A magyar társadalom

I. Társadalomtudományi tájékozódás

A szociológia, szóval a társadalomtudomány alig egy évszázad alatt olyan ragyogó fejlődést tett, hogy szinte klasszikus tudománnyá lett. Nagyszerű szellemi erőfeszítések és az elmélkedések sokfélesége gazdagította a tudományt szinte minden irányban, ahonnan csak szemlélni lehet a társadalmat. Tehát lélektani, gazdasági, földrajzi és történeti szociológiák keletkeztek, minden irányból sok és finom ismereteket és gondolatokat hordva össze a társadalom természete felől.

Ez a klasszikus szociológia azonban mégis lebegő, általános elmélkedés a társadalomról, nem pedig történetiségnek az értelmezése és megvilágítása. Csak példáz ez a szociológia történeti konkrétumokkal, mégpedig egészen szabadon, hol a primitív fejlődés korszakából, hol pedig a modern alakulás idejéből. Történész vagy politikus számára, szóval olyannak, aki társadalmi realitásokhoz nyúl, szinte megrendítő ez a stúdium*. A finom és sokféle elmélet szinte semmit nem tud mondani számára. Amit ő megismert, abban nem tudja segíteni a szociológia, éppen csak hozzácsaphatja ezekhez a lenge elképzeléseket és a tág általánosságokat.

A történelmi materializmus, szóval a szocializmus társadalomtudománya az egyetlen nagyszabású szociológiai irány, amely történelmi szemléletű, tehát konkrét történeti társadalomalakulásokat kísér, és mindent a fejlődés összefüggésében magyaráz. Ennek a szociológiának a materialista elmélet a filozófiája, dialektikus a logikája, és az egész szemlélet a modern ipari munkásság nagy történeti élménye és mozgalmai alapján kristályosodott ki.

Ennek a világszemléletnek és ebből folyóan társadalomszemléletének az a lényege, hogy a társadalom intézményei az anyagi életfeltételek felülépítményei. Tehát a társadalom és az abban végbemenő szellemi alakulások természetét a gazdálkodás és a termelés viszonyai határozzák meg. E szemlélet szerint a társadalom alakulása a termelőviszonyok változásával halad. Így a történelem nem más, mint az anyagi életviszonyok és általuk a társadalmi felépítmények folyamatos fejlődése.

Nagy általánosságban és bizonyos elvontságban ez a szemlélet sikeresen nem támadható meg. Egy nagyobb hullámvonalban a termelés viszonyainak és a termelés rendjének az alakulása kétségtelenül és vitathatatlanul együtt tart, és egymással összefügg. Eszerint tehát a társadalom nem önálló és bizonyos saját belső törvényszerűséggel fejlődő szférája a létezésnek, hanem mindenkor a termelőmód alakulásával függ össze. Összefügg pedig olyanképpen, hogy a gazdasági viszonyok az emberek tudatán keresztül határozzák meg a társadalom formálódását. Viszont azonban a klasszikus szociológiának, a történelemnek, továbbá a társadalomrajzi (szociográfiai) vizsgálódásoknak tanulsága szerint a társadalom ennél állandóbb, sajáttörvényűbb valami, amelynek saját alakulási vonala van, és ez gyakran és szívósan eltér a termelőerők történeti alakulásától, és csak egészen nagy hullámokban egyezik meg vele. Ezért van azután, hogy a társadalom valóságos természete a helyes megismerés előrehaladásával folytonosan helyesbíti ezt a szemléletet. Tehát a történelmi materializmus újabb fejlődése a társadalom önálló felfogása felé halad, és mind több gondot és figyelmet fordít arra, hogy e sajátlagos társadalmi világnak a jelenségeit és alakulását részletesen feltárja. A másik oldalon viszont a klasszikus szociológia termékenyebb irányai afelé közelednek, hagy a társadalmi valóságat anyagiasabb, materiálisabb képződménynek fogják fel. Ilyenformán, amilyen mértékben mind kétségtelenebbé és alapvetőbbé válik az anyagi termelési viszonyok meghatározó jelentősége, ugyanolyan mértékben világosabbá lesz az is, hogy a társadalom sajátlagos önállósága és öntörvényűsége is fennáll.

Ebbe a vonalba eső szemlélettel kívánom én a következőkben a magyar társadalom történeti alakulását és a magyar társadalom jelenlegi szerkezetét felvázolni. Ezt megelőzően azonban néhány fogalommagyarázatot kell megejtenünk e szem előtt tartott társadalomszemlélet alapján.

 

a) Mi a társadalom?

A társadalom nem egyszerűen az együtt élő emberek sokasága vagy az egymáshoz kapcsolódó emberi életek összege, illetőleg közössége. Ilyen közösség az állatok együttélése is, mégsem társadalom. Az emberi közösségeket az teszi társadalommá, hogy az emberek között valami rendszer, intézményesség van, kiképződik valami tárgyilagos kötőanyag, szóval objektív szerkezet, struktúra, és éppen ez a társadalom. Ez az emberek között és felett kiképződő szerkezet, rendszer hol erősebben és tartósabban épül ki, hol kezdetlegesebben és változóbban, de valamilyen formában minden emberi együttélésben jelen van, és minden történelmi alakuláson keresztül folyamatosan formálódik. A különbség csak az, hogy egyik történeti korszakban szilárd és erős ez a társadalmi kötőanyag, más korszakokban pedig törékenyebb és kezdetlegesebb. Minden, ami az emberi életet jelenti, ebben az objektív szerkezetben jelenik meg és formálódik ki. Tehát az élet minden történeti korszakban és minden emberi együttélésben társadalmi formában folyik, a termelés és a gazdasági élet éppen úgy, mint a szellemi lét. Általánosságban az élet és társadalmi formája között kölcsönhatás áll fenn: a társadalmi forma az életet magát határozza meg, az élet pedig anyagi viszonyai szerint a társadalmat. Történetileg azonban mindig ténykérdés, tehát esetenként eldöntendő összefüggés az, ahogyan az élet és a körülvevő társadalmi szerkezet egymással összefügg. A történelem folyamán a társadalom folyamatos képződésben, alakulásban van, és korszakonként billen erre vagy arra az erőhatás iránya. Hol a gazdasági erő érvényesül döntően, és formálja a társadalmat, hol pedig a szilárdan és keményen kiképződött társadalmi formák, intézmények szorítják hatásuk alá a gazdasági életet és az élet egyéb megnyilvánulását.

 

b) Szociológia–szociográfia – társadalompolitika

A szociológia a társadalomról szóló általános tudomány, tehát a társadalom általános összefüggéseit és törvényszerűségeit kutatja. Szóval történeti korszakok és különféle társadalmak felett mindegyikre kiterjedő általános érvényességgel keresi a társadalomra vonatkozó általános megismeréseket. Lényegében két témája van: mi a társadalom, és hogyan képződik, a történelmen keresztül hogyan alakul, fejlődik.

A társadalomtörténet viszont éppen úgy, mint a társadalomrajz, a szociográfia, egyformán a konkrét, egyedi történeti összefüggéseket tárja fel. Az előbbi azt, hogy egy-egy társadalomnak az alakulása, mint történeti folyamat, hogyan ment végbe, az utóbbi pedig azt vizsgálja, hogy egy adott korban egy adott közösségnek a társadalma milyen.

A társadalom törvényszerűségeinek az ismeretében, továbbá egy-egy adott társadalmi állapot konkrét viszonyainak az ismeretében és bizonyos politikai célkitűzések tekintetbe vétele alapján komoly tájékozódást nyerhetünk abban az irányban, hagy mik a lehetőségei és módszerei a társadalom átalakításának. Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik a társadalompolitika.

Előadásomban a magyar társadalommal kapcsolatban ez utóbbi három szempontú vizsgálódást akarom megejteni, tehát a következő részben a magyar társadalom történeti alakulását rajzolom meg a modern fejlődés korszakában, a múlt század közepétől napjainkig. A harmadik részben szociográfiai áttekintést kísérlek meg a jelenlegi magyar társadalomról. E jelenlegi állapot azonban nem éppen csak a mostani napoknak a viszonyait veszi tekintetbe, hanem mint egyetlen történeti időszaknak, a két világháború közti állapotnak az idejére terjed ki. A negyedik részben pedig egyfelől a történeti alakulás tekintetbe vételével, továbbá a jelenlegi helyzet ismeretében, másfelől pedig a számunkra aktuális politikai célkitűzések alapján azokra az irányokra és lehetőségekre igyekszem rámutatni, amelyek a magyar társadalom átalakítását teszik, illetőleg tehetik lehetővé.

II. A modern magyar társadalomfejlődés

A 48 előtti rendi társadalom egy mezőgazdasági termelésre és kezdetleges termelőmódra épült szerkezet volt. Ennek a társadalmi állapotnak, ennek a fejlődési foknak akkor is már nemcsak az volt a baja, hogy rendi társadalom, hogy feudalizmus volt, holott másutt már hatalmasan fejlődött a polgári társadalom, hanem az, hogy mint rendi társadalom is szerencsétlenül elfajult és elromlott struktúra volt már. És súlyosbította a helyzetet, hogy egy haladottabb, polgárosultabb, iparosultabb társadalommal tartozott egy államszervezetbe, a Habsburg-monarchiába. Az átalakulás, mely a reformkorban, majd az azt követő évtizedekben végbement, elindította ugyan a modern fejlődést, tehát a rendi társadalom felbontását, azonban az új fejlődés minden zavara és baja átöröklődött a régi állapotból. Tehát társadalmunk modern korszakának minden súlyos és keserves problémáját csírájában, már ebben az átalakulás előtti rendi társadalomban megtalálhatjuk.

A mi rendi társadalmunk nem volt kiképzett és tagozott munkaszervezet, mint a megelőző korszakok nyugati rendi társadalma. Tehát nem olyan általános munkaszervezet volt, amelyben egy magas tekintélyű úri rend vezetése alatt a polgárság, hivatalnokréteg és a parasztság szakszerű munkája folyt e különböző munkáknak megfelelő és folyamatosan kiképzett társadalmi formák, módszerek között. A mi rendiségünk egyszerűen uralmi rendszer volt. Felül az uralkodó nemesség, egyúttal ténylegesen társadalomvezető és adminisztráló hivatalnokréteg is, a másik oldalon pedig a kihasznált és leszorított dolgozó parasztság.

Az átalakulás éppen ezért nem is volt belső fejlődés eredménye, hanem sokkal inkább külső hatásé. Az európai kapitalista gazdálkodás kialakulása és az európai polgári társadalom együttes kényszerítő ereje volt az, ami a magyar átalakulást kikerülhetetlenné tette. Még további szerencsétlen eleme az átalakulásnak az is, hogy a tényleges reformlépéseket nem is a magyar államszervezet, hanem a bécsi császári kormány tette meg.

Így történt, hogy a nemesi vezető rend nem számolódott fel. Sem az államvezetésben elfoglalt szerepe, sem birtokosi helyzete, sem pedig társadalombeli tekintélye lényegében nem változott meg. Az államvezetés továbbra is nemesi, úri államvezetés maradt. A kiegyezés révén a magyar államszervezet ugyan összekapcsolódott, illetőleg beleilleszkedett a Habsburg-monarchia államszervezetébe, azonban a magyar nemesség az összes pozíciókban megtartotta régebbi állományát, s nem változtatott az igazgatásban elfoglalt helyzetén az sem, hogy köznemesi kiváltságai lényegesen megcsökkentek. A földbirtoklásban pedig csak annyi változás történt, hogy a jobbágyföldek földesúri adóját elvesztette a magyar nemesség, épségben megtartotta azonban egyéb birtokállományát, nem kevesebb, mint a magyar termelőterület 70%-át. Hasonlóképpen töretlen maradt úri presztízse is, hiszen nem volt olyan polgárság társadalmunkban, amelyik ezt az úri tekintélyt ledönthette volna, a parasztság pedig éppen semmi erőt és súlyt nem képviselt ezzel a tekintéllyel szemben.

A nemesség rendjével szemben teljesen jelentéktelen réteg volt a városi polgárság. Mindössze ötven szabad királyi városunk volt, és azokban is az igazi polgárság ekkor már kisebbség vagy éppen csak töredék volt. És sem a céh-intézmény, sem pedig a polgárság egyéb történeti szervezetei nem voltak már olyan élő szervezetek, amelyek a polgárság igazi történeti, társadalmi szerepét szolgálták volna. Megmerevült és érdekvédő szervezetek voltak, és még mint ilyenek is e városok életének csak a kisebb részét fogták át.

Parasztságunk ekorbeli helyzetére pedig az a jellemző, hogy ez a réteg nem volt olyan szakszerű munkaszervezet, mint a nyugati rendi társadalmakban. Egyszerűen dolgozó pórnép volt, amelyik csak kisebb részében élt a történelmi jobbágyság szervezetében. Nevezetesen parasztságunknak csak 2/5-e volt úrbéres jobbágy, ez is 2/3-ában zsellér és csak 1/3-ában telkes jobbágy, a nagyobbik része, 3/5-e uradalmi parasztság volt. Ez pedig azt jelenti, hogyha itt-ott pillanatnyilag kedvezőbb és szabadabb állapotban élt is, mint a földhöz kötött jobbágyság, ugyanakkor életbiztonsága, kultúrája megfelelően bizonytalanabb és változandóbb volt. Ennek az uradalmi parasztságnak körülbelül a fele volt cseléd, tehát az uradalmi majorok évi munkára szerződött bentlakó munkásrétege, míg másik fele úgynevezett szegődményes parasztság volt. A szegődményesek bérletszerű viszonyban munkálták az uradalom földjét, és itt is laktak telepes községekben. Mind a történelmi úrbéres parasztság, mind pedig az újabb képződésű uradalmi parasztság egyformán leszorult és megmerevült társadalmi helyzetben élt, miután ennek a rendi társadalomnak már nem voltak meg azok az összekötő szervei, amelyek a parasztság életét a felső rend világával közvetlenül összekapcsolhatták volna.

Ilyen feltételek között a kívülről-felülről jövő átalakulás folytán a 67-es kiegyezéssel igen különös formában indult el a modern polgári társadalomfejlődés.

A kiegyezés maga az osztrák ipari és pénzkapitalizmusnak és a magyar földbirtoknak a kiegyezése volt, a Habsburg-államrendszer keretében. Ez pedig azt jelentette, hogy a magyar földbirtok megnövekedett piaci lehetőségeket kapott nyugat felé, viszont az osztrák vállalkozás kelet felé. Ez a kiegészülés megteremtette a kapitalizmus konjunktúráját Magyarországon is, egyúttal pedig nagyszabású építkezéseket (vasút, útépítés, folyószabályozás) indított meg. Ez a konjunktúra természetesen megnyílott a parasztság termelése számára is, azonban nyilvánvaló az is, hogy adott társadalmi állapotában sokkal kevésbé tudta e lehetőségeket kihasználni, mint akár a magyar földbirtokosság, akár az osztrák kapitalizmus.

Az átalakulásban részben megmentette, részben visszaszerezte a magyar nemesség a hivatalnoki pozíciókat is, tehát a kiegyezés korszaka, a birtokos- és hivatalnoknemesség töretlen vezetése mellett indult el. Ez azt is jelentette, hogy a régi nemesi rend ebben a korszakban mint úri középosztály (dzsentri) feltétlen vezetése alatt tartotta a társadalom alsóbb részeit. Ennek a nemesi vezetésnek az árnyékában folyt a kapitalizmus építkezése is. Az osztrák tőke német, cseh, morva, zsidó vállalkozókkal végezte ennek az építkezésnek a munkáját, azonban e vállalkozásban mindenütt a reprezentatív szerepeket a nemesi-úri felső és középosztály töltötte be. Így alakult ki egy sajátságos munkamegosztás a következőképpen: az állami vezetés és az értelmiségi hivatások nagyobb része a nemesség szerepe maradt, viszont az új termelőszerepeket: ipart, kereskedelmet ez az új, idegenekből toborzódott polgárság töltötte be. Ez az új polgári réteg ebben az időben még lojális volt a nemesi, úri vezetés felé, tehát a saját maga által kiépített pozíciókon túl még nem igényelt egyéb szerepeket a magyar társadalom életében, hanem e vonatkozásban tiszteletben tartotta a magyar nemesség szerepeit.

A fellendülésnek és az építkezésnek ebben a korszakában a jobbágyságból felszabadult parasztság aszerint tudta felhasználni a konjunktúrát, ahogy a megelőző rendi társadalomban történeti tőkét gyűjtött. Élelmesen és több-kevesebb szakszerűséggel tudja felhasználni a megnyílt lehetőségeket parasztságunknak az a rétege, határozottan a kisebbsége, amelyik már a rendi társadalomban magasabb fejlettséget ért el. Tehát a Kisalföldnek és az északi és nyugati Dunántúlnak nyugatias parasztsága és a Nagyalföldnek szabadabban fejlődött polgárgazda parasztsága jár az élen. Ezeknek a vidékeknek a parasztgazdái a termelés fejlesztése és kiterjesztése irányában jelentékeny előrehaladást tettek. A Kisalföldön az állattenyésztés és takarmánytermesztés, a Nagyalföldön a külterjes gabona- és kapástermelés terjedt ki hatalmas arányokban, s mindkét helyen a termelés technikája is figyelemre méltó előrehaladást tett. Ezeken az utakon a parasztság vagyonosodása is előrehaladt, és jelentékeny parasztvagyonok keletkeztek ebben a korszakban.

Nem szorult ki azonban a fejlődésből ezeknek a vidékeknek a földtelen parasztsága sem. Egyrészt a megnövekedett mezőgazdasági termelés munkája, másrészt pedig az út-, vasútépítés földmunkái elegendő munkalehetőségeket tudtak biztosítani e földmunkásrétegnek. Miután pedig ezek a földmunkások már a rendiség korában sem voltak elesett egzisztenciák, ezért egyrészt munkakészségük és munkabeli képzettségük, másrészt pedig nem feltétlenül kiszolgáltatott társadalmi helyzetük folytán rendelkeztek azzal az erővel, hagy tisztességes munkafeltételeket biztosítsanak maguknak. Akkor alakultak ki a mezőgazdasági munkák részes munkafeltételei, s nem is nagyon kedvezőtlen arányban. E részkereset pedig azt tette lehetővé, hogy bizonyos mértékben önálló gazdálkodást folytathatott az ilyen munkában foglalkozó földmunkásság. A kubikosmunkák pedig szinte földmunkás mesterséggé fejlődtek, e fejlettebb mesterségnek megfelelő szervezettel és kivált az első évtizedekben aránylag megfelelő munkabérrel is.

Hasonlóan sikeresen tudott megélni ebben a korszakban a telepes községek parasztsága is. Ez újabb telepítésű és legnagyobbrészt idegen telepes falvakban már a telepítés jól ellátta ez induló társadalmakat állatokkal, munkaeszközökkel, és valamelyes adómentességgel fejlődésüket is tudta biztosítani. A felszabadulás idejében* tehát ezeknek a községeknek is volt annyi kezdő tőkéjük, hogy hasonlóképpen a nagyalföldi és kisalföldi történelmi parasztsághoz, sikeresen meg tudtak állni a változásban.

E kisebbséggel szemben parasztságunk többsége távolról sem tartott kezében annyi tőkét és képzettséget, hogy a megnyíló lehetőségeket sikeresen kihasználhatta volna. Mint társadalom: fejletlen, megmerevült és fellendülésre képtelen szervezetek voltak, gazdasági felszereltségük pedig nagyon is fogyatékos volt. Így történt, hogy mind a hátramaradtabb fejlődésű úrbéres jobbágyság mind pedig az uradalmi szegődményesek, valamint az uradalmi cselédek megmaradtak ugyanabban az állapotban, amiben a rendi társadalom korszakának a végén voltak. Ez pedig azt jelentette, hogy a hatalmasan előretörő kapitalista fejlődés mind az ő rovásukra következett be.

A kiegyezéssel megindult fejlődés minden belső korlátozottsága és ellentétei ellenére is 1890-ig körülbelül töretlen vonalban haladt előre. Ekkor azonban kiütköztek a fejlődés ellentétei és zavarai. Az addig sikeresen folyó gabonatermelést és gabonakivitelt hatalmas válság érte. Óriási mértékben lecsökkent a gabonaár, és a kivitel mennyisége is töredékére esett vissza. Ez a változás az egész magyar mezőgazdasági termelést megingatta, és vele együtt a társadalom szerkezetében is súlyos ellentétek kerültek felszínre. Nyilvánvaló lett ezenkívül az osztrák ipari és pénztőke és a magyar nagybirtok ellentéte is. Míg a kiegyezés idején érdekeik kölcsönösen összeilleszkedtek, addig a 90-es években már szembekerültek egymással. A magyar földbirtok behozatali szabadkereskedelmet kívánt volna, egyúttal pedig védelmet a tengerentúli gabona behozatala ellen, viszont az osztrák kapitalizmus a saját ipari termékeinek a vámvédelmét követelte. Ebben a helyzetben nemcsak az addig nyugalmas belső társadalmi rend, hanem az egész kiegyezési rendszer is válságba került.

Ugyancsak a válság tényezője volt a belső kapitalista termelés és a polgári társadalom kialakulása is. A nemesi államvezetés árnyérában és közreműködésével jelentékeny arányokban kifejlődött a hazai kapitalista gazdálkodás s egy hazai polgárság. E polgárság legnagyobbrészt idegenekből toborzódott, azonban asszimilálódott is a magyar vezető rétegekhez. Ezenkívül lojális is volt e vezetéshez az egész 67-es korszakon keresztül. A 90-es évekre azonban ez a polgári társadalom már olyan arányokban kiépült, hogy önálló erőket és törekvéseket tudott képviselni a konzervatív nemesi-nemzeti társadalommal szemben. Önállóságának jeleként az egész társadalmi életben új elemek jelentkeztek, és új ellentétek ütköztek ki.

Az irodalmi életünkben jelentkező sajátságos kettészakadás ennek a társadalmi helyzetnek a következménye. A konzervatív nemzeti társadalom klasszikus irodalma helyett egy nyugtalan, új törekvéseket és új hangot képviselő irodalom lépett fel, amelyben ez a friss, polgári társadalom és benne elsősorban a zsidóság jelentkezett. Ugyanez történt a hírlapirodalomban is. A korábbi tekintélyes, fegyelmezett és mindig magas színvonalon tartott sajtónk most rohamosan üzleti vállalkozássá, társadalmi és politikai érdekek kiszolgálójává alakult át. Hasonlóképpen jelentkezett a változás hatása a politikai életben is. Míg egyfelől a konzervatív nemzeti társadalom a kiegyezés vonaláról mindinkább a függetlenségi radikalizmus útjára terelődött, addig a másik oldalon radikálisabb polgári törekvések is hangot kaptak. Részben a függetlenségi párt balszárnyán, részben pedig önálló polgári radikálisabb mozgalom alakjában jelentkezett ez az új irány. Sokkal nagyobb erővel, bár a siker kisebb lehetőségével jelentkeztek a munkásság és a parasztság mozgalmai. Sztrájkok és bérharcok törtek ki; és amellett, hogy a saját munkásérdeküket igyekeztek megvédeni, hatásukkal a polgári politikai vonal előretörését is segítették.

E válsággal és átalakulással szemben volt ugyan szélsőséges politikai, társadalmi ellenállás is, egyrészt a nagybirtokosság feudalista reakciója formájában, másrészt a hivatalnok középosztály antiszemitizmusa alakjában, azonban mindez nem volt képes megakadályozni azt, hogy a koalíció politikai rendszerében a felerősödött polgári erők is ne érvényesülhessenek.

Miután azonban az egész magyar vezető rendnek, de az erősödő magyar kapitalizmusnak és polgárságnak is inkább állott érdekében kiegyezni Ausztriával és a közös államszervezet követelményeivel, mintsem megosztani hatalmukat a magyar parasztsággal és a most már erősödő munkássággal, végül is ez a korszak egy új kiegyezéssel végződött.

Tisza István* kora ennek az új kiegyezésnek a jegyében viszi a magyar társadalom alakulását a világháborúig. E kiegyezés alapja a magyar földbirtok s vele a magyar úri felső és középosztály és a kapitalizmus, illetőleg e gazdálkodás polgársága között való kiegyezés. A kiegyezés politikai formája a régi szabadelvű párt utóda: a munkapárt, amely külsőleg és elvében liberális demokrata politikát folytat, tényleg azonban szigorú és öntudatos védelmi szervezete a felső úri rétegek és a polgári társadalom vezető polgársága szövetségének. Tehát választójogával kitartóan és sikeresen vigyáz arra, hogy sem a parasztság, sem a munkásság követelései fel ne boríthassák ezt a kiegyezési rendet. E rendszer belső ellenzéke volt a függetlenségi politika, amely azonban lényegében csak a kiegyezés közjogi egységét támadta, magát azt a társadalmi szövetséget, amely két hatalom között létesült, gyökerében nem kezdte ki.

Ilyen államszervezeti és politikai egység alatt nyilvánvalóvá lett azonban a magyar társadalom sajátságos kettős osztottsága. A felső szinten politikai szövetségben egyesült ugyan a történelmi nemzeti társadalom képviselője: a birtokos- és hivatalnoknemesség, a másik oldalon pedig a kapitalizmus polgársága, azonban e két társadalomrendszer már szinte teljes kifejlettségében állott egymás mellett, sőt lényegében egymással szemben. A történelmi nemzeti társadalom arisztokráciájával és úri középosztályával az államapparátus és a földbirtok pozícióiban már csak a politikai vezetésre szorult, és mind a gazdasági, mind az irodalmi, szellemi életben meglehetősen hátrakerült. Annál erőteljesebben foglalta el ezeket a helyeket a frissen felnövekedett és most is egyre duzzadó polgári társadalom.

A háború végén már szinte két Magyarország állott egymással szemben. Az egyik oldalon a történelmi örökségét védő nemesi, nemzeti rendszer, amely a monarchia fenntartásához is a végsőkig ragaszkodott, a másik oldalon pedig egy új képződmény: a polgári társadalom, amelyik a modern, demokratikus Magyarország megteremtéséért küzdött. Az összeomlás, amely a háború végén bekövetkezett, pillanatnyilag teljesen felbontotta nemcsak a monarchia államszervezetét, hanem az egész történelmi nemesi társadalomrendet is. Az összeomlás azért válhatott olyan teljessé, mert ez az egész történelmi társadalomképződmény beleépült a monarchia államszervezetébe, és annak az összeomlása után semmiféle társadalmi támasztékkal nem rendelkezett. Szinte ellenállás nélkül kerülhetett tehát uralomra és kísérelhette meg a modern polgári Magyarország felépítését a radikális és forradalmi polgári politika.

A forradalom győzelmes napjaiban* általános felszabadulás érzése töltötte el az egész országot, és óriási tömegek szinte a boldog felszabadulás mámorában üdvözölték a változást. A kísérlet azonban nem sikerült. Nem sikerülhetett pedig azért, mert az uralomra került polgári politika nem széles és kifejlett polgárságra támaszkodott, hanem mindössze egy polgári kisebbség volt az, amely e társadalomalakító kísérletre vállalkozott. Az egész magyar polgárság, amely a derékhadát adta e kísérletnek, távolról sem volt olyan megalapozott és széles polgárság, mint a nyugati társadalmaké. Nagyon is frissen jött, mohón vállalkozó és vakmerően kísérletező volt ahhoz, hogysem a tényleges társadalomalakítást sikerrel elvégezhette volna. Inkább csak elvei és politikai programjai voltak modernek, radikálisak és elszántak, a társadalmi erő, ami mögöttük volt, sokkal kisebb, gyöngébb és jelentéktelenebb volt. Arra pedig a legkevesebb volt az ereje, hogy a háború előtti történeti örökséget, szóval a nemzeti társadalom szerkezetét gyökeresen felszámolhatta volna.

E polgári forradalmi kísérlet után ismét inkább a külső események hatására, mintsem a belső fejlettsége, érettsége folytán, a proletárforradalom kísérlete következett. A munkásság jelentékeny része ezekben az időkben szociáldemokrata szervezetekben tartott együtt, és ezen a vonalon ki is vette a részét a polgári forradalomból. A proletárdiktatúra felé nem is ez a szervezett munkásság vitte az alakulást, hanem a külső hatások és az ezek mentén felülkerekedett konjunktúra-munkásság. Jellemző, hogy a forradalom 43 népbiztosából mindössze 11 volt olyan, aki a régi munkásmozgalmi iskolán keresztül jutott föl eddig a szerepig. Az is figyelemre méltó, hogy e forradalmi vezetőséggárdának a túlnyomó többsége zsidó volt. Ez a belső készületlenség és mellette külső erőhatások voltak azok, amik rövid idő múltán ezt a kísérletet is megbuktatták. Az egész proletárdiktatúra a világforradalom feltételezésére épült, és amikor ez a feltevés kilátástalannak bizonyult, már el is vesztette belső biztonságát ez az uralom, és csak terrorisztikus módszerekkel tudta magát egy ideig még fenntartani. Végső sorban pedig a románok betörése vetette végét.

E második forradalom bukása után tehát ismét nem belső társadalmi erők vitték győzelemre az ellenforradalmat. Így hiányzott az a történelmi tényező, hogy egy új, vezetésre kerülő réteg, illetőleg rendszer próbára tevő harcokban küzdje ki a maga uralmát. Mégis a proletárdiktatúra idején volt két olyan rétege a magyar társadalomnak, amelyik több-kevesebb ellenállást tanúsított a forradalommal szemben. Így történt, hogy az ellenforradalom első szakaszában ez a két réteg vette a kezébe a vezetést: a keresztény kispolgárság és a kisgazdák. Ez az ellenforradalom egyszerre képviselte az ellenhatást a régi feudalista rendszer, a tőkés polgári uralom és a szocialista forradalmi munkásság ellen. Míg tehát egyfelől antiszemitizmust képviselt, másfelől bizonyos keresztény-nemzeti evolúciót igyekezett megvalósítani. Tehát megalkotta a titkos választójogot, és a földreformot is valamilyen formában megvalósította. Azért is nevezetes ez a fejlődési szakasz, mert ez volt az első alkalom a magyar történelmi alakulásban, amikor a parasztság vezető rétege szóhoz jutott az országos politikában. Azonban sem ez a kisgazda társadalom, sem pedig a keresztény kispolgárság nem képviselt akkora társadalmi erőt, hogy a kézbe kapott hatalommal egy új társadalmi és állami rendszer felépítésére sikerrel vállalkozhatott volna. Kénytelen volt tehát állandóan engedményeket tenni és alkudozni egyrészt a munkásság felszínen maradt erőivel, másreszt pedig az, újraéledő tőkés polgári elemekkel és végül az újraéledő konzervatív-feudalista tényezőkkel.

A háború előtti fejlődés eredményeként ebben a felbomlott állapotban a legnagyobb politikai erőt mégiscsak a feléledt történelmi-nemzeti társadalom elemei képviselték, így az ellenforradalom következő szakaszában ezek kerültek túlsúlyba. Tehát a konszolidáció már nem annak a keresztény nemzeti evolucionizmusnak* az irányában következett be, amelyet a kisgazdapolitika és keresztény nemzeti kurzus elindított, hanem a háború előtti rendszer restaurálásban. A történelmi osztályok újra erőre kaptak, és fokozatosan magukhoz ragadták a vezetést, E konszolidációs politikát rendkívüli politikai ügyességgel és céltudatossággal vitte sikerre Bethlen István*. Ennek a politikának az egyes mozzanatai gyorsan következtek egymás után. A parasztságot sikerrel leszerelte radikális földreformtörekvéseiben, és a viszonylag tekintélyes kisgazdacsoportot felhasználta az antiszemita és legitimista* politikai erőkkel szemben. A munkásságot izolálta* ez a politika, tehát a városokban meghagyta szervezeteit és működési szabadságát, viszont a vidékre és a parasztság körébe való kiterjesztését minden eszközzel megakadályozta. Ilyen előkészítés után a kapitalizmussal és a polgársággal való kiegyezés is megtörténhetett, annál is inkább, mert a rendkívül leromlott pénzügyi és gazdasági viszonyok közepette égető szükségűvé vált a szanálás. Mindent összevéve: ez a konszolidáció végeredményben reakció volt, nemcsak a két forradalommal szemben, hanem még az ellenforradalom reformtörekvéseivel szemben is. Tehát azt a rendszert állította vissza., amelyet a háború előtt Tisza István* korszaka képviselt.

A konszolidáció után következő évtized alatt részleteiben is kiépült ez a restauráció. Politikai formája éppen úgy, mint Tisza István* korszakának, a liberális demokrácia volt, azonban ez a politika éppen olyan kevéssé volt valóságos demokrácia, mint elődje. Tehát nyílt választójogával elejét vette a parasztság és munkásság politikai megerősödésének, földreform-politikájával pedig megakadályozta a parasztság gazdasági megerősödését. A munkássággal szemben pedig olyan védelemben részesítette a kapitalista termelést, hogy ez a munkásság politikai és társadalmi fejlődését gátolta meg. Nagy jelentőségű mozzanata e korszak társadalomalakulásának az, hogy egyre nagyobb arányokban épült ki az állami bürokrácia, kiterjedve a gazdasági élet területére is. Tehát nemcsak az államapparátus pozíciói növekedtek meg, hanem az állam gazdaságpolitikai szervei is nagy arányokban kifejlődtek. Ezen a réven a történelmi úri középosztály egyfelől a tisztviselő pozíciók révén, másfelől pedig a gazdasági életben elfoglalt helyeken erősödött meg, mellette csak a kapitalizmus szabad polgársága fejlődött és erősödött hasonlóképp. Mind a munkásság, mind a parasztság visszaesett azokhoz a szerepekhez képest, amelyeket egyfelől a forradalomban, másfelől pedig az ellenforradalomban betöltött.

Ezzel a rendszerrel szemben mindenekelőtt a radikális munkásság képviselt állandó ellenállást, aminek gyakori sztrájkok, bérharcok és sűrűn felbukkanó kommunista szervezkedések a jelei. Mellette a történelmi középosztály új nemzedéke képviselt egy másik, egészen másfajta szembefordulást a rendszerrel. Ez az új nemzedék egyrészt forradalmi és ellenforradalmi élménye és egzisztenciájának bizonytalansága folytán az elsikkasztott ellenforradalom megvalósítását követelte az uralkodó politikával szemben. E középosztályi fiatalság magatartásának Szabó Dezső* munkái adták a világnézeti és érzelmi alapjait. Velük ellentétben a parasztság semmi látható formában nem tudott ellenállást, illetőleg szembefordulást mutatni a rendszer ellen, hiszen régebbi kisgazdapártja teljesen jelentőségét vesztette, az új kisgazdapárt-alakulat pedig sokkal inkább polgári programot képviselt, mintsem a parasztság követelményeit. Annál nagyobb és komorabb változások mentek végbe a paraszti társadalom mélyén. Az egyke, a szekták, az egész paraszti élet válsága együttesen, mint egy néma forradalom* jelzik a parasztság állásfoglalását ezzel a fejlődéssel szemben.

A bethleni rendszert az 1930-ban kezdődő gazdasági válság buktatta meg. Nem tudott megküzdeni a megnövekedett munkanélküliséggel, továbbá nem tudta kielégítően megoldani a mezőgazdaság rendkívüli kérdéseit, de még legsajátabb rétegének, a középosztálynak az egzisztenciáját sem tudta megfelelően biztosítani. Így vált lehetségessé, hogy e rendszer bukása és az utána következő takarékossági kísérletek után egy nagyobb szabású mozgalom, az újjáépítés kísérlete kerülhetett uralomra. Gömbös Gyula* egyénisége volt a zászlaja ennek a kísérletnek; módszerét pedig a fasizmus és az éppen ekkor uralomra került nemzetiszocializmus példájára alakította ki. A reformmozgalom társadalmi erejét a középosztály elégedetlen elemei adták, és innen mintegy belső forradalom sugárzott ki – a reform, a reformpolitika szelleme – a többi rétegek felé.

A kísérlet az ellenforradalmi szegedi gondolat felújításával jelentkezett, tehát mintegy az elsikkadt ellenforradalmat akarta megvalósítani, most már az olasz és a német példa után felbátorodva… Részletes reformprogramot dolgozott ki Gömbös kormánya, és megvalósításában a középosztály elégedetlenebb és nyugtalanabb része, valamint a kispolgárság tömegei asszisztáltak hozzá. E program tengelyében az állami gazdaságpolitikai irányítás állott, tehát a kapitalizmus megrendszabályozása, a keresztény középosztály gazdasági pozícióinak a kiépítése és ezek mellett mindenre kiterjedő szociálpolitika.

Az újjáépítés kísérlete rövid fellángolás után kudarcot vallott. Azok a társadalmi alapok, amelyekre e kísérlet támaszkodott, nem voltak elegendők ahhoz, hogy áttörjék a régi rend konzervatív elemeinek az ellenállását. Olyan, valóban forradalmi erők pedig, amelyek az ellenállás megtörésére elegendők lettek volna, szóval a parasztság és a munkásság segítsége, ennek a reformpolitikának nem állottak rendelkezésére. Így tehát az történt, hogy a konzervatív erők – lényegében az egész történelmi nemzeti társadalom – ellenállása meghiúsította a reformok végrehajtását.

A gömbösi reformpolitikával szemben azonban nemcsak ellenállás támadt a magyar társadalomban, hanem határozott szembefordulás is. Szembefordult e hangos, de végeredményben komolyan nem radikális reformpolitikával a parasztság, mégpedig mind a kisgazda parasztság, amelyik demokratikus reformokat kívánt, mind a földtelen parasztság, amely földet követelt. A. parasztság szembenállása nem politikai formában nyilatkozott ugyan meg, hanem irodalmi vonalon, a falukutatás* mozgalmában. Azonban a közvéleményben ez az írói mozgalom is jelentékeny erővel tudta képviselni a parasztság álláspontját. Ellenállt ezenkívül a szervezett munkásság is, amelyet a hirdetett reformpolitika távolról sem tudott megragadni. Szembefordult végül e reformpolitikával a radikális szélsőjobboldal is, amelyik a meghirdetett reformokat távolról sem tartotta elegendőknek.

A kísérlet kudarca után két irányban is reakció követte e néhány év felbuzdulását. Egyik oldalon a konzervatív tényezők minden módon a reformok elodázását vagy legalábbis jelentékeny megszelídítését tették programjukká, és ezt sikeresen végre is hajtották. Ebben a reakcióban egyformán érvényesült a történelmi nemzeti társadalom birtokos és bürokrata érdekeinek a hatása és a kapitalizmus polgári társadalmának önvédelme. Mindamellett egyet eredményezett ez a kísérlet, és ez az utána következő reakció távolabbi alakulásában is igen fontos körülmény. Az történt ugyanis, hogy a gömbösi reformpolitika mégiscsak megerősítette az államapparátus befolyását a gazdasági életbe és ezzel a birtokosság és a hivatalnok úri középosztály fölényét a kapitalizmus és a polgári társadalom felett. Ezen a vonalon a Gömbös bukása utáni reakció is tovább haladt, és fokozatosan mind nagyobb és nagyobb körben érvényesítette ezt a befolyását, és iktatta be a gazdasági élet vezető pozícióiba a nemzeti társadalom elemeit.

A visszafelé mutató reakció mellett egy radikális, előretörő reakció is követte azonban a gömbösi kísérletet. Nevezetesen egyfelől a belső újjáépülés meghiúsulása, másfelől pedig a külpolitikai események hatalmas forradalmi anyagot halmoztak fel a magyar társadalomban, és ez abban a formában keresett érvényesülést, ahogy a körülmények megengedték, tehát a szélsőjobboldali politika formájában A nyilasmozgalom vezetőit legnagyobbrészt abból az elégedetlen és egzisztenciájában is bizonytalan középosztályból toborozta, amelyik már a gömbösi kísérletben is jelentékeny szerepet játszott. Tömegét pedig a gazdasági válságot erősen sínylő kispolgárság adta, s mellette a parasztság hasonlóképpen válságtól sújtott elégedetlenei és az a frissen özönlött munkásság, amelyik még nemrégen került a gyárba és városba a falujából, és még nem esett át a munkásmozgalom iskoláján.

A következő évek társadalomalakulását egészen napjainkig az az irányzat jellemzi, amelyet egyrészt a háborúra való készülés és a háború, másrészt pedig Németországnak és a nemzetiszocializmusnak az európai túlsúlya követelt meg. E hatások együttvéve azt az eredményt idézték elő, hogy bizonyos korszerű átalakulás következett be társadalomvezetésünkben. Tehát az irányított gazdálkodás és az állami gazdaságpolitika még tovább épült ki, és ebben az irányban egymás után két zsidótörvény* is segítette a birtokban levő polgári kapitalista elemek felváltását, a történelmi nemzeti társadalom erőivel. A gazdasági élet irányításával együtt egy széles körű szociálpolitikát is épített ki ezeknek az éveknek a társadalomvezetése, amelyeket szintén sokkal inkább a korszerű haladás általános hangulata hívott életre, mintsem a gyökeres megoldásra való törekvés. Társadalomszerkezetileg az a jelentősége ennek a fejlődésnek, hogy az államba szervezett történelmi nemzeti társadalom ezeknek a módszereknek a segítségével felülkerekedett a kapitalizmus polgári társadalmán, anélkül azonban, hogy azt akár felszámolni, akár pedig helyettesíteni képes lett volna. Ehelyett az történt, hogy az úri középosztály és a keresztény nemzeti kispolgárság elemei belekerültek a polgári pozíciókba, és ott a régebbi polgárság, tehát jelentékeny részben zsidóság által kialakított formákban folytatták a gazdasági tevékenységet. Így következett be az a jelentékeny átalakulás társadalmunk középső rétegében, hogy az azelőtti úri középosztály kiszélesedett, kiterjedt a gazdasági életre is, és kispolgári elemeket is felemelt magába. Egyúttal azonban ez a változás azt is jelentette, hogy az úri középosztály szerkezetisége fellazult, felengedett a polgári formák irányában, és ezzel egy új keletű, hirtelenül nőtt új polgári középosztály alakult ki.

Viszont azonban ennek az így kiszélesedett középosztálynak az alján olyan nyugtalanabb és érzékenyebb elemek is helyet foglalnak, amelyek fogékonyakká váltak a magyar társadalom alsóbb osztályai felé is, és komolyabb érdeklődést mutatnak társadalmi kérdéseink gyökeresebb megoldása irányában. Ez az alsó középosztály lett a melegágya és a közönsége azoknak a reformmozgalmaknak, amelyek a mérsékelt korszerű átalakulás vonala alatt a gyökéres átalakulás eszméit képviselték. E reformmozgalmak a korábbi években inkább a jobboldali radikalizmus felé, a legutóbbi időben pedig fokozódottan a baloldali radikalizmus felé mutatnak. Ez a réteg lett az állandó olvasója a népi irodalomnak és híve annak a népi politikának, amely e körül az irodalom körül kialakult. És magában ebben a népi irodalmi-politikai mozgalomban is állandóan a kétfelé mutató radikalizmus haladt előre egymás mellett, hol összekapcsolódva, hol pedig szembekerülve egymással.

Ezeknek az átmeneti időknek másik jelentékeny és talán még nagyobb szabású átalakulása a társadalom szerkezetében az ipari munkásság hatalmas felduzzadása. A háborús helyzetben óriási mértékben felerősödött magyar gyáripari termelés szinte megkétszerezte munkásai számát, és az az új munkásság legnagyobbrészt a parasztságból toborzódott. Tehát a paraszti társadalmi környezetből hirtelenül került át a városi proletár állapotába, és éppen ennélfogva még nagyon keveset kapott a munkásmozgalom iskolájából. Emiatt radikálisabb is, mint a régi iskolázott ipari munkásság, viszont azonban ingadozóbb és bizonytalanabb is. Ezért lett fogékony a nyilasmozgalom irányában, és viszont azért fogékonyabb a legutóbbi időben a radikális szocializmus irányában is.

Nem történt azonban semmi komoly változás ezekben az években a parasztsággal. Gazdasági helyzetén valamit könnyített a háborús konjunktúra, társadalmi alakulásában azonban semmiféle új fordulat nem következett be. Tehát haladt tovább azon az úton, amelyre a bethleni rendszer leszorította, és amelyből az újjáépítés kísérlete idején sem tudott kiemelkedni.

III. A magyar társadalom a két világháború között

A két világháború között a magyar társadalom egységesen a kapitalizmus, pontosabban a monopolkapitalizmus és az állami irányításba fogott kapitalizmus rendszerében él. Tehát osztálytársadalom, amely a termelésben elfoglalt helyzet szerint osztályokra tagozódik. Mégpedig egy vékony polgári osztály alatt aránylag széles kispolgárság és hatalmas munkásosztály helyezkedik el. Ez az osztályszerkezet kétségtelenül érvényes rétegeződése társadalmunknak, azonban egyúttal elvont is. Társadalmunk mint konkrét történeti-társadalmi valóság ennél tagozottabb képződmény. Az egyes osztályhelyzetekben a különböző termelési viszonyokban különleges társadalmi képződmények helyezkednek el aszerint, ahogy ezeket a termelésbeli helyeket a történelembeli alakulás kitöltötte. Ebből a szempontból különös és érdekes képződmény a mi társadalmunk, s e különös alakulás megfejtését társadalmunk sajátságos történelmi alakulásában találjuk meg.

Nevezetesen a mi társadalomalakulásunkban az történt, hogy a nemesi-nemzeti társadalom mindmáig nem számolódott fel, hanem alkalmazkodva az idő változásához, kisebb-nagyobb módosulásokon átesve mindmáig megőrizte fennállását. Ez a történelmi alapszerkezet: a történelmi-nemzeti társadalom ma is mint egy egységes társadalomszerkezet áll fenn társadalmunkban, csakhogy most már nem fogja át az egész társadalmat, hanem helyet engedett a később kifejlődött polgári társadalomszerkezetnek. Ez a modern polgári társadalom 67 után alakult ki, és abban az időben még alárendelten igazodott a történelmi szerkezethez. Később azonban teljesen elszakadt attól, és ha felső rétegében politikai szövetségre is lépett a másik rendszerrel, különállását és különfejlődését szintén megtartotta. Ennek a két különböző elvű szerkezetnek az egybeszövődése adja a magyar társadalom alapvető jellegét.

De az is alapvetően fontos körülmény társadalomszerkezetünkben, hogy mindkét struktúra csak magas szerkezet, tehát nem általános munkaszervezete közösségünknek, tehát nem a legalsóbb fokig kiépült társadalomszervezet. E sajátságos alakulás idézte elő azt is, hogy e két társadalomrendszer alatt, mint egy alsó és régi állapotában megmaradt társadalom helyezkedik el a parasztság világa, a nép társadalma. Ebből a szerkezeti elhelyezkedésből nyilvánvalóan kitetszik az is, hogy társadalmunkban egy sajátságos szakadás állott be. Mert míg a felső szinten egyfelől a történelmi-nemzeti társadalom alakult és módosult folytonosan, és a másik oldalon a polgári társadalom épült ki, addig a parasztság alulmaradván, továbbra is régi kötöttségében és paraszti társadalomszervezetében maradt meg.

A történelmi-nemzeti társadalom éppen úgy csak felsőbb vezető uralkodó szerkezet, mint a rendi társadalomnak a nemessége volt. Ezért van az, hogy csak azokat a termelőszerepeket, illetőleg munkahelyeket tölti be, amelyeket az egyház, az államigazgatás, az állami gazdálkodás és a nagybirtok nyújt. E társadalomszerkezetnek a felső rétege; az arisztokrácia viszonylag nem is sokat alakult át korábbi állapotához képest. Tehát ma is töretlenül bírja azt az úri tekintélyt, amelyet korábban élvezett, és egészében sem olyan vállalkozó tőkésosztállyá nem alakult át, mint a nyugati arisztokráciának igen jelentékeny része, sem értelmiségi vezető réteggé nem vált, hanem most is éppen úgy, mint a megelőző korszakokban, politikai vezető réteg és földbirtokos, anélkül hogy ugyanakkor mezőgazda vállalkozó egzisztenciává alakult volna át.

A történelmi-nemzeti társadalom igazi képviselője azonban a középosztály. Ez a középosztály a magyar társadalom sajátságos képződménye. Lényegében az értelmiségi hivatásokat és a hivatalnoki szerepeket foglalja magában. Azonban se nem igazi értelmiség, se nem igazi hivatalnokrend abban az értelemben, ahogy az az európai társadalomfejlődésben kialakult. Nem olyan pedig azért, mert úri értelmiség, tehát egyenes utóda és örököse a régi nemesi vezető rendnek. Éppen ezért nem az értelmiségi hivatások szakszerűsége adja meg lényegét, hanem az úri társadalomvezetés hagyománya. Ilyen jellege miatt nem tud kapcsolódni sem oldalt a polgári társadalom felé, sem pedig lefelé a parasztság irányában. Idegenül áll ezekkel a másfajta társadalmi alakulásokkal szemben még akkor is, ha népiség és vér szerint éppen egyformán magyar lenne is. Azonban nem is egyformán az. A történelmi alakulás során számos nemzetiségi elemet szívott fel magába, és a beömlések azt a magyar népiséget, amely még sajátja volt a reformkor nemességének, egy század alatt nagymértékben felhígították német és szláv elemekkel. Ezért van az, hogy a parasztságot magával szemben idegennek, a maga számára már nehezen érthetően tartja magyarnak, viszont a polgárságot szinte egészében zsidóságnak érzi. Természetesen ebben a középosztályban nem semmisült meg a magyar népiség történelmi eleme, hanem éppen a legutóbbi időben mint egy mélyebb magyarságra való törekvés érvényesül is. Ez a törzsökös magyar elem érdeklődést mutat a parasztság felé, és tevékenységében igyekszik is kiterjedni ebben az irányban

A modern polgári társadalom szintén nem általánosan kiterjedt szerkezetisége társadalmunknak. Egyfelől a nemzeti társadalom felsőbb képződményei, másfelől a parasztság alsó világa korlátozzák kiterjedését. Termelő szerepei: az ipar, kereskedelem, a kapitalizált földbirtok és a szabad értelmiségi pályák.

Ezekben a termelési ágakban egyrészt önálló termelőhelyzetben, másrészt pedig alkalmazotti viszonyban, mint a polgárság és a kispolgárság alakulatai képezik a modern polgári társadalmat.

A magyar polgárság nem az a történelmi képződmény, mint a nyugati társadalmaké. Új, frissen képződött alakulat ez, nem pedig hosszú történelmi fejlődés eredménye. Tehát nem a történelmi rendi polgárság hagyományos és szakszerű munkája és társadalmi formái öröklődnek benne.

Polgárságunk alatt mint egy feléje közelítő és állandóan irányában emelkedő réteg helyezkedik el a kispolgárság. Kispolgárságunk jelentékeny részben a parasztságból és a vidéki kisiparosságból toborzódott.

A polgárság és a kispolgárság együttesen a haladó és gyorsan alakuló, változó elemei társadalmunknak. Éppen azért, mert hirtelen alakulás formálta ki őket, és olyan tartós társadalmi formákat nem képeztek ki maguk körül, mint a nagyobb múltú úri középosztály: könnyen mozduló követői minden új eszmének és példának. Tehát irodalomban, művészetben, gazdálkodásban és szellemi életben egyformán egészen más társadalmi formák között él ez a polgárság, mint a történelmi társadalom. A konzervatív nemzeti irodalom, művészet és sajtó mellett van egy modern polgári tudományunk, irodalmunk, sajtónk és művészetünk, amely egyfelől sokkal kevesebbet képvisel a magyar történeti és népi hagyományokból, másfelől pedig sokkal könnyebben hajlik mindenféle aktuális, divatos áramlatok felé.

A munkásosztály mindenütt a polgári társadalom képződménye. Ilyen alakulás a mi fejlődésünkben is, s ez egyértelmű azzal, hogy újabb és hirtelenebben kiformálódott képződmény. Még munkásságunk régebbi vonala is – az, amelyik a múlt század második felében megindult gyáripari termelés szülötte – történelmi előzmények nélkül alakult réteg. Jórészben idegenek voltak az első gyári munkások, és mellettük a parasztságból, a városi kisiparosságból nem verődött össze akkora munkásság, hogy ennek az osztálynak a társadalmi formáit történelmi előzményeivel meg tudta volna határozni. Mindamellett ez a régi munkásság kialakította a maga szervezeteit és munkásmozgalmát, és ezzel mégiscsak belenőtt a magyar társadalomba. Ezen a vonalon mindig a polgári társadalom részese volt a munkásság, mintegy belső ellenzéke ennek a társadalomszerkezetnek. Tehát a polgári társadalom alján tényleg kispolgári vagy proletári állapotban élt, politikai törekvéseiben azonban egy másik, a polgári társadalmon túli világot képviseli. Ennek az új társadalomnak az elvi és politikai képviselete vonul végig az egész munkásmozgalmon, ugyanakkor azonban a valóságos, jelenvaló léte teljesen a polgári társadalomhoz kötött.

Ez a régi munkásság ma már kisebbsége a munkásságnak. Az utóbbi évek hatalmas gyáripari fejlődésében egy új munkásság özönlött a városokba, amely még nem járta ki ezt az iskolát. Éppen ezért nem hasonult még tökéletesen a régi munkásság formáihoz, hanem mintegy formátlanabb, képzetlenebb, hatalmas tömeg, szinte körülveszi és elborítja a régi munkásság magvát. Ugyanakkor azonban, amikor nem igazodott még a régebbi munkássághoz, annál erőteljesebben radikális, tehát még közvetlenebbül, bár nem olyan céltudatosan szemben áll a polgári társadalommal. Ez a helyzet a magyarázata annak, hogy ez az új munkásság egyformán fogékony jobb- és baloldali radikalizmus iránt.

Bár az előző évtizedekben nem volt még olyan hatalmas tömegű osztály a munkásság, mint ma, mégis határozottan önálló munkás társadalmi formákat és intézményeket alakított ki. Tehát van munkásirodalom és olyan munkástudomány, amely a szocializmus szempontjaival elsősorban a társadalomtudományban, továbbá a történelemben figyelemre méltó teljesítményeket teremtett. Hasonlóképpen van sajátos művészete is munkásságunknak, és ha színvonalában nem is ért el olyan fokot, mint az irodalma vagy tudománya, mindenesetre egyik önálló eleme a magyar művészeti kultúrának.

A parasztság egész tömegében sem a történelmi nemzeti társadalomhoz, sem pedig a polgári társadalomhoz nem kapcsolódott hozzá. Mint a magyar társadalom népi alvilága szívós továbbélése egy múltbeli társadalmi szerkezetnek. Jelenlegi helyzetének legdöntőbb vonása éppen ebből a különös történeti helyzetéből következik. Tehát alakulásának válságos fordulóján áll, miután mind a gazdasági élet, mind pedig a külső társadalmi hatások egyformán afelé szorítják, hogy felbontsa régi szívós társadalmi formáit, és átalakuljon annak a rendszernek a vonalán, amelyik általánosan átfogja a magyar társadalmat. Éppen ezért társadalmának legjellegzetesebb vonása a polgárosodás. Tehát az a folyamat, amelyik érvényteleníti és lerombolja a paraszti hagyományokat és a paraszti izoláltságot*, és egyfelől a polgárság és kispolgárság, másfelől pedig a munkásság irányában alakítja át a korábbi parasztgazdákat és parasztmunkásokat. Ez a fejlődési helyzet kétségtelenül átmenetiség, és ez az átmenetiség nyomja rá a bélyegét parasztságunk egész életére. Tehát egyfelől elmaradt és technikailag fejletlen a paraszti gazdálkodás, azonban mind a kapitalizálódás és a racionális technikai fejlődés irányában, mind pedig a belső népi termelési fejlődés irányában egyre nagyobb lépésekkel halad előre. Hasonlóképpen változnak társadalmi formái is. Amíg egyik oldalon ma is érvényesek a régi paraszti-népi kultúrának számos elemei, addig az élet nagyon sok területén már elvesztették értelmüket, és helyükbe azokat a formákat veszi át a parasztság, amelyeket a polgári társadalom – innen is elsősorban a kispolgárság – kínál a számára. Szinte mohó érdeklődés és vágyakozás kapcsolja a parasztság fiatalabb nemzedékét ezekhez a mintákhoz, és mindegyre gyorsabb ütemben követi is ezeket a példákat.

IV. Társadalompolitika

Egy-egy korszak társadalmi állapota már irányulást is mutat abban az irányban, amelyikben jövő alakulása haladni fog. Tehát a magyar társadalomban is fellelhetünk mint tényleges folyamatot olyan irányokat, politikai törekvéseket, amelyek egyelőre követelmények, politikai programok formájában rámutatnak az alakulás lehető útjaira.

Megállapíthatjuk így, hogy jelentkezik társadalmunkban egy olyan politikai törekvés, amely többé-kevésbé azonos a fasizmus politikájával, de legalábbis nagyon közel áll hozzá. A középosztály haladóbb elemei képviselik ezt a politikai törekvést, és mint egy nemzeti újjáépítésnek a programját képzelik el, és kívánják azt a társadalmi rendet, amelyben erős felső vezetéssel egy új nemzeti társadalmat lehet kialakítani. Lényegében ennek a vonalnak a továbbvitele a nemzetiszocializmus politikai törekvése. Részint a közvetlen példa, részint a nagyfokú elégedetlenség adott társadalmi viszonyainkkal, váltotta ki ezt a politikai törekvést, képviselői pedig kisebb részben a középosztály legdinamikusabb és legelégedetlenebb elemeiből, nagyobb részben pedig a kispolgárság, az újabb munkásság, valamint a parasztság elégedetlenjeiből toborozódtak.

Ezek a politikai törekvések éppen azért, mert nem szilárd társadalmi képletek szándékát és követelményeit testesítik meg, és nem reális társadalomszemlélet alapján vezetik politikai vonalukat, mindig ki vannak téve külső erők hatásának.

A modern fejlődésben szinte állandó politikai törekvés a polgári demokrácia útja, a polgári társadalom szinte egész szélességében hajlik e felé a követelmény felé, éspedig a polgár, kispolgár elemek éppen úgy, mint a munkásság szervezetei. Ma pedig éppen a legerősebben a munkásság szervezetei képviselik ezt a politikai irányt, úgyhogy annak távolabbi perspektívájában a szocialista társadalom elképzelése merül fel. Ezen túlmenően érvényesül azonban egy radikálisabb szocialista törekvés is, nevezetesen a munkásság kötetlenebb elemei, valamint a szabad értelmiség és a parasztság régi formákból kimozdult elemei részéről.

Ezeken az irányokon kívül tényleges politikai törekvés és elképzelés az, amelyet a harmadik oldal politikájának szokás nevezni. Ez az oldal egy szociális, népi társadalom elképzelésével elsősorban a magyarság népi felszabadulását tartja alapvető követelménynek, és ebben a vonalban képzeli el a társadalom átalakulásának módját és rendszerét. Tehát elsőrendű kérdése: a magyarság mint népiség, és a társadalmi átalakulást ennek alárendelve képviseli és követeli. Hívei legnagyobbrészt az értelmiségből származnak, és számosan kapcsolódnak hozzájuk a parasztság most felkerült elemei is.

E tényleges politikai kilátások kritikája részben, de nem egészében társadalomtudományi megítélésnek a tárgya. Az értékelés és a politikai célok hite mindig világnézeti kérdés, amiben rengeteg igazság és rengeteg tévedés vitázik egymással. Van azonban a fejlődésnek egy tárgyi kényszerítő ereje is, amely kikerülhetetlenül viszi előre a magyar társadalmat, és ezeknek a reális tényezőknek a számbavétele a társadalomtudomány feladata. Ez az irányulás pedig nem egyéb, mint ennek az aránytalan és ellentétes társadalmi szerkezetnek a felborulása és kiegyenlítődése. Belső fejlődési törvénye tehát a magyar társadalomnak, és ez egyúttal az európai alakulás kényszere is, hogy ilyen irányú átalakulás szükségképpen be fog következni. Mindenesetre valóság az is, hogy az átalakulás minden belső indokoltsága ellenére is az európai alakulástól is erősen függ.

Amit a szociológia mondhat, az nem egyéb, mint hogy fejlődésileg tökéletesen érett és indokolt annak a gyökeres polgári átalakulásnak a megvalósulása, amely sem a múlt háború végén, sem pedig annak idején, a szabadságharcban nem sikerült. Tehát: felszabadulás az értelmüket vesztett történeti kötöttségek, a nemzeti társadalom sokféle hagyományos és ma már csak érdeket védő kötöttségei alól. Ez az átalakulás mint politikai program ma a demokrácia teljes megvalósításának a követelményében áll elő. Olyan társadalomnak kell tehát kialakulnia, amely következetesen és teljesen kiformálja országunkban is a modern polgári társadalmat. Azt is tényként kell azonban számításba vennünk, hogy a tényleges társadalmi helyzet olyan, amelyben tartós polgári társadalom már nem épülhet, éppen úgy, vagy talán még kevésbé, mint 1918-ban. Óriási méretűre nőtt a munkásság, amely tömegében már túlmutatott jelenlegi szervezetének politikáján. A másik nagy tömeg, a parasztság pedig már nem képes fokozatosan beleilleszkedni a polgári társadalomba, olyan óriási arányúvá nőtt az agrárszegénység tömege. Tehát sem földbirtokreform, sem polgári termelési politika már nem képes megoldani alapvető gazdasági kérdéseit. Úgy áll tehát a helyzet, hogy egy modern polgári társadalom tartós és állandó kiépülésének már nincsenek meg a tényleges társadalmi alapjai. Ennek következtében a fejlődésnek csak egy átmeneti szakasza lehet egy ilyen átalakulás, mint ilyen azonban feltétlenül szükséges út, amelynek ellenszegülni csak olyan reakcióval lehet, amely a jelenlegi állapotot akarja megrögzíteni, vagy éppen visszafelé fordítani a fejlődés irányát.

E szükséges és kikerülhetetlen átmeneti alakuláson túl a kifejlődés útja nyilvánvalóan továbbmutat. A külső hatásokat, amelyek befolyásolhatják a magyar alakulást, számításon kívül hagyva, vitathatatlanul elsősorban a munkásság, másodsorban a parasztság képviseli azt a társadalmi erőt, amelyik a további alakulást meg fogja határozni. Ebben a fejlődésben kétségtelenül a munkásság képviseli a nagyobb erőt. Ennek a rétegnek van olyan szervezete, programja és politikai iskolája, amely társadalmunk gyökeres átalakítását sikerrel megkísérelheti. Ezen az úton a munkásság önkéntelenül is, de politikai céltudatossággal is keresi a parasztsággal és az értelmiség szabadabb elemeivel való szövetkezést, mert ezek a rétegek mind az alakulás kiharcolásának, mind pedig az új társadalmi szervezet felépítésének elengedhetetlen és nélkülözhetetlen elemei.

Hogy ténylegesen milyen kifejlés jöhet, az természetesen külső politikai alakulásoktól is függ. Van azonban a belső viszonyokban is egy komoly tényezője, az nevezetesen, hogy az átalakulás szakaszában a parasztság és az értelmiség milyen erővé és tényezővé fejlődik a munkásság mellett. Hogy lesz-e ilyen társadalomépítés, az azon múlik, hogy a parasztság milyen erővel tud benne részt venni. Hogy pedig tartós és fejlődésképes társadalom épül-e, az elsősorban azon múlik, hogy a parasztság mennyi történeti tőkét visz bele. Az értelmiség szerepe azonban mindenesetre csak a munkás és a paraszt dolgozó rétegek sorsával összekapcsolva alakulhat ki. Tehát a mai külön úri középosztály értelmisége helyett – a nép értelmisége.




Hátra Kezdőlap Előre