Néhány éve alkalmam akadt, hogy Oroszországba utazhassam... – Erről az utazásról terjedelmes útirajzban számolt be Illyés Gyula 1934 őszén: Oroszország. Úti jegyzetek. Bp. Nyugat kiadás é. n. E mű újabban megjelent: Illyés Gyula: Szíves kalauz. Bp. 1974. 5–261. A könyv egyik fejezetében Illyés felidézi egy moszkvai este emlékét; mordvinokkal beszélgetett ősi nyelvi közösségünkről, rokonságunkról, közös eredetünkről:

 

ROKONOKNÁL

 

Minden magyarban él valami Kőrösi Csoma lelkesültségéből; a kalandvággyal párosult tudásszomjból, a világgá sodródott fiú nyugtalanságából, aki könyvtárakon és őserdőkön fúrja át magát, hogy elvesztett szülei nyomára akadjon. Kit nem érintett szíven s buzdított kicsit példakövetésre a Juliántól Vámbéryig váltakozó kutatók buzgalma, akik hol egy Stanley, egy Champollion, hol egy elátkozott királyfi módjára az ősi, nagy család keresésére indultak? Rokontalan nép Európában, vajon nem vagyunk-e Európa legatyafiaskodóbb népe?

Az ősmagyarok! A Jenyiszej menti sátrakban titokzatosan tovább élő szavak, amelyek a debreceni Nagytemplomban is otthoniasan csendülnének; az Ob ingoványain át szálló kiáltások, melyeket a búcsúzás napján a nyugatra induló kis lovascsapat visszakiabált, s amelyekre másfél ezred távolságból még mi is felfigyelünk – amikor moszkvai utazásom bizonyosra vált, az orosz szótár mellé rögtön egy osztják nyelvtant is beszereztem. Fölmelegítettem iskolai emlékeimet. Mosolyogva állapítottam meg, hogy utazási izgalmaim között volt egy kis rész, amely meglepően hasonlított a gyerekkori izgalmamhoz, midőn a családi szekéren a szomszéd járásban lakó sógorok és nagybácsik látogatására vágtattunk. Nem megyek egészen idegenbe – ilyen érzelem bujkált bennem. Moszkvai megérkezésem után rögtön a rokonok felől tudakozódtam.

Osztjákot sajnos nem láthattam, közben egy kicsit messze költözködtek; még vagy kétszer annyi távolságra laknak, mint amennyit eddig megtettem. De megvigasztaltak, hogy a votjákok itt vannak a közelben, a Volga és az Ural között, vonaton alig kétnapi járóföld. Megnézhetem a márikat is, akik mellesleg kikérték maguknak, hogy a világ továbbra is orosz gúnynevükön cseremiszeknek hívja őket, ahogyan a zürjéneket is végre eredeti nevükön: komiknak hívják. Itt tanyáznak a szomszédban, Nyizsnyij-Novgorodtól alig négyszáz kilométerre.

De mordvint akár Moszkvában is láthatok, egész városrészük van; a kimutatás szerint több mint négyezren élnek itt, valamelyik külnegyedben. Azonnal kutatásukra indultam.

Nem volt könnyű dolog kihalászni őket Moszkva négymillió lakosságából. Az adminisztrációnak is vannak olyan útvesztői, mint az őserdőnek. Kedves, alkalmi vezetőmmel, akiben megértő filológuslelket fedeztem föl, megmásztunk vagy ezer méternyi emeletet egyik irodából a másikba, fél éjjeleket átdöcögtünk klubról klubra járva a város perifériáin, összeismerkedve közben mindenféle egyéb egzotikus törzsekkel, jakutokkal, üzbégekkel, csuvasokkal, juhagirokkal, csuk-csukokkal, akikből tizenkétezer él csak a földön és mellesleg szintén rokonok, ha egy kicsit távoliak is. Végre sikerült a mordvinok lakhelyét is felfedeznünk. Valahol a Marina Roscsa tér táján élnek.

Egész délután vándoroltunk; este volt már, mire a városrészbe értünk, amely oly messze esik a központtól, hogy Moszkva nagytérképén sincs feltüntetve. A villamos nem ment tovább. Nekivágtunk a sötétedő külnegyednek, amelyben még vízvezeték és csatornázás sincs; a régi, földszintes faházakban csak az újonnan bevezetett villany tanúskodik a fejlődésről. Széles sugárúton haladtunk; közepét most két éve alakították át sétánnyá. Jobbról-balról, a fiatal bokrok közti padokon a sötétben szerelmesek ültek, vagy hat kilométer hosszúságban. A sugárút után még elhagyatottabb vidék kezdődött. Már a járdának is vége szakadt, belebotlottunk egy-egy gödörbe. A házakból vékony csíkban folydogált a szennyvíz az utca két felén húzódó árokba. De a házak mintha csinosabbak, rendesebbek lettek volna. Az ablakon csipkefüggönyt világított meg a bent égő lámpa. Már mordvin területen kellett járnunk; kérdezősködésünkre, hogy hol találjuk meg a klubot, ide-oda küldözgettek bennünket, amíg teljesen el nem tévedtünk a zegzugos mellékutcákban. Tanácstalanul erőltettem szemem a sötétben, amely származásunk homályára emlékeztetett.

Így ért az az élmény, amely Gellért püspökét juttatta eszembe, amikor a malmot hajtó szolgáló dalára felfigyelt, s amelyről csak akadozva tudok beszélni. Gyanakodva fogadok minden meglepő nagy pillanatot, óvakodom a megilletődöttségtől. Zavar és melegség öntött el; mégis, hirtelen valamelyik szomszéd utcából mintha ismerős dal ütötte volna meg a fülem.

Három-négy citera kezdett rá egyszerre a dalra; pattogó hullámzásából egyre világosabban ütközött ki valami ismerős refrén. Nem tévedtem. Ezt a dallamot én is ismerem, csak, úgy látszik, elfeledtem. Öt-hat magyar népdal lejtése is fölmerült bennem; a szomszéd utcából felhangzó dal mindegyikre hasonlított, egy-két ütem erejéig együtt is haladt valamelyikkel, de azután hirtelen fordulattal otthagyta, hogy egy másikkal társuljon. Egyszerre oly tisztán, mintha Somogyszobon hallottam volna, mintha ennek a pár sornak dallama csapott volna ki

 

Hármat tojott a fürjecske
fürj, fürj, fürjecske...

 

A fülem csengett? Ez a dal, tudom, nem is egészen népdal, eredeti szövegét, ha jól emlékszem, Csokonai írta. De minden latolgatást sutba vágva, diadalmasan folytatódott odaát, illetve idebenn:

 

Rendem bokrom, rendem rózsám,
rózsám gyere be...

Fel kellett nevetnem, a jelenet oly elképesztő, olyan gyerekesen együgyű volt.

– Attól tartok – fordultam szégyenkezve vezetőmhöz –, hogy ezt a dalt a mordvin klubban játsszák. Sose merem elbeszélni, ha úgy lesz.

– Az valószínű, hogy a klubban muzsikálnak – felelte ő is némi fülelés után. – Az ilyen helyeken szokták az énekkarok és a műkedvelő színjátszó csoportok próbáit tartani. Mindenesetre megnézhetjük.

Így találtuk meg a mordvinokat.

 

A helyiségbe lépve ismét erőt kellett vennem magamon. Mintha a történelem gúnyt akart volna űzni belőlem, aki a kelleténél is nagyobb szigorral fogadom a nyelv- és fajrokonságról, nevezetes ázsiai lelkületünkről szóló fejtegetéseket.

A hatalmas terem mélyén színpad állt, rajta a zongora körül valóban citerapróbát tartottak. Egyik sarokban néhány fiú és leány, az ajtónál, hogy majdnem beléjük botlottunk, pár gyerek; az egyik asztalon vastag fehér kendőn meztelen csecsemő aludt. Üdvözlésünkre két fiatalember lépett hozzánk, oly tökéletes baranyai álarccal, hogy ámulatomban ajkamra fagyott a szó. Mögöttük pár lépésnyire az egyik ozorai szőlőpásztor állt kíváncsiskodva. Első csodálkozásom, emlékszem, az volt, mért néz úgy, mintha nem ismerne, mivel sérthettem meg?

Vezetőm elmondta oroszul, mi járatban vagyok. Most már többen körém gyűltek, egypáran a színpadról is leugráltak. Egy percig szótlanul szemléltek. Szótlanul vizsgáltam én is őket, s úgy éreztem, káprázat játszik velem. Ne tréfáljatok, kívánkozott nyelvemre, beszéljünk magyarul!

Sor került erre is. Egyelőre a karmester visszaparancsolta a szökevényeket a színpadra. Rövid kiáltása élesen csattant a teremben. „Gyárkáj”  – valami ilyesmit véltem felfedezni benne.

– Mi az, hogy gyárkáj? – kérdeztem attól, aki legközelebb állt hozzám, egy tömzsi, szöghajú leánytól.

– Járkáj? Menni. Ő megy – mondta oroszul.

A teremből még egy kisebb szoba nyílott, ide mentünk át „a kultúrbizottság központjába”, hogy ne zavarjuk a próbát. A falak mellett könyvespolcok sorakoztak, a nagy kerek asztalon írógép billentyűi csillogtak a villanyfényben. Köréje ülünk, mint egy családi asztal köré. Most veszem észre, mennyire elfáradtam az egész napi mászkálásban. Elégedetten elnyúlok a széken.

– Messziről jött? – kérdik.

– Magyarországból.

Csak egyetlen fej rándul fel erre, a többieknek semmit sem mond ez a szó.

– Nem tudjátok, hogy rokonok vagyunk?

Valami rémlik nekik. A finnekről hallottak valamit. Valaki az osztyákokról is hallott.

– Pedig rokonok vagyunk. Szégyellhetitek, hogy elfeledtétek.

Szégyenlik is; két tizenhat-tizenhét éves lány pirulva néz össze. A kultúrbizottság elnöke, huszonkét-huszonhárom éves fiú, zavartan fordítja felém a fejét. A társalgás eddig oroszul folyt, melyet ők sem beszélnek a legkitűnőbben.

– Vér – mondom magyarul –, ismeritek ezt a szót? Vér.

– Vér!

Egymásra tekintenek, arcuk földerül. Az asztal túlsó oldaláról valaki felkel, hogy jobban lásson.

– Víz – hogy mondjátok ti azt, hogy víz?

– Ved! – felelik egyszerre hárman is.

– Vid! – teszi hozzá még egy fekete arcú, akit első látásra egyik régi iskolatársamnak néztem.

- Vid, ved, egyre megy, nálunk a ved is megvan a vedel szóban. Mi arra is vigyáztunk.

Már mindnyájan mosolyognak. Rámutatok a szememre.

– Selmj! – kiáltják kórusban. Egy tíz-tizenkét éves kislány az egészből nem ért semmit, előbb csodálkozva mered rám, majd elneveti magát, és mordvinul kezd kiabálni felém.

– Ház? – kérdezem. – Házam?

– Chádom!

– Kicsit pöszék lettetek. Vaj?

– Vaj!

– Az ég? A menny?

– Menyil!

– Kéz?

– Kéd!

Erre kezet rázunk.

Mitől lettünk egyszerre mindnyájan olyan jókedvűek? Az arcok kipirulnak, mindenki szeme ragyog. A rend felbomlik, felkelünk az asztaltól, és nevetve egymást tapogatjuk. Játszunk az emlékekkel, előkeressük és büszkélkedve megcsillogtatjuk, ami a régi közös kincsből megmaradt.

– Hal?

– Kal!

– Nyíl?

– Njél!

– Mid van, amivel írsz, tollad?

– Tolgam!

– És nekik?

– Tolgamuk!

– Te elég sovány vagy, mi?

– Soványe, soványe!

– És lapos?

– Laps!

Szavak repkedtek a levegőben, bukdácsolva és csiripolva keresik egymást, mint a szerelmes madarak. Egyiket én repítem fel, a másikat ők. Több mint ezerévi távolságból kiabálunk egymásnak, s próbálunk valamit jókedvünkből átadni. Egyszerre ketten is felém fordulnak:

– Miért rontottátok úgy el a mi nyelvünket? Egészen elrontottátok.

Igazat adok nekik. Valóban rontottunk rajta. De ti sem őriztétek meg egész épen. Nem tesz semmit. Fő, hogy mindketten megvagyunk.

– Különben hogy vagytok?

– Köszönjük, megvagyunk – felelik már oroszul. – Élünk, dolgozunk, gyerekeink születnek.

– Emlékeztek, hogy valaha egy nyelvünk volt? Egy anyánk, vagy egyforma észjárásunk, amely a vér szerintinél is szorosabb rokonság?

Hasztalan kérdem őket, erről alig tudnak valamit. Népmese iránt érdeklődöm, talán abban maradt valami nyoma a régi testvérségnek. Ilyenről sem tudnak. Az egyik fiúnak végre eszébe jut valami, amit még otthon hallott a Volga mellett, Penzában.

„A mordvin nép valaha igen hatalmas nép volt. Akkor még nem míveltek földet, a fejszét sem faragásra használták. Szabadon ide-oda vándoroltak, mert mindent meg akartak ismerni, és az okos ember csak azt hiszi el, amit a szemével lát. Egyszerre csak világgá kerekedtek, megverték az oroszokat, és Kijevet is bevették. De azon is tovább mentek, a víz partján megkerülték a földtányért, és úgy jutottak vissza oda, ahonnan elindultak. Azért oly okosak, elmések; azért okosabbak még az oroszoknál is.”

– Igaz ez? Hogy olyan okosak vagytok?

Vezetőm bólint rá, hogy igaz. Valóban nagyszerű nép ez, értelmes, élelmes, tisztaságszerető, az egész nemzet egyetlen ácsfamília; évszázadok óta ők a legjobb faházépítők egész Oroszországban.

– Hányan vagytok összesen?

– Kétféle mordvin van a világon: moksány és erzjány, különböző nyelvet beszélnek, de valahogy megértik egymást. Összesen hárommillió a számuk.

Ezt Vaszilij Románücs Charitónov mondja, a fiatal könyvtáros. Orosz neve van, a cárizmus alatt mindenkinek orosz nevet adtak.

Akik itt vannak, különben mind fiatalok. Ők vezetik ezt a klubot, a kórházat, az iskolát. Most is az a szokás, hogy a fiatalok világot lássanak.

– A háború előtt a mordvinoknak csak 9%-a tudott írni-olvasni. Most már 92%-a tud; a forradalom óta van saját napilapjuk, irodalmi folyóirataik és persze egész írógárdájuk. Főleg költők és drámaírók. Ebben az évben ötezer mordvin hallgató iratkozott be a különböző egyetemekre. Csak Moszkvában ezer tanul.

Megmutatják a könyveket. Egy sereg novellás és versfüzetet, iskolás könyvet és fordítást. Itt van a mordvin nyelv teljes nyelvtana, az idén készült el.

Szeretnék egypárat mutatóba hazavinni.

Ideadnák az egész könyvtárat. A hazai filológusokra gondolok, és kiválogatok egypár nyelvtant és versfüzetet. Közben nézem a kerek, se nem szőke, se nem barna arcokat; mintha egy sárközi faluban volnék.

A szomszéd szobából behallatszik a citera és énekkar próbája. Mordvin népdalokat énekelnek, s ez ismét fokozza a benyomást, hogy valahol a Dunántúlon képzeljem magam. A friss ütemű házasító dal után most valami siratóba fognak, amely megint olyan ismerős, hogy majdnem együtt énekelem velük. Aztán megint valami talp alá való következik. Nem sokat értek a zenéhez sem, de rögtön kiérzem az ütemet: nem orosz, alapjában más. Frisseségében is monoton, egy téma körül forgó, akár a mi népdalaink. Lábammal verem a ritmust, amikor hirtelen a Bugyónnüj-indulóra zendítenek...

Vége a próbának, az énekesek is betódulnak a szobába, élükön a propagandabizottság elnökével; ő tud valamit Magyarországról.

Letelepszünk megint az asztal köré. Most már dúdolva, közösen folyik az ének; egyre jobban összemelegít bennünket. Otthon érzem magam, s úgy látszik, ők is maguk közé fogadnak, egymás vállára fűzött karral fújjuk a dalt a madárseregről, mely az őszi levelekkel leválik a hegyről...

Két dal között még tudakozódom.

– Hogy élnek otthon az öregek?

– Elég jól megvannak. Télen farigcsálnak, nyáron a földet művelik. Az egész mordvin föld kollektivizálva van.

– Milyen lesz az aratás?

– Úgy írják, egy kicsit gyenge. Tavaly majdnem minden kolhozban egy munkanap után tíz kiló rozsot és búzát kapott mindenki. Az idén valamivel kevesebb lesz, talán kilenc kiló.

– És hány munkanapot dolgoznak egy évben?

– Kétszázat, háromszázat.

Újra ének következik. Aztán váratlanul az egyik fiú felém fordul:

– És ti, hogy éltek ott Európában?

Mondjam el, hogy min mentünk keresztül, mióta elszakadtunk tőlük?

– Néha jól, néha rosszul, testvér. Most éppen elég rosszul.

– Lesz még jobban is.

– Reméljük.

És újra ének következik.

(Illyés Gyula: Szíves kalauz. Bp. 1974. 55–65.)