Jegyzetek

Erdei Ferenc írása, eredetileg előadása 1943. augusztus 24-én a balatonszárszói Magyar Élet-táborban hangzott el, majd még az évben a Magyar Élet kiadásában nyomtatásban is napvilágot látott. (Szárszó. Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszélés-sorozata. Bp. 1943. 12–36.) E kiadás alapján a szöveg újra, önállóan is megjelent 500 példányban Kolozsvárott, 1945-ben. Erdei Ferenc tanulmánya olvasható még: Erdei Ferenc: Emberül élni. Bp. 1974. 215–241.; Erdei Ferenc: A magyar társadalomról. Bp. 1980. 347–372.; Szárszó 1443. Dokumentumok. Bp. 1983. 188–209. Valamennyi kötet kis példányszámban jelent meg, vagy a történelem viharai következtében ma már roppant nehezen elérhető. Tartalmi érdekessége mellett ez is indokolja Erdei Ferenc 1943-ban írott tanulmányának újbóli közzétételét.

E mostani kötet az 1943-ban megjelent szöveget tartalmazza, csak a helyesírási anakronizmusokat igazítottam ki mai gyakorlatunk kívánalmai szerint.

Az alábbiakban Erdei Ferenc egy a szárszói előadásához kapcsolódó, 1943 júliusából keltezett töredékes előadásvázlatát közlöm, melynek kézirata az MTA Archívumában található (EFB 2902). A kéziratot első ízben Kulcsár Kálmán tette közzé. (Erdei Ferenc: Történelem és társadalomkutatás. Bp. 1984. 458–459.)

Magyar társadalom – népi irodalom

1. A két háború közti idő elég… folytatódott a régi világ, és az alsó társadalom annyira esedékes fejlődése nem indult meg (tört.-i nemzeti társadalom, modern polgári parasztság, két forradalom, ellenforradalom…)

Így volt az irodalomban is

a) konzervatív nemzeti irodalom, Herceg stb.

b) nyugati-polgári modern irodalom, a java itt, de ez mégse.

Tehát társadalom-irodalom egyformán beletokosodott háború előtti formáiba. Közben a válságban alul a parasztságban is kiáltó lett a válság.

2. Ez tört ki irodalmi formában: falukutató irodalom. Fölszakadás, alsó népi világ.

Nem tiszta irodalom: társadalmi, mozgalmi szociográfia és politika.

Egyfelől a parasztság jelentkezése.

Másfelől: a középosztály javának és magyarabbjának a helyes tájékozódása.

Visszhang:

fölül: elutasítás, ítélet,

alul: munkásság és haladóbb középosztály: rokonszenv.

Valóságos történelmi esemény, mégsem lett politikai mozgalom.

Sem a helyzet, sem a fölszereltség.

3. De tovább fejlődött azokon az utakon, amik benne voltak:

a) irodalom: népi irodalom

b) tudomány

c) politika

de történelmileg egy vonal.

(Ebből kóstoló a vers és a novella a tudományból és a tett, hogy ez a mozgalom terjed

és a politika.)

4. Tudományban nincs ilyen egyértelmű és kialakult vonal. De ilyen folytatása is van.

a) A korábban is lappangó rokon irányokat föllendítette:

á) Györffy néprajz

â) Bartok=Kodály népzene

ã) Karacsony pedagógia és pszichológia

 

b) De magából is fejlesztett

a) széles szociográfia        a magyar és a dunai helyzet

ß) szociológiai kezdet

y) történelem

c) És egyáltalán a társadalmunk és fejlődésünk lényeges kérdéseire fordította a figyelmet: Magyarságtudomány. Tehát itt is a fejlődés helyes útjára indult: a többi már folyamatos munka.

5. Politikában: a népi politika csak álfolytatás, mind konzervatív, mind nyilas részről. Csak elvetéltetés.

Lényege szerint gyökeres program

a) a parasztság fölszabadulása

b) és az egész magyar társadalom átépülése a nép társadalmává – szóval népuralom, magyarul demokrácia.

Ez a vonal nem haladt simán, de megvan:

a parasztságban is

és az egész társadalom felé is

az értelmiség haladó részében.

A falukutató kezdeményezés legtisztábban irodalmi formában fejlődött ki.

6. A népi irodalomban.

Népi irodalom. Ez már „tiszta irodalom”, s mint ilyen tölti be azt a társadalmi szerepet, amit a falukutatás a nép alsó világának a kifejezője. Tehát vers, regény, novella, esszé. És ez a magyar irodalom java. Formáiban lehet hogy nem legmagasabb, de abban, amit az irodalomnak egy társadalomban be kell tölteni, a legigazibb. S a nagy művek is, amiket ez a társadalom teremthet: itt születhetnek. Ez a fejlődése.

Politikailag ez nem egyszerű, az írók sem.

*

A Történelem és társadalomkutatás című gyűjteményes Erdei Ferenc-kötetben jelent meg először egy szintén 1943-ban keletkezett, a Szárszón elmondott beszéd gondolataihoz több ponton kapcsolódó, rokonuló írás. Az „Egyedül vagyunk” pályázatára beküldött, de nem közölt cikk kézirata az MTA Archívumban található (EFB 290), az előbbi íráshoz hasonlóan először Kulcsár Kálmán közölte. (i. k. 448–452.)

Vallomás egy útról, melyet sohase tettem meg

Nyomorúságukba beleunt munkások, polgárosodni vágyó parasztok és fölfelé kívánkozó kispolgárok avval a mohó kívánsággal küldik gyermekeiket az iskolába, hogy „úr” legyen belőlük. A gyermek, akit így bocsátanak el hazulról, ezt a vágyat őrzi a szívében, és minden igyekezettel valóban „úr” akar lenni. Föl akar jutni a „középosztályba”, s ez a szándék hajtja tanulásra, könyöklésre és megalkuvásra.

Az én apám nem ilyen gondolattal íratott engem az iskolába. Maga nagyon nehezen viselte már paraszti állapotát, de belőlem mégsem „urat” akar látni, hanem, ahogy ő mondta egyszer később: „tanulj, fiam, ember legyen belőled, és akkor majd megtudod, hogy mit kell csinálni.”

Ez az örökség szabta meg az én pályámat, és ez a tanács nem engedte, hogy törekedjek és beolvadjak a „középosztályba”. Nekem akkor – otthon maradt testvéreimnek ma is – két tája volt a világnak: úri és paraszti, s nekem nem volt nehéz a választás: hű maradtam a parasztsághoz.

Iskolázatlan sorstársaim előtt értelmetlen a „középosztályról” való beszéd, s be kell vallanom, hogy én sem értem az ilyen kategorizálást. Ha a „középosztály” bűneiről és mulasztásairól vagy az elhivatottságról esik szó, én mindig mellébeszélésnek érzem a szót, és nem tudom elhallgatni, hogy itt hamis a fogalmazás s ennek megfelelően téves az értékelés.

A középosztály nem társadalmi, hanem történeti kategória. Minden társadalomnak van középrétege, az természetes, de történeti koronként változó, mikor melyik osztály a középső. Egyszer a köznemesség, máskor a polgárság, ismét máskor a hivatalnokrend, és lehet a szabad és független értelmiség is. Modern osztályállamokban nagyon is szövevényes összetételű a középosztály, s összetevői között a kis- és középpolgárság mellett ott van az államhatalom és a nagytőke szolgálatában álló értelmiség éppúgy, mint a viszonylagosan szabad értelmiség.

Magyarországon pedig még ennél is szövevényesebb a középosztály. A nyugati polgári társadalmak jellemző középcsoportjai mellett különös jelentősége van nálunk a földbirokra támaszkodó úri rendnek és az egyház szintén földbirtokra támaszkodó középpapságának. Ilyen viszonyok közt középosztályról mint egynemű és egycélú társadalmi osztályról beszélni vagy egyszerűen tévedés, vagy célzatos elkenés, ami sem a középrétegeknek sem az alattuk elhelyezkedő tömegnek nem válik javára.

A magyar középrétegek vezető és irányadó csoportja annyira közvetlen utódja a rendi nemességnek, s oly elszántan őrzi hagyományait, hogy érvényes fogalmak szerint nem nevezhető másnak, mint úri rendnek. Ez a csoport élteti ma is a magyar úr ideálját, s ez a mérték a kívánt és kötelező ideálja a többi középrétegbeli csoportoknak is. Aki mértékadó tényezője kíván lenni a magyar életnek, tehát részt akar venni a középrétegek vezető-közvetítő szerepében, annak úrnak kell lennie, mert lehetetlenné válik az élete. Viszont el kell ismerni, hogy vér szerint valóban ez a csoport a legmagyarabb része a középrétegnek, s ha több nem is, de ennyi igazolása valóban megvan betöltött szerepének.

Az úri rend, noha erősen bevette magát az államhatalom hivatalaiba, mégsem hivatalnokrend egészében. Jelentékeny része más javaknak és pozícióknak a birtokosa, s ez igen jelentékeny körülmény. Az egyházi és a világi nagybirtok mellett a törvényhatósági autonómiák s az egyre sokasodó érdekképviseleti szervezetek vezető helyeinek a birtoklása adja a magyar úri rend igazi erejét, s ezek a közvetlen társadalmi vezetői posztok teszik általánossá és erőssé az úri vezetést.

A hivatalnok középosztály nagyjában átvette a függetlenebb úri rend fölfogását, stílusát és ideálját, azonban részint eredeténél, részint függő helyzeténél fogva eltér amattól. Megdöbbentő nagy százalékban német eredetű ez a csoport, szlávok és a régi Magyarország egyéb kisebbségei is jelentékeny százalékban vannak soraik között, s ez a legkomolyabb oka annak, hogy nem a magyar néppel, hanem a magyar állammal érzi magát egynek. A függő helyzet pedig azt eredményezte, hogy minden változáshoz és átalakuláshoz tud idomulni, ami csak bekövetkezik az állami vezetésben, sem hivatalnoki, sem úri becsülete nem áll útjában annak, hogy azt a politikai irányzatot szolgálja ki, amely fizetését kiutalja.

A polgárság a legalárendeltebb szerepű része a magyar középrétegeknek. Az ipar és kereskedelem, valamint a mezőgazdaság vállalkozásszerű folytatása mindmáig csak polgárjogot nyert, de nem úri elismerést. A termelőfoglalkozások kis- és középpolgárai „középosztálybeliek” ugyan, de nem teljes jogú „úriemberek”, s ennek kiszámíthatatlan eredményű következménye, hogy csak szükségből és félve mennek ilyen pályára az iskolából kikerülő fiatalok. Nincs polgári ideál minálunk, s amely csoport mégis vállalta ezt, az eretnekké nyilváníttatott részben okkal, részben ok nélkül. Igazi polgárokká csak a nagyvárosi középréteg lett, s mivel ez nagy részben zsidó eredetű, a polgári életstílus egészében zsidóssá kényszerült.

Hasonló a helyzet a szabad értelmiségi pályákon. A honorácior kisebbrendű nemessége ma is érezteti hatását, s a pályája lebecsülése miatt nagy százalékban itt is a zsidók jutottak szerephez. Eltekintve azonban a felülről jövő ellenállás terhétől, lefelé a polgárság is éppen olyan arcot mutat, mint az úri rend. Mindenekelőtt készséges kiszolgálója és közvetítője lett a felülről jövő vezetésnek, másrészt pedig maga is mérhetetlen távol tartotta magát a parasztságtól és a munkásságtól, s nyugodt lélekkel zsákmányolta ki, ahol csak tehette. Mindössze az eretnekké nyilvánított „destruktív” polgárság mutatott közeledést a munkás- és parasztdolgozókhoz, érthetően azért, mert a saját maga kitaszítottságában társnak érezte a parasztság és a munkásság elégedetlen seregeit.

Ilyennek tudom ma a magyar középrétegeket, s akkor, amikor még választhattam volna a kínálkozó utak között, azt éreztem, hogy idegenek, elfogadhatatlanok, és nem tehettem mást, mint hogy a vízbe fúló riadtságával kapaszkodtam származásom és környezetem minden paraszt szálához, és habozás nélkül tagadtam a „középosztályt”.

De mit adott és mit követelt tőlem a parasztság, amelyből nem tudtam kiszakadni?

Apám és gyermekkorom minden paraszttársa kisbirtokos hagymakertész paraszt. Polgárosodott kisvállalkozó kertészek ezek, s soraikban nemcsak a parasztélet törvényeit, terheit és reménységét tanultam megismerni, hanem a türelmetlen vágyat is, hogy változzon már ez a rideg sors. Már nem volt idilli nyugalom a parasztélet, amikor én születtem, serdülésem idején pedig valósággal forrongott már. Minden megmozdult, és a valaha nyugalmas paraszti egyensúly veszedelmes gyorsasággal bomlott meg. Menekültek az emberek régebbi parasztsorsuktól, és nemigen válogattak az utak közt, amik kifelé vezettek.

Aki csak tehette, a saját élete útjait igyekezett derültebb tájakra vezetni. Mentek a városba iparba, kereskedelembe, hivatali állásokba, a gyermekeiket pedig iskolába íratták, hogy legalább azok ne legyenek parasztok. Amikor én a gimnáziumba kerültem, már negyven közül 15-en voltunk parasztivadékok, ott, ahol azelőtt egy-kettő ha bejutott.

De azok is, akik megmaradtak a mesterségükben, egymáson vertek túl a parasztmúlt megtagadásában. Mesterségükben, életberendezésükben és vágyaikban egyaránt a civilizált tájak felé törekedtek, és véghetetlen elszántsággal hagyták maguk mögött a parasztmúltat. Ám a törekvés csak törekvés maradt. Előttük és sokáig előttem is érthetetlen gátak emelkedtek a fölemelkedés útjában, és az én városom parasztsága minden igyekezete ellenére is kénytelen volt parasztnak maradni, mert más élet nem juthatott osztályrészükül. Akik elmenekültek, azoknak többnyire sikerült. Urak és polgárok lettek jó néhányan, s városi kispolgárok vagy munkások igen sokan, s az otthon maradtak sóvárogva néztek utánuk.

Romantikus hit volt akkor, ami engem mégsem engedett elszakadni sorstársaimtól, s akkor lett valóságos hitté, amikor a nyugati országok parasztjait, polgárait és egyáltalán a társadalmak életét közelebbről megismertem. Nem sok idő kellett hozzá, hogy megtanuljam az úri és polgári társadalmak kiáltó ellentmondásait és igazságtalanságait. Arról is hamar meggyőződtem, hogy semmiféle „fölszivárgás” és fölfelé való térhódítás nem segít. Kevés tapasztalat kellett hozzá, hogy megtanuljam, mit ér az olyan beszéd, hogy „pozíciót kell szerezni, s aztán lehet használni a népnek”. A pozíciónak az az ára, hogy akarni se tudjon az ember, de ha akar is, már hiábavaló. Sok töprengés, föllelkesedés és kétségbeesés vezetett odáig, hogy világosan lássam: a parasztság csak maga válthatja meg a maga sorsát, s a fölszabadulásnak legelső föltétele, hogy olyan hitvalló tagjai legyenek, akik örökös hűséggel szolgálják ezt az ügyet minden erejükkel és minden eszközükkel.

Mire lélekben idáig értem, pályát kellett választanom, s megkeresni azt az utat, ahol a legtöbbet szolgálhatok és munkálhatok a parasztság fölszabadulásának az ügyén.

Kínálkozott az úri karrier útja. Lehettem volna hivatalos szószólója a népnek, s ennek a fejében gyors emelkedést, készségemnek megfelelő munkakört kaptam volna, s azt a csalfa reményt is, hogy használok vele sorstársaimnak. Nem tudtam megtenni ezt a lépést, úgy éreztem, hogy sorstársaimat adom el, ha erre az útra lépek. Otthagytam az egyetemet, ahol a társadalmi tudományok hivatalos munkása lehettem volna. Nyomorúságos eszközeimmel magam vágtam neki a magyar társadalom rejtelmeinek, és lépésről lépésre kapartam ki a valóságot. Vagy lehettem volna az országigazgatásnak a munkása, még küldtek is sorstársaim. Jussak csak minél magasabbra, hogy annál többet használhassak nekik. Nem tudtam hinni ennek a biztatásnak, és lemondtam erről az útról. Ma már be is temetődött ez az út: bírói ítéletek tettek alkalmatlanná minden ilyenfajta pozícióra.

Hivatalok helyett a makói hagymások szövetkezetének a szolgálatába léptem, és rajongó hittel bíztam benne, hogy itt megalkuvás nélkül szolgálhatom a magyar parasztság ügyét, s példát adó szervezetet építek ki, amely nyomban használ is valamit sorstársaimnak, a későbbiekben pedig egy lépcsője lesz fölszabadulásuknak. Kétévi fáradságos és megfizetetlen munka kellett ahhoz, hogy meglássam az igazságot: nem lehet egy kicsi helyen mindent megváltoztatni. Egy darabig mellettem állt a hivatalos vezetők segítsége, s amikor ez inkább teher volt, mint segítség, ezer torok kiáltotta, hogy vezessem hát őket a magam szándéka szerint. Elindultam, a második lépésnél kiderült már, hogy félnek velem jönni, s engedik magukat az ellenük dolgozó hatalom szolgálatába állítani. Meg kellett tanulnom, hogy hitemmel nagyon is egyedül vagyok, s jó ideig ne számítsak segítségre, ha tovább is ezen az úton haladok.

Menekvésül kínálkozott egy harmadik út. Mellettem maradtak volna a hagymások, ha kereskedőként szolgálom az ügyüket, s lemondva politikai rögeszméimről, jó szakemberré művelem magam. Polgárrá lehettem volna, aki értékes munkát végez, és ezért bőséges bért kap, s abból gondtalanul élhet. Nem kellett ez az út sem. Ha nem is megtagadni, de el kellett volna hagyni sorstársaimat, s lemondani arról, hogy ügyünket minden erőmmel szolgálhatom.

Most itt állok, kívül a „középosztály” sáncain, avval a bizonytalan reménnyel, de biztos hittel, hogy minden erőmmel a parasztság fölszabadulásának az ügyét szolgálom. Még azt is el kell viselnem, hogy sorstársaim tesznek olykor szemrehányást: hogy akarok használni, amikor minden hatáskör nélkül állok a világban, és reményem sincs arra, hogy egyhamar ilyenhez jutok? Mindegy. A hit, ha valóságos hit, akkor ilyen beszédtől még nem tántorodik meg, s még áldozatnak sem panaszolja tehetetlen állapotát.

És ha ilyen út után meg kell vallanom, hogy miért tagadom a „középosztályt”, és miért nem léptem az oda vezető útra, akkor nem felelhetek mást, mint hogy meggyőződésem ellen tettem volna, ha másképp cselekszem. Meggyőződésem, hogy sem az a társadalmi rend, amelyet a magyar úri rend szolgál és képvisel, sem az, amelyet korcs és idegen polgárságunk tart fönn, nem alkalmas arra, hogy a magyar társadalom minden tagjának emberséges életet és szabad emberi méltóságot biztosítson, s ezzel életképessé és kultúratermővé tegye a magyar népet. És nem a „középosztályban”, hanem az olyan vezető rétegben hiszek, amely a magyar népnek igaz értékei szerint kiválasztott elitje, s minden uralkodói vagy kizsákmányolói hatalmaskodás nélkül, együttértő vezetője.

Addig pedig, amíg ilyem politikai átalakulás nem következik be a magyar életben, a magam életében igyekszem megvalósítani a népet szolgáló s vele szolidáris értelmiségi pályát. Tudom, hogy nehéz és bizonytalan ez a sors, de aki egyszer ivott az emberség és a magyarság legtisztább vizéből, az nem cselekedhet másképpen.

*

1968-ban a negyedszázados évfordulón Erdei Ferenc így emlékezett vissza a szárszói találkozón történtekre, az esemény történelmi jelentőségére. (Kortárs. 1968. augusztus. 1298–1299.)

Emlékezés Szárszóra

Huszonöt éve a balatonszárszói találkozónak, s érdemes emlékezni rá, mert nem kis dolog történt akkor. A népies értelmiségi tábor szervezte, de részt vettek azon az értelmiség minden rétegéből, s ott voltak a munkásmozgalom képviselői és nem utolsósorban munkások és parasztok is. Huszonöt év távlatából most már világosan ítélhetjük annak a demonstrációnak a történelmi jelentőségét. Én kettőben látom ezt.

Egyik: akkor jutott kifejezésre széles társadalmi fórum nyilvánossága előtt, hogy a háború előtt [így!], s a Horthy-rendszer sorsa nálunk és a hitleri fasizmus sorsa Európában meg van pecsételve; a többi nemzetekkel együtt hazánk is készüljön fel a felszabadulásra. Az a döntő ebben, hogy a felszabadulás vágya és tudata ekkor terjedt ki olyan rétegekre is, amelyek korábban bizalmatlanul vagy legalábbis tartózkodóan nézték a munkásmozgalom ilyen megítélését és harci törekvéseit.

A másik pedig az, hogy a népfrontpolitika, a demokratikus út kivívása, amit a kommunisták hirdettek, s amihez szűkebb értelmiségi körök csatlakoztak, kiszélesült, s korábban tartózkodó rétegek is csatlakoztak hozzá.

Ottani előadásomnak akkor azért volt olyan nagy visszhangja, mert éppen ezeket mondtam ki. Szó szerint a következőket: „…felszabadulás az értelmüket vesztett történeti kötöttségek, a nemzeti társadalom sokféle hagyományos és ma már csak érdekeket védő kötöttségek alól. Ez az átalakulás, mint politikai program, ma a demokrácia teljes megvalósításának a követelményében áll elő.” Majd tovább: „…vitathatatlanul elsősorban a munkásság, másodsorban a parasztság képviseli azt a társadalmi erőt, amelyik a további alakulást meg fogja határozni. Ebben a fejlődésben a munkásság képviseli a nagyobb erőt. Ennek a rétegnek van olyan szervezete, programja és politikai iskolája, amely társadalmunk gyökeres átalakítását sikerrel megkísérelheti. Ezen az úton a munkásság önkéntelenül is, de politikai céltudatossággal is keresi a parasztsággal és az értelmiség szabadabb elemeivel való szövetkezést, mert ezek a rétegek mind az alakulás kiharcolásának, mind pedig az új társadalmi szervezet felépítésének elengedhetetlen és nélkülözhetetlen elemei.”

Mai fülnek kissé furcsa fogalmazások ezek, de teljesen egyértelműek, s az a lényegük, hogy Szárszón így hangzottak el 1943-ban. Még pontosabban: nemcsak elhangzottak, hanem a konferencia állásfoglalásává is váltak.

De most visszatekintve nemcsak a Szárszói Konferenciának van történelmi távlata, hanem annak is, ami utána történt. Úgy sejtettük mindazt, ahogyan ténylegesen bekövetkezett? Szigorúan fogva a dolgot, csak magamról beszélhetek: részben igen, részben nem.

Hogy a demokratikus átalakulás útja nyílik meg, s abban társadalmi erők harca bontakozik ki a hatalomért, a szocializmusért, az pontosan úgy következett be, ahogyan sejtettem. Ebben a vonatkozásban a szándékok, a vágyak és az előrelátás egybeesett a történelem bekövetkezett valóságával. Az is ugyanilyen egybeesés, hogy a néphatalom megvalósult és a szocialista átszervezés került napirendre.

Az emberek megítélésében is nagyrészt egyezik az akkori sejtés és a bekövetkezett valóság. Hogy Kovács Imre és Nagy Ferenc akarták a demokratikus átalakulást, de a szocializmust nem, az szinte magától értetődőnek tűnt számomra. Hogy Veres Péter és Dobi István azért akarták a demokratikus utat, hogy azon a szocializmushoz jussunk el, az hasonlóképpen bizonyos volt a megítélésemben.

Egyvalami azonban tökéletesen hiányzott az én gondolkozásomból is, gondolom, a többiekéből is: olyasmiknek a sejtése, ami később a „személyi kultusz” címet kapta. Hogy a néphatalom és a szocializmus kivívása olyan dogmatizmus, voluntarizmus és személyi önkény torzulásait ölthesse, amint az bekövetkezett, arra nem voltak érzékszerveink, azért is lettünk olyan vakok és bénák vele szemben. Ez persze sem nem mentség, sem nem elmarasztalás, csak kegyetlen valóság. És történelmi lecke.

Az is történelmi távlatba került azóta, hogy nemzeti létünk nagy történelmi kérdéseit hogyan oldotta meg a szocializmus, ez akkor központi kérdése volt szárszói tanácskozásainknak. Sokak számára, akik ott voltak, nem úgy, ahogyan reméltek, de én azt hiszem, hogy lényegében úgy, ahogy reálisan várhattuk. Ebben is volt törés, de ebben is helyreigazított a történelem. Amit arról huszonöt év után a Népfront IV. Kongresszusán mondtam, azt egyenes folytatásnak éreztem a Szárszón mondottakhoz képest.

Mindez szubjektív megítélés, és éppen nem elfogulatlan. Más szubjektív megítélések ezt kiegészítik és kiigazítják. De objektív történeti valóság az, hogy Szárszón a történelmi jövőt láttuk előre, s ami még fontosabb: akartuk is. Ez a történelmi jelentősége.

*

A Szárszón elhangzottakhoz szorosan kapcsolódik még Erdei Ferencnek egy 1943–44-ben írott, de csak 1976-ban közzétett nagylélegzetű tanulmánya: A magyar társadalom a két világháború között (Valóság. 1976. április: 22–53.; május: 36–58.) Az 1943 augusztusában Szárszón tartott találkozó jegyzőkönyvi anyagát Püski Sándor már 1943-ban kiadta. (Szárszó. Az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet-tábor előadás- és megbeszélés-sorozata. Magyar Élet kiadása. Bp. 1943.) A lehetőség szerint teljességre törekvő dokumentumgyűjtemény, amely az előzményekről és a szárszói találkozó utóéletéről is megpróbál sokrétű képet festeni, a történelmi esemény negyvenedik évfordulóján látott napvilágot. (Szárszó 1943. Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Dokumentumok. Főszerk. Pintér István. Bp. 1983.)




Hátra Kezdőlap