Jegyzetek

A Pesti Napló 1929. november 10-i számában jelent meg a következő írás:

 

MAGYAROK, NE KANADÁBA,

HANEM BARANYÁBA VÁNDOROLJATOK KI

Látogatás Fülep Lajosnál, a pusztuló baranyai magyarság pásztoránál

 

Zengővárkony, november 10.

Ebben a szép nevű kis faluban még nem múlt el a háború – aminthogy nem múlt el egész Baranyában sem. Magyarország, amelynek a háborúban nyolcszázezer fia vérzett el, itt a Dunántúl területén vérzik tovább. A meg sem született gyermekek névtelen serege masíroz itt valami láthatatlan tömegsír felé, s viszi magával a földet, az optimizmust, a hitet, erkölcsöt – lassan-lassan az egész baranyai magyarságot.

Csonka-Magyarország legveszélyeztetettebb területe ma – mindenféle értelemben – Baranya. Kétségbeejtően meggyőző érvekkel bizonyítja ezt beszélgetésünk során dr. Fülep Lajos, a magyar filozófiai és esztétikai irodalomnak ez az európai hírű képviselője, aki a külföldi egyetemek katedrái helyett ide jött el – papnak.

Beszélgetünk Fülep Lajossal gyönyörű könyvtárában, amely valóságos néprajzi múzeum.

Fülep Lajos ezt mondja:

– Az én személyemet lehetőleg tegyük félre. Legfeljebb mint „kísérleti objektum” jusson itt szóhoz. S ami idetartozik, röviden elmondom.

Sokan furcsállották, hogy éppen kicsi faluba kívánkoztam. Pedig hát csak kicsiny faluban lehet úgy együtt élni a néppel, mint egy család tagjaival. S mivel a bajok közösek és mindenütt ugyanazok, mindegy, hol vizsgáljuk, de ilyen kis helyen még leghamarabb lehet megismerni őket. S jobban meg lehet ismerni az egyéneket is. Népes helyeken az érintkezés a többséggel jószerint csak hivatalos térre szorítkozhat. Márpedig nekem éppen az volt a célom, hogy megismerjem az általános bajokat, de megismerjem a különöseket is lehető közelből, s együtt éljek minden családdal és minden egyénnel, mint legközelebbi hozzátartozója. Amit pedig, mint végső célt, elérni igyekeztem, az volt, hogy ha kicsiny is az a közösség, gondozzam, neveljem, mintaszerűvé fejlesszem, s azután éreztesse hatását távolabbi körben is. Nyugodt lelkiismerettel elmondhatom, hogy megtettem ezért mindent, amit ember tehet, szolgáltam alázattal lelki, erkölcsi, anyagi téren. Jól tudva azt, hogy az anyagi kérdés ma milyen veszedelmes akadály, mindent elkövettem, hogy az egyházi teherviselést minimálisra csökkentsem, s ezt el is értem. Mindezt csak azért említem, mert csak ebben a megvilágításban érthetni meg a rendkívüli nehézséget, mellyel ma sokan küzdenek, akik a nép közt s a népért dolgoznak – s küzdelmüknek gyakori meddőségét is. Mert ha mindent: megtesz is valaki önzetlenül és szeretettel, a nép nagyon gyakran nem érti meg, s ami még rosszabb, nem hisz neki.

S ha sorba vesszük a nép bajait, tán éppen ezzel kell kezdenünk: hogy nem hisz azoknak, akik bajain segíteni akarnának vagy tudnának. Ma még volna segítség mindenre, de mit ér, ha a nép eltaszítja? S ez nem a köznép hagyományos és közismert bizalmatlansága az úrral szemben – ez valami radikálisan más. Mint ahogy a mai nép is más, mint a Mikszáthé vagy Baksayé, sőt már sok vonásában más, mint a Móriczé. Különös, csodálatos, szinte érthetetlen tünet az igazság iránt való ösztönnek és érzéknek ez a pervertálódása, de nem az én egyéni, különleges tapasztalatom, hogy így van; sokfelé hallottam, hogy a nép nem hiszi el vagy csak nagy nehezen azt, ami igazság, s bámulatos könnyen elhiszi, és szinte leküzdhetetlen makacssággal ragaszkodik ahhoz, ami hazugság. S ebben több van, mint a hagyományos bizalmatlansággal párhuzamosan együtt járni szokott hiszékenység; a kettőnek azon a fokon, ahogy ma tapasztalható, valami mély közös gyökere van a nép szellemi és erkölcsi átalakulásában, amit még nem világítottak meg eléggé, de eléggé szimptomatikus annak, aki már látja; bizonyos, hogy még nagy nehézségeket fog okozni a nép vezetésére hivatottaknak. Természetesen a világért se mondtam, hogy az egész országban mindenütt így van; de hogy elég sokfelé, azt állíthatom. Egy lelkiismeretlen, ámító, hazug ember – ha akármilyen gazságok sülnek is ki róla – ellenállás nélkül sodor magával fanatizált, elbódított tömegeket, s néhány hét alatt képes évek munkájának eredményét romba dönteni.

A népet mégse tudom elítélni. Állítom, hogy az erkölcsi érzéknek ez a defektusa szervesen összefügg és szoros kölcsönhatásban van a többivel, így az egykével, amire majd rátérek. Azért nem tudom a népet elítélni, mert ha a népben valamilyen erkölcsi betegség tört ki, amilyen az egyke, az arra hivatottaknak s hozzá hatalommal rendelkezőknek a betegség leküzdésére meg kellett volna mindent tenniök már régen, mielőtt más erkölcsi területeket megfertőz. A beteget azonban magára hagyták, vagy azokra, akik még akkor se segíthettek, ha telis-tele voltak jó szándékkal. Az elhanyagolt betegség más betegségeket természetszerűleg, automatikusan előidéző hatása mellett nem csekély szerepe volt persze a másik oknak is, a nép közvetlen vezetői rosszaságának. Én legalább sok esetben rájöttem arra, hogy a nép elveszítette fogékonyságát az igazság iránt, a fertőzés elindítója és olykor hosszú évtizedekre meghonosítója valamelyik jegyző, tanító vagy – bizony ki kell mondani – pap volt, aki elmulasztotta kötelességét teljesíteni, vagy éppen az ellenkezőjét tette, s hatásának nyomait még az utána következő nemzedékekből se lehet kiirtani; a rossz bámulatosan öröklődik, s egy szónak vagy cselekedetnek hatása néha még évtizedek múltával is kinyomozható.

Elítélni nem, csak szánni lehet a népet, mert hiába a megnövekedett jólét, a civilizáció stb., ha lelkében súlyosan beteg. Beteljesedik rajta a mélységes szentencia: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall?” Ha van a világon nép, melyre el lehet mondani, hogy szerencsétlen, úgy a magyar nép az. S minél kevésbé tudja, annál inkább az. Mikor elvakítva és félrevezetve nem tud különbséget tenni jó és rossz között, önmagát pusztítja anyagilag és erkölcsileg, azt hivén, hogy igen bölcsen cselekszik, mert például az egykét nagyon nagy bölcsességnek tartja – nem akkor a legszerencsétlenebb-e, akkor a maga elbizakodottságában és gőgjében, mert hiszen szinte hozzáférhetetlen a fölvilágosítás és a segítő jó szándék számára? S mondhatunk-e rá mást, mint: bocsáss meg néki, mert nem tudja, mit cselekszik?

Mondtam hogy egyik dolog szervesen összefügg a másikkal, egyik defektus a másikkal. S ebben az összefüggésben lehet csak megérteni, mért vagyunk olyan tehetetlenek az irtózatos nemzetgyilkos bűnnel, az egykével szemben. Itt is beteljesül az Írás szava, hogy aki egy törvényt megront, valamennyit megrontja. Nem hisznek az igazságnak. De hogy is higgyenek, ha nem hisznek annak, amit látnak: a kihaló házaknak, elnémuló utcasoroknak, egész gyülekezetek pusztulásának, sem a saját családi tragédiáiknak, viruló fiatal asszonyok korai halálának, saját anyagi romlásuknak? Mert hiába minden, ez is előbb-utóbb elkövetkezik: nem akarják a több gyermeket, hogy ne kelljen a birtokot földarabolni, s végül a birtok egy darabban idegen kézre kerül.

S a legszörnyűbb az, hogy ezt a bűnt ma már nem tartják bűnnek, hanem erénynek! Ez aztán: Umwertung aller Werte. [Minden érték átértékelése.] Mint ahogy a hazug az igaz, és viszont, úgy a bűn az erény, és viszont. Ez a nép igenis tudja a pusztulást, nyitott szemmel látja, de belenyugszik, akarja. Jól akar élni, de az ilyen akarat nem élet-akarat. S ezzel eljutottunk a végső kérdéshez: ebben a népben sok helyütt megszűnt a közösség tudata, a nemzeti közösség érzése – de hogy maradhat fenn a nép, a nemzet, tehát a közösség, ha megsemmisül benne mint közösségben az élni, fennmaradni, növekedni akarás? Ha az egyén nem érez kötelességet és felelősséget a közösség, a nemzet iránt?

Akik az egykével odafönt foglalkoznak, a kérdésnek rendesen csak egyik oldalát látják: a magyarság népesedési statisztikájának romlását. Vagy legföljebb még felekezetek szerint való megoszlását keresik. De hogy a számok mögött mi van, azt már nem látják. Pedig az egyke nemcsak annyit jelent, hanem még mást és sokkal többet: teljes erkölcsi átalakulást, a gondolkodásmód, a családi élet sőt a gazdálkodás megváltozását, az akaratnak sajátos átváltozását – röviden, egy egész sajátos rendszert, sajátos külső és belső világot. Értsék meg odafönt, semmivel se kevésbé fontos a lelkek számának apadásánál a lelkek erkölcsi szintjének apadása. Hogy tudja megállni a próbát, ha sor kerül reá, az a nép amely önmaga ássa alá erkölcsi életét és életakaratát? Itt van a nagy kérdés, a nagy probléma, kimondhatatlanul nagyobb, mint az, hogy hányan vagyunk, hányan leszünk – az a kérdés, hogy milyenek vagyunk és milyenek leszünk.

Az egykének kétségtelenül gazdasági okai is vannak, s a kezdet kezdetén talán elsősorban ilyenek voltak – bár nem hiszem, hogy a gazdasági szférát az erkölcsitől teljesen el lehessen választani. A gazdasági okok, mint tudjuk, nem a szegénységet jelentik, hanem ellenkezőleg, a viszonylagos jólétet. A nincsteleneknek nincs mért egykézni, s a szegényeknél még ma is szokott gyerek lenni bőven; a gyermekáldás ott szűnik meg, ahol a föld szétdarabolásától félnek. A kisgazda mai életstandardje mellett ez a félelem érthető: igényei vannak, amiket a föld szétdarabolása után nem elégíthetne ki. Csak az a kérdés, nincs-e az életstandard fönntartásának más módja, mint ez, mely a mai gazdálkodási rendszerrel szorosan összefügg? Sokfelé láthatni külföldön, sőt ma már idehaza is van rá példa, hogy igenis van. Kétségtelenül kiderült, hogy a régi típusú gazdálkodás megbukott, s ha tovább ragaszkodunk hozzá, teljes eladósodás és elszegényedés jár a nyomában. Mit kell tehát tenni? Más gazdálkodási rendszerre térni át!

Elsősorban a Dunántúlról beszélek, s merem mondani, hogy tízszer annyi nép, és jobban élhet ezen a területen, mint amennyi és ahogyan ma él rajta. Itt van például Baranya. Az Isten is gyümölcstermesztésre alkotta, s valamikor az is volt. Európának talán a legpompásabb gyümölcsöskertje – valamikor még a török időkben! S ma, ha akármennyi gyümölcsöt terem is, nem számos. Bejárhatja keresztül-kasul, de a tíz ujján megolvashatja azt a néhány kisgazdát, aki elálló, érdemes, értékes gyümölcsöt termeszt. Évente számlálatlan millióra tehetni a veszteséget, ami a helytelen gazdálkodásból származik. A lehetőségeknek itt egyelőre nagyon csekély hányada van kihasználva. S hogy ez mennyire így van, azoknak a sokgyermekes családoknak példája mutatja, akik koldusszegényen megtelepedve valamelyik faluban, állattenyésztéssel és gyümölccsel, de persze hozzá nagy szorgalommal, ügyességgel, élelmességgel sokszor hihetetlen rövid idő alatt jómódra tesznek szert. Ha tehát itt még a mai viszonyok közt is boldogul az, aki dolgozik, tessék idetelepíteni azokat a mostoha sorsban élő magyarokat, akik ott, ahol vannak, minden igyekezettel se tudnak előbbre jutni. Minden kipusztuló család helyébe tessék másikat telepíteni, olyat, mely élni, szaporodni, nőni akar. Az országos gazdasági problémát azzal nem oldjuk meg, hogy a magyarságot kivándorolni engedjük. Ne feledjük el: amennyivel kevesebben leszünk, annyival szegényebbek is. Azzal tehát, hogy megkevesbedünk, az itthon maradókon se segítünk. Ha a népesség megoszlása vándorlást kíván, hát vándoroljanak a magyarok, de ne a tengerentúlra, ahol elvesznek a nemzet számára. Ki kell adni a jelszót: Magyarok, ne Kanadába, hanem Baranyába!

Itt vagyunk Várkonyban – mellesleg megjegyzem, hogy nálunk az egykézés még nem érte el azt a fokot, mint sokfelé egyebütt, sőt az utóbbi időben határozott javulás észlelhető; még nem tartunk ott, ahol a délibb vidék, s remélem, nem is jutunk el eddig. Nos, itt van a várkonyi határban a gesztenyeerdő, a vidéknek csodálatos ékessége s egyik nagyszerű jövedelmi forrása. Szinte azt mondhatnám: nemzeti ereklye, mely egyúttal hasznot hajt. Majd olyan régi, mint Magyarország, évszázadokon át megvolt, díszlett, termett, szaporodott – s most pár éve beleesett a vész, a pusztító féreg, és napjai meg varnak számlálva! Ki segít? Mi képtelenek vagyunk, ha megfeszülünk is bele, s ha mindent megtettünk, ami tőlünk telik, teljességgel elégtelen. A föladat a mi számunkra túl nagy: csak az segíthet, akinek elegendő anyagi erő és hatalom van a kezében. S aki, végre is, a mi kormányunk – aki a mi elszegényedésünkkel szintén szegényebb lesz; aki, mikor rajtunk segít, a nemzet egészén segít. Értékeket elveszni hagyni nem szabad, értékeket megmenteni kell, a jövő érdekében is – s akármilyen áldozatok árán is!

Így vagyunk a magyarsággal is, és minden nagy problémájával. Nem költői hasonlat ez! Maga a nép mondja itt, hogy mint ez az erdő, úgy pusztul a magyarság is – évszázadokon át megállt annyi veszélyben, s most az alattomos belső kór sorvasztja. Ki segít? Minden probléma, ha úgy vesszük, lokális, de egyúttal egyetemesen nemzeti is. Elintézésükhöz a nemzeti közösséget kifejező kormány teljes súlya, hatalma, anyagi és erkölcsi ereje szükséges. Enélkül a vidéki hatóságok, akármennyi jó szándék hatja át őket, nem érhetnek el eredményt. Tudva azt, hogy mit kellene tenni, mégis tehetetlenül állnak szemben a végzetes kérdésekkel, mint mi a gesztenyés pusztulásával... Mert hogy az őszinte szándék, a tenni vágyás és tenni tudás, az erős akarat és tehetség megvan idelent, azt örömmel állapíthatom meg. Nem ismerem eléggé Baranya régi közigazgatását, nem beszélhetek róla. De láttam itt-ott a régi vármegyei életet. Nos, a mai megye már nem a régi, legalábbis én többfelé tapasztaltam az új időknek megfelelő átalakulását. A sokat emlegetett uraskodás és bürokratizmus helyett megfeszített, az élettel szoros kapcsolatban levő munka folyik sokfelé. Különös örömmel mondom el ezt Baranyáról, ahol a bajok a legnagyobbak. A megye vezetői, főispán és alispán, a helyzet magaslatán álló, egészen hivatásuknak és munkájuknak élő férfiak, akik behatóan foglalkoznak a sokágú baranyai problémával. Közvetlen közelről látom és figyelem például a pécsváradi járás főszolgabírájának munkáját; nincs talán a járásban olyan ember, akit személyesen nem ismer, s nincs valahol olyan baj, melyről nem tud és megoldásán személyesen nem fáradozik. A közfunkcionáriusnak az a típusa, melyre ma oly nagy szükségünk van. Megvan tehát idelent nemcsak a felülről jövő kezdeményezések megfelelő elvégzésére a garancia, de a kezdeményezésre való hivatottság is. Hiszen ezek a funkcionáriusok tudják legjobban, hol mi a teendő, megvan bennük a kellő akarat és rátermettség, de ismétlem, a megyének minden ereje és hatalma se elegendő a nagy feladatokkal való küzdelemre. Törvényhozásnak, kormánynak, megyének együtt kell az akciót megindítania, hogy sikeres legyen.

Éspedig azonnal! mert ha valahol, itt el lehet mondani: periculum in mora! [a késedelem veszélyes]. A magyarság ma nyitott sebből állandóan vérző szervezet. Mindnyájunknak össze kell fognunk, hogy meggyógyítsuk, megmentsük. Az első teendő: a bajnak alapos fölismerése és elismerése. Akármilyen félelmes is, nézzünk vele szembe egészen. Amint ez megtörtént, induljon meg rögtön a segítés munkája. Reá-reá pillantani vagy egyszer-másszor elemlegetni a bajt, nem elég. Nem szabad addig tágítanunk, szinte azt mondanám, ne is beszéljünk addig másról, míg ezt az igazi létkérdést nem intéztük el, vagy legalábbis, míg a javulás, gyógyulás folyamatát nem indítottuk meg, nem harcoltuk ki.

Ezt mondotta el Fülep Lajos, akinek felismerései egyszerre élesen mutatják meg a Dunántúl szomorú helyzetét. Kérésünkre dr. Fülep Lajos külön cikksorozatban fogja ismertetni a Pesti Napló olvasói előtt a magyarság romlásának és megmentésének mindennél fontosabb problémáit.

 

Ezt az írást követően látott napvilágot Fülep Lajos A magyarság pusztulása című cikksorozata a Pesti Naplóban. (1929. november 17., november 26., december 4. és december 15.)

Nagy Ferenc a Kisgazdák Lapja 1929. december 24-i számában az alábbi írással válaszolt Fülep Lajosnak.

 

 

A MAGYAR FALU BECSÜLETE

Írta: Nagy Ferenc, vm. pártelnök

 

A Pesti Napló december 15-i számában egy baranyai református pap, folytatva egy cikksorozatot, olyan cikket írt, amely a falu népének tekintélyét annyira aláássa, hogy ha ezt a cikket valaki olvassa (hozzátéve: még ha el is hiszi), szinte kényszeredett utálattal fordul el a falu népétől, mint olyantól, amely minden erkölcsöt levetkezve, minden magyaros és vallásos egyéni és társadalmi kötelességet sárba taposva, tökéletesen megérett arra, hogy be sem várva, amíg az „egyke” és a gazdasági nyomor elpusztítja, egyszerűen eltöröltessék a föld színéről, mert ha a jelzett cikknek a kitételei mindenben ráalkalmazhatók volnának a falu népére, akkor még a levegő is kár volna ezen a szép földön a magyar parasztnak.

Mintha az a lelkész egyenesen arra pályázna, hogy a falu népének minden hibáját, ezerszeresen megnagyítva, kitálalja a magyar közvélemény azon részének is, amely a város zűrzavaros, kétes világából megnyugvó bizodalommal tekint a falu felé, és üdítő, tisztító példáért éppen a faluhoz ment, és ezt a közvéleményt ma mindenáron lenéző, megvető ellenségévé tegye a falunak.

A tárgyilagosság kedvéért szükségesnek tartom, hogy néhány kitételt a sok közül itt idézzek az említett cikkből.

„A gyerek tehát még nem kell a fiataloknak – majd később, ha már »kiélvezték az életet«. Ez a szülőknek és a fiataloknak megegyező elhatározása. S megindul a termékenység szabályozása. A fiatalok, akik még »élvezni« akarnak, örökös vigyázásban élik szerelmi életüket az idősebbek tanácsa, parancsa és receptje szerint. A vigyázás elsősorban a férfi kötelessége, aki, mint egyebekben, ebben is a nőnek szolgája. Régi és elterjedt módszer áll rendelkezésre: a bibliai Onan módján »szánt, de nem vet«. S így megy ez éveken át – ha előbb el nem válnak! Megtörténik azonban a férfi minden vigyázása mellett is a »baj«, hogy a fiatal menyecske másállapotba esik. Akkor már az ő dolga a »bajon« segíteni. Erre is van régi és elterjedt módszer – egyszerűen beleszúr magába. Mivel? Talán egy rozsdás kötőtűvel. Leggyakrabban azonban egy mezei virágnak kemény és hegyes gyökerével, amely virágot »ökörérő virágnak« neveznek, talán nagy becse miatt.”

Undorító! De menjünk tovább az általánosított egyes, talán meg sem történt esetek során:

„Akik így túlteszik magukat az erkölcsi törvényen, és kényük-kedvük szerint szabályozzák a természeti törvényt, megszokják, hogy minden lehet, minden szabad, urai mindennek. Ebben nőnek föl, és ezt adják tovább. Ez az egyke erkölcsi világrendje. Benne minden kötelesség – nyűg, amit le kell lökni, minden erkölcsi törvény – a papok kitalálása, ami idejét múlta, minden állami törvény – az urak furfangja, aminek talán enged az okos, kényszerből, de kicsúfolja. A vagyon a fő – a többi semmi. A vagyon, az szuverén valami, s aki gazdag, fölötte áll mindennek. Tudok esetet, amikor két gazdag család, kellően meglatolt érdekből, frigyre óhajtott lépni. Igen, de az egyik helyen a fiú még csak 13 éves, a leány csak 10 éves volt. Se anyakönyvezető, se pap nem adja össze őket. De ilyen csekélységek nem állhatják útját a szuverenitásnak. Megülték a lakodalmat, mely három nap, három éjjel tartott, néhány száz ház hivatalos volt, s minden a lakodalmi szabályok szerint ment végbe, násznaggyal, vőfélyekkel, menyasszony táncával stb. Igaz, a »fiatalok« nem költöztek össze. De ettől kezdve férj és feleség voltak, legalábbis névleg. Akár a dinasztiák, hajdan.”

Bár nem óhajtunk kommentárt fűzni ehhez az állításhoz, de én baranyai ember létemre még ilyen esetet hírből sem hallottam.

„Erkölcsi züllés

Törvényszerű, elmaradhatatlan hatása a sok bűnös manipulációnak. De nemcsak úgy, amint a naiv olvasó képzeli, hogy a bűnös cselekmények és rejtegetésük kifejlesztik a képmutatást és eltompítják az erkölcsi érzéket a jó és rossz iránt. Képmutatás és erkölcsi tompaság van bőven, de ez még nem minden. Betetőzése az egész egykés világnak, hogy benne egyenesen megfordul az erkölcsi értékskála. Nem az a bűnös, aki magzatát elhajtja, hanem aki megtartja. Erkölcstelen gyalázatosnak, patkányfajzatnak és nyomdafestéket nem tűrő mi mindennek mondják el azt a nőt, aki másodszor is fogan s idején nem segít a baján; és addig üldözik, amíg megteszi – ha belehal is. Ha nem hal bele, csak megnyomorodik, dologra képtelenné válik, minden falat kenyeret szemére vetnek, pokollá teszik az életét, s elüldözik a háztól. A férj hallgat, az anyós parancsol, aki a házban s a birtokon uralkodik és vigyáz az örökösödés rendjére... Ha akárhány szeretőt tart is az asszony, nem olyan szégyen, mint a második gyerek.”

Főbb vonásaiban ezek volnának azok a kitételek, amelyeken a kihagyott sorok semmit sem enyhítenek. Sőt!

Amint mondottam, semmi bővebb kommentárt a dologhoz fűzni nem szabad. Csupán azt szeretném megkérdezni a cikkírótól, hogy valóban hivatottnak érzi-e magát az ilyen förtelmeknek egy fővárosi lapban való leírására? Hivatottnak érzi-e magát arra, hogy az ő becsületes népét ilyen megbecstelenítés elé állítsa. Azt a népet, amely elvégre a cikkírónak is kenyeret ad?

Baranya vármegye józan és intelligens kisgazdatársadalmára bízom úgy az én cikkemnek, mint a szóban forgó cikknek az elbírálását.

 

Fülep Lajos ezt követően válaszcikket fogalmazott, írása azonban akkor nem jelent, nem jelenhetett meg.

 

 

A MAGYAR FALU BECSÜLETE

Válasz Nagy Ferenc vm. pártelnök cikkére

 

A Kisgazdák Lapja december 24-i számában Nagy Ferenc vm. pártelnök úr foglalkozik a Pesti Naplóban közzétett cikkeimmel, s mivel egyenes kérdéseket intéz hozzám, szükségesnek látom, hogy válaszoljak neki!

Nem óhajtom a vm. pártelnök urat a személyeskedés terére követni, mert az mindenre alkalmas, csak az igazság tisztázására nem. Márpedig egyedül ez a fontos annak, aki az igazságot keresi.

De ha már belekeverte személyemet a vitába, annyit mégis ide kell jegyeznem, hogy igen téved, ha azt hiszi, cikkeim írásában népem szeretetén kívül bármilyen más érzés vezet. Rólam mindenki tudja, aki ismer, hogy azért hagytam oda a fővárost, mert a magyar falusi nép közt akartam élni, melyet e világon mindennél jobban szeretek, melyért küzdeni és dolgozni legfőbb életcélom. A szeretet azonban nem jelentheti azt, hogy bűnök iránt vakok legyünk, és tétlenül nézzük a magyar nép pusztulását. Sőt, az igazi szeretet abban nyilvánul meg, hogy megmenteni igyekszünk azt, akit szeretünk, ha fájdalmas is az operáció, melynek alá kell vetnünk.

Nem könnyelműen és nem is könnyen szántam rá magam, hogy a magyar nép bajait a nyilvánosság előtt pertraktáljam. Évekig tartó lelki tusakodás, sok álmatlan éjszaka és imádkozás után, mikor láttam, hogy semmi sem történik a magyar nép megmentése érdekében, a pusztulás pedig szünet nélkül és föltartózatlanul folyik tovább – úgy éreztem, nem hallgathatok tovább, erkölcsi kötelességem, népem iránt való szeretetem, Isten és ember előtt való felelősségem kényszerít a megszólalásra. Nem lep meg, hogy ezért most be akarják törni a fejem.

Azonban: mikor a tiszazugi szörnyűségek napvilágra kerültek, a kultuszminiszter, ugyancsak a Pesti Naplóban, kíméletlen számonkérő cikket írt arról, hogy hogyan lappanghatott a népet pusztító bűn ily sokáig. És sokkal borzalmasabb és undorítóbb adatokat sorolt föl, mint én. Mért nem védték meg vele szemben a „magyar falu becsületét”? A kultuszminiszter egyenesen felelőssé is tette a papokat, hogy mért hallgattak, mért nem terelték rá a mutatkozó bajokra a felettes egyházi és állami hatóságok figyelmét? Nos, akiben élő lelkiismeret lakik, s aki a magyar népet nemcsak szájával szereti, hanem cselekedni is akar érte, ebben a felelősségben nem kívánhat tovább osztozkodni. Az megtesz minden tőle telhetőt az állapotok megváltoztatása érdekében.

A Pesti Napló ugyanazon számában, melyben az én kipécézett cikkem megjelent, lehetett olvasni a tiszazugi pör ítéletét! A tiszazugi borzalmakat a világ minden lapja ismertette, nemcsak a magyar fővárosi lapok. Kérdem, mi a helyesebb: hagyni, hogy a bűn megteremje ilyen szörnyű gyümölcseit, vagy idejekorán leleplezni, pusztításának gátat vetni? Ha az utóbbi, nincs reá más mód, mint az igazság teljes megismerése és kimondása.

Az igazságot tovább elhallgatnunk nem szabad – a létünkről, fönnmaradásunkról van szó! – csak azért, mert „undorító”. A kérdés csak ez lehet: igaz-e, amit írtam? igaz-e, hogy a magyar nép Dél-Baranyában, Dél-Somogyban, Tolnában s másfelé pusztul? igaz-e, hogy a pusztulásnak okai azok, amiket én megneveztem?

Hogy igaz, a vm. pártelnök úr is tudja. Én legalább nem találkoztam még egyetlen értelmes gazdaemberrel se, aki mást mondott. A tények és adatok, amiket én elmondok, közszájon forognak – meg is írták őket már nemegyszer! Cáfolatukat azonban még nem olvastam sehol.

Hogy undorítók? Azok! S nem gyönyörűség foglalkozni velük. De ha elhallgatjuk őket, attól se szebbek nem lesznek, se meg nem szűnnek. Nincs szerencsétlenebb politika, mint az igazság elhallgatása vagy kendőzése. Javulást, gyógyítást, megújulást csak az igazság teljes ismerete alapján lehet elérni.

Tehát: a magyar falu becsületét én nem érintettem. Szent az énelőttem, s kész vagyok érte az életemet föláldozni. De ha a falu népe között valamely bűn pusztít, azt a bűnt igenis ki kell gyomlálnunk. Éppen a falu becsületének érdekében. Aki pedig a bűnösök bűnét leleplezi, ne tessék azzal vádolni, hogy a becsületesek becsületét befeketíti. Hagyjuk csak a becsületet becsületnek, a bűnt bűnnek, és vigyázzunk, hogy amikor a becsületet védelmezzük, valahogy a bűn ne kapjon vérszemet, mely mindig nagyon hajlandó azt hinni, hogy őt igazolják. Ha nem hinnék és bíznék abban, hogy a mi népünkben igenis van elég becsület, erkölcs és egészség ahhoz, hogy a bűnt magából kiközösítse, nem is kezdtem volna akciómba. De mivel ez az egész kérdés igen sokrétű és bonyolult, mindenkinek össze kell fognia egy hatalmas közös akcióba, hogy a becsületet, erkölcsöt, fejlődést győzelemre segítsük a bűn és a pusztulás fölött – mindenkinek, elsősorban a kisgazda-társadalomnak és vezetőinek.

Ha a vm. pártelnök úr figyelmesen olvasta volna eddigi cikkeimet, látnia kellett volna, hogy nem azért írom őket fővárosi lapba, mert a fővárosi közönség előtt ki akarom pellengérezni a falusi népet (ugyan mi értelme és célja volna ennek?), hanem azért, mert fölfelé, a kormányra akarok hatni velük, hogy történjék már végre valami a mi pusztuló magyar népünk megmentése érdekében. Ez pedig olyan cél, melyben engem a vm. pártelnök úrnak és pártfeleinek minden erejével támogatnia kellene, nem pedig gáncsolnia. Ha a vm. pártelnök úr vállalkozik arra, hogy ez irányban megfelelő akciót indít, én kész örömest abbahagyom a magamét, melybe, ismétlem, a kényszerűség hatása alatt fogtam bele. És ha a vm. pártelnök úr türelemmel megvárta volna cikkeim folytatását, mikor majd a sötét oldalak ismertetése után egyrészt népünk nagyszerű képességeire és tulajdonságaira akarom ráterelni a figyelmet, másrészt az egyházi és állami felettes hatóságokat nagyszabású cselekvésre késztetni, konkrét program alapján, akkor meggyőződött volna arról, hogy engem igenis olyan szándék vezet, melyet minden hazáját és népét szerető magyar ember csak helyeselhet, és kell is, hogy támogasson.

Végül, ami a néptől kapott kenyér átlátszó célzatú említését illeti, csak ennyit: nekünk, papoknak az a hivatásunk, hogy az igazságot hirdessük, felfelé és lefelé egyaránt. Ezért kapjuk a kenyeret, melyet akkor nem érdemlünk meg, ha ezt nem tesszük. Megnyugtathatom azonban a vm. pártelnök urat, hogy abban a faluban, melyben én kenyeret eszem, hál' Istennek, a szaporulat terén jobb állapotok vannak; amint azt a Pesti Napló november 10-i számában megjelent interjúban már meg is mondtam. Nálunk az idén 380 lelkes gyülekezetben 32 a mindennapi iskolások száma – bár legalább ilyen arány lenne másutt is! Amit tehát írtam, nem ide vonatkozik – s akinek nem inge, nem veszi magára. S egyébként azt is megmondtam abban az interjúban, hogy a bajokért elsősorban nem a nép a felelős.

 

*

 

Fülep Lajos három írása együtt megjelent: Fülep Lajos: Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok 1920–1970. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket, a bibliográfiát és a névmutatót összeállította Tímár Árpád. Bp. 1976. 93–125. Fülep írásainak szövegét e kiadás alapján, Nagy Ferenc cikkét a Kisgazdák Lapjából közlöm.

Fülep Lajos A magyarság pusztulása című írása (erősen csonkított formában) nemrég egy tanulmánykötetben is megjelent: Népesedésrobbanás – egyke. Válogatta, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Semlyén István. Téka. Bukarest. 1982. 215–242.

Egy későbbi írásának tanúsága szerint – Pusztul-e a magyarság? Mit mond a szemtanú. Nyugat. 1933. október 1. – Fülep Lajos készült cikksorozata folytatására: „Még 1929-ben cikksorozatot közöltem a Pesti Naplóban a magyarság veszedelméről és megmentésének föltételeiről. Tizenöt-húsz folytatásra volt tervezve, közzétettem belőle ötöt, a többit a fiókomban hagytam (hogy miért, nem tartozik ide). Célom különösen az volt, hogy a köztudatba belevigyem a jelszót – akkor még nagyban folyt a kivándorlás -: »Magyarok, ne Kanadába, hanem Baranyába!« s a telepítést sürgessem. Azt hittem, adataimtól megdöbbennek, akik felelősek az ország és a nép sorsáért-jövőjéért, de szemük pillája se rezzent. Kaptam ellenben temérdek levelet az ország minden részéből, az elszakított területekről. (Csíkból! azt írják, hírlaptöredékből olvasták, a laphoz nem tudtak hozzájutni, s gyors választ kérnek, hogy milyen a föld, mennyi stb.!) Törökországból – kérnek, könyörögnek, hogy segítsek, mert jönni akarnak, van egy kis pénzük, földet, házat tudnának venni, ott, ahol vannak, nem lehet, indulnának azonnal! S míg vártam, hogy történik valami, gyötrődtem és szégyenkeztem, kétségbeestem, s végül mindenről lemondtam. Amit azóta látok, tudok, olvasok, csüggedésemet fokozza.” (Fülep Lajos: Művészet és világnézet. I. k. 133–134.) Sajnos a cikksorozat érdembeli folytatására később nem került sor.

A kérdést – Fülep Lajos gondolataira, adataira is támaszkodva – Illyés Gyula fogalmazta meg újra élesen, megrázóan, újabb s nagy visszhangot kiváltó vitát kezdeményezve. (Pusztulás. Nyugat. 1933. szeptember 1. Újabban megjelent: Illyés Gyula: Itt élned kell. Bp. 1976. I. 13–40.)

A két világháború közötti időben újra és újra fellángoló, sokszólamú, keserű hangú „egyke-vitáról” legújabban két érdekes, adatgazdag tanulmány látott napvilágot: B. Bernát István: „Fajmentéstől” a „Pusztulásig”. Az „egyke” kérdése a húszas években. Világosság. 1983. május. 270–277.; Szabó A. Ferenc: Útirajz Pannóniáról. Illyés Gyula Pusztulás című írásának vitája 1933/34-ben. Mozgó Világ. 1983. július. 120–128.

 




Hátra Kezdőlap