A nemzet csinosodása

Megbocsáthatatlan hibája az nemzeti íróinknak, hogy kényeztetik nemzetünket. Ezek, akik felhágnak a tanítószékre, felemelik szavokat, hogy – oktassanak!... ó! mely illetlen ezeknek szájokban a hízelkedés. Ez az alázatos supplicatiója* az írónak, mellyel elméje szülöttjének jóváhagyást koldul, alacsonyítja azt a díszes hivatalt, melyet magára vállalt.

Zeng az egész haza környéke literatúránk divatjárúl. Nincs vége, se hossza az öröm-újjongatásoknak tudományaink felderült egérül, a világosság hasadó hajnaláról, a felébredt józan értelemrül és az édes anyai, hazai, nemzeti nyelv, literatúra s tudományok szerencsés megérkezésérül. – Az élesen látó szemlélő bosszonkodik ezen szarkazmuson, melyet alattomos gonoszsággal időnkre készítenek ezek a tudós parazitusok, és a legjobb szándék, melyet ezen temjénezések mellett gondolhat csak az, hogy ezen dicséretek által reá vegyék a nemzetet azoknak megérdemlésére.

Ártalmas ez a szédítés. A dicséret csiklándozása ámító szirén. Amit sokszor hallunk, a szokás végre elhiteti velünk, és a habituált* hazug végre önnön fillentéseit is elhiszi. A magaszeretet erőt vesz ott, ahol önnön belső titkos ítéletünket sok csalfa száj visszahangoztatja...

Nem érzi felséges voltát annak a polcnak, melyre méltó az igaz literátor, aki elég szemtelen két ország hallatára csapodárkodni. Igaz és egyenes légyen, aki felveszi pennáját. Minden mellékes tekintetek elolvadnak annak mellyében, akiben feltámad az érdemes és valóságos szerzőnek melege. Aki ezt a kenetet nem érzi magában, ne nyúljon mosdatlan kézzel ehhez a szent hivatalhoz. Mérész légyen – víjjon meg bátran a tudatlansággal és az erőszakkal; hagyja az örökkévaló „Úgy van! Igenis!” mondást az tányérnyaló szikofantáknak*. Sisegjenek bár a kígyók, és köpködjék fekete mérgeiket, huhogjanak a setétség madarai, károgjanak a varjak, és körülte ordítsanak a hold felé az éjféli ebek – ő szóljon igazat, vagy – hallgasson.

Ne palástoljátok tehát társaim! hogy messze-messze vagyunk a tökéletességtől, hogy a tudományok dicső halmának derekán még nem járunk, hogy azoknak szeretete még nálunk fel nem ébredett, hogy azok a nemzetek, melyek ezen az ösvényen messze elhaladtak, minket a durva nemzetek rangjába vetettek; esmértessétek meg a beteggel kelevényét, és kívántassátok meg véle az egészséget! Verjétek fel a nemzetet vakmerő veternumából*, és így töltsétek be azt a polcot, melyre ültetek.

Valljunk igazat! – ott megállapodtunk, ahol elkezdettük. Egy kis zsibongás, egy kis felforrás az egész dolog summája! Augustus és XIV. Lajos századjai* nálunk egy esztendőben be is állottak, el is múltak. – –

De takarjuk el a jövő nyom előtt ezt a képet, hogy kevesebb légyen az ok nékünk a szeméremre és nékik a szánakozásra... Midőn ők a tudományok feltisztult ege alatt azoknak boldog sugárinál melegítik magokat, mikor a józan értelem és szép ízlés kedves gyümölcsei mellett áldják őseiket, akik haszonkeresés nélkül plántálták ennek fáit – ne tudják, ne higyjék ők, hogy oly hideg, oly mord volt akkor az ég, mikor azok csírádztak.

Azonban legyen nekem szabad reá mutatni arra a féregre, mely fiatal plántácskáink növését akadályozza, felfedezni ezen akadályokat, és figyelmetessé tenni mindazokat, akiknek ezen nemzetek áldozásai – a tudományok szíveiken feküsznek.

Nem viszketegség veteti fel velem tollamat: azzal a szándékkal, melynek minden íróénak kellene lenni, ülök le, hogy – jobbítsak. Szabadon írok, mert ezt törvényemmé választottam. Szívem teljességéből írok, mert a szívre akarok munkálni. Nincs epe, sem méreg ártatlan pennámban, és a szatírának ostorát csak az ellen fordítom, aki kacajt érdemel.

 

Minden szempillantás, melyben literatúránkról ábrándozom, emlékeztet egy valóban nagy és hazáját melegen szerető hazafi mondására: „a mi klímánk, úgymond, ellenséges a tudományoknak*...” Nem értette ő, és én sem állítom, hogy valamely dögleletes miazma terjedett legyen el hazánk atmoszférájában, mely nálunk ezt a plántácskát – a kultúrát megemészti. Habár sokszor hízelkedés volt is már az, de valósággal igaz, hogy valamint határink termékenyek, hazánk gazdag, úgy alkalmatos is a nagy lelkek nemzésére... Az a teljes erő, az a fizika tökéletesség, az a nemes testalkotás, mely az eredeti magyart ékesíti, az a józan okosság (sens commun), az a természeti ítélettétel (bon sens), úgy látszik, mintha ebbe a szép tájékba választotta volna lakhelyét. – A hasonlítás gyűlölséges, de nem nemzeti büszkeség, nem is más nemzetek ócsárlása mondatja velem, hanem megfontolt tapasztalás, hogy a bárdolatlan* magyar véghetetlen pusztáinkon egészségesebb ítélettétellel van felruházva, mint amott a csinos külföldi az ő kevély városaiban. Nagy elsősége az nemzetünknek, amit egy nagy tapasztalású és hivatalú férjfiú egy alkalmatossággal előttem állított: Hogy az együgyű, kába+ személyek a magyar drámákban azért hasznavehetetlenek, mert ez a karakter nincsen magyarba.

Van tehát erő, van tehetség a mi klímánk alatt is, és talán szebb, magasabb, elevenebb, mint akárhol – de az a jegyzés igaz, fontos és mély tapasztalásból merített, hogy a mi klímánk ellenséges a tudományoknak.

Szemeim előtt láttam én felnőni sok ifjakat, akik hirtelen gyarapodással a tudományok útján eléhaladtak; meleg szeretetek mindannak, ami felséges, ami szép, ami tökéletes, gyulladt fel nálok. Nemes szomjúsággal feküdtek neki az esméretek kútfejének. A hazának nagy reménységeit láttam bennek felnevekedni... Bizonysága voltam sok külföldi főoskolákat megjárt ifjak rakodt és széles esméreteiknek. De alighogy hazatértek amazok ősi mezejeikre, nem tudom micsoda kimagyarázhatatlan elalélás foglalta el őket. A könyvtárt fegyverek tolták ki, a széptudományokat a vadkergetés, az elmélkedést agarászat. – Alighogy kiértek emezek csendes parókiájokra és elvadultak, mint az erdei aprómarhák, megtompult elméjek, erkölcsök oly hozzáegyenesedett a hallgatók erkölcséhez, hogy azt csak a viselet különböztette, és hogy az külföldi formájokból egészen kivetkezzenek, karcsúságokat is felcserélték potrohossággal. Erre szemeim tanítottak! Nem lehet nem kérdezni ennek okát, és ezt, ha nem éppen hazánk a pólus 48. grádusa alatt való fekvésében kell is keresni, de csakugyan a hely környülállásiban lehet feltalálni.

Nagy és emberinél feljebb való érdem az, amely magánosan, mint a magas cserfa a széles téren, felségesen, mint a sugár kőszirt a tenger közepében tud állani. Ritka érdem az, amely a maga becsében beborítva, csupán magában találja jutalmát. Demokrit Abderában – nem mindennapi jelenés... Nagy, de igen ritka az a tudós, amely mint a filemile magános völgybe rejtezzen, és a hallgatók elől elfusson, hogy torka vérzéséig énekeljen.

Ellankad a legtörekedőbb és munkát kedvelő érdem is, ha azt örökké porba tapossák. Ahol a hang varázsló édességét nem érzik, az akaratos mesterség visszavonja magát, és vagy a puszta hasadékokban huhog, vagy a varjakkal együtt károg, vagy, ami legfájdalmasabb – rejtekben sohajt. És egy ily sohajtás, higyjétek el, égre kiáltó...

A mi telekjeinken vegetáló címmel és cím nélkül való földmívelők nem érzik becsét az ily érdemnek. Nem régi dolog, ahol az egész könyvtár egy házi és úti kalendáriomból állott, sok mezei üléseken. –

Nem lehet eltitkolni, hogy – a res angusta domi*... sokszor és talán fő oka ennek. Igaz az, hogy a lélek szükségei mindég a második rangba tevődnek, mert nem oly erősek, mint a testé. Ahol a mindennapi kenyér, a házi szükség, a háznép élelme egynehány kvadrátölnyi földből pótoltatik, ott nem marad sem idő, sem tehetség a múzsák szállás-fogadására.

Res sacra miser!* Pironság kövesse azt, aki ezen gúnyolódik. – De nem háladatlanok a múzsák, bőven megfizetik szállástartásokat. A szegény keresse ezeket a jóltévő szüzeket haszonért, ha szeretetből nem követi. Akit keskeny telekje nem táplál, vagy alig táplál véres verítékje után, ne engedje, hogy számos gyermekei ugyanazon emlőkre támaszkodjanak, melyet már ő maga megapasztott. A tudományok nemcsak gyönyörködtetnek, hanem táplálnak is. Nyitva áll a becsület útja a mérésznek, nyitva a kereskedés, a nemes mesterségek műhelyei – és nem méltóbb-e hozzájok jó birtokos és tehetős polgárokká lenni, mintha azok maradnak, amik: nemzetes betyárok. –

Az ilyeket vetik szemünkre kártörülő gúnyolással szomszédink. És sohajtva vallom meg, hogy méltán vethetik.

Et in Arcadia ego*. A természet együgyű és ízes örömeit szoptam én is jóltévő emlőiből. Háladatlan lennék ezen jó anya eránt, ha a mezei életnek minden határozás nélkül csak rossz következéseket tulajdonítanék. De hogy a mezei élet nagy részben a tudományok terjesztésében akadály, azt nem lehet meg nem vallanom.

A magános, félre való élet, az elzárkózás a világtól, elzár a gondolkozástól is. Az a kis darab föld, amelyen lakik a mezei ember, az ő egész horizonja. Nem tudja, mi történik faluján kívül, és azt hiszi, hogy megyéjének határdombjain túl már ott kezdődik a Fekete-tenger. Minden figyelmetessége abban az egy ujjnyi perifériában szorul, amelyen született, és amelyben él. Minden törekedése itt határozódik. – A mindennapi történetek, melyek éppen azért figyelmetességet nem érdemlenek, mivel mindennap előfordulnak, minden újságkívánását betöltik. Sokaknak szólásformájokat, ha megmagyaráztatnánk vélek, az alatt: „az egész világ” meg fogjuk látni, hogy nem értenek egyebet, hanem legfeljebb a vármegyét, amelyben élnek.

Sivatag üresség uralkodik az ily fejekben. A gondolatok kiapadnak az ily koponyákban, melyeket az aszály megcsapott, vagy stagnálnak, mint a mocsárban a poshadt víz. Nem rázza meg kemény fibrájokat* semmi egyéb a jégeső félelménél, amely lábon álló gabonájokat fenyegeti, vagy a deliberatum* előtt való rettegésnél, mely fél mérőnyi ugarjának elvesztését netalán adinveniálhatja*.

A tehetségek halva feküsznek. Meggátolja a henye és vad életmódja azoknak kifejtődéseket. Nincs alkalmatosság, mely csomójából kioldozza, nincs indít'ok, mely mozgásba hozza, nincs fermentum*, mely azokat felforralja. –

Balítéletek, tudatlanság és vakság ezeknek következései. Vénasszonyi mívek, mint a régiség hagyományai, ájtatos hiedelemmel hirdettetnek és terjesztetnek. A képzelődés, mely akkor ragadja az uralkodást leginkább magához, midőn az értelmet számkivetette, csúfjaivá és játékjaivá teszi az ily nyomorultakat.

Eltikkad az öngondolkozás ereje nálok. Nem merik felemelni magokat – és gondolkozni. Vannak szemeik és nem látnak, füleik és nem hallanak. A mások tekintete és felsőbbsége az a rabszíj, mely őket orroknál fogva hurcolja. Az az úgy hitt derék ember, aki el tudta hitetni a környékkel, hogy mélyen látó, tanult ember, az ily helyeken nagyobb, mélyebb és vakabb hiedelmet talál, mint Dalai Láma Japonban*. Amit ő kiejt, törvény és igazság. Szemöldöke hunyorításával kideríti és bevonja az eget, mint Zeus; ha ő nevet, az egész környék vígan van, és ha ő elszomorodik, mély sohajtásokkal várják az egész megyében azt a nagy országos jelenést, amelyet ők nem tudnak, de amitől ők félnek. Így követ sokszor egy egész tájék egy középszerű embert, mint a gyáva juhok a bakot.

Egyiptomi setétség borítja az ily rablelkeket. Tudatlanság pedig és vakság a tudományok legfenébb ellenségei. Nem gyarapodnak ezek a szelíd plánták, ahol jó földet nem találnak; mint a sovány iszapban, csak sínlődnek, és hogy virágjokba mehessenek, szükség, hogy az elmék, melybe béoltatnak, valamennyire elkészülve legyenek.

A falusi élet melengeti a magunkszeretetét, és elkényeztet bennünket. Midőn valaki mindég egyedül beszél és senki ellene nem szól, elhiszi végre, hogy mindég okosan beszél, és hogy ellene nem is lehetne szólani. Aki házanépe által minden szavát mint orákulumot* látja tiszteltetni, könnyen elhiteti magával, hogy orákulum*. Mivel egynéhány béreseket és gyáva szántóvetőket el tud igazgatni, azt véli, hogy Montesquieu és Calonne* hozzá csak árnyékok.

Nagy kérdés, ha nevessen-é vagy szánakozzon itt az értelmes szemlélő. Az a magahittség, az a maga személyével és tudományával való hibás megelégedés nem oly aprólékos dolog, amint talán első tekintettel látszik. Legyen bár halhatatlan ki-ki négy kőfalai között, legyen vagy hitessen egynek a hét bölcsek közül, az talán a ház igazgatására szükséges. De ha azt hiszi, hogy ő a tudományok kútfejét már az utolsó cseppig kimerítette, hogy a bölcsességnek minden teljessége egyedül az ő mellyében nyugoszik; hogy mindaz, amit más szól, ítél és tanít, felesleg való dolog, és az ő mindentudóságának szükségtelen; ha minden tudományokra magas megvetéssel vállvonítva néz, és azokat szentségtelen lábaival tapodja – akkor engedje meg, hogy egyenesen azt mondjuk, hogy az ilyen dagályos felfuvalkodóság szomorú akadálya a tudományoknak...

A féltudósság veszedelmesebb a csupa tiszta ostobaságnál. A makacs és megátalkodott szív, a negédes magamegbízás az ilyeneknél fészkelte meg magát. És ó! – nincs száma a féltudósoknak közöttünk. Hányan vagynak azok a ritka lelkek, akik a tudományokat ifjúkorokban nemcsak azért tanulták, mert szüléi úgy akarták és mivel mesterei azt beléjek verték? – Hol az a szomjú kívánása az igaz bölcsességnek és az a törekedés esméretink kiterjesztésén? – Azok az egypár homályos ideák, melyeket tökéletlen s száraz kompendiumjainkból* nálunk megragadtak, vajon nem nagyobbrészénte és sokaknál az egész bölcsességnek summája-e? – –

Azt, hogy éljünk, hogy az éhgyomrot betöltsük, hogy mezítelenségünket eltakarjuk, könnyen eléri a szántóvető, akit telekje táplál. – Könnyebbnek véli ennél a tudománynál megállapodni, melyet minden erőltetés nélkül majorosától megtanul, mint fejtöréssel és elmefárasztással azt megfontolni, ha jó-e az mind úgy, amint van? A tudományok meredek utai visszarettentenek. – „Minek nékem az?” – azt kérdik minden lépten, és megavult szokásaik mellett maradnak, és tűzzel-vassal kergetik azt, aki nékik megmutatja, hogy másként jobb volna, mint úgy, amint van.

Mind a csupa tudatlan, mind a féltudós annyival veszedelmesebbek, hogy makacsan megmaradnak setétségekben, és hogy ezt a setétséget kedvelik, mint a bagoly az éjjelt... Életét odaadja az ilyen magával elhitetett ágazatiért. Mozdulhatatlan állításiban, mert azokat csak más után hiszi, nem erős, eleven, tiszta győződésből. Átalkodva bedugja fülét minden más jobb és igazabb ítélet előtt. Legördül szívérül minden ok, minden jobb esméret, mert az – ok által nem vezéreltetik.

Az animális* élet, mely a mezei élettel öszvepárasodott, elállja a tudományok sugárinak behatását. A vastag orgánumok*, sűrű vér és nehéz képzelőelme álmossá és tunyává tesznek. Lágymelegség, vagy inkább hidegség, megmerevedett indolencia*, érzéketlenség önti ki elalélást hozó ópiumát. Nincs oly tárgy, amely erős benyomást szerezzen ezen letargiában szenyvedőkre. Az értelem, ez a másként munkás értelem műve megakad. Kételkedni, vizsgálódni, fontolni, tanulni kell annak, aki meg akar világosodni. Ó, de hogy eressze magát ezen értelem nagy munkáira az eltunyult, megkeményedett és örök halálos álomba borult értelem? – –

A szív az értelmet követi. Durva héj borítja be a szívet, ahol az értelem erői tompa merevedésben feküsznek. Azok az apró és alig érezhető, de mégis oly éles, oly édes érzései a szívnek nem rezegtetik azt meg. A szépnek érzése nála idegen érzés. Vad bacchanáliák és thráciai dühösködések* csak elég hathatósak, hogy azt apáthiájából felverjék... Ó, ezek a szelíd, gyengélkedő múzsák, akik boldog tüzekkel csak az éles érzésű felkenteket szokták beárnyékozni, akik a szívben nem szélvészt, hanem csak csendes habokat okoznak, hogy lakhatnának azok ily szíveknél? A széptudományok elfutnak az ily vidékekről, ahol az erdők s hegyek hiába kékellenek, a csergetegek hiába hívogatnak az édes ábrándozásra, a mezők hiába terítik ki gazdag zománcaikat, és ahol az egész szép természet hiába kiált a tompa érzéketlen szíveknek.

Öszvefoglalván már mindezen apró környülállásait helyheztetésünknek, a nevelést, életmódját és abból következő temperamentumot, szokást és testalkotást, sok akadályait látjuk bennek a tudományoknak, melyek éppen s egyedül csak itt találhatók, és amelyekre szükség, hogy ügyeljen minden, aki azokat elhárítani vagy akarja, vagy kívánja.

Idő előtt való beszéd az, ha valaki mindjárt elindulásakor megakad, és még arról is panaszolkodik, hogy három országot be nem járhat. Ha literatúránk alig tud egy kis mozdulást tenni, talán szükségtelen azt meg is említeni, hogy igen nagyra aligha mehet valaha. Hazai nyelvünkön készült tudományinknak csak a két haza* lehet piaca, és – mely keskeny mező ez a telhetetlen becsület szomjúságának. Minden nagyra született író egy Sándor, aki világokat szeretne hódolni, és sír, hogy a holdba fel nem viheti győzedelmes zászlóit. Elvész az a magas repülése az enthusiasmusnak*, ha nevének egy tenyérnyi hely jutalma s piaca. Aligha mi is oly alázatos kandidátusi* nem látszatunk lenni a becsületnek (hogy egy híres író szavával éljek), mint akik neveiket az ablakokra vágják.

Vagy lesz-e Pannoniából valaha Albion? Támadnak-e Newton, Locke, Shakespeare és Miltonok itt is miközöttünk – akik... félre, vakmerő álom, amely ámító képeiddel csalogatsz.

Itt – ezen keskeny határit is szülötte földjének hány osztályosokkal kéntelen feldarabolni szegény nyelvünk. Nem vítta meg csak azt a nagy viadalt is, hogy egy halotton diadalmat vett* volna, és ti csalfa képzeletek annyira ragadtok! – Ha szép téreinkről felhat édes nyelvünk a havasok tetőire és a völgyekbe, melyeket azok fedeznek, ha népes utcáin és magas palotáiban városainknak ez a hang fog hallatni; ha az élet a halálon győz, és a közországlószékek a hazának nyelvén szólnak, akkor, akik azt érik, álmodjanak oly szépen, mint én kezdettem, én addig – ébren szomorkodom.

 

Általlátom én, micsoda szövevényes munkához fogtam, midőn feltettem magamban az akadályoknak elészámlálását, melyek a tudományok előmentét meggátolják nálunk; és hogyha ezt a képet tökéletesen akarnám kifesteni, oly véghetetlennek kellene lenni munkámnak, mint szomorú lenne foglalatja. Az eddig elészámláltak annyira közönségesek és messziről valók, amelyeket csak az idő és talán bizonyos szerencsés öszvetalálkozása némely kedvező környülállásoknak háríthat el. Hozzá adom még azt is, hogy nem annyira okok ezek, amiért nem gyarapodhatnak tudományink, hanem inkább, mivel tudományink nem gyarapodnak, azért vannak ezek az akadályok. De mivel azok, el nem mellőzhettem. Így adja egy dolog a másnak a természetben kezét, és így lesz némely dolog ok és következés egyszersmind.

Azt, hogy valami dolog tessen, csak akkor érjük el, ha azt kedveltetővé, hasznossá vagy szükségessé tenni tudjuk. A mord ábrázat, melyet a tudományokra ruházunk, sok jó igyekezetet visszaijesztett. A múzsák szeretik a gráciáktól kísértetni magokat. A kellemetesség egy a legelső tulajdonságai közül a tudományoknak. Enélkül elvesztik azt, ami által lehetnek közönségessé, és csupán egynehány setét cellákban és komor odukban vonják meg magokat, és vagy némely kevés bölcselkedők elzárt kincsévé, vagy ami rosszabb, egy rend monopóliumává változnak. A nyájas popularitás*, amely oly csodákat szül és egy vad nemzetből egy csinos és kiformált népet készít, csak akkor párosodik öszve a tudományokkal, ha ezek a gráciáktól rózsaköteleiket kölcsönözik. Azok a felleges idők, melyben oly szomorú volt hazai tudományaink állapotja, már széjjel kezdenek verődni, ámbár Wieland*, aki a gráciákat hozzánk lehozni tudta volna, még köztünk nem született.

De a középutat megtalálni nem a mi szokásunk. Azon való törekedés miatt, hogy komorok, kedvetlenek ne legyünk – enyelgők, aprólékosak és gyermekeskedők lettünk. A versek és versecskék özöne elborította hazánkat.

Szükséges itt megállapodnom, nehogy balul értettessem, és megmondanom, hogy nem gyűlölöm én a poézist. Sok boldog örömeimet bájoló kezeiből vettem. Nem is alacsonyítom! Megesmérem én, hogy ehhez nagy elme, ritka képzelődés és szerencsés szív és ész formálása szükséges – megesmérem, hogy az az édes hatalom a szíveken, azok a boldogító felindulások, az az elolvasztó és elragadó erő csak az isteni poézis tündér vidékjein teremnek, és hogy a próza száraz és lankadt léptetése nem is hasonlíttathatik amannak dicsőséges és magas repüléséhez.

Több az, megesmérem, hogy ez a mód, ez a leghathatósabb mód, mely által egy nemzetet, mely addig a szelíd tudományoknak nem áldozott, vissza lehet vezetni azoknak tiszteletére. Nem ok nélkül költötték a régiség nézői Orpheus lantjának varázslásait, mely által a vadakat megszelídítette. Az emberiség történetkönyvei mindenütt a poézisen kezdődnek, és a vadságból kivetkező nemzeteknek szelídülését mindég a költés eszközlötte. A hajdani aranyidők azért viselnek lantot és sípot* fő attribútumul*. Az első bölcsek, a nép első tanítói minden nemzeteknél a költők valának. A bardusok és druidák* az északi vad fajzatoknál azok voltak, amik lehettek első Görögországban Orpheus és Homér.

Minden példa helyett kiírom, amit Árkádiának első általváltozásáról a régi írók után feljegyezve találok:+ „Vad és durva elméjeket (Árkádia első lakosinak) hogy megszelídítsék, leghathatósabbnak vélték a felső értelmű bölcsek az új és gyenge érzéseknek felindítását, és kedvet szerzettek nálok a poézishez, énekekhez, tánchoz és innepekhez. Soha az értelem sugári ily szapora és közönséges fordulást az erkölcsökben nem szerzettek! Azoknak szép következései mind e mai napig (a 4. százban szól az író) megmaradtak, mert az árkádiaiak soha félbe nem hagyták azon mesterségek mívelését, amelyeket tiszteltek őseik. – Az elöljárók elhitetvén magokkal, hogy csak ezen igéző mesterségek által tehetik bátorságba a nemzetet* a klímának ellenséges befolyása ellen, öszvegyűjtik esztendőnként az ifjakat, gyakorolják őket akkor, és megjutalmaztatják azokat, kik azokban előmentek. Cynetheusok példája igazságossá teszi ezen ő vigyázásokat; ez a kis nép Árkádiának északi szomszédja, a hegyek közepében durva és vad ég alatt lakik, futott ezen romlottság elől, és oly fenévé, oly kegyetlenné lett, hogy nevek sem neveztetik irtódzás nélkül. Az árkádiaiak ellenben szelídek, jóltévők, tisztelik a gazdálkodás törvényeit, tűrik a munkát, erősek szándékjaikban és az akadályokat s veszedelmeket megvetik.”

Nem ócsárlom tehát én, hazám költői! szép törekedésteket. A halhatatlanság fűzi borostyányát azoknak, akik arra méltók. Az idő egy nagy folyó, amely kihányja kebeléből a gazt, és – hogy egy kedves írómnak szavát* itt is kölcsönözzem – csak azt tartja meg az örökkévalóságnak, ami megérdemli az örökkévalóságot. Azok a sok ephemerisek*, amelyek reggel születnek és estvére elhalnak, azok az apró vaktüzek, amelyek halvány szikrájokkal az atmoszférán játszottak és egyszerre elenyésznek, azok a versfaragók és ritmuskoholók a feledékenység örvényében feküsznek majd nevezetlenül, midőn az igaz költőt a késő nyom nevezi. – E legyen bíró, én nem bírálok! – –

Mint szíveket készítő, lágyító és szelídítő, áldása tehát a nemzeteknek a poézis. De – ha mindég játszunk, ha mindég csak a virágok után kapdosunk, ha a szép fedelet, a tarka borítékot szeretjük, nem emeljük nagyra soha nemzetünket. Ne hagyjuk abba, de ne csak ezt míveljük. Tegyük az egyet, és ne mulassuk el a mást. – A természet mindég egy tökéletes egészet formál; nem tagonként készíti az embert, nem szálanként a virágot, mindég egész embert, egész virágot készít: kövessük ezt a nagy mestert. Ne járjunk a tudományoknak csak virágos rétjein, hogy addig ugaron maradjanak tápláló és éltető szántóföldjei. – –

A felséges és érdemes költők nem akadályok, sőt szövétnekei a tudományoknak. Ezeknek hatalmas szava a puszta vadonyokat megnépesíti, lelket önt az érzéketlenekbe; a költemény, szép színei által, elragad tündérvilágokba, ahol a földet elfelejtjük és az istenek társaivá leszünk. Ezek szaggatják verseiket a múzsák kertjeiben, azt mondja az isteni Plátó, ezeknek folynak a csendes csergetegek téj és méz habokkal; Apolló leszáll az egekből, és lantját nékik kölcsönözi, az ő fuvallása felgyullasztja őket, szent dühödéssel betölti, és szájokba adja beszédét az isteneknek. Ez a tűz az igaz költők esmértető bélyege. Nem a kiszabdalt mérték, nem a lebékózott ritmus, nem a megszámlált hang teszik a poétát... A mérész képek, az eleven költés; az ábrázolatok külömbfélesége és szépsége, az az enthusiasmus*, tűz, sebes rohanás és erő, és az a nem tudom mi a szókban és gondolatokban, amelyet csak önként ajándékozhat a természet. Lehet írni verset poézis nélkül, és poéta lehetsz verselés nélkül.+

Ártott-é vagy használt a poézis a hazai csinosodásnak, ezen képből, melyet itt felfüggesztettem, meg lehet esmérni.

Hányan vagynak, akiket a természet felkent, és meghittjévé választottak a kilenc szüzek?* Hányan nyúltak Minerva ellenére a húrok pengetéséhez? Hányan korcsosították szép nyelvünket erőltetett szólások formájával? Hányan kódultak gondolatot a hangtúl és a kadenciátúl*, vagy inkább hányan áldozták fel a dolgot a hangnak; a szónak, formának és héjnak a dolog velejét és belsejét? Homály és temérdek felleg fekszik némelyeknek írásain. Visszás, a nyelv és értelem szent törvényeivel ellenkező, idétlen és erőltetett faragás volt sokaknak szüleménye; elrontották, megszeplősítették szűz nyelvünket, és mivel mindég csak követtek, mindég csak emlékeztek, sohase formáltak, sohase gondolkoztak, kivették eredeti erejéből, szívós és velős természetéből nyelvünk egész alkotását, és ha így új, megcsonkított vagy megrútított szókból öszveraktak egy visszásan hangzó értetlen korcs verset, azt hitték, hogy a Helikontól* egyenesen szakadtak és a Pegázus* habjaitól részegek.

Menjünk be mélyebben bajainkba, és panaszoljuk meg egymásnak sérelmeinket. Minden tudományoknak e volt nyavalyája, hogy készületlen nyúltak sokan ezekhez; a port, mely még sokat meglepett, a téjt, mely még száján ragadt soknak, le sem törlötték, és nemzet csillagjainak vélték magokat. A tudományok atyafias lánccal vagynak öszvekapcsolva; nincs itt, vagy nem kell lenni hézaknak, résnek. Veszedelmesebb, még egyszer mondom, a féltudósság az ostobaságnál. – –

Izzadsággal árulják az istenek a tudományt. Akinek körme viszket, nem belső hivatal még az az írók méltóságára. Nem egy-két félig megemésztett sovány ideákból áll a bölcsesség, és aki annak hirdetőjévé akarja magát felszentelni – bölcs legyen maga is.

Ilyen emésztetlen, meg nem kérődzött gondolkodás módjának lehet sok veszélyt tulajdonítani, mely mint egy dögletes párádzás beborította a hazát. Titkon, mint az öldöklő angyal éjfélkor, csúszott a hitetlenség és erkölcstelenség. Szabad léleknek vélte magát minden oskolagyermek, aki a vessző elől elszökött, mert mindent arcátlan lábbal tapodott, ami szent és tiszteletes. Nevetségessé lett előtte a virtus és kötelesség szent nevezete! – és hogy elfojtsa a sokaságban belső józanabb érzéseit, avagy viszketeg elméjének és hiú becsületszeretetének áldozzon, terjesztette és hangosan prédikállotta éretlen értelmeit.

A féltudósságnak lehet tulajdonítani nagyobb részént megvesztegetett ízlésünket is. Azt hitték sokan, hogy nem kell egyéb az íráshoz, hanem egy-két gondolat, és penna és ténta és papiros. A szépnek első líneáival* is esméretlenek lévén, nagy képíráshoz fogtak, és – mázoltak csupán... Teljesek könyveink az illetlen „trópusokkal”*, mocskos alluziókkal, melyeket mi szépségeknek gondoltunk; némelyek béfogadták a példabeszédeket, minden különbség nélkül és – azokat mind ugyanannyi gyöngyszemeknek lenni állították, ha szinte mely idétlenek, illetlenek és jelentés nélkül valók voltak is. A száraz, életlen elmésség, amely sokaknál uralkodik, a sok provincializmusok, lokalizmusok* mind ugyanannyi bizonysági még nem csinosodott ízlésünknek. Nem kívánom, hogy ezeknek nyomdokit olvassa a maradék, és azért eltakarom ezeknek neveiket előtte, másként könnyű volna íróink munkáiból ide szomorú példákat előhordanom. – –

A féltudósságnak lehet tulajdonítani, hogy a nemzeti literatúrába félrevezető ösvényeken járunk. Hátra hagyjuk a nyomós tudományokat és pepécselünk. – –

Szent, áldott és jó dolog a nyelven magán dolgozni. Nagy foganatú munka azt mívelni. Ha szép nyelvünk eléri azt a tökéletességet, melyen mindnyájan látni kívánnánk, nem fog elfelejtetni sok hazafiak munkálkodása, akik azt mint nyelvet csinosgatták, egyengették, és a beszéd törvényeihez szabogatták; nem! – nem felejtetnek el ezek a „Prisciánok”;* és ha eljut állapodására a felállott Nyelvmívelő Társaság*, melynek szép hasznaival előre hízelkedünk magunknak – ezen törekedéseknek ki ne tapsolna elejében? Ki ne óhajtaná, hogy támadjon köztünk egy Adelung*, aki egy tökéletes, a nyelv belső állatjából folyó criticum lexiconnal ajándékozza meg hazánkat? – –

De még ez nem elég!... a nyelv nem tudomány, a szó, beszéd nem bölcsesség. Kulcsa a tudományoknak, út, mód, eszköz a bölcselkedésre. Örömestebb tanuljuk a nyelvet együtt a dologgal; mélyebben benyomódnak a jelek a jelentett ideákkal emlékezetünkben. A száraz, velőtlen és ízetlen grammatikális regulák* nem vernek gyökeret; tudják, akik idegen nyelveket tanultak, hogy az inkább megragad a hosszas, gyakor olvasás, beszéd és gyakorlás által, mint a kínzó memorizálással.

És kinek írunk grammatikákat? Elfogja-é hinni a született magyar, hogy anyai tejével beszopott nyelvét nem tudja? – reá fogja-é venni magát, hogy betekintsen előbb a grammatikába, mindenekelőtte írni és beszélleni akar?

Külföldieknek? – ó, elébb nagy, hasznos és eredeti munkák által kellene szükségessé tenni és elmúlhatatlanná előttök nyelvünk megtanulását! Indít'ok nélkül ki veszi reá magát, hogy egy nyelvet nagy munkával megtanuljon, melyet egy félrevaló szegletében Európának beszélnek és amelyben új találmányokat nem szülnek sem a mesterségekben, sem a tudományokban, és amellyel annyi szövetkezéseik sincsenek, mint az Astrakán* vagy Indastán* lakosaival.

Mennyi szörnyű, idomatlan fajzásokat szült ez a grammatikális epidémia!* – Elborította a sok korcs szók, idétlen faragású, hangú, a nyelv természetével ellenkező és fület sértő korcs szók sáskaserege egész literatúránkat – és ezt nyelvmívelésnek neveztük! Ha üstökös őseink, akik oly tiszta magyarsággal szólottak, közinkbe betoppannának másként is süllyedt nemzetünkhöz, csak nyelvünkért sem hinnék el, hogy mi vagyunk az ő unokáik. –

Haszontalan és valóban csak akaratosság és viszketegségből származott ez a puritanizmus. Nincs nyelv, amely ne kölcsönözött volna mástul. A Rómának hajdani világbíró nyelve telve van a sok görög szólások módjával. A deákkal sógoros nyelveket nem is említem, amelyek akkor élnek a deák és egyéb idegen szókkal, mikor azokat szükségesnek látják. De most, midőn a német literatúra a legfelsőbb tetőn lenni látszik, legderekabb íróik minden tartalék nélkül nem élnek-e vajon a deák, francia és egyéb szókkal, ha azokat éppen oly jelentőleg, oly hathatósan kitenni nem tudják? És miért kerülnénk mi oly nevetséges idegenséggel a külföldi szókat, mi, akik a nyelvmívelésnek első kezdetében vagyunk, akik a közbeszédben annyi minden népből s nemzetségből eredő szókat hazafiúsággal már megajándékoztunk, akik, ha kevélyek lenni nem akarunk, kéntelenek vagyunk megvallani, hogy nyelvünk ezer tekintetben szűk és szegény! Ha ez a tudós tévelygés nagyobb erőt vesz, nemsokára nyelvünket önnön honyunkban tanulni kell. Nem azért írunk, nem azért beszélünk-e, hogy – megértettessünk? Az érthetőség az írásnak legelső, leggyökeresebb törvénye. Mit nyer avval az olvasó, ha a sok újonnan faragott szókat először neki deákul kell gondolni, hogy megértse? Egyező lépéssel jár a nyelv a tudományokkal. Öszvességgel kell mindkettőt mívelnünk.+ A szó magában semmi; hamis pénz, amelynek folyása változó, és belső becse nem magában vagyon. Ne szót vegyünk az üllő alá, ne szót kovácsoljunk – dolgot, ne héjt, velőt, ne formát, de valóságot:

 

„Verbaque provisam rem non invita sequentur”

Horat*.

Eredeti munkák gyarapítják a tudományokat, csinosítják a nemzetet, és emelik fel a nagy nemzetek ragyogó sorába. Nagy akadálya az nálunk a tudományoknak, hogy nálunk termett eredeti munkák még eddig nincsenek. – Nincsenek! – még egyszer jól megfontolva mondom. Avagy lehet-e munkáknak nevezni azokat a kis munkácskákat, melyek vidéken termettek, vagy azokat a munkákat, melyeknek nincs egyéb neveknél, ami eredeti, és amelyet csakugyan idegen hulladékokból kapargattunk öszve?

Aude, incipe!* – Ezt szeretném hangoztatni minden írónak fülébe, aki érzi, hogy méltó ezen nevezetre. A tolmácsolás nem haszon, kis érdem!

Elmellőzöm azt, hogy hányszor sohajtott sok szentségtörő kéz alatt némely nagy szerzőknek árnyéka, midőn azt levetkeztették tulajdon érdemeiből és rongyaikkal ruházták fel; hogy önnön saját ereje s nagy lelke az írónak elveszett gyakran, és lett belőle egy idétlen habarékja a józan okosságnak és eszelősségnek; elmellőzöm ezt, mert ha én hallgatok is, azoknak bosszúért kiáltó árnyékai vagy elcsúfított munkái eléggé siralmasan beszélnek; és azért is, mert ez csakugyan nem mindenkor történt, sőt van egy-két példa, amelyben nyert az író a fordító által. Csak azt említem, hogy ez még maga nem literatúra, és ez is csak út és útegyengetés.

Azok az apró készítő munkák, melyek által valamely már megélemedett csinosodású nemzet oda lépett, ahol van, már többé nincsenek, és az ilyeket könnyebb is, hasznosabb is készíteni, mint fordítani.

Nem ilyeket tehát, hanem nevezetes, nagy és remek munkákat fordítunk nagyobb részént. És ezek által nem érjük el azt a célt, mélyet láttatunk és igyekezünk elérni. Előre felteszem, hogy fordítani csak azokért kell, akik az eredeti nyelvet nem értik, mert bizonyos az, hogy aki a forrásból meríthet, nem merít a folyamatból. Márpedig az ilyekre nézve az ily munkáknak nem sok haszna van.

Vegye magát az oly fordító például, míg a maga originálisának méltóságát vagy édességét megtanulta érteni, nem kellett-e ahhoz idő és szorgalmatosság? – Egyszerre nem látunk élesen a tudományokban, olyat, akinél a praemissák* és praecogniták* nem találtatnak, bevezetni a tudományok palotájába haszontalan, és az ilyen előtt a fő és sarkalatos igazságokat megmezíteleníteni nem bátorságos. Visszafordul itt újra az a jegyzés, melyet már illettem, hogy nem bölcseket, hanem emésztetlen féltudósokat és veszedelmes eszelősöket nemz.

Elvesz nagyobb részént ezen praecogniták* nemléte miatt sok szép munkának érdeme az olvasóközönség előtt. Minden írónak van maga világa, maga atmoszférája, amelyben él, és amelyből ír, van maga publikuma, amelynek ír. Az a sok kicsiny tekintet, az a számlálhatatlan környülállás teszi az írót nagyobb részént kedvessé – és hasznossá. Nem akarom én azt mondani, hogy valamely írót nem lehet jónak mondani Magyarországban, aki Angliában írt. De igaz az, hogy ott, ahol minden allúzióit*, minden mellékes ideáit, minden szavának élét és savát elértik, kedvesebb, mint ahol ezt mind nem tudják. Aluszékonyan leteszi az olyan, aki ezeket nem tudja, a legkellemetesebb írót is.

Kegyetlenség nélkül talán nem is lehet tehát szemére vetni hazánknak az olvasás eránt való hidegségét. – – Hogy ez a hidegség nagy, hogy a könyv a háznál nálunk legutolsó jószág, és ennél kedvesebb egy játékkártya vagy egy üsző, azt fájdalmasan látjuk, akik hazánkat esmérjük. De idegen, esméretlen, járatlan világot talál az olvasó lefordított könyveinkben. Örök igazság az, hogy nem szereti az ember, ami reá nem tartozik; ami közelébb illető, a' vonzza magához: a reá illő, néki használó igazságokat keresi. – Kicsinosodott ész kell ahhoz, hogy a közönséges s széles terjedésű igazságokat kedveljük; a gyermek olvasónak és a gyermekded nemzetnek közel kell találni az igazságok mellett az utilét* vagy a dulcét*, mert azokat messze nem tudja keresni.

Szóljon helyettem Seneca; ezen nagy tanítótul nem lesz oly kemény, oly szúró a tanúság! „Viro captare flosculos* turpe est, et memoria stare. Sibi iam innitatur, dicat ista, non teneat. Turpe est enim ex commentario sapere. Hoc Zeno dicit. Tu quid? Hoc Cleanthes: Tu quid? Quousque, sub alio moveris? Et impera, et dic quod memoriae tradatur, aliquid et de tuo profer. Omnes itaque istos nunquam autores, semper interpretes, sub aliena umbra latentes, nihil puto habere generosi, nunquam ausos aliquando facere, quod diu didicerant. Memoriam in alienis exercuerunt. Aliud est meminisse, aliud scire. Scire est et sua facere quaeque, nec ab exemplari pendere et toties ad magistrum respicere, hoc dicit Zeno, hoc Cleanthes. – Aliquid intersit inter te et librum. Quousque disces, jam et praecipe! Nunquam invenietur, si contenti fuerimus inventis; qui alium sequitur, nihil sequitur, nihil invenit, imo nec quaerit.” Ep. XXXIII.

Itt a térmező! Itt fusson pályát, aki magát érzi. Az öngondolkozás síkján állanak le nem szedve sok szép virágok, ezekből fűzzünk bokrétát, melyet hazánknak ajánljunk. Erőltetett minden gyümölcs, minden plánta, melyet messze világrul nálunk ültetünk, és ízetlen vagy szagatlan terméssel bünteti meg ragadozóját, aki anyai földjéből kitépvén, azt idegen ég alá szorította, s számkivetette.

Így tesszük méltókká magunkat, hogy olvastassunk; így fordítja a negédes külföld mireánk is szemeit, és észrevesz majd bennünket.

Nagy lesz majd és méltóságos a literátor nevezete, mert rettegni fog egy oly munkától a napszámos író és viszketeg gyermek, mely alatt ereje lerogy, és nem fogja majd egy is ezek közül hinni, hogy egy tudós gyilkosság vagy egy írónak munkáján tett erőszak által lehet beíratni a tudósok karai közé.

Kevesebbek lesznek munkáink.” De mit árt az! – csak jók legyenek. Csinos lesz nyelvünk és velős minden szó, mert az magán fogja hordani az eredeti lélek és az öngondolkozás bélyegét.

A közönség örömest fogja olvasni azt az írót, aki neki hasznavehető tanúságokat terjeszt, és a szívhez beszél, nem a papiroshoz.

A megfontolt, megkérődzett, új és hasznos igazságok forgásba jönnek, mert interesszálnak*. Az emberek esmérete, hazánk s állapotunk esmérete terjedni fog, mert a magunk világát fogjuk könyveinkben találni. A gondolkozás, a meggyőződés és gyökeres tudományok veszik fel az uralkodó pálcát, és mivel ezek nélkül nemcsak haszontalan, de valóban ártalmas és nemzeteket részegítő minden világosodás, e lesz nálunk az igaz és józan világosodás boldog időnyílása.

Ó, ha én azt az ábrázolást oly elevenen, oly tüzesen tudnám lefesteni, amint érzem, oly hathatósan, hogy azt velem együtt mások is érzenék; ha én fel tudnám serkenteni szép tehetségeit hazámfiainak, fel tudnék ébreszteni sok szemérmes és félénk lelket, akiben az öngondolkozás széket foglalt, elvonhatnám az alól a rabság alól, mely miatt nem mernek soha magok költeni, és mindég csak tolmácsolnak, mindég csak magyaráznak; feléleszthetném nálok azt a szép tüzet, amely őket nemzeti szerzőkké tisztítaná és formálná! Örömest lennék én az a fenkő, amely tompa maga, és élesít, az a tűzkő, amely maga nem meleg, de tüzet ád. De ellenben, aki mosdatlan kézzel, szentségtörő lábakkal és készületlen fővel járulna s közelítene a nemzeti szerzők templomának ajtajához, akkor örömest lennék az ajtónálló angyal, és lángoló karddal rettenteném azt vissza, s azt kiáltanám elejébe:

 

„Odi profanum vulgus et arceo*.”
 

Megemlítem még mintegy mentemben azon ártalmat is, melyet a kenyérkereső tudományok okoznak. – Nem minden tudomány fizet készpénzen, sok törekedésinknek gyakran megtisztított gondolkozásnál és érzékeny szívnél nincs egyéb jutalma, és ez elég bő, sőt igen bő jutalom magában is. De sokaknak mégsem elég! Pengő pénzért és a mindennapi kenyérért nyomják sokan, sőt a nagyobb rész, a tudományok küszöbét. És ezek a tudományok ámbár mely szükségesek, sőt elmúlhatatlanok is a közboldogságra, de aki ezeknél feljebb nem emelkedik, akinél nincs elég forró szeretet, hogy durva haszonkeresés nélkül, csupa maga belső megnyugovásáért fáradjon, sőt ha szükség, áldozatot is tudjon vinni önnön hasznával is – ó, ott száraz, erő nélkül való és mindennapi esméretekből áll az egész tudományok kerülete. Transfertur omne* certamen ad multo quaestu vigentia. Seneca. A szép és magas tudományok elfelejtve feküsznek, és a közönségesek gyakoroltatnak.+ Nem szükség, hogy közelébb fejtegessem ezen feltételek alkalmaztatását nálunk. Tribonian* udvara tömve áll, imádja őt az ősz és fiatal sereg, és Sokrates, Newton és a gráciák képeire itt-amott aggat csak, rejtezve, titkos becsülőjük egy-két zöld levelecskét. – –

Az a panasz, hogy a penna és prés elzárt szabadsága a tudományoknak akadály, elmélkedésembe egy részrül beletartozik. Nem állítom én azt, s nem is tudom elhitetni magammal, hogy a zabolátlan írás szabadsága hasznos legyen akármely országban s igazgatásban is. Jótéteménynek tartom azt, ha kiragadják kezéből az üszköt, melyet hurcol a lakosoknak csendes hajlékai között valamely éretlen pajkos. Nem akadály tehát, sőt a valóságos kultúrának előmozdítója az a zár, mely csupán a hasznos és foganatos munkákat ereszti szabadon, és oda taszítja a veszedelmeseket és éretleneket, ahová valók, az örök setétségbe.

Élek itt egy író szavaival, aki minden tekintetben ezen kérdésben legigazságosabb s leghelyesebb bíró, Sonnenfels* úrnak szavaival.+ Önként szembetűn azokból, mikor és mely részben lesz az írásnak megtiltott szabadsága a tudományoknak ártalmassá.

„Az legyen tehát a könyvvizsgálás meghatározása, hogy anélkül, hogy valamely hasznos könyvnek útját megnehezítse, kizárja mindazokat, melyek tévelygő, botránkoztató és veszedelmes gondolatokat terjesztenek.

Egyébarám elrendelésére nézve egyre megy, akár egyes személyeknek, akár egy egész arra kinevezett széknek általadva, csak ne adódjon az könnyen egy közönség vagy rend hatalmába. Minden esetben szükség, hogy oly férjfiakból álljon, akik a tudományoknak minden részeiben járatosak. De valamint az olvasás és présnek igen nagy szabadsága, amely minden különbség nélkül mindennek mindent olvasni megenged, anyja a hitetlenségnek és a zűrzavarnak és a legrútabb feslettségnek, úgy a könyvvizsgálás határozatlan keménysége, amely az értelmen és a gondolkozás módján kegyetlenkedik, amely az illendő egyeneskimondást az írásban a vakmerőséggel öszveelegyíti, és különböztetés nélkül mindentől mindent eltilt, a nép világosodásának ellentáll, és azt mind a tudományokban, mind az esméretekben, mind az ízlésben sok századokkal visszataszítja. Szükség tehát, hogy itt a szabad kényén való járás elkerültessen stb.”

Utoljára halasztottam azt az akadályt, melynek ott fenn is helyet találhattam volna és amellyel most bezárom azoknak elészámlását: a literátorok kevés becsülete. Igaz, hogy az egyező lépésekkel szokott járni a tudományok becsülésével, és igaz az is, hogy nem szokott mindenkor elmaradni a becsület az érdemtől. De ki lesz hazánkfia közül, aki reá vegye magát arra, hogy a tudományoknak életét és egész erejét felszentelje, ha arra reá sem látszatik ügyelni a haza. Ha meggondolja, hogy a háladatos Anglia királyné mellé teszi tudósainak hamvait, piacain a nagy vitézek állóképei erányában fénylenek literátorjaiknak monumentomi, és mi itt – nem is olvastatunk.

Mi légyen a valóságos literátor, ezen elmélkedésünkbe sokszor széjjelhányt jegyzéseim eléggé mutogatták. Nem kíván az külső és hangból vagy apróságból való becsülést, amely felett nagy lelke felemelkedett, hanem ami ennél ezerszer többet ér: a szívnek becsülését, amelyet könnyen adhatjátok és örömest adhattatok.

Az igaz literátor hozza le, mint egy második Prometheus az égből a bölcsesség szép világát; a' terjeszt a nemzetekre dicsőséget és virágozást és közboldogságot, a' teszi a jobbágyot meggyőződésből való kész engedelmű jobbággyá, az uralkodót a szívek uralkodójává, az embert emberré. A' vezeti végre a népet a józan értelem kötelein a maga kötelességeire, és a szív édes láncain a maga boldogságára.




Hátra Kezdőlap Előre