Csavargók, alkotók

I.

Jó néhány évvel ezelőtt olvastam a lapokban, hogy Stuttgartban megtartották a csavargók világkongresszusát. A híradások szerint éppen olyan rendszer alapján dolgozott ez a furcsa gyülekezet, mint a diplomaták vagy tudósok kongresszusai. Egy évek óta fennálló egyesület elnökkel, tisztikarral és propagandaújsággal készítette elő a tanácskozást, melynek előadói voltak, s programjával az egész világ csavargóinak helyzetmegjavítását célozta.

Hová jutott a világ?!

A csavargók törvényesíteni akarják törvényenkívüliségüket. Azok az individuumok, akik a saját életük leélését csakis a társadalom keretein kívül tudják elképzelni, segítséget kérnek, sőt követelnek a társadalomtól különvalóságuk kellő kihangsúlyozásához, dologtalanságuk táplálásához, életnívójuk általános megjavításához. Mi ez? A csavargók öntudatosodása? Ezek az önkéntes száműzetésben élők felismerték szörnyű „osztályhelyzetüket”, s mint társadalmi lények követelik társadalmi jogaikat? Ha így lenne, ez is eléggé furcsának tűnhetne a dolgozó, a társadalom szociális törvényeit magukra kötelezőnek tartó vagy éppen ezeknek a törvényeknek kiszélesítését és precízebbé tételét követelő emberek előtt. De nem is így van.

Több mint harminc éve* annak, hogy én is mint rendes és becsületes csavargó kint jártam az országutakon, akkor még rendes és becsületes voltam az ő értelmükben, és eszembe sem jutott volna, hogy igazat adjak a pelyhes ágyban puhuló és vacak fűszerei és vásznai között gyötrődő, spekuláló nyárspolgárnak. Lehet, hogy napokon át nem jutottam elegendő ételhez, és hülyének és nyomoréknak kellett tettetnem magam, hogy valaki elém dobjon egy falat kenyeret, s mégis nem a nyomorúságnak a pokla, hanem a szabadság hőskora volt ez a számomra. Majdnem sírva léptem ki az országútra, de közben a cserepes bőrű, a keszeg formájú vagy pókhasú csavargóktól megtanultam, hogy mennyivel szebb szabadon élni, mint jómódban és vágyak nélkül fölmorzsolódni. S úgy éreztem akkor, hogy igazuk van ezeknek a „kívülállóknak”, ezeknek a mindenki által megvetetteknek, ezeknek az embervadaknak, akiknek se Istenük, se hazájuk, s míg egymást átölelve vándorolnak hegyeken és völgyeken át, ha éppen úgy tetszik nekik, rálépnek akár a felhőkre is, s álmukban így utaznak tovább az égi tutajokon. S egy esztendeig nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene életsorsom rúdján, és szerettek a társaim, mert éppen olyan kiéhezett, férgekkel meglepett s istenien gőgös és fönnhéjázó voltam, mint ők.

Ha elfáradtunk a csavargásban, leültünk az árok szélére, és filozofálgattunk. De soha egyikünk se mondta azt, hogy „jó lenne most valahol a puha ágyakban feküdni, valamelyik ház lakodalmi asztalánál ülni”. Általában éheztünk a lányok után úgy, mint a falat kenyér után, de soha: sem az egyikért, sem a másikért nem áldoztuk föl szabadságunkat. S nem tudtuk, átok vagy áldás-e rajtunk ez a határtalan szabadság utáni vágyakozás. Egyszerűen csak éltünk, mint ahogyan az a természetünkből adódott. S kétségtelenül, minden ezer nyomorúsága és ezer baja mellett is szép ez az élet. Akárha állandóan mámoros lenne az ember valami szeszektől, amit a nyári meleg levegővel vagy a dermesztő téli szelekkel szívunk be magunkba. Lehet, hogy össze van zavarva az eszünk, de bizonyos az, hogy nincsen felelősségtudatunk, s ez, ez a semmiség mentesít bennünket minden törvény alól, s a törvényeken kívül lenni egyenlő az abszolút boldogság érzésével a csavargó természetű embernek. Nagyon kevesen vannak, akik így a törvényenkívüliségből visszakívánkoznak a társadalmi morál, a kasztrendszer rácsai mögé, s akik a végtelen országútról visszakanyarodnának a bérkaszárnyák udvaraiba vagy a parasztkunyhók dohos, megáporodott szurdokaiba. Valami kis megbántódással, valami gyerekes daccal egy napon kilépnek az emberek az országútra, csak járnak, járnak úgy, mintha már magán a reális világon is túljutottak volna, s igazán csak akkor pihennek meg, ha eszméletlenül befordulnak az árokba, vagy egy reggel elfelejtenek fölébredni a menhely priccséről vagy valamelyik huszadrangú kórház poloskás vaságyáról.

Nem voltam egészen az ő fajtájukból való. Hónapokig úgy láttam, hogy egy vagyok velük, s aztán minden további nélkül kiléptem a sorból. Az elmúlt esztendők csak egyik, soha el nem felejthető epizódja maradt életemnek. Visszakanyarodtam oda, ahonnan elindultam, a csavargás nem tudta eléggé foglalkoztatni izmaimat, a szabadságot nem tudtam értékelni, mint ahogyan a farkasok értékelhetik azt. Visszavágytam a civilizációba, az ipari munkához, s azok közé az embertársaim közé, akikkel ismét egy lett a sorsom jóban és rosszban. Akikkel tegnap még együtt meneteltem az országúton, azok bizonyára fölényesen és megvetéssel utánam köptek, mint a renegát kispolgár után. Azóta sokszor gondoltam már vissza az elcsavargott esztendőkre, s valóban nem tudtam eldönteni a kérdést, vajon nekik vagy nekem volt-e igazam. Mint szocialista, elítéltem őket, hiszen ők megtagadták az emberi társadalom közösségelveit, hiszen az ő szabadságuk nem egyéb, mint menekülés a feladatok elől, amiknek egyike az igazi emberi szabadság kiküzdése is. De mindez csak meggondolás és erőtlen fegyver az ő egész kaotikus, szinte holdkórosan nagyszerű és szentimentálisan giccses érzésvilágukkal szemben. Valószínű, ha nem ízlene nekik az az életforma, megkísérelnék, hogy változtassanak rajta. Ha pedig jólesik nekik úgy élniük, akkor mindenki mással szemben eleve is igazuk van.

Most mégis valami történt velük, s mindezt hogyan is érthetném meg másképp, mint szocialista, aki az ember s az emberiség gazdasági állapotát és erkölcsi felfogását minden nagyobb fordulónál a termelőviszonyok jelenlegi állapotához vezeti vissza.

Történelmi meghatározással a szabadversenyes kapitalizmus kezdeti idejében indultak el végtelennek látszó utaikon a mai értelemben vett csavargók. Megszűnt a patriarchalizmus formája a termelésben, megszűnt a vallás abszolút fönnhatósága az ember gondolatai és érzései fölött, s mindjárt akadtak olyanok is, akik nekivágtak a vakvilágnak, hogy így szabadítsák föl magukat minden kényelmetlen nyűg alól. Őseik rabszolgatermészete most átcsapott a másik végletbe, meggyűlölték a munka minden fajtáját, s lelkesedtek magáért a puszta életért. Amerre jártak, láthatták a különbséget a maguk és a többi emberek között, éltek azért, mert megszülettek, a többiek pedig dolgoztak azért, hogy élhessenek. Szinte fizikailag irtóztak minden rendszertől, minden nyárspolgári szokástól. S ha jól meggondoljuk, ők sem voltak egyebek a nyárspolgárság egyik típusánál. Hiszen fönnhéjázóbbak voltak bármelyik kreizleros-família családfőjénél, s érzelmesebbek és ábrándosabbak voltak bármelyik államhivatalnok tizenhat éves szűz lányánál. Csak éppen azzal az elképzeléssel, hogy az ő utaik végtelenek, s így előtte jártak minden cepekedő napszámosnak és minden szekéren utazó polgárnak. S valószínűleg nem gondoltak arra, hogy eljön az idő, mikor autó rohan végig az országúton, s az utána kavarodó por megvakítja őket, s nem gondoltak arra, hogy lesz egy kor, amelynek víz alatt járó hajói s levegőben szálló gépmadarai lesznek. De a kornak ez a változása, anélkül hogy ők tudomásul akarták volna venni, megtörtént. S ha akarták, ha nem, egy napon rá kellett ébredniök, hogy az ő sorsuk nem egyéb gyarló állati sorsnál, rendőr- és csendőrtekintetek vigyáznak rájuk, s egykor romantikusan hős figurájuk ma már nem egyéb elszürkült anakronizmusnál. Be kellett látniok, tenni kell valamit, mert többé nem bámulnak rájuk a naiv, irigykedő szemek, és ők, a régen kiváltságos individuumok nem egyebek emberi salaknál, amit a társadalom megszervezett apparátusa egyre ridegebben és egyre messzebbre söpör el a közösség életéből. Valamit tenni kell ez ellen a változás ellen!

S milyen érdekes, hogy ezek a csavargók, akik valamikor kiléptek a szervezettségből, most elkezdik nyugtalan csavargó-önmaguk megszervezését. Mintha csak lázadásra készülnének. De nem! Hiszen nem azért egyik típusa ők a nyárspolgárnak, hogy vak fanatizmussal nekimenjenek a csendőrök szuronyainak vagy a rendőrök gumibotjainak. Ha ezt akarnák megtenni, akkor túl kellett volna fejlődniök azon a korszellemen, amely csavargót formált belőlük. Akkor bátraknak és önérzeteseknek kellett volna lenniök. Ők pedig mindig gyerekesen szájasok és kutya módra gyávák, megkótyagosodottan fönnhéjázók és koldus módra alázatosak voltak. Sosem voltak ők összetéveszthetők a romantikus futóbetyárokkal, nem voltak az urak haramiái és a szegények jótevői, mint Rinaldo Rinaldini és Rózsa Sándor. Bújtak a csendőr elől, sohasem mertek nekitámadni – és sohase lehetett összetéveszteni őket az amerikai gengszter típussal, a bandákba szerveződött zsarolókkal és a gépfegyveres bankrablókkal. Őtőlük senki sohasem rettegett komolyan, de végül is mindenki elunta könyörgéseiket, átlátszó ravaszságaikat, s tudni való volt, hogy ma vagy holnap a benzinre járó seprőgépek lesöprik őket az országutakról. Megtörtént, s ők most valószínűleg úgy érzik, hogy a továbbiakban még igazságtalanabb büntetésre készülnek velük szemben. De azért most sem akarnak ők komolyan harcba kezdeni. És sohasem is szegültek ellene komolyan semminek. Mert nem valami célba indultak el, csak mindig menekültek valami elől. És sohasem a jólét elől, hanem mindig csak a felelősségvállalás elől. Ki is kívánhatná tőlük, hogy most fölvegyék a harcot a kíméletlenül rendszabályozó fegyverek és gumibotok ellen. És ki csodálkozhatna azon komolyan, hogy egyesületet alakítanak, lapot szerkesztenek, s ezekkel a jól bevált eszközökkel megkísérlik szentségesíteni szentségtelenségüket. Megtesznek minden veszedelmek nélkül való lépést életük konszolidálása érdekében. Ahogyan a tehetetlenség egyszer kivitte őket a társadalomból, most ugyancsak a legmagasabb fokú tehetetlenség ejti őket vissza a társadalomba. Csak éppen a külsőségekbe nem tudnak még belenyugodni. Csak éppen a közösségben való munkálkodástól irtóznak még mindig valami pokoli rémülettel. Nem munkaalkalmat kérnek, hanem tiszta menhelyet, hogy úgy alkonyattájban legyen hova érdemes bevonulniuk és szép etető-állomásokat arra az alkalomra, ha séta közben netán megéheznének.

Vannak olyanok, akik a csavargók kongresszusával kapcsolatban a munka nélküli munkások helyzetét is fölemlítik, ezt a két különböző emberréteget a leegyszerűsítés kedvéért egy kalap alá veszik, s egyesítik ügyüket. Holott látni való, a kettő egészen más. A munkanélkülinek tragédiája, hogy a társadalom nem ad munkaalkalmat a számára, a csavargónak pedig az a tragédiája, hogy a társadalom hovatovább nem tűri el kebelén belül a tipikus munkakerülőket. A kapitalisták érzik azt, hogy a nemdolgozók eltartását részben nekik kell vállalniok, s az osztálytudatos munkásság is érzi, hogy a hivatásos munkakerülők gátolják és megfertőzik az ő társadalmi mozgalmaikat, így tehát ők is tiltakoznak ellenük, és semmi közösséget nem vállalnak az országutak romantikus csavargóival, a nincstelen osztály felelőtlen elemeivel.

Nem a munkások társadalomformáló küzdelme az övék, hanem a nyárspolgárok minden idealizmustól mentes alkalmazkodóképessége. Hogy mi lesz a megindított harcuk eredménye, az nem kétséges! A csavargók stuttgarti világkongresszusával lezáródott egy társadalom-ideológiai korszak. S azok az emberek, akik érdekelve vannak ennél a fordulónál, vagy szétmorzsolódnak itt a kezdet küszöbén, vagy odaállnak a munkapadokhoz, és eddigi küzdelmeik helyett más utakon és más módokkal indulnak el az emberi szabadságállapotok megteremtése felé.

Néhányuknak ez a konszolidálódás úgy-ahogy máris sikerült. Például Gregor Gognak, a Kunde című lap szerkesztőjének is. Ebben a hivatalos orgánumban, aminek a szerkesztéséért fizetést kap, már csak az országúton kintrekedt csavargóknak követeli a „csavargó-társadalom” részére esedékes reformokat. Ő maga már megél a munkájából, s valószínűleg szemfülesen vigyáz arra, nehogy valamelyik szabadságszerető testvére egy alkalmas pillanatban kiemelje őt nyárspolgári pozíciójából. Mert hiszen Gog úr valószínűleg azon a véleményen van, hogy csavargónak lenni jó, de a csavargók patrónusának és szószólójának lenni még jobb.

Több mint harminc esztendeje annak, hogy testvértelenül és magamról is megfeledkezetten kint botorkáltam a stuttgarti országúton. Azóta sokszor gondoltam az ottragadt és kallódó emberekre: ki tudja, mi történt és mi fog még történni velük? – S lehet, hogy most a kongresszus után valahol itt is összetalálkozom valamelyikükkel: munkaszerszámmal a kezében s a józan elgondolások fényével a szemében.

Bizony, testvéreim, ilyen az élet – gondoltam akkor holmi megátalkodott fölénnyel. – Vége a csavargások korának, a legreálisabb valóság is idővel így válik egyetlen sóhajtásban kifejeződő emlékké.

II.

De lehet, hogy ez a megállapítás is csak a felületet súrolja. A civilizáció lesöpörheti a csavargókat az országutakról, de ez nem jelenti, hogy ezzel a gesztussal egy időben a csavargásba belekóstolt ember sorsa is megoldódott. A megrögzött munkakerülőből ezután hivatásos koldus lesz a nagyvárosok perifériáin, akiket pedig köt még a társadalmi morál, azok visszakullognak a munkapadokhoz, de gyerekeiknek és unokáiknak úgy mesélnek majd csavargásaikról, mint a mi nagyapáink meséltek tizenkét éves katonáskodásukról, kifogyhatatlan haditetteikről, időnként mindmegannyian rettentő Háry Jánosokká alakulnak át – és végül a harmadik csoportba tartoznak azok a kevesek, akik a legigazibb csavargók minden korok csavargói közül. Ezek a Gorkijok*, Jack Londonok*, Panait Istratik*, Agnes Smedleyk*, Knut Hamsunok* és még néhányan, visszamenőleg Jean Richepinig* s száz évekkel odébb Villonig*, a bukott angyalig – ők azok, akik külön és együtt a koldusok országútjáról átsétáltak a költők álomvilágába. Minden korok csavargói közül ők a legigazibb csavargók, mert ott is folytatni tudják az utat, ahol az más halandó számára talán örökre járhatatlanná vált. Különös sorsú emberek. Kiszakadtak a hétköznapok dzsungeléből, és mégis ők azok, akik átvergődni segítenek bennünket életünk külső és belső útvesztőin. Megátalkodott rendbontók és új törvényfogalmazók egy személyben.

A továbbiakban róluk lesz szó, úgy, ahogyan néhány dicséretre érdemes rokonomról szólanom érdemes. Mert bármennyire előttem járnak ők, magam is az általuk vágott úton kullogok előre, s ésszel talán meg is magyarázható sorsközösség hajt bennünket egy bizonyos cél felé, amit, tudjuk, sohasem fogunk beérni, de ami felé menetelni rendeltetés a számunkra. Csavargók és alkotók. S ezt a különös típust tekintve, ahogyan különbséget tehetünk közöttük és a csavargók között, ugyanúgy különbséget tehetünk köztük és a „művészek” között. Művész megjelöléssel ebben a fogalmazásban azt az emberfajtát illetem, aki külön tudja magában választani a „homo moralis”-t* a „homo aestheticus”-tól*, aki a művészetet különválasztja az élettől, nem tudván vagy nem akarván bevallani, hogy a művészet éppen a legmagasabb csúcsokon nem egyéb reális életünk realitáson túli reális kifejlődésénél, szellemünk legtökéletesebb formai dokumentációja. Ez az a pont, amely az iskolázott polgári művész és a csavargó autodidakta alkotó műveit lényegében megkülönbözteti egymástól. Mert bármennyire világosnak is tűnik előttünk, hogy fogalmilag a művészet csak egy: a való életben – mivel a művészetet műalkotások reprezentálják – a fogalom egysége felosztódik, és tartalmi lényege csakúgy, mint formai megjelenése nemcsak koronként, de a művész emberi egyénisége szerint is változó. Nem mellékes momentum tehát, hogy a művész honnan jött és merre tart az életben. Nem lehet előttünk kétséges: bárha Michelangelo és Rodin a művészet mesterei voltak: lényeges kor- és emberi különbséget mutatnak műveikben, s ugyanígy nem lehet kétséges előttünk, hogy egyazon kor művészeinek alkotásai között is megvannak a feltétlen különbségek. Vegyük például Balzacot és Dosztojevszkijt, akik tulajdonképpen kortársak voltak, és művészetükben két nagyon mélyen különböző világképpel ajándékozták meg az emberiséget, és vegyük végső soron Gorkijt* és Thomas Mannt*, és újból látni fogjuk az emberi különbséget, illetve a műalkotások közti különbséget. Látni fogjuk, hogy külön-külön mennyire magukon viselik a sajátos alkotószellem jegyét.

Fogadjuk el távolságmérőnek Mann* Buddenbrooks* és Gorkij* Gyermekkorom* című regényét. A két mű nemcsak a két író társadalmi beállítottságát mutatja meg, de a téma belső tartalmi motívumaira és a forma szerkezetére is éles bepillantást enged. Ami a Buddenbrook családban történik, az akár sémája is lehetne a polgári család történetének. A nagyapa még teremtő ereje, szeme fénye a családnak, s az unoka vagy dédunoka már a hanyatlás korszakát jeleníti meg. Senyvedő, gyönge csemete az ősi fa árnyékában, mintha a föld éltető nedveit és a nap sugarait is elvonták volna tőle. A hatalmas üzletemberek sarjadékából művész lesz – de mi is lehetne belőle egyéb, hiszen a művészet látszik az egyetlen területnek, ahol mód és lehetőség adódik az elványadt test és a meghasonlott lélek kiélhetésére. A művészet: mint a menekülő polgári lélek életformája. A Buddenbrook fiú nem tudta megtenni az utat fájdalmas önmagától a művészet harmonikus világáig. Elesett útközben, meghalt, mint a kiégett gyertya lángja, s mégis az ő figurája, életének története egy egész, dekadenciába esett társadalmi osztály életalakulásának mikroszkopikus képe. S ha belőle nem is lett művész, történetét csak tovább kell gondolnunk, és megkapjuk a polgári művész tragikus életmotívumainak gyökereit.

A tradicionális polgári családban jelentkező művészegyéniség nemcsak a kívülálló szociológus és pszichológus előtt, de a családtagok szemében is a pusztulás hírnöke. Ebben a gyermekben nem folytatódik az erő vidámsága – a kényelmes otthon árnyakkal népesedik be számára, és általában olyan idegennek érzi magát a világban, mint aki csak tévedésből került a környező emberek és tárgyak közé. Nem az összefogás erejét, hanem szinte láthatóan a szétbomlás csíráit hordja magában. Művészete nem a materiális élet meglelkesítése, nem a valóság megszűrése és a lényeg szintézise egy magasabb síkon, hanem menekülés és elszakadás a múlttól, s egy testetlen magánvaló életforma megteremtése. Ez a meghatározás természetesen nem általános érvényű, de mégis tipikusan jellemző a polgári élet dekadenciájára és a dekadens művészetre, amely látszatra bármennyire is elszakadt a valóságtól – mégis a dekadenciába jutott polgári élet kifejeződése. Összegezve: a dekadens polgári művészek, amilyennek Wilde-ot, Baudelaire-t ismerjük, az elmúlás hírnökei, művészetük a halál árnyékával jegyzett, minden alkotásuk különállásukat dokumentálja, azt a pontot, amely a fejlődés irányában meg nem hosszabbítható. Nem kiteljesedésük elődeiknek, és nem őseik győzelmet arató utódoknak. Műveiket olvasva nemegyszer úgy érzem, mintha vérzékeny, áttetsző lényekkel érintkeznék, s olykor sárguló liliomokra gondolok, melyek olyan fagyasztóan szépek, mint a tüdőbeteg szüzek, illatosak, de éjjelre ki kell tenni őket a szobából, mert mérget rejtegetnek illatukban. Kultúrtörténelmi szempontból a mindennapi valóság és a művészet különválása a polgárság korszakába esik. A kép különvált a faltól, a szobrok a terekről behúzódtak a homályos enteriőrökbe, a dráma benső lefojtottsága szellemes dialógussá hígult, és mindent összevetve a művészet megkezdte önálló életét, amely mai formájában hovatovább inkább egyesek technikai virtuozitásának, mintsem az alkotó emberi szellem szimbolikus kifejeződésének nevezhető.

A fentebb elmondottal szemben, amit a Buddenbrook család története nyomán jegyeztem le, egészen más következtetésekre jutunk, ha Gorkij* Gyermekkorom* című kötetét vesszük elő. Most nem esztétikai kritikáról, hanem bizonyos egymástól elkülönböző jelenségek karakterológiai, pszichológiai meghatározásáról van szó. De magától értetődik, ezek a meghatározások, mivel alapjában véve művészetről beszélünk: művészetkritikai szempontjainkat is magukban foglalják. Ha a Buddenbrook család történetében megkaptuk a polgárság kultúrtörténetét és egyben a polgári művész jellemző vonásait – Gorkij* könyvében megkapjuk a proletariátus kultúrtörténetét, megvilágosodnak előttünk az alulról feltörő szellem erőforrásai, és megkapjuk a csavargó-autodidaktából lett művész jellemrajzát. A polgári művész, mintegy homlokán a halál előjelével kezdi meg pályafutását, tárgytalan félelmek, megoldhatatlannak tűnő ellentmondások élnek benne, az ő egyéniségének kibontakozása a családi tűz elhamvadását és a végzet beköszöntését jelenti – az autodidakta első művészi megnyilatkozásai hajnalhasadás a sötétségben, kapunyitás a tévelygők előtt, a család, sőt az egész osztály egy fokkal való felemelkedését jelenti, és mindenekfölött jelenti a nyers, magába nyomorított egyéniség előretörését, a végtelen meghódítására irányított akarat megszületését, egyszóval az én eszmélését a káoszban. Nem befejeződése valaminek ez a pillanat, hanem kezdete valami soha be nem fejeződő folyamatnak, azonosulás a dolgokkal és mégis fölibekerülés azoknak a szellem szárnyain. Az ő művészeti fellépésük nem pont egy diadalmas mondat végén, hanem felkiáltójel egy új, még ismeretlen mondat elején, úgy, ahogyan ezt az írásjelet a spanyolok használják.

Megszületésükkel egy új hajtás pattan ki a viharverte vén családfán, egy új hajtás, amely valami csodánál fogva nedvdúsabb a többinél, nem húzódik vissza az árnyékba, mint millió rokona – a nap felé nyújtózik, s ha kifakad első virága, senkinek sem kell miatta szégyenkeznie, mert hiszen ezzel a virággal a fa életének új korszaka kezdődött el. Mintha új nedvek táplálnák a gyökereket: a vad fa nemes gyümölcsöt termett. Hogy ez a természettudós előtt lehetetlenül hangzik, nem jelent semmit. Néha történnek ilyen érthetetlennek látszó csodák, s éppen az ilyen csodák teszik felfoghatóvá az élet misztériumát. Érdekes megfigyelés, hogy az autodidakta művészek majdnem kivétel nélkül elsőszülöttek, vagy legalábbis az elsők között született gyerekek a családban. Biológiai szempontból érdemes lenne ennek a szellem fejlődésére bizonyára erősen kiható ténynek a megvizsgálása. A fiatal házaspár erőinek teljét adja át a gyermeknek, és milyen különös, hogy ez az ivadék, mintha forradalmi ugrással egyszeriben a szülei fölé kerülne, mintha nem is az ő életük folytatása lenne. Bántón kicsinyesnek érzi maga körül a család életét, sértik a durvaságok, meséket kér az anyjától, nagyanyjától, nekimegy az apjának, ha látja, hogy az megüti a feleségét, aki az ő anyja, vonzódik az állatokhoz, szeret az utcákon csatangolni, és nem várja el a „nagyoktól”, hogy azok ételt dugjanak a szájába, és esténként az ölükben elringassák. Még egészen kicsiny, s már látszik rajta, hogy az „életre született”. Szokatlan elevenséggel mozog, minden iránt élénken kíváncsiskodik, s még aludni sem alszik olyan nyugodt mozdulatlanságban, mint a többi „rendes” ember. A szegénység kilöki őt a lakásból, és ő vállalja a munkát, a családfenntartó feladatait. A Gyermekkorom* utolsó soraiban írja Gorkij:*

 

Néhány nappal* anyám temetése után nagyapám hozzám fordult:

– Most pedig Lekszej, nem vagy medália, hogy a nyakamba akaszthatnálak. Nincs helyem a számodra, eredj az emberek közé.

És elmentem az emberek közé.

 

És így kezdi Az emberek között* című kötetét:

 

Az emberek között* vagyok, mint tanonc szolgálok a »Divatos cipőhöz« címzett üzletben a város főutcáján.

 

Ebben a néhány sorban benne foglaltatik az élet minden gonoszsága és minden jóra való serkentése. Egy kis kölyök a nagy világban elindul az emberek közé. S vajon ebben a hétköznapi tényben nincs-e benn olyan hatalmas életélmény, amiből a „művészlélek” egy egész életen át kitermelheti a kultúra virágait? S ha ez a kis kölyök meg tudja vetni lábát az áradatban, akkor ez azt jelenti, hogy az öreg törzsről leszakadt hajtás gyökeret fogott, kivirágzik és gyümölcsöt terem, hogy ezáltal könnyítsen megáldott terhességén, és boldogabbá tegye azokat, akik már nemcsak a gyomrukkal, hanem a szellem éhségével is éheznek. Odáig persze hosszú az út, amíg ezekből a kis inasokból, boltiszolgákból, „nagyvárosok söpredékéből” olyan ember fejlődik, aki holmi magasabb szempontokból is emberszámba vehető. Hosszú az út, és ezek a vándorok csak úgy tudnak előbbre jutni rajta, mintha állandóan hegyre kapaszkodnának. De miért is nem maradtak meg ezek a senkik továbbra is a senkik között, mért kíváncsiskodnak, és mért nem hajtják meg fejüket a szokás hatalma előtt?

Nincstelen embernek lenni kicsit olyan, mint púposnak, sántának, szóval, mint testi nyomoréknak lenni. Ez a testi nyomorúság kiváltja visszahatását a lélekben. Szó sincs róla, hogy a proletariátus minden egyes tagja feltűnően bátor, igazmondó, csupa erény ember lenne. A nincstelenség általában nem forradalmasítón hat az egyénre, ahogyan azt sokáig a szocialista gondolkodók is hitték, hanem butítón és lealjasítón. A nyomorúság nemcsak a test egészségét ássa alá, hanem a szellemet is demoralizálja. Egyrészt. Másrészt kétségtelen: az az ember, aki szembe tud nézni a mindennapi bajokkal, az megkeményedik általa, mint a kovácsolt acél, dacossá, akaratossá válik, elégedetlensége egy pillanatban a negatív tiltakozásból átcsap a pozitív követelésbe. A nyomorúság falai közül így lépnek ki az országútra csavargók, és így sodródnak a különben konzervatív és minden komolyabb megmozdulásra alkalmatlannak látszó tömegek élére a szociális mozgalom agitátorai. Az agitátorok, mint önérzetes emberek, határozott követelésekkel fordulnak a birtokon belül levők felé – a csavargók feladják emberi szempontjaikat a terített asztalokról lehullott morzsákért. Általában ez így van, de a csavargók nemcsak bomlasztó, hanem erjesztő erőket is hordanak magukban. Döntő, hogy a csavargás a lemondás vagy pedig a hódítás irányába viszi-e el az embert? Tömegesen csúsznak le a csavargók a társadalom feneketlen ingoványaiba, és százezrek, milliók közül csak egy-egy az, akit a lealáztatás útja a felmagasztalás hegyére vezet. Ezek a csavargók a külvilág állomásairól elérkeznek önmaguk lelkivilágába. A kérdés: mért nem maradtak meg a Pjeskovhoz és Londonhoz* hasonló senkiházik a senkik között? Gorkij* szavaival azért: „mert olyan hátgerinccel születtek, amelyre nem illik rá semmilyen hámszerszám.” Kemény gerinccel születtek, és olyan szemekkel, amelyek tekintete áthat a dolgok felületén, s tudjuk, aki egyszer a lényeget érintette, az nem érzi magát többé otthon a felületen. A fény a mélységekből fakad, s az ember szellemében nemesebb lény minden állatoknál.

A Gorkijhoz* és társaihoz hasonló embereket nem a beteg csírák nyugtalansága, hanem a mesterségesen lefojtott erők hajtják kalandokba, és végül mintegy a megváltás stációjához a művészet világába. Az út, amelyen idáig jutnak, látnivalóan különbözik az intellektuális művészek útjától. Ez utóbbiakat, akár azt mondhatnám, nyakba kötött rózsaszínű szalagon vezeti el az iskola könyveken és magyarázó leckéken át első művészi próbálkozásaikhoz. Hol van az az egyetemi hallgató, aki legalábbis időtöltésből ne kísérletezett volna versírással? A proletariátus soraiban, az éjszakai robotot végző pékinasok, örök sötétségre kárhoztatott bányamunkások, a külvárosok piacain lézengő munkanélküliek, vagyis azok között, ahonnan az autodidakta jön, csak a legritkább esetben fordul elő, hogy valaki versírásra, képfestésre vagy hasonló, nem hozzá illő munkálkodásra adja magát. A művészet kiváltságos jelenség, s valóban a proletariátus soraiból csak a kiváltságos lények kívánják meg és indulnak el a művészet felé mint szellemi életforma felé. Számukra a művészet beteljesedést jelent. A nyugtalanság ördögei indítják el őket, és az emberi szolidaritásérzés glóriájával a fejük körül érkeznek meg. Első papírra vetett betűik macskakaparásra emlékeztetnek, s első fogalmazványaik a dadogó beszédéhez hasonlók. Nem a szépségük, formai csiszoltságuk, hanem a szavak mögött forrongó nyers, alaktalan erők azok, amik fölhívják figyelmünket. A polgári művész már első kísérleteiben is művésznek készül, a művészettel kísérletező autodidakta célja talán nem is az, hogy egyszer művészetet csináljon. Egyszerűen megszólal, és megpróbálja kimondani azt, ami eddig alaktalanul a lélek mélyén szunnyadt.

Fölkészületlen a harcra, mint aki mély álomból ébredt, elindul anélkül, hogy tudná, merre és hova, de elindul, mert úgy érzi, az egy helyben maradás halált jelentene számára. Mivelhogy nem járt iskolába, a tudomány semmire se készítette elő, nem vezérlik értékeikben fölértett mintaképek, senkitől se kaptak kész pszichológiai és filozófiai formulákat, és sokáig mindenhez, amihez eljutnak: közvetlen élettapasztalataikon át jutottak el. Fejlődésük első szakasza az eszmélés, második a tudatosítás, harmadik az alkotás korszaka.

Nem művészetet csinálni indulnak el, de nem egy akad közöttük, aki művészetet produkál a szó legteljesebb értelmében. Útközben önmaguk keresésével vannak elfoglalva, s lélekben találkoznak magukkal, úgy születik meg bennük a mű, mint a kagylóban a gyöngy. Emberi fájdalmak mélyéről fakad ez a művészet, s az akarat keménysége s a harcos, optimista lélek tüze csillan ki belőle. Optimista ez a művészet, anélkül hogy híján lenne a valóságtartalomnak, legtöbbnyire törvénybontó, anélkül hogy legkevésbé is cinikus lenne.

A cinizmus a magatehetetlen ember privilégiuma. A proletariátus soraiban sem ritkaság a cinikus Én, a mai fiatal generáció meg éppen ajkán a cinizmus grimaszával kallódik, de aki eljutott közülük a kultúra és művészet sorsot alakító jelentőségének fölismeréséig, az leveti magáról ezt a grimaszt, mint ahogyan a lepke leveti magáról gubóját. Az úgynevezett autodidakta művészek között tehát nincsenek cinikusok, szatirikusok is csak a legritkább esetben adódnak. Mint emberek az ellenségüket is komolyabban veszik, semmint gúnyolódni mernének fölötte, a maguk környezete fölött szeméremből sem tartanák illőnek a gúnyolódást. Gúnyolódni csak a született gyáva és a betegesen irigy természet tud. Az okos ember számára nem élvezet a buta kigúnyolása ugyanúgy, mint ahogyan az igazán erős legény számára nem virtus a nálánál nyilvánvalóan gyöngébb leverése. Korunk autodidakta művészei sok mindenben inkább hasonlítanak az ókeresztény szerzetesrendek tagjaihoz, mint napjaink művészetének mondén egyéniségeihez. Művészetükben, anélkül hogy az a külvilág tükröződése lenne, nem tudnak elszakadni a valóságtól. Sokkal többet szenvedtek az életben, mintsem hogy pillanatra is el tudnák magukat tőle vonatkoztatni. Az ő énjük nem szakadt ketté: emberre és művészre. Annyiban művészek, amennyiben emberek. Művészetüket végső fokon etikus emberségük határozza meg. Önkéntelenül most Jack London* Vissza a vadonba című kutyaregénye jut az eszembe. Mindenki más talán szórakoztató olvasmányt vagy pszichológiai stúdiumot formált volna ebből a témából, London* emberi szemmel látta meg a kutya sorsát, hogy abban valamennyiünk esendősége, egeket ostromló vágyai, bánatai és reményei benne foglaltatnak. Az élet van benne a maga ellentmondásaival, sokszínűségével, kitapasztalhatatlan gazdagságával és mégis egyszerűen és magától értetődőn. Kétségtelenül tendenciózus írás, de ezt a tendenciát ne tévesszük össze a munkáspártírók irányzatos agitációjával. Ez a tendencia az egymás ellen feszülő erők élettendenciája. London* és a hozzá hasonlók nem agitátorok, hanem alkotók. Nem magyaráznak, hanem dokumentálnak. A tendenciát maga az alapélmény sugározza ki a műből, vagyis ez a tendencia nem értelmi, hanem érzelmi megnyilvánulás: elválaszthatatlan eleme a műnek.

S amennyiben az autodidakták művészete ilyen erkölcsi-érzelmi mélységekből nyeri tartalmát (nem témáját) formájában, ennyiben elkülönbözik az intellektuális művészet formájától. Az egészséges, nyers, új szellemiség kiszabadítja magát a megmerevedett formák kereteiből, s így az új tartalomból új forma alakul, mert hiszen a forma a tartalom megjelenése. Szerintük a művészet az emberi szellem egyik beteljesülési lehetőségét jelenti. Mint minden élőlény, ők is mohón áhítoznak a megnyugvás után, de mint akik erejük teljében vannak, egyre magasabbra tűzik maguk fölé a célt. Versenyt futnak önmagukban, és így élnek nyughatatlanul az örök szélsőségekben. Nem ez a céljuk, de csakis így magyarázható meg Gorkij* olthatatlan kultúrszomja, London* kielégíthetetlen kalandvágya és Istrati* hisztérikus igazságkeresése.

III.

Alekszej Makszimovics Pjeskov 1868. március 16-án született Nyizsnyij-Novgorodban. Négyéves volt, mikor az apja meghalt, aki kárpitos mesterségben dolgozott. Alekszej anyai nagyapjához került, aki Volga menti hajós volt. Zajos, koldusszegény esztendők következtek, kevés változatossággal, de mégis tele színes, felejthetetlen élményanyaggal a későbbi Alekszej Pjeskov számára, akit már Makszim Gorkijnak* hívtak, s aki sehonnai csavargóból a kilencvenes évek egyik legtöbbet emlegetett írójává lépett elő.

Huszonöt éves korában jelent meg Csudra Makar címen első irodalmi munkája.

Mielőtt ehhez a történelmi pillanathoz elérkezett, valóságos kálváriáját járta be az életnek. Volt kifutó, hajósinas, pék, rongyszedő, szakács, csavargó, rajzoló, színész, és belekezdett minden olyan foglalkozásba, amivel megkereshette napi kenyérrevalóját. A csendőrök és vámőrök szemében éppen olyan csavargó volt, mint az országutak többi csavargója, s valószínűleg sokáig ő maga sem gondolt arra, hogy megjelenik fölötte a csillag, amely az erdők mélyéből, a végtelen orosz sztyeppekről, a sáros és poros országutakról visszavezeti az emberi közösségbe. Vagy, ki tudja, hogy mi mindenre gondolhatott a fiatal legény, aki 1885-ben már megismerkedett a forradalmi munkás- és diákkörökkel, belekerül a narodnyikok* mozgalmába, s csavargó szerepe kicsit már a vándor prédikátorok szerepéhez hasonlít. Sokat olvas, de még nem kísérletezik az írással, mint propagandista jár a parasztok között, és ekkor gyűlnek föl benne életének legsötétebb impressziói. Megismerte a parasztság szenvedéseit, és kereste az utat, amelyen át kitalálhatnának ezek az emberek az állati nyomorúságból. Olyan volt, mint a szenvedélyes gyűjtő, magába gyűjtötte a sötét színeket és panaszló kiáltásokat, s mikor tollhoz és papírhoz nyúlt, ezek a színek és hangok szakadtak ki belőle.

Irodalmi térhódítása gyors és diadalmas volt. 1892 végén jelent meg első elbeszélése, és 1895 februárjában már a Szamerszkája Gazeta tárcarovatának a szerkesztője. Abban a sorban, amelyben Dosztojevszkij, Turgenyev és Tolsztoj meneteltek, mint az új generáció fáklyavivője jelentkezett. Nem az új formai eredményeket, hanem az eddigi szellemi nagyságok előtt ismeretlen embertípust hozza be az irodalomba. A hazátlan és tanyátlan szegényembereket, akik úgy élték, mint Isten szabad madárkái, és mintegy csak meséből ismerték az emberi társadalmat. Ezekhez az emberekhez nem nyúlt le sem Tolsztoj, sem a fiatalok közül Kuprin* és Lennyid Andrejev*. Gorkij* mutatta meg őket úgy is, mint a társadalomból kiközösített csőcseléket s úgy is, mint a társadalmi közösség után vágyakozó embereket. Irodalmának legnagyobb értékei ennek a megbélyegzett emberrétegnek a fölfedezéséből és képviseletéből adódnak.

A szociális motívum nem ismeretlen az orosz irodalomban, Tolsztoj gróf lelkében csakúgy, mint a katorgába* vetett Dosztojevszkij lelkében kiolthatatlanul égnek az orosz messianizmus lángjai. De amíg ők csak a megalázottak és megszomorítottak iránt érzett szolidaritásig jutottak el, Gorkij* már mint tudatos szocialista állt az elesettek mellé. A tudatosság nála: alapérzéseinek tudatosodását jelentette. S ezek az alapérzések, gyermekkorának benyomásai irányítják őt mindvégig írásaiban, szónoklataiban és cselekedeteiben. Heves támadásokban volt része e miatt a lírai beállítottsága miatt. S valóban, sok tévedésbe esett életében, érzéseit sosem tudta alárendelni a racionális logikának – viszont szociális érzéseinek ez az állandó aktivitásra serkentése nemegyszer fölibe emelte őt a tézisek és paragrafusok embereinek. Fiatal kora óta részt vett az orosz forradalmi mozgalmakban, s 1917 és 21 között régi elvtársai holmi vallásos mániákkal, érzelmes hazafisággal vádolták. És ezek a vádak nem egészen jogtalanul érték. Gorkijban* valóban volt valami a vallásosság felé könnyen hajló orosz muzsikból. Ezeknek az alapérzéseknek eredetét könnyű megtalálni Gorkij* gyerekkorában. Távol a modern nevelés módszereitől és céljaitól, nagyapja és nagyanyja árnyékában növekedett, akik igazi oroszok voltak. Hithű tagjai a százharminc-száznegyven milliós orosz embercsaládnak, akik összemarakodtak, s mint az önsanyargató szentek fohászkodtak Istenhez. Csodálatosan szép jeleneteket ír le ebből a korból Gorkij:*

 

Szasa, a Jakov fia*, a konyha közepén ült egy széken, és egészen elváltozott hangon, mint egy öreg koldus könyörgött:

– Bocsásson meg, a Krisztus nevében!

– Mindjárt megbocsátok, csak előbb elnáspángollak! – mondta nagyapám, s közben áthúzta tenyerén a hosszú, nedves vesszőt. – Na, ereszd le a nadrágod!

Egészen nyugodtan mondta ezt. Sem a hangja, sem a szék zörgése, amelyen a fiú ide-oda vackolódott, sem a nagyanyám csoszogása, köhenése nem enyhített a félelmetes síri csöndön, amely az alacsony, füstös mennyezetű konyha félhomályát megfeküdte.

Szasa fölkelt, kigombolta a nadrágját, leengedte térdig, és a lelógó nadrágot kezével tartva, megbotló léptekkel odament a padhoz. Nagyon furcsa érzésem volt, amint így csetleni-botlani láttam, az én lábamon is átdidergett a reszketés.

– Gyere csak közelebb, Alekszej – szólt hozzám a nagyapó. – Na, nem hallod? Kukkants ide, milyen is a verés… Egy!

Aztán Alekszej következett sorra.

Nagyanyó rám rontott, megfogott a kezemnél fogva, és elkiáltotta magát:

– Lekszejt nem engedem ütni! Soha, te haramia!

Nagyapám rávetette magát, leteperte a földre, kitépett a kezéből, és odavitt a padhoz. Teljes erőmből védekeztem, szétziláltam a vörös szakállát, beleharaptam az ujjába. Még most is hallom a dühödt kiabálását:

– Kösd csak meg! Agyonverem!

Nagyapám addig ütött, amíg eszemet vesztettem. Néhány napig beteg voltam utána, hason feküdtem egy széles, meleg ágyon, egy ablakos kamrában, az oltárkép előtt piros üveges öröklámpa égett.

 

Mit kap útravalóul az, akinek fehér gyerekszobája van, kényelmes bútorokkal, tiszta falakkal és nevelőkisasszonnyal? – És mit kapott útravalóul Alekszej Makszimovics Pjeskov? A nagyapja félholtra verte, miközben öröklámpa lobogott az oltárkép előtt. Ezekkel az ütlegelésekkel az örök megbántottság és örök megszomorítottság érzéseit vetették el a gyerekben. Megadatott a sors vonala, amiről nincs többé letérés. Ezen az úton vagy tehetetlenül elbukik, vagy kiváltságosan fölmagasztosul az ember. Ez után a verés után csak harcba kezdhet a megvesszőzött minden korok és fajták vesszőzői ellen. Gorkij* forradalmisága nem az intellektuális belátásból táplálkozik, hanem természetből adódó életforma.

Őt a szenvedések vitték el a gondolkodásig, és a gondolatok világítottak rá szenvedéseire.

Íme a gorkiji* forradalmár harci motívumai. És miben gyökerezik énjének az a másik árnyalata, amit olykor vallásos érzésnek is lehetne nevezni? Az elvadult öregek között Alekszej nemcsak testi fenyítést kapott, hanem lelki táplálékot is. Az anyatejjel szívta be magába a vágyat valami magasabb rendű szépségek iránt, és a nagyanyja azok közül a parasztok közül való volt, akik közül az urak szoptató és mesemondó dajkát választanak gyerekeikhez. Alekszej éveken át hallotta, amikor az agyondolgozott, megsanyargatott öregasszony így társalgott az Istennel:

 

– Hiszen te tudod*, ó Uram, hogy mindig a javát keresi. Mihajlo, az öregebbik fiam, szeretne a városban maradni, bosszantja, hogy át kell menjen a folyón túlra, ahol nem ismeri az embereket, igazán nem tudom, mi is lesz még. Jakovot mintha jobban szeretné az apja. Hát jó dolog-e, hogy olyan pártosan méri a szeretetet két gyerekének? Konok ember az öreg – bár megvilágosítanád, Uram, az ő elméjét.

Nagy, fénylő szemeit a komor szentképre függeszti, s most tanácsot ad Istenének:

– Ugyan, küldj neki egy jó álmot, ó Uram, hadd értse meg, hogy most már el kell osztania, amije van, a fiai között…

– Még mit is? – kutatta aztán homlokai ráncolva az emlékezetét. – Hát igen – könyörülj meg minden igazhitűn, és add meg nekik az örök üdvösséget! Engem, szegény bolond bűnös asszonyt is fogadj kegyelmedbe, hiszen te tudod:* nem gonoszságból vétkezem én, hanem balgaságból.

 

Nekem nagyon tetszett nagyanyónak ez az Istene – írja Gorkij* –, olyan jó lábon állt vele, és én sokszor megkértem: – mesélj nekem a jó Istenről.

 

És az öregasszony így mesélt a gyereknek:

 

„– Ül a jó Isten odafönt egy dombon, a mennyei rét közepén, kék zafír trónuson, az ezüst hársak alatt, amelyek egész évben virágoznak. Nincs a mennyországban sem tél, sem ősz, a virágok ott nem hervadnak el soha, hanem mindig és örökkön virulnak Isten szentjeinek örömire. És a jó Isten körül angyalok röpködnek nagy sereggel, sűrűen, mint a hópelyhek vagy a méhek, mikor rajzanak, vagy mint a fehér galambok – az égről a földre repülnek, onnan megint az égbe, és ott mindent elmondanak rólunk, emberekről a jó Istennek. A te angyalod is ott van, az enyém, a nagyapáé is – mindenki mellé rendel az Isten egy angyalt, mert ő mindenkihez egyformán jó. Hát a te angyalod mondja ám a jó Istennek: »Alekszej nyelvét öltötte nagyapóra!« És a jó Isten elrendeli: »Ej, ezért náspángolja el jól az öreg!« És így rendel mindent, és kiméri mindenkinek a fájdalmat vagy az örömet érdeme szerint. És olyan szép és olyan jó ott nála minden, hogy az angyalok a szárnyukat csapkodják gyönyörűségükben, és a dicséretét éneklik: »Dicsőség néked, Urunk, dicsőség néked!« De ó; a jóságos rájuk mosolyog: »Jól van, jól – mondja –, hagyjátok csak!«

– Láttad te is? – kérdeztem.

– Nem, de tudom! – felelte elgondolkozva nagyanyó.

 

Ezen a tájon nem jártak tündérek, hercegek és királykisasszonyok, mint a gazdag polgárgyerekek szobáiban, de itt szinte testet öltött a legnagyobb Úr, az öröktől fogva való, kiismerhetetlen és megmagyarázhatatlan.

Alekszej szívében és eszében ezekkel a fantáziákkal került ki kenyeret keresni az utcára. A mesék beleivódtak a húsába és a csontjába, és akkor sem hullottak ki belőle, mikor mint robotos pékinas komoly, nagy könyveket kezdett olvasni.

Az olvasással új szakasza indult el a lélek fejlődésének. Nagy kamasz volt már Pjeskov, mikor egy Szmurij nevű hajószakács megtanította az írás-olvasás mesterségére. Milyen csoda ez, a betűkkel telenyomtatott könyvekben új, eddig ismeretlen világok mutatkoznak meg a legényke előtt. Ha eddig fogalma se volt róla, hogy mit rejtegetnek magukban az elgyűrt, elmocskolt papírlapok, ha eddig sohasem kívánta, hogy könyv után nyúljon, most, mint ahogyan a kiéhezett falja az elébe tolt eledelt, ugyanilyen éhséggel olvas ő magába mindent, jót és rosszat, ponyvát és remekművet válogatatlanul, ahogyan kezébe akad, és fáradhatatlanul, egészen a félig megvakulásig. Mint a kipattanásra érett bimbó, megnyílik az értelme, s a zagyva habzsolás helyett már kritikával olvas, és azt mondja:

 

Minden más könyvben*, amelyet eddig olvastam, a Goncourtok* Zemganno fivérek kötetén kívül, ugyanolyan szigorúan és nagyhangúan ítélkeztek az emberek fölött, mint a háziak, ahol laktam… Mindig szánalmas volt látnom, hogy bármennyi észt és akaratot pazaroltak is el az emberek, vágyaikat mégsem érhetik el, mert az erényesek minden oldalról megingathatatlanul állnak előttük, mint a kőoszlopok… Már szinte úgy látom, hogy a legértékesebb és a legélőbb dolgok az erényen túl vannak elrejtve… Ekkor már nem telt örömöm sem Spielhagen*, sem Sue*, sem Hugo* regényeiben… Nemsokára egy valóban »igazi« könyvre akadtam, ez Eugénie Grandet* volt.

 

És így ír Puskinról:

 

Puskin annyira* csodálkozásba ejtett verseinek egyszerűségével és zenéjével, hogy hosszú időn át a próza természetellenesnek tűnt föl, és nem szívesen olvastam. A Ruszlan* prológusa nagyanyám legszebb meséit juttatta eszembe, csodálatosan összefoglalva, és néhány sora meglepett nemes veretű igazságával:

 

»Ott, az ismeretlen utakon
Soha nem látott állatok nyoma…«
 

A kunyhók szülöttje, az országutak csavargója nem Hugo* romantikus forradalmi lendületében, hanem Puskin lágy, finom muzsikájában találta meg költői ideálját. Ez ugyanúgy rávilágít Gorkij* lelkiségére, mint azoknak a meséknek és imádságoknak gyöngéd szeretete, amiket a nagyanyjától hallott. Úgy beszél jó könyveiről, mint ahogyan a jó testvéreiről beszélhetne, vagy ahogyan a szerelmes beszél a kedveséről. Milyen kevesen tudhatják fölfogni, hogy mit jelenthetnek Gorkijhoz* hasonló emberek számára az első kultúrélmények. Ő nem azért olvasott, hagy szórakozzon, hanem, hogy a szíve megteljen örömmel és bátorsággal, és az esze megvilágosodjon a friss gondolatoktól. Érthető, hogy mindvégig, forradalmakban és emigrációkban, üldözések és ünneplések közepette a kultúra oldalán állt, és áll még ma is. A sokat emlegetett „sofőr szellem” dicsérete nem az ő szájából hangzott el, hanem az üvegház-kultúrától megcsömörlött polgár szájából. A polgárt fáradttá teszi az agyoniskolázottság – az autodidakta Gorkij* 16 éves korában gyalog elindult Kazanyba, hogy beiratkozzon az egyetemre. A kapuk zárva maradtak előtte, s csak nagy kerülővel tudott eljutni a kultúrfejlődés egyenes vonalába. Belső nyugtalansága elvitte őt a könyvekhez, a könyvek a szocializmus tanaihoz, és a szocializmus a tudatos társadalmi emberhez.

1898-ban kezdődtek el sorozatos összeütközései a hatóságokkal. A lakásán megtartott első házkutatás után Tifliszben bebörtönzik. 1901 márciusában Péterváron részt vesz a Kazanyi székesegyház előtti tüntetésben, s ebben az évben jelenik meg a Dal a viharmadárról híressé vált prózai költeménye. Ez a munka irodalmilag ma már alig jelent valamit, de abban az időben éles vészkiáltás volt az elnyomottak tüdejéből az elnyomottak jogaiért. A mű megjelenése alkalmából Lennyid Andrejev* levelet írt Gorkijnak*, amelyben őt mint az elkövetkezendő Vihar előhírnökét üdvözli.

A hatóság újból elfogatja Gorkijt*. Az a vád ellene, hogy konspiratív mozgalomban vesz részt. 1901 szeptemberében Arzanász községbe száműzik, és rendőri felügyelet alá helyezik. A hatóság úgy gondolta, hogy a „mezítlábas írót” elszakítja barátaitól, s csak utóbb derült ki, hogy Arzanászban a régieknél is „veszedelmesebb” új barátokkal ismerkedett meg. De Gorkij*, hogy részt vett a szocialista mozgalom mindennapi munkájában, azért az irodalmi tevékenykedést sem adta fel. Egymás után jelentek meg könyvei, s ami még sohasem történt meg Oroszországban, ezt a börtönbe vetett, száműzetésre ítélt csavargót 1902 februárjában a Tudományos Akadémia dísztagjává választották. Világszenzáció volt ez, de az orosz kormány II. Miklós cár parancsára megsemmisítette a választást. Korolenko* és Csehov tiltakoztak a megsemmisítő végzés ellen, és demonstratív szolidaritással maguk is lemondtak akadémiai tagságukról. Kiűzték a szellemi nagyságok gyülekezetéből, de mit jelent az ilyen rendelkezés, ha olyan szellemről van szó, mint amilyen Gorkij?* Még ebben az esztendőben a Művész Színházban színre került Kispolgárok című darabja, amely egyszeriben európai hírnévhez segítette íróját. A darab közvetlen az orosz bemutató után Bécsben és Berlinben is színre került.

1902 szeptemberében mutatták be az Éjjeli menedékhely-et. Hatalmas siker. Rövid időn belül 14 kiadását kapkodták el a könyvnek.

1903-ban hat kötetben megjelentek válogatott művei.

Ez időben szorosan együtt dolgozik a forradalmi szervezetekkel, és 1905. január 9-én ő is azon fáradozik, hogy leszerelje azt a processziós fölvonulást, amely a cár elé készül vonulni jogaik kikönyörgésére, s amelynek másnap a „Véres vasárnap” lett az eredménye. Január 10-én röpiratot ad ki, melyben leírja a szörnyű munkásöldöklés történetét, és minden gondolkodó embert fölszólít az abszolutizmus elleni harcra. Elfogják, s a Péter-Pál-erődbe zárják. Európa szabadgondolkodó entellektüeljei és szervezett munkássága demonstrációkkal tiltakozik a reakció túlkapása ellen. Az orosz-japán háború nagy erőfeszítést kívánt az orosz néptől, s mikor az imperialista militarizmus a háborút elvesztette, halálos fenyegetéssel lobogtak föl a forradalom tüzei. 1905 decemberében a moszkvai fegyveres fölkelés alkalmával Gorkij* fegyverkezésre szolgáló pénzgyűjtéssel támogatta a forradalmárokat.

A forradalom elbukott, és a küzdők nagy része emigrációba került. Gorkij* Amerikába ment, hogy forradalmi segítséget kérjen a „demokratikus haza” polgáraitól. Később tüdőbaja miatt Capri szigetén telepszik le. 1908-ban állandó levelezésbe kerül Leninnel. Szeretik és nagyra becsülik egymást. Gorkij* Leninben a marxi teoretikust és törhetetlen energiájú mozgalmi embert értékeli, Lenin pedig a proletariátus íróját, a negyedik rend kultúrképviselőjét látja Gorkijban*. Ekkor már megjelent Gorkij* Az anya című regénye, az első orosz szépirodalmi munka, amely a szocialista mozgalomból meríti tárgyát. És ez az a könyv, amely anélkül, hogy a teória területére kalandozna el, erősen rávilágít írója szociális beállítottságára és művészi teljesítőképességére. Gorkij* még 1908-ban is a néptől, a parasztság hatalmas tömegeinek spontán megmozdulásától várja az elkövetkező forradalom eredményeit. Ezen a ponton alig jutott tovább Tolsztojnál, aki mindvégig kételkedéssel fordult el az ipari munkásságtól. A romlottság jelét látta abban, hogy az iparoslegény órát visel, és városi műdalokat énekel. Gorkij* nem volt ilyen elfogult a városi munkássággal szemben, de ő sem tudta meglátni bennük a jövő embereit. Szeretett a népről beszélni, s a nép fogalmán mindig a parasztságot értette. Ez igazi orosz vonás, így volt ez már 1790-ben is, mikor Radacsev* Utazás Pétervárról Moszkvába című könyvét megírta. Ez a lélek szólalt meg Puskinban, Lermontovban, Gogolban, Goncsarovban, s mint aki az örök forrásból merít: ez a sajátos népi lélek szólt Gorkijból* is. Az orosz és paraszti motívum Az anya című regényéből is erősen kiütközik. Ribin, a paraszt, egyik legmegéltebb és legkifejezőbb figurája a könyvnek. Ribin sok mindent tanult meg a városi fiatalságtól, s mikor már úgy látszik, tudatos szocialistává lett, egy napon kijelenti, hogy mindaz nagyon szép és okos dolog, amit a városi fiatalok beszélnek, de ő mégsem tudja azt teljességében fölfogni. Ha a városi fiatalság mellett áll, majdnem úgy érzi, hogy árulást követ el a vidékkel, a parasztsággal, a néppel szemben. Elhatározza, hogy azzal, amit tud, kimegy a vidékre, mert szerinte a forradalmat mégiscsak a népnek kellene elkezdeni. Félreérthetetlen, hogy Ribin szájából Gorkij* beszél. Ő a nép fiának érzi magát, és szeretné és hiszi is, hogy a nép egyedül fogja önmagát megváltani. Később kigyógyul ebből a majdnem vallásos felfogásból, és 1909 nyarán Lunacsarszkijjal és más, Lenin körébe tartozó szocialistával együtt Capri szigetén pártiskolát állít fel a saját költségén. Oroszországból érkező pártfunkcionáriusok hallgatják ennek az iskolának előadásait. 1913-ban tér vissza Moszkvába. Egy bolsevik lap szépirodalmi szerkesztője lesz, és három évvel a nagy forradalom előtt az ő támogatásával egy kötet elbeszélés jelenik meg fiatal proletárírók tollából. A könyv feltűnt, és nagy vitákra adott alkalmat. Gorkij* azt mondja a kötet előszavában:

„Ez a könyv az orosz proletárélet* nagy dokumentuma, mert élesen bizonyítja a proletariátus értelmi erejének fejlődését. Mindnyájan tudjuk, hogy a betűvetésben kevésbé járatos munkásembernek sokkal nehezebb egy rövid elbeszélést szerkeszteni, mint a professzionista írónak megírni egy több száz oldalas regényt. Minden mentegetődzés nélkül mondhatjuk azonban, hogy ez a gyűjtemény érdekes. Büszkék lehetünk rá. És ki lát bele a jövőbe? Lehet, hogy ezt a kis könyvet úgy fogják majd emlegetni, mint az orosz proletariátus első művészi törekvését önálló irodalmának megteremtésére. Meg vagyok róla győződve, hogy a proletariátus képes megteremteni a maga művészi megnyilatkozását az irodalomban, mint ahogy képes volt megteremteni a maga sajtóját.” Úgy látszik, Gorkij* akkor még nem látta a propagandasajtó és a művészi alkotás közötti lényegbevágó különbséget. Amit a munkásírók könyve elé írt, fanatikus lelkesedés, majdnem minden átgondolt tárgyi alap nélkül. Ugyanúgy hitt a proletariátus szellemi elhivatottságában, mint Lenin hitt a proletariátus forradalmi szerepében. A két vezérlő egyéniség eggyé forrott a jövendő elképzelésében; bár az úton, ami ebbe a jövőbe vezet, olykor eltértek egymástól. Gorkij* nem bírta úgy az egyenes vonalat, mint Lenin. Hosszú belső küzdelmek és külső harcok előzték meg azt a pillanatot, mikor ő fenntartás nélkül az októberi forradalom mellé állott. Évtizedekig a parasztság szószólója volt, hitt bennük, és néha majdnem emberfeletti magasságba dicsérte őket, s most egyszerre kételkedni kezdett a népben. Barbárnak, tudatlannak, gyávának tartja, és félti tőlük a forradalmat.

„Már 1911-ben az autodidakta írókról* a következőket írtam: »A hitványságokat le kell leplezni s ha a parasztunk vadállat, meg kell neki ezt mondanunk, valamint, ha a munkás a kasztszellem olyan utálatos hangján jelenti ki, hogy ,én proletár vagyok', mint ahogyan a nemesúr azt, hogy ,én nemes ember vagyok' – azt a munkást kíméletlenül nevetségessé kell tenni. Most, mikor a munkásság egy része, fölbuzdítva akaratának meggondolatlan irányítóitól, a kasztszellem szokásait követi – én – természetesen – nem mehetek egy úton a munkásságnak evvel a részével.«”

Évekig állt a harc a hatalomra jutott bolsevikok és Gorkij* között, de ahogyan a forradalomnak mutatkozni kezdtek építő tendenciái, Gorkij* elhallgatott ellenvéleményével – szimpátiájával, kulturális fölkészültségével lecsatlakozott a forradalom vezetőihez. Leninről írott emlékezéseiben szól erről az időről, és igazolja Lenin jogos és helyes módszereit. Bevallja magáról, hogy ő inkább író, mintsem marxista teoretikus, Lenin nemcsak gondolkodónak, hanem embernek is nagy volt. Kibékült Leninnel, de megmaradt önkéntes emigrációjában.

1928-ban, születésnapjának 60-ik évfordulóján tért vissza Oroszországba, és útközben mindenütt nagy szeretettel és hódolattal fogadják. Otthon is szakadatlanul dolgozott. Ő kezdeményezte azt a nagy jelentőségű mozgalmat, amely a gyárak és üzemek történetének kollektív földolgozására irányul, ezenkívül a polgárháború történetének megírását is ő kezdeményezte.

IV.

Jack London* a másik fénypont, aki a mélységből szállt föl és széles tereket sugároz be előttünk. Hatalmas ívben, „pillanatok alatt futotta be pályáját, mint a meteor”. Huszonnégy éves volt, mikor az első könyve megjelent, és több mint félszáz kötet hátrahagyásával harminckilenc éves korában már halott. Kalandos regényeket írt, és az élete nem kevésbé volt kalandos, mint irodalmi történetei. Ha valaki ismeri Gorkij* élettörténetét, akkor már nagy vonásaiban London* élettörténetével is megismerkedett. Alapjában azonos sorsú, azonos kiindulási ponttal azonos cél felé törekvő emberek. De mind a kettő markáns, jellegzetes tulajdonságokban gazdag individuum, s így, ha egy sorsra születtek is, elkülönböztetik őket egyéni vonásaik. Egyik ázsiai, a másik amerikai. Az egyik erősen kontemplatív, meditáló lélek, a másik nemcsak nyugtalan, hanem vad is. Az egyik az ősi, primitív kultúra adottságaival indult el, a másik már születése pillanatában belekapcsolódott a civilizatórikus élet alakulásába. Mind a kettő az erő gyermeke, de az egyik inkább a szemlélődésben, a másik inkább a cselekedetekben éli ki magát. Ez az emberi különbség határozza meg művészetük különbözőségét is.

Gorkij* mint Alekszej Makszimovics Pjeskov – London* mint John Griffith indult el a világba. London* 1876-ban született, San Franciscóban. A Jack nevet önkényesen csak később választotta magának. Ez a névváltoztatás talán az első lépés volt azon a küzdelmes úton, amelyen Jack London* eljutott a diadalig. Ez a névváltoztatás az elpolgáriasodott szülők akaratának a megtagadása volt, tudattalan, s talán azért, hogy ezzel a tagadással visszakerülhessen ősei alapjaira, hogy folytathassa azt a kalandos életet, amit azok kezdtek meg előtte. Ősei Nagy-Britanniából jöttek át Amerikába. Nomád természetű népség, a „hódítók” fajtájához tartozók. Voltak közöttük farmerek, katonák, egyszóval szabadsághősök a szó amerikai értelmében. Valamikor birtokosok voltak, de Jack London* születése idejében a szegénység már rávetette árnyékát a családi házra. Gyerekkora, ugyanúgy, mint Gorkijé*, bajokkal és megpróbáltatásokkal van tele. De az ő életében is akadt egy asszony, aki érzőbb és bizakodóbb volt a többieknél, aki szoptatta, dajkálta, és mesét mondott a gyereknek. S ez a dajka nem fehér bőrű fajtestvér, hanem telivér fekete néger volt. Ellenőrizhetetlen, hogy mi mindent kapott John Griffith útravalóul ettől a néger asszonytól, de kétségtelen, hogy meséi és elbeszélései előkészítették és átszínezték London* irodalmi munkásságát. S ha ezek a mesék szárnyat adtak London* fantáziájának, ugyanakkor a fiatal kamaszkor szenvedései komor lírával mélyítették el érzéseit.

John Griffith tízéves korában kikerült az utcára dolgozni. Hajnali három órakor már ott álldogált az újságok kiadóhivatalai előtt, hogy mint lapkihordó megkereshesse a napi kenyerét, s közben iskolába jár, s e között a két véglet között ismerkedik össze a pajtásokkal, akiket nem a paloták kényelme felé, hanem a menhelyek és börtönök irányába sodor az élet. London* részletesebben nem emlékezik meg gyermekkorának erről a szakaszáról, de nekem önkéntelenül is eszembe jut egy másik volt csavargónak, Knut Hamsunnak* leírása az újságárus gyerekről. Hamsun* így mondja el az Utcán című elbeszélésében egy újságárus gyerek tragikomédiáját:

 

Ekkor támadt az ötletem:* egy ötvenest húztam elő a zsebemből, a gyerek orra elé tartottam, és ott, ahol állt, a vasrács lécei között ledobtam az üregbe. Alighogy ezt megcselekedtem, már egy másik ötvenest húztam elő, ezt is megmutattam neki, és az első után hajítottam.

– Tessék, kérlek – mondtam kárörömmel –, kotord elő őket onnan alulról, és hagyj nekem békét újságod erőszakos kínálgatásával.

A rácsot kemény jégkéreg borította, és megelégedéssel szemléltem, hogy a gyerek hogyan vesződik és kapirgál a rácson, hogy a pénz közelébe férkőzzék. Ujjai olykor beleakadtak a hideg vasba. Az egyik csuklója megsérült, de lankadatlan kitartással dolgozott tovább, hogy az ötvenesekhez jusson. Nem tudott róluk lemondani, feltűri karján az inget, és kezét a fal és a rács közé fúrja. A karja siralmasan vékony volt.

Végül lent megfogja az egyik ezüstdarabot.

– Lám, megvan az egyik! – mondja egész boldogan.

Ahogy felhúzza a karját, a fal lehorzsolja könyökéről a bőrt. Újra a rács közé fúrja a kezét, és a másik ötvenes után nyújtja az ujjait. Olykor egészen nekifekszik a nyílásnak, és gyámoltalanságában még a nyelvét is kiölti, mintha ez segítene valamit.

– Csak volna egy pálcám, rögtön idetolnám! – így elmélkedik… Aztán a zsebébe markol, egy rozsdás zsebkést húz elő; és kezd vele bökdösni. Két ujja közé fogja, és leereszti a pénz után. Lassan és óvatosan csúsztatja az ötvenest a nyílás felé.

– Már nem tart sokáig! – Ekkor körülnéztem, és láttam, hogy nagy embertömeg csődült össze, és minket bámul. Hirtelen sarkon fordultam, és továbbmentem.

Ma aztán megint a rikkancsra kellett gondolnom. Emlékszem szánalmas karjára és a könyökéből kiszivárgó vércsöppekre. És tisztán látom magam előtt kis csibész alakját, ahogyan a vasrácsra hasal, és nyelvét és ujjait a két ezüstpénz felé nyújtja.

 

Ez a kis történet Norvégiában játszódott le, s valószínűleg gyermekkori élménye Hamsunnak*, de Amerikában is megtörténhetett volna, és London* is megírhatta volna mint saját élményét. A hely és az eset nem is fontos. Hány hasonló élményt hord magában a csavargóból lett író! A nehéz értelmű szemlélő előtt ez az eset sem különösebb, mint Gorkij* esetében a gyerekek megvesszőzése volt, s nem mindenki tudja, hogy egy ilyen „semmiség” milyen hatalmas ütést mér a lélekre. Örök seb marad a nyomán, s ez a seb nem egy ember életében az örökös nyugtalanság, a lázadó dac és a dacos lázadás magjává válik. A rikkancs-gyerek sorsa ma sem irigylendő, évtizedekkel ezelőtt meg éppen embertelen lehetett …John Griffith ekkor már Jacknek nevezte magát, s a név viselőjében már feltűntek a későbbi Jack London* vonásai. Életrajzírója* szerint nyolcéves korában olvasta az első regényt, „amely bámulatos szépségek* kapuját nyitotta meg a kisfiú ébredező lelke előtt”. A jelen valósága pillanatról pillanatra tűrhetetlenebbül bántotta, és különös ígéretekkel hívták őt a jövendő, az ismeretlen vidékek és népek. Hogy kissé kifejlődtek az izmai, konzervgyári munkás lett belőle, aztán osztrigacsempész, s tizenhat éves korában mint kapitány a saját „hajóján” kószált a tengeren. Minden harcát a materiális javak megszerzéséért folytatta, és közben eljegyezte magát a végtelennel. Csavargott, de ez a csavargás már sokkal több volt léhaságnál, célja vesztett vegetációnál vagy a morális felelősség előli menekülésnél. Lerázta magáról a „hámszerszámot”, hogy a kormánykerék mellé állhasson, vagy amire maga sem gondolt komolyan, egyszer írótollat vehessen a kezébe. A jövő felé vezető útjaink kiszámíthatatlanok, bárha bizonyos értelemben múltunk által meghatározottak. Valaki férfikorában feladta Londonnak* ezt a kérdést, és ő így válaszolt:

„– Ha nem kezdtem volna* az írásba, akkor valószínűleg zeneszerző lett volna belőlem. A poézis és a muzsika utáni vágy még ma is intenzíven él bennem. Hogy szociológus lett volna belőlem, azt nemigen hiszem. Legfeljebb a kíváncsiság vitt volna rá. Mindenesetre sok jó van abban, hogy gyermekkoromban* nyomorogtam. Ha vagyonos gyerek lettem volna, bizonyára élére kerültem volna néhány jó cimborából összeverődött társaságnak, és az ital megölt volna egész fiatal koromban.”

Londonnak* az a kijelentése, hogy a gyerekkori nyomorúságok hasznára váltak művészetének – távolról sem értendő úgy, hogy ő a gazdasági nyomort az igazi nagy művész elengedhetetlen életalapjának tartja. Az ő esetére azonban jellemző ez a megállapítás, valószínűnek látszik, ha vagyonos szülőktől származik, belső nyugtalanságai és cselekvő ereje könnyen amorális, antiszociális kalandokba sodorták volna. Szerette az alkoholt és szerette a nőket, nem bírta narkotikum nélkül az életet. Ebből magyarázhatók meg örökös csavargásai, feltűnő munkabírása, a hatalmas fizikum és a szokatlan tűzben hevülő lélek idő előtti összeomlása. Harminckilenc éves korában testben és lélekben rokkantan halt meg, jóllehet már előbb halálra szánta magát, de az öngyilkosság kísérlete nem sikerült. Nemcsak a külvilággal, hanem önmagával is állandó differenciái voltak. Sokszor megcsúszott a lejtőn, sohasem hullott azonban vissza a mélységbe, ahonnan nagy erővel fölverekedte magát. Kiolthatatlan kalandvágy hajszolta, de ugyanakkor lobogott benne a teremtő ösztön is, s ez az egészséges erő legyőzte az ingerkedő ördögöt. Nemcsak osztrigacsempész volt, hanem tengeri rendőr is, aki hurokra keríti a csempészeket, s ebből a rendőrlegényből később szocialista író lett. Nem az intellektuális belátás formálta szocialistává, hanem azok a tapasztalatok és világosság felé törekvő ösztönök, amik minden bajokon átsegítették, és lökték a távoli pozitív célok felé. Ha szocializmusról beszélt, akkor a mainál materiális értelemben kielégítőbb és a szellemiekben etikusabb emberi életformára gondolt. És ugyanúgy, mint a többi autodidakta művész, ő is állandó összeütközésben állotta paragrafusok és tézisek merev képviselőivel. Nem törvények betartására kötelezte magát, hanem a törvények tisztázását akarta, az elnyomottak iránt érzett szolidaritása egyetemes életérzésének a része volt.

Ez az egyetemes életérzés tette nemcsak szocialistává, hanem művésszé is. S ahogy már mondtam: amennyiben az ilyen szocialisták különböznek azoktól az elvtársaiktól, akik tudományos megismeréseken át jutottak el a. szocializmushoz – ugyanúgy mint művészek is lényegében különböznek azoktól a társaiktól, akik az intellektualizmus vonalában jutottak el a művészetig. Műveletlenül, gondozatlanul, mintegy a föld termette ki őket magából, úgy nőttek ki a butító nyomorúságból, ahogyan a virág kinő a nehéz, fekete földből. S ahogyan a virág nemcsak díszíti a földet, hanem be is népesíti azt millió testvérével, ugyanúgy ezek az írók is nemcsak fölfejlődtek a nyomorúságból, hanem embertársaikat is föl akarják segíteni maguk mellé. Művészetük az anyag meglelkesítése, a tárgy mögött mindig ott érződik az ember is. Az autodidakták majdnem kivétel nélkül a szocializmus tanításainak segítségével jutottak el a művészetig, világszemléletük materialista színezete tagadhatatlan, de mindazonáltal nagy tévedés lenne művészetüket naturalista művészetnek nevezni. Szocialista tanaikat csakúgy, mint művészetüket komor emberi líra fűti át, s ez a líra átsegíti őket a materialista dogmákon, és mélyebbre tudnak tekinteni a naturalisták szimpla jelenség-megfigyeléseinél. Az autodidakta művészek közül egyet sem tudnék megnevezni, aki nem lépte volna túl például Zola* naturalizmusát. Zola* az irodalom tudósa – ők ösztönös, intuitív írók. Ennek a két művészetnek a kiindulópontja annyira különböző egymástól, hogy megjelenési formájukban is magukon kell viselniük ezt a különbözőséget. A messziről érkező autodidakták a pékműhelyekből és a csempészbárkákról az egyetemek felé iparkodnak, a kultúra megismerésében sorsuk megváltoztathatását sejtik, s ha csukva maradnak is előttük a kapuk, nem alszik ki belőlük a megismerés utáni vágy. A szociológiát, pszichológiát és filozófiát útnak tekintik az élet lényegének megismeréséhez. Kíváncsiak a dolgok hajtóerőire, a kitapinthatatlan titkokra, amik állandó izgalmakban tartják őket, s amiknek megfejtésére benső szükségből törekednek. Műveikben nem azt írják le, amit láttak és hallottak, hanem lépésről lépésre, műről műre intenzív élményeiknek kísérelnek meg hangot, színt és formát adni. A részleteken túl, ha nem is látják, de sejtik a végtelen összefüggéseket, s öntudatlan céljuk ezeknek a sejtelmeknek a műben való realizálása.

Egészen másképp megy végbe az alkotás folyamata Zolánál és a hozzá hasonló intellektuális íróknál. Az ő naturalizmusa korszerű jelenség, nem véletlenül esik össze a természettudomány térhódításával. Zola* céltudatosan nemcsak kifejezi magát, hanem valami elméleti tételt is bizonyítani, illusztrálni akar művészetében. Az érzések és intuíciók emberei föloldják a merev részleteket, Zola* egy pontra tekint, s tárgyát mintegy reflektorvilágítással elhatárolja. Nem lírikus, hanem matematikus természet. Tudott dolog, hogy regényeihez stúdiumokat végzett, alakjait úgy konstruálta meg, mint ahogyan a mérnök egy hidat vagy motort konstruál. Nem magából írja ki figuráit. Ha szociális problémáit regényalakokban akarja bizonyosabbá, könnyebben fölfoghatóvá tenni, akkor az ilyen alakoknak utána kell járnia, kocsmákba és kávéházakba, ahol ezek tanyázni szoktak. Pontosan megfigyeli külsejüket, mozgásukat, arcvonásaikat, és följegyzi beszélgetéseiket. Aztán mindezt az anyagot alkalmazza, patikamérték szerint elosztva és a vegyész pontosságával egybe keverve kitölti velük a mű konstruktív vázát. Zola*, mint a született kispolgár, szívós a munkában és pontos a rendezésben. Naturalizmusa a kor természettudományos megismerésének vetülete. Szeretik szocialista írónak nevezni, pedig ennek a hivatásnak a betöltéséhez inkább csak az akarat, mintsem az elhivatott képesség van meg benne. Nagyon érdekesek Cézanne-nal folytatott vitái a művészetről. Ezekben a vitákban Zola* az ostor és Cézanne a paripa, aki végül is messzire előrerohan kortársaitól. Nagy ciklusa, a Rougon-Macquart család története úgy készült, mint ahogyan egy térképrajzoló készíti el a táj képét. Szociális elgondolások alapján fektette le a ciklus tervét, s csak később kezdte meg gyűjteni hozzá a tartalom-anyagot úgy, hogy szorgalmasan eljárt Claude Bernard* anatómiai előadásaira. Darwin műveit tanulmányozza, hogy kellő önbizalommal hozzákezdhessen a Rougon-Macquart família talpraállításához. Ennek a módszernek csak a naturalizmus lehet a megjelenési formája. Zola* szerint: „Művészetem a megfigyelésre* és a kísérletre támaszkodik, alapjaiban a tudományhoz hasonul, s csak megjelenési formájában különbözik el attól… A Goncourt* testvérek és Flaubert olyan művészek, akik fel vannak ajzva, szinte lázállapotban alkotnak. Én nem akarok olyan művész lenni, akivel az idegei játszanak, inkább olyan, mint a kézmíves, aki rábízhatja magát a kezére. Csak nem lírikusnak lenni, mert az könnyen nevetségessé teheti az embert …”

Londonnak* is vannak teoretikus megállapításai a művészetre:

„Rájöttem valamire:* olyasmi, amit ihletnek hívnak, nincs. Valaha azt hittem, hogy van, és ebben az időben szamarat csináltam magamból. Ásni, ásni, ásni: ez a titka az irodalomnak, mint mindennek a világon…” Máshelyütt: „Attól az időtől kezdve*, hogy üres volt a gyomrom, és az ösztön húslopásra hajtott, egészen mostanig, hogy ugyanez az ösztön más-más dolgokra hajt, mindig éhséget éreztem magamban… Csak egyetlenegyszer is mondta volna valaki: »Értelek!« Gyermekségem óta rideg pillantások csaptak felém, amelyek kérdőre vontak vagy kiröhögtek … Megkeményítettem magam, és megtanultam ezeket a lelki vesszőcsapásokat szemhunyorítás nélkül fogadni, és hogy mennyire fájtak, azt csak én tudom…” Ásni, ásni, egyre mélyebbre ásni – mondja, és mindjárt ki is nyitja előttünk a bányát, ahonnan művészete legszebb darabjait felhordja. Százszázalékos líra ez Zola* tudományos eset- és jelenséggyűjtésével szemben. S egy barátjához írott levelében még határozottabb vallomást tesz az intuitív irodalom mellett: „Úgy látom, nem osztja* Kipling* iránti bámulatomat. Ő a dolgok lelkéig nyúl… elég egy példát idéznem: A banjo dalá-ból:

 

Fújom, mit még az őrült is magába zárt:
Emlék vagyok s vihar. Város vagyok,
Minden vagyok, ami a frakkal messze szállt…
 

Hányszor idéztem fel magamban a banjo pengetésével ezt a pár sort, amely egész sorsomat magában foglalja.” Látni való, hogy ennek az embernek a művészete mögött nem a mesterember „biztos” keze, hanem megnevezhetetlen különös erők munkálkodnak, s biztonságérzetét nem a tudományos ismeretek, hanem a sorsszerű ösztönösség adja meg. Zola* elítéli Stendhal művészetét, túl befeléfordultnak, pszichologizálónak tartja – London* nem pszichologizál, sem Stendhal, sem Dosztojevszkij értelmében, de nem is esik bele a másik szélsőségbe, amit Zola*, dicsérettel, a látható, külső folyamatokhoz való kapcsolódásnak nevez. London* nem meditáló, hanem cselekvő természet, művészetében számba vehető emberei is mind cselekedeteikben élnek, így fejeződnek ki, de ezeknek a cselekedeteknek belső elhatározó motívumaik vannak, és az elbeszélés ezekben a belső motívumokban nyugszik, nem pedig a cselekedetek lejegyezhető, külső folyamatán, ahogyan azt Zola* megköveteli és a legtöbb esetben műveli is. Zola* módszere a megrögzítés, ezért nem egy „szocialista” regényéből hiányoznak a szociális vonatkozások és összefüggések – London* módszere a feloldás, a rész visszahelyezése az egészbe, s ezért, ahol ennek a feladatnak a megoldása sikerül, ott nemcsak sokkal inkább művész, de sokkal inkább szocialista is, mint például a zolai* tudományos felfogáshoz közelebb álló Ádám előtt és a Vaspata című regényeiben.

London* realizmusa lényegében különbözik Zola* naturalizmusától, és szocializmusa szintén sok mindenben különbözik pártbeli elvtársai elvi dogmatizmusától és gyakorlati szereplésétől. Nem tudományosan képzett marxista, ez kitűnik politikai megjegyzéseiből – ez részben hibája, másrészt azonban erénye. Különös ellentmondás nála, hogy a háborúban vad németgyűlölettől fűtve háborús párti volt, és ugyanakkor azért lépett ki a szocialista pártból, mert a vezetőkkel nem értett egyet az opportunizmusban, a gettó kérdésében, az osztályöntudat kérdésében, a választási kérdésekben… „Félek, hogy álmodtam* – mondja –, mégpedig azt álmodtam, hogy elvtársaim intellektuális szempontból tisztességes emberek.” A felesége írja róla: „A világháborúról nem hitte*, hogy kapitalista háború… Németországról végül már úgy beszélt, mint Európa veszett kutyájáról.” Végletekig menően a szenvedélyek embere volt. Haláláig olyan fáradhatatlanul dolgozott, mint a rabszolga, írt könnyen odavetett kalandor-történeteket és gyönyörű könyveket, mint a kutyatörténetei, jó néhány felejthetetlen novellája és a nem utolsósorban említendő, stílusában és szerkezetében tiszta, kiérett regény, a Nagy ház asszonykája. Rengeteg pénzt keresett, a nincsteleneket és elesetteket azonban nem hagyta el soha, több mint kötelességből segítette őket. Megrótták ezért a mániájáért, és ekkor azt mondta:

„– Ki vagyok én*, hogy ne segítsek rajtuk, ha módomban áll?”

Íme, a rikkancskölyök-múlt ott kísértett a nagy író háta mögött, s hiába szakított a párttal, önmagát nem tagadhatta meg. Mindvégig egynek érezte magát azokkal, akik éppen úgy, mint ő, megtanulták a „lelki vesszőcsapásokat hunyorítás nélkül fogadni”. Elszakadt a vezetőktől, de nem minden vezető tekintett el fölötte vakon.

Krupszkaja mondta Leninről írott jegyzeteiben:

„Két nappal halála előtt* este Jack London* egy elbeszélését olvastam fel Iljicsnek. Most is ott fekszik szobájában az asztalon: Az élet szeretete… Iljicsnek nagyon tetszett az elbeszélés. Másnap kért, hogy olvassam tovább London* elbeszéléseit, de ezek már egészen más dolgok voltak, mint amit tegnap olvastam – Iljics nevetett, és legyintett a kezével.”

Igaza volt Leninnek, mikor dicsérte Londont*, és akkor sem tévedett, mikor egy legyintéssel eltolta magától. Nem volt kiegyensúlyozott lélek, dagály és apály gyötörte szüntelen, mint a tengert, amit rajongón szeretett – és az irodalma is ilyen volt, a hatalmas termésben jó és rossz, pongyola vázlatok és gonddal épített mesterművek váltogatják egymást. Művész volt, de nem mindig a szó legnemesebb értelmében. Olvasóitól egyformán kiérdemelte a fölényes kézlegyintést és az elismerő dicséretet.

V.

1921-ben egy halálra szánt csavargót szállítottak be a nizzai kórházba. A neve Panait Istrati*, öngyilkossági szándékkal átvágta a torkát, de hiába akart bejutni a halál országába, Nizza orvosai visszatartották az életben. Mielőtt a kórházi ágyig eljutott, becsavarogta a fél világot, végiggyötrődött ezer testi és lelki megpróbáltatáson, s egy napon mintha újjászületett volna, az elveszejtő ismeretlenségből megindult a világhír felé. A halál küszöbéről levelet írt Romain Rollandnak, s ez a humánus szellem segítette át életének első nagy meghasonlásán. Mondom, az elsőn, mert közismerten ez volt első meghasonlása Panait Istratinak*, de a valóságban aligha az első, és semmi esetre sem az utolsó. Származásánál, fiatalkorának életkörülményeinél és pályájának kialakulásánál fogva őt is a Gorkijok* és Jack Londonok* rokonságába kell állítanunk, bárha sok mindenben lényegesen elkülönbözik tőlük. Inas, napszámos, szobafestő, csempész, riporter és csavargó volt, akárcsak Gorkij* és London*, Sherwood Anderson* és Knut Hamsun*, de ha áttekintjük viszontagságos életét, olyan momentumokra bukkanunk benne, amelyek arra engednek következtetni, hogy Istratit* nem a felduzzadt egészséges erők, hanem már fiatalkorában is fájdalmasan érzett belső ellentmondásai sodorták azokra az utakra, amelyek a magasságok felé vezették, s amelyeken végül is a magatehetetlen megsemmisülés felé csúszott. A megpróbáltatások pillanataiban sohasem érezhette maga mögött a nyugalmas, szenvedéseiben is kiegyensúlyozott orosz szellemet, mint Gorkij*, és gyönge, idegesen érzékeny fizikumában sohasem érezhetett olyan vad, rombolásra és teremtésre hevült energiákat, mint Jack London*. Nem védte a múlt, és nem csábította a jövő. A távoli, ismeretlen partok között állandóan úgy érezhette, magára hagyatottan teng-leng az űrben, hangulatok játszottak vele, felmérhetetlen tereket vágyott bejárni, több irányban is elindult, de csak az első kilométerkövekig bírta az iramot. Harcol egy egész életen át, és minden mozdulatával elárulja, hogy nem a harc, hanem a panaszkodás a kenyere. Nem a győzelemre, hanem a legyőzetésre született.

Az apja görög csempész volt, az anyja román parasztasszony. Hihetnők, hogy a Balkán fia feszült energiákkal és hódító akarattal indult el az életbe, és Panait Istrati* maga a megtestesült kétségbeesés. Gyöngeség az ereje, és a pánikszerű menekülés a bátorsága. Kegyetlen emberi sors az övé. Nem bírja a világosságot, és irtózik a sötétségtől. Énekel, mint a szabad madár, s akik felfigyelnek rá, azok látják, lánc van a derekán, és vérzik a torka. Szeret beszélni a csavargásairól, de arról sohasem szól, hogy ő azok közé a tragikus csavargók közé tartozik, akiket nem a messzeségek csábítanak, hanem a helyzet kötöttsége nyugtalanít. Végzetes különbség. Aki nem bírja el a nyugalmat, az önmagát sem bírja el. A lázadónak nem a környező világgal, hanem önmagával vannak differenciái. Panait Istrati* pedig szereti magát lázadónak nevezni. Egyaránt lázad az élet és a halál ellen. Közben sírva dicsekszik el azzal, hogy őt semmi sem tudja megrettenteni. Rendületlenül a magam útjait járom, mondja. De melyek és milyenek ezek az utak? A cikcakkok végtelenje. Ez az az „átokverte” út, amely nem tud megmaradni a határkövek között, és visszakanyarodik a határtalanság előtt. Hiszen még emlékszünk rá: Istrati*, a fiatal csavargó átvágta a nyakát, hogy kijuthasson a megutált életből, s a halálos ágyról elküldte első írásait Romain Rollandnak, mintegy élni akarásának dokumentációját. És ő, aki egy pillanatban mindenről lemondott, megtanult franciául írni, hogy minél messzebbre hallathassa a szavát.

Az országútról félig holtan dűlt be a kórházi ágyba, s innen, a halál pitvarából a legnagyobb fizikai szenvedések árán lépett át a szellem világába. Ekkor már tudatos szocialistának vallotta magát, és írásai után a keleti mesemondók közé sorozták kritikusai. Istrati* dühösen tiltakozik ez ellen a skatulyázás ellen, de mit tehet az ellen, hogy heves polémiáira rácáfol szépirodalmi munkássága. Nem a kategorikus elméletek embere ő, még annyira sem, mint Gorkij* és London* – műveit nem az értelmi világosság, hanem a bensőséges emberi líra különbözteti meg az átlagterméstől. És ez a líra, az élményeknek ez a fájdalmas felzengése az, ami lázító izgalommal és testvéri humanitással tölti meg írásait. Egészen más emberré válik azonban Istrati* akkor, ha eszmét hirdet, és cselekedeteit kezdi magyarázni. Ezen a területen a kikerülhetetlen összeütközések sorozata következik. Az autodidakta művészekre általában jellemző, hogy ők, akiket a szociális igazságtalanságok felismerése, a szocialista tanok materialisztikus igazságai segítettek fel a magasabb kultúrnívóra, egy bizonyos ponton összeütközésbe kerülnek a szocialista mozgalom dogmatikájával – de ezek között az örökös elégedetlenkedők között is az „eretnekség” százszorosan megbélyegző szerepe jutott Panait Istratinak*. S amíg hosszú, kritikus vergődés után Gorkij* bevallotta Leninnel szemben, hogy sohasem érezte magát következetes marxistának és reálpolitikusnak, addig Istrati* élete végéig kitartott politikai elgondolásai és a világmegváltót játszó szerepvállalása mellett. Irodalmát nem minden alap nélkül sorozták a keleti mesemondók kategóriájába, s ha lehetséges, politikai elgondolásai még fantasztikusabbak voltak meseszerű elbeszéléseinél. Makacs elszántság, beteges érzékenység, a végletek hajszolása és hirtelen megtorpanások jellemezték minden szavában és minden cselekedetében. Igaz, hogy a legnagyobb sikereibe is belekeveredett valami az ürömből. Világhírű író volt már, de kritikusai sohasem mulasztották el a neve mellé odaragasztani, hogy ő a balkáni Gorkij* vagy az európai Jack London*. Úgy érezhette, ez a megjelölés mindig a második helyre szorítja vissza, és sokkal több differenciája volt önmagával, semhogy ezt a kívülről kapott bélyeget gyötrődés nélkül el tudta volna viselni. Az ilyen dicséretek tulajdonképpen leszólások voltak a számára, s aki becézte, az tulajdonképpen ingerkedett vele. Nem elégedett meg irodalmi sikereivel. Úgy érezhette, hogy ezen a területen már nem lehet az első, más utakra kell kerülnie, ha csak valamennyire is békében akar élni önmagával.

Gorkij* politikai kudarcai után visszavonult, s ha gyöngének bizonyult a napi harcokban, megerősítette magát irodalmában, és ugyanezt tette London* is, de Istratit* nem a belátás, hanem az ellentmondás szelleme vezérelte. A lírikus elbeszélőből dogmatikus politikai agitátor lett, a szentek ábrázata lebegett előtte, mint a megszállott falusi zarándokok előtt, az Ember országának eljövetelét hirdette, és Moszkvát legalábbis az őskeresztények Rómájának képzelte. Ezen az úton nem maradhatott el a külső összeütközés és a belső meghasonlás, ami végül is a kétségbeesés könnyeivel oltotta el belső nyugtalanságait.

Mint a zarándok indult el Moszkvába, s mint a bélpoklos tért onnan vissza.

Kiábrándultan fordult el ottani barátaitól, és megvetéssel fordultak el tőle itteni barátai. Az igazságot kereste, és a dicséret gyalázkodássá változott a szájában, a hajnalhasadást összetévesztette az alkonyi szürkülettel, az intézményeket szidta, s európai olvasói Oroszország elleni vádakat olvastak ki könyveiből. S amilyen fölöslegesen hangos, majdnem komikusan hősködő volt Moszkvába indulásának pillanataiban, ugyanannyira feleslegesen siránkozó és majdnem komikusan magába roskadó volt, mikor visszaérkezett. Nem akart többé „mesemondó” lenni, kibontotta a „sehová se tartozó ember lobogóját”, és kétségbeesetten vágja oda bírálóinak:

„Nem tudjátok felfogni*, mily ponton lettem századom lázadójává. Olyan ember vagyok, aki már gyermekkorában ösztönösen rájött az engedelmesség bűnére, a tradíciótisztelet bűnére, a család, a társadalom, sőt bármely lobogó iránti tisztelet bűnére! Nem engedelmeskedtem anyámnak, amikor elhagytam, hogy magam keressem meg a kenyerem s magam intézzem sorsomat. Nem lettem egyetlen foglalkozás rabszolgája, jól-rosszul űztem, nemegyszer bolondságot követtem el egészségem ellen. Két háborúból megszöktem, és messze menekültem a nemzeti zászlótól. Nem alapítottam családot, soha asszonyra utódokat nem erőszakoltam, soha pártnak, szervezetnek, társaságnak tagja lenni nem akartam, s ha valahova erőszakkal beírattak, egy hónapnál tovább tagdíjat nem fizettem. Soha gyár vagy műhely vagy vállalat, hol kenyeremet kerestem, három hónapnál tovább nem tudott megtartani, még a legkedvezőbb feltételek mellett sem.”

Istrati* azok elé tárja ezt az önvallomást, akik oroszországi útja után hűtlenséggel, állhatatlansággal vádolták. „Ebből láthatjátok, mondja, hogyan lehetséges az, hogy egy ember sehova se csatlakozzék, és hiszem, hogy ami számomra lehetséges volt, lehetséges lesz a föld minden rabszolgája számára. Egy napon, amikor már eleget voltak birkák.” Már nyilvánvaló, hogy Istrati* hiába tért le az országútról, megválthatatlan örök csavargó típus, hajszolja a kalandokat, álmokban él, és minduntalan beleütközik a valóságba. Harcol, de nem a győzelemért, hanem merő szenvedélyességből. Harcol fegyverrel, és harcol vérző sebei mutogatásával.

Micsoda elképzelései lehettek Istratinak* a szocializmus államideáljáról, az új, szociális embertípusról, ha azt írja, hogy eljön az idő, mikor az emberek ráébrednek rabszolgaságuk tudatára, s egy napon valamennyien olyanokká lesznek, mint amilyen ő: nemzetellenesek, családellenesek, munkaellenesek, önmaguk egészségének és nyugalmának ellenségei. Életfölfogása semmiképpen sem egyeztethető össze a szocializmus tanításaival, és ő maga eleven tiltakozása minden ésszerű, emberi összedolgozásnak. Érthető az a följajdulás, amivel volt barátai támadását fogadta. Látta, hogy ezek az elvtársai semmivel sem váltották meg a jogukat ahhoz, hogy az elnyomottak mentoraiként szerepeljenek, és fölülről, kegyetlen fölénnyel beletapossanak egy vergődő ember életébe. Ehhez nem váltották meg jogukat, és mégis igazság volt az, amit mondtak.

Istrati* Oroszországban kiélvezte mindazt a jót, amit elvtársai nyújthattak neki, elfogadta a pénzüket, ette az ételüket, a kiválasztottak előnyeivel utazott hajóikon és vasútjaikon, s mikor mindezt már elunta, akkor ráeszmélt, hogy becsapták, félrevezették, és a maguk elgondolásainak szolgálatába akarták állítani. Ahogyan fölszólalt, ahogyan vádjait kihangsúlyozta, az meggondolatlanságra és kicsinyességre vallott, mint ahogyan meggondolatlanok és kicsinyesek voltak Gorkij* ellen emelt vádjai is. Renegátsággal vádolja Gorkijt*, mert részt vesz a Szovjet építő munkájában, és nem folytatja tovább a harcot, amit annak idején keményen állt Leninnel szemben. Istrati* nem gondol vele, hogy 1917 óta esztendők múltak el, s az orosz körülmények is lényeges változáson mentek át, nem gondol vele, hogy Gorkijban* nem a csavargó, nem az eszmék fantasztája, hanem éppen a csavargóból lett szociálisan érző, logikusan gondolkodó, építő ösztöneinek élő ember a szimpatikus és nagyra becsülendő. Gorkij* lényegében más egyéniség, mint Istrati*, és ő e mellé az egyéniség mellé nemcsak hogy fölfejlődni nem tud, de a köztük lévő különbséget sem képes neki megbocsátani.

Jóllehet, senki sem bántotta, s mégis, mint az üldözött vad menekül Oroszországból, hogy Európában aztán új csapdákba kerüljön, meggyalázzák, kigúnyolják és börtönbe hurcolják. Három könyvet ír oroszországi élményeiről, és az háromszoros megtagadása tegnapi önmagának. Ki kételkedhetne őszinte szenvedéseiben, miközben így mondja el újabb panaszait:

„Hozzá vagyok szokva, hogy keményen bánjanak velem. Mikor Oroszországból visszatértem, elvtársaim, Magdeleine Paz és társai világgá kürtölték, hogy eladtam magam a burzsoáziának. És akadt-e egyetlen az én híres barátaim közül, aki megvédelmezett volna, aki segítségemre indult volna? Egyetlenegy sem. Valószínűleg azért, mert nem hitték el, hogy tisztességes ember vagyok. Ez volt a legfájdalmasabb a morális fájdalmak között, amiket életemben el kellett viselnem.”

Istrati* ekkor a bukaresti Filaret szanatóriumban fekszik halálos betegen, és innen írja a föntebbi sorokat M. Paznak, a francia kommunista párt tagjának. És azt írja, hogy Paz azok közé a szalonkommunisták közé tartozik, akik jómódjukban világmegváltónak játsszák ki magukat. Paz gazdag asszonyként ment el gyárimunkásnőnek, hogy a munkásság életét megismerje, de férje autón vitte el a gyárba, délben autón jött érte, hogy egy kellemes restaurant-ban megebédeltesse, és este ismét kényelmes otthonába tért vissza – mégsem bírta tovább a „munkásnők életét” egy hónapnál. „Nem, kedves barátom, mi nem egyformán ismertük meg a mindennapi kenyérért küzdő ember sorsát.” Istrati* jellemzése szerint M. Paz valóban nem méltó rá, hogy mozgalmi ügyekbe beleavatkozzék, és mozgalmi emberekről kritikát mondjon. De ha így van, miért áll oda vele vitázni, és miért panaszolja fel előtte sorsát, mint valami csüggeteg vénasszony? Istrati* kimeríthetetlen az ellentmondásokban, és bármennyire elszántan és világosan akar szólni, mindig ezek az ellentmondások keverednek ki a beszédéből.

Mélységes önérzettel utasítja vissza Paz támadását, a szeretet hiányát fájlalja elvtársainál, s mikor egy levelével Mauriac* is beleszól a vitába, akkor Istrati* bűnbánó alázattal fordul felé, és azt írja:

„Szívünk gyöngesége folytán mindaz, amihez hozzáérünk, elromlik: művészet, tudomány, technika, vallás, ideálok, erkölcsök és a sport is. Az emberi léleknek eme szépségei és díszítményei, amelyeknek a lélek létezéséről kellene bennünket meggyőzniök és el kellene különíteniök bennünket az állatiasságtól, ma mind ellenünk fordulnak, és azt bizonyítják, hogy lelki szempontból – mélyebbre zuhantunk, mint az állatok.” Így kesereg, de nem azért, hogy szánalmat váltson ki maga iránt. Azaz, amint ez a kikönyörgött szánakozás megjelenik, ő abban a pillanatban sértődötten visszautasítja. Mauriac* baráti közeledésére már így válaszol:

„Először is egy tévedését kell helyreigazítanom: ön azt hiszi, hogy az én hátralévő életem ebben a szanatóriumban nem egyéb, mint puszta szenvedés, és ezért részvétét fejezi ki irántam… higgye el, hogy az én szenvedéseim olyan derűs és mély boldogságban olvadnak fel, hogy ebből a forrásból mindenkit meg tudok örvendeztetni…” „Álljunk csak meg. Ön azt kívánja, bárha arra kérném Krisztust, hogy ismertesse meg magát velem. Én azt hiszem, nagyon is ismerem őt … Ő fizikailag csak egy hétig szenvedett. Én harminc esztendeje kínlódom. Nincs semmi földi vagyonom, közsegélyekből élek ebben a kórházban, ahelyett hogy egy svájci rafinált kényelmű szanatóriumba vonultam volna.” Elmehetett volna Svájcba, de ő itt maradt kivetett koldusnak. Panaszkodás ez vagy hivalkodás? Mind a kettő egyszerre, mert Istrati* könnyezik, ha nevet, és sírás közben úgy kuncog, mintha nevetne. Levelének egyik sorában behódol Mauriac* előtt, de a másik sorában már azt mondja: „Én is, mint ön, keresztény és katolikus akarok lenni – de csak egy feltétellel. Ha együttesen megizenjük Krisztus háborúját a föld összes egoista és ragadozó elemeinek. Irgalmatlan háborút, kéz a kézben, egészen a mai társadalom felbontásáig. Fogadalmat teszek önnek, uram, ha felgyógyulok, visszamegyek Párizsba, és abba a hitbe fogózva, amely hegyeket tud megmozgatni, mint Krisztus, elindulunk hirdetni a mi hitünket az egész világon… A mártírok keserves életét fogjuk választani.” Kár lenne tovább folytatni az idézeteket. Ennél líraibb érzületeket és összezavartabb gondolatokat Istrati* sem tudhat felmutatni.

Azt mondja, negyven kötetre való írás* adódott ki élete szenvedéseiből. Nem tudom, milyen lehet ennek a negyven kötetnek művészi értéke, de kétségtelen előttem, hogy a balkáni nyomorúság fészkeiből Istrati* neve alatt egy rendkívüli ember indult el az országutak csavargói között, egy ember, aki lelkében érintkezett a művészettel, aki lázadt minden ellen, és legfőképpen önmagával nem tudott megbékélni. A kórházi ágyról nem állt még egyszer talpra, nem ment el mártírnak Párizsba, a hazájában halt meg, amelyet többször is megtagadott, s hiába fordult el az emberektől, azok utolsó útjára is tömegesen elkísérték. Látom az illusztrált lapokon a temetéséről készített fényképeket. Az óhitűek szokása szerint nyitott koporsóban vitték ki a sírhoz, és a temető megtelt gyászoló diákokkal és munkásokkal.

S mikor az Istrati* temetéséről* készült fényképeket nézegetem, ugyanakkor egy másik örök csavargásra és megpróbáltatásokra ítélt lélek sorsáról hoznak híreket az újságok. Ezt a másikat Agnes Smedleynek* hívják, Amerikában született, s talán a legszámottevőbb nőíró azok között az autodidakták között, akiket a közvetlen emberi szenvedések formáltak művésszé. Smedley* élete sok mindenben hasonlít Istrati* életéhez. Más világrészben, más-más nemzetiségű szülőktől származtak, de annyira magukon viselik osztályuk sorsát, mintha egyazon faluból indult volna el életük. Talán sohasem találkoztak egymással, de aki az egyikkel megismerkedett, az a másiknak is ismerője lett. Istrati* már meghalt, agyonkínozta magát, nem is az örökös harcaival, ahogyan ő hitte, hanem megvalósíthatatlan vágyaival – Smedley* valahol Kínában bolyong most, fájdalmas asszonyi magányosságával és Istrati* nyugtalanságával a szívében. Aki elolvasta A magányos asszony* című önéletrajzi regényét, az előtt mindaz, ami Smedleyvel* történik, érthetőnek és megmásíthatatlannak látszik. Fél indiánvér, apja és anyja helyett prostituált nénjétől kapta a betevő falatot mint gyermek, és az ő személyében látta „a megalázottak és megszomorítottak” végzetes sorsát. 1920-ban mint hajószolgáló jött át Európába. Részt vesz a németországi szocialista harcokban, 1929-ben Mandzsúriába megy, ahonnan a Frankfurter Zeitungot tudósítja. Erről az útjáról többek között azt írja:

„Néha már azt hittem*, bele kell őrülnöm abba, amit itt láttam. Mert nemcsak harc közben elfogott munkásokat, parasztokat öltek le a nyílt utcákon, hanem mindenféle intellectueleket az egyetemekről és az ágyukból ráncigáltak elő, és törvénykezés nélkül lefejezték őket. Így múltak ki sokan barátaim közül is. Én továbbmenekültem, heteken keresztül gyalog vándoroltam Dél-Kínában, hogy útközben megismerjem az itteni parasztság életét.”

Most újból halálveszedelmek fenyegetik. Törvényen kívüli állapotba került, s a nankingi kormány hivatalos lapja így ír róla: „Jelentik nekünk, hogy Smedley* asszony egy antiimperialista ligát szervez a kínai, koreai és japán népesség között. A hírek szerint Agnes Smedley* Szun Jat-szen* asszonnyal dolgozik együtt. Kémgyanús egyén, és nagyon fontos lenne mielőbbi kézrekerítése.”

Ezzel a híradással kapcsolatban a londoni* fasiszták lapja az alábbiakat közli: „A világszerte ismert Agnes Smedley* kémnő, aki az 1932-es sanghaji háborúban aktív forradalmi munkát fejtett ki, a Szigetekről most ismét visszatért Sanghajba. Nagyon titokzatosan viselkedik. Amerikai születésű, de a francia, német és orosz állampolgársága is megvan. A michigani egyetemen tanult, tíz nyelvet beszél, nagyon tehetséges, és rendkívüli szépség. Barátja volt Leninnek és Trockijnak, csatlakozott az indiai mozgalmakhoz, s most végleg megállapodott a távolkeleti országokban.”

Smedley* így válaszolt erre a közleményre: „Nem beszélek tíz nyelvet, egyáltalában nem vagyok szép, nem voltam a Szigeteken, és sajnos, Lenint sohasem láttam.”

Igaz, hogy mindaz, amit itt Smedleyről írok, az nem az irodalmáról szól. De az ő irodalma csakúgy, mint Istratié*, nem választható el mindennapi életétől, nem művészetet csinál, de írásaiban olykor annyira adni tudja önmagát, hogy az már a legtisztább és legemberibb művészet. Láthatjuk, ők ketten mint emberek s mint művészek egészen mások, mint Gorkij* és London*. És egészen mások, mint Knut Hamsun*. London* meghalt legszebb férfikorában, Gorkij* mint megviselt öregember tért le az élet útjáról, és Knut Hamsun*, aki távol tudta tartani magát mindenféle forradalmi harcoktól, Norvégia Nobel-díjas írója. De, mint a többiekből, belőle sem lett mondén jelenség. Elvonultan él és dolgozik, mint aki az örökös munkára született. Ha újságíró látogatja meg, a közéleti dolgokról nem szívesen nyilatkozik, de a természetről még mindig így beszél:

„Nem tudok különösebbet mondani a természetről, mert hiszen én is és mindnyájan a természet szerves részei vagyunk. A természeten keresztül egészítjük ki egymást. Hogy mi a véleményem róla? A legszebb, a legnagyobb és a legtöbb, amit csak mondhatok. Hozzá tartoztam mindig, s ez így lesz, amíg csak élek. Az erdők, a sziklás tengerpart, a hullámos víz és a benne található élet, a halászok, a szántóföldeken kóborló nincstelenek, munkások, parasztok, madarak, állatok, növények és mindezek fölött a csodálatos ég, megfejthetetlen talány és ezer szépség egy ember életében. Egy olyan ember életében, aki valóban a természethez tartozik, tudja és érzi ezt anélkül, hogy megtagadná az életnek ezt a legnagyobb csodáját. Én is ide tartozom, és a természet felismerésének köszönhetem, hogy író lettem. A természetnek köszönhetem, amely közrefog bennünket, és ha bánatunk van, szomorúságunk, tragédiánk, akkor megvigasztal. Ha mással nem, egyszerű szélfuvallattal, amely végiglebeg a partokon, és beleszáll a tüdőnkbe, hogy éreztesse: élünk.”

Knut Hamsun* a természet éltető erejéről beszél úgy, mint ahogyan a többiek az emberi igazságosságról, a társadalmi harcok szükségességéről beszélnek egy magasabb rendű élet érdekében.

Sohasem olvastam tőlük olyan önvallomást, amilyent André Gide* ír le naplójában:

„Ha szellememet ma a szociális kérdések töltik be, ez azért van, mert elhagyott a teremtő démon. Ezek a kérdések ma azt a helyet foglalják el, amit a művészet átengedett nekik. S ha így van, mért próbáljam magam túlértékelni? Miért ne állapítsam meg magamban, ami olyan világossá vált előttem: a művészi erő tagadhatatlan megfogyatkozását?”

Gide* naplója nagyszerű emberi önvallomás. Méltán cikkem fölé írhattam volna mottónak, de álljon itt összekötő hídként ahhoz, amit a továbbiakban mondok.

VI.

Az autodidakta írók közül, akik ma már nem is annyira ritka jelenségek, három tipikus figurát választottam ki, hogy az ő ismertetésükön át megbeszélhessem magát a felvetett problémát. Gorkij*, London* és Panait Istrati*, mindhárman az országútról tértek be a művészet birodalmába, élettörténetük nagy részben azonos vonásokat mutat, és mégis nemcsak individuális sajátosságaikkal különülnek el egymástól, hanem mindegyikük a társadalmi alakulás más-más szakaszát is megvilágítja. Hármuk közül Gorkij* az autodidakta őstípusa, a kultúrájában elmaradott orosz nép világtól elzárt fia. Férfikora deléig semmit sem látott a hagymatornyú orosz városokon, végtelen egyhangú sztyeppéken, az Istent és Cárt imádó parasztokon és a forradalmak fanatikus agitátorain kívül. Humanista dogmákkal és forradalmi szóképekkel körülhatárolt volt az élete, mindent, a kultúrát is másodkézből kapta, és írásainak világhíre sem tudta őt elszakítani az orosz muzsiktól. Ha részt is vesz a világforradalmi propagandában, bensejében megmaradt orosznak és parasztnak. Fejlődése valóban vertikális vonalban elképzelhető fejlődés volt, és nem változás, elkülönülés. A tíz év előtti nemzetközi illusztrált lapokban közölt fényképeken látni, amint színes rubáskában*, hímzett sapkában ott ül egy csapat munkásgyerek között, játszik velük és mesét mond nekik, mint a régi világ legendás Nagyapója. Időnként elcsavargott a földről, ahol született, élt amerikai, párizsi, berlini diplomaták és művészek között, de hiánytalanul és idegen vonások nélkül tért meg övéihez. És valóban ő nemcsak nemzetének, hanem osztályának is százszázalékos képviselője. Jack London* már egészen más idők, más tájak és más életszemlélet követe.

London* élete sokkal hagyománynélkülibb és harmóniátlanabb Gorkijénál*. Írásaiból nem ütközik ki minduntalan a paraszt filozofálgató hajlandósága, nem magába fordult meditáló természet, a cselekvések embere. Pozitivista. Mindenbe bele akar kóstolni, örökös riporter, szenvedélyes debatter és elszánt haditudósító; bújja a természettudományt, de ugyanakkor a teozófiával, spiritizmussal és a pszichoanalízissel is foglalkozik – a huszadik század kaotikus életét éli minden porcikájával. Gorkij* még homogén egyéniség, Londont* állandó tragédiák felé sodorják benső ellentmondásai. Szocialista, de a szó amerikai értelmében. Hiányzik belőle Gorkij* szellemi és érzelmi beállítottsága, harcban áll a fennálló renddel, de nem annyira morális, mint inkább praktikus meggondolások alapján. Elvei tisztázatlanok, a morális kereteken könnyen átveti magát, nemcsak lázadó, de az abszolút kényelmet is élvezni tudja. Nemcsak nagyszerű művész, de jelentékeny üzletember is. Szóval: igazi amerikai opusa korának. És ez a kor már nem az orosz Gorkij* kora. London* mint csavargó is differenciálódottabb, mint Gorkij*, mint szocialista kevésbé dogmatikus, és ha sosem tagadta meg osztályát, mégsem maradék nélküli kifejezője annak – mint ahogyan az amerikai proletariátus sem mindenben azonos a kulturálatlanságában elmaradt orosz paraszttömegekkel és a bürokratikus, militarisztikus szervezetekbe tömörült európai proletariátussal. De London* egyéni sajátosságai nemcsak faji vagy nemzeti különösségek, mint ahogyan az amerikai proletariátus nemcsak térben, hanem időben is elválasztódik az orosz és európai proletariátus nagy részétől. Az amerikai proletariátus fejlődésvonala egészen más, mint amazoké, így mások a szocialista szervezkedés formái is. A nagykapitalizmus hazájában, bármilyen furcsán hangozzék, más átszíneződéssel mutatkoznak az osztálytagozódások, az emberek egyénenként szabadabbnak, reményteljesebbnek érzik magukat, s a kapitalista termelési mód, amíg egyrészt úgy látszik, hogy rohamosan halad saját maga megsemmisítése felé, ugyanakkor észrevehető jeleit mutatja a továbbfejlődés lehetőségének. Ez a kaotikus társadalmi kép visszatükröződik a proletariátus életében és Jack Londonnak*, a proletariátusból származó írónak életformájában és alkotásainak heterogénségében is megmutatkozik. Megírta a Vaspatá-t, de a szórakoztató magazinoknak is egyik legszorgalmasabb kiszolgálója volt. S ha mélyére tekintünk a kérdésnek, láthatjuk, London* és Gorkij* között nemcsak irodalmi produkcióban, hanem emberi életformákban is mélyreható különbségek vannak. Londont* már csak bizonyos adottságok figyelembe nem vételével lehet a szó szoros értelmében vett autodidaktának nevezni. Éppen úgy, mint Gorkij*, iskolázatlanul indult el az irodalom felé, mégis, társadalmi körülményeik, a kultúrélettel való érintkezési lehetőségeik inkább csak formailag, mintsem lényegileg azonosak. Kétségtelen, miközben a proletariátus helyzetének tudatára ébredt – a merev társadalmi állapotok is részben felengedtek, és az osztályok közötti gátak, főképpen a kultúrterületeken könnyebben áttörhetők lettek. Egyrészt emelkedett a dolgozók munkabére, másrészt a technika fejlődésével megnagyobbodott a könyvtermelés, alacsonyabbak lettek az árak, szaporodtak a nyilvános könyvtárak és múzeumok, és nem utolsósorban számításba kell vennünk a szocialista mozgalom nevelő munkáját is. A fiatal London* előtt a fejlődésnek már olyan eszközei álltak szabadon, amilyenekről a pékinas Gorkij* még nem is álmodhatott. Ez az a szociális különbség, ami a háború előtti orosz muzsik és az amerikai ipari munkás gazdasági és szellemi életnívója között tagadhatatlanul fennállott. Gorkij* és London* élete és munkássága között tehát nemcsak egyéni, hanem társadalomfejlődési szempontból is megvan a mélyreható különbség.

De ez a különbség még inkább szembetűnő, ha Istrati* emberi és irodalmi alakulását analizáljuk. Az orosz kollektív lelkiség és Amerika előrelendítő nyers ereje között őbenne Európa fáradtsága, szétziláltsága tükröződik. Tragikus kor tragikus költője. A munkásosztályból jött, de időközben megkezdődött ennek az osztálynak bomlási folyamata, s így a túlérzékeny Istrati* mintha talaját és célját vesztette volna pillanatok alatt. De ez a talajtalanság és céljavesztettség már nem a romantikus költő sajátossága csak. Kor- és kórtünet. Ez az általános betegségi állapot a háborúval kezdődött, és a laikus szemlélő előtt is nyilvánvalóvá lett napjainkban. A társadalom gazdasági ellentmondásai szétvetették a társadalom morális kereteit, s ebben az amorális atmoszférában kiégett a feltörekvő tömegek szolidaritás-érzése, és az egyén elvesztette szociális tájékozódási képességét. Az egységes rohamra induló munkásmozgalom pártokra és csoportokra tagozódott, s ezt az időt már nem a céltudatos tömörülés, hanem a testvérharc jellemzi. A felzaklatott erők egymás ellen feszülnek az osztályon belül, s az osztály egyedei között egyre gyakoribbá válik az egyéni meghasonlottság. Panait Istrati* a felbomlás korszakának áldozata, de egyben tipikus kifejezője is. Autodidakta, amennyiben formálisan iskolázatlan, de már nem autodidakta abban az értelemben, ahogyan Gorkijt* nevezzük autodidaktának, s már London* sajátosságai sem jellemzők rá. És Istrati* példája nem egyedülálló, egyéni problémája társadalmi problémává szélesült.

Az autodidakta fogalma bizonyos értelemben összeesik a proletariátus fogalmával. Életvonalát, fejlődésének lehetőségeit nagy részben osztályának gazdasági és kulturális helyzete determinálja. Természetes tehát, hogy az osztály karakterének változásával az ő életvonalában, fejlődésében és helyzeti energiájában is változások történtek. Ha a szocialista tanok szerint úgy gondoltuk: a társadalmi osztálytagozódás egyre határozottabb körvonalakkal a kapitalisták és proletárok, dolgozók és dolgoztatók kategóriáira határolódik el, akkor most látnunk kell, hogy a bekövetkezett gazdasági válság nem az eddiginél is szigorúbb osztályelkülönülést, hanem a már-már megmerevedett keretek széthullását, a tömegek és csoportok újabb keverődését idézte elő. A proletariátus nem önmaga céltudatos erejéből tömörült össze, hanem felső, külső nyomásra kényszerült osztályba. A kapitalizmus belső krízisével csökkent a proletariátusra ható ereje, és ennek az új állapotnak természetes következményeképp megindult a deklasszálódás folyamata, mindkét oldalról nagy tömegek szakadtak ki valódi, vagy látszólagos egyensúlyhelyzetükből, a határozott kontúrok elmosódtak, s a tegnapi harcosokon mélyreható bizonytalanságérzés vett erőt. Gorkij* humanista hitének és London* impresszionista optimizmusának vége – a tájékozatlanság és reménytelenség lett tömegjelenséggé. Istrati* esete egyik jele ennek a tömegpszichózisnak.

Az osztályokról lehullottak a vak kényszerűség vaspántjai, az uralkodó rétegek tömegbázisra építik diktatórikus kormányformájukat, s a munkásmozgalom sorozatos paktumokban adja fel fél évszázad harcaival elért pozícióit. A mai ötven-hatvan éves munkást majdnem kizárólagosan a szocialista mozgalom emelte magasabb kultúrnívóra, az autodidakta írók, művészek a mozgalom ékességei és fejlődőképességének majdnem szimbolikus kifejeződései voltak – ma ugyanezek az „autodidakta” individuumok a polgári kultúrértékek tudatos magukba olvasztásával művelik képességeiket, és tágítják ki szellemi horizontjukat. Az individuum fejlődése elé ma már nagy részben gátakat és torlaszokat emelnek az egykor otthont és iskolát pótló szervezetek szociálkonzervatív és bürokratikus merev formái. A munkásság soraiban fellépő autodidakta művész legelőször is saját osztályos társaival kerül összeütközésbe, harcolnia kell a dogmák és formulák ellen, hogy felszabadíthassa magát, és segítségül lehessen a tömeg felszabadításában. Bárha öröklött osztályhelyzete kétségtelen előtte, nem mint osztályember, hanem mint tudatos kultúrlény követeli társadalmi jogait. Nem a proletariátus érzelmi szószólója, hanem igényes harcostársa a munkásnak mint alkotó és fejlődőképes embernek. Panait Istrati* így fejezi ki magát: „Borzalmasan téved az, aki azt állítja, hogy még ma is csak a proletariátus sorsáról van szó. Ezt csak a múlt század hitte így. S ez a szellem most leheli ki a lelkét. A munkásság elszabadul pórázairól, s ha kell, annak is ellene tör, amit eddig szentnek és sérthetetlennek vélt a saját osztályában. Nem hiszem el többé, hogy csak a proletariátus sorsáról lenne szó, hanem meg vagyok győződve, hogy itt maga az emberi lét forog kockán.” Istrati*, mint mindig, most is színesen és dagályosan fejezi ki magát, de kifejezésének fellengős módja nem kisebbítheti előttünk mondanivalójának tárgyi igazságát.

Gorkij* élete eligazodott az orosz társadalmi helyzet fölfelé ívelő vonalában, Istrati* élete áldozatul esett annak a káosznak, amely a világ nagyobb részét hatalmába kerítette. Könnyű lenne azt mondani, Istrati* azért esett el, mert gyönge volt önmagában. Valóban így van. De ne feledjük el azt, hogy Istrati* gyöngesége ma a fél világra jellemző. Társadalmi életünk fordulópontján állunk. A múltat eljátszottuk, és a jövendőt nem ismerjük. Semmi egyéb pozitívumunk nincs jelenünknél. És ez a jelen olyan összedobott, mint valami szénaboglya. Külön-külön és együttesen nagy rendező feladatok várnak minden épeszű és tevékenykedésre való emberre. A harci fronton a régiek vagyunk, de ha a harcot folytatni akarjuk, meg kell hozzá találnunk az új módozatokat. A harcnak ezek az új feltételei a megváltozott társadalmi körülményekből adódnak.

Akik eddig a kultúrát egyszerűen és fölényesen polgári és ezért elvetendő osztálykultúrának nevezték, lássák be, hogy tévedtek. A kultúra az összemberiség szellemi eredménye, és nekünk nem a megsemmisítésére, hanem egyes osztályok, csoportok kisajátító tendenciája ellen kell felkészülnünk. Nem mint proletároknak, hanem mint gazdasági és kulturális társadalmi javakat termelő embereknek van jogunk az emberibb életformákhoz. A kultúra az általános emberi szellem produktuma, javaiból általános értelemben követeljük részünket.

Amennyiben a proletariátus ezzel a követeléssel áll a harcban, az autodidakta-kérdés is más képet kap mai gondolatkörünkben. A probléma a szó tegnapi értelmében jelentőségét veszti. Lényegében jelentéktelenné tette az általános iskolakötelezettség, részben az a tény, hogy a kultúra eszközei: könyvek, múzeumok, színházak, hangversenyek sokkal könnyebben hozzáférhetőek lettek. Kérdés: a munkásság soraiból előlépő művésztehetség igénybe akarja-e venni ezeket a fejlődését elősegítő eszközöket, illetve belátja-e, hogy a kultúra általános jellegű és általános emberi szükséglet? Ez irányban már nem lehetnek kétségeink.

A technika fejlődése hatósági beavatkozás nélkül is leszorította volna a csavargókat az országutakról, s a merev társadalmi formák szétesése a munkásifjú számára is nagy részben megadja a kultúrfejlődés lehetőségeit. Ha Gorkijnak*, az orosz proletárnak, világhírességében is autodidakta volta egyik jellegzetessége, Jack London* már aránylag könnyűszerrel egyetemi képzettséghez jutott, Panait Istrati* pedig, a román parasztanya fia már franciául írt, s életében nem proletár-osztályhelyzetének, hanem emberi attitűdjének, ideális világszemléletének jutott sorsdöntő szerep. Hogy autodidakta volt, nem érdekes többé és a harc szempontjából nem jelent semmit. Oroszországban ma ugyanilyen értelemben vett autodidakták a hadsereg élén állnak, világpolitikát csinálnak. A származás méltánylását a képesség értékelése váltotta fel. A világ rendjét nem azok változtatják meg, akik meg akarják, hanem azok, akik meg tudják változtatni. Nem lehet vitás, hogy tömegeikben egészen más életfelfogással, erkölcsi normákkal állnak a világban a dolgozók, mint a dolgoztatók, mással az elnyomottak, mint a hatalmon lévők, de mindez a művészet területén átváltozik az emberi magatartás kérdésévé. Művészetkritikában végső fokon a grófi származású Tolsztoj nem kevesebb megbecsülést érdemel, mint a proletár származású Gorkij*. És az autodidakta Gorkij* nem érdemel több elnézést, mint az egyetemi képzettségű Tolsztoj. Egészen másképp szóltak erről a kérdésről tegnap. De már tegnap is csak a múlt század emberei láttak így. Ez a szellem, ahogyan Istrati* mondja, most leheli ki lelkét. Nem véletlen tehát, hogy a csavargók emberi életmódra vágynak, és a csavargókból lett művészek, a romantikus színezetű autodidakták egyre inkább egyenlő értékű képzettséggel foglalják el helyüket a kultúra területén. Ne feledjük el, hogy Chaplin, Saljapin is az autodidakták közé számítanak. Politikai pártállásra való tekintet nélkül valamennyien a haladás képviselői. Levetették magukról származásuk külsőségeit, de nem tagadhatják meg magukban a szellemet, amely az életmegpróbáltatások hosszú sorozatán át emelkedett a magasságba. Az autodidaktát társadalmi magára utaltsága határozta meg, amennyiben ez az állapot megszűnt, megszűnt az autodidaxis jellegzetessége is. Félreértések elkerülése végett: autodidaktának nevezem azt, aki társadalmi helyzeténél vagy egyéb okoknál fogva egyáltalában nem, vagy csak hosszú, fáradságos küzdelmek árán jut hozzá az egyén fejlődését elősegítő általános kultúreszközökhöz. Ezeket a kultúreszközöket néhány évtizeddel ezelőtt jóformán csak a formális iskolázottsággal lehetett megszerezni, ebben az értelemben ma már az iskolát nagy részben az úgynevezett társadalmi nevelés is pótolja. Legszembeötlőbb példa, hogy az akadémiát nem végzett festőművész, amennyiben komolyan veszi fejlődését, a nemzetközi anyagból rendezett kiállítások látogatásával éppúgy hozzájuthat a művészet kultúreszközeihez, legalábbis éppen olyan széles területen tájékozódhat, éppen úgy megismerkedhetik az alkotó szellem irányzataival és eredményeivel, a mesterség fogásaival, mint az akadémiai képzettségű festő. És több-kevesebb különbséggel ugyanígy van ez a művészet más területén is. A kultúra ma már hozzávetőlegesen nem annyira csak a kiváltságos osztály privilégiuma, mint amennyire az volt még a közelmúltban is. A merev osztályhatárok széttöredezésével az általános kulturálódás lehetőségei is kiszélesedtek és fokozódtak. Gondoljunk csak a legelnyomottabb emberrétegre, a parasztságra, s a legnyomorúságosabb helyzetük ellenére is észre kell vennünk, hogy kultúrismereteik és igényeik szinte rohamosan fejlődnek. De mindez csak a valóság egyik oldala.

Amint a proletariátus és így az „autodidakta” művész is közvetlen kapcsolatba jutott korunk kultúrkísérleteivel és eredményeivel, ugyanúgy a kultúra emlőin nevelődött polgárság egy része érintkezést keres és talál az aktív élet jelenségeivel. Ahogyan a proletariátus egy része szellemben felfelé emelkedik a kultúra segítségével, ugyanúgy a polgárság egy része a szociális élettel való közvetlen kapcsolatban mintegy újjászületik teremtő erejében, s amit deklasszálódásnak nevezünk – ebből a szempontból regenerálódási folyamatnak is nevezhetjük, olyan produktív erőkifejtésnek, amely már nem az uralkodó osztály, hanem az általános szociális jólét érdekében történik.

Nézzük meg újból egy pillanatra a fentebb már megtárgyalt Thomas Mann-példát*. Mann* a Buddenbrook família történetében a polgárság történelmi tragédiáját írta meg, s ha annak idején úgy láttuk, az író velejéig kimerítette a témát, ma úgy látjuk: a kérdés egyáltalában nincs lezárva a Buddenbrook família megrajzolásával. Mielőtt ez a sorstragédia általános érvényűvé vált volna, a polgári osztályegység széttört, s egy része a tehetetlenség állapotából érintkezést talált az új aktív erőkkel, és maga is újra aktivizálódott. Igaz, hogy nem a régi úton és nem a régi célokért. Ez a réteg, hogy felismerte az uralkodó társadalmi igazságtalanságokat, kilépett osztálya dekadenciájából, és folytatja tovább az útját mint a közösség képviselője. S miközben úgy látszott, hitehagyottakká lettek, magukra találtak az új hitben, mely a hatalmon lévő osztályon túl az emberi közösségben gyökerezik. És ma már ezek közé a hitehagyottak közé tartozik maga a Buddenbrook-történet írója is. A nemesen konzervatív, a német szellemiség egyik legkiválóbb képviselője, a Herren-klub egykori tagjából szociáldemokrata*, a nemzet büszkeségéből emigráns lett. Nem teljesedett be rajta a Buddenbrooks-sors*, és még kevésbé a gyermekein. Erika Mann* és Klaus Mann* baloldali irányzatú emigráns-lapot szerkesztettek, és a lap fején ott láthattuk André Gide*, Aldous Huxley* és Heinrich Mann* nevét is. Valamennyien a polgári osztály reprezentánsai voltak, s ma ott menetelnek a társadalmat átalakítók csapatában. S ha Gide* még úgy véli, azért jutott el a szocializmushoz, mert művészi képességei kiapadtak – Klaus Mann* és a többi polgári fiatalok éppen szocialista világszemléletük alapján kezdték el alkotó tevékenységüket. Nem dogmatikus szocialisták, valamennyiükre ráillik a szintén polgári származású André Malrauxnak* az írók nemzetközi párizsi kongresszusán* tett kijelentése: „A költő és író akkor teljesíti emberi hivatását, ha a humanizmus szolgálatában áll, és minden pártpolitikai elfogultság nélkül az elnyomottak segítségére van.” Malraux* szavait most vessük össze Panait Istrati* szavaival: „Nem hiszem el többé, hogy csak a proletariátus sorsáról lenne szó, hanem meg vagyok győződve, hogy itt maga az emberi lét forog kockán.”

A polgári entellektüel és a proletár autodidakta így találkozik össze a társadalmi átalakulás és a kultúrszellemiség új szintézisében. Most ennek az új szintézisnek a megalapozásáért és kialakításáért folyik a harc, s ezt a harcot a két ellenséges osztály magukra eszmélt fiai folytatják együttes erővel. A proletár származású művész, aki a kultúreszközök birtokában túljutott az autodidaxis korlátain és a polgári származású művész, akit etikai szocializmusa átsegített osztálya halálos krízisén. Ennek az együvé tartozásnak a felismerése mint egy reflektor világít a jövőbe vezető úton.

Művészt a művésztől ma már nem az iskolai bizonyítvány, hanem az eszmékkel és jelenségekkel szemben elfoglalt emberi magatartása és formai kifejezőképessége különbözteti meg.

Ma már más a kérdés, kell hogy más legyen rá a felelet is. Az eddig háromszorosan komplikált probléma a továbbiakban a művész és a dilettáns kérdésévé egyszerűsödik.




Hátra Kezdőlap Előre