Szárszó

Szigethy Gábor előszava

A szabadság népe vagyunk, s ma, amikor a világ már döntött, hogy az új szolgaság helyett a szabadságot választja, nekünk, magyaroknak is hitet kell tennünk a szabadság politikája mellett. Nem frázisokban, nem szavakban, hanem tettekben. Legyen szabad a sajtó, a szólás, a gondolkozás, a kritika és a szervezkedés.

Bajcsy-Zsilinszky Endre lapjának, a Szabad Szónak címoldalán harsogtak, lángoltak e szavak 1943. augusztus 22-én. A Békepárt röpirata többet követelt:

Nemzeti kormányt kell alakítanunk, amely a nemzet erejére támaszkodva – magyar politikát folytat. Amely kormány:

azonnal békét köt, és véget vet az értelmetlen áldozatoknak,

megtisztítja a magyar hadsereget a fasiszta árulóktól és Hitler kémeitől,

Parlamenttel kormányoz, eltörli a cenzúrát,

az összes politikai foglyokat azonnal szabadon bocsátja…

Itáliában összeomlott a fasiszta rendszer, nem megrepedt, de eltörött a tengely, ahogy a korabeli újságok fogalmaztak, s a jobb érzésű emberekben, szabadságra, demokráciára, függetlenségre vágyó magyarokban feltámadt a remény: hátha, talán, most… Lehetetlen, hogy a felelős magyar kormányférfiak közül senki ne vegye észre, ne gondolja végig: a további várakozás, lapítás, tétlenkedés politikai öngyilkosság, s nem lehet a végletekig azzal takarózni, mentegetőzni: semmit nem tehetünk, nem kockáztathatunk hátunkban a Harmadik Birodalommal. Ha különbékét kötünk, megszállják, bekebelezik országunkat a németek – érvelnek a kormányzósági férfiak. Ha nem fordulunk szembe a németekkel, pusztul az ország – így a másik oldalon. A miniszterelnök hintázik: hol ide, hol oda húz, kockázat nélkül akarja megmenteni az országot.

Az országot akarja megmenteni?

A hatalom urai választás előtt állnak. Azt hiszik: választhatnak. A rendszert mentik: így akarják menteni a hont. Ha a hazát mentenék, rendszerük omlana össze. A rendszert mentik: magukat mentik. Hatalmukat féltő politikusok, elkövetik a legnagyobb hibát: rendszerüket összetévesztik a hazával, érdekeiket a nemzet érdekével. A rendszer megmentését a haza megmentésének gondolják, holott hatalmuk elvesztésétől rettegnek, s a számonkéréstől, amely majd rendszerük bukása után menthetetlenül eléri őket. S egy demokratikus, független, szabad Magyarországon vajon hogy adnának számot politikus sáfárkodásuk hazavesztő következményeiről?

Munkások, parasztok, értelmiségiek – gondolkodó magyarok gyülekeznek Szárszón 1943. augusztus 23-án. Itáliában összeomlott a fasiszta rendszer, hátha, talán, most…

Hátha lehet tárgyalni a hatalomban ülők közül azokkal, akik felismerték a veszélyt, mely hazánkra vár, ha végérvényesen odaláncoljuk magunk Hitler szekeréhez, s megértik: a bőrüket is csak úgy menthetik meg, ha segítenek megóvni országunkat a teljes pusztulástól.

Talán az eddig tétlenkedők, várakozók, tétovázók Itália példáján okulva rádöbbennek: nem várhatjuk, hogy mások mentsék meg hazánk – szabadságunk, függetlenségünk, demokratikus államrendünk kivívása, megteremtése a mi kötelességünk, feladatunk.

Most kellene, amíg lehet, amíg még lehet cselekedni, minden erőnket összefogni, ha kell, fegyverrel a kézben elindulni a – lehet: bizonytalan – jövő felé.

A szellem emberei adtak találkozót egymásnak Szárszón 1943 nyarán. Olyan emberek, akik évek óta aggódva és ingerülten figyelték a rossz irányba tartó magyar szekeret. Nagy István már 1942 áprilisában arra figyelmeztetett, hogy a szörnyű politikusok helyett mi kell, hogy igaz politikusokká váljunk, s amikor Veres Pétertől 1941 decemberében azt kérdezték, mit tesz, helyesebben mit tehet az ember, ha magyar, a válasz röviden ennyi volt: sajnos a döntő nagy dolgokban most keveset. De ez percig nem jelenti azt: jogunk van tétlenül szemlélődni, ajkbiggyesztve várakozni, a rossz időkre hivatkozva hallgatni, félreállni. Becsületes emberek számára akad feladat a legnehezebb időkben is: különbnek lenni, hogy az egyéni példa vonzza és magához ragadja, mint a mágnes, a közösség legjobbjait.

Erdei Ferenc hat évvel korábban járt Szárszón a „faluvezetők” találkozóján, s tapasztalatairól írott beszámolójában hangsúlyozta: olyan emberek jöttek Szárszóra találkozni, gondolatot cserélni, megvitatni országromlásunkban sok gondunk-bajunk, akiknek nem jól van úgy a magyar falu, ahogy van, s azért jöttek Szárszóra, mert azt remélték: eszközt, gondolatot, fegyvert kapnak, vagy legalábbis a reménységet vihetik haza a szívükben, hogy van bizodalom a változásra.

Hogy van remény a változásra! S hol van már 1938, amikor bár mindenki rettegte a háború közeledtét, de mindenki bízni akart abban, próbálta hinni: elkerülhető világunk értelmetlen pusztulása, a béke megmenthető.

Balatonszárszó, 1943. augusztus.

Németh László begombolt zakóban, fehér ingben, nyakkendőben áll az előadói asztal mögött, egy hajtincse szemébe lóg, felolvas. Veres Péter csizmában, zakóban az asztal mellett, bal kezével támaszkodik, jobb keze félig ökölben. Szabó Pál, Kodolányi János, Nagy István egy padon ülnek, elmélyülten a Bibliát olvassák. Darvas József bricseszben, magyaráz.

Balogh Edgár nincs itt; katona. Valahol Erdélyben, augusztus hó – így keltezi levelét Balatonszárszóra. Pontos helyet, időt nem írhat. Olyan az idő, hogy a szellemi honvédelemé az elsőség.

Erdei Ferenc rövid ujjas fehér ingben az asztal előtt áll, mindkét keze előrelendül, a szenvedélytől megfeszül, kidagad egy ér. Beszél.

A magyar társadalom milyen volt, milyen ma, milyen lehetne; milyennek kellene lennie.

Mi mindig mindenről elkésünk – jajdult hajdan Ady Endre. Lemaradtunk – fogalmaztak okos-pontosan a szakemberek.

Vigyázó szemünk Párizsra vetjük – de kezünk, lábunk késve mozdul. S ha időben mozdulna – mások nem engedik, hogy egy ütemre lépjünk Európával.

Egy évezred van a hátunk mögött.

1943. augusztus 23-án Balatonszárszón Erdei Ferenc elmúlt száz évünk társadalomfejlődését elemzi: mámoros szabadságharcunk, polgári demokratikus forradalmunk, proletárdiktatúránk, ellenforradalmunk, örökös konszolidációink minőségét.

Mi mindig mindenről elkésünk – nagy baj. Nagyobb baj: következetlenek vagyunk, társadalmi harcaink befejezetlenek, idő előtt megtorpantak. 1848. március idusát felemás átalakulás követte: konzerváltuk fele feudalizmusunk. Polgári demokratikus forradalmunk: végiggondolatlan álom. Proletárdiktatúránk: hirtelen jött, gyorsan elmúlt. Még ellenforradalmunk is felemás: létrehívóit hamar elsöpörték az új helyzet okos haszonélvezői.

Most recseg-ropog a világ: határozottan, eltökélten egy irányba, jó irányba kellene elindulnunk. Szabad, független, demokratikus Magyarország: 1943 nyarán Balatonszárszón mindenki erről álmodik. De hol az út, melyik út vezet a szabad, független, demokratikus Magyarország felé?

Megint elkéstünk? Most késünk el? Csak álom, tündöklő, csalóka szivárvány képzeletünk egén a független, szabad, demokratikus Magyarország?

Ciripelnek a tücskök, szél fodrozza a Balaton vizét. Vitorlások integetnek az égnek, a tihanyi apátság tornyai lassan elolvadnak a sötét éjszakában.

Most háború van és csend és nyár és meleg.




Kezdőlap Előre