A legnyomorultabb*

Az üzletek ajtairól banánfüzérek csüngenek, de még nem mindenütt érettek. Ezek a porhanyó, lisztes gyümölcsök nagyon csábítják fiamat, elindulok hát keresni édeset, sárgát. Ismerem a járást.

A harmadik utcában van egy boltocska, csak át kell mennem a kishídon, aztán jobbra csapni, majd balra. De amint ballagok, hozzám csatlakozik egy öreg nénike, ki, mint itt minden nő, fiatal, öreg, egyaránt, rojtos-fekete selyemkendőt visel, a szegénység, szomorúság szép gyászát. Beszédbe elegyedik, tanácsokat ad.

– Tessék arra – mutogat hervatag kezével –, a harmadik utcába.

– Tudom.

– Ezen a kishídon.

– Tudom, tudom.

– Előbb jobbra, aztán balra.

– Tudom, tudom, tudom.

Szaporázom lépteimet, de hallom, hogy a nénike, ki közben nyilván megváltoztatta szándékát és útirányát, szorgalmasan csoszog mögöttem. A kishíd lépcsőjén megszólal.

– Ugyebár ön zárai?

– Nem, kérem.

– Azt hittem, hogy zárai.

– Sohasem jártam arrafelé.

– Én – magyarázza – tudniillik Zárában születtem.

Fogalmam sincs, mit akar. Fürkész pillantást vetek rá, vajon nem koldul-e. De arca zártabb, mint a koldusoké. Visszateszem zsebembe a soldót. Ő tovább jön utánam, beszél.

– Velencébe csak akkor költöztünk, mikor egybekeltünk az urammal.

– Igen?

– Ennek már harminckilenc éve lesz szeptemberben. Férjem tizenkét évvel ezelőtt meghalt, a háború után férjhez ment a lányom, az egyetlen lányom.

Már lejöttem a kishídról, jobbra tartottam, abban a hitben, hogy most búcsút vesz rejtélyes kísérőm, de ő állhatatosan követett.

– Tetszik tudni, a lányom Milánóba ment férjhez. A vőm vasúti tiszt ottan, magas, derék ember, tavaly léptették elő. Mindjárt a pályaudvar mellett laknak. Volt ön már Milánóban?

– Voltam.

– Akkor könnyen megtalálhatja őket. Három szép szobájuk van. Hívtak is magukhoz, de én azt gondoltam, minek zavarni a fiatalokat. A fiatalok… a fiatalság… a fiatalok…

Amíg ezt mondta, ránéztem. Ott állt a verőfény folyékony tüzében, beburkolózva gyászos kendője magányába, s valami kutyaalázattal tekintett felém, hogy figyeljek szavára, mely itt oly unalmasan-ismert lehet mindenkinek, hogy rá sem hallgatnak. Engem pécézett ki, egy jöttmentet, ki még nem ismeri őt, egy siralmas idegent, ki még nálánál is magányosabb, hogy mindezt elpanaszolja.

– Viszontlátásra – szóltam türelmetlenül, s bementem a boltba, megvenni a banánt.

Hogy kijöttem, a nénike már a kishídon botorkált, visszafelé, egyedül. Ekkor ezt gondoltam:

– Szegény, gyónni akart valakinek, feltárta az életét, melynek titkát nem bírta tovább. Néha a vallomás oly szükséges, mint egy darab kenyér. De ennél még nem láttam nyomorultabb embert.

Fönn a kishídon azonban így szóltam magamhoz:

– És te? Mi mást művelsz te is, mint hogy megállítod az utcán az idegeneket, kik az üzletekbe iparkodnak, mesélsz-mesélsz nekik, folyton magadról, árulod lelkedet azoknak, kik ügyet se vetnek reád. Ki tudja, hogy kettőtök közül nem te vagy-e a nyomorultabb?




Hátra Kezdőlap Előre