülönözve áll, s vele soha egyesülni nem fog, mert ha a kisebb s elhárítható (mint nyelve, ruházatja) akadályokat nem említjük is, a sabbath* s külön ételtörvényei ezt nem engedik – érdemli-e a polgárosítást, s nem balgatag-e a törvényhozó, ki ha nem is elleneket, legalább olyasokat, kik a haza javáért buzgóságot nem éreznek s érezhetnek, a polgárok minden jogában részesít? Mert azt, hogy a zsidók hazánkban nemzetiségünk iránt eddig semmi részvételt nem mutattak, csakugyan nem tagadhatja senki.

Egy előbbi alkalommal mondám*, hogy a zsidók polgárosításánál nem érdemek jutalmáról, hanem csak egy égbekiáltó igazságtalanság megszüntetéséről lehet szó – mondhatnám most, hogy azoknak hibái, kiket tetteink által sérténk, a véteksúlyt nem enyhíthetik; s talán – ha éppen keressük – a szentkönyv, melyen vallásunk alapul, talán elég mondát foglal magában, mely ezen állításomat bizonyítaná. De nem akarok vizionáriusnak tartatni, s kik vallásunk emberszerető értelmét felfogák, úgysem lehetnek bizonytalanok e kérdés iránt; csak egyet legyen szabad kérdeznem: vajon ha a zsidók eddig nemzetiségünk iránt buzgóságot nem mutattak, ők-e okai? – Tűretve pénzökért, gyűlöltetve e haza minden lakóitól, kizáratva minden hivatalból, minden megtiszteltetésből, eltiltva egyes várasokból s törvényhatóságokból, gúnyoltatva, megvettetve, lábbal tiportatva, ahová csak fordultak, vajon mi vala az, mi nemzetiségünkből részvételöket gerjesztheté? – mi, miért ők e hazát szeretheték?

A haza nem azon darab föld, melyen születünk. Nem a hegylánc, melynek kékellő csúcsaira a gyermek vágyódva feltekinte, nem a térség, mely az ifjút nőni látta; nem a folyó, melynek hullámzatánál az ifjú szívét vágyok tölték el, teszik azt, miért a férfi halni kész. Hasonló vidékeket találunk a föld más részeiben is, s a szív azért nem érzi magát honosabbnak rajtok. A haza több. Azon hely, melyen magunkat szabadoknak érezhetjük, melyben csak hasonlókat találunk, melynek története dicsőségünk, virágozása boldogságunk, jövője reményünk; hol házunk áll, hol homlokunk izzadságával munkált vetéseink zöldellnek, hol idegeneknek nem tartatunk, s nincs éldelet, melyet legalább reménylenünk nem lehetne; ez a haza, ez az, miért csak a gyáva nem áldozza életét, s kinek ezt nem adók, attól áldozatokat kívánni kegyetlenség.

Vagy nem ezt bizonyítják-e az emberi nem történetei első lapjuktól az utolsóig? – nem látjuk-e mindig s mindenütt, hogy honszeretet soha szolgák erénye nem vala, hanem csak a szabadságban verheti gyökereit, s csak véle együtt terjed a polgárok szívében? Nem látjuk-e ugyanazon rómaiakat mint hősöket szabadságok, mint gyávákat császáraik korában? – nem váltak-e vitézek azon szászok ivadékából, kiket hazájukkal együtt a XI. században néhány ezer normann elfoglala? – s az 1793-i Franciaország között, mely a világnak ellentáll, s a között, mely 1815-ben elfoglaltatik, mi a különbség, mint hogy elébb szabadságért, később uráért küszködött? – nem látjuk-e egy korban, ugyanazon nemzetnél a honszeretet legnagyobb csudáit a nép egy osztályánál, a legalábbvaló közömbösséget a másiknál? Olaszországban például hősöket a szabad városokban, haszontalan pórt a vidéken, mely minden diadalomnak egyformán örül, minden hősnek hasonló tapssal fonja körül babérral homlokát; vitézeket a francia lovagok között, míg a nép érdek nélkül nézi csatáit; nem látjuk-e a honszeretetet eltűnni minden pártnál, melynek polgári jogai sérttettek vagy csak veszélyeztettek is: Franciaországban, hol a hugenották* katolikus királyok ellen Angliához, a katolikusok hugenotta fejedelmek ellen Spanyolországhoz folyamodnak; Angliában, hol a puritánusok I. Károly alatt a skótokat önmagok hívják hazájuk ellen; s talán felhozhatnék hasonló példákat honom történeteiből is. – S vajon mit bizonyít mindez – mint azt hogy az embernek első szüksége a szabadság, mely ha elvétetett, a haza neve elveszti bájerejét; mint azt, hogy a honszeretet nem – Helvetius* gúnyoló definíciója szerént – a szamárnak vonzalma istállójához, hanem az embernek ragaszkodása azon helyhez, melyen magát boldognak, azaz: szabadnak érezheti. Csak ha mindenkit, ki a hon határai között él, az alkotmány áldásaiban részesítünk, gerjeszthetünk honszeretetet; csak ha mindenki, jogait éldelve, magát boldognak érzi, csak ha büszke lehet polgári állásában, akkor fog híven ragaszkodni nemzetiségéhez; minden egyéb, mit annak terjesztésére ez egyen kívül teszünk s tehetünk, haszontalan.

S vajon ha mindez áll, ha meggondoljuk, hogy korunk nemzetei kivétel nélkül nem egy néptörzsökből származottak, hanem véletlenül öszvejött különböző s egykor ellenséges részekből állnak – ha körültekintve különböző vallásokat látunk Európa majdnem minden országában, s így meggyőződtünk, hogy a honszeretet nem eredeti vagy vallásos egyességtől, hanem egyedül az alkotmánytól függ, mely Anglia annyi nemzedékekből öszveszedett népességét egy nagy nemzetté képezé, Éjszak-Amerika francia, angol s német lakóiból egy külön éjszak-amerikai népességet alkota, s Franciaország német tartományit egy század alatt franciákká változtatá:+ lehet e feltennünk, hogy ez a zsidóknál történni nem fog; feltennünk főképpen most, midőn annyi példa ellenkezőt bizonyít, s a tapasztalás, ahol csak még a polgárosítás létrejöhetett, ezen állításnak ellentmond.

Amerikában, hol a zsidók minden polgári jogokkal élnek, s többször mint tartományaik képviselői parlamenti tagokká választattak – Hollandiában s Belgiumban, hol minden polgári jogokkal élnek, vajon nem mutatnak-e honszeretetet ők is, mint ez országok más polgárai? Vajon Franciaországban mi vala következése az emancipációnak? A közhivatalokban, melyeket viseltek, halhatatlan seregeik zászlói alatt, a tudomány-, művészet- s mesterségekben, melyeket egy negyedszázad óta gyakorolnak, meghazudtolták elnyomóik rágalmazásait; így szól Merilhou* miniszter a francia kamara előtt; – s ha az 1812-i március 11-én adott edikt*, melyben a tilsiti békesség* által kijelelt porosz határok között a zsidóknak minden polgári mesterségek gyakorlására, magasabb tanítószékekre, katonai tisztségekre s több más jogok adatnak, később majd világos határozatok, majd szokás által nagyrészint visszavétetett, a zsidók-e okai? Kiknek Hardenberg* jan. 4. 1815-ben gróf Gróthoz írt levelében bizonyságot ád: miképpen az utolsó háború története eléggé bizonyítá, hogy a zsidók, kik az ország polgárainak vétettek fel, hív ragaszkodások által magokat ezen jótéteményre érdemeseknek mutatták. „Zsidó vallású ifjak – így szól Hardenberg* tovább – híven küzdöttek keresztény hadtársaik mellett, s közöttök is elég hőstett s nemes elszánás példáit találhattuk, míg az országnak egyéb zsidó lakói, s jelesen az asszonyok, ez ország keresztényivel mindennemű áldozatokban vetélkedtek.” – S vajon nem lehetne-e hasonló okoktól következéseket várni nálunk is, s nem valószínű-e, hogy a polgárosítás nemhogy nemzetiségünknek árthatna, inkább e hon egész zsidó népességét hív követőinek hódítaná?

Mert habár Hartmann+* és Streckfuss+* s mindazok, kik a zsidók polgárosítása ellen írtak vagy írnak, leginkább a nemzetiségre alapítják fő okoskodásukat: vajon mit hozhatnak fel annak bebizonyítására, hogy a zsidók valóban külön nemzetiség után vágyódnak, s keresztény népekkel soha valóban egyesülni nem fognak? Azt: hogy a zsidók vallásos szertartásaik miatt a keresztények lakomáiban nem részesülhetnek (s ez egyike a legkedveltebb okoknak), de elmellőzve is itt azt, hogy annyi reformok után, melyek a zsidók vallásában egy idő óta történnek, talán az idő távol nincs, melyben az iránt is változások fognak történni,+ vajon oly országban, mint a miénk, hol pápisták s reformáltak századokig együtt élnek, és senkinek még eszébe nem jutott, hogy mert amazok vallások szerént böjtre kénszerítve, majdnem az év egyharmadáig reformált hontársaikkal nem táblázhatnak, egyesülésök létesíthetlen – lehet-e a zsidó ételtörvényekből az egyesülés lehetetlenségét következtetni, vagy míg ez országnak több egymilliónyi lakóinál+ külön kalendáriom szerént számolják ünnepeiket, mondani: hogy míg a zsidók sabbathjokat a vasárnapra által nem tették, a polgárosítás lehetetlen?

Vagy talán az ezerszer felhozott Messiás-reményeket fogjuk felhozni annak bebizonyítására, hogy a zsidók, kik országok helyreállását várják, a polgárosításra alkalmatlanok? Hisz ők minden helyet csak számkivetésök helyének tekintők, csak egy rövid nyugpontnak hosszú vándorlásokon – így szólnak a polgárosítás ellenei –, mi nekik Anglia vagy Német- vagy Magyarország, hazájok a Jordán partjain, a nagy Libanon hűs völgyeiben áll, s csak ennek emlékénél dobog fel szívök; csak ha az időről szólnak, melyben a rég várt Messiás végre eljő, tölti remény lelkeiket. A zsidók lakhelyöket nem tekintik hazájuknak, s azért polgárosításokról szólni képtelenség.

De vajon lehet-e valami kegyetlenebb ezen okoskodásnál? – egy nemzet elveszti hazáját, körülszórva a világ minden népei között, ahová jő, elnyomás s hallatlan üldözés követi mindig, fegyvere nincs, mellyel elnyomóinak ellentállhatna, század század után múlik, s tapasztalásai nem mutatnak egy természetes valószínűséget egykori állapotának helyreállására: s ha e nemzet, bízva Istenében, még nem esik kétségbe, s feltekintve a magas égre, mely csak kínjait látta, s körültekintve a földön, hol csak szenvedett, s érezve elnyomásának egész súlyát, szenvedéseinek egész keserűségét, egy csodába helyhezi reményét, mert nem hiheti, hogy Isten e szép világot egy ártatlan nép kínpadjának teremté, mert nem hiheti, hogy az örök igazság nem adna jutalmat ily állhatatos türelem után, ha száműzetve mindünnen, a rég vesztett hazának képén gyönyörködik álmaiban, ha semmi nemzet polgárának nem fogadtatva, ön-nemzetiségének feltámadásáról ábrándozik, vajon mit mondjunk azokról, kik ily népnek, midőn honosítást kér, hideg gúnnyal azt felelik: hisz álmaitokban ti már bírtok egy hazát, ti más, ábrándozott nemzetnek polgárai vagytok, menjetek oda; mi nem fogadhatunk fel körünkbe. – Hát nem eleget szenvedett e nép, s büntetni kell-e őt még azon egy gyenge reményért is, mellyel kínjait enyhíté? – azon egyért, melyen kívül ti néki mást nem hagytatok, s mely lelkének erőt ada kegyetlenségtek eltűrésére. S vajon ha csak kínokat találva a jelenben, bizalmát egy szebb jövőben helyhezé; ha visszataszítva mindenkitől csak hontársaival érez rokonságot; ha csak megvetést, csak kegyetlen üldözést találva e földön, szenvedései között ábrándozik, vajon mi vethetjük-e ezt szemére, kik tőle ez egy reményen kívül mindent elraboltunk? – Isten nem akarta, hogy egy szív remény nélkül éljen e világon, s kitől e föld megtagadta örömeit, annak az ég csillagai sugárzanak bizodalmat keblébe. – Kiket zsarnok elnyomott, kiket a világ visszataszíta s a keresztény vallásokért kínoza, a pária nehéz terhe alatt feltekintenek, s a zsarnok nem rabolhatja el bizodalmukat hatalmával, ő nem ronthatja el a vigasztaló gondolatot, hogy fenn e nehéz élet után más, szebb haza vár a szenvedőre, hol ő is szabad lesz, hol a megvetés bélyege eltűnik arcairól, hol a vándor nehéz útja után pihenni, s ki itt szenvedett, éldelni fog. De vajon, kérdem, lehet-e ezt – s hogy a Messiás-remény a zsidók nagyobb részénél csak ebben áll, teljes meggyőződésem – vétkül tulajdonítanunk? S ha talán néhány zsidó, elcsábítva szent könyveinek hibás magyarázata által, földi hazájának helyreállításáról álmodoznék is, lehet-e ezt a polgárosítás ellen okul felhozni, midőn e nemzet míveltebb része e Messiás-reményeket majdnem általánosan allegorice magyarázza?

„Messiásunk – így szól Dr. Jakobi* – az igazság, mely mindig hatalmasabban emelkedik elavult előítéletek s középkori szokások ellen, s később vagy előbb szabadságunkat ki fogja víni; Palesztinába nem akarunk visszatérni; csak emberi és polgári jogaink visszanyerését kívánjuk.”

„Mi a német hazához akarunk tartozni, ahhoz fogunk tartozni minden helyen. Németország tőlünk mindent kívánhat, mit csak joggal polgáraitól követelhet, s örömmel fogunk mindent áldozni védelmére, csak becsületünket s vallásunkat nem.+ Ha ezerek között egyesek volnának, kik inkább egy nem létező országhoz s nem létező nemzethez tartoznának, ilyeneket talán tanácsos volna policiai felvigyázat alá helyezni: nem, mert veszedelmesek, hanem inkább, mert igen is valószínű, hogy tébolyodottak.”

„A hit, mellyel minden jó- s valónak győzelmében bízunk, ez Messiás-hitünk. Ragaszkodjunk erősen ehhez.”+

„Ki láncainkat széttöri, ki gyalázatunktól megment s polgári jogaink megszerzésében segít – az Messiásunk. Más fogalmat az ortodox zsidóság nem tart Messiásáról.”+

S vajon miután a zsidók műveltebb része+ napjainkban így nyilatkozik, s miután az 1806. év május 30-án Napóleon által összehívott zsidó szanhedrin* ugyanezen elvekhez ragaszkodik, lehet-e még a nemzetiségben okot keresni az emancipáció ellen, s mert a zsidók, részint helyzetöktől kénszerítve, részint talán hibás vallási fogalmak által megtévesztve, valaha külön nemzetiségökhez ragaszkodtak, s mert Cardoso* ezen nemzetiséghez annyira ragaszkodik, hogy még azon hajdani szokást is, mely szerént a zsidók egykor külön várasrészekre szoríttattak, nem annyira más népek megvetésének, mint inkább különös isteni gondviselésnek tulajdonítja, mely Izraelt elkülönözés által más népek hibáitól s romlottságától meg akará őrzeni,+ vajon lehet-e ebből következéseket vonni korunk zsidóira is, s azt mondani, hogy ők, kik oly állhatatosan esdeklenek polgárosításért, elkülönözést kívánnak? – mintha egy hazát bírni nem volna kedves minden kebelnek, mintha ember volna, kinek szívére egy homályos jóslat több hatással bírna, mint azon hely, melyet születésének első napjától a végsőig minden emlék felszentel, melyet eldődei sírja, gyermekeinek első hangjai kedvessé tevének, melyben magát szabadnak érezheti.

II.

Azon két fő okról szóltunk eddig, mely a zsidók polgárosítása ellen közönségesen felhozatik, s bármi gyengének ösmerjük is erőnket, reménylem, meggyőztük olvasóinkat ez okok alaptalanságáról; hátra van, hogy még azon vallási tekintetről szóljunk, mely honunkban – hol majdnem mindenütt egy nagy párt a vallásos szabadságot személyes érdekéből védi – ugyan ritkábban említtetik, de valamint egykor a zsidók elnyomásának fő oka vala, úgy most, habár ritkábban, annyival több keserűséggel felhozatik, s majd a zsidó, majd a keresztény vallás elveiből kiindulva, az emancipációt majd veszedelmesnek, majd istentelennek hirdeti.

Korunk, amint mondám, vallásos türelem kora; részint – fájdalom! – közömbösség, részint azon meggyőződés, hogy minden térítési mód között a kénszerítés bizonyára a legrosszabb (Grotius* szerint coactus qui credit, non credit, sed credere simulat)*, végre különös türelemre taníták az embereket, s bár itt-ott egyes kivételek találtatnak is (mint még századunkban a szabad Connecticut törvényt hoza: hogy aki a kvékerekhez* áttér, először számkivetéssel, visszaesés esetében halállal büntettessék), bátran elmondhatjuk, hogy a vakbuzgóság s vallásos üldözések évei rég megszűntek – s hogy századunkban ország alig találtatik, hol százados küszködések díjául az elv nem ösmertetnék el: hogy az országnak polgárai vallására befolyása csak annyiban lehet, amennyiben elvei a közállományra nézve veszedelmeseknek találtatnak. – A közvélemény változásával változni kelle a zsidók polgárosítása ellen vallási tekintetből felhozott okoknak is, s ha egykor a zsidó név maga a legkegyetlenebb üldözésnek elég okul találtatott, ha a vallásos különbségnél több nem kelle; hogy minden kegyetlenség, mint az albigensisek*, úgy a zsidók ellen, Istennek kedves keresztényi tettnek hirdettessék: most csak ki azt mutathatá meg, hogy vallások a közállományt veszélyezteti, reménylheti, hogy szavának hatása leend. S ez az út, melyet az emancipáció ellenei napjainkban követnek.

„Ha a zsidó vallásból – így szól Streckfuss* – mindazt elvesszük, mi vagy csak külső szertartás, vagy mit a természetes vallás tanít, pozitív dogmái ezek fognak maradni: »Isten csak a zsidók Istene s világi és egyházi feje. Ő csak a zsidókat szereti, más nemzeteket gyűlöl s megvet. – Vétkei büntetéseül szélyeszté el népét a világ kerekségén, s csak ezért adta elleneik hatalmába. De egykor, ha az idő eljő, elküldi Messiását, s kik hívei maradtak, vissza fognak térni Palesztinába, hol Isten hajdani országa fel fog támadni új fényben s dicsőségben.« – Ezen oktatásoknak szükséges következése az, mit a zsidóknál látunk. Szigorú rituál törvényei által, melyek arra alkotvák, hogy a zsidót a világ más népeitől elszigeteljék, más szünnapokra kénszerítve mint keresztény hontársai, sőt eltiltva majdnem minden nem zsidó kezek által készített étkektől, más hontársaival való közlekedésben sokféle módon gátolva, sőt kizárva a keresztény vendéges asztalától, a vallásos zsidó azon országban, hol lakik, magát soha honosnak nem érezheti. Lakóit ő soha közös célokra öszvegyűlt hontársainak, fejedelmét tettleges, de lelkiismerete szerént soha jogszerű urának nem fogja elösmerni. Ő nem szerezhet földbirtokot azon szándékkal, hogy azt jobbítva unokáira hagyja, hanem – mert hisz a Messiás minden nap eljöhet s Palesztinába hívhatja őt – legfelebb, hogy vele kereskedjék. Néki egyáltaljában csak oly mesterségek lehetnek kedvére, melyekről a legkisebb veszteséggel azonnal lemondhat, ha egykor a nagy szó, mely őt való hazájába visszahívja, felhangozik.”

Hartmann*, ki több rendbeli munkában a zsidók polgárosítása ellen írt, hasonlólag a vallási alapra építi okoskodásait, s annak bebizonyítására, hogy a zsidók vallásos nézetei valóban oly elveket foglalnak magokban, melyeket egy jól elrendezett országban tűrni nem lehet, a talmudból egyes helyeket idéz, melyek szerént:

Esküvések néha kötelezők, néha nem.+

Zsidóknak keresztény bírák előtt perlekedni nem szabad. Talmud, Tractat, Gittin, Fol. 88. 1.2. Tad. Chasakak IV. 248. Col. 1., uo. Schulchan Aruch, 4. R.V.26.

A bálványozókat (keresztényeket) szóval s tettel csalni szabad. Avodah Sara Fol. 16. Col. 2. Tract. Baba Ramma, Fol. 113. sat.+

Minden fortély, mentség s kétértelműség szabad, valahányszor a szükség kívánja, vagy általuk jó cél érethetik el anélkül, hogy mások károsulnának. Conciliator I. 48. Amsterdami kiadás 1633–4.

Csak oly eskü kötelező, mely egészen hibátlan Tórára* tétetett le; ha a leirat hibás, az eskünek nincs ereje. Maimonides*. Hilchot Jesu de Hattorah lap. VI. §.10. Talmud Tractat Schabbat. fol. 110. L; Gittin fol 45 Col. 2. +

A zsidó vallásnak e veszélyes elveiből kiindulva dr. Paulus* így okoskodik: „Az ország, mely mint köztársaság minden vallás védelmére köteleztetik, nem kevésbé köteles azért egész komolysággal s jogszerű hatalmának egész erejével nyilván kinyilatkoztatni minden vallási felekezetnek, hogy Istenhez való állásáról s viszonyairól tarthat, amit akar; de hogy vallásos nézeteiből soha tetteknek támadni nem szabad, melyek által követői vagy mások jogaikban vagy kötelességeikben gátoltatnának. – Semmi vallásos felekezetnek nem szabad külső tetteinek elrendezésében oly törvényeket követni, melyek az ország vagy a természet törvényeivel ellenkezésben állanak. Az ország nem engedheti, hogy alattvalói idegen törvényeket kövessenek.”

Több ezekhez hasonló okoskodásokat idézhetnék; de miután a polgárosítás ellenei, a vallásos nézetből kiindulva, csak a szavakban különböznek (oly ritkák e rossz ügynél még a rossz okok is), az olvasó ezekből át fogja látni az utat, melyet valamennyien állítások bebizonyításában követnek.

A zsidók vallása, úgy, mint azt Mózes könyvei tanítják s a talmud kifejti, oly elveken alapul, melyeket jól elrendezett országban nem tűrhetni; márpedig soha nép állhatatosabban vallásához Izraelnél nem ragaszkodott: tehát e népet polgárosítani nem lehet. Ez az okoskodás.

Elmellőzvén itt, hogy miután ezen ok azok által hozatik fel, kik a polgárosítást a zsidók erkölcstelensége tekintetéből ellenzik, ezen két ok között, mely egy állításnak bebizonyítására használtatik, talán némi ellenkezés létezik: mert, csekély belátásom szerint legalább, nem egészen világos, miként lehet azon nép, mely vallásához – azon valláshoz, melyen kereszténységünk nagyrészint alapul – oly híven s állandóan ragaszkodik, egyszersmind a legerkölcstelenebb – legyen szabad ezen okot egy kevéssé közelebbről tekintenünk.

Arra, hogy ezen okoskodás álljon, s a zsidók polgárosítása ellen napjainkban felhozathassék, kettő szükséges:

Először: hogy az ótestamentom s talmud szelleme – nem egyes kiszakított mondásai – valóban egy jól elrendezett ország szellemével ellenkezésben álljanak.

Másodszor: hogy a zsidó még napjainkban is szentkönyveit ezen értelemben vegye, s hozzájok állhatatosan ragaszkodjék.

Már kérdem, mi az elsőt illeti, ki meri állítani ezt? Ki meri mondani, hogy az ótestamentom – e legdicsőbb emléke egy eltűnt civilizációnak – egy jól elrendezett ország elveivel ellenkezésben áll, nem egyes mondásaiban s példabeszédiben mondom – mert hol van könyv, mely oly ellenséges szándékkal olvastatva, mint ez olvastatott, gáncsra alkalmat nem adna? –, de egészében; nem szavaiban, de szellemében. Vajon ha e régi könyvekben Izrael Isten népének neveztetik, s más népek csak megvetéssel s néha gyűlölséggel említtetnek, oly menthetetlen-e e büszkeség azon népnél, mely körülfogva ellenektől, a bálványozás századaiban egy-istenben való hitét megtartá? Ha Mózes, ki átlátá, hogy népének rendkívüli helyzete csak rendkivüli erő kifejtése által állhat fel; ki jól tudá, hogy józan törvényhozó mindig csak a jelenről gondoskodhatik, s csak a szükséghez mérheti törvényeit, a jövőre bízva a jövőt, s meggyőződve, hogy minden, mit a haladó idő haszontalanná tett s előítéletté változtatott, megszűnik, mihelyt ideje eljött –  csak nemzetiségének feltartásáról gondoskodva, oly törvényeket alkotott, melyek Izraelt más népektől elkülönözék, s e népben idegen szomszédai ellen gyűlölséget gerjeszthetett; ha tehát a zsidó törvényeknek ezen része, mely akkor alkottatott, kora bélyegét hordja homlokán, s például: mi az étektörvényeket illeti, éppen oly szigorú, mint a hajdani Egyiptusé; vajon el lehet-e felejtenünk, hogy éppen ezen könyv más lapjain száz oktatás áll, melyben a törvényhozó nem századát, de ezeredét meghaladta; hogy ugyanezen könyv, melynek egyes mondáiból Streckfuss* úr a zsidók emancipációja ellen felszólal, az örök tízparancsolatot foglalja magában; hogy azon egyes mondák mellett, melyeket a zsidók ellenei oly szívesen idéznek, s melyekből oly ellenmondhatatlanul vélik bebizonyíthatni azt, hogy a zsidók, vallásokat követve, minden más népet gyűlölnek – mintha oly vallás, mely ezeredekig fennáll, ily balgatagságokat taníthatna –, más éppen oly régi s a zsidók által éppen oly szenteknek tartott igék állnak, mik az ellenkezőt parancsolják? Vagy nem áll-e a zsidók szent könyvében e fenséges ige: „Szeresd felebarátodat mint tenmagadat”?+ Vagy gyűlölést hirdetnek-e ezen szavak: „Szeresd az idegent mint tenmagadat.+ Ti s az idegen egyenlők vagytok az Úr előtt.”+ Vagy nem áll-e írva: „Ha honotokban egy idegen lakik, ezt ne bántsátok. Ő úgy lakjék köztetek, mint a bennszületett köztetek lakik, s szeresd, mint tenmagadat, mert te is idegen voltál Egyiptom földjén.”+ S tovább: „Így szól az Úr a rabokhoz, kiket elvezettek Babilonba: Építsetek házakat és ültessetek kerteket. – Iparkodjatok a váras javán, hová vezettettek, s imádkozzatok érte az Úrhoz.”+ – „Ha egy idegen, ki nem tartozik Izrael népéhez, jő messze földről, s imádkozik a házban, hallgassd meg őt, s tégy mindent, mert hozzád esdeklik, hogy minden népek ösmerjék s féljék nevedet.”+ „S végre így szól az Úr: az idegenek áldozatai kedvesek lesznek előttem, mert házam imádkozó ház minden népnek.”+

Ha tehát egyes, a szent könyvekben talált mondások néhányak által a polgárosítás ellen hozathatnak fel, nem lehetne-e több joggal az emancipáció mellett az egész törvénykönyv szellemére hivatkozni, melyről Krisztus maga mondá: hogy küldetése nem elrontani, de megerősíteni a törvényt; hacsak azon képtelen állításhoz nem akarunk jutni, hogy a zsidók csak éppen az egyes mondákra szorítják vallásosságokat, s vakon engedelmeskedve Isten szavának, mikor gyűlölésre int – mihelyt szeretni tanít, mihelyt a törvény szívünk hajlandóságival s emberi természetünkkel öszvehangozik, ugyanazon vallás parancsait követni nem fogják.

Ami az ótestamentomból felhozott egyes mondásokról mondatott, áll azokra nézve is, melyek, mint egy jól elrendezett ország nyugalmával ellenkezésben állók, a polgárosítás ellen a talmudból idéztetnek. – Mert habár annak feszegetésébe: mennyire állnak a zsidók ellenségei által felhozott idézések, úgy, mint azok felhozatnak – én, ki a hebraeus* nyelvet nem ösmerem, belé ereszkedni nem akarok; habár megengedem, hogy dr. Salomon* többször azon könyveket, melyekből Hartmann* idéz, helytelenül nevezi apokrifoknak;* habár nem tagadom: hogy a talmud – mely e nemzetnek több százados literatúráját foglalja magában – századának bélyegét hordja magán, s azon korban támadva, melyben – mint Streckfuss* maga mondja – a keresztények által a zsidókon elkövetett szörnyű, undok tettek kebleikben csak gyűlölséget ébreszthetének, ezen érzeményt még inkább terjesztik; azt legalább senki nem tagadhatja, hogy a talmudban e setét s valóban antiszociális oktatások mellett más, éppen ellenkező oktatások is foglaltatnak; hogy ugyanazon talmud, mely az izraelitának idegen bíró előtt a perlekedést eltiltja, más helyen e szavakban: „Az ország törvényei való törvények”, híveit a törvények megtartására inti; hogy ugyanazon talmud minden kereszténygyűlölés mellett híveinek kötelességül teszi, hogy szegény nem izraelitákat az izraelita szegényekkel együtt tartsanak; hogy végre ugyanazon talmud, mely állítólag a hamis esküvéseket megengedi, számtalan más helyen az eskü szentségét pártolja, mit Hartmann* Tivadar maga is elösmer; hogy tehát habár a talmud – főképp oly ellenséges szándékkal olvastatva, mint azt Eisenmenger* s mások tevék - sok oly dolgokat foglalna is magában, melyek a polgár jogaival s kötelességeivel ellenkezésben állnak, ezekből a polgárosítás ellen okokat meríteni csak akkor lehetne, ha tapasztalásunk mutatná: hogy századunk zsidói talmudjokból éppen csak e helytelen oktatásokat követik, hogy csak ahhoz ragaszkodnak, mi vallásos könyveikben országunk törvényeivel ellenkezésben áll.

S ez az, mitől véleményem szerint az egész kérdés eldöntése függ. – Mi vala a zsidók vallása századok s ezredek előtt? Érdekes kétségen kívül a történetírónak, ki e nemzet emlékeit messzebb követhetve, mint másokét, sehol az eszmék kifejlődését nem láthatja tisztábban; törvényhozót csak korunk zsidóinak vallásos fogalmai illetnek, s ha – mi minden vallásnál történik, mely, mint a zsidó, reveláción* alapulva változhatlan törvényekhez ragaszkodik – a zsidók megtartva ugyan hajdani könyveik szavait, magyarázataikban haladtak az idővel; ha nálok is, mint másoknál, a betű szerénti értelem később szimbolikussá vált, s változva a századok szellemével, napjainkban civilizációnkkal ellenkezésben többé nem áll: az, hogy a zsidók ezeredek vagy századok előtt antiszociális valláshoz ragaszkodtak, ma, ily körülmények között, a polgárosítás ellen képtelenség nélkül okul többé fel nem hozathatik.

Vagy azt fogja talán mondani valaki, hogy a zsidók vallásos fogalmaikra nézve soha nem változának? – Való, hogy e nép, legalább mi vallásának egyes tanúságait, jelesen a monoteizmust* s moráltörvényeit illeti, egy még semmi korban és semmi nemzetnél nem látott állhatatosságot mutatott, bámulatra méltót, hacsak e nép gyengeségét s kedvetlen környülményeit tekintve, nem jutna eszünkbe, hogy az igazság ellenállhatatlan, habár csak egy Szókratész* áll is egész nemzete ellenében; s jól illik a büszkeség, mellyel Salomon* ezen állhatatosságra tekintve így szól: „A világ minden népeinél inkább megmutatták a zsidók, mennyire képesek vért, vagyont s életet feláldozni egy magasabb eszmének. Ha e szent lélek nem lelkesítene még napjainkban is, mi könnyű volna munka s fáradság nélkül megjobbítani helyzetünket, mi könnyű volna vétkeink- s kínainktól egy percben megmenekednünk. Közöttünk ezeren vannak, kiknek éltök pusztáján a világ minden dicsőségét mutatva, csábítva mondja: mindez a tied, ha leborulva imádni fogsz; s kik vallások alkotójával felelnek: el tőlem, sátán; mert írva áll: csak uradat, Istenedet imádjad, s csak neki szolgálj.”

De ebből az következik-e: hogy a zsidó nép, midőn oly állhatatos vallásának lényeges részében, mely keresztény hitünkkel oly kevéssé áll ellenkezésben, hogy inkább alapjául szolgál, minden törvényeihez éppen ily makacssággal ragaszkodik? Vajon – hogy csak egy példát említsek – a sabbathra nézve nem változtak-e a zsidók nézetei? Vajon ezen institúcióból*, miként azt Mózes képzelé, mi maradt még napjainkban? – Mint a hetedik nap, úgy Mózes akaratja szerént a hetedik év is munkaszünetnek vala szentelve. Az országnak e sabbathjában a zsidóknak nem volt szabad fákat ültetni, vetni vagy aratni; s csak azt, mi éppen élelmére szükséges vala, veheté mindenki a föld termesztményeiből.

Minden adósság elengedtetett hét sabbath év elfolyta után; a nagy jubileum következik, s vele a szolga szabad; a zálog az adósnak, minden föld első birtokosának visszaadatik. – De vajon, kérdem még egyszer: ezen nagyszerű institúció*, mely a szabadságot s egyenlőséget a zsidók között talán jobban feltarthatá, mint Lykurg* törvényei teheték, fennáll-e még? – vagy azon urak, kik a zsidók makacssága ellen panaszkodnak, éltek-e már oly hetedik sabbath évet, melyben adósságaik a zsidók által elengedtettek, vagy adós az ellen panaszkodhatnék, hogy záloga izraelita hitelezője által visszaadatott?

Vagy hogy újabb időkről szóljak – mert úgyis sokan vannak, kik a zsidókban nem annyira szent könyveik, mint a talmud követőit üldözik –, azon zsidók között, kik a modenai Leó* őszinte vallomása szerént minden világi tudományt veszedelmesnek s károsnak tartanak; kiknek tudós Josephus Flaviusok* minden idegen nyelvről megvetéssel szól; s kiknek tizenhét századdal később egyik legnagyobb tudósok, Cardoso* nyilván* kimondja, hogy Izrael nem bajlódik emberi tudományokkal, bizonytalan filozófiai-, empirikai medicina-* s álmodozó kémiával; hogy Izraelnek kedve nincs más népek történeteit tanulni, polgári változások kronológiáját vagy fejedelmek bölcsességét – s azon zsidók között, kik századunkban majdnem minden európai nyelvnek írói között tündökölnek, kik nagy neveket mutathatnak a tudomány és művészet majdnem minden ágában, nincs-e különbség?

S hogy végre egyenesen a talmudról szóljak, lehet-e mondani, hogy a zsidóknak nézete e könyv hitelességéről nem változott? Dr. Creuzenach* (zsidó) nyilván a közönséges egyházi újságban+ kinyomtatott tézisekben föllép hitelessége ellen.+

Dr. Dernburg* (a mainzi izraelita közönség elnöke) ezen tézisekre tekintve így szól: „Mikor e sorok írója gyermekből ifjúvá lett, s először sejdíteni kezdé a vallás való értelmét, szemébe ötlött, miként lehete valaha a talmud balgatagságait (Alfanzereyen des Thalmuds) ide számítani. Nincs is szükség tehát e tézisekre. E könyv, mely tekintetét, mint vallásos kútfő, csak a zsidók egykori tudatlanságának köszöni, s mely ellen napjainkban mindenki szabadon szólhat és szólni köteles, azt úgyis el fogja veszteni.”

Dr. Jost+* a talmudról így nyilatkozik: „A zsidók, kik a talmudhoz ragaszkodnak, jól tudják a konkolytól megválasztani a jó magot, s nincs rabbin, ki mindent, mi a talmudban áll, az életre alkalmazhatónak tartana és sok határozatnak egyoldalúságát el nem ösmerné. Legnagyobb bizonyítványai ennek Maimonides*, Albo*, Simon Zenach* s mások mélyen tisztelt munkái, melyek sok félreérthető helyet kiigazítva, egyszersmind megmutatják, hogy a talmud felvételében csak cum grano salis* kell ítélnünk.”

Vajon nem világos-e ebből, hogy a zsidók vallásos nézetei századok leforgása alatt csakugyan változának? S hogy bármi megférhetlenek legyenek is mostani állásunkkal Mózes törvényei, bármi antiszociális elveket zár is a talmud magába: a törvényhozóra nézve a polgárosítás megtagadására ok nincs, mielőtt bebizonyíttatnék, hogy a zsidók napjainkban oly vallási elvekhez ragaszkodnak, melyek keresztény törvényhozással igenyes öszveütközésben állnak. De vajon ki mondhatja ezt? Mindazon számos munkákban, melyekben, miólta az emancipáció szőnyegen van, zsidók vallási elveikről szólnak, foglaltatik-e csak egy elv, mely ezen állításra jogosítana? Az 1806-i francia szinhedrium nyilatkozási+ nem bizonyítják-e éppen az ellenkezőt? – vagy ki mondhatja, hogy valaha, miólta a zsidók az egyházi szónoklatot szertartásaik közé felvevék, csak egy szót halla is zsidó szónokoktól, mely ezen állításra okot adhatna? – vajon lehet-e még tovább egy régmúlt század setétségében koholt okot felhozni, főképp most, midőn a zsidók gyermekeik nevelésére s kultuszok jobbítására annyit tevének, s az emancipáció annyi helyen megtörténve, mindenütt áldó, de sehol még káros következései nem mutatkoztak?

Nem csudálatos-e, ha még századunkban a vak zsidógyűlölést oly kiterjedésben látjuk, hogy férfiak, mint Streckfuss*, még a zsidók reformáló iparkodásaira is kaján szemmel néznek, s miután vallások ellen – mint az elébb tartatott – hosszasan szóltak, értekezésöket azzal végzik, hogy a reformáció, mely a zsidó vallást tiszta teizmussá változtatja (azaz: minden oly veszedelmeseknek hirdetett elveitől megtisztítja), nem veszély nélküli; nem kell-e fájdalommal látnunk, ha keresztények – mint Hartmann* Tivadar – mindent, mi a zsidók részéről napjainkban történik vagy mondatik, csak a keresztények csalására használt fortélynak állítva, benne inkább új haragra s gyűlölségre találnak okot: elfelejtve, hogy milliókból álló közönség ily fortélyos képmutatásra alkalmatlan, hogy azon elvek – ha csakugyan a zsidók között közönségesek nem lennének, még azzá válnának, ha e nemzet jobbjai által szóval s írásban egy ideig színleltettek; s hogy végre a törvényhozó tettekről ítélhet, s nem gondolatokról, s egy vallásos felekezetet, mely nyilván csak jó elveket színlel, a polgári lét áldásaiból ki nem zárhat, mert e vallás oktatói századok vagy ezeredek előtt veszedelmes elveket tanítottak, s mert az utolsó zsidó még le nem monda utolsó előítéletéről; hogy, mondom, a törvényhozás ezt nem teheti, hacsak a természet első jogait, a keresztény vallásnak legszentebb kötelességeit sérteni nem akarja.

Jól tudom én, hogy nem hiányzanak azok sem, kik a zsidók ellen űzött elnyomásnak mentségére vallásunkra mernek hivatkozni; régi szokás a legrosszabb ügyet a legszentebbel öszvekötni, s nem csudálom, ha az elnyomás védői – mint hajdan gonosztévők – az oltár előtt keresék biztosságokat.

„A keresztény elvekkel, melyekhez országainknak, hacsak romladásnak nem akarnak indulni, most erősebben szükség ragaszkodniok, mint valaha – a zsidók tökéletes emancipációja öszve nem fér.”+

„Meg kell gondolnunk mindenekelőtt azt is, mivel tartozunk a keresztény egyháznak. A zsidóság, mint ez az idő haladásával kifejlődött, nemcsak tagadása, de világos ellentéte egyházunknak.”

„Soha a zsidók polgárosítása által az országnak keresztény jellemét elvennünk nem szabad+ sat. sat. sat.” – mert minek ismételjem mindazokat, melyeket Németországban, mint Angliában a vallásos elnyomás hősei annyiszor ismételtek, valahányszor más hitű hontársaikról szó vala, s melyekre szánakozó mosolygással felelhetnénk, ha nem állana Irland* előttünk, és szerencsétlen népességében tanúság, mi alaptalan okoskodásokon alapul sokszor egy egész népnek elnyomatása.

„S hát mi keresztények szabadítsuk fel azon népet, mely Üdvözítőnket kínozá, s vallásunknak első üldözője vala – így szólnak buzgólkodva az emancipáció ellenei –, hát nem átkozta-e el népét Isten önvétkeiért? – nem áll-e szent könyveinkben: hogy elleneiket fogják szolgálni, éhség- s szomjúságban, remegve nappal s éjszaka? – s hol Isten hatalmas keze bosszulva lesújtott, mi ellent mernénk állani?” – De vajon kell-e ezekre felelnünk, kell-e mondanunk, hogy a jóslatoknak teljesítése nem rajtunk áll, hogy Isten nem a gyenge embert választá büntetéseinek eszközéül; – kell-e mondanunk, hogy ugyanazon szent könyv, melyben az átok áll, a nagy, fenséges parancsot foglalja magában, mely embertársunk szeretetére int; – kell-e mondanunk mindezt, vagy nem inkább lerántva az ájtatos álorcát, mely alatt csak gyűlölség rejtőzik, vallásunk szent szellemét követve kezet nyújtani az elnyomottaknak?

Vannak írók, kik az elnyomásnak megszűnését azon majd világosan, majd rejtélyesen kimondott okból is ellenzék, mert a megtérések kevesbednének. – De vajon van-e valami, mi ezen vélemény mellett szólna? – vajon azon üldözéseknek, melyek a szenvedélyes Luthert ezen mondásra bírták: „Sokan úgy bántak a zsidókkal, hogy ki jó keresztény, inkább zsidóvá válnék”, terjesztették-e vallásunkat? Azon oktatásoknak, melyeknek hallgatására katolikus és reformált országokban, Rómában, mint Bázelben, a zsidók egykor kénszeríttettek, mindazon iparkodásoknak, melyekkel egyes társaságok – mint a londoniak – a zsidók megtérítésében fáradtak – mi vala sikere? Nem józanabb-e hát, emlékezve Luther intő szavára: „Ha az apostolok, kik szinte zsidók valának, velünk, pogányokkal úgy bántak volna, mint mi a zsidókkal, nem vált vala egy keresztény sem a pogányok közül” – felhagyni az üldözéssel; s mint I. Gergely pápa oly szépen mondja, azokat, kik a keresztény vallást nem követik, szelídség, jóakarat, intés és szabad meggyőződés által vezetni a vallási egyességéhez? – S csak ez a mód az egyetlen, mely végre a fenséges cél eléréséhez vezethet, s teljes meggyőződésem szerént később-előbb vezetni fog. Egész civilizációnk a kereszténységen alapul, s a világ egyes népei nem haladhatnak anélkül, hogy közelednének; és miként kik egy hegy külön oldalairól indulnak ki, a tetőn végre találkoznak, úgy a nemzetek nem közeledhetnek egymáshoz míveltségökben anélkül, hogy mint mindenütt, úgy vallásos nézeteikben is végre irányban álljanak; de ez egyike azon dolgoknak, melyeket csak az idő érlelhet, s bizonyára semmi sem hátráltathat inkább, mint ha vallásunk formája mellett buzgólkodva, elfelejtjük szent értelmét, mely csak felebarátunk szeretetére int, s nem gyűlölést s embertársunk üldözését rendelé földi feladásunkul.

Emberi feladatunk segíteni mindig, hol segíthetünk, enyhíteni minden szenvedést, magunkhoz felemelni minden elnyomottat, helyrepótolni minden igazságtalanságot, s csak ha ezt, s amennyiben ezt teljesítjük, teljesítettük isteni Üdvözítőnk parancsait – csak ha ezt tettük, reménylhetjük, hogy vallásunk hirdetve tetteink által, terjedésében végre e népet is közébe fogadja, mely hozzá elveiben közelebb áll, mint maga gondolná.

III.

De térjünk végre az emancipáció elleneinek utolsó okához mely, habár nem oly hangosan hirdetve, mint a többiek, e szerencsétlen nép elnyomatásában hathatósabban munkál, mint bármely más: ez a zsidó polgárosításának veszélye; nem azon veszély, mellyel romlottsága erkölcsiségünket, külön nemzetisége hazánkat, hite vallásunkat fenyegeti; ha csak ez volna, akkor talán még nagylelkűen hallgatnánk; – a veszély személyes érdekeinket fenyegeti, innen a zaj. – A zsidók romlottak! – ám legyen; ha az ország törvényeit meg nem szegik, mitől büntetés által éppen úgy visszatartóztathatnak, mintha erényeik volnának – mi közünk romlottságokkal? Felvételök nemzetiségünket sérti! – Hagyján, hisz ha mindazokat, kik nemzetiségünk ellen harcra keltek vagy azt hidegségökben elhanyagolták, sőt magyar létökre megtagadták, jogaiktól megfosztanók: hová jutnánk népességünkkel, hol keresnénk új birtokosokat legszebb jószágainknak? – Vallásunk veszélyeztetik! – Isten neki, miénk egy felvilágosodott század, a vallásos buzgóság nem illik többé ily magasan álló férfiakhoz. De érdekeink sértetnek! Mily kebel maradhatna nyugodtan ily pillanatban, ki nem áldozna fel mindent – habár legfenségesebb elvei volnának is érdekei feltartásának.

E sorok írója ösmeri az érdekek hatalmát; teljes meggyőződése szerént ugyan az országnak nagyobb érdeke az igazságnál nem lehet; nem lehet anyagi érdek, mely egy immorális eszme törvényesítését menthetné vagy orvolhatná: de meggyőződése az is, hogy az eszme költői ábrándozásnak fogna sokaktól tartatni; s nem fogja olvasóit terhelni vitatásával. Korunk véghetetlen józan s számoló; jaj annak, ki javallatjait annak megmutatásával kezdi, hogy igazságosok, s nem inkább, hogy hasznosok, vagy legalább senkinek kárával öszvekötve nincsenek: boldog még, ha ez utolsó esetben is részvétet gerjeszthete, s nem vala kéntelen tapasztalni, hogy az emberek többnyire fizetést kérnek jótetteikért is; az író tudja mindezt, nem akar harcba szállni az önösség ellen; az író nem kíván, nem vár áldozatokat senkitől, de ha százezereket lát, kik a kínok legnagyobbikát – elnyomatást szenvednek, ha a leghallatlanabb igazságtalanság mentségéül a szükségesség hozatik fel; ha egy oly gyenge kisebbség elnyomatásának okául az állíttatik, hogy százezerek az emberiség első jogaiban nem részesülhetnek anélkül, hogy azon millióknak sorsa, kik azokat most gyakorolják, veszélyeztetnék; ha, mondom, a milliók százezerek ellenében azt mondják, hogy nem mernek igazságosak lenni, akkor az író meggyőződése szerént kötelesség legalább arról bizonyságot keresnünk, vajon áll-e mindaz, mi századokig előítéletként elhitetett; vajon e csuda, mert csakugyan az volna, hogy egynehány zsidó polgárosítása egy keresztény nemzetnek veszélyes lehetne, történt-e valahol? – a kérdés, melytől annyi ezernek jóléte függ, megérdemli vizsgálatunkat.

Ha egy néposztály különös kiváltsági jogokkal bír, s legyen birtokra, kereskedésre vagy mesterségekre nézve, monopóliumokat űz, átlátja mindenki, hogy ez állás veszélyes s káros lehet nemcsak azon egyesekre nézve, kik ellen ezen monopol űzetik, s kik fejlődésökben s éldeleteikben általa gátoltatnak, de káros az országra nézve is, mely természetes kifejlődésében gátolva soha úgy nem fog haladni, mint azt természetes ereje engedné. Minden monopólium vagy elnyomja, vagy legalább mesterségesen – mintegy üvegházban – neveli azon indusztriát, melyben űzetik; s tapasztalásaink után végre átlátjuk, hogy az egyik oly veszélyes lehet, mint a másik; átlátja mindenki azt is, hogy valamint egy néposztálynak különös pártolása, úgy rendkívüli elnyomása is veszélyessé válhatik, mint azt mindazon országok, melyben szolgaság valaha létezett, vagy még létezik, eléggé bizonyítják. – De hogy abból, ha egy eddig elnyomott kisebbségnek nem kiváltságok, de egyedül a közjogokkal való szabad élés engedtetik, az egészre káros következések származhatnak; ezt feltenni, csekély belátásom szerént legalább, a legnagyobb képtelenség nélkül nem lehet.

Vagy azok, kik a zsidók polgárosítása ellen leghangosabban felszólalnak, vajon hozhatnak-e fel csak egy okot is, mely a legegyszerűebb, de szenvedelem nélkül ítélő gondolkozót meggyőzhetné? A zsidók által gyakorlott mesterségek el fogják rontani a keresztény mesteremberek keresetjét – így szólnak, de vajon mit hozhatnak fel ezen állítás bebizonyítására? A példát? – az ellenkezőt mutat ott, hol a zsidók már emancipáltattak, a keresztény mesteremberek sorsa nem változott; nálunk, hol a zsidók majdnem kizárólag kereskedéssel foglalatoskodnak, a keresztény kereskedők nem kevésbé gyarapodnak. Vagy a dolog természetét? – mely szerént a munkások száma szaporodván, szükségképp kisebbedni kell nyereségeiknek; ámde ki nem látja, hogy e nyereség soha nem kisebbedhetik egy bizonyos legkisebb alá, melyben a munkás fáradságának jutalmát még feltalálhatja, ha csak azon képtelenséget nem akarjuk feltenni, hogy a zsidók még azon esetre is, ha egy vagy más mesterség a konkurrencia által oly állapotba jutna, melyben művelése jutalmazó lenni megszűnt, azt minden haszon nélkül – a fukar zsidók – csak éppen, nem tudom, emberszeretetből vagy a keresztények megrontására tovább akarnák folytatni. – Vagy a zsidók nagyobb míveltségét, s hihetőképp a mesterségekben is, mint máshol, várható ügyességöket? – De vajon hátha a törvényhozás csakugyan a tudatlanság s ügyetlenség pártolását vevé magának feladásul, ha magát felhíva, jogosítva hiszi elnyomni minden nagyobb ipart, bilincsekbe verni minden talentumot, csakhogy annál dúsabban viruljon az áldott középszerűség, csakhogy az, ki megérdemlé, ne ragadhassa el soha a jutalmat azoktól, kik érdemetlenek; ha, mondom, a törvényhozás ezt vevé céljának – s hogy csakugyan, legalább praktice némely helyeken ez történt is, mutatják a céhek –, vajon a zsidók kizárása elég-e erre, s nem kellene-é inkább kizárni azon keresztényeket is, kik egy vagy más mesterség gyakorlásában több ügyességet mutatnak, kizárni minden idegent, ki mint jobb mester a jámbor honosokat veszélyeztethetné, kizárni egyszóval mindenkit, ki nagyobb ész vagy tőke által mesterségét jobban folytathatná, s csak annak adni szabadságot, ki szigorú examen által megmutatta, hogy ügyetlensége s tudatlansága által senkinek veszélyes nem lehet. – Ne mondja senki, hogy képtelenséghez vezetem elleneimet; nem rajtam az ok, ha előzményeikből kiindulva, egyszerű logikával máshoz nem juthatok, mint képtelenségekhez; az éppen fő jelleme a hamis fogalomnak, hogy logikus fővel nem gondolkozhatunk felőle anélkül, hogy végre képtelenséghez jutnánk. – De ha a példa mást mutat, ha a dolog természetéből más következik, s a zsidók nagyobb ügyessége emancipációjok ellen fel nem hozathatik, miből fogják következtetni az emancipáció veszélyességét?

A zsidók gazdagok – így szólnak az ellenek –, s ez az ok, melyért nekik jogokat adnunk nem lehet anélkül, hogy velük a keresztények kárára vissza ne élnének. – Talán egy kevéssé csodálatosnak látszhatik ezen állítás; s ha meggondoljuk, hogy e hazában annyi ideig majdnem minden jog a nemességgel – azaz: birtokkal vala öszvekötve; hogy századunkban majdnem minden alkotmány a vagyontalant kizárja, minden hatalom birtokon alapul, talán némi joggal bámulhatnók, hogy éppen e hazában, éppen a pénzszázadban az, ami után mindenki fárad, mi néhányak által a polgári erények legfőbbikének vagy legalább a szabadság jogai feltételének tartatik, a zsidóknak vétkül tulajdoníttatott, s polgárosításuk ellen okul vétetik; – mondhatnók talán, hogy ezen veszély, mely a gazdag zsidók konkurrenciája által országunk szegényebb lakosaira nézve létezik, éppen oly fenyegető, ha e nagyobb vagyon keresztény kezek között halmosodik, s hogy eszerént, ha csakugyan a szegénység biztosítása az ok, nem a zsidókat, hanem inkább minden vagyonosabb polgárt kellene kizárnunk; – mondhatnók, hogy a zsidók ellen eddig az hozatott fel legnagyobb vádul, hogy egészen s kizárólag kereskedésnek élve, minden más, fáradságosabb életmódot kerülnek, s hogy eszerint következetlenség nélkül feltennünk nem lehet, hogy ezen nemzet, törvény által mesterségek gyakorlására jogosítva, ezen engedelemmel oly kiterjedésben élne, mely a keresztényeknek veszélyes lehetne; de elmellőzve mindezt, vajon mik hát azon veszélyek, melyekkel a zsidók emancipációja az ország lakóit fenyegeti? Nem tagadom én, hogy azon vagyonos zsidó, ki mesterségét nagyobb tőkével kezdve, azt nagyobb kiterjedésben tökéllyel űzheti, nagyobb hasznot fog nyerhetni, mint szegény keresztény szomszédja, kinek két keze munkájánál iparkodásai elősegélésére más eszköze nincs: de ki nem látja, hogy e nagyobb nyereség nem a munkás, hanem a kapitalista nyereségét teszi, s hogy mindent öszvevéve a társaság talán nem veszt, ha a kapitalista inkább maga gyümölcsözteti tőkéjét, mint ha korlátoló törvények által kénszerítve, csak az uzsorában keresi vagyona jövedelmezését; s így a bírhatási jogra nézve tagadni nem lehet, hogy az emancipáció után sok jó darab föld, mely most keresztény birtokosa alatt kopáron hever, zsidó kezek között jövedelmezővé válnék; de miután a törvényhozás nem gátolhatja, hogy a zsidók ipar által tőkéket gyűjtsenek, s velök kényök szerént éljenek; miután nem eszközölheti, hogy az országnak birtokosai zsidó kapitalistákra soha ne szoruljanak, s így hitelezőik iránt a legnagyobb függésbe ne jőjenek; miután hatalma a keresztény birtokost zsidó hitelezője keresetjei ellen nem védelmezheti úgy, hogy adóssággal terhelt jószága ne hitelezőjének jövedelmezzen, s ő maga, noha állítólag birtokos, ne váljék praktice puszta munkássá, ki csak a zsidónak dolgozik: – úgy vélem, a bírhatási jognak törvényes megadása nem szülhet a keresztényekre nézve semmi oly káros következést, mely teljes mértékben nem léteznék már most is.

S vajon nem áll-e hát ez egyáltaljában mindazokról, mik a zsidók emancipációja ellen felhozatnak, s ezen törvényes változás veszélyei gyanánt hirdettetnek? – Vajon ha e néposztály polgárosítása oly károsnak tartatik, nem a jelen állapot vala-e az, miből ellenei okaikat keresik? – Vagy az, hogy a zsidók – mint annyian oly szívesen hirdetik – alávalók, hogy zsarolásaik földnépünket elszegényítik, hogy csábítás és uzsora által egyes zsidó kereskedők egész faluk elszegényítésén alapítják vagyonokat, hogy ha haszon forog kérdésben, erkölcstelenség nincs, melytől visszaijednének, s melyet elkövetni vagy legalább elősegíteni vonakodnának, a jelen állapotnak dicséretére szolgál-e? – s mindazon rossz, melyet e népnél tapasztalunk, s mindazon veszély, mellyel érintkezésök keresztény hontársainkat fenyegeti, a jelen elnyomási rendszer feltartását javasolja-e, vagy nem mutatja-e inkább, hogy mostani törvényeink, melyek a zsidók iránt léteznek, semmi rosszat nem gátolhatnak, s hogy igazságtalanságoknak még azon egy szegény védelme sem marad, hogy hasznosak?

Mostani törvényeink, melyek a zsidók állapotja iránt léteznek, hatalmatlanok. – Minden törvény, mely egy néposztályt egyoldalúlag elnyom s kifejlődését gátolja, mindig s mindenütt ki fog játszatni, s noha a törvény világosan tiltja, tudja mindenki, hogy például a zsidók házakat, sőt jószágokat bírnak, s egy álnév palástja alatt mindazon jogokat, melyeknek törvényes éldelete annyira elleneztetik, már tettleg gyakorolják. – A zsidók, kiket minmagunk, hogy úgy mondjam – kénszeríténk a kereskedéshez, s kik most, mert minden állhatatos törekvés végre eléri célját – vízként, mely keskeny csőbe szorítva azon egy ponton, mely emelkedésének szabadon engedtetett, magasra emelkedik, s elszéledne, ha egy kis körre szorított ereje, természetét követve, elszéledhetne – ez egy iparágban minden másoknál nagyobb ügyességet nyertek, minden törvényes gátok mellett talán nyomják országunk más kereskedőit. Törvényeink a becsületes zsidó gyarapodásának ezer gátot állítnak elébe, s ím az ügyes, az erkölcstelen kijátssza törvényeinket, s népünk szenved s zsaroltatik minden törvényes határozatok mellett; törvényeink a zsidótól közdolgokban minden befolyást tagadnak: a pénz országok sorsát adá kezébe; – törvényeink a pénz hatalmát nem ronthatták meg, s nem fogják megronthatni soha; törvényeink a szegény keresztényt nem védhetik a gazdag zsidó befolyása ellen; nem gátolhatják az erkölcstelen zsidót zsarolásaiban; – s vajon miért ragaszkodjunk hozzájok? – miért nem törölni ki egy ezeredes igazságtalanság végnyomát törvénykönyvünkből, ha nyugodt megfontolás után mindenki átlátja, hogy tökéletes végrehajtása lehetetlen, részletes teljesítése senkinek nem hasznos, százezereknek pedig a legkínzóbb elnyomás.

Felhoztam, habár röviden, mindazon okokat, melyek a zsidók emancipációja ellen hazánkban vagy más országokban, hol ezen kérdés még újabb vala s nagyobb érdekkel vitattatott, részint parlamentáris beszédekben, részint könyvekben felhozattak, s habár annyi elleniratok elolvasása közben szomorúan jutott is eszembe néha, mennyivel boldogabb volna a világ, ha mindenben oly skrupulózusak volnánk, mint ha egy igazság gyakorlása forog kérdésben; ha mindig annyi dátumokat s bizonyítványokat keresnénk; örömmel érzém sokszor, mi gyenge a legfortélyosabb ok, mely ily rossz ügy mellett felhozatik. – S nem egy remény nélkül fejezem be soraimat.

Távol légyen tőlem, hogy ezen ügy kivívásában valamit enmagamnak s gyenge iparkodásaimnak tulajdonítanék; de teljes meggyőződésem, hogy minden, mi valóban jó s igazságos, végre kivívja önmagát; s nem fogja semmi gyengíteni keblemben azon erős meggyőződést, hogy az, mi mellett minden szív felszólal, végre győzni fog, habár az egész világ áltudósai küszködnének is ellene szofizmáikkal.

Ki a zsidók jelen állapotját meggondolja, ki e nép szenvedéseit felfogá, s látta szegényeit küszködve az élet minden bajával, s látta a gazdagot örömtelen birtoka között, melynek megszerzésén egy vesztett ifjúság függ, mely alatt ő, mint a bányász, e dús élet minden kellemeiről lemondva setétben keresé drága ércerét, melyért annyit tapasztalt, annyi csalódásokat vesztett, annyi kínokat szenvedett; ki egész szörnyűségében átgondolá azon létet, melyre mi e szerencsétlen népet kárhoztattuk; ki képzelheti, mi az: megvettetni, midőn az életbe lépünk, szenvedni, míg haladunk, s végre ha célunkat elértük, nem várhatni mást, mint irigyeket s azon megelégedést, hogy megvethetjük, kik egykor reánk lenéztek: az nem lehet kétségben ezen kérdés iránt; s ha egyszer a nemzet jobbjai egy dolog igazságáról meggyőződtek, nincs erő, mely létezését többé gátolhatná.

Ha előítéletek s hibás fogalmak nem gátolják, a jó mindig többséget talál az emberek között, s az előítélet, mely a zsidók polgárosításának eddig ellentállt, századunkban soká nem tarthat többé.

Távol légyen tőlem, hogy magamtól azon nehézségeket, melyek a zsidó emancipációjával hazánkban még most öszvekötvék, eltagadjam.

A társaság nem lehet igazságtalan senki ellen büntetlenül, s ha másképp nem, legalább azáltal érzi tetteinek büntetését, hogy azt, kit századokig láncokban tartott, fel nem szabadíthatja veszély nélkül, s talán félhető, hogy a zsidók emancipációját is visszaélések fognák követni az első pillanatokban; – félhető, hogy a vélemények jelen állapotában, hol – tagadni nem lehet – még sok előítélet uralkodik e részben, az ingerültség, mely a zsidók ellen létezik, törvényes felszabadítások által csak nevekedni fog, s hogy így azon elkülönözés, melyben e nemzet eddig élt, feltartva a szokás által, a társasági életben még soká fennmaradhat. De az idő halad, s a században, melyben élünk, minden nap, mely egünkön felderül, egy előítéletnek halála felett alkonyodik, s bármi erősen gyökerezik is az, mely a zsidók iránt létezik népünk szokásaiban és nézeteiben, józanon félnünk nem lehet, hogy az, miután egyszer törvényesen ledöntetett, még sokáig takarhatná el látkörünköt; a kivágott fa sokszor még újra kihajt tövéből, gyökerének végereje ágakat hajthat, új zölddel kényeskedik talán; de ne féljen senki, hogy ez új hajtásokból alacsony bokornál más válhatnék, s minek kivágása egykor oly nehéz vala, annak végmaradványait egy gyermek is kiirthatja gyenge kezével. S végre bármi nehézségek lennének is öszvekötve az emancipációval jelen állásunkban, miután a haza haladási szándékának annyi előzményeit adta, a polgárosításnak megadása vagy megtagadása nézetem szerént csak annyiban függ tőlünk, mennyiben rajtunk áll tovább haladni vagy eltávozni a megkezdett ösvényről; de hogyha szívünkben a haladás eszméje egy pillanat gerjedelménél, az emberiség jogai mellett mutatott buzgóság hazugságnál több vala, a zsidók emancipációja szükséggé vált, ez véleményem. szerént minden kételkedésen felül áll. Nincs senkinek több kötelessége, mint annak, ki szabadságot vőn iparkodásainak jelszavául, s csak ha ezeket teljesítjük, érdemeljük s várhatjuk korunk tiszteletét. Maga az abszolút orosz birodalom engedett korunk ellentállhatlan szellemének, s midőn 1836. esztendőben kiadott ukáza* által azon zsidókat, kik mesterség, művészet vagy tudomány valamely ágával foglalatoskodnak, többi keresztény alattvalóival egy fokra emelé, midőn továbbá ugyanazon ukázában* megengedé, hogy azok, kik városokban céhekbe vagy más mesterségegyesületekbe felvétettek, a választásokban más városiakkal hasonló jogokkal részt vehessenek, sőt azon esetre, ha oroszul írni-olvasni tudnak, városi tisztviselőknek is választathassanak, megmutatá szabadelvű szándékait a zsidók iránt; s magyar hazánk nem fog hátrább maradni a szabadelműség ösvényein, s nem alkalmat adni haladása elleneinek azon vádra, hogy szabadelvűségének alapja csak önösség; azok által, miket eddig tettünk, jogot adánk a zsidóknak igazságot reményleni tőlünk, mi őket nem fogjuk megfosztani reményeiktől.

Jól tudom én, hogy a zsidók emancipációja nem populáris*. – Minden törvény, bármily igazságtalan legyen is, számtalan viszonyok elrendezésében alapul szolgál, s így természetes, hogy midőn ily törvénynek megváltoztatása forog kérdésben, azok, kik terveikben fennállására számolának, magokat sértve érezik, s jól szerzett jogaik megfosztása ellen panaszkodnak; természetes még az is, hogy miután már szerencsétlen természetünk: csak mások felett emelkedve keresni magasságunkat, – miután minden kiváltságos osztályt annyi állhatatossággal látunk vívni leghasztalanabb jogai mellett is, itt, hol az egész nép az, mely egy kis másvallású kisebbség ellenében kiváltságokkal bír, ezen – hogy úgy mondjam - arisztokratikus állását nem szívesen hagyja el; nem csudálatos, mondom, ha mi, kik ezen kérdés mellett víttunk, s vívni fogunk, mint eddig, rágalom s indulatosság megtámadásainak céljául vétetünk; – de miután meggyőződésem, hogy valamint az, ki a sokaság ítélete ellen ön- vagy egy néposztály előítéletei mellett küszködik – elvész, úgy az, ki egy igazsággal lép fel ellene, győzhetetlen: nem hogy, mint néhányan az angol parlamentben, vagy Streckfuss* úr sokszor említett munkájában, e népszerűség hiányában ellenokot látnék nézeteim ellen: éppen ez az, mi nézetem szerént minden emberbarátot felhí, hogy az előítélettel szembeszálljon. Nem hízelgői, de barátjai kellenek a népnek, s csak ki a nép javának fel tudja áldozni szeretetét, az érdemli e nevet; – csak ki a mai tapsról le tuda mondani, várhatja, hogy nevének holnapja legyen.

A zsidók emancipációja ki fogja vívni magát nálunk nélkül is; dicsekedve felvilágosításával, a nép át fogja látni végre, hogy az emberjogok tisztelete, mely minden ajkokon lebeg, puszta szónál nem egyéb, míg ezerek a kínok legnagyobbikát, a megvetést szenvedik: által fogja látni, hogy a zsidók romlottságának oka csak elnyomatások, s hogyha azt, kit földre tapostunk, sárban találjuk, nem megvetni, hanem kezet nyújtani felemelésére emberi feladásunk. – Idők fognak jőni boldogabbak, mert jobbak, mint korunk, mikben a nép a szomorú valóságot, melyet az örök zsidó regéje képez, éppen oly lehetetlennek fogja tartani, mint mi a regét. Minden, mit az igazság megkíván, végre történni fog; de siettethetjük a pillanatot, melyben a jó történik. Ha egy nagy gondolatot, mely nemünket emeli, csak egy órával hirdettünk is elébb, ha egy rossz törvénynek eltörlését csak egy órával siettettük, éltünknek legszebb feladása elérve van; nem mondhatjuk, hogy nem vala nagy jutalma életünknek. Az idő int, s nekünk nem szabad hátramaradni. Nem kiváltságok, hanem szabadság kell századunkban, s ez nem létezhetik, ha nem köztulajdonunk, s ha a szolgaság – mely gazként könnyebben terjed, mint gondolnók – ki nem irtatik véggyökereiben.




Hátra Kezdőlap Előre