1908
A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon
Valahol Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
"Hogy hívnak téged, szép öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem."
"Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát."
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
"Csak nagyszerű nevedet tudnám."
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
Öntestünket, amit adtál,
Sanyargatják, sanyargatjuk,
Amit adtál, visszaadjuk.
Dicsértessél, szíveinket
Te töltöd meg, állitólag,
Hát te csalsz meg mindig minket?
Mennyi kínnal, mennyi jajjal
Születünk, élünk és várunk
S te elküldöd a halálunk.
Dicsértessél, de majd holnap,
Leszel sírok csemegéje
Azok között, akik voltak.
Télben élnek a törpék,
Kiknek a királya: Hideg.
Zsarnok király, Hideg király,
Szakála hosszú, hosszú
S nem ad kegyelmet senkinek.
Óh, kis Hideg király úr,
Kinek szemed nincs, csak szived,
Kis, rossz szived, haszontalan,
Jégből, hóból és télből,
Bocsáss meg, király úr, Hideg.
Én Óriás-országnak
Vagyok jobbágya, óh Hideg.
Nagy császárunk: a szent Meleg.
Óh király úr, kegyelmezz,
Kicsi szived van, de szived.
Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.
Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.
Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiu: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.
Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.
Csonttá fagy az, akit szeretnek:
Minden csöpp-vér, mely hull miatta,
Belekeményül jégbe, fagyba.
Bús szivek, kik engem szeretnek
S én dermedten jajgatok értök:
Mennyi vér-csöpp, megfagyott vér-csöpp.
Mint egy nagy, piros, véres jégcsap
Csüggök szélén sok szív-eresznek.
Megfagynak, kik engem szeretnek.
Mi nem vagyunk ifjak, se vének:
Az Élet vőlegényei vagyunk.
Oda se nézünk ezer évnek,
Dacos és keserü vőlegények.
Tudjuk, hogy nem hiába várunk:
Az Élet vőlegényei vagyunk.
Keblet, hitet nyiltan kitárunk:
Mienk lesz a szép mátka-párunk.
És ha ezerszer meg kell halnunk?
Az Élet vőlegényei vagyunk.
S ha ezerszer kell hitet vallnunk?
Mégis meglesz a mi lakodalmunk.
Lagzink előtt a Násznagyunk jön
Rigmusos, órjás harcsa-szájjal
S egy fölpántlikázott kaszával.
Szól a Násznagy: "Már régi mátkák,
Ideje őket összeadni,
Lekaszálni és megsiratni."
"Keresem az öröm-szüléket.
Hol, merre vannak, merre látták?
Keresem szívük régi vágyát."
Csönd van a lakodalmas házban,
A vendégek csak isznak, esznek
És néha nagyokat nevetnek.
S aztán lép a Násznagy kevélyen
Fekete leples tíz szobán át
S hetykén pengeti a kaszáját.
S egy koporsóban kéken-sárgán
Ott fekszünk mi egymással telve
Végre, örökre egybekelve.
Beágyazott a villás Vénség:
Meleg ólban vár élet-alom.
Jaj nékem, mert faluba vágyok
S evoé, mert úgy érkezek meg,
Ahogy születtem: fiatalon.
Én fiatalon érkezek meg,
Mankóm is egy dús-virágos ág.
Én nem vénülök csak e tájon,
Nekem adatott magyar földön
Most az egyetlen nagy ifjuság.
Szakadhatok messze városba,
Vagy visszahóditom a falut:
Sorsom mégis a fiatalság.
Én magyar daccal ébren voltam
Akkor, mikor mindenki aludt.
Asszony leköphet csúfolódva,
Ügyes zsidó röhöghet nagyot:
Vénen, násztalanul, szegényen,
Faluba rogyva, menekülve
Én mégiscsak fiatal vagyok.
Ez az a nagy, nagy fiatalság,
Melynek a bús Halál is szülés.
Nálunk divat korán vénülni,
Itt ifjak is született vének,
Nekem tilalom a vénülés.
Az én magyarságom
Mindennél keserűbb,
Mindennél igazabb.
Az én magyarságom
Véres és fekete,
Véres és szomoru.
Az én magyarságom
Büszke felleg-orom,
Büszke, nagy sirató.
Az én magyarságom:
Nincs ilyen átkozott,
Nincs ilyen igazi.
Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Nem nézhetünk egymás szemébe
Majd egykor holtan.
Fölpattant, nagy, halott szemeink
Kérdve világítják az éjünk:
Miért nem voltunk jók egymáshoz,
Amikor éltünk?
Kiket szerettem
S mert én szerettem őket: néhaik,
Harmincadik András-napomkor
Érkeztek ünnepi menetben.
Élők és holtak,
Valamikor szívemnek kínjai,
Éjféltől hajnalig időztek
És a szívemből rostokoltak.
Hajnalkor mentek
Semmibe vissza a hajdani nők
S elfogyasztott szívem helyére
Kacagva keresztet vetettek.
Rossz fiakker kerekes gálya,
Hol az embert hallgassra intik.
Párisban, Bécsben, télen mindig,
Ködben és este ragyogott föl
Rothschildék palotája.
Kocsisom mindig arra tévedt,
Mintha kocsisom a Sors volna
S rossz fiakkeren bandukolva
Láttam: pompa, tüzes fényesség,
Szőnyegek s drága képek.
Boldog kocsis: egy lovat üthet.
Be borzasztó tenger az utca,
Hol száz gálya száz útját futja.
Be nem egyforma az isten,
Aki kerget bennünket.
Lekacagott a kocsis hozzám
S ciceroneként járt a szája:
"Ez a Rothschildék palotája."
S én a hideg ülésre nyomtam
Lángoló, dühös orcám.
Ember-könnyek sós tengerében
Éreztem siklani a gályám,
Vetélt örömök bús dagályán.
Csak egy-két tornyos szikla-kastély
Ragyogott ránk kevélyen.
Örök este és örök gálya,
Csak ott, ott fenn egy-egy toronyban
Lobban öröm örömre, lobban
És mindenek fölött világlik
Rothschildék palotája.
Fekete pillangók fogatján
Megyek majd az utolsó csókra.
Az asszonyom: Halálvirág,
Még sohse láttam: legkülömb,
Tavasszal nyíló őszirózsa.
Halálvirág, ha majd az első
Májusi Hold az égre följön,
Ringó ágyadon pihenek.
Vigyázz, vigyázz, Halálvirág,
Minden kis szárnyad tündököljön.
Szent test-kelyhed nyisd ki a Holdnak,
Hadd ámuljon el csodaverten,
S amíg mi összetapadunk,
Minden kis bokrot zengjen át
Nászmuzsika a forró kertben.
Kis virágok sugjanak össze:
"Ez volt itt a csóknak Lázárja,
Holott csók-úrnak született,
Méltó csókokat nem kapott,
Most aztán csókol utoljára."
Hajad, karod, szemed tüzeljen,
Ajkad, csipőd, isteni melled,
Bársonybőr-lábad, mindened.
Édesítsd meg, Halálvirág,
Nekem az utolsó szerelmet.
Fekete pillangók fogatja
Térjen vissza üres batárral,
Halálvirág, szaladj te is,
Ne tudd meg, hogy én egyedül
Mit beszélek majd a halállal.
Papunk ravasz, öreg bölcs,
Húsz éve is az volt már.
Templomunk Kálvin-templom,
Nincs benne cifra oltár.
A textus ma is Jézus,
Éppen úgy, mint húsz éve:
"Megtöretett a teste,
Megtöretett a teste,
Kiontatott a vére."
Jártam turista-kedvvel,
Vonatoztam, hajóztam,
De templom rég nem látott
Így, imádkozó pózban.
Be jó volna kacagni
Húsz év után megtérve:
"Megtöretett a teste,
Megtöretett a teste,
Kiontatott a vére."
A hívek nagy, szent hittel
Figyeltek ott körültem.
Én, ha nem kacaghattam,
Legalább is röpültem.
Ámenre tértem vissza
Húsz évből az igére:
"Megtöretett a teste,
Megtöretett a teste,
Kiontatott a vére."
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Ugy szeretnék gyáván kihunyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen híg fejűek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.
Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.
Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni,
De hogy ez a csürhe nevessen?
Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
Bomló halottat ölnek,
Akik engem gyülölnek.
Nem tudok térdre hullni,
Nem tudok megjavulni.
Nem tetszem semmiképpen?
Földeljenek el szépen.
Én már régen nem élek,
Ravatalról beszélek.
Hangom halotti, tompa,
Tegyenek a síromba.
Gonoszak a halottak,
Gonoszak a halottak.
Újfent morognak salabakterék:
Mi magyarságunk nekik nem elég.
Ők a magyarok, ők mindig a vég-ok.
Eb ura fakó,
Ez a magyarság?
Azok magyarok, akik nyomorékok?
Magyar vagyok, vén, bús, magyar diák,
De unom már ezt a komédiát:
Megkarmolom az agg rozmárok arcát.
Eb ura fakó,
Pukkadjatok meg,
Nekünk nem kell savós, úri magyarság.
Mi magyarságunk: élő s nem halott,
Mi vagyunk itt igazi magyarok.
Arany-jászolból nem tudtok jól enni?
Eb ura fakó,
Ne nézzetek ránk,
Amit morogtok, úgyis semmi, semmi.
Elválik úgyis, hogy mi lesz velünk:
Magunké leszünk vagy kilincselünk?
Lesz-e magyarság új célra, nagy okra?
Eb ura fakó,
Faljatok aggok,
Bizzátok ezt az ifjú magyarokra.
Az anyám sem ismerne
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen.
Egy reggelt kérek én csak.
Ébredjek idegennek
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen,
Bámuljak, csodálkozzak.
Öleléssel, szidással
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen,
Ne bántalmazzon senki.
Közömbösen nézzen rá
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen,
Minden az idegenre.
"Ez is elment", – szólnának
Azon az egy reggelen,
Az utolsó reggelen.
"Vajjon ki volt a jámbor?"
Harcot és dögvészt aki hoztál
Babonás, régi századokra,
Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap,
Reám ragyogva.
Csupa gyászt és feketét látok,
Amint halódva széttekintek:
Éjszakás, gonosz, részeg balsors
Űz, kerget minket.
Sokáig lesz, sokáig tart még
A régi sors, a régi átok?
Késlekedő, tunya, vörös Nap,
Hozzád kiáltok.
Nem akarok dühvel meghalni,
Ajzott és visszatartott ívvel,
Remény nélkül, fekete gyásszal,
Fekete szívvel.
Kelj föl, óh, kelj föl, szent vörös Nap,
Míg gyűlölök, vagyok és élek:
Hatalmasabb, pusztítóbb lennél,
Hogyha én nézlek.
S ha te rám néznél, lángot küldnél,
Amiként az meg vagyon írva,
A gazokra. És én nyugodtan
Dőlnék a sírba.
Vajjon igaz, hogy Debrecenben
A Maradandóság lakik?
Én a Mulandóság fia vagyok
S azért siettem most ide,
Hogy megkeressek valakit.
Itt kell, hogy éljen valahol még,
Csak elrejtik évek s falak,
Gyöngyvirágosan Seszta-bort iszik,
Lecsacsizza az Életet,
Leányt űz, vagy verset farag.
Szulamit és Szaffó az álma,
Vidám rémek veszik körül.
A világ: Nagyerdőtől vasútig.
Boldoggá teszi a sírás
S egy olcsó csóknak is örül.
Itt él, itt van, meg kell találjam,
Az ma is él, az nem halott.
Ilyen jó helyről el nem mehetett.
Megsimítom vén arcomat:
Nem én vagyok, nem az vagyok.
Az ma is él és úgy él, mint más,
Úgy csókol, úgy sír, úgy kacag.
Új, külön Apollója nincs neki
S úgy ír verset, ha verset ír,
Ahogy szokás, ahogy szabad.
Ha jön az éjjel, tud aludni,
Ha jön a harc, hát talpra áll,
Ha ölelő szép asszony jön, ölel,
Jó cimborája jön, iszik
S mosolyog, ha jön a Halál.
S mi lenne, ha most látna, jönne?
Engem egy nagy átok borít.
Nem akarom látni, nem keresem
Az én fantom-kamaszomat.
Maradjon itt, maradjon itt.
Pufók felhők, dalos fuvalmak,
Foltos fény-mezők a mezőkön,
Kínok a szívben. Ő jön, ő jön,
A szent Tavasz. Ideragyognak
Messze szívek és messze faluk.
Multból az ember s szántott kertből
Kukacot kapar a tyúk.
Hát jönni fog megintlen újra,
Újra uszítva, hitegetve?
Ősz lesz megint. Kinek van kedve
Ezt az ügyet végig csinálni?
Hiszen a vágy már születve fut:
Télből az ember a halálba
S tyúk-ólba szalad a tyúk.
Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, ami nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.
Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.
Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.
Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.
Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.
Én már régen-régen úr lennék
S vagyok öreg temető-szolga:
Volt egy asszony s az életet
Rámparancsolta.
Messze van még, aki fog jönni,
Hogy a varázsból kiszakasszon?
Jöjj s parancsold rám a halált
Te, másik asszony.
Kacagni nehéz, sírni könnyebb:
Mikor én nagyokat kacagok,
Dermedten menekülnek
Szívembe vissza a könnyek.
Víz-könnyekkel gyászolnak mások,
Az én könnyeim már szárazok,
Bolond és furcsa könnyek:
Vad, nyugtalan kacagások.
Úgy cseng, mint egy babonás emlék,
Riadozón, ez a kacagás,
Mintha valami ősi
Nagy átoknak felelgetnék.
Holdvilágos fehér uton,
Mikor az égi pásztorok
Kergetik felhő-nyájokat,
Patkótlanul felénk, felénk
Ügetnek a halál-lovak.
Nesztelen, gyilkos paripák
S árnyék-lovagok hátukon,
Bús, néma árnyék-lovagok.
A Hold is fél és elbuvik,
Ha jönnek a fehér uton.
Honnan jönnek, ki tudja azt?
Az egész világ szendereg:
Kengyelt oldnak, megállanak.
Mindig van szabad paripa
S mindig van gazdátlan nyereg.
S aki előtt megállanak,
Elsápad és nyeregbe száll
S fehér uton nyargal vele
Holdvilágos éjjeleken
Új utasokért a Halál.
Nagyot kacag tavaszkor a Föld,
Ha kitelelt, földetlen gazdák,
Gazdagok gazdái, magyarok,
Ekéiket beleakasztják.
Nagyot kacag tavaszkor a Föld,
Nagyurtól, paptól igy tanulta:
Milyen jó bolond is a paraszt,
Uj tavaszkor robotol ujra.
Nagyot kacag tavaszkor a Föld:
Ezer urnak kell a kincs télre
S ezer éve ezért robotol
Sok-sok millió cseléd-féle.
Nótázó bűnök, hetyke gazság,
Törik-szakad és csak azért is,
Halál-hívás,
Csuhaj: ez a magyar vigasság.
Már nem várunk, semmit se várunk,
De egyet még ugrik a kedvünk,
Egye fene:
Hátha vigabb lesz a halálunk.
Ahol nekem is vagy ezerszer
Patakozva ömlött a vérem,
Majd egyszer csak egy hős is terem
Azon az ősi csatatéren.
Nagy harcos lesz, sok lesz a vére,
De gőgös lesz és olyan fajta,
Hogy nem szégyenli a sebeit
S asszony nem fog kacagni rajta.
Csurgó vérét ezer asszony-száj
Kacagva és habzsolva issza
S ő megy sápadtan és gőgösen,
Várják, de sohase néz vissza.
Füvet lel asszonytalan tájon,
Hogy nagy sebeit behegessze
S ahol asszony-személy sohse járt,
Ott hal meg majdan, messze-messze.
Hogy csókosat egyszerre álmodunk,
Csak ennyit tudok róla.
Istenem, az-e, akit gondolok?
Mindig megérzem,
Mikor lecsúszik a takarója.
Mi már talán sohse találkozunk,
Bús vándorok, mi ketten.
De ott vagyok, mindig, mikor kiván
És ő is eljött,
Akármilyen idegent szerettem.
Lehet, hogy dús, fekete a haja,
Ilyen hajat kivánok.
S óh jaj, az ő dús, fekete haját
Hányszor hozták el
Arcomra kócos, szőke leányok.
Még egyszer fogom más csókjainál
Szemeimet lezárni:
Majd ha ő is így csókol valakit,
Csukott szemekkel,
Mert engem nem bírt már tovább várni.
Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed:
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.
Hajh, bűnös volta, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltón sujtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.
Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.
Uram, utólszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltón, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szivemet hagyom.
Ez az ájulásig-csók hona,
Rettegi a paraszt babona
S valahol, vad, erdő-szakálas,
Szatir-képű, bús hegyek alján
Fekszik, mint egy nagy fiatal lyány.
Mikor rásüt a Hold, megremeg
S eléberoskadnak a hegyek,
Fehér halmait nyögve áldják,
Szent forrásaira borulnak
És csókba, könnybe, vérbe fulnak.
Jaj annak, aki már erre járt,
És jaj, aki itt asszonyt talált,
Maró szája sohse lakik jól,
Ajka, foga, szíve elvásik,
De csókolni fog ájulásig.
Estéjén, éjén és hajnalán,
Vére és asszonya sincs talán,
Ott piheg egy ibolyás dombon.
S asszony nélkül vagy asszonyostul
Csókol, amíg csak belepusztul.
Csupa rom és romlás a multunk
S te voltál élén
A romboló angyal-seregnek.
Csak azért is szeretlek.
Ne jőjj elémbe, meg se csókolj,
Én régi mátkám,
Minden csókom kezdete, vége,
Életem kedvessége.
Csupa rom és romlás a lelkünk,
Mindegy, akartuk.
Sorsunkon titkos, fekete leplek,
Csak azért is szeretlek.
Emlékezem, hogy tegnap örültem
S körülettem tegnapok, holtak.
Csak a mát nem látom seholsem.
Mi lesz holnap?
Rettenetes-bús az én jókedvem,
Tegnapok és holnapok árján
Fut, rohan a Halál elébe,
Aki vár rám.
Az én bús sorsom a mátlanság,
Az én valóim: akik voltak
És akik talán-talán lesznek.
Mi lesz holnap?
Mit sarjú-hajak csiklandozva fednek,
Szeretném megcsókolni
Két vakszemed, a halványt,
Két kies völgyét a te szép fejednek.
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,
Belopózni fejedbe,
Szűz szeretnék maradni
S valami újat lelni, kitalálni.
Most én a Halál szárítóján lengek
Tele gondolatokkal.
Óh, talán testem sincs már.
De test nélkül is vágyok és esengek.
Csókosan s szűzen akarnék én válni
A fejedet csókolván,
Azt a két kies völgyet:
Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szívű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Sebő pajtás, mit szól a gyomrod?
Pajtás, ebeké a vérünk:
Fejünk fölött varjak kárognak.
Pajtás, meghalt a vezérünk.
Különb volt, mint nyolcvan apátúr,
Szentebb úr nem vala itten,
Úgy trónolt ott, a tüzes trónon,
Mint az egekben az Isten.
Tréfás gyilkosok csiklandozták
S meghalt komoly, büszke fővel.
Háta mögött egy püspök állott
Szentelt vízzel és füstölővel.
Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer,
Holt ember varjaknak étkük.
Pajtás, mi voltunk a rossz varjak.
Mi éhesen széjjeltéptük.
Gyomrunkban az élet s az átok,
Hajh gyomor, hajh kutya bendő,
Ti vagytok Magyarország sírja
S ti lesztek majd a jövendő.
Lesz bőjtje a nagy lakomának,
Lesz új vezér és új Dózsa,
Sebő pajtás, ne köpködj: megvált
Bennünket a Dózsa trónja.
Az ő testét s az enyémet is,
Oh, Tavasznak sokfajta nedve,
Száguldjátok be vetekedve.
Kicserélődve, fiatalon,
Szomoru kedvvel, víg haraggal
Legyünk mi két kárhozott angyal.
Legyünk a Tavasz gyermekei,
Kik arcukat vetik az Égnek,
Kik nedvesek s mégis elégnek.
Csönd legyen akkor az Ég alatt,
Bomolva, szökve, válva rügybe
Mi leszünk a Tavasznak üdve.
Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Túlzás, betegség, de valóság.
Lelkemben a magyar fa
Lombjai esnek, hullnak:
Lombosan, virágosan,
Így kell, hogy elpusztuljak.
Hejh-hajh, Szilvániából,
Erdők helyéről jöttem:
Lomboztam ima helyett
S keveset könyörögtem.
Ontottam a virágot,
Virultam jóban-rosszban:
Mások gyümölcsösödtek,
Én mindig virágoztam.
Öreg vagyok s pogányul
Imát még most sem mondok:
Hulljatok csak halálig,
Magyar virágok s lombok.
Hárman vagyunk csupán a nagy Mezőn:
Az Isten, én, és egy paraszti átok.
S én jól tudom, mindnyájan meghalunk,
Csak egy nagyot, kiméletlent kiáltok.
Én egyedül nem félek, reszketek,
Már úgyis a Sátáné az én bőröm,
De a Mezőt és annak Istenét
És a paraszt átkot mégis megőrzöm.
Itt már minden, minden haszontalan,
Őszben, télben, tavaszban s lomha nyárban.
A nagy Mezőn nem fordulhat csoda,
Csak ha kitartunk mi hárman, mi hárman.
Aki az Élettel kikötött,
Akkor hal meg, erője veszvén,
Mikor az Élet lakodalom:
Csillag-esős, nyárvégi estén.
Jaj, hogyha én is akkor megyek,
Mikor pászmásan hull a csillag,
Mikor még menni nem akarok,
Jaj, hogyha éppen akkor hívnak.
Karmos lelkemnek mit felelek,
Ha karmolva és fulva kérdi:
"Miért megyünk el ilyen korán?"
S ha megmondom, tán meg se érti.
"Békétlenek voltunk: meghalunk
Muszájból, fáradtan, sötéten,
S úgy bukunk bele a semmibe,
Mint lázadó tüzek az Égen."
Jaj, hogyha az Élet győzni fog
S hűtlenségemért meglakoltat.
Sohse látott még ez a világ
Nyugtalanabb szomorú holtat.
Rettenetes szép éjszaka lesz,
Csodásabb, dúsabb, mint a többi:
A győztes Élet az éjszakán
Minden ős pompáját kiönti.
Akit én csókolok, elsáppad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.
Jaj azoknak, kik álmot szőnek
Rólam, hívő barátnak
S szeretőnek.
Jaj azoknak, akik szeretnek,
Mert nem hiszek már régen
A szivemnek.
Akit én csókolok, elsáppad,
Nem merem megcsókolni
Az anyámat.
Egy-egy szitok, szép szó, üvöltés
Jön messziről még-még utánam,
Zúgó fülemig alig ér el,
Mértföldeket lép-lép a lábam:
Én kifelé megyek.
Hátul: egyre messzebb az Élet,
Elől: jön-jön az Ismeretlen,
Nem gyűlölöm, kiket gyűlöltem,
Nem szeretem, kiket szerettem:
Én kifelé megyek.
Mit hagyok itt, nem is tudom már.
Messzebb-messzebb visz minden óra.
Fekete-zöld babérfák terhe
Esőzik a bús távozóra:
Én kifelé megyek.
Ahogyan azt kevesen járják,
Én megjártam becsületesen
Tarkult eszmék Kálváriáját.
S már ott tartok, ahol elhagynak
Önző, utas, bolond ideák
S nem kivánok semmit – magamnak.
Már nem súgom, immár kiáltom:
Uj táborok, jöjve jöjjetek.
Győzelmeteket hallva: megáldom.
S amikor az este elterpedt,
Rongyos mécsese lánginál
Imádkozott egy nagyon furcsát
Csokonai Vitéz Mihály:
"Add, óh Uram, hogy szépet lássak
Távolból. Mindegy, ha hamis
Az, amit a távolból látok.
Magyar vagyok én magam is."
"Akarok egy valakit látni,
Aki szebben hal, hogyha hal,
Aki a fajtáját átkozta
S aki magyar volt, nagy magyar."
"Egy századdal előbbre lássak
S lássam, aki engem idéz.
Szomoru sarjamat hadd lássam,
Aki ismét Vitéz, Vitéz."
Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindíg neki harangozunk
S óh jaj, én ott ülök a balján.
Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szívünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.
Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.
Az Isten hatalmas nagy úr,
Sötétség és világosság,
Rettenetes, zsarnok lakó:
Lelkünkbe ezredévek hozták.
Az Isten az egyszerüség.
Unja a túlságos jókat,
Unja a nyugtalanokat
S a sokszerű, nagy álmodókat.
Az Isten engem nem szeret,
Mert én sokáig kerestem,
Még meg se leltem s akkor is
Kötődtem vele s versenyeztem.
Az Isten van valamiként,
Minden Gondolatnak alján.
Mindíg neki harangozunk
S óh jaj, én ott ülök a balján.
Makulátlan az ég
S ragyognia kéne a Holdnak.
De e szent éjszakán
Égen és Földön
Sötét sorsok folyói folynak.
Érzed, hogy rohanunk
Mesebeli lég-folyók hátán?
Ez az az éjszaka,
Mikor a Hold fut
S elhal ilyen csókoknak láttán.
Ez az az éjszaka,
Melyre szörnyű, ha jön a holnap.
Ölelünk, rohanunk,
De meghalunk, ha
Az éjjel meglátjuk a Holdat.
Királynő volt hangtalan Lóri,
Tanúk rá régi, hangos esték,
Megnémult hangját hogy szerették.
Páva, páva, fekete páva,
Ma is szaladnak még utána.
Nem halnak éhen volt királynők,
Jobbágy-szívekre lelve lelnek
Akkor is, ha nem énekelnek.
Páva, páva, fekete páva,
Sokat bír egy szép leány válla.
Páva, páva, fekete páva,
Halandó hír, mulandó tervek,
Futó pénzek, tűnő szerelmek:
Páva, páva, fekete páva,
Csengő arany jobb, mint a pálma.
A Lóri csókja nem némult el,
A szép hangnál százszor tartósabb
Pénzelt muzsikája a csóknak.
Páva, páva, fekete páva,
Arany és pénz nagy áriája.
De eljöttek a régi álmok,
Jött, jött a sok régzendült ének,
Jöttek tarka, szinpadi rémek.
Páva, páva, fekete páva,
Csak az, ami elmúlt, ne fájna.
Lóri királynő régi hangját,
Megint van, mindig, aki hallja,
Apródoknak a fiatalja.
Páva, páva, fekete páva,
Öreg urak pénzének ára.
Dalol, dalol hangtalan Lóri,
Termi a pénzt bőven a csókja,
S rákölti ifjú tapsolókra.
Páva, páva, fekete páva,
Hajh, drága a dicsőség, drága.
Néha úgy tör rám pogány módra
Ez a kicsi, magyar világ,
Hogy szinte én is elkiáltom
A régi Jézus-Máriát,
A harci Jézus-Máriát.
Mit vétettem és mit akarnak?
Hiszen én mindent elhagyok,
Dalt, életet és dicsőséget.
De az igaz: az én vagyok,
De a magyar: az én vagyok.
Láttam én már delelő csordát,
Vizetlen kútnál, szenvedőn.
Kiszáradok, én, bús forrás is,
De ne bántsák a szemfedőm,
Ne érintsék a szemfedőm.
Ne jöjjenek majd vezekelni,
Ne nyögjenek, ha meghalok,
Dögöljenek meg étlen-szomjan,
De az igaz: az én vagyok,
De a magyar: az én vagyok.
Nem kellett, amit fölkináltam?
Majd jön idő, hogy kellene.
Jézus-Mária, mit is tettem?
Vad csordának kell-e zene?
Óh, pusztába-halt, szent zene.
Belepaskol a szemembe
Májusi fa-virágot
Ez a tavaszi vihar.
Könnyű a kacér ágnak,
Könnyű a fa-virágnak.
Ők mégis itt maradnak,
Nekik itt a hazájuk
S nyílnak az új tavaszon.
Nekem tavasz nem zsendül:
Elmentem gyökerestül.
A tavaszi viharban
Állok, mint nagy kérdőjel:
Vajjon merre-merre vet
Ez a szél s virág-ontás,
Ez a nagy, bús lemondás?
Idő előtt elmúlni vétek:
Elkárhozok, mert meghalok.
Szűzi harcok, ifjú dühök,
Most kellenétek.
Most kezdek a latroknak fájni,
Most lennék félős valaki:
Koldus-tarisznyás, nagy legény.
S válni kell, válni.
Már nem baj, ha húsomból esznek:
Óh, bárcsak fájna egy kicsit.
Hadd adnám vissza a pofont
Annak, emeznek.
De, hajh, nem kell, amért szapulnak,
Fáradt haló, vén bölcs vagyok.
Visszatértem a réginek:
Magyarnak, úrnak.
Hajh, be átok, hogy visszatértem,
Be jó volna még a birok,
A nagy test-a-testen csata
Bokáig vérben.
Be jó volna a nagy gazoknak
Tiporni, rúgni a hasuk,
Szépen, haraggal, magyarán,
Amíg szuszognak.
Be jó volna nézni, ismerni
A csúf varangy-ellenfelet,
Kacagni rajta egy nagyot,
S kupáján verni.
Idő előtt elmúlni vétek:
Elkárhozok, mert meghalok.
Szűzi harcok, ifjú dühök
Most kellenétek.
Az ó-temetőben tegnap
Nekidőltem egy sírhant-félnek
S azokra gondoltam csöndesen,
Akik élnek.
Én már félig halott volnék:
Száz halál-pók nagy gonddal sző be,
Hogy juthassak méltón, csinosan
Temetőbe.
De akik tovább is élnek?
Mi lesz velük, szegény balgákkal?
Akik a mély, undok, nagy sírig
Elkisérnek?
Tinta-folyamról tengerre hajtja
Bárkáinkat a fekete ár
S várja a győztest egy fehér kendő
Százezer éve már.
Lobog a szirtről, valaha régen
Ősi poéták álom-asszonya
Szent rettegésben, nagy áhítással,
Sírva tűzte oda.
Meghaltunk, de föltámadtunk érte,
Fojtjuk egymást, rongyolt a mezünk.
Lobog felénk az a fehér kendő
S evezünk, evezünk.
Versengünk immár százezer éve,
Marjuk a vad, fekete habot
Minden asszonyok asszonyáért, ki
Régen-régen halott.
Lobog előttünk a fehér kendő,
Vinnyog, nyerít a fekete ár:
Tépetten, rongyban mi csak hajózunk
Százezer éve már.
Hív bennünket a halott menyasszony,
Minden asszonyok asszonya,
Futunk. S szegény, tintás, rossz szivünkkel
Sohse érünk oda.
Az ajkaid közt rejtőznék el,
De szemeid reám nyílnak:
Meglátnak az én cimboráim,
Nagyon holdas most minden éjjel.
Lédám, meddig tart a bujósdi,
Ez az ős, hunyó, csalfa játék?
Tudom, hogy a nyomomban vannak
S nem szabad nyögni, sírni, szólni.
Szomorú, zöld, nagy szemeidben
Dőzsölnek az én cimboráim,
Kikukucskálnak, leskelődnek
A Mámor, a Halál s az Isten.
Ha akarják, szivemre szállnak,
Csókolj, Lédám, semmivé csókolj,
Hogy hiába jöttenek légyen,
Ha ajkaid közt megtalálnak.
Oszlik lelkemnek barna gyásza:
Nagy, fehér fényben jön az Isten,
Hogy ellenségim leigázza.
Az arcát még titkolja, rejti,
De Nap-szemét nagy szánalommal
Most már sokszor rajtam felejti.
És hogyha néha-néha győzök,
Ő járt, az Isten járt előttem,
Kivonta kardját, megelőzött.
Hallom, ahogy lelkemben lépked
S az ő bús "Ádám, hol vagy?"-ára
Felelnek hangos szívverések.
Szivemben már őt megtaláltam,
Megtaláltam és megöleltem
S egyek leszünk mi a halálban.
Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen,
Ott, a záporverte mezőn,
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.
Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, tüzelt a Nap,
Szökkent a lomb, virult a föld,
Táncolt a Föld, táncolt az Ég
S csókolt minden az Ég alatt
S csókolt minden az Ég alatt.
Káprázó, városi szemem
Behunyom ennyi csók előtt
Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
"Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt."
Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.
(Óh mégis-mégis élni jó.)
Erősek és fiatalok
S a lábuk térdig meztelen
S a lábuk térdig meztelen.
Két fráter hordja föl a bort,
Roskadjon ma az asztal,
Teljünk be ma, testvéreim,
Alleluja, alleluja,
Mámorral és malaszttal.
Milyen csodás az őszi ég,
Ez a bor Krisztus vére
S a csillagok: kis angyalok.
Alleluja, alleluja
S ragyog Mária képe.
Amott táncol a feszület
S a hegyről zeng a nóta.
Hallga, búgnak az orgonák,
Alleluja, alleluja
Hajnali mise óta.
Az Úr akarja így, az Úr,
Hogy kis szolgai vágya
Néha kitörjön szabadon,
Alleluja, alleluja
A fényes éjszakába.
Nézzétek a kő-Máriát,
Mintha reánk nevetne.
Piros tóga ma a csuha,
Alleluja, alleluja
S bennünk az Isten kedve.
A vén templom is mint ragyog,
Mint fehérlik a tornya,
Mintha valami meztelen,
Alleluja, alleluja,
Fehér asszony-test volna.
Holnap jön a konfiteor,
Ima, áhitat, átok,
Ma titkon föl a serleget,
Alleluja, alleluja,
Áldoznak a barátok.
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tözes nappalon,
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Sárga ákácok bánatos zápora
Veri az arcom:
A Bonaparték dúlt erdejében
Vidor szemekkel vígakat alszom.
Szomszéd tisztáson ajkak csettintenek,
Nagy karolásnak
Tüzelő zaja vág a fülembe:
Itt is öröm van és itt is másnak.
Itt is szeretnek, itt is nagy az öröm,
Itt is lihegnek,
Pedig a csókok és az ákácok
Itt se tartóbbak és itt se szebbek.
Nászágyat vert itt tán egy párisi pár
S kacagva játszott,
Kacagva csókolt s észre se vette
Mint hullanak rá a sárga ákácok.
Csókoljatok csak, okos szerelmesek,
Bolondul, szépen.
Ez az igazi csók: a Bonaparték
Sárga ákácos dúlt erdejében.
Nyomorék s cifra napjaim
Úri s őszi nyomába jár
Egy szép paraszt, egy ős paraszt:
A Nyár, a lomha Nyár.
Boldog, aki az ő fia,
Boldog, akit a Nyár szeret,
Boldogak a Nyár fiai,
Az erős emberek.
Boldog, ki mindig ujrakezd,
Boldog, kit az élet maraszt,
Boldog, aki vígan kaszál,
Boldog, aki paraszt.
A Nyár, a Nyár legjobb apa,
Osztja a békét és erőt,
Leveszem úri süvegem
A paraszt Nyár előtt.
A Nyár, a Nyár nem álmodik,
Kaszál, dalol és nem rohan,
Erősen, biztosan arat,
Forrón és boldogan.
Én, úri Ősznek gyermeke,
Kengyelfutó beteg vagyok:
Előttem Tél, nyomomba Nyár
S Tavaszkor meghalok.
Rámlép a Nyár győzelmesen
S szól lomhán, vígan, könnyedén:
Az én gyermekem volt ez is,
De sietett, szegény.
Zilahra menjen ez a félig-síró,
Félig-vidor ének.
Vén, kóbor diák küldi könnyek között
Az ősi Schola fő-magisterének.
Az ősi Schola már meg is ifjodott
Gyönyörűn azóta.
Csak minket csókolt öregre az idő,
Távolság, küzdés, eszme, bor és nóta.
Páris rikolt rám, míg e verset szövöm,
Én, régi diákod.
Én jó mesterem, jó görög tanítóm,
Ma is átok még az ős görög átok.
Homérosz s felhős görög tragédiák
Vágnak a szívembe.
Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk,
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne.
Pedig Homérosz kék ege beborult.
Istenek és hősök
Hullnak azóta szívemből szüntelen,
Hogy az élettel küzdök, kergetőzök.
Anér, és andrósz a genitivusa,
Én jó, bölcs tanárom?
Beh elfeledtem görögül s férfiul,
Már csak a sorsot, a végzetet várom.
Arcomon ma is áldott tekintetét
Szemeidnek érzem.
Mennyit bíztattál és az élet-öröm
Nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem.
Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
S hogy higyjük: akartad.
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
Erőt és hitet prédikált az ajkad.
Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod,
Hogy poéta lettem.
Múltak az évek s én, verselő diák,
Öreg mesterem, hozzád-öregedtem.
Te állsz előttem, ha már-már nem bírom,
Mint az élet tússza,
Szép bölcs fejeddel, mely hogyha akarod,
Vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva.
Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul.
Volt egy rózsa-ágad:
Letépte a sors, a cudar és görög.
Ugy-e hinni kell a mithosz-világnak?
És úgy állok én, mint te: lombtalanul
S még emlékem sincsen.
Másokért élünk, mi mindig csak adunk:
Így rendelte ezt a Végzet-Isten.
Nem baj: zöldelnek a zilahi hegyek,
Vidám pince-katlan
Egy csöpp örömet, egy kicsi feledést
Ad annak, kihez a sors irgalmatlan.
És mégis-mégis koszorús fejedet,
Ím, most sokan áldják.
És mégis-mégis, ha nem is örömest,
Szép megkísértni az élet talányát.
És mégis-mégis, magam is itt vagyok
Ünnep-kocsit tolni
S én jó mesterem, szeretném a kezed
Áldva-átkozva, sírva megcsókolni.
Meg-megtréfál az én Istenem,
A régi tromfot visszaadja:
Elszökik tőlem virradatra.
Velem van egész éjszakán.
Jön néha-néha egy jó napom,
Mikor egész valóját látom,
De soha-soha napvilágon.
Velem van s mindig éjszakán.
Olyan ő, mint az asszonyok:
Imádatja nagyszerű lényét,
De elszalad, nehogy megértsék.
Velem van s rossz az éjszakám.
Az Istenem, tréfás Istenem,
Vajjon miért csak éji árnyék?
Fény-nyomában szivesen járnék.
Velem van, de csak éjszakán.
Televagyok félelemmel,
Gyöngeséggel, szerelemmel.
Gyáva vagyok:
Én vagyok a legjobb ember.
Ha tervezek, majd elválik,
Ha gyűlölök, majd elmálik
S ha őrülök,
Őrülök mindahalálig.
Gyávaságban, őrületben
Nem ragyogott senki szebben
S ha szeretek,
Nagy vagyok a szerelemben.
Ha kétség jön, majd elhiggad,
Hogyha csönd jön, majd elringat
S ha menni kell,
Majd elmegyek, hogyha hívnak.
Tudok hinni, várni, csalni,
Egyet nem tudok: akarni
S bizonyosan
Fölségesen fogok halni.
Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.
Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?
Reng a szívem: asszony csapatok
Csatáznak dúlva benne.
Két nagy sereg. Egyik a csókos,
Másik pedig azoké, kikért
Hiába estem szerelembe.
Piros és hófehér vértűek
Tépik egymást bomolva.
S a fehérek mindig a győzők:
Kiűzik a volt csókosokat,
Mintha a Mult az övék volna.
S én hallgatom, hogyan zakatol
Vén szívem egyre szebben.
Szerettem-e kiket csókoltam?
Nem azok-e az igaziak,
Akiket hasztalan szerettem?
Piros és hófehér vértűek
A régi-régi dámák,
Kik bomoltak s kikért bomoltam.
S vén szívem most sírva játssza el
A szív örök komédiáját.
Ő: Minden, de áldani nem tud,
Ő: Minden, de senkit se büntet,
Ő teljesíti az Időt
S nem érti meg a mi szívünket.
Hatalmasabb a Jehovánál,
Ő a hideg Ámennek atyja,
Ő csak mosolyog és akar
S egy fagyott Nap az ábrázatja.
Úgy forgatja a Mindenséget,
Mintha unott játékot űzne,
Egy-egy világot megfagyaszt
S ötöt-hatot hajít a tűzbe.
Nem int, nem bosszul, nem jutalmaz,
Mennybe nem kísér, föld alá nem.
Vele holott egyek vagyunk:
Ő: a Muszáj, a Lesz, az Ámen.
Ha ízeinket összetépjük
Istentelen, nagy fájdalomban,
Ő csak mulat: se nem szeret,
Se nem dühít bennünket jobban.
Ő: a nagy-nagy Élet-folyóvíz,
Zuhogva zúg, kacagva harsog,
Sodor, zúz, ont, fut szüntelen,
Nem fogják gátok s renyhe partok.
Ő: a folyásnak akarója,
Melynek forrása s vége nincsen.
Ő: Minden és vigasztalan,
Egyetlen és borzalmas Isten.
Tested fehér és makulátlan,
De szemedben álmatlan éjek.
Láthatatlan, buja jelírás
Borítja melled s homlokodon
A bélyeg.
Vágyad több, mint az utcalyányé,
Éji óráid vétkesebbek.
Ajkidon a nedves hazugság
S ringó jráásodban nagy bűnök
Lebegnek.
Az ördög s a hazugság védi
Ezt a te híres szűzességed,
Láthatatlan, buja jelírás
Borítja melled s homlokodon
A bélyeg.
A Halál-tó fölött kerengünk,
Szép, bátor, büszke madarak.
S a tóban nagy, förtelmes és rest
Kígyó-fejű, éhes halak.
Ezt a bűz-lehű bús tavat
Így is nevezik: Magyarország.
Hiába minden, mind lehullunk,
Húz a Halál-tó: elveszünk.
Hiába lelkünk, lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk.
Erőt mi rajta nem veszünk:
Halál-tó marad Magyarország.
Éjfél körül a hotelemben
Dalok riadnak, lángok gyúlnak.
X. kisasszonynak és N. úrnak
A csókjai.
Röpdesnek és összetalálnak
Páris utcáin a párok.
S én leskődök, hallgatok, várok
Társtalanul.
Órák hosszáig hallgatózok,
Hallgatom a friss szeretőket,
Tán egy kicsit szánom is őket.
Hajnalodik.
Hajnalodik és én vergődök.
A csókos párok szenderegnek.
Hát az emberek még szeretnek?
Mi lesz vélem?
Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors szíveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.
Az Illés-nép Ég felé rohan
S megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsúcsain
Porzik szekerük és zörög.
Ég s Föld között, bús-hazátlanul
Hajtja őket a Sors szele.
Gonosz, hűvös szépségek felé
Száguld az Illés szekere.
Szívük izzik, agyuk jégcsapos,
A Föld reájuk fölkacag
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémátporral a Nap.
Csépel az idő, hatalmasan csépel,
S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
Kezdek megtelni balga bölcsességgel.
"Talán ez a jó: törött szalma sorsa,
Talán ez a jó: a kicsépelt szemek.
Bárcsak mindennek vége-vége volna."
"Kis céljaikat mások űzzék, mentsék.
Boldog a szalma, mely immár magtalan,
S egy szent dolog van: az örömtelenség."
"Új földet hizlal a kicsépelt szalma,
Új jövendőket, új öröm magokat
S legtöbbet az ér, aki meg van halva."
Csépel az idő, hatalmasan csépel,
S ahogy kiveri testem-lelkem szemét,
Kezdek megtelni balga bölcsességgel.
Fáradt akarók hada ez,
Ez Xerxes gyáva népe:
Hajh, kürtösök, rohanjatok
Nagy kürt-szóval elébe.
Bomlottan, álmosan tolul
Szomoru ember-nyája:
S mi lesz, hogyha a kürtösök
Szava útját nem állja?
Magyar föld, te juh-legelő,
Öngyilkosa erődnek,
Mi lesz, hogyha kürtöseid
Elfáradva kidőlnek?
Mi lesz, ha elszéled a nyáj,
Ha már eleget türtünk?
Ha már mi is elfáradunk
S ha elnémul a kürtünk?
Hajh, kürtösök, rohanjatok
Nagy kürt-szóval elébe:
Boldogtalan, szomoru nyáj
Ez a magyar föld népe.
Bomlottan, álmosan tolul
Szomoru ember-nyája:
S mi lesz, hogyha a kürtösök
Szava utját nem állja?
Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajjon vagy-e és mink vagyunk?
Vajjon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajjon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?
Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.
Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?
Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.
Nővéreim, verselő asszonyok,
Hogyan látjátok ti a Szépet?
Szebben kacag, hangosabban zokog
Tibennetek az élet?
Szerelem, szülés, lét és költözés:
Az élet-Sphynx, nem asszony mása?
Bizonyosan nagyobb megkönnyülés
Az asszonynak sírása.
Bizonyosan szebb az örömötök
S harc nélkül jobban mertek sírni.
Óh, áldott az az asszonyok között,
Aki verset tud írni.
Vén, lógó fejemnek
Fiatal az arca:
Mintha a gyermekség,
Eljátszott gyermekség
Játszadozna rajta.
Ingó lábaimmal
Bátorakat lépek,
Minthogyha cél felé,
Nagyszerű cél felé
Hajtana az élet.
Barna üstökömnek
Se híja, se hója,
Mintha tán ez volna
És igazi volna:
Lelkem takarója.
Nagy szemeim olykor
Asszonyoknak intnek,
Minthogyha az öröm,
Az eleven öröm
Pártfogolna minket.
Álcás, vén valómmal
Titkon nyögve, fájva
Ifjú színnel megyek,
Csúfolódva megyek
Az öreg halálba.
Vén, bűnös, mély lelkemből néha
Csodálatos forróság buzog,
Mint bús mátkák éjjel sirt könnye
S ime, kinyilnak hirtelen
Csúf tükrén a fehér lótuszok.
Mese-madarak arany-szárnnyal
Verik meg a tajtékos vizet
S én érzem, hogy a lelkem virágzik,
Hogy nagy, áldott gyermek vagyok,
Buzgok, vágyok, feledek, hiszek.
Láp-lelkem mintha kristály volna
Naiv, szép gyermek-mesék hona
Kacsa-lábon forgó kastéllyal
És benne minden hófehér,
Tündér-varázs, édes babona.
Fehér gondolatok, virágok
Terülnek el. A sáros habok
Mintha olvadt ezüst lennének
S én pedig forrón, lihegőn
Kedves, szent, tiszta élet vagyok.
Fehér lótuszok tündökölve
Hajbókolnak a nyári Hold előtt.
Ilyenkor alkony van s fürödnek
Lelkemben a pillanatok,
Szépségek, tervek, fény-testü nők.
S végigborzol egy utca-szélvész
S én mindent megint látok, tudok.
Csikorog a láp fagyos mélye,
Voltak és ismét nincsenek
Virágim, a fehér lótuszok.
Álmomban mintha mély kutat,
Nagy csók-kutat lihegve ásnék:
Lompos, szép, álmos, szőke lyány
S bús-víg, kóbor komédiás-nép
Bukkan elébem.
Ott éltünk, közös udvaron,
Korhely szinész-pár s nagy leánya,
Akinek csipői köré
Fonódott egy kis diák álma
És a jövendő.
Szinte húsz év mélységnyire
Megkövült lelkemben feküsznek.
Valamikor én az a lyányt
Vallottam a legméltóbb szűznek
S csurgott a nyálam.
Nomád nép, lyány, tacskó-korom,
Kívánkozó, szerelmes éjek
Kincsét veti föl a gödör.
Ime, itt van, ez volt az élet:
Néhány szamár vágy.
De akkor éltem igazán,
Akkor tudtam nőstényt szeretni.
Azóta már csak másolok.
Életem egy rossz álom, semmi:
Ásom a gödröt.
A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.
A Nyár fagyos jégverem,
A Tél hevítő hőség,
Piros virág a Bánat
S barna-bús a Dicsőség.
Bivaly-fekete a hó,
Fehér szurok a korma,
A Van csak egy rossz álom
S a valóság a Volna.
A Halál ős dáridó
S kis stáció az Élet,
A Bűn szebb az Erénynél
S legszebb Erény a Vétek.
A méz maró keserű
S édes íze a sónak,
A Ma egy nagy hazugság
S az igazság a Holnap.
Nincsen semmi, ami van,
Egy Való van: a Nincsen,
Az Ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.
Isten, küldjön te szent kegyelmed
Szivemre halálom előtt
Valami különös szerelmet,
Valami különös szerelmet.
Szörnyedjenek el, akik látják
Az én öleléseimet:
Új, gonosz csókok tudományát,
Új, gonosz csókok tudományát.
Figurázó, nagy csók-zenével
Vadítva a maflák hadát:
Így jöjjön el majd az éjjel,
Így jöjjön el majd az éjjel.
Így kárhozván föloldozódok,
Mert így ítélem igazán
Az életet s kulcsát, a csókot,
Az életet s kulcsát, a csókot.
Az élet: elvesztett csók-holmi
S én szeretném az életet
Egy csók-ötlettel megcsufolni,
Egy csók-ötlettel megcsufolni.
Sokáig várta szegény a Halált,
Pedig magyarul s nagyon szépen hivta
S vén haláláig hiányzott neki
Dárius kincse: azaz száz forintja.
Talán a mája se volt épp' szelid,
Olykor biz' nyűgös volt ez a vén gyermek,
De hisz' Istennek s ami keserübb:
Magyarnak, bárdnak, poétának termett.
Durcásan, büszkén csörtetett tovább
Rakott, hívó, bő, nagy asztalok táján,
Dalolt, virrasztott, pusztult csöndesen
S gőggel rugott ki végső éjszakáján.
Bakonyi fajta, karakán magyar,
Pazar volt, jó volt rossz fajtája mellett,
Magyar mértéknél ő többet adott
S ő azt se kapta, ami nagyon kellett.
Akkor is úgy volt: frász törhette ki
A Dal és Szépség nyugtalan magyarját,
Mert úgy van igaz magyarság szerint,
Ahogy cudarok és urak akarják.
Mert úgy van most is, kis, szamár gazok
Fojtják el, fogják az Isten növényét:
Magyar és vátes, ez éppen elég,
Hogy honi késsel szent szivén döföljék.
Mert úgy van, úgy lesz, nem kell ám ide
Valaki ember, igazán nagy, gazdag,
Hagyjuk szabadon, simán a teret
Úrnak, nemesnek, hitványnak, pimasznak.
Óh, vén por-ember, boldog néhai,
Fáradt-irigyen, búsan megidézünk
S megejt bennünket a magyar remény,
Ha szikkadt, porladt koponyádra nézünk.
Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.
Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.
Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.
Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.
Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.
Óh, Istenünk, borzasztó Cethal,
Sorsunk mi lesz: ezer világnak?
Roppant hátadon táncolunk mi,
Óh, ne mozogj, síkos a hátad.
Csúszós a hátad, mellyel tartod
Lelkünket és a mindenséget
S én csak két rossz, táncoló lábat
S reszkető szívet adok néked.
Sok félelmemet vedd el értük,
Melyek velőimbe befújnak.
Mutasd meg, hogy nem vagy keresztyény,
Nem vagy zsidó: rettentő Úr vagy.
Végy engem hátad közepére,
Hogy két gyönge lábam megálljon,
Hogy a szívem ne verje mellem,
Hogy néha rámszálljon az álom.
Vagy dobj le egyszer s mindörökre,
Ne táncolj, lógj, ne tréfálj mindíg.
Nem bírom s holt csillagaid már
Nyugodt fényük arcomra hintik.
Testvéreim, reánk most az Időből
Vészes csodák, gyönyörű napok hullnak.
Emeljétek föl az arcotokat,
Most, most, amikor a bajok sokasulnak.
Ingnak a házak, menjünk az utcára,
Ott zug a Sors s táncos vér-jelek intnek.
Amink van, vigyük az utcára ki:
A rongyainkat és a sebeinket.
A rongyainkat és a sebeinket,
Bús szemeink évezred-törte fényét,
Kemény öklünket, igazunk, hitünk,
Forró, varas szánk bosszulihegését.
Karddal, korbáccsal, ónnal, lópatával
Ha jönnek, álljunk, most végre megálljunk.
Nyög, reng a föld, rosszabbul nem lehet,
Nekünk semmink sincs, hátunkon a házunk.
Reng a föld és vadul ölet az úr-had?
Rengjen a föld s a dölyfös had ölessen.
És mégis más lesz a magyar világ,
Az utcákon már a Jövendő lebben.
Testvéreim, megmart, szegény szivünket
Rakjuk rá izzadt, büszke homlokunkra.
Vagy bércet szül vagy mély sírt most a föld:
Földrengés lesz, legyen talpon az utca!
Vörös haja messze kilángolt
A fruska-nyájból. Még soha
Kis, kálvinista iskola
Nem láthatott ilyen csodát még:
Gizella kis zsidó leány volt.
Félt, idegen volt ott sokáig
S ha fölzajdult a cinterem,
Ő nem játszott: sétált velem,
De kék szeme, buggyant-vér ajka
Vén lelkemmel még ma is játszik.
Tudtam, hogy számomra csodát hoz
E más leány: csodát, sokat,
Izgató élet-titkokat.
Utáltam a többi leányt, mind
S Gizellám, lelkem ma se átkoz.
Gizellám, én ma sem haragszom.
Tavasz virult a Föld felett
S kis, hím lelkem hogy reszketett
S hogy olvasztott kis leány-ajkad:
Ma is sinylem, óh első asszony.
Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.
Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.
Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.
Ha öleltem, ha csókoltam,
Borus komédiás voltam.
Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.
Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mit se hittem.
Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.
Ha od'adtam testem, lelkem,
Kerestem és mit se leltem.
Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.
Emlékszel-e egy csúf madárra?
Hollók és varjak kósza népe
Így vallat éjről-éjre.
Emlékszel-e egy csúf madárra,
Egy véres, bűnös, vén seregélyre?
Nem láttam soha seregélyt én,
Gyönge, finom fióka-szárnyam
Ugy-e, hogy makulátlan?
Nem láttam soha seregélyt én,
Nem láttam én, jaj, sohse láttam.
Éjben, csókban, borban, szemétben
Tört szárnnyal én sohse loholtam,
Sebekkel, félig-holtan,
Éjben, csókban, borban, szemétben
Az nem én voltam, az nem én voltam.
Nem emlékszem a csúf madárra,
Valaki itt galambnak vélten
Járt helyettem a vérben.
Nem emlékszem a csúf madárra,
Újszülött vagyok, nem is éltem.
Előttem egy vén seregély járt
Bizonnyal gonosz, bűnös kedvben,
Dacolva, istenetlen.
Előttem egy vén seregély járt,
De én, ime, újraszülettem.
Pihés, fehér, szűzi galambként,
Aki nem küzd, sorsot nem vállal
Egy csúf seregély-árnnyal,
Pihés, fehér, szűzi galambként
Halok meg szép galamb-halállal.
Eltestálom ezennel
Szegény szivem haragját:
Bolond örökösömnek
Bölcsőjét most faragják,
Most faragják valahol.
Ráhagyom szeretettel,
Amiben csak volt részem:
Jussolja a szerelmem,
Kóromat s szenvedésem,
Szenvedésem s örömöm.
Az én ellenségimmel
Vívja tovább a harcot,
Kupámat hajtogassa
S mutasson vidám arcot,
Vidám arcot, ha borul.
Legyen magyar s fogják rá,
Hogy rossz fia fajának,
Legyen vidám, rajongó
S fojtsa sós, furcsa bánat,
Furcsa bánat s nagy sirás.
Tomboljon, ha nem értik,
Hitet büszkébben valljon,
Szebben és jobban éljen,
Szebben és jobban haljon,
Jobban haljon: derűsen.
Haragudjék, de bölcsen,
Harcoljon, de több gőggel,
S ne átkozzon majd engem,
Ha a Nap későn jő fel:
Későn jő fel akkor is.
Rám néznek és minden rendben van:
"Nagy valaki ez, vagy nagy senki."
Csupán azt nem kérdi senki sem:
Gyűlölni kell-e, vagy szeretni?
Úgy bánnak velem, mint kisdeddel,
Hol elaltatnak, hol fölráznak.
Minek születtem: valakinek,
Prófétának vagy zsigorásnak?
Kóbor kutyának sorsa az enyém?
Ötszáz évre kell újra lenni?
Ostoba sors, ostoba sírás:
Lenni kell, lenni, lenni, lenni.
Istenem földben, fűben, kőben,
Ne bántsuk egymást mostanában.
Sokat járok a temetőben.
Sokat emlegetlek, citállak:
Te vagy ma a legvalóbb Nem-Vagy,
Ős magyar névvel: az ős-Állat.
Szeress engem, ha tudsz szeretni,
Szeress engem, mert, jaj, utálnak
S olyan jó szeretettnek lenni.
Szeress engem s ölelj át szépen,
Mi, hajh, cudar világot élünk
S kenyértől függ az üdvösségem.
Úgy szeretnék szabad úr lenni,
De éltem, sorsom ki van mérve:
Így kell születni, így kell enni.
Így kell csókolni s megmaradni
És így kell nagyokat tervelni,
Kérni és mindig adni, adni.
Pannonia grófnő szekere
Télen a várost vígan futja;
Csörtess kocsis, szabad az utca.
Nyáron meg kell hallni vad jaját
Százezernyi, rongyos seregnek,
Most oduikban dideregnek.
Nyáron Pannonia homlokát
Szégyen és düh festi nagy pírba,
Télen hajrá, most marja, bírja.
A rongyosak, ember-ordasok
Elbujtak sírva, fázva, várva:
Kocsizhat Pannonia dáma.
Csörtess kocsis, nincs veszedelem.
Bús ezerjei most a mobnak
Jövő tavaszig nem morognak.
Pannonia grófnő szekere
Robog cifrán, ragyogva, zárva,
De hallga csak, micsoda lárma.
Havas esőben, im, seregel,
Mint nyáron, a koldusok népe,
Soraiknak nincs hossza s vége.
Nincs tél, nincs gyász, nincs már akadály,
Nincs már szabad út, büszke dáma.
Állj meg, Pannonia batárja.
Bíbor-vágyaiból a Multnak
Obeliszkként te megmaradtál:
Mályva-szinű, bús asszony-sírkő
A síromnál.
Tudom én, hogy magad őrzöd csak,
Mikor az én síromat őrzöd,
De a Halált s ami több nála,
Megelőzöd.
Ott fogsz pompázni tompa fénnyel
S mikor síromhoz latrok jőnek,
Hirdetni fogod szent, nagy jussát
A volt nőnek.
Hirdetni fogod: te akartad
S mindent, mi történt, te akartál
S hogy nálam is hatalmasabb vagy
S a Halálnál.
Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.
Látlak szelidnek, látlak szépnek,
Csunyaságnak, gyönyörüségnek,
Látlak mindenkinek.
Látlak keserűnek, gonosznak,
Tisztának és vériszaposnak,
Látlak mindenkinek.
Látlak darabosnak, egésznek,
Csóknak, savónak, sónak, méznek,
Látlak mindenkinek.
Látlak angyalnak és ördögnek,
Dicső Valónak, tunya dögnek,
Látlak mindenkinek.
Látlak életnek és halálnak,
Tornak, gyásznak, áldásnak, bálnak,
Látlak mindenkinek.
Száz alakban, százképpen látlak,
Látlak Ruthnak és Delilának,
Látlak mindenkinek.
Én csak adtam, adtam, adtam
S akik kaptak, egyre kaptak,
Mért dühöngnek énmiattam?
Én csak éltem és daloltam,
Többet, jobban, erősebben.
Olyan nagy bűn, hogy én voltam?
Hát kárhoztam, hát vétkeztem,
Mert másoknál külömb voltam?
Nem akartam, nem kerestem.
Hát igazán ez a sorsa
Minden újnak, szépmerőnek?
Bár sohse születtem volna.
Hideg lelkét hogy fölmelegítse,
Néha ragyogva fölkacag,
Szeme elméláz ezalatt,
Hogy hűvös, nagy fényét reánk hintse.
Beszél hozzánk és ki tudja, hol jár?
Szív és pohár érte szalad
S szeme elméláz ezalatt,
Amíg szem, szó, futva neki szolgál.
Áldassék egy torz alkalom napján,
Amit gondol s ahova néz
S nézzen majd szét vágya virradatján.
Nyugodt szemmel, az élet szent hadján
Legyen a nézése merész
S víg szemlét tartson érzés-csapatján.
1908 nov. 18.
Szent, borissza, korhely lázban
Hajnalokig elnótáztam.
Soha többet,
Kiröhögtek, megköpdöstek.
Pesti vásár, pesti korcsma,
Mintha egy rossz mese volna.
Mért is tettem?
Hisz én ide nem kellettem.
Büszke nóta, bátor nóta
Nem kellett itt soha óta.
Magyar csárda,
Itt mindig csak duda járta.
Pesti vásár, pesti korcsma,
Mintha egy rossz mese volna.
Mért is tettem?
Hisz én ide nem kellettem.
Kipp-kopp, mintha egy asszony jönne,
Sötét lépcsőn, remegve, lopva:
Szivem eláll, nagyszerűt várok
Őszi alkonyban, bizakodva.
Kipp-kopp, szivem megint megindul,
Hallom megint: mély, nagy örömre,
Halk tempóra, titkos ritmusra
Mintha jönne valaki, jönne.
Kipp-kopp, most már egy síri alkony
Ködös, süket nótáját zengi
Az őszi est. Ma se jön hozzám,
Ma se jön hozzám senki, senki.
Jó Ilosvai Selymes Péter.
Néha-néha úgy-úgy szeretnék
Elborozgatni őkelmével.
Lágy keménység és kemény lágyság.
Neki is ez volt pátriája:
Ez a szegény, cifra Szilágyság.
Egy-két század mit számít köztünk?
Ő is álmodott és sinylett.
Álmodtunk, sírtunk, ösztönöztünk.
Őt a régi hősök sarlakalták
S én, jaj, magamnak vagyok hőse
S ránkcsaptak erdővágó balták.
Hajh, ha találkoznánk mi ketten,
Beh elbúcsuznék sok mindentől,
Amit eddig nagyon szerettem.
Hajh, be kibeszélnők magunkat,
Két régi, örök, magyar ember,
Akiket már minden Új untat.
Ő Toldiról mondana szépet
S poharunkat összekoccintván
Sírva áldanók a meséket.
Minden vihar, úri vihar,
Áldott átok:
Közelebb hoz tihozzátok.
Mindig jobban veri szivem
A nagy átok:
Mért nem megyek tihozzátok?
Mit ér az én rongy-életem?
Úri átok.
El kell mennem tihozzátok.
Hogy fogadtok egy jövevényt?
Átok, átok.
S mégis futok tihozzátok.
Nincs már magyar az ég alatt,
Csak vad átok.
Szabad mennem tihozzátok?
Hajt felétek nem gyávaság,
Csak egy átok.
Mehetek-e tihozzátok?
Óh, én rab atyámfiai,
Nem fog átok:
Elmegyek én tihozzátok.
Fehér falak, szőke gerendák,
Csöndes, bús, falusi házunk,
Ugy-e, ha mi titokban vagyunk,
Nem komédiázunk?
Gyónó, csöndes, nagy sugdosásban
Sírjuk ki mély titkainkat
S ha benézünk az éjszakába,
Felénk árnyak ingnak.
S mennyi mindent tudunk mi gyónni
Álmatlan éjórák sorján.
Csitt, jajgatva fut le a hóvíz
A bádog-csatornán.
Vonatok, melyek hozzá visztek,
Vonatok, melyek tőle hoztok,
Óh, vonatok, járjatok rosszul,
Ha éjszakában száguldoztok.
Messziről intő lámpák fénye,
Hova engem: halálba csaljon
S találkozzunk egy szörnyüséges,
Halálüvöltő lakodalmon.
Tor lesz, mint régen-régen vala,
Falubeli bölcs vének jönnek
S kiosztódik a bor és kalács
E vígan gyászoló ember-özönnek.
Leülnek tisztesen és csöndesen,
Siratnak, kik mernek siratni
És egyre nő a vendég-csapat.
Jaj, mit fognak ennyi embernek adni?
Én nem voltam békés valaki,
Mint régi, sok falusi ősöm.
Ezek itt nem atyámfiai,
Nem lesz köztük bajtársam, ismerősöm.
Ezek csöndben, de kiváncsian
Seregelnek össze a torra
S óvatos torkukat köszörülik
Ühmgetésre, búra, kalácsra, borra.
Micsoda tor lesz: az idegenek
Gyászházunkhoz köszönve jönnek,
Leülnek. S a friss hantok alól
Csontjaim tréfásan visszaköszönnek.
Mikor az elnyomottak, a senkik,
Jajdulva, fegyverkezve jönnek,
Az Isten jön és millió árnya
Méhébe halt erőnek és örömnek,
Jajdulva, fegyverkezve jönnek.
Akik erőt és örömet ölnek,
Nem lesz majd kegyelem azoknak.
Néhány ezer évig tűr az Isten,
De aztán jaj a gyilkosoknak.
Nem lesz majd kegyelem azoknak.
Mert Isten: az Élet igazsága,
Parancsa ez: mindenki éljen.
Parancsa ez: mindenki örüljön.
Parancsa ez: öröm-gyilkos féljen.
Parancsa ez: mindenki éljen.
Jönni fog az Isten, az ős Élet
S e földön szól majd harsonája:
"Halottak, élők és eljövendők,
Im, igazságot teszek én máma."
S e földön szól majd harsonája.
Aki csak élt mások könnye árán,
Rettenetes, rút véggel pusztul,
Sírban, mában, ágyékban, ki zsarnok,
Dögként fog elhullni, csapatostul:
Rettenetes, rút véggel pusztul.
Vörös jelek a Hadak Utján:
Hunniában valami készül,
Rongyos hadak, roppant hadak
Seregelnek vígan, vitézül.
Máma Tűz-ország Magyarország,
Fagyott testét a láng befutja,
Csoda esett. Földre esett,
Benépesült a Hadak Utja.
Százezernyi parittyás Dávid
Készül bízón, dalolva rátok:
Ejh, jó urak, dicső urak,
Ilyen gyávák a Góliátok?
E roppant nép nem Csaba népe,
Melyről legenda szólott néktek,
Más nép e nép, ez csak a Nép,
A fölkelt Nép. S ugy-e, remegtek?
Dobban a Föld s piros virágos,
Nagy kedvvel a Napot köszöntjük.
És láng-folyó, szent láng-folyó
Minden utca, ha mi elöntjük.
Új hadsereg a Hadak Utján,
Új legenda, új harcos ének:
Ez a jövő, a kész Jövő
S pirkadása a magyar Égnek.
Ez az ezer évig nyomorgók
Százszor lesujtott, bús csapatja,
De az erő, a friss Erő
S vígságát a nagy Élet adja.
Ágyu, gyilok, úri bitangság
Nem fog a mi dús ereinken:
Ha meghalunk, hát meghalunk
S ha meghalunk, meghalt itt minden.
Mi vagyunk: Jövő és Igazság,
Engesztelés és nagy Ítélet,
És mi vagyunk, csak mi vagyunk
Jó Sors, ha kell, s ha nem kell: Végzet.
Minden mienk: csak a tűrés nem
S nincs hatalom, amely megingat
És hangosan, nagy-hangosan
Idézzük meg hóhérainkat.
Ez az ország a mi országunk,
Itt most már a mi kezünk épít,
Tobzódtatok, tobzódtatok,
Éppen elég volt ezer évig.
Hír és dal ma riongva vág szét
Városfalak közt, falvan, pusztán:
Itt van a nép, megjött a Nép
Vihar-irammal, Hadak Utján.
Itt van a nép, trónt ülni fog most
Ezer évig férge a rögnek,
Ítél a nép, ítélni fog
S ezerszer jaj a bűnösöknek.
Gyermekded kost, fehér gerléket,
Első-fű-bárányt, vért és velőt
Áldoztam már négyéves koromban
Száz-arcú Hágár előtt.
Ég a tűz Hágár szent oltárán
S én tisztulóan lesem, lesem,
Szinte harminc éve várom én már,
Jön-e a szerelmesem?
Tisztátalan valék, vagy tiszta,
Nem tudom s azt se, mit akarok.
Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár
S asszony nélkül meghalok.
Ló-sóskás parlagon ébredt föl
Egykor e bűnös, ős szerelem:
Róza, a szomszédék kis Rózája
Bujósdit játszott velem.
Nem hallottam akkor Hágárról,
Csupán a vérem rítt, kacagott
S hiába jött azóta Kant, Spencer,
Mégis a régi vagyok.
Leköpöm és csókolom őket,
Ők: a semmiség és a világ
S nekik viszem az Élet-vásárból
A legszebb vásárfiát.
Kiknek bőrét nem érinthettem,
Szeréna, Zsóka, Trud, Irén,
Irma s az Ég tudja, kik még: álltam
Gőgösen mindük szívén.
S ha vásárolnom kellett csókot,
Behunytam a szemem és szívem:
Ennyi szelíd, bús erőt nem vett még
Perditákon senkisem.
Ugy csókolok én, mint egy isten:
Friné és Genovéva rokon,
Mikor én csókolok. Nem a némbert,
Én magamat csókolom.
De szeretem őket mindegyig,
Magdalénát és szűz Máriát,
Szeretem e nemem-ölő tábort
S a csókos komédiát.
Párisban ezerszer elnéztem
A kicsi, bérmáló szűzeket:
Hosszú ruhában, fehéren, maflán
Mentek, mint a betegek.
S ezek kútfői a Jövőnek,
Kiknek koszorút én most fonok.
Im, ezek lyányai szent Hágárnak:
A jövendő asszonyok.
Szeretem, ahogy megszületnek,
A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot,
Szeretek én mindenkit, ki asszony:
Igaz, bús férfi vagyok.
Hágár tüzébe bedobálom
Mindenem, amim van, örömest
S ha koldus vagyok, majd jön érettem
Egy irgalmas, őszi est.
Hágár tüzébe bámulok majd
S tarka, szép asszony-ravatalok,
Vér, emlékek buknak a szent tűzbe
És csókot hány egy halott.
Hívott a titok nagy mezője,
Kellette magát száz síma út
És én legényesen, dalolva
Csaptam mögöttem be a kaput.
Valamennyi út fölfele tört,
Ragyogón és virágba-veszőn
S én feledtem a csendes udvart,
Rohantam részegen a mezőn.
Rohantam dalosan s vakultan,
Befogtak új, csodás illatok
S száz út végén nem vettem észre,
Hogy már minden utam elfogyott.
Sehol, sehol a régi hajlék,
Ködbe és éjszakába borult,
Rét, út, virág, illat és udvar,
Kapu, hit, kedv, mámor, nóta, mult.
Vad bozótok el-elbuktatnak,
Emlékek és borzalmak között
Taposom a vaksötét pusztát,
Sorsomat és a sűrű ködöt.
Vissza, a vén csöndes udvarba,
Elsülyedt azóta mind az út
S távolból hallom, ködben, éjben,
Hogy nyitogatnak egy vén kaput.
Istenem, Halál, te tudod,
Hogy tőlem elmultak a bálok,
Lakodalmak és hős murik:
Pitvarodban állok.
Gyáván ülök, nem hencegek
S ha valaki azt mondja rólam:
"Üssétek le ezt a kevélyt",
Én sóhajtok, jól van.
Minden jó, jog, ami lesujt,
Minden megszentel, ami büntet:
Istenem, Halál, pitvarod
Megjavít bennünket.
Sohse szerettem úgy magam
Mint most a Halál pitvarában,
Megszerettem a multamat
S lépek beljebb, bátran.
Nem lehet az rossz valaki,
Akit annyian Űztek, téptek
S rosszabb úr nem lesz a Halál,
Minő volt az Élet.
Istenem, Halál, te tudod,
Hogy vérvevő, szomorú harcban
Űztem, kerestem önmagam:
Rosszat nem akartam.
Egy nagy tivornyán borral, vérrel
Idéztem a halottakat
S találkoztam vad Ond vezérrel.
Nyeregben ült kozák ló hátán,
Rabolt ló hátán dölyfösen
S én elhűltem ős színe láttán.
Hiába akarnám, szeretném,
Nincsen hozzá semmi közöm,
Más a szemem, gerincem, eszmém.
Más a lovam, a vérem, álmom,
Tőle jövök és idegen
Az én ősöm, fajtám, királyom.
Ilyen bánat-folt nincs fölvarrva
E kerek földön senkire,
Csak fajából kinőtt magyarra.
Este, őszi este
Milánóban, a dóm előtt
Valami a szivünkre hullt
S a szivünket összesebezte.
És vérezve, fájva
Csókoltuk egymás szemeit
S kérdeztük egymást véresen,
Vajjon-vajjon kinek az átka?
S a dóm némán terpedt
Őszben, ködben az Ég felé:
Kicsúfolt és kikacagott
Egy bűnös, büszke, bús szerelmet.
Tíz gyermeket hozott világra
Küzdésre, búra, de vitézül,
Szalmás tetőjü kunyhójában
Az öreg Kúnné halni készül.
Künn az ember göthöl a padkán,
Tüdőjének, mint a rossz sípnak,
Meg-megcsúszik lélekző hangja.
Künn vad, téli szelek sivítnak.
Két elviselt, nyomorult ember
Nézi egymást kínnal, haraggal
S meglegyinti a szalmás kunyhót
Szárnyával az ős végzet-angyal.
Sohse örültek s itt maradtak,
Gyermek-haduk fut elszéledve
Szerte e szomorú világban
S im, kiszáradt életük nedve.
Kunyhó, olaj-mécs, munka, éhség,
Gyermek, rongy, szégyen és a többi
S végül a legnagyobb parancs jött:
Tessék a tüdőt kiköhögni.
Az öreg Kún a multra gondol,
Eszébe jut a lakodalma.
Ölni szeretne. A mécs pislog
S a vén asszony ránevet halva.
Törvénye van a Nyárnak
S nincs törvénye a Télnek:
Nyáron némák a faluk,
Télen pedig kótyagosak,
Össze-vissza beszélnek.
Fázón átüzengetnek,
Jéggel, hóval borítva:
"Hé, szomszéd, most mondja meg,
Szeretem a más titkait,
Van-e valami titka?"
És szólnak, üzengetnek
A kis faluk így télen.
Szeretik egymást nagyon
S hófedeles házaikat
Ki-kitárják kevélyen.
S mindent elárulnak
A hó alatt a falvak:
A kis falusi erőt,
A sok mihaszna életet
S a nagy téli hatalmat.
S ha jön a Nyár, szégyenli,
Hogy megbotlott, megcsetlett:
Nyáron néma a falu,
Titoktartó s az emberek
Dolgoznak és szeretnek.
Dolgoznak és szeretnek,
Némán, izzadva, félve
És százszor szent titkaik,
Melyeket megszentelt a Nyár,
Bedobálják a Télbe.
Kisbíróm, a Kétség, vallatott:
"Ember, mit akarsz és ki vagy?"
"Sírok és a síróké vagyok."
"Van-e tűrni másokért erőd?
Van-e nagy, igazi hited?"
"Nincs, de meghajlok a hit előtt."
"Milliók könnye nem sok neked?
Miért nem sírsz csak magadért?"
"Mert én mindenkiért szenvedek."
"És ha meghalsz a kínok alatt?"
"Milliószor szebben halok,
Mert az én sok könnyem itt marad."
"S ha tovább is így csörtet a lét?"
"De a könny-ár összegyűl
S elönti a világot: elég."
Félve járnak a mulatók
S az ifjak lehalkitják a nótát,
Mesélnek a vén emberek
S nagyot sóhajtanak az anyókák.
Retteg most a magyar falu,
Csönd legyen, mert most mindenütt kémek
Leskődnek a téli mezőn,
Nagy csönd van a faluban most: félnek.
De hó alatt, falu fölött
Majdnem tavaszi szelek dúdolnak:
Holnap már derülés jöhet
S nem lesz már ilyen csönd holnap, holnap.
Az én apám reggeltől estig
Izzadva lót-fut, robotol,
Az én apámnál nincs jobb ember,
Nincs, nincs sehol.
Az én apám kopott kabátú,
De nekem új ruhát veszen
S beszél nekem egy szép jövőről
Szerelmesen.
Az én apám gazdagok foglya,
Bántják, megalázzák szegényt,
De estére elhozza hozzánk
A jó reményt.
Az én apám harcos, nagy ember,
Értünk ad gőgöt és erőt,
De önmagát meg nem alázza
A pénz előtt.
Az én apám bús, szegény ember,
De ha nem nézné a fiát,
Megállítná ezt a nagy, földi
Komédiát.
Az én apám, ha nem akarná,
Nem volnának a gazdagok,
Olyan volna minden kis társam,
Mint én vagyok.
Az én apám, ha egyet szólna,
Hajh, megremegnének sokan,
Vígan annyian nem élnének
És boldogan.
Az én apám dolgozik és küzd,
Nála erősebb nincs talán,
Hatalmasabb a királynál is
Az én apám.
A született Jézus,
Ez igézetes gyermek,
Áldja meg azokat,
Kik a szivünkbe vernek
Mérges szuronyokat.
Áldassanak bennünk
A kifeslett vér-rózsák:
Bánat, kín, szenvedés.
Mert Jézus volt a Jóság
S a nagy, szent türelem.
Csengessünk csengőkkel,
Szeressünk szeretettel,
Örüljünk, ha sirunk,
Ha ránk tör minden ember
S ha álul bántatunk.
A született Jézus
Született így s kivánta
Hogy ez legyen az üdv:
Minden hívság kihányva
Életünk gömbiből.
1909
Egy megíratlan naplóból
(1908)
dec. 25.
Itt jött rám a Karácsony,
Rám, a kesely arcu pogányra,
Itt jött rám a Karácsony,
Gyermekségem falujában
S azt hitte, hogy megtérit,
Hogy szépen visszaingat.
dec. 26.
Talán-talán jobb volna
Mégis csak visszaesni,
Betegen is a Krisztust
A régi Krisztust keresni.
Talán-talán jobb volna,
Mint lelkem keserűlni:
Krisztus előtt, templomban,
Ugy, miként régen leűlni.
Talán-talán jobb volna
Most a faluban itten,
Fájó haraggal szólni:
Hajh, mégis csak élsz te, Isten.
dec. 27.
Ez már nem is Karácsony
S kinek mi köze hozzá,
Embernek vagy Istennek,
Hogy én mint fogok élni
Vagy én mint fogok halni?
Békesség az Istennek,
Békesség az embernek,
Békesség az életnek,
Békesség a halálnak,
Békesség mindeneknek,
De nékem,
Maradjon háboruság.
Szám-ízét nem rontom, hagyjatok,
Most a Halál előtt, most: vagyok.
Most, most e pillanatban élek:
Most jönnek az ízes emlékek.
Nem ad ennyi, bő száj-ízt soha
Sem patika, sem urvacsora.
Pap, orvosság most félre, félre:
Emlékszem az anyám tejére.
Jönnek az ízek és illatok
S megdicsőűlt innyel halhatok.
Érzem első fogamnak kinját,
Az első szó bus csínját-bínját.
Számban van az, amit homlokon
Csókolt reám az első rokon.
Első figyelése a dalnak,
Első gondolatok, fájdalmak.
Első lyány, első poéta-ut
Édes nyállal számban összefut.
Első sikerem, első tornám,
Első, göthös bűnöm, tivornyám.
S azután fényes rettenetek,
Miket halódva is szeretek.
Nagy mámorok, hős busulások,
Mindig ujak és mindig mások.
Féreg-magyar harcok, kicsinyek:
Dobtam szivem s nem tudtam kinek.
S egy asszony, akinek a csókja
Még most, talán most is, jó vóna.
Ízzel, illattal tele a szám,
Most, most, az élet pirkadatán.
Szám-ízét nem rontom, hagyjatok,
Most a Halál előtt, most: vagyok.
Varjak, varjak, kóbor varjak,
Trágyás mezők szabad népe,
Madár-szalon söpredéke,
Ti vagytok a szent madarak.
Ha jajongva fölrebbentek,
Lég-hálóként tovább szálltok
S megfullasztjátok az átkot,
Mit utánatok küldenek.
Ti károgón is kacagtok
S mikor tollaitok hullnak,
Nem siratjátok a multat:
Jönnek uj varjak, uj mezők.
Szent madarak, mindig lesztek,
Mindig szálltok, mindig jobban
S a szines madár-szalonban
Szidnak titeket irígyen.
Ti vagytok: a boldog élet,
Az átkozott irigyeltek,
Gyertek felém, gyertek, gyertek,
Varjak, varjak, szent madarak.
Jönnek, jönnek, jönnek elémbem
Bünös multamnak évei
Gyászfátyolosan, feketében.
Mindegyiknek van egy nagy vádja
S én bünrovásom hallgatom
Mellem vervén, hajam cibálva,
Ez is igaz, ez is: valóban
Nem voltam én állhatatos,
Sohase voltam, semmi jóban.
Tavaszt láttam csunya avarban
S elszalasztottam a tavaszt
S kellő időben meg nem haltam.
Bántottam, kik védtek, szerettek
S öleltem a judásokat:
Igazuk van, akik megvetnek.
De mégis, mégis gyászos pirban
Látom a mentő glóriát
Fejem körül, mert sokat sirtam.
Beteg vagyok, egy kis faluból
Leskődöm vissza a világba
Hidegrázós emlékezéssel:
Hátha üldöznek, hátha, hátha.
Félek a sugaras napokon,
Minden kicsi látástól félek
S ha ablakomból messzelátok,
Reszket és nyög bennem a lélek.
Minden aggaszt, minden fáj nekem,
Ami a múltam visszahozza:
Derült horizon, üzenet, fény,
Sejtett sóhajtás, hirlap, posta.
Mindentől félek nyugtalanul,
Már nincs se alvásom, se álmom.
Én istenem, hogyan is függök
Ezen a zord élet-párkányon?
De néha reggel késik a fény
S ülök büszkén, dölyfös örömben:
Köd a falun és én érzem jól,
Hogy biztos vagyok e szent ködben.
(Érmindszent.)
Riadt madár felhőkben vész el
S ő forog, a kis szél-vitorla.
Öreg tornyon vén szepegéssel
Forog, forog a szél-vitorla.
Keleti szél oldalba vágja,
Sirva fordul, nem menekülhet.
Most délről veri szélnek szárnya
Visszafordul, nem menekülhet.
Merre mutasson, sohse tudja,
Nem nézhet arra, merre vágyik.
Muszáj, bus, rab forgás az utja
Nem mehet arra, merre vágyik.
Madár volt, egyszer nagyon fázott
S elgubbasztott a templom-tornyon.
Megláncolta a madár-átok
S ott forog most a templom-tornyon.
Duhaj kedvek Eldorádója,
Száz tivornyás hely, ne bomolj.
Csitt, most valahol, tán Ujpesten,
Húsz esztendős legénynek vackán
Álmodik a nyomor.
Gyár-marta, szép, sovány, bús alvó,
Melle horpadt, válla kiáll,
Arcán zúzos, jeges nedvesség.
Mosolyog, szent, nehéz álmában,
Úrabb, mint egy király.
Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan felkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.
Kevesebb vért a köhögésnél,
És a munkánál több erőt,
S hogy ne kellessen megjelenni
Legalább tíz-húsz esztendőig,
Az Úr színe előtt.
Te nagy város, csupán öt percig
Álljon ürítetlen a bor
Dús asztalán dús nábobidnak,
Mert valahol talán utolsót
Álmodik a nyomor.
Mikor már szegény Catullusnak
Beszélnie sem volt szabad,
Lesbia fülébe más súgta
Tovább a gáláns szavakat.
Mikor a nóták elhallgattak
S Catullus pihegett szegény,
Nótákhoz csábított félvárost
Egy hirtelen támadt legény.
Mikor a holttestet beszórták
A nyár vidám virágival,
Körül a kertben csodamódra
Ezer új rózsát szült a galy.
Mikor a holtnak hű barátja
Már a sírástól berekedt,
Szomszédban egy patricius-hölgy
Szült pompás erős gyereket.
S mikor Lesbia átokkal sírt,
Nem volt ezt szörnyű hallani,
Ruháját úgy tépte, hogy lássa
Szép fehér mellét valaki.
Pompás, fehér karácsony-éjen
Kidobta a szikrázó hóba,
Kidobta a havas semmibe,
Magzatját a papék Katója.
Aztán Kató, a kis cseléd-lyány
Szédűlve, tántorogva, félve,
Ahogy illik, elment maga is
Éjféli, szent, vidám misére.
Kató gazdája, az izmos pap
S falusi nyája énekelnek:
"Dícsértessék az egek ura,
Hogy megszületett az a gyermek.
Az a gyermek, ott Betlehemben."
Kató fölsír a papi szóra
S az a gyermek, a betlehemi,
Könnyezve tekint le Katóra.
Budapest éji, nagy álmát hozom.
Be víg város vagy, én bús városom,
Zsibbadtan tapint fáradt két kezem,
Cigánnyal, borral, nővel érkezem.
Budapest éji, nagy álmát hozom.
Én vagyok a mámoros, kusza est.
Egy városom van: szegény Budapest.
Máshol keserü borom és söröm,
Itt számba ömlik az édes öröm,
Én vagyok a mámoros, kusza est.
Én hozom az álmot, Léthe vizet
És Budapest ujjongva dalol, fizet.
Bizáncban is nőtt feledés moha,
De így feledni nem tudtak soha.
Én hozom az álmot, Léthe vizet.
Itt mindenkinek utolsó tor int,
Itt a cél: esti öt, vagy száz forint,
Itt ezentúl mind királyok vagyunk,
Holnap már letörünk, vagy meghalunk.
Itt mindenkinek utolsó tor int.
Itt mindenkit temető-láng vakít,
Itt mindenki gyászol már valakit.
Rossz asszony, váltó, betegség, kaland.
Rossz férfi, vak bűn, ártó hírharang.
Itt mindenkit temető-láng vakít.
Itt mintha a víg halál lengene,
Színház, kávéház, cigány, bor, zene.
Csók, ájulás, láz és mai siker,
Mit bánjuk ma, a holnap mit mível.
Itt mintha a víg halál lengene.
Hajszás nap után éji örömök,
Kigyulnak a szivek, ha én jövök,
Ugye, hogy jó az éji merés,
Ugye, hogy jó a vídám feledés?
Hajszás nap után éji örömök.
Holnap majd ujra jövök, érkezem,
Most a hajnal vad szagát érezem.
Bús Budapest, száguldj, rohanj tovább,
Szedd össze a jövő éj zálogát,
Holnap majd ujra jövök, érkezem.
Parton vagyunk, sziklákra estünk.
Be szép a mi testünk:
Nagy tengerek vándor lakója,
Szilaj két hajója.
Összetörött friss, fehér bordánk,
De ép a vitorlánk
S mi lenne, ha fölkerekedne
Vérünk régi kedve?
Nekünk jogunk van ujraélni,
Jogunk van sohse félni,
Nem kérdeni, meddig és merre?
Vissza a tengerre.
Törött hajókkal is csak bátran
Bal éjszakákban,
Hajóink szent szél ösztönözze,
Mert csók törte össze.
Gyáva kakasként fut az ellen,
Dúlt bóbitáju, nyomorult,
Fellegvárába beszorult,
Szemétdombjára beszorult.
Mi várhatunk, Tyukodi pajtás.
Mienk a vár, csak táborozzunk,
Dalolgassunk, igyunk, együnk.
Táncolva, vígan fölmegyünk.
Mikor akarjuk, fölmegyünk,
Ne siessünk, Tyukodi pajtás.
Mi a harcunkat megharcoltuk.
Hadd várjanak a pipogyák
Valami nem jövő csodát,
Vén, szép, történelmi csodát
S rajtukütünk, Tyukodi pajtás.
Én nagy, ifju éjszakáimat,
Éhes, piros éjszakáimat,
Csók-étvágyam, ami elhagyott
S nem oltották a tegnapiak,
Adjátok vissza mai asszonyok.
Most itt vagytok keggyel, röpkedőn,
Eljöttetek keggyel, röpkedőn.
Régi erőt és régi hitet,
Mit eldobtak a nénjeitek,
Visszaadjátok mai asszonyok?
Régi éhségem emlékivel,
Én szent éhségem emlékivel,
Várom a régi lelkem, a mást,
Véri és vágyi föltámadást.
Tegyetek csodát mai asszonyok.
Nyáron hirtelen barnaság
Jön néha valahonnan.
Csupa nagy gyász a Föld s az Ég
S a szivem félve, reszketőn
Téli tempókra dobban.
Szapulva hull hideg eső,
Csepegő, furcsa árnyak,
Apró, fagyos, téli manók
Redős, forró homlokomon
Nagy próba-táncot járnak.
Ilyenkor mindent jól tudok,
Kegyetlenűl, sötéten,
Hidegen látom sorsomat,
Célomat s balga végemet
Ott fönn a felhős égen.
Barnán, felhősen néz a nyár
Reám, szegény balogra
S itt van már a homlokomon
Korán-kötötten, fagyosan
A tél jégvirág-csokra.
Virágos, szegény homlokom
Mögött mély, barna eszmék
S egy szörnyű gondolat-verem,
Megsiklanak a lábaim
S már mintha esnék, esnék.
Hunytán, fogytán van már a tüz.
Orv galyakat nem tudok szedni:
Megtanulom, milyen öröm
Dideregni.
Fagyot lihegnek jég-hazák
Felém, az én szegény fejemre.
És én meleget kacagok
Dideregve.
Tüz nélkül is majd tüzelek,
Engem nem olt ki semmi, semmi.
Gyertek hozzám, tanuljatok
Dideregni.
Itt, Párisban söpörte hozzám
Bolond szeszélye a Tavasznak,
Itt, Párisban, ahol a szivek
Májusban is havaznak.
Piros rózsás volt a kalapja
(Dalolta volna Farkas Imre
S igy lett volna e nő alkalmas
Emlékezésre, rímre.)
Különben pedig öreg nő volt,
Kit tápláltak fényes emlékek.
Minden szeretője elszaladt:
Utca, vendéglő, Élet.
Valamikor magyar grófot vádolt,
Ki elhagyta és elfeledte.
Nem a gróf pénzét – esküdözött,
Ő a grófot szerette.
Hitetlenül is hittem néki,
Szomoru végzetét sirattam.
Jó szót s olykor egy-egy aranyat
Néki könnyelműn adtam.
Nem kértem érte semmit, semmit
S ugy néztem e hanyatló nőre,
Mint példázó nagy valakire:
A Sorsra és Jövőre.
Csókolt, örült Párisban egykor
Egy magyar gróf, gazdag és pesti
S csókja árát egy koldus magyar
Most Párisban törleszti.
Január 17.
Unt hegyek, kik maradtok
S elémkacagó völgyek.
Jaj, jaj, jaj,
Nincs, akiktől bucsuzzak
S akiket üdvözöljek.
Lelkemen elhagyott táj
S közelgő: feketén ül.
Jaj, jaj, jaj,
Oktalan minden ország,
Ha az ember megvénül.
Rohanó vonatomból
Néha félve kinézek.
Jaj, jaj, jaj,
Öt év alatt vakult meg
Annyi látás, igézet.
Január 18.
Páris, Páris, mindjárt itt lesz,
Szépen, szerelmesen, lágyan,
Könnyesen és fiatalon
Valamikor hogy kivántam.
Hogy vigyáztam, hogy akartam,
Megindultan, vággyal telten.
Messze fényét, hires fényét
Önmagamtól irigyeltem.
Páris, Páris, mindjárt itt lesz,
De én mit akarok tőle?
Ni-ni-ni, már idelátszik
Fény-köd-selymes szemfödője.
Fölcsillog az éges égig
Én Párisom csillogása.
Óh, más Páris, most érkezik
Te régi gyerkőcöd mása.
Január 19.
Sebzett száz kézzel fogdos össze
Száz nagy polip, valótlan emlék:
Mintha nagyon sokan lesnének
S kergetnének egy bus estének.
Egek, be zűrös a világ,
Be bús az este, ami jön,
Mintha ezredmagammal lennék
S mintha mégis
Nagyon-nagyon egyedűl lennék.
Január 20.
Se terv, se kedv, se pénz, se asszony,
Álomporoktól zug a fejem,
Nincs, ami Párisban marasszon,
Nincs, ami életben marasszon.
Január 21.
Ma valaki tréfált velem,
Boros, mámoros éjjelen
Elémállt, mellére csapott:
"Kuruc Ádám deák vagyok."
"Én se voltam zabi gyerek,
De ki kuruc, nem pityereg,
Vérem volnál s hogy imigyen
Asszonyoskodsz, szánom igen.
Ez az élet nem nagy dolog,
Egyet forog, kettőt forog,
Néha inog, de csak megáll:
Legvigabb pajtás a Halál."
(Páris).
Szívem küldöm, ez ó frigy-ládát
S kívánok harcos, jó napot.
Véreim, ti dübörgő ezrek,
Tagadjatok meg, mégis-mégis
Én a tiétek vagyok.
Kötésünket a Sors akarta,
Nem érdem, nem bűn, nem erény,
Nem szükség, de nem is ravaszság:
Helóta nép, helóta költő,
Találkoztunk ti meg én.
Bennünk nagyságos erők várnak,
Hogy életre ébredjenek,
Bennünk egy szép ország rejtőzik,
Mint gím a fekete csalitban
S leskődnek a vérebek.
Ha nem láttok testvéreteknek,
Megsokasodnak a redők
Bús homlokom és lelkem táján,
De még mindíg ifjan állok meg
Bősz Judásaim előtt.
Még csak mártir-fényt sem akartam,
Csak amiről a Sors tehet:
Odaadni magamtól, szépen
Ezt a nem kért, kicsúfolt semmit,
Forradalmas lelkemet.
Tiétek vagyok, mindegy most már,
Hogy nem kellek vagy kellek-e.
Egy a Napunk, gyönyörű égen.
Jaj, hogy elföd e Naptól néha
A gonoszság fellege.
Soha olyan ékes szivárványt:
Abroncsként fogta az Eget.
Soha olyan szent abroncsot még,
Olyan szélest, olyan ölelőt,
De íme esteledett.
Már únták is bámulni, nézni
Parasztok, barmok, madarak,
Szégyenkeztek szemek és öklök,
Hogy ellágyultak ott a mezőn
Egy rongy szivárvány alatt.
Kacsintgatott már csúfolódva
A vén Nap is temetkezőn.
Tetszett neki, hogy egy szivárvány,
Egy szín-csoda ámulást terem
Józan és trágyás mezőn.
Csak a szivárvány várt még mindíg.
Folyton szebb lett, ahogy bukott,
Sírón nézett le a mezőre
S aztán beitták szent színeit
Távozó felhő-hugok.
A vén Nap leesett mosolygón,
Föllélegzett egész világ:
Nem valók az izzadt mezőkre
Eféle bolond és nagyszerű,
Szent, égi komédiák.
Ujjait mélyébe bemártja
Páris vagy az emberi Sors:
Piros, ón, zöld, korom és sárga,
Rettenetes, végtelen ujjak
És fölzokog a Szajna árja.
Benyulnak a lelkünk mélyébe
Titkos, nagy ujjak, karmolók.
Medrünkben megborzongunk félve:
Rettenetes, végtelen ujjak.
És fölsirunk a süket éjbe.
Egy hidon megállok: alattam
A megkinzott Szajna zokog,
Bennem pedig egyre vadabban
Rettenetes, végtelen ujjak
Karmolnak, mint ott lent, a habban.
Sok évezres áloe-nemzedéknek
Első és utolsó virága,
Csodálatos ember-virág, én,
Lám még mindig élek.
Bűnben s halálban kinyilt cifra fürtöm
Minden senki rabolja, tépi,
Készülnek buta mű-virágok
S én áldásom küldöm.
Virágok ura, titkos Erő, ámen,
Hervassz el engem, itt az óra
S erdődben többé ne nyiljon más,
Csak olcsó ciklámen.
Be szép, be bus, be átkos sorsot kaptam:
Vagyok egyetlen, szent virága
Halódva száz-száz csók-növénynek,
Kik éltek miattam.
S én mag nélkül halálra-szántan élek,
Engem mindenki megcibálhat,
Virágok ura, be jó lenne
Elmulni, de félek.
Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban, tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, vig halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.
Mit eddig kaptunk Scythiától,
Halálnak sok, életnek kevés.
Bajtársaink, most jön a java:
A kétségbeesés.
Most már nem kell komédiázni,
Langyos cselekvés, menj tovább,
Csináljuk kissé komolyabban
Ezt a komédiát.
Meg akarnak fojtani minket?
Járjunk a gyilkosok előtt.
Raktáron néha mi is tartunk
Egy kis szivet s velőt.
Csacsik, hogy hozzák ezt a dolgot:
Zsandárt küldnek reánk ittasan.
Coki, nagyur, az én fajtámnak
Lesz és igaza van.
Éjszakra bámul ablakom,
Egyetlen, zörgő ablakom,
Alattam a tenger vonit.
Én a szivemet hallgatom:
Milyen két bolond muzsika.
Távol csillognak a hegyek,
Havas, vér-árnyas, nagy hegyek.
Éj van, a tenger zöld habos,
Szobám fehér. Megyek, megyek:
Ma bolond szinek éje van.
Mimózák édes illatát,
Áldott virágok illatát
Veri föl s hozza be a szél.
Ma csupa illat a világ:
Micsoda bolond illatok.
A Hold talán tüzet evett,
Lángot evett, tüzet evett
Ez a vén gethes paripa.
Égnek a nyarga fellegek:
Be tüzes lett ma a világ.
Megyek, megyek: ez a Halál.
Tudom, tudom: ez a Halál.
Fölöltözök, ajtót nyitok
S a küszöbön utamba áll.
Óh, be bolond, halálos éj.
(Monaco)
Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,
Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.
Úgy szeretném megtalálni,
Úgy szeretnék azzá válni,
Kinek az élet teher:
Az ember könnyen megy el.
Gyönyörű-kék itt az Ég.
Átaladni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém,
Sok drága kincset, nagyot,
Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.
Néha-néha szerelemmel
Telik meg az ilyen ember.
Néha-néha úgy megsajog,
Más bánat, bú és más bajok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.
Adjon Isten ifjúságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.
Nótás este, most szaladnak
Zengő szívvel, dalra lépve
Muzsikáló vérű lyányok,
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Boldog legények ölébe.
Sunyi tavasz, szelek nyögnek,
Felhők sírnak, erdők zúgnak.
Óh, be csinos temető-dal
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Az Életnek, a hazugnak.
Szent alkalom, hasztalan csalsz,
Nem csókos láz öli testem.
Uccu tavasz, nekem mindegy.
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Én a csókot befejeztem.
Emlékezés, hasztalan hívsz,
Víg tavaszba, nótás tájra.
Dudolgatok, elveszett már,
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Régi testem sok csodája.
Száz láz-virág beteg kertje
Virit, táncol most előttem,
Nincs örömem a tavaszban,
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Dalban, harcban, borban, nőben.
Nagy, friss dalok, éllel csengők,
Nagy harcaim, bátrak, szentek,
Elmultak s a késő nóták
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Vén ajkamon dideregnek.
Nótás este, most rohannak
Csókra, harcra, akik tudnak,
Én kidőltem s nótát zsongok
Tararrarom, hajh, tararrarom,
Az Életnek, a hazugnak.
Hunyok, de nem kell a hunyósdi,
Pedig érkeznek szép szavak.
Nem játszom tovább, bánom is én,
Hogy "föl", "csitt", "szabad", "nem szabad",
Bánom is én, bánom is én.
Nem akarom, amit akartam,
Nem akarom, aki akar
S a gyűlölőket bánom is én,
Engem most szent közöny takar,
Bánom is én, bánom is én.
Megistenűlök, magamért csak,
Vagy megdöglök csak magamért.
A többit pedig bánom is én,
A pénzt, a kedvet, a babért,
Bánom is én, bánom is én.
Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.
Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.
Ne ülje szivemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.
Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.
Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.
Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.
Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza az ajkam: "Adj csöndes éjt szüleimnek, adj csöndes éjt mindeneknek. Istenem, én járva-kelve, fölvirradva és lefekve, imádlak, mint édes Atyám. Jó Atyám, viselj gondot rám, ámen."
(Révész Bélának.)
Fehér Bábel, óh, drága Élet,
Mely utánam is itt marad,
Fehér csók, szer, bu, alkalom,
Fehér, nagy kuvik-madarak,
Daloljatok.
Daloljatok, mert megjavultam,
Daloljatok, mert elmegyek:
Most látom csak könytelenül
Most először az Életet,
Boldog vagyok.
Hazudtam szivvel, gonosz májjal,
Hiszen az Élet szent vidék,
Sokat adhat mindenkinek,
Aki jól őrzi a szivét.
Én meghalok.
Meghalok, de zöld epe nélkül,
Fehéren látva. Nincs terüm,
Mely nem fehér, nem ragyogó.
Szinek nélkül, ugy egyszerün
Eltávozok.
Amit akartam, zord magasság,
Amit elértem, ostoba,
Szinekkel tarkált semmisem,
Szivárvány, álom és soha.
Most hagyjatok.
Egy érdemem van, mélyre láttam
S szerettem, aki szenvedett,
A Jövendő fehéreit.
Oh, szüz proletár-seregek,
Daloljatok.
Gyermekek játszadoznak
Déli sugaras utcán,
Belém-belémütődnek
S tovább futnak kacagón.
Erős, nagy ifjak jönnek,
Kisérik, üzik egymást,
Vidámak, mint a cirkusz,
S komolyak, mint a halál.
Aszott testek baktatnak,
De még piheg a mellük,
De még mozog az ajkuk,
De még nézik a Napot.
S akik csak jönnek, jönnek,
Mind nők után szaladnak:
Végetlen, nagy játék ez,
Az örök halál-menet.
Midőn orcáink ragyogni fájnak
S szégyeljük már önnön-sugarunk:
Jönnek a vén orcátlanok.
Ezt üzenem Költőcske Mihálynak.
Szegény, kicsi, megvaditott ember
Ott a petyhüdt, csúf Béga körül,
Milyen nagyon szomoru lény
Evvel a bús szivvel, félelemmel.
Hogy irigylem az ifju merőket,
A győzelem víg gyermekeit,
Kiknek gáncsot ily ellen ád,
Fiaimat, az új verselőket.
Föl, föl, fiuk, hóditóan szállnak
A ti bátor, új dalaitok.
Ti már ne is üzenjetek
Szegény, öreg Költőcske Mihálynak.
Fázó pálmák alatt olvasok
Egy levelet, egy nagy levelet:
Kék lapra irták éles tollal
Gonosz szelek, bőjti szelek.
Fehér habok, betü-milliók,
Idegesek és nyugtalanok,
Tengerre irva irják most meg,
Hogy ki vagyok, hogy mi vagyok.
Valami busongó dac fog el,
Valami hivatlan hit fon át
S olvasom csukló kacagással
A Tenger ákombákomát.
Hát most a sorsom ezt üzeni?
Hát most már akarnom is tilos?
Igy levelez velem a tenger,
Ez a nagy ócska papiros?
Im itt a válasz: élek, vagyok,
Fáradtan, fájón, ahogy lehet,
De élek s ur fogok maradni
Tenger, sors s mindenek felett.
(San-Remo)
Jaj, jaj, öl a fény és a szó
Valamikor csak Délen járok.
Könnyü a fény, sekély a szó:
Közöttük egy rettenetes
Mély, ásító, hűvös, vak árok.
Én északi ember vagyok,
Aki útját zord gonddal rójja,
Akinek pokol a beszéd,
Aki süket halált akar,
Nehéz nyelvű és rest a szóra.
A Dél vén, csacska népű táj,
Illanva jön, gyorsulva lebben
Itt minden ajkon az ige.
Északon gyökösebb a szó
Mélyebbről jön és nemesebben.
Jaj, jaj, én nézek, bámulok,
Én nézek, látok s nem beszélek.
Miért örüljek fecsegőn,
Miért lármázzak hangosan
Csupán azért, mert élve élek.
A fény, a szó olyan hazug,
Mint az én életem erőben
S olyan hazug, miként azok,
Akik ezt a nagy igazat
Elmondták régen már előttem.
Ha én szólok, Észak beszél,
Fagy és fátum fogja a számat:
Ember beszél, kinek a sors,
Az élet, évek és napok
Szivének gyökeréig fájnak.
(San-Remo)
Kék szemei asszonyosak,
Nedves és friss csöpp, piros szája:
Megcsókolom, eltaszitom
Félőn, megbabonázva.
Tizéves Éva, másra vár:
Már a sírom is be lesz nőve,
Mikor valaki elviszi
Itatni csók-kutfőre.
És mégis az én asszonyom,
Ott rejtőzik temetve benne,
Ami ma még csúf kárhozat
S holnap üdvösség lenne.
Kemény mell, vágy és izga vér
Valakiért majd-majd kibomlik,
De esküszöm: e valaki
Majd énreám hasonlit.
(Balázs Árpádnak küldöm)
Zilah fölött felhőzik most
Ifjuságom kicsalt vére,
Vörös-fényes a Diák-domb,
Vér hullott a Terbetére,
Régi ember régi vére.
Istenem csak egyszer lennék
Csókos, ifju, boldog másik,
Ott a hires Meszes alján
Az utolsó áldomásig,
Olyan boldog, mint a másik.
Meghaltak már a leányok,
Kiömlött a szívem vére,
Vörös-fényes a Diák-domb,
Vér hullott a Terbetére,
Kiömlött a szívem vére.
Ködben ül a Tátra orma,
Ködben a paloták tornya
És itt és ott, néha-néha
Lobban egy picike fény
És megfeszül a vitorla.
Magyar tenger ez a tenger,
Vésszel, köddel, gyötrelemmel
Szeljük árját néhány százan:
Jaj, vajjon mi lesz velünk?
Nincsen itt part, nincsen ember.
És hajózunk, szállunk, szállunk,
Sohase lesz megállásunk:
Egy köd-ország Magyarország
S hogyha Uj jön, ujra köd.
Köd előttünk, köd utánunk.
Valamikor ki kell kötni,
Valaminek kell már jönni,
Valahára mutassuk meg:
Ágyuk vannak a hajón
S az ágyuk tudnak dörögni.
Ugy szerettél, amilyen voltam,
E nagy Krisztus-hasonlóságod,
Hajh, titkon, sokszor kicsufoltam.
Anyák és bölcsek igy szeretnek
S hisz mint az anyám ugy szerettél,
Mondhatnék e bánóbbat, szebbet?
S mondhatnék többet vallomásnak:
Én gyermeknek, jónak születtem,
Csak az Élet lovalt be másnak?
Páris 1909 ápr. 25
Adyd
Haragvó bércek görgetik
Háborgató haragjukat
S lelkem, e fölvert tó, mulat.
Óh áldott, áldott izgalom,
Végső háborgás a tavon,
Mikor lelkemre görgetik
Haragjukat haragvó bércek.
Sziklákat nyel, dalol, kacag,
Hajh, be víg a lakodalom
Lelkemen, e fölvert tavon.
Hullj, hullj szikla, ez mind kevés:
Be szép ez a temetkezés,
Ez a szegény tó hogy' kacag,
Mikor betemetik a sziklák.
Ravatalra rakom
Halk szobában szépen,
Amit kerűlgettem
És amit elértem.
Minden ravatalnál
Szivem épűl, dobban,
Vigabban temetem
Minden uj halottam.
Minden éjszakában
Más zsoltár vagy nóta:
Más borért megyek el
Minden siratóba.
Minél kevesebben
Maradnak az álmok,
Annál virrasztóbban,
Nótásabban járok.
Éjfélkor-éjfélkor
Már elmondom dalba,
Hogy teszem majd magam
Föl a ravatalra.
Én árva magamnak
Nem lesz siratója,
Senki a világon
Ne tudjon majd róla.
E sárgaságos földön máma
Lihegve lapul meg a kétség
S pirosan üt ki beteg arcon
A hit és az egészség.
Május: ez az embercserélő.
Május: be szépek vagyunk máma.
Május: az örök ember-álom,
A Jövő harsonája.
Eszünk, vesénk kristályos tiszta,
Mert Május nagy embercserélő,
Ma az: amit megérdemelne
Minden lény, minden élő.
Ha ki ma gyilkolni szeretne,
Igaza van. Mindenki tiszta,
Minden vágy máma igaz és szép,
Mely a multat pusztitja.
És hogyha május szörnyü vér-nap
Volna, amely kit se szeretne,
Akkor is az örök emberség
Üzenne hozzánk benne.
Mert Május a mi nagy mementónk,
Mert Május az az örök vér-nap,
Mely zöld tavaszt és bosszut jósol
Minden bús Ahasvérnak.
Ki egyetlen, bus, vaksi szemmé
Teszed a testünk,
Szent festék, mellyel az egekre
Lázadó, nagy képeket festünk:
Áldassál, emberi Verejték.
Ez a teremtés s Isten-erőnek
Emberi mása.
Minden izzadt ember egy könny-csepp,
A Végzet könnyitő sirása:
Áldassál, alkotó Verejték.
Zápor után Napra zilálom,
Hol elhulltak kaszára menten,
Rétemnek virágos füveit,
Sok-sok széna-rendem.
Forgatom villával a rendet
Száritó, fényes napsugárban.
Milyen rothadt és barna füvek.
Átokkal kaszáltam.
Vesszen itt mind, trágyázzon földet
Jövő évi nagy virradatra:
Nem vagyunk sem rendeim, sem én
Méltóak a Napra.
(Kabos Ilonka kedves, kis hugomnak)
Kezei, fehér, kis virágok,
Borzas, barna fejemre hulltak,
Ott elaléltak, szétsimultak
Halkul s azután megremegtek.
Mikor virág-szirmok peregnek,
Heves halál-párfűmök szállnak,
E két kis kezet, ezt éreztem,
Omló szirmát egy fehér lyánynak.
Óh nyomorult évek és árnyak,
Most hulltak e kezek fejemre,
Kicsi, fehér, hónapos rózsák,
Forró-hidegen dideregve.
Hol van fürtjeim régi kedve,
Mikor virágot várt s nem lombot?
Kicsi kezek én már lerázlak,
Kicsi alélt szirmok, bolondok.
Nagy, kártékony, üvöltő gondok
Őszvihara a csunya sárba
Virágimat lefujja, rázza:
Vedd le kezeid a fejemről.
Virágos, kék pad-teritőmről
Sikoltok vígat és nagyot:
Most szememről letépett kendőt
Lengetek az élet felé,
Élet, én élni akarok.
Élet és Halál: majdnem-egyek,
Nagy rokonok, nagy különök,
Két orcámon egyszerre cuppant
Forró, vitázó csókotok
És én most Hajnalt köszönök.
Hajnal, Hajnal, nem szabad menni,
Uj élet, uj riadalom:
Uj fürösztő vize a létnek,
Én a virágot gyökerén,
Szabad nagy mezőn akarom.
Visszajövök és ujraélek,
Ki akar egy uj szemfedőt?
Én ráérek másat szerezni
Ezer piros, szép, várt öröm,
Ezer szép Holdtölte előtt.
Élet, gyere, most csókolózzunk,
Minden lehed tüdőmbe száll,
Csókos szádra, meleg öledbe,
Szent nászágyadra kergetett
Másik szeretőm, a Halál.
Ezvorász király pihen itt,
Szerette az isteneit,
Szerette a bort és a nőket
A vitézi hadbakelőket,
Szerette a földet, a magot,
De búsan halt meg,
Mert gyermek néki nem adatott.
Öreg pap gúggolt lábinál,
Midőn vergődött a király
S az ágyasházi asszonyoknak
Szépei messziről zokogtak.
"Jaj Ezvorász talán már halott,
És úgy hal ő meg,
Hogy gyermek néki nem adatott."
Száz kengyelfutó szétszaladt,
Hoztak szép arcu ifjakat,
Valamennyi pór tőről metszett,
Pozsgás lelkek, királyi testek
S az öreg pap rájukolvasott
És a királyra,
Akinek gyermek nem adatott.
És lőn, hogy meghalt a király
És, ime, itt hol e sír áll,
Száz asszony sírt s kiket nem szültek,
Száz királyi ifjú serdültek
És Ezvorász király víg halott:
Atyaként halt meg,
Bár gyermek néki nem adatott.
Az volt a hír az Azov partján,
Hogy Dál király vén csont és konok,
De nincsenek szebb lyányok a világon,
Mint a Dál-kisasszonyok.
Szép úrfiak nyár-alkonyatkor
Lóháton jöttek és hevenyén,
Az Azov partján tengerbe, bozótba
Belebámult száz legény.
Nagy, jó, deli, magyar legények
Bámulták a sűrűt és vizet.
Szépet álmodtak fehér pendelyekről
S üzentek valakinek.
Ez nagy titka volt az Azovnak,
Itt veszedelmes volt az idő,
Nyárban az ember nőre jobban vágyik,
Mert a Nyár nagy keritő.
Nyárban az ember ezredévet él át,
Lelke, szive előreforog
S kidobódott a Dál-kisasszonyokra
Azov partján a horog.
Száz, erős urfi esküdött meg.
Hogy ló eldől, feszült ijj szakad,
De diadalmas vággyal, szerelemmel
Állnak meg egy vár alatt.
Egy lankáson majd nótát kezdnek,
Lyány-csaló nótát és fiatalt
S úgy várják a leányok leszökését,
A csókot és diadalt.
Úgy várják és az Azov partján
Megsűrűlt és meggyűlt a meleg,
Sátrak előtt az ifjaikra vártak
Kóczos, vén harcz-emberek.
S Dál király leányait hozták
A vad legények győzelmesen
S a sátrak előtt a vén szivek vére
Meg-megbuggyant csendesen.
A sátrak előtt, Azov partján,
Ült a szivekre nagy, messze gyász
És a Dál-kisasszonyokra sötéten
Szállott le az éji nász.
[Emléksorok A Holnap új versei-be]
Megáldott, kinek asszonya jó,
S az is, kinek rossz asszonya van,
De asszonnyal és asszony nélkül
Asszony-vágyó szegény ember
Bal és boldogtalan.
1909. Budapest, jun. 16.
Gábor fiam Bécsé,
Oda is van nőve.
Örzse lyányom a Krisztusé,
Papok szeretője.
Morva grófé földem,
Asszonyom a sirban.
Menjünk, menjünk Munkács felé,
Már eleget sirtam.
Nincsen e világon,
Nem maradt már semmi:
Esze komám, ideje már
Rákócziért menni.
Magyar bolondoknak
Bolond utját járom,
Bécsi lator lesz a fiam,
Pap-céda a lyányom.
Váradon gyaláznak,
Bécsben kinevetnek,
Ciberén élt Esze komám,
Mondok egyet kendnek.
Urak, papok dölyfét,
Im, eleget türtük,
Gyomrunkba a sok bánatot
Már eleget gyürtük.
Rákóczi, akárki,
Jőjjön valahára:
Kigyóinknak, Esze komám,
Lépjünk a nyakára.
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De, jaj, nem tudok igy maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Bűneim, mint Pokol pálmái,
Égverő bujasággal nőnek
S mégis, mint bölcsős kisdedet,
Mosolyogva engedem át
Egész valómat az Időnek.
Az Időben, uj emberekben,
Több lesz a megértő nemesség,
Bűnös testem nyelje a Föld,
Bűnös, nagy példám a Jövő
S az Időben megszenteltessék.
Mert jaj nekem: Multért s Jövőért
Vagyok kárhozott, bűnös ember,
Vig, ép, kacagó unokák,
Jövő ember-örökösök,
Legyetek hozzám kegyelemmel.
Mert üdv nekem: szomoru létem
Az Idő óramutatója
S minden bűnöm egy stáció,
Hol a Jövő uj embere
Élet-utját vigabban rójja.
Keserves ut, fölséges mégis,
Ez már az Anti-Krisztus utja,
Aki elvásik feketén,
Muszályul, szörnyűn, másokért,
Hogy a Jövőt fehérnek tudja.
Nyilazott Napod tüzes hője,
Nem volt enyhülésem, Uram,
S felhődből rámpermetezett
Alázatosság langy esője.
Nézd, ahogyan fejem lehajtom,
Szánom minden dölyföm, Uram,
S ha van még bennem gőg-erő,
Szivemmel együtt kiszakajtom.
Mutass nekem egy ellenséget,
Valaki ocsmányt, óh Uram,
Megcsókolom csuf lábnyomát,
Hogy méltón imádjalak téged.
Elébem kis folyókák hozzák
Szakadt kegyelmed, óh Uram,
S csobog lelkemben kedvesen
A leesett alázatosság.
Szeretnék mindent odaadni
Nagy, szent szeszélyednek, Uram,
S szeretnék minden percemen
Nagyon-nagyon megaláztatni.
Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.
Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sirban sem fog lelohadni.
Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szülnek és temetnek.
Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.
Édes, ugye mi feledünk?
Drágám, ugye a napok, évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem és téged?
Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerű győzni rajta.
Homlokukon ábrája a Jövőnek,
Sokszor ők maguk sem akarják
S mégis csak összeverődnek.
Ősök ők a Jelenben, valahányan
S majd valamikor lesznek élők
Ujféle ember-fajtákban.
Nézik egymást gyűlölve és szeretve,
Muszáj, hogy egymást megtalálják:
Rájuk van a Jövő vetve.
Jönnek, élnek és talán meg se halnak:
Kiebrudaltjai a Mának
S apjai a diadalnak.
Ez itt a Bencze, látod-e,
Szelid, széles domb s méla lanka,
Tán klastrom állt itt egykoron,
Bencze-nap éjén köd-torony
Fehérlik s kong sülyedt harangja.
Ez itt az Ér, a mi folyónk,
Ős dicsőségű Kraszna-árok.
Most száraz, szomorú, repedt,
Asszonyom, tépjek-e neked
Medréből egy-két holt virágot?
Ez itt a Kótó, volt falu,
Elsűlyedt vagy turk horda dúlta,
Csupa legendák és jelek.
Itt akartam járni veled
És most gyerünk be a falunkba.
Ez itt falu, az én falum,
Innen jöttem és ide térek.
Mindszentnek hívják hasztalan,
Mert minden gonosz rajtavan,
S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.
Ez itt pedig magam vagyok,
Régi tüzek fekete üszke
S fölöttünk végzet-szél fütyöl,
Szaladj tőlem, átkozz, gyülölj,
Avagy légy rám ujjongva büszke.
Ál-bölcs igék, illó harag,
Villant öröm, játszó szavak,
Lelkem szerelmes fattyai,
Be bánlak, hogy elszórtalak
Benneteket.
Gond-feleség a nyakamon,
Siratlan titkok titka nyom,
Bus házasságba befogott
Egy papos, álnok hatalom
Törvényesen.
Lelkem most erkölcs és teher,
Vén, bus kisdedeket nevel.
Járok velük talárosan
S a többi fattyu siheder
Kacag reánk.
Be szép az élet, mig ledér,
Aki már töpreng, az nem él,
Mint száz vén gondolat-gyerek,
Egy vidám fattyu többet ér,
Vidám s hazug.
Élet, küldj még pár szeretőt
És küldj a csókhoz vig erőt,
Lelkem szerelmes fattyai,
Táncoljatok szivem előtt,
Ne hagyjatok.
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, ujra meg ujra,
Hazajön a fiad.
Messze tornyokat látogat sorba,
Szédűl, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.
Mindig elvágyik s nem menekűlhet,
Magyar vágyakkal, melyek elűlnek
S fölhorgadnak megint.
Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomoruan magyar.
Föl-fölhajtott kő, bus akaratlan,
Kicsi országom, példás alakban
Te orcádra ütök.
És, jaj, hiába, mindenha szándék
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.
Kiáltsak be a zengő Űrbe:
"Nagy vendég van most indulóban,
Ki turkált minden szépben, jóban
S most vetkőzi az életet."
Csak békétlen ne legyek akkor,
Én Istenem, még ismeretlen,
Add akkor végre, hogy szeressem,
Cirógassam meg magamat.
Sebeim arany-pikkelyeknek,
Göthömet szűz mámornak lássam
S hunyt életem egy pillantásban
Villanjon, mint táncos kacaj.
Pompáztasd rám a mosolygásod
Szóljon vig harsonád zenéje
S én induljak el a nagy éjbe,
Mint ki nagy kanállal evett.
Érezzek egy bolond fölségest:
Szépen éltem, sok-sok jót adtam,
Köntösöket tépnek miattam,
Éljen. S elnyel az Űr.
Éjfélkor az ágya körül
Feslenének mese-arany-virágok
S őriznék szép királyfiak,
Paplanát se érintenék:
Ilyen volna a lyányod.
Lábig bókolnák cédrusok,
Lihegően űzné száz anya-átok,
Finom, szűz teste illatát
Itt hagyná századévekig:
Végzet volna a lyányod.
Szivenütne minden legényt,
Vágyba vinné, aki sohase vágyott,
Ezer csók egy lehelete,
Látása termékenyités:
Asszony volna a lyányod.
Földben és szivben minden ér
Sisteregne, mint forró pokol-árok,
Megfehérednék a világ,
Ha fehér bőre ráragyog
És kacagna a lyányod.
De ha meghalnék bűnömért,
Fölgyujtanám egy éjjel a világot:
Hunyt szemmel gondolnék reád,
Átfogná két veszett karom
S megölelném a lyányod.
(Fenyő Gyurkának küldöm)
Februári estén,
Mikor tavaszt lesvén
Háborog a vén Duna:
Kicsi, meleg ágyban
Álom borul lágyan
Minden jó, kis fiura.
Odakünn az utcán
Ködbe, bűnbe hullván
Nagy, rossz fiuk bomlanak,
Mint a Duna árján
Csörömpölve, árván
Ezer mocskos jégdarab.
Jó, kis fiuk lelke
Nyár-álmokat lelve
Röpül ki az ablakon.
Nagy, rossz fiuk fáznak,
Jajgatva bokáznak
S zúg-zeng a Jégcimbalom.
Miért növünk nagyra,
Behavazva, fagyva,
Ha a hideg Duna zug?
Kis emberkék népe,
Élet szemefénye,
Mért leszünk nagy, rossz fiuk?
Februári estén,
Mikor tavaszt lesvén
Háborog a vén Duna,
Vigyázzatok ébren,
Mig alusznak mélyen,
Minden jó, kis fiura.
Jég-táblák verődnek,
Kis fiuk megnőnek,
Kopognak az ablakon:
Jégcsatakos utcán
Rossz, nagy fiuk utján
Zúg-zeng a Jégcimbalom.
Nem illedelmes a mi életünk,
De igy indultunk, tehát igy megyünk.
Buta másokként élni nem tudunk,
Tehát: hozzájuk nem hasonlitunk.
Békét magunknak s másnak nem hagyunk.
Tehát: sebzettek mindig mi vagyunk.
Jogunk van hinni rangot istenit,
Tehát: rajtunk már zuhany se segit,
Nagy önszerelmü balga istenek,
Tehát: meghalunk mint kóbor ebek.
1909, Kolozsvár
Tudom, hogy magasságba küldtek
S pályám grádicsát mégis sirva hágom.
Rut bűn az én szomoruságom.
Vig zengedezésre hivattam
S gonosz jajjal illettem nagy személyed,
Jehovák Jehovája, Élet.
Feledtem, hogy szent az én testem,
Mert örök Rend fehér folyói mossák:
Csodálatos csodálatosság.
Mindenki szent, ki életet nyer,
Mindenki fia és mindenki atyja
S átkozott, ki létjét siratja.
És egyformán szent minden élet,
Magverő vagy rothadt, csirátlan semmi,
Bűn az életet nem szeretni.
Minden nemzés, a meddőség is,
Zseni, állat-sor egyben-egyek, hősök,
Belső sebek s varral-verősök.
Csak örülni szabad, örülni,
Ellankadni soha: mindent lebírni.
Sirni nem szabad, sohse sírni.
Jehovák Jehovája, Élet,
Minden jajom víghahotázva szánom,
Bocsásd meg a szomoruságom.
Hüvös van nagyon tegnap óta
És nagyon sok a fürge ember
S televan az egész süket Föld
Jégveremmel.
(Muzsikás Élet, mostanában
Sokat gyujtsz rá nagy indulódra.
Hozzám nem jut, csak vérdalodnak
Holt ekhója.)
Vak a világ s táncos szinekben
Mégis hogy játszadoznak mások.
Nekem sáppadtak szinek, percek
S látomások.
(Szinek, cifra, meleg leánykák,
Szoknyátok mért van összegyűrve?
Szemem meresztem: minden elmult,
Minden szürke.)
Ízek kallultak, parfüm elszállt,
Mintha a Nap dermedve járna
S én jégvermemből duruzslok föl
Ezer nászra.
(Egek ringyója, ölelő Nap,
Sohse láttalak hevesebbnek,
Csak engem ölelsz egyre-mindig
Kevesebbet.)
Lehet-e, lehet-e,
Hogy jön még ájult tűz-nyár,
Bukó-csillagos éjek
S hogy én, Én, már ne éljek?
És majd szűrik a bort
Pompás, aranyos őszben
S ittasan, tarka lombok
Hulltán nem én borongok.
S meleg asszony-szalon
Integet ki a télbe,
Lágy pamlag, égő illat
S ide nem engem hivnak.
S akkor is lesz tavasz,
Virág, dicsőség, mámor,
Tavasz-heroldok szállnak
S engem már nem találnak.
Lehet-e, lehet-e?
Hiszen ez mind enyém volt.
Én vágytam, én daloltam,
Minden, minden én voltam.
Soha még, soha még
Igy még senki se vágyott,
Hajszolt, siratott, képzelt
Tündér ezeregy éjjelt.
Átkozott legyen az,
Aki helyemre áll majd,
Innyére méreg hulljon,
Két szeme megvakuljon.
Álljon el a szive,
Süketen tétovázzon,
S ha tud majd asszonyt lelni,
Ne tudja megölelni.
Csók-csatatéren, minden éjjel,
Mikor már sok a halott,
Jönnek hirtelen, szárnysuhogva
Testetlen, szép lovagok.
Fehér az arcuk, bánatos-bus,
Láng-leplük szinte vakit
S összeszedik csók-csatatérnek
Elhullott bajnokait.
Kék hegyek mélyén élnek ők mind,
Hol csókunk üdve remeg
S itt kapnak majd életet ujból
Csóktépett holttetemek.
Tiszta fehér itt minden, minden,
Mi nálunk barna, balog,
Kik itt élnek, szűzek, jók, tiszták
S örökké fiatalok.
Itt sebeket, vért elfelejtünk
Itt testetlen a világ
S szűz lyányok bőréhez nem érnek
Bőrrel a szűz daliák.
Itt a szerelem áldott, könnyű,
Boldogan balga dolog,
Aki szeret kinézi párját
S nagyon reá mosolyog.
S akire ifja rámosolygott,
A lyány, mig játszva lesik,
Árkangyalt fogad a méhébe
S boldog teherbe esik.
S ha valaki itt csók-csatában
Kapott halálra sebet
Kék hegyek közt fölsóhajt egy szűz
S fehér lovag született.
S csók-csatatéren, itt a földön
Nem gyűl össze a halott,
Eljönnek értük minden éjjel
Uj-uj, fehér lovagok.
A Hóvár-bércek alatt,
Babona-bércek alatt,
Zuhog le holdfényes, nagy erdőn,
Ott zuhog a szerelmi patak,
Ott zuhog pallótlan háttal
Egy mély vizű, hegyi patak.
A Hóvár-bércek alatt,
Hol süt a hold s falevelekről
Száz huncut törpe le-leszalad,
Ott vár engem minden éjfélkor
Legény-csapat, leány-csapat,
Két parton két tüzes csapat.
A Hóvár-bércek alatt
Pallóra lesnek ifjú hadak
S ágyamról fölröpítnek,
Odaröpítnek asszony-szavak
S éjfélkor jégmeredten
Fekszik ott egy alvó alak.
A Hóvár-bércek alatt
Csillanó zöld hegyi patak
Pallója vagyok én meredten
S forró fehér lábacskákkal
Rajtam száz leány átszalad,
Szerelmes ifjához szalad.
A Hóvár-bércek alatt
Dalol éjfélkor a hegyi patak
S erdőn, álmaim sürűjében,
Ezernyi csók-mese kacag.
Szeretők búgnak és lihegnek,
Amig a hajnal hasad.
A Hóvár-bércek alatt,
Babona-bércek alatt,
Egyszer majd eltörött derékkal
Az éji palló leszakad,
Csókos leányok nagy terhével
A hegyi patakba szakad.
A Hóvár-bércek alatt
Még dalol a zöld hegyi patak,
Éjfélkor az inogó pallón
Száz meztelen lyány átszalad.
Még zuhog a szerelmi patak,
Bús, zuhogó, hegyi patak.
Ma elindult elébem valaki
S ma indulok vont derékkal elébe:
Üdvözlégy, te, hajnalos, szűz leány,
Nyűtt alkonyom selymes vászoncselédje.
Zeng a világ, szeretni készülök
S gügyög egy lyány, aki sohase látott,
Óh szédülő, óh udvaras szemű
Ismeretlen, áldott a te lyányságod.
Ifju testét, im, hozza ringatón,
Csipőire, szent áldozat-hozókra,
Irigy örömmel ragyog a szemem:
Itt egy leány s én tanítom a csókra.
Nyög az este, kinyújtom két karom,
Ajkam marom, mert mindjárt kikiáltom:
Világ, világ olyan ágyat vetek,
Milyen csókos nem volt még a világon.
Holnap éjjel elérek valakit,
Holnap éjjel elfelejtem a multam,
Holnap éjjel mese lesz a világ
S én mesélek testemben megindultan.
Olyan-olyan nagy csókot áhitok,
Olyan-olyan friss lyány indult elébem,
Hogy illatos balzsamot izzadok,
S forró lázban földig olvad a térdem.
Nagyon fogok szeretni valakit,
Mondjátok meg neki, jöjjön, rohanjon,
Hogy holnap mint hálálkodó kutya
Csókolja a kezemet egy új asszony.
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.
Forró virág-halmon,
Déli Nap-özönben
Hallgatom, hallgatom
A virág-tereferét.
Röhögő pirosak,
Epés violásak,
Csillogó fehérek
Viszik harsányan a szót.
Filozófus kékek,
Haragos-zöld mályvák,
Gunyoros vörösek
El-elszólják magukat.
Csak egy virág hallgat,
Szinte-szinte ölnyi,
Sárga, őszi rózsa,
Büszkén lógatja fejét.
Virág-gyötrelemnek,
Virág-gondolatnak
Átkos hordozója,
Bánatos, szép, nagy fejü.
Hajh, mások szépen elfogyasztják
Ifjú életük sok malasztját.
Másoknak az öregség semmi,
Mások meg tudnak öregedni.
Egyszer-kétszer testük kirázza
Az ifjúság maláriája.
Aztán szépen pihennek, ülnek,
Mosolyognak és megvénülnek.
Napjaikat nyugodtan fejtik:
Betegek voltak s elfelejtik.
A bölcs mosolyt csak úgy havazzák,
A csókot hűlve kanalazzák.
Nem bántja őket ifjú bánat,
Nem értenek, de megbocsátnak.
Csak én tartom ifjan az arcom,
Csak én vívom mindig a harcom.
Csak én vagyok bánatos, orzó
Öregségben is ifjú torzó.
Simító lapja a redőknek,
Irigye az öregedőknek.
Uri szamárságom
Velem szolgáltatja
(Jaj, be szánom-bánom,)
Okos ellenségimet.
Ők ütnek örökkön
Szép, póri ütéssel
S én ellágyult öklöm
Alighogy mutogatom.
Én várom, csak várom
Ő vak térdelésük
S ők fényes orcámon
Rugdosódnak vakmerőn.
Hát gyertek, ti végek,
Nagy, paraszt haraggal,
Minden ellenségek
Versengve alázzatok.
Gyertek nagyerősen
Nagyurat tiporni
S én hideglelősen
Játsszam a nem-mozdulót.
Gyertek verekedve
S tán megint kicsordul
Új harcok új kedve
Belőlem s úri harag.
Egy szép délutánon
Kemény lesz az öklöm
(Jaj, be szánom-bánom,)
S szétverek majd köztetek.
Ma tehát az őszös Svájc:
Ma itten, holnap ottan,
Mindig csodálkozással,
Keserü döbbenéssel,
Görnyedten és unottan.
Nézzük egymást a Nappal
(Most van lehorgadóban):
Két rokkant, öreg bajnok,
Leeresztett sisakkal,
Illendő tisztelettel.
Bástyás korcsma-verandán
Véletlen ez az óra:
Halott, nagy, hősi tornák
S örömtelen vitézek
Nyárvégi áldozója.
S a hetyke, ifju Rajna
Zöldes, habos palástban,
Fejedelmi palástban
Fut közöttünk rivalgva
Vitézi utra kelve.
S én öreg bajtársamnak
Gonosz mosollyal intek:
Mi is tudtunk örülni
S ma nem tudunk örülni
Ennen-örömeinknek.
S ő miként a halálnak,
Ugy köszön nékem vissza
Öreges, bús mókával:
"Hát holnap hol talállak?
Vajjon holnap meglellek?"
(Rheinfelden.)
Háborus völgy, nem tudlak nézni,
Nem bírnak már a szemeim, nem:
Forgok, mint egy véres pojáca,
Tul egy hegyen s egy hegyen innen.
Tul egy hegyen: mikor nem voltam,
Hegyen innen: ha majd nem élek.
Mennyi szeretet innen és tul
S e kis stáción mennyi vétek.
Hogy gyűlölök és hogy gyűlölnek,
Hogy harcolok mindenki mással.
Ha születünk, akkor halunk, jaj,
S megszületünk az elmulással.
Óh élet, te, háboruk völgye,
Be' megtettél harcos hazugnak,
Utamból, be' kitéritettél,
Óh, be' utállak, óh, be' unlak.
Óh, te, fájdalmas, bús kitérő,
Két hegy között nyilt seb az égre.
Békéből jöttem s a hegyen tul,
Tudom, békével vár a béke.
Végetlen békéből buktam le,
Hol hire sincs a harci gondnak
S itt ugy kell ütni, marcangolni,
Mint egy komédiás bolondnak.
Addig, amig a nagy világ-csók
Nem cuppant ujra vágyva értünk.
Addig, mig majd élünk valóban,
Akként, mikor nem völgyben éltünk.
De addig, addig, be' sokat kell
Ejteni, űzni, futni, esni
S egy megszakitott, örök csókra
Dulva, jajgatva emlékezni.
Tiz jó évig a halálban,
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.
Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szivem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád
Rossz csillagu Magyarország.
Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldöltem, nem biztattál.
Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren,
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.
Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.
Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hejh, mégegyszer lennék árva,
Be jó volna, hogyha fájna.
Áldott inség, magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kinhalál az üdvösséged.
Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De igy éltünk vitézmódra.
Vén szemeim, öreg pajtások,
Nem kell többé igézni:
Most kezdődik az úri élet,
Nézni fogunk, hejhajh, csak nézni.
Csiklandóbb a csóknál a nézés,
Ha nem is néznek vissza:
A poharat körüláhitjuk
S bánjuk is mi, ha más kiissza.
Kik most nőnek, azok a lyányok,
A régieknél szebbek,
Rózsásabbak, sugarasabbak,
Izesb husuak, begyesebbek.
Vén huncutok, ne féljetek már,
Nem kerül sor a csókra:
Készüljetek, hejhajh, büntetlen,
Százszorszép, szent látnivalókra.
Ha szivem bomlott, bús malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.
Ha így szólok: már mehetek,
Nem jöhet már új, sem jó sem rossz,
Ütő vágy éri szivemet.
Az élet már adott sokat,
Bóditót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.
Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.
Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.
Tudom a kínnak muló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig:
Vig elugrás bánattól kedvig.
Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.
Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.
Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.
Bércek, tavak, folyók, sínek,
Bámész, uj népek, uj napok,
Be sietek, be rohanok,
Be szaladok, be sietek.
Napot lesek ma hegytetőn,
Holnap Holdat egy uj úton,
Holnapután már nem tudom
Mire figyelek lihegőn.
Panorámás, lázas világ,
Lakasd jól a szemeimet,
Fogd be jól a füleimet.
Valaki utánam kiált.
Ki akarta, hogy megtagadjam
Örök Sionát messzehagyjam
S visszakolduljam öregen
Magamat ismét unt kegyébe?
Lelkes képem kinek a képe,
Kinek roskadok én elébe,
Amikor minden elhagyott
S nem tudom, ő van-e valóban?
Ki füröszt engem rosszban, jóban,
Kibe olvadok elmulóban,
Kitől kérdem meg egy napon,
Vajjon kinomban kedve telt-e?
Ki akarta, ki istenelte,
Bus lényemet igy ki nevelte,
Ilyen gyávának, kicsinek,
Hogy makacsul még meg se haljak?
Ki akarta, hogy ne akarjak
S mint csenevész, őszi fű-sarjak,
Feküdjek kaszája elé
S igy szóljak: rendben van, Uristen?
Anyám hangjában szomoruság,
Apám hangjában vad feledés,
Jaj, be' kicsiny az élet,
Be kevés, be kevés.
Hiszen ők cselekvék, hogy élek,
Hogy sokat és nagyot akarok,
Hallgatnak, s én rettegve
Érzem, hogy ki vagyok.
Be' csoda, hogy vagyok és élek,
Hogy nem unom meg s ujra merek:
Verset irok és holnap,
Már holnap megyek.
Ez a nagy, szomoru fűz
Az én falusi fáimmal szemben,
Nem bólintgat kinkeservesebben,
Mint egy régi-régi fűz,
Egy régi-régi fűz.
Az is fölnőtt nagyszerűn,
Az is azt hitte, hogy nem lesz párja
És boldog párját mégis csak várja
És bólintgat nagyszerűn,
Keserűn, nagyszerűn.
Ha szájam csókra csucsoritom,
Ha csók-vágy nélkül is csókot esdek,
Heléna, tudom én,
Hogy akkor is téged kereslek,
Első Helénám, első csókom,
Téged kereslek, téged kereslek.
Nagy tőgyű, szerb leány,
Mint remegett kicsi apródod,
Vén templomban éjfélt bunkózott
Akkor az éji óra-verő
S én mentem első, komoly csókra,
Gyönge legény, szűzi legény.
És bús íze vala a csóknak
És átkozott volt az a csók,
És te nem tudtad, hogy ki csókol,
És én nem tudtam, hogy ki csókol,
És én nem ismertem még akkor
A csóknál nagyobb valót.
S ha szájam csókra csucsoritom,
Ha idestova meghalok,
S ha téged már megölt a csók rég,
Tudom, hogy t e vagy s é n vagyok.
Tudom, hogy te kellettél s nékem
Több vagy, mint ködös, beteg, égi angyalok.
Akarom, hogy szeressetek,
Az érdemem talán kevés:
Akarom, hogy szeressetek.
Ma: bárkinél külömb vagyok,
Holnap: törpülhet érdemem,
Ma: bárkinél külömb vagyok.
Holnapután: más jön talán,
Ma: én vagyok a legkülömb,
Holnapután: más jön talán.
Nem várhatok, nem várhatok,
Nem várhatok, mert sietek,
Nem várhatok, nem várhatok.
Akarom, hogy szeressetek,
Akarom, tisztán lássatok,
Akarom, hogy szeressetek.
Tél-támadás: őszi lugasban
Légy zümmög, árván, messze-messze,
Sajgó mezőt felhő ereszt be
S dong az össze-vissza-szél.
Vidoran, mert mindenki távol,
Minden kétséget félredöntök,
Poharammal nagyot köszöntök,
Szent Tél, szent Jövő felé.
Ebből a nagy halál-sötétből
Kevesünknek lesz ujra mása,
Kevesünknek föltámadása,
Ha szól a tárogató.
De e süket tél-támadáskor
Érzem legjobban ősi voltam,
Hogy nem először bandukoltam,
Hogy nem először sirok.
(Hatvany Lajosnak, igaz, ösztönző, jó barátomnak.)
Boldog legény, istenek párja
Szemben ki ülhet szép szemeddel,
Édes kacajos közeleddel,
Kacajoddal, mely szíven-vágva
Fogja a mellem.
Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak,
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét vad árnyékok,
S lárma fülemben.
Hideg verejték veri testem,
Remegően, félve, halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.
Lefekszem. Óh, ágyam,
Óh ágyam, tavaly még,
Tavaly még más voltál.
Más voltál: álom-hely,
Álom-hely, erő-kut,
Erő-kut, csók-csárda,
Csók-csárda, vidámság,
Vidámság. Mi lettél?
Mi lettél? Koporsó,
Koporsó. Naponként,
Naponként jobban zársz,
Jobban zársz. Ledőlni,
Ledőlni rettegve,
Rettegve, fölkelni,
Fölkelni rettegve,
Rettegve kelek föl.
Fölkelni, szétnézni,
Szétnézni, érezni,
Érezni, eszmélni,
Eszmélni, meglátni,
Meglátni, megbujni,
Megbujni, kinézni,
Kinézni, kikelni,
Kikelni, akarni,
Akarni, busulni,
Busulni, elszánni,
Elszánni, letörni,
Letörni, szégyelni,
Szégyelni. Óh, ágyam,
Óh, ágyam, koporsóm,
Koporsóm, be' hivsz már,
Be' hivsz már. Lefekszem.
Fakó gyepét, kinlódó lombját,
Őszi virágát
Láttam ma a szigetnek
S fakó gyepét, kinlódó lombját,
Őszi virágát
Legény-volt, őszi szivemnek.
Nem vádolok és nem irigylek.
Immár hat évvel,
Hat ősszel megcsatáztunk
S mégis csak volt egy kis tavasznyi,
Kurta tavasznyi,
Kerülgető boldogságunk.
De, óh, mért nem kezdhetjük ujra,
Ujra és mindig
Regényét a szigetnek?
Fakó gyepét, kinlódó lombját,
Őszi virágát
Szégyenlem a szivemnek.
Hiába hideg a Hold. Egyszer
A mi óránk forrón ütött
S szent láz verte az éjszakát,
Melybe két, szép, nyomorult embert
Terelt be a véletlen Idő,
A sokféle Időnek egye,
Irgalmas, bolond, dus Idő,
Mely asszonyommal összehajtott
S melynek azóta nincs mulása.
Égő sebek az Égen s fázva
Suhog itt a földön a palást,
Suhog utánunk a palást,
Szomoruságunk hosszu palástja,
Éjszinű, királyi mezünk,
Pirosló, bus szerelem-sujtással,
De elől meztelen csillogunk,
De szabad mellünk kivilágol.
Nincs már Közel és nincs már Távol.
Régi asszony s régi legénye
Ugy suhanunk, ugy simulunk,
Ugy hull reánk a hűs Holdnak fénye,
Ugy borulunk, ugy remegünk
Egymásba, mintha soha-soha
Kettő nem lettünk volna ketten.
Mindig ezt az asszonyt szerettem.
Szájában és szivében voltam
S ő volt a szám s az én szivem,
Mikor ittasan kóboroltam,
Kárhozottan, a váradi éjben,
Mikor már eltemettem a trónom,
Pórrá paskolt a suta Sors
És voltam a senkibbnél senkibb.
S akkor volt, amikor ő ment itt
Hozzám-hajtott, édes némberem
S akkor volt, amikor nagy-ámulva
Tárta ki karját két szakadt
Egy-ember és megint egy lett ujra.
És nem is volt ez szerelem,
Csak visszaforrás ujra itt,
E választó, bitang Időben.
Kósza Időben, kósza nőben
Láttok azóta, ha akartok,
Egy-bennünket cibálva tép
Az egy utcáju Idő, e zsarnok.
Hiába, az asszonyom megőszűl,
Hiába, hogy én megkopok,
Hozzánk jártok még irigyelni.
Csillagunk a hideg Hold. Lelni
Se lehet csillagot hidegebbet,
De bennünk ősz hajak, csorba dalok
Szeretnek és forrva szeretnek.
Senkisem érti, mert sohse volt ez
S szomoru palástunk elnyulva kacag,
De meztelen előnk csillogva az éjben
Egyen, nagyon, uj és uj ájulással,
Egyen, nagyon, örökre összetapad.
Ha jó vagyok, hátam mögött
Jár valaki s azért vagyok.
S ha rossz vagyok,
Valaki elébem szökött.
Csak ez az egy: a rettenet,
Hogy elémvághat valaki,
Hős valaki
S megkettőzöm a léptemet.
Élet kerülget vagy Halál?
Mindegy, de amig én megyek
Elől megyek
S mindenki csak nyomomba jár.
Ha nem igaz, hát hazudom,
Hogy még mindig első vagyok,
Magam vagyok
Szabad mezőn, szűzi uton.
S én alamizsnás nem leszek,
Én sohse leszek második,
Bus második,
Mert a jóság-szándék vezet.
S óh jaj nekem, ha elporoz
Mellettem győztesek hada,
Vig, gyors hada,
Mert rut leszek, nagyon gonosz.
Jaj lesz, ha életben kapom
Halálomat, a győzetést,
Legyőzetést,
Mert kigyulad a homlokom.
S akkor majd látják mindenek,
Hogy minden szép ut balga ut,
Hiába-ut
S megáll az isteni menet.
Kopognak a szivemen,
Szép, piros, méltóságos ajtón
S jönnek a látogatók
Fürge sorokban.
S egy vén, kopott komornyik
Vén derékkal buzgóan hajlong.
Gazdája elutazott
Régen-régen már.
"Jó ur volt és itt lakott,
Busan ment el, mennie kellett,
Házában csak én vagyok
S már én se várom."
Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy magyarul is szabad nézni,
Szabad szemekkel szabadon
Parádézni.
Add nekem azt a holt hitet,
Istenem,
Hogy nem kell ám fenékig inni
S kelyhed szent borából elég
Egy korty: hinni.
Add nekem azt a szent hitet,
Istenem,
Hogy holnapig, óh nem tovább, nem,
Birom még bátor életem,
Ámen, ámen.
Hogy megnőnek a dolgok,
Ha az ember már törpül:
Mindenki óriás lesz
S egy ránkbámuló körbül
Kiáll a középre valaki.
Valaki, kit szerettünk,
Vagy talán nem szerettünk,
Szépen szemünkbe vágja,
Hogy csúf bűnökbe estünk
S az életünk furcsa ámítás.
S tornyosan tornyosulnak
Vétkeink vert felhői,
Hangosan szitkozódnak
Multunk leselkedői,
Kik csak azt tudják, hogy hazudunk.
És mi halkulunk halkan
És mi meghalunk halva
S az a minden örömünk:
Valaki örül rajta:
Kiáll a középre valaki.
Csak az erdő hosszu,
Mert én futnék, tűrnék
Hogy hajráz a hajrá,
Hogy búg az a kürt még.
Véres vad-kergetés
Veszett, bugó kürtje
Hogy hajráz a nemes
Erdőbe-kerültre.
Hogy jönnek utánam
Mindenféle jókkal,
Éhezett kopókkal
S jóllakott kopókkal.
Minden rendű aljas
Milyen emelt fővel
Ugatja a nyomom
Hajnali kelővel.
Hajnali kelővel,
Éji Hold-buvóval,
Rut fekete sárral,
Szálló, szüzi hóval.
Mióta itt futok,
Nyugtot nem engednek,
Tavasszal kergetnek,
Ősszel is kergetnek.
Én vagyok a vadjuk,
Kivánatos vadjuk,
Utánam iramul
Iramjuk, szimatjuk.
És hosszu az erdő,
Csak kifutni tudnék,
Óh csak már kijutnék
S be hosszu az ut még.
Be' hosszu az erdő,
Mert már mindent tűrnék,
De hajráz a hajrá,
De búg az a kürt még.
Itt valahol, ott valahol
Esett, szép, szomoru fejekkel
Négy-öt magyar összehajol
S kicsordul gunyos fájdalmukból
Egy ifju – ősi könny, magyar könny:
Miért is?
És utána, mint a zápor
Jön a többi könny:
Miért is, miért is, miért is
S nincs vége könnynek és miértnek.
Fölöttük hahota köszön,
Hahotája, akik nem értnek
S akik sohase kérdik s kérdték:
Miért is?
És csöpög a könny:
Miért is, miért is, miért is
És hömpölyög fönt a hahota,
Hogy soha, soha, soha.
Ennyi busulással, fényesen
Nyilnék meg az Ég,
Ahol csak Ég és okos üdvösség van.
S itt nem elég.
Itt nem kell, csak a könny
S itt valahol, ott valahol
Esett szép, szomoru fejekkel
Négy-öt magyar összehajol.
Miért is, miért is, miért is?
Honnan indulsz és mikor jössz el?
Csak tudnám, ki vagy?
Megérkezel-e idejében
Egy rossz, vén fiunak?
Nagy-e az út s érdemes érte?
S érdemes a vég?
Verejték-törlés egy homlokról
S egy késett feleség.
Mit adsz néki s mit akarsz tőle?
Adsz egy életet,
Mely kárpótol, fizet busásan
S egy csók-leheletet?
Mikor indultál? Alkonyodik,
Elvéted utad.
Megérkezel-e idejében
Egy rossz, vén fiunak?
Unt hegyek, kik maradtok
S elémkacagó völgyek.
Jaj, jaj, jaj,
Nincs akiktől bucsuzzak
S akiket üdvözöljek.
Lelkemen elhagyott táj
S közelgő: feketén űl.
Jaj, jaj, jaj,
Oktalan minden ország,
Ha az ember megvénül.
Rohanó vonatomból
Néha félve kinézek.
Jaj, jaj, jaj,
Öt év alatt vakult meg
Annyi látás, igézet.
Páris, Páris, mindjárt itt lesz,
Szépen, szerelmesen, lágyan,
Könnyesen és fiatalon
Valamikor hogy kivántam.
Hogy vigyáztam, hogy akartam,
Megindultan, vággyal telten.
Messze fényét, híres fényét
Önmagamtól irigyeltem.
Páris, Páris, mindjárt itt lesz,
De én mit akarok tőle?
Ni-ni-ni, már idelátszik
Fényköd-selymes szemfödője.
Fölcsillog az éges égig
Én Párisom csillogása.
Óh, más Páris, most érkezik
Te régi gyerkőcöd mása.
Sebzett száz kézzel fogdos össze
Száz nagy polip, valótlan emlék:
Mintha nagyon sokan lesnének
S kergetnének egy bús estének.
Egek, be zűrös a világ,
Be bús az este, ami jön,
Mintha ezredmagammal lennék
S mintha mégis
Nagyon-nagyon egyedül lennék.
Ma valaki tréfált velem,
Boros, mámoros éjjelen
Elémállt, mellére csapott:
"Kuruc Ádám deák vagyok."
Én se voltam zabi gyerek,
De ki kuruc, nem pityereg,
Vérem volnál s hogy imigyen
Asszonyoskodsz, szánom igen.
Ez az élet nem nagy dolog,
Egyet forog, kettőt forog,
Néha inog, de csak megáll:
Legvígabb pajtás a Halál.
Két szegény karomat kinyujtom
Száz mértföldre. Hat éve
Már hogy először elért
S meghalnék, ha most
Először, el nem érne.
Megint megvertek, kirudaltak,
Megint nem vagyok senki,
Megint fogd meg a kezem,
Hivj, akarj megint
Másoktól elszeretni.
Karjaimhoz nincs joga másnak,
Űzhetnek bajba, kinba,
S áldottak, kik ezt teszik,
Mert te, asszonyom,
Igy szaladsz karjaimba.
Magyar elvégezéssel,
Gyászos, magyar hibákkal,
Érettük kicsufoltan,
Kezdek most már nagyon is
Kötődni, nem törődni
A világgal.
Vállalom, ami sorsom,
Vállalom, ami átkom,
Vétkeimet nagybüszkén
Biborba öltöztetem
S magyar bünnél nincsen szebb
A világon.
Ilyen vagyok, igy van jól,
Ez a szemem, igy látok,
Ez a sorsom, tehát szent,
Magyar dölyffel fölrugom,
Hogyha bánt és nem ért meg,
A világot.
Ma találkoztam veletek,
Kiket ma is siratva bánok,
Őszi vasárnap-délutánok,
Hideg ajku, halott mátkáim,
Kisvárosok bus leányzói:
Őszi vasárnap-délutánok,
Ma megint találkoztam veletek.
Mennyi szép fiatal erőt
Unt álmodozással, titokba
Hordtam meredt karjaitokba.
Ködben harangoztak a tornyok
S én a fényes Bábelek vágyát
Hordtam meredt karjaitokba,
Mennyi szép, kár-volt, fiatal erőt.
Hideg és süket emberek
Néztek reám, a vánszorgóra
Egy-egy század volt egy-egy óra,
Kimenős cselédek az utcán
S szivemben szép, uszályos delnők,
Egy-egy század volt egy-egy óra
S körül hideg és süket emberek.
Ma találkoztam veletek,
Kiket ma is siratva bánok,
Őszi vasárnap-délutánok,
Hideg ajku, halott mátkáim,
Kisvárosok bus leányzói:
Őszi vasárnap-délutánok,
Ma megint találkoztam veletek.
Jó, hű csatárok szégyenkezve halnak,
Vitéz kis ur, Gyulai Pál ur,
Azt üzeni, hogy nincs vége a dalnak:
Nem halt meg ő, csak befordult a falnak.
Kis Erdélyország, kis sorsunk vidéke,
Küldte ide, hogy háborogjon,
Mert az apróknak harc a menedéke
S vérbeli magyart megölne a béke.
Hát ő verekszik, bevágtat a bajba
S végtelenül sok a magyar baj,
Ő belevág, nem gyáván töpreng rajta,
Hajh, kivesző, de legjobb magyar fajta.
Sorsunkat hordta, nem csupán a kardot
S a sorsvivők el nem mehetnek.
Hol álom-pipák ős füstje kavargott,
Szivig és csontig vinni kell a harcot.
Mindegy minden-más: harsogjuk a vádat
"Álmos magyar, nézz be lelkedbe
És válogasd meg minden prófétádat"
S el ne felejtsük az "üsd, nem apád"-at.
Mert romlott, üszkös a mi magyar lelkünk,
Vitéz kis ur, Gyulai Pál ur,
Kicsi valódnál benned többet leltünk
S nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.
S te mégy előre avagy mennek mások,
De nem hagyunk halálos békét
A magyarnak, mig lelkes csatázások
Vérében földje bujára nem ázott.
Ki gőgös volt, már lakol itt lenn,
Jaj, ha engem is büntetni fogsz
Keserű gőgömért:
Félek törvényedtől, Uristen.
Jaj, hogyha hamar rámbocsátod
Nehéz csapásaidnak sorát,
Mert irigyeltetém
Pávás kedvemmel a világot.
Jaj, hogyha béna lesz belőlem
S az utcasarki vig szánalom
Morzsáit lesem én,
Ki hivalkodtam pompa-gőgben.
Jaj, hogyha majd sajnálni fognak
Irigy dühöngők, várakozók,
Okos, pörös felek,
Kik törvényedben bizakodnak.
Béna koldussá ne tégy engem,
Hiszen magadat is megcsufolod.
Tudod, hogy gőgömet
Csak mutatom, vágyom, esengem.
(Sok élet-serleget kihabzsolt,
De tudod, hogy szomjan szenvedett,
Álkevélyen, sirón,
És mégis csak igaz fiad volt.)
Már-már lelkem csuf bünök veszték
S jöttek békés esték:
Rákacagott a háborura
Az Uraknak Ura.
Lemenő, szép Nap volt az arca
S könyörület rajta.
Az élet be' sok ujat hozott
S Isten nem változott.
Falusi, nádas iskolában
Már ilyennek láttam,
Ki rossz helyett jó és uj szivet
Adhat mindenkinek.
Hajunknak egy ősz, hulló szála
Följegyzett bú nála
S ha bűnös lény tőle elköszön,
Ő vár, mig visszajön.
Nem rójja meg sok vétkeinket,
Mert ő szeret minket
S poklok felé visz bár az utunk,
Ő int s visszafutunk.
Bennünk él s be' jó hinni benne
Ez ős szerelembe,
Ő még a temetőn is virit,
Ő a gyermeki hit.
Fölemelt és vérem lemosta,
Szivem visszahozta
Sebeimre áldóan szedett
Balzsamos füveket.
Édes-ernyedten várok várva
Most már a halálra.
Szemem: övé volt, kezem: keze,
Mindent ő végeze.
Háboruba el ő bocsájtott
S bűnökből kihántott,
Rákacagott a háborura
Az Uraknak Ura.
Szivedet Isten belátáshoz
Százszor segítse:
Egy kurta évig élek tán még,
Tán még eddig se.
Mit kezdenék sok-sok más nővel?
Hajrázva, ujra
Csinálnám a régi játékot
Vágyva, borulva.
De ha szám-íze régi volna
S egy alkonyatkor
Érezném ízét a te szádnak,
Mi lenne akkor?
Jaj, hogyha téged más pótolna
Egyetlen egyszer,
Te, de meg én is, be megjárnók
Ily szerelemmel.
Nekem, tudom, bármely nagy csók is
Semmit se adna,
De neked, szegény, szegény asszony,
Jaj, mi maradna?
Utálom a rózsát, sok kerti csatán
Sziven-szurt már, de jön a December:
Fedjük be a rózsát, édes apám.
Jön, jön a December s a rózsa is él,
Rossz virág-asszony, céda, pozsgás nő,
De tündér lehet más valakinél.
Fedjük be a rózsát, egy-két év előtt
Orkidea volt nekem a rózsa
S ma is élhetnek boldog képzelők.
Ma is bajt hozhat egy rózsa-senyvedés.
Édes apám, valakit megmentünk,
Nászágy lehet még e rózsa-fedés.
Mert kert az Élet s asszony minden virág
S a póri, pozsgás, nagy, buja rózsák
Szűlik a Tavasz minden vig fiát.
Óh virágos Élet, be szép a csoda:
Mindenkinek van kedvese, nője
S párját megleli korhadt fa moha.
Minden virágnak van ittasa, párja
És utszéli fűnek, nyurga gyomnak,
Mert szól a kert: föl, nászágyra, ágyra.
Utálom a rózsát, sok kerti csatán
Sziven-szurt már, de jön a December:
Fedjük be a rózsát, édes apám.
Csókolj szájon, szép hugom: Este,
Némits el és hordd szét a hirt,
Hogy bátyád, a hangos szavu
Dalait daccal befejezte.
S most mondja el utólszor másnak,
Milyen kevés öröme volt
Ennek a bolond dalolásnak.
Csókolj szájon, szép hugom: Este.
Bus vétók és vig vallomások,
Nótás nyögések, mély sebek,
Miattatok zengő kutat
Lelkemben már többé nem ások.
Minden vér-forrás betemetve
S a szent mindent-elhallgatás
Sirján űlnek, némán, keresztbe
Bus vétók és vig vallomások.
Most már minden, mindenki éljen,
Éljenek az ékes szavak,
De Ady Endre nem beszél,
De Ady Endre ne beszéljen.
Bujdosson el, ha tudja merre,
Felejtse el, hogy mit akart,
Piros szive kék-holtra verve:
Most már minden, mindenki éljen.
Elnémulunk, szép hugom: Este,
Egy nagy csókkal elnémulunk
S nézzük a süket Éjszakát
Halottakként, hurt megeresztve.
Fogunk talán még csöndbe törni,
De szavunk nem lesz szent titok:
Magunkat és mást meggyötörni.
Elnémulunk, szép hugom: Este.
Árpáddal jött, magyarul élt,
Anjouknál kopját nem törött,
Tán török előtt megfutott
S hamar koldusra vetközött.
De érteni mindig tudott,
De magyarul mindig tudott
S tán tépetten és nem hősön,
De tisztán adott át a Jelennek
Engem az én ősöm.
De jött egy kóbor ivadék,
Rabló, szerencsés ritterek
Népe, akiknek sarj-során
Ma tán zsandár-miniszterek
Tobzódnak az Idő torán,
Igazi magyarság torán.
Ma gróf-sorban ők diktálnak,
De vannak, kik még emlékeznek
S ha kell, ki is állnak.
Én, koldus jobbak gyermeke,
Miként ezer éve, tavaly,
Testvéremül elfogadom,
Ki tiszta ember és magyar.
S a nyavalyásnak nem adom,
Mert gróf, jobbomat nem adom.
Mondják csak, hogy ők nem értnek,
Ne is értsenek grófi senkik,
Tavalyi cselédek.
Kirabolt, szegény, kis magyar,
Kitárul a felé karom,
Kit magyarrá tett értelem,
Parancs, sors, szándék, alkalom.
Magyar Sors jósoltat velem:
Grófok nem jöhetnek velem,
Egy-két harcot most már állunk,
De új értelem, új magyarság
Lesz most már minálunk.
Kezdenek már nyakukba venni,
Hurráh, hurráh.
Milyen jó nem ismertnek lenni,
Kezdenek már nyakukba venni,
Kiknek semmijük se vagyok.
Bocsáss meg nekem, én árva lelkem.
Éljenek, akik meg nem értnek,
Hurráh, hurráh.
Éljenek, akik a miértnek
Titkaiból semmit se kérdnek,
Kiknek semmijük se vagyok.
Bocsáss meg nekem, én árva lelkem.
Nem igy jöttem, nem ezt akartam,
Hurráh, hurráh.
Kikre rátörtem szép viharban,
Megfullasztnak csuf diadalban,
Kiknek semmijük se vagyok.
Bocsáss meg nekem, én árva lelkem.
Agyonölelnek és csókolnak,
Hurráh, hurráh.
Milyen jó nem ismertnek lenni:
Kezdenek már nyakukba venni,
Kiknek semmijük se vagyok.
Bocsáss meg nekem, én árva lelkem.
Gyáván, miként illik a vénhez,
Szegény, fáradt, félénk poéta
Valami nagy dolgot megkérdez,
Avas, bánatos dolgot.
Lesz, mozog és elfogy az ember.
Itt egy nagy Valaki kormányoz.
Nem látni őt emberi szemmel,
De itt van és kormányoz.
Ha elfogyunk, hát miért jöttünk?
S ha jöttünk már, miért a nagy gond?
Miért a sok, bus bölcs közöttünk?
Itt Valaki kormányoz.
Itt: van egy legnagyobb Valóság,
Ez valami szent, rendetlen rend
S az élet egy régi adósság,
Amelyet le kell róni.
Az élet egy régi, rossz emlék
S az a nagy Valaki akarja,
Hogy az eszéből ki ne essék
Emléke egy köd-multnak.
Itt nem segít templom, imádság,
Fogadja el sorsát az ember.
Ne várja, hogy mások megváltsák:
Szenvedjen és haljon meg.
Van-e szebb élet, mint a másik,
S nem mindegy-e akárhogyan
Verjük magunk az elmulásig?
Úgy siratom azt, amit sírtam,
Olyan nagy vétek a sirás:
Esti vezeklés hajnal-pirban.
Aki él, az mind, mind örüljön,
Mert az élet mindenkinek
Kivételes szent örömül jön.
Én vétkeztem, százszor vétkeztem,
De már jön a megjobbulás,
Már az örömet látni kezdem.
Már megragyog fénnyel az élet,
Mindennemü és mindenkié:
Milyen nagy, áldott fényességek.
Akárki helyén éltem volna,
Életem éltem egyaránt,
Ujjongva avagy panaszolva.
És akármi is fog már jönni,
Mielőtt végleg elmegyek,
Meg fogom ezt szépen köszönni.
Oláh Gábornak küldöm.
Tervek fogytán, hitek apadtán,
Mikor immár hamut se hintek
S nem kezdhetek már új megint-et,
Kínszenvedő útamnak végén
Keresgélőn visszatekintek:
Óh, multam, adj egy szalmaszálat.
Készül az ár halott fejemre.
S az Élet, hajh, komoly ajándék,
Adja hozzánk áldott aránkként
A házasító nagy Természet.
Volt-e bennem legalább szándék
Áldottan hagyni az arámat?
Akartam-e szent indulatban
Feledni magam kis személyét,
Hogy majdanta boldogan éljék
Életüket jövendő mások?
Akartam-e a titkok mélyét,
Hogy önmagamnak fittyet-hányjak?
Látom magam ifju csatákban,
Amelyekben én voltam minden,
Forró, bolond, bő ereimben
Vérem csupán magamért tombolt,
Mint egy földi, kárhozó Isten,
Úgy vívtam a hiú csatákat.
S látom magam magam tagadva,
Eldobva minden hiuságot,
Fehér lovagként mint csatázok
Meg se született milliókért,
Voltam nem ismert, megalázott,
De a lelkem újjongva vágtat.
Óh, Élet, én nem csaltalak meg,
Nem csaltalak meg mégsem, mégsem,
Volt száz termékeny szívverésem
S nem faragott versek és képek,
De néhakori fehérségem
Mondnak vétót majd a nagy árnak.
Hogy nem hittek szavamnak, még jobb,
Mert így fehérebb minden tettem,
Mert így gyönyörübben szerettem:
Tudtam azoknak szépen adni,
Akiktől önzőn mitse vettem;
Éltem, mert néha éltem – másnak.
KIADÁSTÖRTÉNETI FÜGGELÉK
Az AEÖV IV. kötetében folytatjuk a versek kritikai kiadásának I. II. és III. kötetében megkezdett, az adott periódusban publikált versek időrendjének megfelelően kiadott eredeti Ady-verseskötetek kiadástörténeti dokumentációját. Így kerül sor az 1908. január 1-től az 1909-es év vége közötti verseket tartalmazó IV. kötetben Az Illés szekerén és a Szeretném, ha szeretnének verseskötetek kiadástörténeti anyagának közlésére. Továbbá kiegészítjük A gyűjteményes kötetek kiadástörténete című fejezetet az 1994 után megjelent Ady Endre összes versei (AEöv) gyűjteményének adataival.
Az Illés szekerén című kötet kiadástörténete
Az alábbiakban az Isz megjelenésével kapcsolatos eddig összegyűjtött dokumentumokat foglaljuk össze. Anyagunkat négy részre tagoltuk: a) előzetes híradások a kötetről; b) a kötet kiadása; c) a kötet kritikái és fogadtatása; d) a költő életében megjelent további Isz-kiadások.
Ady Endre akárcsak az előző év végén megjelent Vér és arany esetében – úgy látszik – nem tartotta szükségesnek az előzetes, többszöri sajtóbeli hírverést. Tapasztalata szerint az előző kötetek kelendősége szempontjából a sajtó-hírverés mit sem számított ugyanis, s a propagandát megnövekedett önbizalma okán is fölöslegesnek ítélhette ekkor már. A kötet összeállításának, a kiadás megszervezésének tényleges munkálataihoz 1908 kora őszén kezdhetett hozzá a költő.
Levél Brüll Adélnak – [Budapest, 1908. okt. 7.] – "A könyvem dolgát Singer és Wolfnerékkel elintéztem valahogyan." (AEL II. 84.)
Levél Brüll Adélnak – [1908. nov. 7.] – "Singer és Wolfnerékkel megakadtam. Beküldték a szerződésmintát s én inkább ki se adom a könyvem. Eszerint nekik joguk van örök időkre minden egyes kiadáshoz 400 koronáért. Írtam nekik szigorúan, de [a] választ hasztalanul várom." (AEL II. 92.) Ady levelét és a szerződésmintát nem ismerjük, de nyilvánvaló, hogy október végén vagy november elején komoly nézeteltérések támadhattak a kiadó és a költő között. A cég a szerződést november 9-én módosította. "A honorárium kiadásonként 400.- kor., azaz négyszáz korona, mely összeg mindig az ív korrektúrájának imprimálásakor esedékes. Abban az esetben azonban ha az első kiadás a megjelenés napjától számított három év alatt elfogyna, úgy a további kiadásokért nem 400.-, hanem 600-. kor. azaz hatszáz koronát fizetünk önnek kiadásonként. Az első kiadás honoráriumából 50.- koronát ez év október 3-án, 150.-koronát pedig október 27-én felvett tőlünk; a még hátralévő 220.- koronát akkor fizetjük, ha a könyv korrektúráját imprimálta." (AEL II. 94.) Ady és a Singer és Wolfner cég viszonyáról bővebben lásd: AEÖPM IX. 553–554.
Szil 1908. nov. 12.; XXVI. évf. 46. sz. 1. – A Szil tárcája – A Magyar fa sorsa és a Hárman a Mezőn című versek utánközlése a következő megjegyzéssel: "Mutatvány szerzőnek Az Illés szekerén cím alatt a Singer és Wolfner cég kiadásában megjelenő új verseskötetéből."
Szil 1908. nov. 12.; XXVI. évf. 46. sz. 3. Különfélék. Heti krónika – Aláírás nélküli közlemény.
Ady Endre új verses kötete
Ady Endrének, lapunk kiváló munkatársának újabb verseiből egy kötet készül a karácsonyi könyvpiacra. A kötet a Singer és Wolfner-cég kiadásában Az Illés szekerén cím alatt fog megjelenni. Ady Endrének, kinek neve ma már valóságos fogalommá vált a modern magyar költészetben, mintegy 100 új versét fogja tartalmazni ez az új kötete, amely az ő költői pályafutásának egy újabb határköve lesz. Mint jellemző adatot nem hallgathatjuk itt el azt, hogy a Szilágy megyei Ady Endrének, ki poézisébe bevitte a Szilágyság fogalmát, a Pallas és Franklin kiadó cégek közlése szerint az utolsó verses kötetéből az ország bármelyik vármegyéjében több példány került forgalomba, mint Szilágy megyében, az ő szülő-vármegyéjében. A dolog anyagilag nemcsak Ady Endrét nem, de még a kiadókat sem érinti, amennyiben mind a két kötet teljesen elfogyott, sőt az Új versekből II. kiadás is készül – de mindenesetre jellemző adat ez vármegyénk olvasóközönségére nézve. – Hja, senki sem próféta a maga hazájában...
Levél Hatvany Lajosnak – [Érmindszent, 1908. dec. 2.] – "Igen, ujságolom, hogy nem jelenek meg karácsonyra. Singerék örök időkre akarják kiadásonként 200 frtért a kötetem. Inkább ne jelenjek meg többet s nem is baj." (AEL II. 112.) A levél e mondata arra utal, hogy a költő a november 9-én módosított szerződés feltételeivel is elégedetlen volt.
Levél Ady Lajosnak – [Érmindszent, 1908. dec. 7.?] – "Édes, jó Lajoskám, tegnap küldtem el az imprimáturáját az Illés szekerénnek. Ugy-e nem lesz baj, ha holnapi levelemben az öt példányt Kincs címére kérem? Ezt intézdd el." (AEL II. 118.) Ady öccse könyvében megjegyzi, hogy "az új kötet tervezett címe egyébként Ádám, hol vagy? volt; Az Illés szekerén mellett csak az utolsó napokban történt döntés." (AL 127.) Ady Lajosnak igaza lehet, de a dokumentumok szerint az említett kötetcím-variáns nem ekkor, hanem korábban merülhetett föl.
Levél Diósi Ödönnek – [Érmindszent, 1908. dec. 23.] – "Nekem a könyvem megjelent. Majd elküldöm nektek: csunya, utálom." (AEL II. 127.) Ady kötete ekkor még nem volt a boltokban, de a fentebb idézett – öccsének írt – levélben említett példányokat ő már megkaphatta.
Bányai Elemér levele Ady Endrének – [Kolozsvár, 1908. dec. 25.] "Illés szekerén című kötetedet kerestem Pesten, de még nem volt. Ugy hallottam, hogy ujév után fogják kihozni, mikor a karácsonyi könyv[v]ipar vásár lármája már lecsöndesedett." (AEL II. 132.) Bányai Elemér a könyvet karácsonykor még nem találhatta meg a boltokban.
Az Idő 1908. dec. 28.; I. évf. 1. sz. 5. – A könyvpiac újdonságai – [Többek között hírt ad Az Illés szekerén kötet megjelenéséről is.]
Levél Diósi Ödönnének – [Érmindszent, 1908. dec. 29.] – "Magának s Dodónak küldöm az uj könyvemet, az összes nekem eddig juttatott példány ez a kettő." (AEL II. 134.)
Levél Brüll Bertának – [Érmindszent, 1908. dec. 30.] – "Édes Bertus, küldöm neked az Uj Versek-et, régi tartozásom. Az Illés szekerén-ből ezután kapsz. Mert nekünk sincs egy se. Kettőt sikerült gyorsan csináltatni s küldetni Singerékkel, e piszkos céggel. E kettőt Adélnak küldöm." (AEL II. 135.)
Corvina 1908. dec. 30. – XXI. évf. 36. sz. 234. – A könyvkereskedelmi újság a december 20. és december 30. között megjelent könyvek sorában említi Ady kötetét.
Levél Marchişiu Otíliának – [Érmindszent, 1908. dec. 31.] – "Kedves Itóka, a könyveim ma se jöttek meg Singeréktől. Intézkedni fogok, hogy megkapd." (AEL II. 136.)
Levél Bölöni Györgynek – [Érmindszent, 1909. jan. 2.] – "Édes jó Gyurkám, te elfelejtetted s én is elfelejtettem, hogy írjak a kötetembe. Tehát így gondolom: küldök neked nevemmel más könyvet. Amit neked adtam, – köttesdd [!] be és küldd el Itókának s majd Párisban írok bele." Bölöni György 1908. dec. 29-én érkezett Érmindszentre és 1909. jan. 2-án utazott el. A könyvet ekkor kapta. E levél szerint jan. 1-jén vagy 2-án megérkeztek a kötetek Adyhoz. (AEL II. 137.)
ADY ENDRE: legújabb versei. AZ ILLÉS SZEKERÉN. Budapest, 1909. [1908], Singer és Wolfner kiadása, 171, 5 l.
A kötet megjelenésének pontos napját a rendelkezésre álló dokumentumok alapján meghatározni nem lehet. A NN 1908. dec. 30-i számában közzétett beszámoló szerint "tegnap hagyta el a sajtót Ady Endre új verseskötete: Illés szekerén". A nagyváradi lap információja a kereskedelmi forgalmazás időpontjának kezdetére utalhat. A cikk ugyanis Ady költőtársának, Juhász Gyulának a SzV 1908. dec. 29-i számában megjelent írását is idézte már, így föltételezhető, hogy a könyv a nagyváradi holnaposhoz is eljuthatott még a bolti forgalmazás előtt. Mint a Diósi Ödönnek 1908. dec. 23-án írt Ady-levélből kiderül, a költő az első darabokat már egy héttel korábban a kezébe vehette, de a nagyobb csomagot – lásd a Bölöni Györgynek írt, jan. 2-án kelt levelet – csak jan. 1-jén vagy 2-án kapta meg.
Az eredeti cikluscímek kiemelt föltűntetésével közöljük a kötetben publikált versek címeit:
Prológus [Az Úr Illésként elviszi mind...]
A Sion-hegy alatt
"Ádám, hol vagy?"
Az Isten balján
Krisztus-kereszt az erdőn
Az Úr érkezése
Imádság háború után
Egy régi Kálvin-templomban
A Sion-hegy alatt
Szeress engem, Istenem
A nagy Cethalhoz
A vidám Isten
Álmom: az Isten
Uram, ostorozz meg
Az éjszakai Isten
Az Isten harsonája
Isten, a vigasztalan
A téli Magyarország
Magyar jakobinus dala
Egy harci Jézus-Mária
Magyar fa sorsa
Vén diák üdvözlete
Mért is tettem?
Hárman a Mezőn
Az én magyarságom
Néhai Vajda János
A téli Magyarország
A magyar vigasság
Csokonai Vitéz Mihály
A kürtösök szava
Nekünk Mohács kell
Ilosvai Selymes Péter
Kis, falusi ház
A Halál-tó fölött
Léda ajkai között
A te melegséged
A mi Násznagyunk
Lédával a Tavaszban
Léda ajkai között
Ha holtan találkozunk
Csók az ájulásig
A szerelmesek Holdja
Várom a másikat
Csukott szemű csókok
Ruth és Delila
Az asszony jussa
Halálba vivő vonatok
Nem jön senki
A lelkeddel hálni
Én régi mátkám
Az Utca éneke
Dózsa György lakomáján
A vörös Nap
Emlékezés Táncsics Mihályra
A legszentebb csók
A Hadak Utja
Az Utca éneke
Csák Máté földjén
A grófi szérün
Pannónia grófnő szekere
Az őszi rózsák
A csillagok csillaga
Új várak épültek
A Délibáb üzenete
Dózsa György unokája
Halálvirág: a Csók
Híven sohase szerettem
Egy régi szinész-leány
Gonosz csókok tudománya
Halálvirág: a Csók
Úri szűz dicsérete
Akit én csókolok
A szív komédiája
Az első asszony
Ha csókokat hallok
A csatatér hőse
A fontaineleaui erdőben
Szüret az Athoszhegyen
Májusi zápor után
Hideg király országában
Az Élet bosszuja
Kacagás és sírás
A paraszt Nyár
Tavasz a faluban
Az utolsó reggelen
Mi lesz holnap?
A Halál lovai
A fehér kendő
A tavaszi viharban
Hideg király országában
A Nincsen himnusza
Csépel az idő
A harmincadik András-nap
A jécsap-szivü ember
Egy vidám tor
A fehér lótuszok
A muszáj Herkules
A harcos ember szive
Ha távolról nézek
Uj könyvem fedelére
A Maradandóság városában
Akik majd elkisérnek
Az én bűnöm
A muszáj Herkules
Idő előtt elmúlni
Én fiatal maradok
Gonoszak a halottak
Lenni kell, lenni
A legjobb ember
Seregély és galamb
A Rothschildék palotája
Morognak a vének
A verselő asszonyok
Az én testamentumom
Álcás, vén valómmal
Én kifelé megyek
SzV 1908. dec. 29.; V. évf. 298. sz. 5–6. – Művészet – Juhász Gyula. Újraközölve: JGyÖM V. 306–307.
Ady legújabb versei
– Illés szekerén –
Ady eddig úgy beszélt a modern magyar líráról, mint szerző a darabjáról, de most már éreznie kell, hogy hála a papnak, nem egyedül őt ütik s kenik föl, de ott van többek között Babits Mihály, akinek apollinikus nagysága talán még keményebb harcokat és komolyabb vitákat idéz föl, mint Ady dionizoszi nagy egyoldalúsága. Mert erősen egyoldalú és mindent a maga bensejéből, sub pectore imo kiszakító poéta ez az Ady.
Egy gyönyörűen részeg magyar zseni, aki egyenlő szent mámorral öleli dalos szívéhez Párist és Lédát, Azurország fényét és a magyar falu csöndjét. Ha legújabb kötetét elolvassuk, mámorosan s egyben fejfájósan tesszük le. Gyönyörű és egyhangú kötet. Mindig fortissimo, mindig a legszebb szavak, mindig a legnagyobb feszültség. Valamivel fáradtabb test és lélek feszültsége ez, mint amilyennel a Vér és arany lobogó és ujjongó lapjain találkoztunk és örök szövetséget kötöttünk. Az Illés szekerén, őszintén szólva, nem nagyobb és kevésbé jelentékeny kötet, mint a Vér és arany, amely a magyar lírai költészet legszebb kötetei mellett áll egész bizonyosan. Hogy Ady újabban, egy időben az istent kereste, ez inkább olyan hatással volt ránk, mintha inkább a témát keresné, az új témát, amelyet meg is talált később a falusi csönd lelkével oly ellentétes és mégis oly rokon hangulatában, Érmindszenten.
De nekünk mégis kedvesebb, erősebb, biztatóbb jelenség volt embernek és poétának egyaránt a Vér és arany új tárogatót és új riadót fúvó Adyja, amint venyigekoszorús, derűs homlokkal, a holnap hajnalfényétől ragyogó szemekkel dalolta:
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája,
Valaki az Értől indul el,
S befut a nagy, szent óceánba!
Mennyivel vigasztalóbb, biztatóbb és adybb Ady volt ez, mint az Illés szekerén nem égbe törtető, de fáradtan poroszkáló és halálvágyakat daloló Ady, akinél ma már Oláh Gábor is érdekesebb legény kezd lenni, pedig Oláh Gábor egyelőre nem más, mint egy debreceni cívisfiú, aki berúgott alaposan a párisi bortól és most hol nagyot ordít, míg bereked, hol pedig Szabolcska Mihályról írói jellemképet rókázik.
NN 1908. dec. 30.; XI. évf. 298. sz. 3. – Irodalmi háború – Szignálatlan cikk. "...A kötetről Juhász Gyula a Szeged és Vidéke hasábjain recenziót ír, ebben kiadja – a la Ocskay – ami düh és keserűség lappangott benne. Első sorban Ady Endrét kevesbíti meg bizonyára válaszképpen a Duk-duk cikkért, melyért ennek a lobogó talentumú vezérnek A Holnap nem tartozik valami nagy köszönettel. A kötetet Juhász Gyula gyönyörűnek, de felette egyhangúnak találja. Hogy pedig ez a kritika még jobban zokon essék az új idők nagy igricének, az epés írást Juhász Gyula eképpen fejezi be": (Idézi Juhász Gyula írásának utolsó bekezdését.)
NN 1909. jan. 1.; XII. évf. 1. sz. 1–2. – A "Nagyváradi Napló" eredeti tárcája – Nagy Mihály
"Az Illés szekerén"
Ady Endre új versei
Közel három éve áll már Ady Endre a magyar költői irodalom teljes megújhodását, tökéletes reneszánszát eredményező harc golyózáporában egyéniségének roppant súlyánál, művészi erejének grandiózus tömegénél fogva arra predesztinálva, hogy e harcot egyes egyedül ő vezesse,
ő küzdje át; ő kapja a legsúlyosabb csapásokat és ő adja a legfájóbb ütéseket, hogy a legizgatóbb művészi szenzációk kövei folytonosan, titokzatos erővel megújulva az ő vulkánikus, forrongó lelkéből repüljenek ki. E harc, amelyet – akár akarva, akár nem akarva, akár a nyugati kultúrélethez való nagy szerelmét, forró vágyakozását, akár ősi, dacos, nyakas, konzervatív magyarságát hangoztatva, – Ady Endre vezet, irányít a legkomolyabb és a legsúlyosabb problémája ma az egész magyar kultúréletnek, mert hiszen az a mély, nyugtalan, vergődő, intenzív lelki élet, az a megragadó, megkönnyeztető, ámulatba ejtő tragikai viaskodás, amely Ady Endre sokhúrú lantján szóhoz jut, – végső tendenciájában lelki lázadás a kicsi szűk perspektívájú, középkori konstrukciójából kibontakozni nehezen tudó magyar világ ellen és talán akaratlan – úttörője, felidézője egy embereiben tökéletesebb, szociális életében harmonikusabb magyar reneszánsznak.
Szorgalmas tudósok tudományos kutatásai, szociálpolitikai megállapításai, statisztikai bizonyítékai mind ehhez a harchoz kapcsolódnak, mint ahogy az egész kertvárosokat, intenzív földművelést teremtő nyugat-európai társadalomtudomány, szociálpolitika, organikus egységben van egy nagy poéta álomlátásaival, Zola Emil utópiáival.
Ezért fáj, sajog mint tűszúrás, Ady Endre minden verse azoknak, akik ebben a lelki lázadásban, ebben a Petőfi óta most először jelentkező költői forradalomban a régi szép, sujtásos dolmányos, táblabírás társadalomnak temetését látják. Ezért vádolják meg Adyt lépten-nyomon hazafiatlansággal, ámbár – csak az új kötettel foglalkozunk – "A téli Magyarország" ciklus a magyar föld rajongó, fanatikus szeretetéről beszél.
"Néha ugy tör rám pogány módra
Ez a kicsi, magyar világ.
Hogy szinte én is elkiáltom
A régi Jézus Máriát
A harci Jézus Máriát."
"Nem kellett, amit fölkínáltam?
Most jön idő, hogy kellene
Jézus-Mária, mit is tettem?
Vad csordának kell-e zene?
Óh, pusztába halt szent zene."
Ezért vádolják meg Adyt magyartalansággal, érthetetlen magyarsággal, pedig talán ők is érzik, hogy a régi, ősi magyar nyelv, a régi, ősi bibliás fenségű költői szó, a kuruc énekek sírva vigadó, tárogatós szava Ady Endre stílusában, versformájában kelt tündöklő, szédítő pompával új életre.
"Eltestálom ezennel
Szegény szívem haragját
Bolond örökösömnek
Bölcsőjét most faragják
Most faragják valahol."
"Legyen magyar s fogják rá,
Hogy rossz fia fajának.
Legyen vidám rajongó
S fojtsa sós, furcsa bánat,
Furcsa bánat a nagy sírás."
Az új kötet körül tehát ismét megindul a harc – ez a könnyen előrelátható és megjósolható, – mert Ady költői egyéniségét, amely már a "Vér és Arany"-ban, a legutóbbi könyvben egész nagyságában kibontakozott, az új kötet még teljesebbé, még értékesebbé teszi.
A költői egyéniség elmélyedésének és tökéletesedésének ezt a fázisát – Ady új kötetének megjelenése alkalmával a művészi kritikának nyomatékosan hangsúlyoznia kell, különösen most, amikor már jó előre történtek összehasonlítások a Vér és Arany kötettel és az összehasonlítás eredménye az, hogy a Vér és Arany versei erővel teljesebbek, mint a legújabb versek. Hiszen ez se kisebbíti Ady korszakos nagyságát. De az összehasonlítás mégse igaz, nem objektív és argumentumokat teljesen nélkülöző. Mert ezek a legújabb versek szédítő mélységekben és magasságokban mutatják azokat a határokat, amelyek között Ady Endre vergődő, nyugtalan, lázadó, örökösen új szépségeket kereső, békére vágyó, megpihenést, megnyugvást kergető lelkének tragikai küzdelme lezajlik.
A faluba menekült, a csendért könyörgő ember vallomása ez a könyv, akinek végzetszerű rendeltetése az, hogy forrongó, lázadó lelkének nagy magyar álmait, ábrándjait, meggyötrő őszinteséggel megírt vallomásait örökül hagyja ránk.
"Szegény, muszáj Herkules állom
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom."
Nincs kitérés ez elől: Az örök fiatalság. Ez a rendeltetése.
"Én fiatalon érkezek meg
Mankóm is egy dús virágos ág
Én nem vénülök csak e tájon
Nekem adatott magyar földön
Most az egyetlen, nagy ifjúság."
Könnyek csillogásán, lázadó forradalmi énekein, mámort, csókot, szépséget, erőt, fiatalságot, Istent, békét kereső Golgotajárásának szomorú vergődésein, dacos ujjongó lelkesedésének tüzes szavain keresztül is érezzük ennek a gyönyörű érzésnek viharos hullámzását, megújuló visszatérését, mélységes, szédítő mélységét.
Analizálást, értékmérést végezni e versek olvasásakor nem tudunk, nem is akarunk. Hisz az időt se lehet kimérni, amely szükséges ahhoz, hogy tökéletes fogalmat alkothassunk magunknak e versek érzésgazdagságáról, gondolatkincstömegéről, artisztikus finomságairól, új, művészi szenzációiról. Csak pár, halvány, vérszegény, dadogó szóval akartuk jelenteni, hogy Ady új kötete megjelent, hogy a magyar kultúréletben nagyjelentőségű esemény történt, hogy gyönyörű magyar ábrándoknak, lelket felverő, idegeket felkorbácsoló tragikai küzdelmeknek szivárványjátéka előtt állunk meg csodálkozó áhítattal e könyv végigolvasásakor.
VÚ 1909. jan. 17.; 56. évf. 3. sz. 59. – Irodalom és művészet – [Schöpflin Aladár]
Az Illés szekerén
Nagyon messzire kellene mennünk időben visszafelé, hogy párját találjuk annak a mozgalomnak és harcnak, amelyet Ady Endre föllépése és munkája irodalmunkban keltett. Megértük azt a nálunk szinte csodaszerű eseményt, hogy az emberek irodalomról beszélnek, még pedig nemcsak az írók, hanem az irodalom melletti, sőt az irodalmon kívüli világban is. Meg kellett érnünk, hogy magán-társaságokban, kávéházakban, klubokban, sőt még irodalmi társaságokban is – irodalomról folynak a viták. Egy kicsiny, de fanatikus fiatalemberekből álló csapat hangos dithirambusokat zeng a költőnek, aki új színekben pompázó mezőre vezette a magyar lírát, az öregebbek egy része megzavarodva áll, nem tudva mire vélni ezt a nagy zajt, másik része pedig heves ellenérzéssel küzd a szerinte veszedelmes utakra vezető mozgolódás ellen. Aki benne él az irodalomban, annak lehetetlen elkerülni az állásfoglalást ebben a vitában s már maga ez a tény is kényelmetlen sokaknak, akik egy egész nemzedéken keresztül élvezték a határozott állásfoglalástól való óvatos tartózkodás kényelmetességeit. Mi a magunk részéről örülünk ennek a mozgalomnak, mert életet hoz abba a közömbös tespedésbe, amely az utóbbi tíz-tizenöt év alatt az irodalmi életet olyan sivárrá és tartalmatlanná tette, alkalmas arra, hogy fölélessze a közönségben a már-már szunnyadozó érdeklődést az irodalom iránt. Ahol harc van, ott van az élet, a szellemi életben a béke – tespedés. Ha egyéb érdeme nem volna is Ady Endrének, már azt is nagy érdemének kell tekintenünk, hogy ezt a harcot fölkeltette. De hozott ő magával más értékeket is, amelyeknél fogva föllépését és munkásságát, anélkül, hogy belevegyülnénk a panegyristák kórusába, csak rokonszenvvel nézhetjük. Szinte lehetetlennek érezzük be nem látni, hogy költői nyelvünkbe, melyet az utolsó tíz-tizenöt év alatt a konvencionálissá válás és patronokba merevülés veszedelme környékezett s amelyet csak egy-két költő tudott a maga természetes fejlődése színvonalán megtartani, Ady Endre nagyon sok fejlesztésre váró és fejlesztésre alkalmas elemet vitt be, hogy a líránk visszaszerezte az őszinte, közvetlen beszéd jogát, hogy a régi formák forradalmi jellegű megbontása nyomán egy új magyar költői formanyelv alapjait vetette meg s hogy végül a látásnak s az érzékelésnek új árnyalatait mutatta meg nekünk. Sokan, – a mi tapasztalatunk szerint inkább az írók, mint a közönség között – nem tudnak megbarátkozni komor, panaszos, halál-sejtelmekkel és pusztulási képzetekkel tele fantáziájával, a mai magyarság helyzetén való elbúsulásával. Mi azonban azt látjuk, hogy ezzel a mai magyar intellektuális fiatalság nagy részének lelkét szólaltatja meg, azt a sok belső ellentmondást, amely a mai fiatalemberek lelkét oly nyugtalanná teszi. Nem csodáljuk, ha a más hagyományok között s egészen más eszmekörben nevelkedett idősebbek ez előtt a jelenség előtt idegenkedve állanak meg, mert nem veszik észre azt az alkotási vágyat, és alkotóképességet, amely a fiatalok nyugtalan lelkét zaklatja. Ha az Ady Endre panaszainak a vonásait kiinduló pontjuk, a költő lelke irányában meghosszabbítjuk, a végpontban ott találjuk vér szerinti, szenvedélyes szeretetét s a magyarság jövőjéérti küzdelemre való makacs elszántságot. Az ő nemzeti érzése más köntösben ugyan, de ugyanaz, amely ezt a nemzetet eddig is fenntartotta. S azoknak, akik az irodalom nemzeti jellegét féltik tőle s társaitól, figyelmükbe ajánlhatunk egy szempontot, amely az eddigi kontroverziákban tudtunkkal még nem vetődött fel. Tessék elképzelni, vajon írhatta-e volna az ő verseinek java részét egy francia, olasz vagy német költő úgy, ahogy ő írta? Mi nekünk erős érzésünk kezdettől fogva az, hogy ezek a versek csakis a magyar, speciálisan a mai magyar földből sarjadozhattak ki, hogy csakis magyar ember írhat ma így s ilyen verseket. S éppen ezért, mert világosan látjuk Adynak a magyar földben való gyökereit, nem tartjuk jogosultnak, hogy a nemzeti jelszót szegezik ellene. Igaz, a magyar vers hagyományaival formában és tartalomban egyaránt szakít, de épp így szakított pl. Kazinczy vagy később Petőfi is az előtte jártak hagyományaival s költészetünk megújítói lettek belőlük. A hagyományokhoz való ragaszkodás jelszavának abban az értelemben, ahogy sok helyt ma szokás hangoztatni, nem tudunk olyan nagy értéket tulajdonítani, mert a nemzetek és irodalmak fejlődéséből azt tanultuk, hogy a hagyományok előbb-utóbb túl szokták élni magukat, hogy az új eszmékkel és új formákkal jövőket mindig a hagyományok jelszavával próbálták elfojtani s hogy minden reform bizonyos hagyományok bilincseinek megtörésével jár. A mozgalmat, melyet Ady és társai keltettek, még ma sem tartjuk eléggé kialakultnak és kiforrottnak arra, hogy végleges, históriai magaslatról való véleményt alkothassunk magunknak róla, de azt kétségtelennek látjuk, hogy a magyar líra legújabb fejlődése visszatarthatatlanul ebben az irányban halad, hogy Ady nyomában a tehetséges lírikusok egész kis serege jön s hogy Adynak magának nem egy olyan költeményét ismerjük, amely az újabb magyar líra legszebb alkotásai közül való. Most új kötete jelent meg Az Illés szekerén cím alatt, amely új fejlődési fokot jelent pályáján. Ennek egyes darabjai is még sokáig fognak tovább rezegni lelkünkben s ingerelni fogják érdeklődésünket arra, hogy újra meg újra elővegyük. S lehet-e ennél többet mondani egy verses könyvről?
FMo 1909. jan. 21.; – IX. évf. 17. sz. 1–4. – Pogány Béla
Ady Endre és ami körülötte történik
Hozsannás, gyönyörű napjait éljük a magyar irodalomnak. A fiatalokról beszél mindenki. Izgalmas, mámoros, szent órái a diadalmas megrugdaltatásoknak, dölyfösen pompás percei az ikrábaharapásoknak és boldogan mulatságos másodpercei a lepeckeltek siránkozásain való egészséges nevetésnek. Előbb Mikszáth Kálmán, Rákosi Jenő, Herceg Ferenc jöttek a Múlt, az Elismertség, a Tekintély ma még talán öldöklő fegyvereivel. – Egyik komoly megfontoltsággal, a másik konzervatív jelszavakkal, a harmadik valami szegényes aranyközéputas, jezsuita ötlettel. Aztán fegyverbe szólították Kenedi Gézát, a tudásokkal telt hombár kapitalistáját. Ő lefagyöngyözte a fiatalokat, nem azért, mintha maga is hitte volna, amit mond, hanem mert megkérték a lamperthgézák, akiknek veszedelemben forog a tárogatójuk, a jólkamatozó debizonyisten magyarságuk. Kérték, hát megtette. Különben is az ő lelkét is megeste egy idő óta valami konzervatív, klerikális penész, amely odakergette a hivatalos irodalom szomorú lelkű kőtörői közé. (Ő azonban minden pózolt haragja mellett is tud sok nagy dicsérő szót a fiatalokról. Az új magyar költők egyik legnagyobb érdemét, hogy "a magyar nyelvből olyan fordulatokat, összetételeket, hasonlatokat, zenét és ritmust tudnak kicsikarni, ami meglep" – ő is elismeri.) Utánuk következnek aztán mások, majd megint mások, végül egy csomó apró féreg, akik mind-mind a magyar irodalomról beszélnek, prédikálnak, mint a rőfös, akinek a nyakára gyárat építenek. De mindenki az irodalomról beszél, természetesen kiki a maga hangján, a maga akarata, lelkiismerete vagy rettegése szerint.
Érdekes. Ebben az országban irodalomról beszélnek! Hát ezt húsz esztendeje nem tette senki. A kritikát is, ami csekélyke volt, sógorság, komaság, barátság és asztaltársaságok szerint kezelték. A legtöbb esetben pedig önmagukat dicsérték az írók, a kiadásukban megjelent könyveket a kiadók. Kommüniké irodalom tobzódott ezen a földön évtizedekig, de kritikaírásról szó sem lehetett. Ez az idő elegendő volt arra, hogy éhen haljanak az asztaltársaság nélkül szűkölködő nagy írók és háziurak legyenek, jackton szaladgáljanak kiabáló féltalentumok. Szinte a véletlennek köszönhető, hogy egyik-másik igazán nagy írónk azért mégis megnőhetett és a fiatalok is megszülethettek, s észre tudták vétetni magukat.
És csudálatos! – ma ott állunk, hogy irodalomról beszél még a közönség is. Csatás, kurjantásos heteink voltak. Szidták, védték a fiatalokat. Káromkodtunk és csókolóztunk, vért csapoltunk és aranyat szórtunk. Szép ez így, ebben a magasztos részegségben élni, marakodni és szeretkezni.
És ebben a vérszagú, csókos üvöltésben megjelenik Ady Endre az Illés szekerén, végigrobog a borgőzös, viadalos csatatéren, teledobálja a szemeinket hatalmas illatos versekkel. Azóta csönd van.
*
Megszoktuk az otromba önámítást, hogy az irodalmat nálunk is közönség csinálja. Milyen ronda hazugság ez. Eddig minálunk az irodalmat a klikkek csinálták. Szabad verseny nélkül, gaz, irodalmat és közönséget tönkretevő paktumokkal, alávaló, piszkos kirekesztésével mindannak, ami irodalom volt ugyan, de nagyobb tehetséggel semhogy a kenyerüket, meg az eljövendő emeletes házukat a klikkeknek ne kellett volna tőlük félteni. Most, amikor új, napok alatt nőtt felhőkarcolók emelkednek a fejük fölé, más védőeszközökről gondoskodnak. Kisajátítják a jó erkölcsöket, a hazafiságot, a magyarságot, a vallást, a politikát. Húsz-huszonöt ember lehet az, akire így mételyt kiáltanak, de mindnél, Molnár Ferencnél, Ambrus Zoltánnál, Bródy Sándornál, Ignotusnál, Kabos Edénél, Heltai Jenőnél, Biró Lajosnál, Révész Bélánál és a többinél veszedelmesebbnek tartják Ady Endrét és a Holnap költőit, csak azért, mert ezek agresszívebbek mint a többiek, s mert ezek miatt kell most nagy vese és májtól-elválást csinálni.
Egyszer elejtették a szót, hogy Ambrus Zoltán, Ignotus és még nehány nagy író egyesülésre hívja fel a moderneket, hogy legyen meg a mai kornak a maga irodalmi társasága, ne csak a múltaknak, meg hogy valamiképpen az irodalmi árakat is szabályozni próbálják. Órák kellettek csak, hogy összeröffenjenek a többiek, akik nem érezték magukat idevalóknak, s szorongó félelemben lesték, amíg a föltétlenül hatalmasnak ígérkező egyesülés – meghiúsult.
Annál inkább szervezkednek ők magukban. És mint mindenhol, ahol egy kis zavart látnak, föltűnik közöttük a fekete kéz, a klerikalizmus keze – mint rendező. Érezzük, hogy megjelent a fekete tőke, a pappénz. Érzi ez az osztályuralomban tobzódó ország, hogy veszedelem, szemeket nyitó, fejeket világosító, szíveket lázító veszedelem az, ha egy Ady Endre az Utca énekeit írja a vörös Napról, a Dózsa György lakodalmáról, Csák Máté földjéről, a grófi szérűről. Nekik a Zathureczky agarai, a Gyurkovics leányok kellenek, de nem baj, megbocsájtanak mindent, csak az ő cégérükkel, az ő patentjükkel ellátva jelenjék meg. Valahogy így történhetett meg, hogy az egyik most alakult klerikális szépirodalmi lap Kosztolányi Dezsőt, a Kiss József adlátusát hirdeti nagy rajongással, mint fő-fő katolikus költőt. Talán már maga Kiss József is jó nekik, mert már nála is ismertek nagyobbat. Előbb őt is leköpdösték, ma már talán az Akadémiába is beválasztanák, sőt azt is letagadnák, hogy zsidó...
*
És ilyen körülmények között jön Ady Endre az Illés szekerén. Szinte jó volt jönnie a maga igazolására. Mert be kell vallanunk, hogy egy kicsit megnémultunk, egy kicsit elámultunk, amikor olyasmiket kellett látnunk, hogy ez a harcos magyar visszahőköl, megtántorodik és – jaj de csúnya szó, nemhiába a politikából loptuk: leszerel. Jó volt jönnie az Illés szekerének, mert úgy láttuk, hogy amikor megtagadta a tulajdon testvéreit, nem akart volna mást, mint rákanyarodni a mi irodalmi nagyságaink jól kitaposott, buckátlan országútjára.
Van az új könyvének egy ciklusa, a muszáj Herkules, amely az ellenkezőt állítja. Nem nagyon erősen, nem nagyon véresen, de igazán. Mintha az egész kitagadási jelenet csak szeszélyes játék lett volna, de a megrokkanás komoly valóság. Ő már csak muszáj-Herkules. Valami keserű búcsúzkodás, sok-sok halálsejtelem ez az egész kötet. A nagy Ismeretlen rátelepszik a tollára, s ez a toll ilyenkor nehezen mozog a kezében. Csupa lemondás, csupa elégia az egész könyv, a szíve tele van lázadó szomorúsággal, a hangja pedig örökösen búcsúzkodó prédikáció:
Mit hagyok itt, nem is tudom már,
Messzebb, messzebb visz minden óra,
Fekete zöld babérfák terhe
Esőzik a bús távozóra:
Én kifelé megyek.
Amint a köteten végigtekintünk, az élettől búcsúzó Adyt, a megszámlált órák szomorú gazdáját látjuk. Oly szép és oly hazug ez a prófécia. Pedig az életében is benne van. E szerint él, e szerint cselekszik. Ami a könyv harmóniáját megrontja, az is egyedül a halálraítélt, az önmaga által halálraítélt ember kapkodása, határozatlansága, lázassága. És el kell hinnünk neki, oly meggyőzően mondja, hogy ez veszi el a harcos kedvét. Szeretne "fájdalomesetten bujdosni, szökni, sírni". "De hogy ez a csürhe nevessen?" Nem, inkább marad meg muszáj-Herkulesnek:
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihunyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Imitt-amott mégis fölbuzdul benne a csatázó, viaskodó Ady Endre s félrelökve az imádkozó-zsámolyt, a Sion-hegy alól nekiszalad a morgó vén salabaktereknek, akik az aranyjászolból esznek s az ő savós úri magyarságukkal kérkednek.
Félvilági dámák és nagy költők életvégi sablonjához folyamodik ebben az állandóan pózolt hangulatban. Megtér az istenhez, imitt-amott nagyon szép kálvinista zsoltárokban, de legtöbbször színtelen, érzéstelen legyenilyenis-versekben. Legszebb verse ebben az egész A Sion-hegy alatt ciklusban, a Krisztus-kereszt az erdőn:
[Idézi az egész verset]
*
Nem akarunk ezúttal a kötet méltatásával foglalkozni, csak konstatáljuk, hogy Ady Endrének más könyvvel, más versekkel kellett volna ezekben a mámorosan szép harcos napokban a közönség elé állnia, amely közönséget pedig olyan nagyon csalogatnak istenes versekkel, savós úri magyarsággal a másik táborba is. Ady Endrének nem szabad beleszürkülnie abba a versözönbe, amelybe régiek, újak és a még csak a jövő méhéből kikandikálók bele akarják fullasztani a közönséget. Azt a közönséget, amely Adyban és a Holnapban megszerette a verseket. Téved a költő, ha azt hiszi, hogy a közönség kritika nélkül olvas. Hiszen ő tanította meg az új, a szép verset szeretni, az ósdit, a mesterember munkát megvetni. A Holnapnak új kötete készül. Talán már februárban napvilágot lát. Ismerjük a tartalmát, s elmondhatjuk, hogy a fiatalok meglepő önbírálattal, sőt kíméletlenséggel rostáltak meg mindent, s olyan tüneményes sikerrel fognak e könyvvel a harcból kikerülni, hogy legnagyobb ellenségeik, természetesen a komolyak és nem a kenyéririgyek, a legnagyobb elismerés hangján fognak róluk beszélni.
Miért nem tette ezt Ady Endre? Akkor, amikor állandó a harc körülötte, ő a megnyugvás, a lemondás, a Csönd, a Halódás, az Isten elégiáit küldi válaszul. Ennek csak egy magyarázata lehet: az, hogy nem akar harcolni az ellenfeleivel, nem törődik velük, kicsinyeknek, magához méltatlanoknak látja őket.
Hozott azonban mégis valamit. Bent a kötetben megjelentek Ady Endre leghatalmasabb versei, azok, amelyeket Az utca éneke és A téli Magyarország címen foglalt össze. Ilyen verseket még nem írtak magyar nyelven s úgy találjuk, hogy Ady fejlődése ezekben a versekben érte el legmagasabb fokát. Ezek – folytatása az ő eddig való írásainak, ezek a fönségesen hatalmas szocialista versek, amelyek egyedülállók a magyar irodalomban. A magyar munkás fájdalmát, a magyar nép új érzéseit senki sem írta meg eddig. A pártköltészet talán virágzik, programokat, vezércikkeket írnak a szocialista poéták versben, de szocialista költőnk eddig nem volt. Adyban megtaláltuk, s nem szabad neki másfelé hajolnia, mert az ő költészete a magyar ugarban fogant s ott kell folytatódnia.
Kenedi Gézának egy kijelentését hallottuk, amelyet magánbeszélgetésben mondott a Petőfi Társaságban tartott fölolvasása után következő napon:
– Ha Ady Endre szocialista verseket fog írni – fölforgatja ezt az országot.
Érdekes jóslat. Miért nem jósolták meg ugyanezt Csizmadia Sándornak és miért nem tudott ebből Csizmadia semmit beváltani?
Ady Endre nagy költő és az a hivatása, hogy a magyar munkásságnak legyen fölülmúlhatatlanul hatalmas költője.
*
Nem Ady legújabb könyvéről akarunk azonban szólani, hanem csak arról, ami körülötte történik. A nagy lármából és kavarodásból ki kell emelnünk még Hatvany Lajosnak, ennek a nagyon képzett, nagyon finom és az igazságokért rajongó fiatal esztétikusunknak igen figyelemreméltó cikkét, amely a "Huszadik Század"-ban jelent meg a nagyváradi Holnaposokról.
Íme – mondja – egy író (Rákosi Jenő), aki egész életén át dolgozott, míg végül hatalmas sajtóorgánumot teremtett eszméi keresztülvitelére. Most élete művét látja földúlva a fiatal nemzedék prózájában, versében, gondolkodásában. Ennek a ritka tevékenységű, mindenféléhez értő embernek volt egy szép vágya: tehetségeket fedezni föl és vonni körébe. Majd minden évben fölhangzott a Heuréka, hogy íme itt a költő, a regényíró, kire olyan régen vártunk.
Felhangzott, elhangzott, nyoma sincs. S íme most, midőn nagytehetségű írók rohannak előttünk, új mondanivalók felgyülemlett sokával, Rákosi nekilendül még egyszer, szeretné őket követni, de aztán lelankad, érzi, hogy közte és a rohanók közt, ott az örvény, a kölcsönös nem értés áthidalhatatlan örvénye. Mégis van benne tűz, van benne ízlés, van benne valami (tán rosszhiszeműség?), ami a sok gáncsoskodás közben elmondatja vele: Egy-egy versük a legjobbak közé tartozik, amit valaha írtak.
Csakugyan Harsányi Kálmán és Bárd Miklós meglehetős kétes értékű fölfedezése óta mintha befejezte volna Rákosi Jenő nemes munkáját. Megtette kötelességét. Többet tett, mint egy embernek tennie adatott. Egy irodalmi korszakot, egy egész író-generációt adott Magyarországnak. Az új generáció után egy újabb generáció következett. Tartozunk egy nagy magyar embernek az igazsággal, hogy ezen a helyen, ahol a legújabb, a legnagyobb reményekre jogosító irodalomról beszélünk, leszögezzük, hogy ennek az irodalomnak ő a megalapítója. Ez Vészi József, aki Ady Endrének, az egész Holnapnak, az új magyar novellaíróknak – élén Biró Lajossal és Révész Bélával – teret adott az érvényesülésre.
Hatvany Lajos levele Ady Endrének – [Berlin, 1909. jan. 28. előtt] – "...A Független Magyarországban olvastam rossz tárcát az Illés szekerén-ről. Az illető, Pogány nevű (?) nem szereti, hogy hangod néha békés, lemondó, fáradt. Az illető harcot kíván. Az illető engem elmond minden szépnek-jónak. Az illető idióta." (AEL II. 142.)
Képes Figyelő 1909. febr.; 45. köt. 23. évf. 9. füz. 574. – Irodalom és művészet – [Schöpflin Aladár] A VÚ 1909. jan. 17-i számában megjelent írás változatlan utánközlése.
Szil 1909. febr. 4.; – XXVI. évf. 5. sz. 1–3. – A Szilágy tárcája – Dr. Both István
Ady Endre legújabb versei
Az Illés szekerén
(Singer és Wolfner kiadása, Budapest)
Hetek óta, többszöri átolvasás után mind több és több lelki gyönyörűséggel lapozgatom, olvasgatom e verseskötetet. Hetek óta készülök, hogy Ady Endréről, a "Szilágy" legkiválóbb Bandi-járól és az ő legkiválóbb kötetéről megírjak egyet-mást a "Szilágy" tárcájában, de hol egy, hol más akadály gátolta meg a jó szándékom beváltását.
Ha mindjárt az első olvasás után írtam volna, valószínű, hogy a kötet jelességei, a költemények szépségei adták volna az anyagot, mert ezekből is bőven kitelik nem egy, de több tárcára való.
Utóbb, mikor e kötet megjelenése kapcsán egy hatalmas irodalmi mozgalom indult meg, amidőn az irodalmi társulatok gyűlésein az Ady költői egyénisége és a nevéhez fűződő új irodalmi irány adott tárgyat a tanácskozásra, amint a szépirodalmi és napi lapok recenziói részint a tisztelet és a részleges elismerés megadásával enyhített lerántás, részint e feltétlen magasztalás hangján szólottak a modern irány vezérének ismert Ady Endréről, úgy tűnt fel nekem, hogy mindig nehezebb és nehezebb egy tárcacikk keretében összeszorítani mindazt, amit Adyról és költői értékéről csak hirtelenében is elmondani szeretnék.
Mert eleinte a gáncsok, a lerántások sorának a kezdeténél vágyat éreztem mindenkivel vitába bocsátkozni és megvédelmezni a mi poétánkat. Nagy respektussal viseltetem a Kenedi Géza szellemi ereje iránt, de azért kész lettem volna s tudtam volna vitatni, hogy a fagyöngy-re vonatkozó hasonlatával egy igen nagy tévedésbe esett. Mert csak az a célzat volt a vezére, hogy a modern irodalmi irányt értéktelennek kell deklarálnia, de a világért sem vette magának a fáradtságot, hogy előbukkanó, tetszetős hasonlatának az alkalmazásán végigtekintsen.
Azokkal szemben, akik érthetetlenséget, homályosságot s több effélét vetnek az Ady szemére, bizonyítani készültem, hogy amiként a művészet általában nem irtózik a nuditástól, de az enyhe leleplezés még fokozza a szépség hatását, így áll a dolog a költői széppel is: az egy pillanatra áttekinthető, világosan jelentkező szép is gyönyörködtet, de a többszöri átolvasást megkövetelő költői szépség is megfizeti, a legnemesebb lelki örömökkel téríti meg azt a fáradságot, amelyet megértésükért a gondolatok és érzések világában való elmélyedésre kell fordítanunk.
Így lettem volna kész a hazafias érzés, az ízlés, az erkölcsi érzék szempontjából felhozott mindenféle gáncsok ellen védelmembe venni Ady Endrét, de a személye körül kifejlett és általánossá lett nagy irodalmi mozgalom aztán arról győzött meg, hogy mindez, még ha egy tárcacikk keretébe szorítható volna is, ma már teljesen fölösleges. Ma már a gáncsok alig is érinthetik az ő személyét. Inkább egy új irodalmi irányra vonatkoznak azok, amelynek megindítója, vezére csakugyan Ady Endre, de amelynek a tévedésekből kihajtott túlzásait maga a tévedések legyőzésében előre haladott Ady is elítéli. De azért a megtisztulás tüzén áthaladva ez lesz már a közeli jövendő magyar költészetének az iránya. Ady Endre, mint ezen új irány úttörője, vezére a régieknek hatalomféltésből eredő gáncsai ellen, csakugyan nem szorul már védelemre. A győzelme már biztos. Az ő működésének vizsgálatánál már nyugodtan megállhatunk és gyönyörködhetünk egy olyan pályafutásban, amilyen még eddig magyar lírikusnak sosem jutott osztályrészül.
És én gyönyörködöm is módfelett ezen irodalmi nagy sikerben, mert nekem többféle okom és jogom van e gyönyörködésre. Az örömömet mindenekelőtt hasonlíthatom ahhoz, amelyet a Munkácsy Mihály nagy sikerein érezhetett az az asztalos mester, aki a tulipános ládák festésénél első ecsetvonásait irányította a művésszé leendő asztalosinasnak. Ady maga emlékeztetett engem egy alkalommal, éppen e lap tárcájában, hogy költészetének irányítására nézve nagyfontosságú volt az a magyarirodalmi óra, amelyen Vajda János legszebb költeményének (Tavasz felé) rejtett szépségeit boncolgattuk. Ha ezzel okozója lettem az Ady költészetében némely részről kifogásolt homályosságnak, kész vagyok teljes mértékben magamra venni a kárhoztatást, s ezzel szemben csak annyit kívánok, hogy egy fokkal lehessen nagyobb az Ady költészetének élvezetéből fakadó örömöm annál az átlagosnál, amelyet bárki is érezhet.
Okom van nekem az örömre szerkesztői mivoltomban is. A "Szilágy", ez a kis lap bérmálta költővé – mint maga mondja – Adyt, aki itt induló és magasra jutott pályafutása alatt állandóan hű maradt hozzánk. Ma is a miénk, akárcsak diák korában.
Igaz, hogy mi is állandóan hívei, benne, jövőjében, költői hivatásában, tehetségében bízó hívei voltunk állandóan. És talán ebből a tudatból, ebből a nézőpontból támad a mi legnagyobb örömünk szép sikerre jutott pályája felett. Jól esik visszatekintenünk arra a buzgó törekvésre, amellyel az ország különböző pontjain egy-egy kis gárda működött az Ady költészetének megkedveltetése körül. Előbb izolálva érezték magukat, aztán az Ady szárnyainak nőttén mind könnyebbé vált a feladatuk, mind sikeresebbé a törekvésük és már közel állunk ahhoz, hogy az Ady mellett megnyilatkozó és az ő irányát helyeslő közvélemény hullámai között már az Ady-ellenzők érezzék magukat nagy kisebbségben izolálva.
A közvélemény ilyen irányú kialakulásának legnyomósabb bizonyítéka az a körülmény, hogy végre itt, a szűkebb értelemben vett hazájában, a Szilágyságban is kezdik a megérdemelt elismerésben, méltánylásban részesíteni Ady Endrét. Mintha a nagy Magyar Haza példáját követve megbocsátanák ama kemény véleménynyilvánításokat, röpke megjegyzéseket, amelyek reánk, e vármegyére vonatkozva kerültek ki tollából, de amelyeknek félreismerhetetlen célja a javítás, egyetlen forrása a szeretet lehetett. Hej, pedig nem messzire kell visszamennünk az emlékezettel, amikor itt, a csekélyszámmal levő hívek Ady mellett nyilatkozván, mentésére, vagy dicséretére állást foglalván örülhettünk, ha csak lemosolyogtak bennünket s ha a fejbeveréstől megmenekülhettünk.
De most már annál nagyobb örömünkre szolgál, hogy a jövő olyan hamar igazolta a mi álláspontunk helyességét. Most már nem kell semmi jóstehetség annak belátásához, hogy ez a kiváló költői talentum igen díszes helyet szerez magának az irodalomban, s a nevének, a tehetségének kijáró dicsőségből, fényből szülő vármegyéjének is fog jutni egynéhány sugár. Most tehát, ha egyébért nem, már csak ezért is, azután meg a kialakuló közvéleményhez simulás céljából is időszerű, hogy nagy tömegben sorakozzunk méltányolói közé. Így lesz mind nagyobb ezeknek a tábora itt a vármegyében, és így lesz teljes költészeti irányának, költői kiválóságának, nyelvünkbe hozott erősítő, fejlesztő hatásának az egész nemzet részéről való elismerése. Meg merem jósolni rövid időn való bekövetkezését annak, hogy Kenedi Géza nem a modern irányú költészet termékeit, még kevésbé Ady Endrét fogja fagyöngyöknek, tehát az irodalom fájáról eltávolítandó káros képződményeknek tekinteni, hanem inkább a maga zöldszínű, tetszetős külsejű hasonlatát, amelyet kiváló szellemi termékeinek dús hajtású fájáról elsősorban maga óhajt majd eltávolítani.
Állandó figyelője vagyok az Ady Endre pályájának, ismerem tehetségét és így bízom benne, hogy jóslatom teljesülni fog.
Ez lesz Ady teljes sikere.
* * *
Magáról az új kötetről rövidbe foglalva mondok el egynéhány megjegyzést a nagyszámú elmondhatókról.
"Az Illés szekerén" az előbbi kötetekhez mérten biztos fejlődést, határozott emelkedést mutat. Már a címül választott és elől helyezett költemény maga is ezt jelképezi a költő nagyfokú önismeretének teljes őszinteségével.
A költemények mesteri kézzel vannak ciklusokba osztva és e ciklusok közül egyet tisztán vallásos költemények töltenek ki. Ez az első ciklus, mely mint a többi is, a bennfoglalt legjellegzetesebb költemény címét viseli. "A Sion-hegy alatt" című költemény s a hozzá fűződő ciklus reám nagyon kedvező hatást tett, mert a tiszta vallásos lírát látom benne az Ady eredeti modorában kialakulva. Szívesen látom költészetében, agyában és lelkében ezt a tárgyat, mert az e körül megnyilatkozó, komoly, tiszta és filozófiai alapon nyugvó isten-imádata – még a szokatlan hang mellett is – elegendő arra, hogy az erkölcsi felfogása ellen felmerült vádakat megdöntse. Nem a dogmák szerint imádkozó, de a kételytől a hit oltalma alá menekülő lélek legszubjektívebb küszködéseit mutatják ezek a költemények.
A szerelemnek, Lédának is jut egy ciklus a "Léda ajkai között" című vershez csoportosítva.
A szerelmi lírának mély érzésből fakadó s erős gondolatokkal átitatott példányai e versek. Szerintem szebbek, tisztultabbak a megelőző kötetek Léda-verseinél. Bennük az értelmi elem kezd túlsúlyra jutni, ami veszteség lehet az érzés szempontjából, de határozottan emeli a költemények ható erejét.
"Az Utca éneke" és társai "A vörös Nap" stb. erős szociális színezettel írott hatalmas dolgok. De hatalmas az egész kötet, amelynek minden egyes verse méltó írójához, az új magyar irodalom e kiváló alakjához.
Miként már említettem is, emelkedést, határozott kiforrást mutat e kötet s ennek minden ciklusa s minden költeménye, amelyek közül sok megjelent itt, a Szilágy tárcájában is. Olvasóink tehát sokat ismerhetnek közülük. De érdekes tulajdonsága e kötetnek, hogy a finom kivitelű kompozíció alapján sokkal élvezhetőbbé, teljesebb hatásúvá teszi az egyes költeményeket az egymáshoz való kapcsolatban, mint amilyenek magukban volnának. Elbeszélés-köteteknél gyakran látjuk ennek a jelenségnek az ellenkezőjét, hogy az egyes elbeszélések érdekesek, nagy hatásúak, de egész kötetbe foglalva kifárasztják a figyelmet, elszíntelenednek. Annál meglepőbb hát e kötetnek ezen szokatlan és kétségtelenül kiváló értékre valló hatása. Ezek nem csupán versek, nemcsak töredékei a költő gondolat- és érzésvilágának, hanem így összeállítva híven mutatják, pontosan visszatükröztetik azt a nagy gondolat- és érzésfolyamatot, azt a nagy lelki evolúciót, amely a poéta lelkében az előbbi kötete megjelenése óta végbement, mutatói így annak a haladásnak is, amelyet egyik kötete megjelenésétől a másikig elért.
Ez az oka annak, hogy az Ady versei – legalább én azt hiszem – sohase lesznek másként csoportosíthatók, mint ahogy maga a költő szerencsés kézzel kötetbe foglalta. Még a Léda-versek utóbbi szaporulata is mintha szebb, mintha üdébb hatású volna így, a keltezésük sorrendjében, az időrendben egyszerre fogamzottak közé illesztve, mint innen kiszakítva, az előbbi kötetbe, a többi effajta vers közé sorozva lehetne.
Ady Endre soha sem járt taposott utakon, a dicsőséget sem a Parnasszuson keresi, mint a régi poéták. Pegazusra sincsen szüksége. Tüzes, gyors szíve az Illés-szekér, amely már eddig is sok dicsőségre vitte.
Kívánságom, hogy vigye még többre; hitem, hogy még többre viszi.
Hatvany Lajos levele Ady Endrének – [Berlin, 1909. febr. közepe után] – "...Az Illés szekerén nagy a hallgatás lapszerte." (AEL II. 152.)
Wolfner József levele Ady Endrének –[Budapest, 1909. febr. 17.] – "...»Az Illés szekerén« aránylag szépen kél. Hogy ez mennyit jelent számokban azt egyelőre bizony még megközelítőleg sem tudom, mert a könyv legnagyobb része bizományban van a könyvárusoknál. Lehet, hogy elkelt 800, de az is lehet, hogy csak 300." (AEL II. 152–153.)
Hatvany Lajos levele Ady Endrének – [Berlin, 1909. febr. 23.] – "...Hogy te bennem élsz, arra tanúm az a három kötet Ady, melytől sohse válok el. Tanúim a hozzám járó magyarok és németek, kik menthetetlenül hallanak rólad. [...] Hogy az Illés-szekerén még mindig ül a csend – ez bosszant. Tudom, hogy mindegy. Hisz kiről nem írnak? Ez a hallgatás, húzódozás – hódolat. De azért mégis botrány. Én röstellek róla írni. Meg aztán magamfajta akkor tud csak írni, ha lelki elválások teszik szabaddá. Mihelyt szempontjaim vannak, túlhaladtam a dolgot. Verseidet illetőleg nincsenek szempontjaim. Végigszeretném őket idézni." (AEL II. 156–157.)
Levél Ady Lajosnak – [Monte-Carlo, 1909. márc. 9.] – "...A lapok dolgai, írásai rólam alig érdekelnek. Úgyszólván örülök, hogy az Illés szekerén-ről nem írnak. Nem kell ez nekem." (AEL II. 162.)
MH 1909. márc. 13.; XIX. évf. 61. sz. 1–2. – A Magyar Hírlap eredeti tárcája – A cím alatt: Írta: Bródy Miksa. Az írásnak csak egy része foglalkozik Ady költészetével.
Verseskönyvekről és költőikről
"...Először volt Ady Endre. Itt fekszik előttem legújabb kötete: Az Illés szekerén. És nem nagy meghatottsággal olvasom a sok között a következő sorokat: »Nem kellett, amit felkínáltam? Majd jön az idő, hogy kellene. Jézus, Mária mit is tettem? Vad csordának kell e zene? Óh, pusztában hallt szent zene.« – Istenem! ha ezt öt évvel ezelőtt írta volna, hogy belenyilallt volna a részvét a tüdőmbe e lírai őszinteség olvasására. A vers formai érték lévén, ugyan keveset bánom a költő őszinteségét, vagy annak hiányát, de amikor az őszinteség annyira öncél a versben, mint Adyéban és követőiben, amikor a fogat összeszorító önkínzás arra való, hogy az olvasót is megyötörje, démonikusságával fájdalmas vonaglásba hozza, amikor ez a művészet, tisztelettel legyen mondva, egyúttal az arcomba és ("ne nyögjenek, ha meghalok, dögöljenek meg étlen-szomjan") az olvasó arcába köp egy nagyot, el is akarom hinni ezt a kitörő őszinteséget. Már pedig Ady Endre ma a legolvasottabb és legszavaltabb költője ennek az országnak és nem vádolhat senkit azzal, hogy nem kellett, amit felkínált...
Ő is magának való írással kezdte. Rajongás a versért, a futó és soha vissza nem térő hangulatainak a megrögzítése, vonalvékonyságú érzésektől való megilletődés, kerülése mindennek, ami köznapias, a szavak színes belefonása a formába, – mindez kifejezte első verseiben az ő irtózását a közmegértéstől, a tömegelragadtatástól, az irodalmi demokrataságtól. Volt benne is sok abból a fiatalos vágyból, hogy elkábítsa a nyárspolgárt, de ez nobilis bensőségében nem törekedett kifelé, nem volt egy tudatosnak tetsző, kiszámított démonikusság. Ekkor még ő is az észrevétlenek táborában ette a bizonytalan halhatatlanság vizes reményétől penészes kenyeret.
Aztán jött a "Vér és Arany". Még mindig a félrevonult lírikusság, a költői gőg terméke. Formájában makacs egységességével fejezi ki a költő egyéniségét, – csak épp a démonikusságnak nincs meg többé a fiatalossága, a rajongása, naiv öntudatlansága. A "magunknak való írás" ebben a kötetben már tudatos játéka Adynak, aki azonban az ő adyságába spirituális elemeket is akart és tudott beolvasztani. Megérezte jól, hogy célszerű lesz valamilyen korszükséglettel számolni és pillanatig sem habozott ízlését azoknak kiszolgáltatni, akiknek kevésbé népszerű, kevésbé sablonos társadalmi és életfelfogásai jobban megfelelnek az ő pörlekedő, szitkozódó, gyötrő poézisének. Ezzel nem vesztett ugyan a lírikusságából, egyéniségének erejében meg is duzzadott, – de vesztett artisztikusságából.
Már akkor mély megnyugvással gondolhattam azokra a furcsa műbírálatokra, melyek napjainkban oly sűrűen és oly mulatságos frazeológiával hangzanak el s amelyek rendesen így kezdődnek: "Most, amikor az emberek ezrei a gyárak kohójában...", vagy: "...amikor a lét és nemlét kérdései..." "a történelmi materializmus..." satöbbi. Megnyugvással gondolhattam rájuk, mert láttam, hogy Ady közszellemet s mindenféle szükségletet képvisel verseiben, őt nem illethették szemrehányások. Hisz ő talentumának minden különösségén, modorán, néha modorosságán, sajátos ízén verselésének módján keresztül fűzte a legnépszerűbb és másrészt legnépszerűtlenebb szociológiai kérdések fonalát. Hazafiatlansággal vádolták, – vádolhatták volna épp úgy hazafisággal, – szocialistának mondták, szidták, gyalázták, szóval egyengették előtte a népszerűség útját.
Felfedezői, észrevevői és utánzói pedig, akik megérezték tehetségét, érzékelték benne verselési módjának eredeti magyarságát, a kész népszerű költő nevét harci jelszónak játszották ki és zászlóként lobogtatták maguk előtt a saját írói és költői érdekeik céljából. Micsoda riadó! Milyen harc! Forradalom, háború!... És megjelentek a harctér hiénái, a fosztogatók, az Ady-utánzók.
Hogy ne nagyon kalandozzam el attól a feladatomtól, melynek célja néhány újabb verskötetről megemlékezni, mindjárt áttérek az első Ady-utánzóra. Ez maga Ady Endre. A gyötörtség fárasztó skálája a mindig fekete és a végén émelyítő billentyűkön... újból és újból elölről kezdve, zümmögve, monoton módon!... Néha már nem tudom mi ez: szavak dal nélkül, vagy schason sans parole. A dada még mindig énekli, mi már rég alszunk a bölcsőben. Nem azt kérdem Adytól, amit "A kürtösök szavá"-ban ő kérdez: "Mi lesz, hogyha kürtöseid elfáradva kidőlnek?", hanem mi lesz, ha már nagyon andalító lesz ez a tudatos adyzmus, ez a folytonos önismétlés, önutánzás, a játék nagy szavakkal, az ünnepi érzések banálissá degenerálása.
Nem elég-e neki, hogy mindezt megteszi helyette is a gombás ágyból kikelt Holnap! Hej, milyen rikoltozással jöttek! Csak úgy bömbölt az esztétikai forradalom. Bődületes beszédek hangzottak el mindenféle irodalmi irányokról, szidalmas szavak hazafiságról, furcsa áhítatok és álmok nyugati vágyódásokról és hogy ellentábor is legyen, keleti büszkeségről, ugor-szeretetről és egyéb ehhez hasonló szamárságokról..."
Uránia 1909. nov.; X. évf. 11. sz. 482–484. – Csefkó Gyula
Ady Endre: Az Illés szekerén
Singer és Wolfner kiadása. Budapest, 1909.
Az ultramodern költők vezérének, az új költői iskola fejének, a serény munkájú Ady Endrének rövid idő alatt immár a harmadik kötete kerül az olvasóközönség kezébe. Ez a nagy termékenység egyfelől a hatalmasan felbuzgó költői érből fakad, másfelől – ha nem csalódunk – abból az égő vágyból, mely ott lobog kiolthatatlanul még az Ady Endrénél kisebb költők lelkében is, hogy a dicsőséget, a sikert, az elismerést, ezt a folyton csalogató, könnyen tovaillanó csalfa tündért minél előbb meghódíthassa. Bár költőnk megveti a sikert s nem is reméli egyhamar itt, a téli Magyarországban, mégsem hisszük, hogy nagy megvetésében észre ne venné, mint közeledik feléje lassan, de feltartóztathatatlanul. S ha talán nem lesz oly teljes, amilyennek ő álmodta, ne másra, csak magára vessen.
Ady Endrének s a nyomán támadt költői iskolának vannak ócsárlói, nem is remélten tüzes, szinte szilaj ellenfelei s vannak hívei, helyesebben szólva: rajongói, kell hogy legyenek értékelői is. Ilyenek azonban még alig akadtak. Szenvedélyes, újabb irodalmunkban szokatlanul kíméletlen kifakadások, mondhatni: szitkok repültek feléje az irodalmi hagyományok hivatott és feltolakodott védőinek kissé magahitt táborából, s lelkes, de zavaros esztétikai dithyrambusokat zengedeztek neki hívei, ismertető barátai, fejtegetéseik szürke tarthatatlanságát nem egyszer szociológiai zöldségekkel ékesítgetve.
Ady Endre köteteivel, a mostanival is, a régibbekkel nemkülönben, kissé furcsán van a legtöbb olvasó. Nem számítjuk közéjük az átlagízlésűeket, a fantáziátlanokat, a szájbarágáshoz szokott renyhe elméjűeket, mert ezek sohasem magukat okolják, hamar készen vannak ítéletükkel: kimondják írójukról, hogy bolond. Az erősen forrongó, szinte vulkanikus tehetség sorai két egyént mutatnak, két arcképet tükröznek vissza. Az egyik a finom megérzések embere, a szíve egy nagy harangvirág (Új versek) s finom, dalos titkokkal van tele a lelke a szűz borzongások, pompás szavak, új, nagy látások királyfiának (Vér és arany). Mesterileg, találó szóval tudja megrögzíteni gondolatait a legfinomabb el-elsuhanó hangulatárnyat, a léleknek majd sötét, majd a napsugár aranyával körülszegett egy-egy futófelhőjét. Gyakran nemcsak meglepően, hanem megkapóan új jelzői is vannak s egyik-másik lángoló színe, izzó szava úgy ég a lélekben, mint a szégyenbélyeg. Némely verse csupa szín, a nagy koloristák alkotásaival rokon. Stílje sokszor hihetetlenül tömör, vasból kovácsolt, szinte látszanak rajta a hatalmas pörölyütések nyomai; máskor meg csipkeszerű, ködfinom. Eszméi izgatnak, nyugtalanítanak, mintegy kikényszerítik érdeklődésünket, ha nem vallhatjuk is magunkénak valamennyit. Szerelme nem limonádé-ízű, holdvilágos, mondva-csinált epekedés, hanem vad, agybomlasztó, idegsorvasztó erotika. Mégis nem egy költői szépséget rejt magában az elfogulatlan, esztétikailag előítéletektől ment olvasó számára. Gyökeresen magyar szíve nyugati dallamok ritmusára dobban s ha még szokatlanok is melódiái, de nem tagadható, hogy velük rezdül lelkünknek egy-egy titkos, eddig még soha nem érintett húrja. Ez az egyik arc, a rokonszenves egyén: Ady Endre, a költő.
A másik nem tud szabadulni Verlaine és Baudelaire hatása alól. Pápább a pápánál, Verlaine-ebb Paul Verlaine-nél. Homályos az érthetetlenségig és sejtelmes annyira, hogy soraiban, helyesebben: sorai között néha-néha semmit sem sejtünk. Pózol, szenveleg, parányi igaz érzés sincs akárhány versében, mesterkéltségük nyilvánvaló. Nem tudjuk elhinni, hogy szívből fakadtak volna. Messze vannak tőle, messze, legalábbis egy – sóhajtásnyira. Megveti a régi formákat, de saját egyéni – s valljuk meg, a tartalomhoz olykor pompásan simuló – formáit sok esetben nem képes érvényesíteni. Így aztán gyakorta döcög a ritmus, koppan a rím. Kedvét leli a fonák, ezért komikus hatást keltő jelzőkben, szólásokban. E fajta költeményeire találóan alkalmazhatjuk új kötetének ezt a sorát: Túlzás, betegség, de [nem] valóság. Íme, ez a másik egyén, a másik arc: a torzkép, az ön-karikatúra.
Ezen korántsem kimerítő, de a főbb vonásokat magában foglaló rövid jellemzés után nem sok új mondanivalónk lehet Ady címül írt kötetéről. Nagy értékek, nagy hibák lelhetők ebben is; egyiket sem kell éppen keresve keresnünk. Az Illés szekerén ízig-vérig Ady-kötet. Ady-erények Ady-bűnökkel párosulnak benne. Szinte fölösleges volt kiírnia nevét a címlapra, olyan jellegzetes a tartalom. Meg nem tagadhatná, ha akarná sem. Másként lát, másként érez, mint mi, de meg akar tanítani reá, hogy lássuk az ő látásait, érezzük az ő érzéseit. Nem mindig sikerül neki, vagy mondjuk: nekünk.
Költeményei hét ciklusba sorakoznak. Szokásához híven minden ciklust egy benne előforduló darabról nevez el. A Sion-hegy alatt, A téli Magyarország, Léda ajkai között, Az Utca éneke, Halálvirág: a Csók, Hideg király országában, A muszáj Herkules a címei ezeknek a ciklusoknak. Jellemző költőjükre, azért írtuk ide őket. Nyugati példaképei mintájára ő is megtér és vallásos költeményei teszik az első szakasz tartalmát. Szép, bensőséges költemény van köztük néhány. Persze, valamint egész világa más, mint a miénk, úgy az Istene sem olyan, mint a többi halandóé. Lelkében formált Isten ez, akit ő teremtett a maga képére és hasonlatosságára. De ennek az Istennek imádására sajátos hangot, szavakat, mondatfűzést talál s bizonyos ez a hang.
...a szívünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.
A téli Magyarország: hazánk – mai állapotában. A jövő: a tavaszi Magyarország, melyben a költő eszme-palántái nőnek majd magasra. Adja Isten, hogy épségben megérje a gyümölcsszedés idejét is. Szerelmi lírája a Léda ajkai között s Halálvirág: a Csók című sorozat verseiben csendül fel. Itt a legmérsékeltebb. Pl. Léda lelkét vágyik megismerni s ezt az óhajtását így önti szavakba: Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni. Más poétával is megesik, hogy érzékei hölgyét (nem merem az elavult terminológia szerint szíve hölgyének nevezni) Ruthnak és Delilának látja egy személyben, de Csóknak, savónak, sónak, méznek Adyn kívül még aligha látta valaki.
Fölöslegesnek tartjuk, hogy részletesen ismertessünk minden ciklust. De bíráló tisztünkhöz híven kötelességünknek véljük, hogy rámutassunk néhány vaskos ízléstelenségre, melyek ugyancsak nem illenek a "Sejtő, finom, beteg dalok" énekesének ajakára. Így nem zengedezhet "Az új daloknak ifjú Apollója". Hogy irodalmi ellenfeleit salabaktereknek mondja, még csak hagyján! A gorombaság mellett lehet benne valami jellemző is. Néhány sorral alább már megkarmolja az agg rozmárok arcát s ha nem tetszik, hát: Pukkadjatok meg! Érzi az Isten közelségét s ezt énekli róla: Isten-szagot érzek. Nem asszonyt szeret, hanem nőstényt és szinte stílszerű, hogy iránta érzett sóvárgó vágyakozását így fejezi ki: Csurgott a nyálam. Léda asszonyt egy helyütt imígyen tiszteli:
Látlak angyalnak és ördögnek,
Dicső Valónak, tunya dögnek.
Ezek után az egye fene s a frász törhette ki már csak szelíd enyelgések. Mintha ezekre vonatkoznának a Vér és arany szavai:
És úgy dalolok,
Mint egy ósdi, telt szájú prédikátor.
Bizony nem kell éppen "finom kultúrlegény"-nek lennünk, hogy az ilyen durvaságokat kereken visszautasítsuk.
Molière mondja, hogy minden leánybetegségre legjobb orvosság a férjhezmenés. Költőnket is biztosan kigyógyítaná szertelenségeiből egy méltó frigy, melyet Siker-asszonnyal köt, kitől oly vad gőggel vett búcsút az Új versek-ben. Remélhetőleg el fogja hagyni rossz szokásait, melyek a hipermodern piktúra tehetségtelenjeinek nekirugaszkodásaira, ízetlen műterem-vicceire emlékeztetnek. S nem fog dacos Wilde Oszkárként nagyot mondani csak azért, hogy megtréfálja rajongóit és dühbe gördítse ellenfeleit. Mindezt kívánatosnak hisszük a fiatal költő érdekében, kinek félszegségeiről könnyű volna többé-kevésbé szellemes megjegyzéseket gyártani, ha nem tartana tőle vissza az a köteles tisztelet, melyet a talentum iránt érezünk. Mert hogy Ady Endre az, leghevesebb ellenfelei sem vonhatják kétségbe. Csodálatos keveréke a tehetségnek az utánzással, a tudatos művészetnek a mesterkélt szertelenséggel. De egyéniség, valaki, hogy az ő módján írjam: Valaki. Fokozott érdeklődéssel várjuk további fejlődését.
Második kiadás. Bp., 1911. Singer és Wolfner, Márkus ny. 171, 5.
Harmadik kiadás. [Jeges Ernő borítójával.] Bp., 1918. Pallas, 171, 5.
Negyedik kiadás. [Jeges Ernő borítójával.] Bp., 1919. Pallas, 171, 5.
A Szeretném, ha szeretnének című kötet kiadástörténete
a) Előzetes híradások a kötetrőlLevél Fenyő Miksának – [Rheinfelden, 1909. aug. 30.]
– "Féltem, hogy Gárdos [...] esetleges esélyemet elronthatja, ha szept. 15. előtt megírom, hogy nektek adtam el a Vér és Arany II.-t s az uj könyvet." (AEl II. 250.)Levél Diósi Ödönnek – [Budapest, 1909. okt. 1.] – "Azután a könyveimet, melyeket a Nyugat ad ki, kell sajtó alá rendeznem." (AEl II. 265.) – Az egyik könyv minden bizonnyal a Szeretném, ha szeretnének.
Levél Hatvany Lajosnak – [Bécs, 1909. nov. 1. és 3. között] – "Az új verses-könyvem már nyomda alá van készítve s adva." (AEl II. 281.)
Levél Diósi Ödönéknek – [Budapest, 1909. dec. 7.] – "Verses könyvem három nap mulva jelenik meg, ha igaz." (AEl II. 296.)
MH 1909. dec. 17.; XIX. évf. 298. sz. 12. – Irodalom, tudomány – Szignálatlan közlemény
Két könyv. Két nagyon érdekes, előkelő és különös könyv megjelentét jelezzük itt előre olvasóinknak, mint amelyek ismertetésére közelebb visszatérünk. Az egyik Ady Endre verseskönyve, amely a Nyugat kiadásában jelent meg, külsejében is előkelő ízléssel. A címe: Szeretném, ha szeretnének és a kiváló költő legújabb verseit foglalja magában.
FMo 1909. dec. 19.; VIII. évf. 300. sz. 14. – Tudomány és irodalom – Szignálatlan közlemény
Új Ady-kötet. Ady Endrének új verseskönyve jelent meg. A címe ez: »Szeretném, ha szeretnének«. Ady legújabb verseit tartalmazza. A könyvet a Nyugat adta ki, az Insel-Verlag kiadásaival vetekedő ízléssel, artisztikus könyvdísszel, amelyet Falus Elek rajzolt, kitűnő betűkkel, finom papiroson. Három koronába kerül. Ismertetésére még rátérünk. Mai lapunkban a kötet két szép versét közöljük.
Szil 1909. dec. 23.; XXVII. évf. 51. sz. 4–5. – Szignálatlan közlemény
Három könyv. A Nyugat kiadásában három könyv hagyta el a sajtót, hogy a karácsonyi könyvpiacnak s egyúttal a modern magyar irodalomnak becses ékességeivé váljék. Az egyikről, az Ady Endre legújabb kötetéről (Szeretném, ha szeretnének) rövidesen már szólottunk; ezúttal sem méltatjuk bővebben, mivel e szintén nagy értékű könyvről sokkal több a mondanivalónk, hogysem azt egy rövid újdonság keretébe beszoríthatnók. Csak annyit jegyzünk meg tehát, hogy a kiváló csínnal és ízléssel kiállított könyvben Adynak 109 jobbnál-jobb verse foglal helyet, amelyeknek nagy részét ismeri a mi közönségünk is. Ára 3 korona.
NN 1909. dec. 25.; XII. évf. 298. sz. 16. – Könyvesház – Szignálatlan közlemény
A "Nyugat" könyvei. A karácsonyi könyvpiacnak legértékesebb irodalmi eseményeivel a "Nyugat" lepi meg a közönséget. Az elmúlt év irodalmi termésének legjavát, pompázó diszkrét, legnevezetesebb sikereit foglalták egybe a három nemcsak tartalmuk, hanem külső kiállításuk szerint is kiválóan artisztikus kötettel, amelyek Ady Endre, Heltai Jenő és Móricz Zsigmond nagy tehetségének újabb jelentős bizonyságai. Ady Endre legújabb verskötetének címe "Szeretném, ha szeretnének" és az olvasók nyilván nagyra fogják értékelni azok után a nagy forrongások után, amelyet a sokféleképen megítélt, de mindenek által olvasott poéta új versei idéztek fel a kritikusok között.
ADY ENDRE: SZERETNÉM, HA SZERETNÉNEK. [Versek] Budapest, 1910, [1909], Nyugat, Légrády ny. 127,5 p. 20 cm.
A borítót Falus Elek rajzolta.
A kötet kiadásának pontos időpontját Ady december 7-i levele, illetve a MH és a FMo közleményei alapján tudjuk behatárolni. Ady levelében azt írja, hogy kötete 3 nap múlva fog megjelenni. Tehát a megjelenés legkorábbi lehetséges időpontja december 10-e, de korántsem biztos, hogy ekkor már meg is jelent. A MH először arról számol be, hogy a kötet megjelenését jelzi előre, majd múlt időben beszél erről. Ezek szerint lehetséges, hogy már 17-én kiadták a kötetet. Végül a FMo egyértelműen a megjelenéséről beszél. Mindezek figyelembevételével a kötet megjelenését december 10-e és 19-e közé tehetjük.
Az eredeti cikluscímek kiemelt feltüntetésével közöljük a kötetben publikált versek címeit:
Prologus [Sem utódja, ...]
Esze Tamás komája
Ond vezér unokája
Bujdosó kuruc rigmusa
A Dál-kisasszonyok násza
Hajó a ködben
Négy-öt magyar összehajol
Esze Tamás komája
Zilahi ember nótája
Kuruc Ádám testvérem
Harcos Gyulai Pál
A föl-földobott kő
Két szent vitorlás
Csókokban élő csóktalanok
Milánó dómja előtt
Biztató a szerelemhez
Elfogyni az ölelésben
Megölelném a lyányod
Őszben a sziget
Két szent vitorlás
Hiába hideg a Hold
Séta bölcső-helyem körül
Igy szaladsz karjaimba
A vén komornyik
Északi ember vagyok
Ezvorász király sírirata
Betemetik a tavat
Ujjak a Szajnában
Zúg-zeng a Jégcimbalom
Megint Páris felé
A vén komornyik
Bolond, halálos éj
Budapest éjszakája szól
Catullus költő halála
Nem először sirok
Kisvárosok őszi vasárnapjai
A harcunkat megharcoltuk
Valami még készül
Egy megíratlan naplóból
Akarom: tisztán lássatok
A Tenger ákombákoma
Szétverek majd köztetek
A harcunkat megharcoltuk
Égő tűzben dideregve
Az elátkozott vitorla
Ázott széna-rendek fölött
A mentő glória
Aki helyemre áll
Hosszú az erdő
A szivárvány halála
Az elsőség jósága
Magyar vétkek biborban
A Hágár oltára
Az örök halálmenet
Mai asszonyok udvarában
Dudorászó, régi nóta
Heléna, első csókom
Fehér lyány virág-kezei
A tízéves Éva
A Hágár oltára
A Csók-csatatér lovagjai
A Lóri csókja
Elindult egy leány
Kató a misén
A Hóvár-bércek alatt
Nézni fogunk, hejhajh
Sappho szerelmes éneke
A Jövendő fehérei
Küldöm a frigy-ládát
A Ma kiebrudaltjai
A könnyek haszna
Varjak, szent madarak
Bús Ahasvérok Májusa
A Jövendő fehérei
Másokért halunk meg
Álmodik a nyomor
Proletár fiú verse
Menekülés úri viharból
Áldassál, emberi verejték
Fedjük be a rózsát
Áldott, falusi köd
Apámtól, anyámtól jövén
Egy régi-régi fűz
Az öreg Kunné
Rettegésben a falu
Áldott, falusi köd
Őszi, forró virág-halmon
Az elsülyedt utak
A hatalmas Tél
Rendben van, Úristen
A Halál pitvarában
Alázatosság langy esője
Imádság úrvacsora előtt
Az Anti-Krisztus útja
Rendben van, Úristen
Virág-fohász virágok Urához
A Jézuska tiszteletére
Adjon Isten mindenkinek
Vezeklő vigadozás zsoltára
Szelíd, esti imádság
Könyörgés víg halásért
Ne sujts bénasággal
Egy avas kérdés
Az Uraknak Ura
Egyre hosszabb napok
Valaki utánam kiált
Boldogok az öregedők
Első szeretőm ölében
Duruzslás a jégveremből
Kocsi-út az éjszakában
Nem játszom tovább
Sirató ember dala
Az ifjú Rajnánál
Tararrarom, hajh, tararrarom
A Halál: pirkadat
Egyre hosszabb napok
Fájdalmas, bús kitérő
Lelkem szerelmes fattyai
Az ágyam hivogat
Kezdenek nyakukba venni
Most pedig elnémulunk
A kötet tartalomjegyzéke nem híven tükrözi a versek sorrendjét és a címek írásmódját. Az első ciklusból hiányzik a Kuruc Ádám testvérem, a másodikból a Milánó dója előtt, a harmadikból az Ázott szénarendek fölött. A Fedjük be a rózsát e kötetben az Áldott falusi köd ciklus élén található, a tartalomban pedig a Jövendő fehérei ciklus végén. Írásmódban is több az eltérés a tartalomjegyzékben: A Dál-Kisasszonyok násza, Hiába hideg a hold, Séta bölcsőhelyem körül, Az elsülyedt útak, Ne sújts bénasággal, Az apám hívogat. Ezek az eltérések a további kiadásokban is "öröklődnek". A Fedjük be a rózsát című vers később az Áldott falusi köd ciklus végére került a kötetekben is és a tartalomjegyzékben is.
Egyetértés 1909. dec. 25.;
XXXXIV. évf. 305. sz. 15. – Irodalom
Ady Endre:
– Szeretném, ha szeretnének –
Ady Endre művészi munkáját, ha új verskötetén keresztül nézzük, találunk benne nagy-nagy finomságokat, életmélységekbe leszállást és kilátómagaslatokra emelkedést, régi erőt és friss szépségeket. "Szeretném, ha szeretnének..." – vallja Ady és ezért a kötetnyi poézisért követelheti a szeretést. Az igazi lírikus őszinteségével adja oda magát: fájdalmát, lelkesedő ujjongásait, panaszos sírását, harcos vágyát. Úgy, ahogyan ebben a kötetben megjelenik Ady költészete, minden sajátossága kiemelkedik benne, minden ereje és egész bátorsága kicsendül a soraiból. Dinamikájában ezt a költészetet még mindig a fejlődés meredekén fölfelé haladónak látjuk. Nem azért, mert utolsó, – de azért, mert legfejlődöttebb: a legszebb kötete Adynak a "Szeretném, ha szeretnének". Nem úgy érzi azt az ember, mintha újra hallaná a régi muzsikust és elfelejtve ez elpengett melódiákat, azt hiszi, hogy az a legszebb, amelyet most hallott. Nem. Hideg-objektíven, távolságokat átfogó nézéssel, dinamikába való belélátással kell kimondani, hogy Ady Endre odáig jutott el, ahol az új kötetével áll. Nem tudjuk: a perspektívája lett-e szélesebb, az ereje tömörebb, az érzése mélyebb – de tudjuk, hogy egy kötetében sem volt annyi elgondolásban, kifejezésben, megérzésben gyönyörű verse, mint ebben. Olvasás közben az volt az érzésünk, hogy itt bontakozott ki igazán ez az ember, aki "sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse" – senkinek, aki ő maga, Ady Endre és éppen ezért: művész. Egyedülvaló, magából teremtő. Nem tart rokonságot senkivel, de igaz magával szemben. A nagy individualista, aki a művészetében egyet akar, egyre törekszik, hogy magát élje (és élje egészen), magát énekelje és magát írja. A versei: Ady Endre ritmusban, rímben, formában kiforrva. És ezt az egyéniséget, aki ennyire önmaga, egy kötelék mégis rokonná kapcsolja az emberekkel, velem, veled, mindenkivel, aki itt él és itt érez. Az a kapocs: az az erős fölszívó képesség, amely annyira be tudja lélegzeni a ma levegőjét, amely az övé és a mienk is. És mert megnyilatkozik a poézisében a ma, minden vágyával, törekvésével, panaszával és ujjongásával. – Az ő vágya, törekvése, panasza és ujjongása a mienk is. Az "Esze Tamás komája" riadó és a mi riadónk, harcos hadi kürtök zengésével ható. És vallomásában: "Akarom: tisztán lássatok" ott van a mi feleletünk is. Költő őszintébben nem beszélhet, mint ebben a versben Ady. "Fehér lány virág-kezei" a legszebbek közül való, amit valaha irt. És a "Fedjük be a rózsát" csodálatosan finom és virtuóz-formás. És a koronája a kötetnek "Az ágyam hivogat." Erről a líráról lírát lehetne írni. Ez a vers a magyar poézis egyik remeke.
Ady Endre új kötete a Nyugat gyönyörű kiadásában jelent meg. Ára 3 korona.
NN 1909. dec. 25.; XII. évf. 17. – Irodalom. Művészet – Miklós Jutka
Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének
Hálás vagyok azoknak, akik megnevettetnek. De még hálásabb vagyok azoknak, akik megríkatnak, akik összeszorítják ujjaikkal a szívemet, hogy a belőle kiszorított könnyek szökőkút vizeként szökkenjenek föl és csorduljanak ki a szememen át. Ezek a könnyek azok, amik magukkal mosnak minden salakot, ami szívünkbe ülepedett és nehézzé tette; amik után oly tisztára mosva áll és tágul a szívünk, mint egy református templom fehérre meszelt hajója.
Ady Endre. Amit Magyarországon egy ember elérhet, ez az ember (nem írok héroszt: megtisztelem őt azzal, hogy annak nevezem ami: embernek) – elérte. És azt hittük, amit Magyarországon egy ember, ha a legemberebb ember is, adhat – immár megkaptuk tőle. Ady Endre fölrázott és extázisba ejtett, magával ragadott és összetört, kétségbeejtett és iriggyé tett és újra visszahódított bennünket. Mi lehetett még hátra? Mi következhetett még? Az, ami következett: hogy most a szívünk mélyéig meghat bennünket. Mit kezdhet valaki azon a monteveresti magaslaton, ahova ő fölöklözte magát? Várunk. Zeusnak álmodja é majd magát és mennykövekkel hajigálózik? Kinevettük volna. Tovább törtet összeszorított fogakkal szent turista-lázban? Szántuk volna. Elszédül fönt és baktat óvatosan lefelé? Megvetettük volna. Egyiket se cselekedte. Leült a hóra, leült a jégre, kezére hajtotta a fejét és sírt és mi vele sírtunk. »Gyertek hozzám és tanuljatok dideregni.« Ó vacog a fogunk és a szívünk olyan jól megtanít bennünket a veledidergésre. Soha így még senki se fázott, soha félelem verejték senki testét így ki nem verte, soha, soha ember így még nem félte Élet szeretője ölében másik szeretőjét, a Halált.
És mind e húrokat, amit idáig döngetett (mert hiszen ő nem pengette, ő ököllel csapkodta a szíve és lantja idegeit,) leoldja a hegedűjéről és egy grandseigneuri mozdulattal dobja oda a »havas semminek«. Vegye föl, aki akarja, ő vérpiros fátylára gyászfátyolt aggat, ő új húrokat rak föl, halk, szép, könnyes, sordinós húrokat, s miken könnytől fátyolos hangon dalolhgt (sic!) a falusi ködről, a napokról, amik egyre hosszabbá lesznek (pedig: »hegyes karó minden óra és sötét vasmázsák hullva, rengve, verik a fájást a szívembe«), a két hegy közt égre nyíló sebről, a völgyről, ahol mint egy véres pojáca, forog az alázatosság langy esőjéről, amely lelkét tisztára mossa s a fölséges emlék-ízekről, amiket a Halál előtt, ím, ínyében újra érez.
A vér és arany nagy áriájának lobogó tüzét kioltották a könnyek és ő most csukló hangon Beethovenes, gyászindulós dübörgő pompában dalolja a könnyek nagy áriáját.
Egy nagy félés ez a könyv, félés az Élettől, félés a Haláltól és félés, mindenek fölött félés – a legyőzetéstől. »Ó jaj nekem, ha elporoz mellettem győztesek hada!«
Ady Endre ne féljen. Ahova ő feljutott, az irdatlan, fehér magasságokban nem »porzik« el ő mellette senki ember fia. Mert mire mellé fölér, elfogy a lélegzete, megroggyan a térde és csak annyi ereje marad, hogy megszorítsa az ő kezét, búsan, megértően és szeretettel.
PN 1909. dec. 25; CX. évf. 305. sz. 98–99. – Új könyvekről – (b.e.) [Bányai Elemér]
Ady Endre új kötete. A legkülönösebb irodalmi jelenségek egyike, ami Ady Endre körül immár négy éve folyik. "Uj versek" című kötetével tört be vidékről "Uj időknek uj dalaival" a központi hivatalos irodalomba, a pestibe, ahol mindenki számára a sikerek és elismerések eldöntetnek. Azóta kiadott három kötetet, "Vér és arany", "Illés szekerén" s legújabban "Szeretném, ha szeretnének" címen, nyugalom azonban éppen úgy nincs körülötte ma, mint négy év előtt. A magyar irodalomban példátlanul álló az a szilaj háborgás, melyet a megjelenés keltett. Költőről soha ennyit nem beszéltek még s ideszámítva Petőfit is, egyetlen író sem volt, akit annyira égig emeltek és annyira támadtak volna. És fogják még sokáig, mert vele szemben nem lehet ötven percentes álláspontot elfoglalni. Vagy megértik s akkor szeretni fogják, vagy nem értik meg, s akkor továbbra is gúnytáblája marad mindazoknak, akik régies ízlésük, makacsságuk, egyszerűbb lelki alkatuk, vagy politikai érdekeltségüknél fogva eddig is csak egy világba belelármázó embert láttak benne. A dolog azonban úgy áll, hogy az Ady-vitában már ez a kontra bemondás sem jelent valami sokat, mert mialatt irodalmi és politikai ellenfelei agyba-főbe verik őt az erkölcs, haza, jó ízlés és a tiszta magyarság szent nevében, hívei, akik jóval nagyobb temperamentummal, rajongással és szervezettséggel, sőt tanulsággal, harcolnak mellette, lapokat, könyveket, ünnepi számokat, zenéket mozgósítanak s meg tudják értetni, hogy Petőfi óta a magyar lírának ő az első szenzációs jelentkezése. Aztán a hatása is figyelemreméltó. Fiatalabb költők mind betévednek az ő boltjába, s kénytelenek tanítványai lenni, mert, ahogy Petőfi lenyűgözte a maga költőtársait és az utána jövő nemzedéket, Adyban is szuggesztív erők vannak, melyek elől csak az erős tehetség képes kitérni. Ha húsz vagy harminc évvel előbb születik, s azzal a készlettel jön, amivel most beérkezett, még csak nem is kétség, hogy a legrettenetesebb sors ő reá vár. Vajda János, Reviczky Gyula, Tolnai Lajos, Komjáthy Jenő, Kiss József irodalmi grófok és bárók lehettek volna az ő sorsához képest s talán még az sem lehetetlen, hogy könyveit hatóságilag elkoboztatják. Ma is megtennék neki sokan ezt a szívességet, de már nem lehet. Nagy szó, finom szó, érdekes szó: de nem lehet! Elkéstek vele. És hiába való minden vészkiáltás, jelenlétét s mindazt, amit ez a jelenlétel irodalmi, társadalmi és politikai dolgokban jelent, kénytelenek tudomásul venni, mert jelen vannak már a közvélemény nagy részében is azok az eszmék, melyekben minden újabb mozgalomnak a gyökere van.
Az íróifjúság érezte meg legelőször, hogy az Ady elbuktatása egy volna mindannak, ami konvencióellenes, bátor, új és a művészi szabadság jogaira törő, – veszedelmes eláztatásával. És sietett tömegesen demonstrálni mellette s ebben a demonstrációban megadta mindazt az elismerést, ami dukál neki. Meghatóbb, szebb és önzetlenebb harcot a magyar irodalomban még alig vívtak a talentum jussaiért, holott sokáig tartott a küzdelem és lekötött, pénztelen, befolyásnélküli embereknek kellett a lelkiismeret tüzeit gyújtogatni méltóságos, akadémiás, főrendes, főpapos, nagyon sok pénzű és nagy vállalatú urakkal szemben. Az Ady-ügy ezzel el van intézve idáig. Az irodalomban nem kérdéses többé az ő talentuma, a publikumnál pedig, ha lassan is, de mind nagyobb hódításokat fog bizonyos határokig megtenni. Úgynevezett országosan népszerű költő sohasem lesz, még ha nagyobb lármák is fognak történni neve körül, mint eddig voltak. Lírikus lényének komplex volta, érzéseinek végletesen éles és rafinált jelleme csak azokat fogják közelébe vonzani, akik az ő vívódásait és belső válságait átélték. Magyar és pénzverseivel azonban az öntudatosabb tömegek számára nagy utak nyílnak az ő költészetéhez. A posványba és bántó hazugságokba füllesztett hazafias lírában ő ütötte meg azt a korszakos hangot, mely ezt az őszintétlensége miatt diszkvalifikált műfajt ismét a maga nagy fontosságához emelte. Persze még itt is sok félreértések és rágalmak várnak reá, amíg el fogják ismerni, hogy ha nem is a hatvanhetes kiegyezés értelmében, de a maga erős költői lelke szerint, ősrabbinusi szertelenségű átkozódásaiban és a jeremiádoknál és kuruc siralmaknál magasabban járó kétségbeeséseiben, kifejezte a legigazabb magyar lelkek megrendüléseit. Költeményei a "Nyugat" kiadásában jelentek meg s ugyanott 3 koronáért megszerezhetők.
VÚ 1909. dec. 26.; LVI. évf. 52. sz. 1096. – Irodalom és Művészet – [Schöpflin Aladár]
Szeretném, ha szeretnének. Ady Endre izgató egyénisége körül annyi beszéd, vita, agitálás folyik már vagy két év óta, hogy mindenki elmondta körülbelül mindazt, ami mondanivalója róla volt. Az álláspontok világosan állanak körüle, új anyagot a vitába csak az vihet bele, aki az ellentétet szítani akarja a szemben álló nézetek között. Annyira végre eljutottunk, hogy Ady szokatlan tehetségét, igazi költői hivatottságát ma már nem tagadja senki, aki az egyedül jogosult irodalmi szempontokból szól irodalomról s elvégre mégis csak ez a fődolog akkor, amikor költőről szó van. Aki még küzd ellene, azt nem annyira a költő műveinek művészi tartalma, mint inkább iránya ingerli ellene, s talán a költő személyes szereplésének egyes mozzanatai, melyek másutt aligha rínának annyira ki, nálunk azonban szokatlanságuknál fogva kihívják az ellentmondást. Ennél minket sokkal jobban érdekel, mit hoz a költő legújabb könyvében, jelent-e ez a könyv pályáján fejlődést? Mindjárt az elején megállapíthatjuk, hogy jelent, mégpedig jelentékeny fejlődést, pontosabban szólva tisztulást, bizonyos zavaró vonásoktól való szabadulást. Mi is jobban beletanultunk sajátos, egyéni formanyelvébe, őbenne is kiérlelt a fejlődés egy s más kiforratlanságokat. Hangos jajveszékelése, melynek régebbi köteteiben, igaz, néhány az emberi lélek mélyeiből feltörő hangot köszönhettünk, de amely kevésbé szerencsés órákban éppen zajosságával gyanút keltett maga iránt, most halkabb s ezért művészibb fájdalommá nemesedett, dacos, elkeseredett magyarsága megtisztult a túlzásoktól, melyek révén annyian félreértették, s a faját fájdalommal szerető, sorsát remegő aggodalommal néző magyar ember igaz és őszinte szavait mondatja vele, a keserű ízű, duhaj tobzódásnak alig van nyoma is új könyvében. S mindez a fejlődés anélkül ment végbe, hogy egyik legfőbb ereje: közvetlensége csak egy parányit is elhűlt volna. A költő fejlődött s vele fejlődött költészete. Örömmel és elégtétellel jegyezzük ezt fel mi, akik elejétől fogva bíztunk benne, hogy meg fog szabadulni azoktól a ballasztoktól, melyek inkább a költő helyzetéből, mint egyénisége természetéből folyva, önmagával s olvasóival való tisztázódását megnehezítették. Most már igaz művészettel s az igaz művészetet jellemző egyszerű eszközökkel tudja megoldani a legnehezebb művészi problémákat, kifejezni a legnehezebben kifejezhető érzés-árnyalatokat. Régi nagy ereje, a színes, mindent kifejezni tudó nyelv megmaradt: egy sorba most is egész gondolatsort tud tömöríteni, egy inverzióval, egy-egy szónak kissé szokatlan elhelyezésével most is ki tud fejezni olyan érzés-árnyalatokat, amelyekre eddig hasztalanul kerestek kifejezést, szavak, szólamok, fordulatok új színt, értéket, szépséget kapnak a nyelvén. Új, meglepő, színes képeknek egész seregét hozza most is, majd minden versében találunk ilyet. Aki megtanulta az ő gondolata járását és formanyelvét követni, az lépten-nyomon új szépségekre bukkan verseiben. A magyar bánatot tükrözi egy bokor verse, azt a keserűséget, amely mindig belevegyül magyar érzésünkbe s amely ezredévi szenvedés öröksége lelkünkben; a szerelemnek kielégíthetetlensége, amely a teljes eggyé forradás lehetetlen vágyába hajt két, különnemű embert, a költőnek hányódása az önmagában való bizakodás magaslatai és az önmagán való kétségbeesés mélységei között, szeretete az elnyomottak, szegények, szenvedők iránt, a falu nyomasztó, ködös, téli képei s az Istennel való pogány vívódás, amely nem tud beleilleszkedni a dogmába rögzített vallásosságba, de Istentől elfordulni sem tud s néha a kálvinista zsoltár hatalmas erejű hangján szólal meg ajkán, – ezek adják témáinak javarészét. S a kötet száznál több verse között, ha vannak is értékre, erőre különbözők, alig van egy is, amelyben nem volna meg az igazi művészet fényének legalább a villanása.
Alkotmány 1909. dec. 30.; XIV. évf. 308. sz. 10. – Karácsonyi verstermés – Hangay Sándor
Adynak ez a könyve az előbbiekhez határozott haladás. Sejt és érez. De az érzelmei itt már sokkal tisztábbak, differenciálódottabbak s ami nála eddig a legbántóbb volt, kezdi pózait levetkőzni. Gondolatai mélyültek, költészete nyílegyenes irányt és mélyebb medret vágott a hazai talajba. Látkörének horizontja mind messzebb és messzebbre ver határt s bár még most is teleaggatta verseit túlontúli cifra sallangokkal, mégis mindenhol egyéni s még a hibáiban is élvezhető. Nyelve, jelzői színesek, újak s gyakran a zsoltárok erejét viszi beléjük. A föl-földobott kő, az Áldassál emberi verejték, de különösen Az Uraknak Ura intelligens tehetségéről tesznek tanúbizonyságot. Nagyobb önkritikával, több megválogatással könyve értéke csak nyert volna.
Magyar Dél 1910. január 1.; 1. sz. – A Nyugat új könyvei
Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének. Ady Endre neve – s ez ma is már sablonos megállapítás: fogalom. Szegény Tóth Béla, az Ady Nyugat és Kelet között kalandozó lelkével annyira rokonlelkű, írt először az "Adyendreségről". Azóta ez a fogalom tisztázottabb lett, s a válaszfal, amelyet a magyar irodalomban emelt, még magasabb, még lebonthatatlanabb.
A Nyugat Ady-száma annak idején tökéletes portrét adott Adyról. A hozzája írt kommentárok talán revízióra szorulnak máris, – de a kép nem változott. Talán más megvilágításokba kell állítani ... más semmi. Babits Mihály írta, ha jól emlékszem, hogy minden verse egy tájkép a költő lelkének vidékeiről. És ha egymásután olvassuk Ady új kötetének a verseit, úgy járunk, mint Tatrangi Dávid, Jókai fantasztikus hőse: egy óra alatt a legkülönfélébb, legcsodálatosabb, legmerészebb, leggyönyörűbb tájakat barangoljuk be.
Az első ciklus és a negyedik: haditáj: az Esze Tamás ivadékának gyönyörű harcaiból. Van itt egy vers – egy felséges haditudósítás, egy grandiózus győzelmi induló, csupa erő, kép, szín, zene: a Gyáva kakasként fut az ellen – kezdetű. A "Rendben van Uristen" ciklusban tüzes skálájú harcos versek után itt nyugalom honol, alázat, bibliai csend, prédikátor-áhitat.
Vérveres tájak felett repülünk aztán. Asszonyversek, "Léda asszonynak, akit hiába hagynék el már s aki hiába hagyna el engem, mert ma és mindörökké ő lesz: az asszony". Forró, fojtott levegő csap ki ezekből a versekből: a szerelem – minden, az egyedüli valóság.
Trópikus tájak következnek, a "Hágár oltára"-ciklus, s a legvakítóbb tájakon repülünk e versek nyomán, míg elérünk a lelke szédítő csúcsáig. A cél:
Szeretném magam megmutatani,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden önkinzás, ének:
Szeretném, ha szeretnének.
S lennék valakié,
Lennék valakié.
Tudom, amit itt írtam: nem kritika. De ez a kötet a legértékesebb, legszebb magyar verskötet, ami – nem merem megírni, mióta megjelent.
Kelet Népe 1910. január 19.; II. évf. 1–2. sz. – Irodalom. Művészet. – Németh Andor
Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének
Már most: mit írjak rólad, kedves Ady Endrém? Bús dérharmat borítja a mezőket: mit írjak Ady Endre? Szomorú, lemondó sorokat (öreg fiú, agg oroszlán, hullnak a körmök, de melegebb a szív és óbb a bor) vagy banalitásokat, újra csak azt – (szépek, nagyon szépek Ady Endre új versei. Fájnak, sírnak, de nem elégítenek ki). Vagy kitörve, keserűen (Az istenit, csürhe had, ne bántsátok A. E.-t Eh ...) Elegánsan, nemesen és hidegen.
Íme: egy ember: nem utóda, nem boldog őse, nem rokona, nem ismerőse senkinek. (Utódai ...fuj, fattyuk. Hagyjatok békében. Rokona kettő van.) Tisztáznunk kell azt a kérdést, kije a magyar irodalomnak Ady Endre és mit adott néki.
Ismeritek azt a részeg parasztot, aki hazamegy a korcsmából és véresre veri a feleségét? Azt hiszem, drága olvasóm, ez a magyar típus vajmi gyakori. Vagy: bor melletti alkonyos, drága diskurzusok. Piros bor ül a kancsóban, alig egy-két gyűszűnyi.
Hát: van egy költőnk, akiben többé-kevésbé összegyűjtvék az emberiség összes bűnei. (Sok bűne van: kérkedő, gyáva, asszonyos, jajgató.) De: őszinte, és hivő.
De hibáihoz és erényeihez nekünk nincs szavunk. Valljuk és hisszük: a legszebb magyar verseket ma Ady Endre írta. Mert bűnös ember: legszebbek önvallomásai. Mindnyájan bűnösek vagyunk, édes híveim és Ady Endre: Ego te absolvo in nomine patris et filii es spiritus sancti. Amen.
*
Mit ad nekünk új könyvében. Önmagát. szeretné, ha szeretnék. (Negyedik nagy könyve. Az Uj versek: fiatalos, neki merés. De remekszép gondolatok. Vér és arany: harcos ember könyve. Benne van mindaz, ami szép és mindaz, ami rút. Jöttek Illés szekerével a zsoltármű versek. Most itt van újra a Vér és arany. Valahogyan transponálva).
Isten, bor, nő, asszony, betegség: Ady Endre lelkes társai újra felbúgnak. Az isten már nem Mammon, nem is Baal és nem a fehérszakállú agg. Valami nagy ismeretlen, akit most sírva kérd:
Ki akarta, hogy megtagadjam
Örök Sionát messzehagyjam,
S visszakolduljam magamat
Öregen, ismét unt kegyébe?
Lelkes képem kinek a képe,
Kinek borulok én elébe,
Mikor már minden elhagyott,
S nem tudom, ő van-e valóban?
Igy hull, mint hervadt fűszál a sarló elé, rebegve: Rendben van, Uristen. Ezek az imái. Szelid, –gyermekimák. (Adj csöndes éjt szüleimnek, adj csöndes éjt mindenkinek, Ámen.)
Szerelme: ma már nem vad és nem tüzes. A múltba néz és himnusza ez a vers:
Mindig ezt az asszonyt szerettem
Szájában és szivében voltam
S ő volt a szám és a szivem,
Mikor ittasan kóboroltam
Kárhozottan, a váradi éjben.
Mert lírikus: egyáltalában nem tartjuk következetesnek. A vén komornyik nyitja-csukja szíve ajtaját. Apró örömök szöknek ki s be rajta.
Ilyen ő és így ír. Mit várhatunk még tőle? Egy verskötetet, melyben a legegyszerűbb, legközvetlenebb beszédben sírja el búját-baját. Ez meg fog történni a jelek után ítélve. És akkor, amikor nemcsak a legműveltebbek, de a nép minden tagja gyönyörrel élvezheti ma még nehéz, szimbolikus beszédét, akkor felesleges lesz cikkekben, könyvekben hirdetni azt, ami előttünk már rég természetesnek látszott. Hogy Ady Endre nem utóda Csokonainak, nem utóda Vajda Jánosnak, akikhez nagynéha félve hasonlítgatják, hanem méltó párja és társa Berzsenyi Dánielnek. (Tort ülök az elillant évek szőllőhegyén, s vidáman buggyan – Torkomon a szüreti ének.)
Várjuk az új Ady könyvet: adott már ő nekünk sokat – szépet, furcsát, keserveset, – de még valamit tartogat. ("Nyugat" kiadása. Ára 3 korona.)
A Jövendő, 1910. febr. 15. I. évf. 2. sz. 21. – (g. j.) [Gonda József]
Szeretném, ha szeretnének
(Ady Endre legújabb versei. A "Nyugat" kiadása. Ára 3 korona.)
Az Illés szekerén, Vér és arany, Uj versek után ez a negyedik kötet verses-könyve Ady Endrének. Ugyanazok a hangulat-gazdag, költői formába írott, színekbe pompázó, csengő, lüktető ritmusok ezek, mint Ady Endre előbbi versei, legfelebb a külső látóköre, érzésvilága, gondolatgazdagsága szélesebb és intenzívebb. A »Szeretném, ha szeretnének« verses-kötet a legértékesebb, leghatalmasabb Ady-versek gyűjteménye. Aki megakarja ismerni ezt az Istenadta, eredeti költőt, az e kötet ragyogó poémáiból is teljesen megismeri. Lobogó, daliás, hetyke, leventés kuruc-dalok, forró szerelmi-dalok, bölcselkedő költemények, vallásos dythyrambok, az Élet ezer és ezer színes hangulata cseng-bong a mesterien szőtt rímek között, magával ragadó, szenvedelmes erővel, fiatal, forró pátosszal. A fájdalom borongó hangján mondja a kuruc: »Tiz jó évig a halálban, Egy rossz karddal száz csatában, Soha-soha hites vágyban, Soha-soha vetett ágyban. – Kergettem a labanc hordát, Sirattam a szivem sorsát, Még sem fordult felém orcád, Rossz csillagu Magyarország! – Elbocsát az anyánk csókja, Minden rózsánk, véres rózsa, Bénán esünk koporsóba, De igy éltünk – vitézmódra!«
A nagy bohém, a gőgös mámor-fejedelem s a mélyen látó cinikus filozóf együtt szólal meg a Budapest éjszakája szóló című versében. »Budapest éji nagy álmát hozom, Be vig város vagy én bus városom, Zsibbadtan tapint fáradt két kezem, Cigánnyal, borral, nővel érkezem. – Én hozom az álmot, Léthe vizet, És Budapest ujjongva, dalolva fizet, Bizáncban is nőtt feledés moha, De igy feledni nem tudtak soha. – Itt mintha a vig halál lengene, Szinház, kávéház, cigány, bor, zene, Csók, ájulás, láz és mai siker, Mit bánjuk ma, a holnap mit mível!«
Lobogó vére, forró életszeretete, féktelen temperamentuma sír, követel, tépelődik és átkozódik az Aki helyemre áll című gyönyörű versében: Lehet-e, lehet-e Hogy jön még ájult tüz-nyár, Bugó-csillagos éjek S hogy én – Én már ne éljek? És majd szürik a bort, Pompás, aranyos őszben S ittasan, tarka lombok Hulltán én nem borongok. S meleg asszony-szalon Integet ki a télbe, Lágy pamlag, égő illat S ide nem engem hivnak! – Átkozott legyen az, Aki helyembe áll majd, Inyére méreg hulljon, Két szeme megvakuljon. Álljon el a szive. Süketen tétovázzon, S ha tud majd asszonyt lelni, Ne tudja megölelni!«
A korát megértő, a jövőbe látó, finom poéta lélek satyrája korbácsolja a társadalmat a »Proletár fiu verse« cimü költeményében. – Az én apám reggeltől estig, Izzadtan lót-fut, robotol, Az én apámnál nincs jobb ember, Nincs, nincs sehol. Az én apám kopott kabátu, De nekem uj ruhát veszen S beszél nekem egy szép jövőről, Szerelmesen. Az én apám bus, szegény ember, De ha nem nézné a fiát, Megállitná ezt a nagy földi Komédiát. Az én apám ha egyet szólna, Hajh megremegnének sokan, Vigan annyian nem élnének, És boldogan. Az én apám dolgozik és küzd, Nála erősebb nincs talán, Hatalmasabb a királynál is, Az én apám!«
Vallásos verseiben mély gondolataival, a mulandóság szomorúságától áthatott érzéseivel s melankolikus sejtelmességével lep meg, bölcselmi költeményei pedig a nagy látókörű, sokat szenvedett, sokat csalódott idegember frappáns lelki megnyilatkozásai. Az Anti Krisztus utja című versében így énekel például: »Büneim, mint pokol pálmái, Égverő bujasággal nőnek S mégis mint bölcsös kisdedet, Mosolyogva engedem át, Egész valómat az Időnek. Az Időben, uj emberekben, Több lesz a megérző nemesség, Bünös testem nyelje el a föld, Bünös, nagy példám a Jövő S az Időben megszenteltessék! Kedves ut, fölséges mégis, Ez már az Anti Krisztus utja, Aki elvásik feketén, Muszájul, szörnyen másokért, Hogy a Jövőt, fehérnek tudja.«
Ady Endrét azonban így, rövid idézetekből senki sem fogja sem élvezni, sem megérteni. Ady Endrével foglalkozni kell, a lelkébe kell nézni, a gondolatvilágába kell helyezkedni a verseinek olvasásával s aki odaadja az ő szárnyaló, merész, új, gondolatokat nemző Múzsájának a lelkét, aki foglalkozik igaz ambícióval az ő felettébb komplikált intellektusának a kihámozásával, az Ady Endrében megtalálja az új Magyarország legegyénibb, legérdekesebb, legmegragadóbb poétáját, megtalálja azt a nagy, elszánt, várvavárt reformátort, akinek a már oly tartalmatlan, annyira konvenciókon nyugvó s annyira elszabolcskásodott, magyar líra megváltására végre el kellett jönnie.
A Polgár, 1910. márc. 11.; VI. évf. 59. sz. 2. – Új könyvek – Jákó János
»Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek. Vagyok, mint minden ember: fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces, messze fény, lidérces, messze fény. De jaj, nem tudok igy maradni, szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak. Hogy látva lássanak. Ezért minden: önkinzás, ének: szeretném, hogyha szeretnének s lennék valakié ... lennék valakié«.
Ezek a bevezető sorai Ady Endre verskötetének. »Szeretném, ha szeretnének.«, – az a címe. Annak a harcos fiatalságnak, amely új célokért: új szépségek, új gyönyörűségek föltárásáért harcol, Ady Endre a kikiáltott vezetője. Az ő neve köré csoportosul az új magyar irodalom; mindazok a kíméletlenségek, korlátolt megbántások, amik a harcos kedvvel ébredő, frissen sarjadzó magyar irodalmat rosszindulatú aggok részéről érték: Ady Endre felé irányodtak a legelszántabban. Eredménytelenek voltak ezek a támadások, az új magyar irodalom a megértők nagy táborát hódította maga köré; az elszánt, kemény és rosszindulatú támadások már csak elkeseredett, tehetetlenül vergődő hangokban törnek ki.
El kellett mindezt mondani, hogy ez a prológus, amit Ady Endre a könyve elé írt, odaragyoghasson mindenki elé, aki talán nem ismeri az új magyar irodalom gyönyörű harcainak a történetét. Új időkben, diadalmas időkben íródtak ezek a sorok, amikor Ady Endre nevét szerető csodálattal emlegetik. És az, ami ezek után a sorok után következik: a magyar versírás diadalmas szépsége. Új formák, új színek, új dallamok, amik megszámlálhatatlan gyönyörűségekkel rezegtetik meg a szépségekért lihegő idegeket; kemény, erős és izzó poézis, amely mögül halk muzsikával lopódzik a szívekbe a puha ellágyulás....
Die Karpathen, 1910. márc. 15.; III. évf. 12. fűz. 392. – (O.)
Andreas Ady: Szeretném, ha szeretnének. Gedichte, im Verlag des "Nyugat" erschienen. Preis 3 Kronen. Budapest 1910.
Der junge magyarische Dichter, der sich den Lesern unserer "Karpathen" schon einmal in einer gelungenen Überlegung Hermann Roths vorgestellt hat, hat in diesem neuen Gedichtband wieder den Beweis seines hohen Könnens niedergelegt. Nicht allzu modern, nichts von all dem, was man süß und weich nennt. Aber er findet eigene, sonderbare Wege und wirbt mit allen Mitteln der modernen Verstechnik um unser Gefallen. Es geht eine reiche musikalische Wirkung von den Versen aus, sei es daß er in den Farbenprachten der Großstadt schmelgt, sei es, daß er vom Dorfnebel seines Heimatsortes singt. Er ist weder Prärafaelit noch Impressionist. Nichts verschmäht er, was Afekt und Sensibilität erhöht. Eher Dehmelisch als Hugo v. Hoffmannsthalisch. Aber er ist immer ein Patriot und das ist charakteristisch.
Ich kann es nicht unterlassen, auch gleichzeitig etwas über den "Nyugat"* zu sagen. Es ist die ungarische Schwesterzeitschrift der "Karpathen", im selben Jahr geboren wie diese. Sie ist das vornehmste magyarische Organ mit rein schöngeistigem Charakter, das die Jungmannschaft zu ernster Arbeit vereint. Für die Weite des Horizonts, Plan und Ziel des Ausbaus möge nur einiges aus dem Inhalt des letzten Heftes zeugen: Andreas Ady: Gedichte. Viktor Cholnoky: "Das Blut des Vogels Alerion" (Novelle) Arthur Bárdos: Goethe, der Regisseur. Michael Babits: Stilistik und Rhetorik im Obergymnasium. Andreas Ady: Gott in der Literatur. Desiderius Jász: Max Regner [sic!] u.s.w. Wer sich für das moderne Leben in Ungarn interessiert, wird hier vollkommen befriedigt.
* "Nyugat", Hauptredakteur Ignotus. Erscheint halbmonatlich. Halbjahr-Abonnement 10 K Zu beziehen durch jede Buchhandlung.
[Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének. Versek, a Nyugat kiadása. Ára 3 Korona. Budapest 1910.
Az ifjú magyar költő, akit olvasóink már megismerhettek Hermann Roth sikeres fordításában, ezzel az új kötetével ismét bizonyította kiváló képességeit. Nem túlságosan modern, semmi olyasmi, amit édeskésnek vagy lágynak nevezhetnénk. De saját, különös utakat talál, és a modern verstechnika minden eszközét felhasználja arra, hogy megnyerje a tetszésünket. Költeményeiből bőségesen árad a zeneiség, akár a nagyváros színpompáját festi meg, akár ködös szülőfalujáról énekel. Se nem prerafaelita, se nem impresszionista. Semmitől nem riad vissza, ami növeli a hatást és az érzelmességet. Inkább Dehmelhez, mint Hugo v. Hoffmannsthalhoz hasonlít. De mindig jellemző rá, hogy patrióta.
Feltétlenül szeretnék egyúttal a Nyugatról** is szólni pár szót. Ez a "Kárpátok" magyar testvérújsága, ugyanabban az évben született, mint ez. A Nyugat a legfontosabb tisztán szépirodalmi jellegű magyar orgánum, amelyik a fiatal, tetterős nemzedéket fogja össze. Tanúskodjon a legutóbbi szám tartalmából néhány írás címe arról, hogy milyen tág a szellemi látókörük, milyen terveket és célokat szeretnének megvalósítani: Ady Endre: Versek. Cholnoky Viktor: "Az Alerion-madár vére" (novella) Bárdos Artur: Goethe, a rendező. Babits Mihály: Stilisztika és retorika a gimnáziumban. Ady Endre: Isten az irodalomban. Jász Dezső: Max Reger stb. Akit érdekel a mai magyar élet, itt biztosan talál izgalmas olvasnivalót.
** Nyugat, főszerkesztő Ignotus. Megjelenik félhavonta. Féléves előfizetés: 10 K. Minden könykereskedésben kapható.]Nyugat, 1910. aug. 16.; III. évf. 16. sz. 1154–1159. – Oláh Gábor
Ady Endre új könyve
A reneszánsz fölfedezte a természetet. Egy ember fölment a hegy tetejére s elragadtatással tett vallást arról a gyönyörűségről, melyet a messze terjedő sokszínű tájék a szemén át a lelkére dobott. Társai először kinevették, később ők is fölballagtak arra a hegyre és ittak az elragadtatás patakjából. Milyen különös! – gondolták az emberek – egy életen keresztül jártuk ezt a csodás világot és nem láttuk, hogy a természet a változatlan szépségek nagyszerű temploma. Milyen megnyugtatóan édességes a kék mennybolt kiterjesztett erőssége fölöttünk, a mezőségek ezerféle zöldje alattunk. Milyen fenségesek a havas tetők, milyen regényesek a tavas völgyek. Alig van fogható szépség a hamvas rózsák bársonyfehérjéhez, diadalmas vöröséhez, arany-sárgájához, tündérszemkékjéhez. Jertek, zengjünk dicséretet a Természethez, mert megnyíltak a mi szemeink! – Shakespeare, aki minden ember foglalata volt egyben, költői példáit hagyta reánk annak a reneszánsz természet-szerelemnek, amely megíratta vele a belmonti holdfényes éjszakát, a veronai szerelmesek hajnalát, Macbeth szörnyű éjszakáját Invernessben, Lear tragikus éjét a pusztában, Helsingőr szellemjáró éjfélét s Titania tündérligetét Athén alatt. Mikor az emberi szellem újnak tetsző útra bukkan, gyermekes túlhajtással, egész a megunásig, nyargalja a fölfedezett igazságot. S mikor az egyik szerelem időszaka lejár, más ösvényre hajlik ösztönszerű érzésével a változatosságban rejlő haladásnak.
A mi nagyszerű századunk, a már időbe hanyatlott 19-ik nyomán, kezdi fölfedezni az embert. A belső embert. Különösen a költészet, az emberiség szívedobogása, hozott föl már is sok titkot, rejtelmet, sok drága gyöngyöt az ösztönök tavából. Eddig a költők jórészt csak tetteket énekeltek, a mi századunk az akaratok és elszánások tudattalan ősforrásaihoz keresi az utat a tudás és a művészet eszközeivel. S hogy megtalálja a sejtett célt: bizonyos az eddig elért sikerekből. Igaz, hogy pl. Shakespeare már behatolt külső városába annak az ismeretlen királyságnak, amelyet emberi léleknek nevezünk; hősei eleven óriás szobrok, akiknek a feje nyitott szerkezet: mindig látjuk, hogyan születik meg bennük egy gondolat, egy elhatározás s hogyan kúszik föl az akarat kerekéig, amelyet meglendítve, összetöri az egész felséges alkotmányt. De mi tovább mentünk máris. Egy-egy elfutó hangulatot, egy-egy nevezhetetlen sejtelmet, amely úgy rezzenti meg az idegeinket, mint az érezhetetlen fuvalom a tó vizét, előreborzongásait ránk szakadó szerencsétlenségeknek, finom híradásait távoli belső viharoknak: magunkon keresztül már szavakba is tudjuk lehelni. Csak sejtetve, mert világos kifejezésről alig lehet itt még szó. A gondolatokon, ezeken a tündéri üveghegedűkön játszás virtuózabbá tétele: az angolok érdeme, ha ugyan lehet ilyenekben érdemet osztogatni. Dicsőségüknek osztályosa az új Franciaország.
Nálunk, magyaroknál, az emberi léleknek különösen gondolati mélységeibe bocsátkoztak le nehányan. A magyar faj: valahogy spekulatív race; csupa láncolat, csupa következetesség a mi gondolat-művészeink szó-szövete. Madách mélyre lát, mert a filozófia tején nőtt fel komoly múzsája. Arany János töprengő lelke is a számotvetésekben a legnagyobb. Már Vajdában érzik valami öntudatlan tébolygás a nagy sötét vizek partjain, a minden-titkok völgyein; nála a gondolat kevesebb, mint az, amit takar.
Az érzések és hangulatok zajlásának, a lélek mezején átvonuló ködfoltok szavakban érzékítésének: Ady Endre az első magyar költője. Rosszul jár az, aki Adyt az eddigi magyar költőkhöz próbálja hasonlítgatni. Nála semmi külső nincs, minden belső. Az előtte élők csaknem untalan a rajtuk kívül esőkből, a természetből, a dolgokból indulnak ki s jutnak el magukhoz; Ady minden jó versében önmagának mintegy a belső házából indul el s jut valahová, rendesen újra önmagához. Ez a legfőbb különbség. Ebből ered a homályosság, a szakadozottság, a gyakori befejezetlenség, a szavak szuggesztív ereje, a fényvillanások, a meglepetések, minden. Érzéskörének kitágulását a Budapest–Párizs–Olaszország nagy háromszögében való futkosása teremti meg. Mennyivel többet láthatott Ady Endre, mint pl. Petőfi Sándor, aki Magyarország zárt kis határai között volt kénytelen átálmodni az elérhetetlen messzeségben rejtőző Nyugat minden álmát. A világotlátás, az idegentjárás fontosságának hangoztatása egy nemzet irodalmi nívójának emelésében: sohasem lehet szükségtelen, különösen nálunk, magyaroknál, akik mindig külső hatásra mozdítottuk lomha lábunkat egy-egy lépéssel tovább. Természetesen, ez nem azt teszi, hogy mihelyest valaki külföldre téved, új magyar Messiásként jön haza. De Ady Párizs nélkül nem volna Ady, bizonyos.
Ahogy a reneszánsz természetfölfedező embere ujjongva talál magára a megnyilatkozó mindenségben: úgy bámul el Ady, mikor benéz a maga lelkén keresztül ezer léleknek mély, titkos tavába. Neki minden ember fenség, észak-fok, titok, idegenség, lidérces messze fény. Azok a képelemek, melyeket a természetbámuló ember a föld és ég jelenségeiből sorozott össze, Adynál a lélek országának belső csodáit kezdik kifejezni. Ha tengert lát: sorsának szomorú jelentését olvassa ki a mozgó habokból, mert a tenger egy nagy kék levél, melyre gonosz böjti szelek fehér habok betűmillióiból írják föl végzetét. Minden gyötrelmes órája hegyes karó, melyekre sötét vasmázsák hullanak s rengve verik a fájást szívébe. Magábaszállásának óráin kis folyókák hozzák elébe az Úr szakadt kegyelmét s csobog lelkében kedvesen a leesett alázatosság. Lelke fölvert tó, melybe omló bércek görgetik haragjukat, míg be nem temetik. Utána és Lédája után a szomorúság hosszú éjszínű királyi palástja suhog, pirosló bús szerelemsujtással kiverve. Bűnei mint Pokol pálmái, égverő bujasággal nőnek. Szíve szép piros méltóságos ajtó, melyen sokan kopogtatnak; de a vén komornyik jelenti: nincs itthon az úr.
Ezek csak külsőségek, de rajtuk keresztül értheti meg az ember, miben áll Ady kifejező művészete. A leghétköznapibb szavak szürke köveiből rakja föl költészete ünnepi templomát: minden feszességet elfelejt, mert mintegy magának rebegi, sóhajtja, sírja mondanivalóját. A program-témák, az osztályozott hazafiúi, szerelmi, családi érzések, sablonos természeti fölvételek újjászülető húsvétjüket ünneplik dalaiban. A szélsóhajtásnak és az emberi jajszónak, a halavány holdnak és a szomorú emberarcnak: egészen különös jelentése lesz nála. A magyar lírai költészet nemrégi devalvációjának ez a fiatal újságíró új értékekkel, sokszor tisztán csengő aranypénzadóval vet véget, hamarabb, mint a hagyományok útvesztőibe tévedettek csak álmodnák is. Azért olyan hangos az ellenrivalgás, azért olyan zűrzavaros még az igenlés is, nincs két ember Magyarországon, aki ma is egyet hinne Adyról. Minden új kötetével meglepetéseket hoz, s valami nagy tisztuló folyamaton vergődve keresztül, isteni erényekké magasztosítja legemberibb bűneit is. Az a mély bánat, az a szívből sarjadzó szánalom, amely legújabb verseiben olyan egyszerű tisztasággal nemesíti Ady gyanúba fogott alakját: olyasmivel biztatja az olvasót, hogy még ebből a kegyetlen, csatás, tiprottan is tiporni akaró, minden Júdást fölfeszítő szellemi harcosból lesz lassanként a legnagyobb szívű magyar költő. Mert azt már ma is érezzük, hogy az Ady Endre bánata sokkal férfiasabb bánat még a Petőfi fiatalos, örökszép elborongásainál is; nem sértünk meg vele senkit, ha a nagy gyermek Petőfi mellett a magunk megsiratásáig férfinak látjuk az Ady vergődő, igazságkereső alakját.
Van egy sajátsága Ady egész költészetének, mely szembeállítja csaknem minden eddigi magyar költővel. Ady költészete ti. az éj költészete. Ha köteteit végigforgatjuk, csapatosan feketéllik ránk az Éj, az Este neve. Az Istenre találás szaka is az éjszaka nála: nem szép tüzes nappalon, hanem háborús éjjel jön el hozzá az Úr. Gyónni, vezekelni is csak álmatlan éjórák során tud. Sokszor emlegetett csillaga nem a Nap, hanem a hideg Hold. Ködös, süket nótát zengő őszi estén vár valakire; holdvilágos éjszakákon látja a felénk ügető halál-lovakat. Regék halk éjén vall titkot neki a Margitsziget is. A bukó-csillagos éjeket el sem tudja képzelni maga nélkül; hiszen a mámoros kusza estnek nevezi magát. Nagy, ifjú, éhes, piros éjszakáit idézi untalan. Azt mondja egyhelyt: "Én magyar daccal ébren voltam akkor, mikor mindenki aludt." Ez a lélekbeli, belső értelmen kívül egész naiv módon azt is elárulja, hogy írója testben is átvirrasztgatta a boldogan aluvók éjszakáit. Adynak az élete: egy átvirrasztott szakadatlan éj. Minden elemét ez adja költészetének, mert az életét kell dalolnia. Az éjszakai élet: mámorosabb, álomszerűbb, ködösebb, mint a nappali. Nem rikoltanak ránk a napsugár éles fényében kigyulladt tárgyak, alszik az élet nappali zúgása, de sejtelmes ködök bolyonganak az éggel sötétbe folyó föld határain; a hideg Hold néha ezüstös fátyolt tereget a felhőkre, vizekre, csak azért, hogy az árnyak még sötétebben hatalmaskodjanak; halk és babonás nesszel jár az éjfél, minden dolog szimbolikus álarcot ölt, s ha még hozzá az agyunk is mámoros, egész új világ vadonába estünk, amelynek mások a törvényei, mások a szólamai, mások a szerelmei, diadalmai, örömei, bánatjai, mint a szürke nappaloknak. – Ha valahol, úgy itt tapinthatunk az Ady Achilles-sarkára, arra a pontra, ahol a legérzékenyebb és legsérthetőbb. A képzeteknek ez az éjjeli járása magyarázza meg gondolatainak furcsa ugrásait, de egyúttal nagyszerű villanásait is; ez érteti meg velünk, miért olyan szomorú minden fény ebben a birodalomban, miért van sokszor íze a szavaknak, miért nem találjuk meg sokszor magunkban a megfelelő segítő hangulatot. Ady költészetében mintha soha nem volna tiszta kék az ég, a Nap mintha számkiűzetett volna egészen. A májusi zápor után azért olyan szokatlanul üde, nappalos csengésű a többi éjjeli dúdolások közt. Költészetének különös hatása, triviálisan kifejezve, onnan van, mert a legtöbben mégis csak éjjel aluszunk. Ez az éjszakai lázas munka fejlesztette ki Ady képzeletét vizionáriussá. Ez teszi sokszor fakóvá gondolatait. Költészetének általában valami barnás-fekete, kékes-fekete tónusa van, ha egészben gondoljuk át. Mennyivel tüzesebb, pirosabb, naposabb a Petőfi világa! Mintha soha nem ismert volna ködöket, sem a természetben, sem a lelkében. Ha áll a Rostand Chantecler-jének mondása: "O Soleil! toi sans qui les choses ne seraient que ce qu'elles sont!" nagy igazság rejlik Adynak is abban a sorában: "Mámoros éjszakák, nekem hajnalt hoztatok". Jó az éjszakát szeretni, mert belőle szakadnak a hajnalok.
Ady Endre, mint minden ember, két lélek. Az egyik a csatás, sokszor káromkodó, rendbontó és bálványdöntő külső ember, a másik az élet sötét vizének partján ülő, minden titkok-titkát álmodozó, szomorúan igaz ember. Harcosnak indult, de győzelme az lesz, mikor önmagát győzi meg s ennek a nagy fordulónak tisztább, fehérebb jövendőt mutató határvonalán áll ma. Minden harc: félkudarc; Ady sem háborúskodó verseivel nyer bebocsátást a számottevők gyülekezetébe, hanem a magamegadás, a vergődő embertestvéreinek sorsát sirató dalaival. Különben új dallamokat, új színeket is ezekben a magát szinte elfelejtő költeményeiben hoz; duhajabb dalai ősi, szokott magyar hangok. Új kötetében kevesebb a káromlás, több a halkan zengő szó; a heródesi kegyetlenségek, azok a lelketlen, bár megdöbbentő szavak: ha én pusztulok, pusztuljon más is! – átszelídülnek emberszerető, emberbánat-megértő testvérszavakká. Az arany nyomorult dicsőítése, mint egy hamis drágakő, kiesett költészetének nemes foglalatából, s helyébe falusi kis mártíroknak, a jövendő fehéreinek, a ma feketéinek igazán a fájásig megindító kísérő dalait illesztette be. Egyszóval: költészete mélyebbült, mert megbocsátóbbá, emberiebbé lett. – Mi a hazaszeretet, ha nem az a kitéphetetlen, szívünkben gyökerező érzésszál, amely visszaránt az idegen, fényes tornyok magasaiból a mi szürkén is szeretett bölcsőhelyünkre? Az Ér befuthat a nagy Oceánba, de mégis csak addig Ér, míg a maga útján a maga vízét görgeti; s minden megérkezésnél szentebb a kiindulás. Ady a feldobott kőnek remek példázatával festi meg a maga sorsát, a maga mivoltát: ha százszor feldobtok, százszor visszahullok hozzátok, reátok, s példás alakban orcátokra, lelketekre ütök. Ennek a nehány sorból álló nagy igazságnak szárnyat és zenét ad a bibliás ódonsággal zengő szavak hullámzása.
Szimbolizmusa a "Szeretném, ha szeretnének" kötetében éri el legtisztább, legművészibb fokát. A régi homályosság, a kusza összevisszaság megszűnt, a chiaroscuro festészetbeli alkalmazása Adynál költészetivé lesz. Alig tudok a télbe lépő ősznek, a természet és az emberi lélek elalélásának szomorúságára érzékeltetőbb hangokat, mint a Nem először sirok-nak ezt a négy sorát:
Tél-támadás: őszi lugasban
Légy zümmög, árván messze-messze.
Sajgó mezőt felhő ereszt be,
S dong az össze-vissza szél.
Az utolsó sor maga annyi emlékképet bír fölverni lelkünkben sajátságos monoton zsongásával, amennyit festmény talán soha. Én az ilyenekért szeretem Adyt. Az elátkozott vitorla: a legérdekesebb Ady-látomások közül való. A templom tornyán forgó szélvitorla madár volt valamikor; de egyszer nagyon fázott, elgubbaszkodott odafenn, megfogta a madárátok, és most ott forog keleti, déli szél vigalmában, örökké. Nem repülhet el a társaival. Akár a magyar lélek szimbólumának lássuk, akár a bajok keresztjére feszített Ember sorsának lássuk, felejthetetlen költemény marad. Pedig az egész csak tizenhat sor; nincs benne egy vasárnapi szó, nincs benne egy kivillanó kép, s a maga egészében mégis drámaibb, mint pl. a Vörösmarty Vérnász-a. – Az Ázott széna-rendek fölött elárulja, mennyire magyar talaj az Ady talaja; a szénarend-forgatásról ki gondolta volna, hogy valaha egy magyar költő költészetének kegyetlenül igaz, s éppen a költőjétől kimondott példázása lesz? A szivárvány halála, nehány idétlen szó híján, szintén kiváló bizonysága az Ady átviteles fantáziájának; s ebben az objektív leírásban hogy reszket, hogy fáj egy maga nevében kimondott szó nélkül is az író keserű szíve: "Nem valók az izzadt mezőkre eféle bolond és nagyszerű, szent, égi komédiák". – Hogy menynyire el tud lágyulni ez a különben is nagy gyermekember, akit sokan démoninak próbálnak kifesteni, legszebben hirdeti a Fehér lyány virág-kezei verse. Nem merem megbontani virágszirmokhoz hasonló finomságát; olvassa el mindenki csöndben, késő délután, alkonyulat felé, a szobájában. A hóvár-bércek alatt: egy mozgó festmény; a szavak és sorok visszatérő fülünkbe-zubogásának szuggesztív hatásával. S aki nem érti Ady költészetét: ebben megtalálja legméltóbb magyarázatát. – A lelkek útvesztőjének ködbe vesző képét szinte babonás bravúrral írja meg Az elsüllyedt útak-ban.
Az a közvetetlenség, amellyel Ady lelkének ajtaját hol kinyitja, hol beteszi: érzéseinek szinte gyermeki őszinteséget ad. Újra le kell írnunk, amit már százan leírtak: Ady Endre testestől-lelkestől lírikus; olyan ember, akinek még káromlásaiból is dallamok születnek. Ezelőtt szerette magára ölteni a démoniság ijesztő ruháját; volt a szavai lendítésében is valami póz, valami színészi gesztus. Ebben az új kötetében lehullottak a sallangok; a hang elvesztette csináltságát, a szívtől a szájig tartó út megrövidült, úgyhogy a szavak mindig nemes árulói lesznek az érzéseknek. Nem kell szégyellnie a költőnek, hogy kritikusai, azok, akik rámutattak fogyatkozásaira, hatottak reá az örök dicsőítők mellett is. Ady, az ember, csaknem mindig rokonszenvesebb volt eddig Adynál, a költőnél; most a kettő eggyé lett s a jó elmosta hatalmával a rosszat. A bánat, a léleknek ez az alkonyatias félgyásza, igazán megindító dalokat csal vallomásképen az Ady zeneszerszámjára. Aki megírta a Négy-öt magyar összehajol-t, a Küldöm a frigyládát, az Egyre hosszabb napok-at, és különösen a gyönyörű Mentő glóriát, annak a vergődések hosszú hídján kellett átvánszorognia, míg meglátta az égre és az emberek szemébe fölírt világigazságot: akik ezen a földön élnek, nyomorultak és szenvedők; mindannyian egy nagy eleven test részei vagyunk, s ha valakit megbántunk: mindig magunkat is megbántjuk benne; ennek a világi tragikomédiának csak egy becsületes szerepe van: a Szeretet, s ez is olyan, hogy nem lehet eltanulni, sem megtanulni addig, míg szívünkre reá nem találunk. Ady Endre rátalált magára, azért nekünk olyan becses és olyan jóleső ez az új könyve, amely talán őszintébb minden eddigi köteténél.
Ha fogyatkozásaira vetnénk ítélő szavunkat, fölhozhatnánk, hogy gondolatai néha elszíntelenítik verseit, s rímekbe foglalt szentenciákat kapunk költemények helyett; hogy pongyolasága néha bántó gondatlansággá fajul; hogy sokszor nem tud vagy nem akar egészet adni, még ha témája siratja meg, sem; hogy itt-ott még föl-fölvillan a szó-zsonglőr bravúroskodása; hogy fantáziája a szakadatlan hajrában el-elveszti rugékonyságát, s ilyenkor zene helyett disszonáns dallamtalanságot, színes képek helyett fakó prózaiságot, célrajutás helyett félúton abbamaradást hoznak a szeszélyes percek. De egy művésznek a nagyságát sohasem a gyönge, hanem mindig a legjobb alkotásai mérik; s Adynak még a gyöngeségeiben is van egy erőssége: az, hogy előtte még nem igen jártak azon az úton, amelyen megbotlott.
Ez a költő: bányász, aki sötétben kergeti a "vak eret", lent, a lélek mélységeiben. Isten gyönyörű napját nagy-néha látja, s szeme mintha nem bírná el ezt az erős fényt: rebeg belé. De az éjszakának magunkba mélyítő hangtalansága rejtelmes fekete sátorként borul föléje; mint a Pythia papnője, a szerelem-mámor-baj székén ülve: sokszor érthetetlennek tetsző szavakat suttog, amelyekből nekünk kell kihüvelyezni az igazi jelentéseket. Ahányan próbáljuk, annyiféleképpen magyarázzuk: mert az igazi költőnek sok oldala van, s minden irányból mást mutat, bár ugyanaz. De abban valahányan egyetértünk, ha komolyan beláttunk Adynak a lelkébe, hogy ő igazi fia korának; s ennél nagyobb címet ne várjon senki. Én a magam nevében így mutatnék rá, ha idegennek kellene elárulnom:
Íme egy ember, aki a poklot megjárta. És szenvedett, mert szeretett.
Második kiadás. Bp., 1910. Nyugat, 129.
Harmadik kiadás. Bp., 1918. Pallas, 136.
Negyedik kiadás. Bp., 1919. Pallas, 134. (E kiadás már a költő halála után jelenhetett meg.)
Kiegészítés a gyűjteményes kötetek kiadástörténetéhez
A gyűjteményes kötetek kiadástörténetének az AEÖV III-ban közölt (192) adatait csak a közben eltelt időben megjelent gyűjtemények adataival egészítjük ki:
AEöv-36
ADY ENDRE ÖSSZES VERSEI.. (Az utószót írta Láng József és Schweitzer Pál) 1–3 kötet. Bp., 1995. Unikornis Kiadó, 1.320., 2. 320., 3. 330., utószó, mutatók 331–360. A magyar költészet kincsestára 38. kötet
AEöv-37
ADY ENDRE ÖSSZES VERSEI. (A szöveget gondozta és a jegyzeteket összeállította Láng József és Schweitzer Pál.) Bp., 1997. Osiris Kiadó. 1216., jegyzetek: 1217–1488. Javított szövegű kiadás.
AEöv-38
ADY ENDRE ÖSSZES VERSEI. (A szöveget gondozta és a jegyzeteket összeállította Láng József és Schweitzer Pál.) 3. javított kiadás. Bp., 1998. Osiris Kiadó. 1488.
AEöv-39
ADY ENDRE KÖTETBEN MEGJELENT ÖSSZES VERSE. Kisújszállás, 1999. Szalay Könyvkiadó.
A kiadvány csak az Ady életében megjelent kötetek verseit tartalmazza.
AEöv-40.
ADY ENDRE KÖLTEMÉNYEI. (A szöveggondozás Láng József és Schweitzer Pál munkája.) Bp., 2000. Helikon Kiadó. 1334. A magyar líra klasszikusai
AEöv-41
ADY ENDRE ÖSSZES VERSEI. Bp., 2000. Anno Kiadó, 544.
Az Athenaeum 1930-ban közreadott összes versek reprintje
AEöv-42
ADY ENDRE ÖSSZES KÖLTEMÉNYEI. Impresszum Kiadó [Hely- és időmegjelölés nélkül] 1006.
A kiadvány nem tartalmazza a kötetekbe nem sorolt verseket.
AEöv-43
ADY ENDRE ÖSSZES VERSEI. (A szöveget gondozta és a jegyzeteket összeállította Láng József és Schweitzer Pál.) Bp., 2001. Osiris Kiadó. 1216., jegyzetek: 1217–1488. A kiadás az 1998. évinek változatlan szövegű utánnyomása.
AEöv-44.
ADY ENDRE ÖSSZES VERSEI. (A szöveget gondozta és a jegyzeteket összeállította Láng József és Schweitzer Pál.) Bp., 2004. Osiris Kiadó. 1222., jegyzetek: 1223–1504. Javított szövegű kiadás.
JEGYZETEK
Előszó a jegyzetekhez
Jelen munka az Ady Endre összes versei kritikai kiadásának folytatása, az AEÖV IV. kötete az 1908. január 1-től 1909. december 31-ig keletkezett, illetve publikált verseket foglalja magába.
E könyv összeállításában is az AEÖV I. kötetének Előszó a jegyzetekhez című fejezete bevezető részében (174–175.) kifejtett gyakorlatot érvényesítettük, vagyis a vonatkozó időszak összes verses alkotását mindenfajta megkülönböztetés nélkül közöljük egymás után a keletkezés valószínűsíthető sorrendjében. (Ismert, hogy Ady – igen ritka kivételtől eltekintve – nem dátumozta alkotásait.) Az azonos napon megjelent publikációk esetében – hűen az eddigi szokáshoz – a közlési sorrendet követtük; ha a költő ugyanazon a napon több fórumon is közzétett verset, akkor – szintén a korábbi gyakorlatnak megfelelően – előbb a folyóiratban (a Nyugat – Ady immár elsődleges fórumaként – 1908. január 1-én indult!), majd a hetilapokban, végül a legkevesebb "átfutási" időt feltételező napilapokban megjelent költeményeket soroltuk be.
Kötetünk 1908-as részében 113 verset közlünk, az 1909-esben 110-et, így a teljes anyag 223 költemény. A besorolásnál igyekeztünk felderíteni a versek keletkezésének pontos idejét. Ha semmi támpontunk nem volt, akkor az első sajtó-megjelenést tekintettük mérvadónak. Vitatható a VÚ-ban publikált versek keletkezési ideje, mert a szakirodalomból, s Ady levelezéséből tudható, hogy a lapnál elég sokáig "feküdtek" a versek, míg sor került a közlésükre. Mivel azonban ennek tartama ismeretlen, a közlés időpontját tekintettük meghatározónak. Fontos továbbá megemlíteni, hogy bizonyos, nagy valószínűséggel 1908 legvégén keletkezett verseket az 1909-esek között közlünk, a megjelenési adatok szerint, de a jegyzet keletkezéstörténeti részében mindenképpen utalunk a keletkezés vélhető idejére. Bár a kritikai kiadás szabályainak megfelelően helyesebb lenne a keletkezés éve alatt közölnünk az év elején publikált verseket is, de ez 1908 esetében az előző, már megjelent kötet feladata lett volna. Így az 1909-es verseknél sem soroltuk az előző évhez az év végén születetteket.
A két év termése nagyrészt két kötet anyagával van átfedésben. Az Illés szekerén 1907-ben publikált 16 verse megjelent az AEÖV III.-ban, itt található az 1808-ban keletkezett 95 költemény. A Szeretném, ha szeretnének című kötetből 12 vers 1908-as, a további 98 pedig 1909-es. 1908-as termésből tehát – a két kötetben együtt – 107 vers jelent meg. 1909-ből – a 98 versen kívül – 4 költemény A menekülő Élet (1912) és egy A Minden-Titkok versei című kötetbe került, összesen tehát 103 vers jelent meg kötetben. Mindkét évben akadtak kötetbe fel nem vett versek, 1908-ban 6 (ebből 4 a Nsz-ban ugyan megjelent – Az Élet vőlegényei, Kacag a Föld, Az új hitvallás, Földrengés előtt –, de Ady nem válogatta be kötetbe), 2 pedig Ady életében sehol sem jelent meg (Az Isten dicsérete, Rossz szonett Jolán-napra), 1909-ben pedig 7 vers maradt ki a kötetekből (3 megjelent lapokban – Barna ég alatt a VÚ-ban, A késégbeesés dala a Nsz-ban, a Néhány januári nap pedig a Ny-ban), 4 viszont Ady életében sehol sem jelen meg (Magyar igazság Párisban, Boldizsár, [Emléksorok a Holnap új versei-be], Lukács Hugónak).
Publikációs lehetőségei részben biztosítottak voltak, hiszen 1908 januárjában megindult a Ny, s Adytól szinte minden számban – kéthetenként – közöltek verset. A két év során a 223 versből 1908-ban 46, 1909-ben 75, tehát összesen 121 a Ny-ban látott napvilágot. 1908 elején Ady megvált a BN-tól, de az év során még több Ady-verset közölt a lap (24), a második évben, megszűnéséig már csak kettőt. Révész Béla kérésére ebben az időszakban is adott a Nsz-nak 26 verset. Schöpflin Aladár a VÚ-nál igyekezett publikálni Adyt, de itt igen hosszú volt az átfutás, s csak egy-egy versre kerülhetett sor, a két év alatt 9 verse (5+4) jelent meg itt. 1909-től a Ny ragaszkodott az első közléshez, ha Ady máshol is megjelent, azt "igazolnia" kellett. Mivel azonban a Ny a publicisztikáját nem vállalta – vagy csak elvétve –, Ady kénytelen volt más lapoknál is "házalni", ahol viszont verseket is kértek volna tőle. Elvétve közölt egy-egy verset tőle a PN, a PH, ÚjI, AU, vagy vidéki turnéi alkalmával a NN, AV, FMo vagy a Szil. A Ny-honoráriuma nem volt elég a megélhetéshez, s a költő állandói pénzzavarai miatt is rászorult (volna) más lapokra is. Főleg állást szeretett volna, mely megbízható havi apanázst jelentett volna a számára, próbálkozásai azonban nem jártak sikerrel.
Hiányzott tehát a megszokott szerkesztőségi munka, az állandó újságírói közeg, amely tíz éven keresztül kitöltötte életét. Hiányzott a havi fix fizetés. Élettere ekkor főként Érmindszent, Párizs és Budapest volt. Kisebb megszakításokkal hónapokat töltött szülőfalujában, szívesen járt haza pihenni, feltöltődni, de a huzamos falusi élet nyomasztotta. A két év során három alkalommal járt Párizsban. Harmadik párizsi útja 1908. május–szeptember, a negyedik 1909. január–június, s az ötödik 1909. december–1910. május. Ady mindig nagy várakozással indult Párizsba, az asszonyhoz, de kapcsolatuk nem volt felhőtlen. Levelezésükből pontosan követni lehet a szerelem lazulását, illetve a várakozások kudarcát. (L. erről az AEL II.-ben az Ady–Léda levelezést, s Vitályos László értelmező, megvilágító jegyzeteit.)
Ebben a két évben Ady sikeres, befutott költő lett. Megjelent a Vér és arany (1907 december), A Holnap antológia első kötete (1908 szeptember), Az Illés szekerén (1908. december), Új csapáson címmel novella-füzete (1909. március), a Ny Ady-száma (1909. június 1.). A Reinitz Béla által megzenésített Ady-verseket Nagy Endre kabaréjában színpadra vitte, főszereplője volt a Ny irodalmi estjeinek (Nagyvárad, Temesvár, Debrecen, Arad, Kaposvár), a Royal szállóban tartott Ady-esten (1909. november) Beretvás Hugó megzenésítéseit adták elő, Schöpflin biztatására megpályázta és elnyerte a főváros irodalmi díját (1909. november). A fenti események és sikerek révén élete mégsem lett könnyebb. Bár a Ny nagyon fontos volt az életében, nem jelentett megnyugvást, anyagi függetlenséget. Nem volt szava a Ny szerkesztőségében, nem közöltek tőle mindent, sok volt a sértődöttséget, megbántódást jelző levélválás. A nagyváradi fiatalok irodalmi társaságot szerveztek, folyóiratot terveztek, Adyt választották "vezérüknek". A költő elfogadta a meghívást, A Holnap antológiába verseket küldött, de itt is vitába keveredett többekkel. Pesten is élesedtek az Ady-ellenes hangok. A Nsz-ban is vitáztak Ady-ról és az új magyar irodalomról. Céltáblája lett a vicc-lapoknak és paródiáknak. 1908 novemberében megírta A duk-duk affér című keserű, indulatos cikkét, amelytől csak romlott körülötte a levegő. Mindez megtépázta idegeit, egészségi állapota romlott. 1909 júliusában egy hónapig a kolozsvári idegklinikán gyógykezeltette magát.
A két kötet keletkezésének története, illetve a keletkezésről fennmaradt források száma és jellege alapvetően különbözik, s ez a tény az alapszövegek megválasztásában is közrejátszott. Az Illés szekerén kötet keletkezéstörténetének pontosabb rekonstruálásához nincsen szöveges fogódzónk. A költő halálának évéig négy kiadása volt (1909, 1911, 1918, 1919). Autográf vagy idegen kéztől származó korrektúra a könyvekről nem maradt fenn. Tudott, hogy Ady nem fordított különös gondot saját szövegeire, az ékezetek, a központozások használatában sem volt mindig következetes, de – s erre például a Vér és arany és a Szeretném, ha szeretnének című kötetekről fellelt korrektúra illetve "nyomdai kézirat" lehet a bizonyíték – joggal feltételezzük, hogy könyvének első és – talán – második kiadását is még figyelemmel kísérte. A halála előtti évben megjelent kötetbe már aligha "nyúlt bele", az 1919-esről – amelyet egyébként is feltűnően sok logikátlan eltérés és nyomdahiba tarkít – pedig már tudomása sem nagyon lehetett. Ennek megfelelően – mivel a költő életében megjelent egyéb szövegforrások (sajtóközlések, utánközlések, antológiák) sem tekinthetők egyértelműen autentikus, Ady akaratát egyértelműen jelző változatoknak – az ultima manus, az "utolsó kéz" elvének következetes érvényesítését e kötet során lehetetlennek kell tekintenünk. Alapszövegként igyekeztünk hát azt a szövegforrást kiválasztani, amely a legkevesebb sajtó alá rendezői beavatkozást igényelte. Így, ama 95 vers esetében, amelyek Az Illés szekerén kötetben jelentek meg, alapszövegül vagy e könyv első, vagy második kiadását választottuk. Amennyiben az Isz1 szövegétől az ezt követő kiadás nem tért el, ennél a forrásnál maradtunk, s akkor is, ha a későbbi kiadás a költő – amúgy nehezen általánosítható – szokásaitól tért el jelentősebben. Az Isz2 szövege azonban gyakran logikusabban módosított a megelőző kiadás ékezésén vagy központozásán, ebben az esetben ezt az utóbbi változatot részesítettük előnyben, de valamennyi alapszöveg megválasztásánál – szintén a kritikai kiadás korábbi szokásainak megfelelően – egyedi mérlegelés után döntöttünk. E gyakorlattól csak négy esetben (A lelkeddel hálni, Morognak a vének, A Maradandóság városában, Dózsa György lakomáján) tértünk el, mégpedig azért, mert az Isz említett köteteinek autentikusnak tekinthető darabját súlyos sajtóhiba jellemzi. Ennek okán egyszer a Nyugat, háromszor pedig az Isz3 mellett döntöttünk. A kötetben meg nem jelent verseknél (Földrengés előtt, Az Isten dicsérete, Az Élet vőlegényei, Kacag a Föld, Az új hitvallás, Rossz szonett Jolán-napra) alapszövegként csak a kéziratot, vagy a sajtóközlést választhattuk, s ahol a főszöveg kialakításához szükségesnek látszott, a szerkesztői korrekciókat elvégeztük. Ama tizenkét vers esetében, amely már csak a Szeretném, ha szeretnének című kötetben kapott helyet, az erre a könyvre vonatkozó alapszöveg-választási gyakorlatot követtük.
A következőkben a Szeretném, ha szeretnének keletkezésének valószínűsíthető sémáját ismertetjük. Előre utalunk arra, hogy az alábbi vázlat nem vonatkozik minden költeményre; célja az, hogy érzékeltesse a keletkezés általános tendenciáit, és rávilágítson arra, hogy az egyes költemények esetében (az általános, minden kritikai kiadásra "kötelező" szövegkritikai elvek alkalmazásán túl) hogyan jártunk el az alapszöveg kiválasztásakor és a főszöveg megállapításakor.
1. A versek egy (kisebb) részének fennmaradt a kézirata, ezt azonban többnyire követte még más autográf szövegforrás is. Utóbbiakban gyakran tett a költő kisebb-nagyobb változtatásokat; különösen sűrűn adott más címet a költeményeknek.
2. Az első (és gyakran több újabb) megjelenés általában napilapokban vagy más periodikumokban történt meg, esetleg A Holnap új verseiben. Viszonylag kevés adatunk van arról, hogy e szövegforrásokban miért és hogyan következtek be változások, és ezekre is az a jellemző, amit az imént a kéziratoknál említettünk: sok esetben változtatott később a költő az itt publikált szöveghez képest. Néhány versnek fennmaradt a Ny korrektúrája, gyarapítva ezzel az autográf források számát. Mivel nem ez a legutolsó szövegforrás, alapszövegnek nem választottuk, de volt rá példa, hogy a hiteles szöveg megállapításához felhasználtuk (pl. Ezvorász király sirirata, a Dál-kisasszonyok násza).
3. Többnyire a sajtóbeli megjelenéseket követően került sor a kötet szerkesztésére. A folyamat több lépésből állt, és ennek megértése a szövegkritika szempontjából kulcsfontosságú.
E munka eredményeként az alább leírt módon keletkezett az egyik legfontosabb – többek között Ady Lajos segítségével létrehozott – szövegforrás, a Szeretném, ha szeretnének "nyomdai kézirata" (nyk). Első lépésként Ady Endre valószínűleg egy listát készített arról, hogy milyen verseket kíván felvenni készülő kötetébe. E lista nem maradt ránk, de létezése jól kikövetkeztethető a következő munkafázisokból: a sajtóközléseket kivágták, majd ezeket átnézve a költő már e kivágásokon bizonyos változtatásokat tett, így (jól azonosíthatóan, autográf módon) megerősítette vagy törölte a korábbi címeket. Ezt követően egy nagyobb méretű lapra ragasztották a kivágásokat. Mivel ezeknek elkészítéséhez csak egy példányt használtak fel az újságokból és a folyóiratokból, azokban az esetekben, amikor a sajtóbeli közlés lapjának mindkét oldalán Ady-vers volt, kénytelenek voltak a ragasztás előtt kézírással lejegyezni az egész verset vagy a hiányzó részt. Előbb mindig másoltak, majd ezt követően ragasztottak. Ez a sorrend jól látszik például A Dál-kisasszonyok násza vagy az Ezvorász király sirirata esetében. Utóbbinál alig maradt hely a kézírásos rész előtt a vers első fele kivágatának beragasztására és az új cím fölírására. Jól megfigyelhető ez a munkamódszer a több lapos A Csók-csatatér lovagjainál, ahol kevés helyet hagytak ki a harmadik versszak előtt, így külön lapra kellett ragasztani az első kettőt és a címet. Más esetben, így a Küldöm a frigy-ládát című költeménynél össze is ragasztózták a kézzel leírt versszöveget. A versek egy részénél (Hiába hideg a Hold, A Hágár oltára) már a kivágás előtt a későbbi kivágat papírjára írták a szöveget, gyakran azonban a már félig összeállított nyomdai kéziratára jegyezték fel. Ezek a kézírásos lapok mindig idegen kéztől származnak, így e művelet számos szövegromlás indítóoka lehet. Fontos megjegyezni, hogy Ady még a kivágás előtt változtatott a versek egy részének szövegén: ez nagyon jól igazolható, mert azoknak a költeményeknek az esetében, amelyek valamely másik költemény sajtóközlésének hátoldalán voltak, a ragasztós oldalon néhol megmaradtak az autográf változtatások. E nyomdai kéziratoldalak hátoldalát a fény felé tartva tehát – legalábbis részben – e költemények esetében is rekonstruálni lehet a költő szándékát és a munkafolyamatot. (Ilyenek a Heléna első csókom, amelynek hátoldalán az Apámtól, anyámtól jövén autográf módon írt címe, az Aki helyemre áll hátoldalán a Duruzslás a jégveremből javítása és A Halál pitvarában hátoldalán ugyanezen vers egy címötletének részlete /Rosszat nem/.) A kivágást követően – ahogy az imént említettük – ráragasztották, pontosabban nagy valószínűséggel maga a költő ráragasztotta a verseket egy-egy nagyobb lapra. (Azt, hogy Ady maga végezte ezt a munkát, például az Aki helyemre áll nyomdai kéziratából következtethetjük ki. Ebben az esetben előbb fölírta a címet a költő a nagyobb lapra, majd a kivágást ráragasztotta erre. A ragasztás itt kissé eltakarta a cím egyik betűjét. Nem valószínű, hogy úgy írt volna fel egy címet, hogy nincs ott a vers is.) A költő – többnyire valószínűleg rögtön a ragasztást követően – címekkel látta el azokat a verseket, amelyeknél a kivágás előtt törölte a korábbi címet, és más változtatásokat is végrehajtott ekkor. (Jól megfigyelhető ez pl. A szivárvány halála, a Hajó a ködben és a Négy-öt magyar összehajol című verseknél. Ezeknél a költeményeknél Ady úgy módosított, hogy javítása lelóg a ragasztott kivágatról. Van rá példa /Küldöm a frigy-ládát/, hogy a ragasztó elmosott bizonyos betűket, és ezeket a költő autográf módon javította.) Összefoglalva tehát: néha ragasztás előtt (mint az Ond vezér unokája esetében, ahol a ragasztó kissé elfedte a ceruzás javítás egy részét), néha azután javított, de bizonyosnak látszik, hogy ő végezte ezt a munkát. Ezt követően a lapokat sorrendbe téve a költő maga rendezte ciklusba és számozta be ezután az egyes verseket. (Néhány esetben később még változott a sorrend.) Ady a jobb alsó sarokban jelölte, hogy a vers hányadik ciklusba tartozik, jobboldalt fölül pedig azt, hogy azon belül hányadik lap. Ha több lapos volt a vers, akkor középen alul is számozta a lapot. Ebben a fázisban még átmentek a költő kezén a versek, de szinte bizonyos, hogy a szövegükön már nem változtatott, csupán a ciklusbeosztással törődött. Hozzá kell tenni még mindehhez, hogy bizonyos verseket később illesztettek be a ciklusokba; ezeknél más papírt használtak, és a számozás sem autográf vagy el is maradt. (Lásd: Sappho szerelmes éneke vagy Harcos Gyulai Pál.) A nyk minden bizonnyal 1909 októberének utolsó napjaiban készült (lásd erről a következő levelet: Hatvany Lajosnak [Bécs, 1909. nov. 1. és 3. között] AEL II. 281.), de az utólagos beillesztések november közepére tehetők. Fontos még megjegyezni, hogy nem minden vers nyomdai kézirata maradt meg. A vén komornyik ciklusból csak az Északi ember vagyok és az Ezvorász király sirirata. A harcunkat megharcoltuk ciklusból az első három vers, az Áldott falusi ködből pedig az utolsó hiányzik. Megjegyezzük, hogy egyes költemények esetében a nyk-on autográf jelölést találunk a Zu német kifejezéssel (pl. Az Igy szaladsz karjaimba esetében: "Zu Két szent vitorlás ciklus"), ami arra utal, hogy ezek, az év végén keletkezett versek csak a nyk elkészítésének legvégső stádiumában kerültek be a kötetbe és azon belül valamelyik ciklusba. Az ilyen jelöléseket mindig közöljük.
4. Mindezek után nyomdába került az anyag, ahonnan a szedést követően ívenként kapták vissza Ady és segítői a kefelevonatot. Néhány költeményt a szedés ideje alatt, azaz november végén, december legelején illesztettek be a kötetbe. A korrektúra egyes íveire (valószínűleg a nyomdász) dátumokat írtak; ezek minden bizonnyal az adott ív elkészültét jelezték. (Érdemes megemlíteni, hogy az első ív dátuma alatt a nyomdász írásával az 1200-as szám olvasható, ami talán az első kiadás példányszámára utal.) Az egyes ívek sorsa más és más volt; van, amit Ady maga ellenőrzött, van, amit mások. E munka eredményeként az előbbi esetben nyilvánvalóan javult, az utóbbiban romlott, a költői szándéktól különböző lett a szöveg. A kötet verseinek szövege szempontjából meghatározó jelentőségű ez az anyag, hiszen sok vers esetében ez az utolsó hiteles szövegforrás, másoknál pedig éppen ez bizonyítja, hogy a nyomdai kézirathoz képest bekövetkezett változtatások már idegen kéztől származó szövegromlások, így nem szabad azokat figyelembe vennünk. A következőkben a nyomdai korrektúra egyes íveinek sorsát vázoljuk:
1. ív (1–16. l.), dátumjelzése: "1909 XI/12". (Az ív első verse a Prologus /Szeretném, ha szeretnének/, az utolsó az Esze Tamás komája.) Nincs benne autográf javítás. A tintával írott változtatások tehát e versek esetében szövegromlást eredményeztek.
2. ív (17–32. l.) Sajnos ez az ív nem maradt ránk.
3. ív (33–48. l.), dátumjelzése: "1909 XI/18". (Az ív első verse az Északi ember vagyok, az utolsó az Akarom: tisztán lássatok első négy versszaka.) Valószínű, hogy Ady csupán elkezdte átnézni az ívet, majd az első vers után átadta másnak. A 45. lapon levő A harcunkat megharcoltuk ciklus ajánlását nem a korrektúrába írta be a költő, hanem egy autográf írású külön lapot ragasztottak be. Csupán az első vers esetében tekintjük ezt az ívet hiteles szövegforrásnak.
4. ív (49–64. l.), dátumjelzése: "1909 XI/22". Nem autográf változtatások.
5. ív (65–80. l.), dátumjelzése: "1909 XI/26". (Az ív első verse A Hágár oltára, az utolsó A Jövendő fehérei első versszaka.) Csupán két lapon vannak autográf változtatások, amelyeken kívül idegen kéz nyoma is látszik. Minden bizonnyal a kötet összeállításának végén beszerkesztett Sappho szerelmes éneke (73. l.) ajánlásán kívánt változtatni a költő, és ennek kapcsán nyúlt bele a 72. lapon levő A Hóvár-bércek alatt című költeménybe, de az ív többi részét nem nézte át.
6. ív (81–96. l.), dátumjelzése: "1909 XI/30". (Az ív első verse A Jövendő fehérei a második versszaktól, az utolsó a Rendben van, Uristen ciklus ajánlása.) Itt szinte minden javítás autográf, így e versek esetében nyomatékosan figyelembe vettük e szövegforrást. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez nem vonatkozik a 86–90. lapon lévő szövegekre, mert ezek hiányoznak. (Az Áldassál, emberi Verejték után a Rettegésben a falu utolsó strófájáig minden hiányzik.)
7. ív (97–112. l.), dátumjelzése: "1909 XII/3". Nem autográf változtatások.
8. ív (113–127. l.), dátumjelzése: "1909 XII/6". (Az ív első verse a Valaki utánam kiált, az utolsó Most pedig elnémulunk.) Ady kézírása, jellegzetes korrektúrajelei mellett itt egy másikat is találunk. Az autográf javításokat valószínűleg megelőzték egy tintával író kéztől származó módosítások. Mivel az idegen kéz javításait feltehetően Ady is látta, és nem változtatott rajtuk. (A Boldogok az öregedők nagyon jelentős szedési hibája /"melódiája" a "maláriája" helyett/ bizonyára nem kerülte volna el Ady figyelmét, ha ő kapja kézhez korábban a korrektúrát.) Ezeket figyelembe vettük a versek főszövegének megállapításakor. Ady egyébként valószínűleg csak a 120. lapig javított, majd innen, A Halál: pirkadattól másnak adta át a korrektúrát, így az előbb elmondottak csak eddig a lapig érvényesek: az utolsó Ady által javított költemény a Tararrarom, hajh, tararrarom. (Ettől kezdve két idegen kéz módosít a korábbi egy helyett.)
A kötet keletkezésének fenti, jól rekonstruálható munkafolyamatából következően számos költemény esetében a szokásostól eltérően kellett alkalmaznunk az ultima manus elvét. Bizonyos verseknél a változtatások egy része vagy mindegyike a nyomdai kéziraton vagy az első kiadás korrektúrapéldányán idegen kéztől származik, és ezeknél valószínűsíthető, hogy ebben a stádiumban már nem nézte át a költő. Ezen költeményeknél tehát e források és a belőlük keletkezett kötet dokumentálhatóan nem a költő szándéka szerintiek, így korábbi, hiteles(ebb) szövegforrásokhoz kellett visszanyúlnunk. Meg kell jegyezni, hogy a versek többségénél a nyomdai kézirat az utolsó hiteles szövegforrás, de számos versen még a kötet korrektúrapéldányán is javított a költő. Kivételes esetekben ennél később is változtat(hat)ott; ha ezt lehetett feltételezni, mindig alaposan indokolva választottunk későbbi szövegforrást alapszövegül. Néhány 1909 végén keletkezett versnél a kötet korrektúrapéldánya nem az utolsó autográf szövegforrás, illetve nem is ez az autográf, hanem például a Fedjük be a rózsát esetében a kézirat ennél később keletkezett; a kötet korrektúrapéldányában pedig egy idegen kéztől származó kéziratos másolatot találunk. Ha idegen kéz írása van a szövegforrásokon, általában nem jelöltük meg az eredetét; kivétel ez alól két jól azonosítható, a megjelenések körül kulcsfontosságú munkát végző munkatárs, Osvát Ernő és Ady Lajos.
A Szeretném, ha szeretnének kötet számos szövegforrásának feldolgozása is megerősíti azt a már említett tényt, hogy a költő általában nem tulajdonított jelentőséget a magánhangzók hosszúságának. Ezekre sem a kéziratok elkészítésekor, sem a későbbi fázisban, a kötet összeállításakor nem figyelt, így e tekintetben gyakorlatilag nem beszélhetünk költői szándékról; így fordulhat elő, hogy egy-egy versen belül is különböző lehet bizonyos szavak írásmódja. Szövegkritikai munkánk során azonban ilyen esetekben sem kívántunk egységesíteni, hiszen nem zárható ki, hogy bizonyos helyeken, ritmikai vagy más okból szándékosan járt el a költő ilyen módon.
A Szeretném, ha szeretnének kötet egyes verseinél egy egészen különös helyesírási sajátossággal találkozunk. Ady az érzelmi többletet kifejező "be" szócska után gyakran tett vesszőt a kéziratokban, és azután ezek a költemények így is kerültek publikálásra a sajtóban és a kötetben. A számos előfordulásból nyilvánvaló, hogy Ady nem a mondatot akarta tagolni ezekkel a vesszőkkel, hanem mintegy aposztrof helyett használta az említett írásjelet. Jól látszik a vessző és aposztrof egyenértékűnek tekintése Az ágyam hivogat 31. sorában, ahol a költő előbb be'-t írt, majd ezt módosította be,-re. Ez a meglehetősen egyéni helyesírási sajátosság semmilyen funkciót nem hordoz, de alkalmas arra, hogy a mondat széttöredezését sugallva megtévessze az olvasót, ezért minden ilyen esetben a be' formát közöltük a vers szövegében, utalva azonban a szövegeltérések között a be, eredetire. A példaként említett költemény 31–32. sora tehát a Szsz1-beli megjelenéstől (Koporsóm, be, hivsz már, / Be, hivsz már. Lefekszem.) eltérően így olvasható kötetünkben: "Koporsóm, be' hivsz már, / Be' hivsz már. Lefekszem." Közölhettük volna a szót be formában is, hiszen gyakran szerepel így Ady 1909-es verseiben (pl. "Be szép, be bus, be átkos sorsot kaptam:", Virág-fohász virágok Urához), de – úgy véljük – az aposztrofos változat többet megőriz az eredetiből.
Megjegyzendő, hogy a Szsz1 különböző példányaiban eltérések találhatók; erről részletesebben a Fedjük be a rózsát jegyzetében szólunk. Nem befolyásolta a munkánkat, de megemlítendő, hogy az MTA KK-ban megtalálható az Szsz3 nyomásához készült nyomdai kézirat egy része (jelzete: Ms 5467/34). Ez gyakorlatilag az Szsz2 kitépett első két íve, amelynek szövegében nem találhatók autográf bejegyzések, de fedőlapján egy feltehetően autográf mondat olvasható arról, hogy az anyagot e kötet alapján szedhetik. Tekintettel arra, hogy e bejegyzés egyáltalán nem utal arra, hogy a költő átnézte volna az anyagot, e nyomdai kéziratot nem tekinthetjük szövegforrásnak.
Néhány 1909-ben keletkezett vers az 1912-es AmÉ1-ben jelent meg. E kötetnek sem nyomdai kézirata, sem korrektúrája nem maradt fenn. Ezt követően még kétszer látott napvilágot a kötet Ady életében, illetve halála évében. Az 1918-as megjelenésű azonban teljesen megegyezik AmÉ1-gyel, mert a kötet új kiadója (a Pallas) egyszerűen átragasztotta a korábbi kiadótól átvett, 1912-es nyomású példányokon az évszámot és a kiadó nevét, így ekkor nem született új kiadás. Ennek következtében valójában az 1919-es kiadást tekintjük 2. kiadásnak (AmÉ2).
Röviden szólnunk kell AMTv1 keletkezéséről, mivel az 1909-es év egy verse itt jelent meg kötetben. Mindenekelőtt utalunk arra, hogy a címe helyesen A Minden-Titkok versei formában használandó, és egyben köszönetet mondunk Schweitzer Pálnak, aki felhívta erre figyelmünket. Maga a költő írta le így a kötet címét Ady Lajosnak címzett, alább idézendő levelében nem sokkal a megjelenés előtt. Az AMTv1 összeállítása és nyomdai előállítása idején, 1910 novemberének második felében és decemberben a költő Érmindszenten tartózkodott, így a korábbi év verseskötetével ellentétben csak távolról vett részt a munkában. November 23-án így ír Ady Lajosnak a Ny-ról szólván: "A Minden-Titkok versei-t ne korrigáld. Éppen most táviratoztam nekik. Az volt a megegyezésünk, hogy ők előbb az egészet kefelenyomatban elküldik ide nekem, hogy ciklusokra rendezzem, sorrendbe hozzam, és esetleg enyhe változtatásokat is tehessek. Ezt tudasd velük s csak ezután korrigálj." (Ady Lajosnak. [Érmindszent, 1910. nov. 23.] AEl II. 112. Megjegyezzük, hogy az AEl a levél kéziratától eltérően közli a szöveget. Fent mi pontosan idéztük.) A kefelenyomat kifejezés itt semmiképpen nem utalhat a kötet kefelevonatára, mert mint a levélből magából is látszik, az még nem is volt ekkor ciklusokba rendezve. Esetleg egy lista készülhetett eddigre a kötetbe felvenni szándékozott versekről, legfeljebb már Budapesten elkezdtek összeállítani egy kivágatgyűjteményt, de a munka ennél tovább nem juthatott. Egy másik levélben, három nappal később Osvátot kéri a költő (Osvát Ernőnek. [Érmindszent, 1910. nov. 26.] AEl II. 113.), hogy a Ny új számába frissen küldött verseiről küldjön "kefelenyomatot", hogy a kötetbe ezeket is belevehesse. Ebből az látszik, hogy a "kefelenyomat" kifejezést Ady a 'másolat' vagy 'kivágat' értelemben használta. A versek másolatai egy, a szedést szolgáló nyomdai kézirat összeállítására (vagy kiegészítésére) szolgáltak, ahogy a Szsz1 esetében is. E nyomdai kézirat sajnos nem maradt fenn, de biztosan létezett, és ezt csakis a költő állíthatta össze, hiszen sem a ciklusokba rendezés, sem az ajánlások tekintetében nem határozhatott más. November végén még több levélben küldött kéréseket és utasításokat Ady Érmindszentről a kötet ügyében, így egy nem a Ny-ban megjelent vers másolatát kérte öccsétől (Ady Lajosnak. [Érmindszent, 1910. nov. 30.] AEl II. 115.), majd december 5-én a prológusról és a kötet címéről (az "A" névelő fontosságáról) írt a Ny szerkesztőségének, valamint jelezte, hogy elküldte a "versek"-et, ami talán a nyomdai kézirat (A Nyugat szerkesztőségének. [Érmindszent, 1910. dec. 5.] AEl II. 118.) vagy inkább annak kiegészítésére utal. E munkafázisban tehát távolról még részt vett a költő, de később már nem volt módja arra, hogy a kötet korrektúráját (OSZK Oct. Hung. 1732.) átnézze. Ebben csak idegen kéztől (nagyrészt valószínűleg Ady Lajostól) származó bejegyzések találhatók. A korrektor egyébként – minden bizonnyal az elveszett nyomdai kézirat alapján – számos helyen a költő jellegzetes helyesírási és nyelvi szokásainak megfelelően "javított" a szövegen. Feltételezhető azonban, hogy (az Szsz1korr-hoz hasonlóan) a korrektor nem minden esetben a költő szándéka szerint járt el. A kötetet (a korrektúrapéldányon lévő dátumok tanúsága szerint) december 8. körül kezdték szedni, majd a korrigálást követően december 14–15-én véglegesítették. A költő december 20-án kapta meg a maga példányát, és ekkor is, ezután is számos levélben fejezte ki elégedetlenségét a címben, a cikluscímekben és a szöveg más részein található sajtóhibák miatt (lásd például: Diósi Ödönéknek. [Budapest, 1910. dec. 30.] AEl II. 123.).
Lektorunk hívta fel figyelmünket arra, hogy röviden meg kell említenünk az Elereszt a puszta című vers ügyét. E költemény a Szabad Szó 1907. május 16-i számában – teljesen érthetetlen sajtóhiba folytán – "Ady Endre" aláírással jelent meg. A vers egyértelműen Dutka Ákos műve; szerepel mind A föld meg a város kötetében (vö. AEÖPM IX., 235., 501.), mind a AH, Dutka Ákos verseit közlő részében. A Szabad Szó közlése következtében azonban 1953-ban aztán mint újonnan felfedezett Ady-verset publikálták (Geréb László: Ismeretlen Ady-vers. Irodalmi Újság 1953. júl. 18., 15. sz., 1.), amit 2001-ben "újrafelfedeztek", de publikálás előtt fény derült a tévedésre. Mivel az utóbbi "újrafelfedezés" az 1907-es költeményeket tartalmazó AEÖV III. megjelenése után történt, jelen kötetben utalunk erre a vissza-visszatérő tévedésre, hogy elejét vegyük az újabbaknak.
*
A versek jegyzeteinek felépítésénél a kritikai kiadás három korábbi kötetében kialakított szerkezetet követtük. A jegyzeteken belül oldalcímek formájában rovatmegjelöléseket használtunk. A rovatok mindig azonos sorrendben követik egymást.
Az első rovat teljes címe: Kézirat, nyomdai kézirat és korrektúra, megjelenés. Ahol egyéb szövegforrások nincsenek meg, ott az oldalcím minden esetben Megjelenés, amelyen belül megadjuk az első megjelenés helyét és pontos idejét, s azt is – ha ez szükséges –, hogy a vers milyen költemények társaságában jelent meg. Ezt a további megjelenés vagy megjelenések adatai követik. Az Ady halála utáni sajtóközléseket e részben csak abban az esetben vettük figyelembe, ha a költő életében nem volt ilyen, vagy a vers később került elő. A "kötetben" való megjelenéseket külön csoportosítottuk, s megadtuk a "gyűjteményes kötetben először" közlés adatait is. Az első kötetkiadás adatainál minden esetben megjelöltük az adott vers köteten belüli ciklusbeosztását is.
Gyakran utalunk arra ebben a rovatban, hogy a cím alatt autográf jelzés van. E jelzések valójában két vízszintes vonalból álló aláhúzások, amelyek általában össze is vannak kötve olyan módon, hogy a felső vonal végétől a költő úgy vitte át az íróeszközt az alatta találhatóra, hogy közben azt nem emelte fel. A verscímek alatt három vagy több ilyen aláhúzás jelzi a költő jóváhagyását a címmel kapcsolatban. Mivel ezek a jelölések nagyon jellegzetesek és könnyen köthetők Adyhoz, bizonyítják, hogy az adott szövegforrást vagy legalább a címet autográfnak kell tekintenünk.
A második rovat oldalcíme. Szövegkritika, szövegváltozatok. Itt közöljük az alapszöveg megjelölését, annak indoklását és Ady sajátkezű változtatásait az alapszövegen, illetve a sajtó alá rendező esetleges javításainak tényét, illetve ezeknek rövid megokolását. Ugyancsak itt jelezzük – "Szövegeltérések" belső oldalcímet alkalmazva – a kialakított főszövegtől a legkisebb mértékben is eltérő összes szövegváltozatot, amely a költő életéből fellelhető.
A jegyzetek harmadik rovata a Keletkezéstörténet. E rovat összeállítása némileg eltér az eddigi gyakorlattól. Az előző három kötet sajtó alá rendezője – Koczkás Sándor – hatalmas gyakorlattal oly alapos és oly egyéni formát alakított ki az elmúlt évtizedek során, hogy ebben őt követni egyelőre képtelenek vagyunk. Tanulva tőle igyekeztünk az adott vers létrejöttére, keletkezésének körülményeire, az életrajzi és az élményháttér lehetséges összefüggéseire egyaránt figyelemmel lenni, de az általunk összeállított kötet számos ponton szegényesebb, így keletkezéstörténeteink is rövidebbre fogottak. Ahol érdemi eredményre nem jutottunk, a rovatot – ahogy ez a korábbi kötetekben is megesett – mi is elhagytuk.
Ezt a Magyarázat rovat követi, amelyben – ha szükségét éreztük – a vers egyes, ma már nehezebben érthető szavaira, kifejezéseire, utalásaira vonatkozó "megfejtéseket" adtuk közre. Szintén szerepel a jegyzetekben az Irodalom rovat; itt az egyes versek elemzésére, értelmezésére vonatkozó legfontosabb publikációk adatait soroljuk fel a megjelenés időrendjében.
Jelen kötetet – elsőként az Ady-kritikai kiadás gyakorlatában – a munkatársak csapatmunkában készítették. Ennek elsősorban az volt a célja, hogy fölgyorsuljon a korábban néha évtizedekig húzódó munka, továbbá az, hogy az ellenőrzés is könnyebben megvalósítható legyen. Az 1908-as költemények szövegkritikai és keletkezéstörténeti munkálatainak sajtó alá rendezője N. Pál József. E munka során – mind a szövegkritika, mind a keletkezéstörténet rovatra vonatkozó anyag gyűjtésében – Bíró Ágnes, Borbás Andrea, Buti Csaba és Durst Mónika voltak a sajtó alá rendezővel egyenrangú munkát végző társak, de fölhasználhattuk Kun András debreceni irodalomtörténész előzetes munkálatainak gépírásos anyagát is. Az 1909-es versek szövegkritikai részét Janzer Frigyes, keletkezéstörténeti részét pedig a versek nagyobb részénél Nényei Sz. Noémi, kisebb hányadánál Radics Katalin rendezte sajtó alá. Ezen év esetében – többek között – Radics Katalin, Csiszár Gábor és Urbán Viktória voltak a sajtó alá rendezők segítői.
Köszönettel tartozunk lektorunknak, Schweitzer Pálnak, aki nagyon alaposan áttanulmányozva a kéziratot, számtalan ponton gazdagította és pontosította a kötetet.
Itt kell utalnunk a 2000 szeptemberében elhunyt Koczkás Sándor felbecsülhetetlen érdemeire. Az ő szervező és oktatói tevékenysége nélkül nem jött volna létre az a – főként fiatalokból álló – kutatói csoport, amely munkájának eredménye e kötet.
Nagyon megkönnyítette munkánkat a kritikai kiadásban is megjelent Ady-levelezés két kötete (AEL I. 1998., II. 2001.), különösen az általunk is feldolgozott két év levélanyaga s Vitályos László számunkra nélkülözhetetlen jegyzetei.