Eldorádó boldogtalanjai

Szigethy Gábor előszava

„Az arany itt a barázda alól fordul ki, az ezüst a vízmosásokban nagy rögekben hever. A gyémánttal a gyermekek játszanak. A bor patak gyanánt foly. A méz a ház héjáról csepeg. Zsírt a kerékvágásból meríthetsz. A tej tavakban áll. A sült foglyok és fácányok a kést hátokon hordják, és mindenre, ami szent, kérnek, hogy edd meg őket! A nyársról melegen leszökött nyulak lábad elejébe ugranak. Kenyérből hegyek vannak, és a hó helyett vaj őszül a tetejeken.”

Mesésen gazdag ország Eldorádó, lakói mesésen boldogok. Vagy mégsem? Eldorádóban a porban hever az arany, de ki hozzányúl, halál fia – szomszéd népé a juss: eljön érte, s elviszi. Drágakő, gyémánt akad bőven, de értékét Eldorádó tudatlan lakói nem ismerik, elkótyavetyélik idegen piacokon, s amikor a messzeföld árusai a csiszolt drágaságot országukba visszahozzák, temérdek pénzen vásárolják meg a tőlük elszármazott kincseket. Étel, ital terem gazdagon – Eldorádó lakói gömbölyödnek, mert lusták, tunyák, „boldogságok a henyeség”. S a mesés gazdagságú birodalomban nem jutnak ötről hatra az emberek. „Érzések tompa, ízlések darabos, vastag. Értelmek vak. Ugyé boldogtalanok ezek a boldogok?...”

Kármán József arról nem mesél, hogyan s miért jutott Eldorádó gazdag népe e reménytelen sorsra. „Hol fekszik ez az Eldorádó?” – kérdezi.

Akik 1794-ben az Uránia csinos kötetében olvasták – talán ha százan – e rövid mondát a csodaországról, tudták: Magyarország e birodalom, mi vagyunk lakói; itt a föld mindent megterem, lehetne mindenki gazdag, boldog, elégedett, de mert ostobák, tunyák s ráadásul gyávák vagyunk, zsírunkba fulladunk s boldogságos országunkban boldogtalankodunk.

Látlelet betegségünkről az Eldorádó című írás. Orvosló javallatot, gyógyírt nem tartalmaz.

A tudomány álláspontja: Magyarország a XVIII. században hanyatlott, ipara, gazdasági élete sorvadt, kincsei fogytak, Habsburg gyarmati elnyomás béklyózott országot, népet. Mozdulatlanná merevedtünk, ritkán támadt, hamar lobbant a kedv, lerázni nyakunkról a hámot.

Csakhogy: ha sokan éheznek, előbb-utóbb kenyeret kérnek, s ha szép szóra nem kapnak, veszik erőszakkal. Az éhező ember tengődik. Az éhező ország fellázad. Pusztult, sorvadt, hanyatlott Magyarország. De miért, hogy mindenki békésen tűrte, s amikor Franciaországban már a Bastille falain dörömböltek a nincstelenek, arisztokratákat, királyt nyaktilóztak az éhesek, és szabadságról, egyenlőségről, testvériségről harsonáztak, kies hazánkban csupán néhány művelt s tudós ember panaszkodott állapotunk szomorúságos volta miatt? Éhezők lázadó tömege nem vonult a Várhegy alá, legfeljebb ha megtekinteni – csendes, hallgatag csodálkozással – Martinovicsék nyilvános kivégzését. 1795. május 20-án, e vérmezei látványosság után este megtelt a magyar színház nézőtere: a Valtron című lovagdráma harsogásain könnyezhetett a nagyérdemű közönség. Csokonai Vitéz Mihály, aki tán ott kódorgott a bámész tömegben, riadt tekintettel indul haza Debrecenbe, érik szívében a lázadás indulata, de a pest-budai polgárok elcsendesedtek, amikor porba hullani látták az engedetlenkedők fejét.

Miért nem figyeltek arra, pusztul, hanyatlik az ország? Miért nem fojtogatta őket a rabszíj? Miért, hogy nyíltan szót senki nem emelt? Hanyatlottunk, pusztultunk, eltűnőben volt a valamikori gazdagság maradéka, s hallgatott a nép.

A tudomány újabb álláspontja: nem hanyatlott az ország, s a XVIII. században hazánkban lassan bár, de sokasodtak a gyárak, manufaktúrák, fejlődött a mezőgazdaság, jöttek, mentek, gyarapodtak a kereskedők, jobban élt a jobbágy, a városi szegényeknek is több jutott, mint korábban: szerény mértékben, de szaporodtak a lehetőségek. Gazdagodott az ország.

De akkor miért, hogy oly kevesen akarnak bármi nagyba, jelentősbe kezdeni magyarhonban? Miért, hogy az igazán művelt s tenni vágyó emberek, Kármán József és mások, hasonlóan népük sorsának, országuk jobbításának elkötelezett írók, tudósok, értelmiségiek mindig azon panaszkodnak: nincsenek művelt, iskolázott ifjaink, akik tudásukkal, tehetségükkel szolgálnák az ország javát, emelkedését, s bár hazánk fiai közül jó néhányan megjárták a külhoni iskolákat, tanultak messzi országokban, hazatértük után hamar belekopnak a magyar életbe, s amit tanultak, próbálják elfelejteni? Vadászni, agarászni, kártyázni, italozásban helytállni igyekeznek, ilyesminek van becsülete. Nevetségesek a könyvmolyok, a tudományokkal bíbelődők, a haza javáról gondolkodó tisztességes élhetetlenek.

Száz év múlva Ady Endre így sikolt:

 

Szép ember szívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.
 

Miért? Honnan e honi rozsda? Miért nevetséges itt a tiszta szívű ember, aki szikrázni akar?

Ha romlás, hanyatlás, gyarmati lealázás Magyarország sorsa a XVIII. században, miért nem lázadtak az emberek? Miért nem mozdult a sok éhező? Miért nem ordították, hogy elég?

Ha emelkedtünk, gazdagodtunk, ha egyre jobb lett sorsunk, miért, hogy hamar megelégedtünk a kevéssel, ami jutott; miért nem tanultunk, törekedtünk többre? A korban minden jeles magyar írástudó arról prédikált: tanulni kell, többet, még többet tudni, mert jósorsunk törékeny, ha tudatlanok kezében az ország. Szegénység s tudatlanság egy húron pendül – hirdeti Bessenyei György; a nemzet csinosodása feltétele megmaradásunknak, előbbre jutásunknak – figyelmeztet Kármán József. Miért nem hallgattak rájuk? Miért volt szavuk pusztába kiáltott szó?

Hanyatlott vagy emelkedett az ország?

Hol voltak az éhező, elkeseredett, lázadó tömegek?

Hol voltak a boldog, tudásra, hatalomra erős elégedettek?

Kármán József nem ismerte a tudomány álláspontjait. Nem volt történész, nem volt közgazdász. Hanyatlik vagy emelkedik az ország? – ilyen kérdést nem fogalmazott magában. Magyarországon élt, a XVIII. század utolsó évtizedében. Látta: országutak épülnek Európában, nálunk országút. Európában városok, nálunk házak, paloták. Hajók ott, idehaza bárkák. Gyorsul a közlekedés, de hamarabb jutni Párizsból Londonba, mint Pestről Kolozsvárra. Angliában iparvidéket építenek, nálunk műhelyt, fészert. Hollandiában malomerdők, nálunk néhány új malom. Franciaországban forradalmas tömegek, nálunk tépelődő értelmiségiek.

Gyarapodtunk, de lassabban, mint Európa: emelkedve hanyatlottunk.

Nem volt annyira szegény az ország, hogy türelmét veszítve lázadjon a nincstelen, megszerzett vagyonkáját kockáztatva ágáljon a gazdag, a meglévő kevésnél többet követeljen a polgár.

Nem volt annyira gazdag az ország, hogy magabiztosan magát versenytársul kínálhassa Európának, s ne csak néhány kiváltságosnak, de minden lakójának ígérhessen biztonságos, boldog jövőt.

Szegény múlt helyett szerény jelen – ez volt a mindennapi élet megtartó kerete a XVIII. század végén Magyarországon.

De akit nem tett boldoggá, ha neki a másénál több jutott, akit országa sorsa, népe jövője izgatott, aki aggódott a holnapért, hamar észrevette: seszegény-segazdag életünk távlatok nélküli. Szegény, gazdag egyaránt megszerzett sajátját, kuporgatott vagyonát őrzi, védi, s mindennapi szerény boldogsága oltárán áldozza fel a jövőt. A sajátját s az országét.

Eldorádó boldogtalanjait meggyógyítani Kármánnak nincs orvossága, de a jobbításra van javallata.

A nemzet csinosodása.

„Kimagyarázhatatlan elalélás” bénítja a hazát: a legfontosabb tisztába jönni helyzetünkkel. Kármán nem a művelődés és műveltség jelentőségét látja többnek valóságos értékénél, s percig nem hiszi, hogy művelt és gondolkodó emberek gyárakat, országutakat, malmokat, gazdag gazdaságot helyettesíthetnek, pótolhatnak. A jelen falai közé béklyózott országot, a gazdag szegénység jármában aléló nemzetet akarta megrázni: morális paranccsal mozgósít, amikor szükség nem kényszeríti cselekvésre a tegnap és holnap nélkül élő szerény elégedetteket. „Kicsinyt ugyan, de annyit tenni, amennyit lehet, szoros kötelesség” – gondolkodásunk csiszolni, tudásunk gyarapítani, harckészségünket edzeni: gondolni a holnapra.

A nemzet csinosodása 1794-ben, az Uránia harmadik kötetében jelent meg. Az utolsóban.




Kezdőlap Előre