A kápolnai földosztás

Kálkápolna. Tavasz.

1919. február 23-án*, egy nyirkos vasárnap, az esőmosta és még népetlen reggelen automobilok vágtatnak a Keleti pályaudvar felé. Ezeket az automobilokat ismertük már a háború alatt. Az egyikben, a sötétzöldben, a szinte nesztelen kerekűben Zita királyné* üldögélt, amikor néhanapján Pesten mutatkozott. A nagyszerű francia gép belsejében ma reggel álmos, veres szemű szerkesztők és írók foglalnak helyet. A többi automobilok, amelyek a köztársaság piros-fehér-zöld rendszámaival vannak ellátva, ugyancsak más pasasérokhoz voltak szokva. Osztrák generálisok, elmúlt, elfelejtett miniszterek, központigazgatók, háború-vállalkozók terpeszkedtek az üléseken, gőgös „gépkocsi-pillantást” szórakozottan vetettek az elátkozott Pestre, amely görnyedni látszott az átok alatt: a háború örökké tart. A pályaudvar felé rohanó automobilokban ma a köztársaság vezérei vizsgálják az időjárást. Csurog az ég. Bokáig érő víz a pesti aszfalton. Mi lesz, ha majd el kell hagyni a kényelmes autót, s leszállnak a különvonatról, amelyről tudjuk, hogy befűtve áll? Mi lesz odakünn az Alföldön, ahová földet osztani megyünk? Térdig érő sárnál nem adják olcsóbban azok, akik az Alföldet ismerik.

Az automobil a Keleti pályaudvarhoz ér.

Néhány hónap előtt ezen a téren mozdulni sem lehetett. Bábel volt itt. Osztrák, német, balkán katonaság, rongyos magyar baka, lovat sohasem látott huszár (hisz a lovakat kilőtték a huszárok alól, már 1914-ben), lógós katona és vándorló hadfi tanyázott itt, barakkban és szabad ég alatt; a vonatját napokig várta, amely északra, délre, nyugatra, messzi országokba vigye őt, ahol legtöbbjére a halál vicsorgatta a fogát. Ma üres és elhagyott Baross Gábor* szobrának környéke. Ismét látni a polgári utasok tarkabarka világát, a régi batyus embereket, kipedrett vőlegényeket (sok házasságot kötnek mostanában Magyarországon), asszonyokat, akik mindig attól félnek, hogy lekésik a vonatjukat, vicces, nagy szakállú zsidókat, akik úgy lépnek vissza a közforgalomba, mintha négy esztendeig csak aludtak volna valamely kalendárium adomatárában, ahová még Jankó János* irónja örökítette meg őket; tyúkászok, kofák, vigécek. És mintha már visszatérőben volna az utasok régi jókedve, tréfája. Egy vörös, kövér zsidó valamit mesél a pályaudvar kapujában, a körülötte állók a hasukat fogják. Talán a gömbölyű menyecske is itt van már valahol az utasok között, aki mindig úgy eldugja a jegyét a szoknyaráncai között, hogy a kondoktornak* kell segíteni a megkeresésben!

A miniszteri váróterembe jutunk. Perzsaszőnyegek, előkelő bútorok. Hányszor vitték erre a régi gacsos, megroggyant, bütykös miniszteri lábak, öreg tyúkszemek az aktákat Bécsbe, hogy ismét eladják Magyarországot! Most feltett kalappal állunk, hideg van, csak a kopasz portás tartja kezében a sipkáját, amint még tán Wekerle* korában tanulta.

Egy perc múlva indul a különvonat.

Az „extra-cug” – első a népköztársaság idejében – éppen olyan vonat, amilyenben békében (régen) mindenki utazhatott, ki megváltotta a jegyét. Néhány első osztályú kocsi, amely épen megmaradt a németek bicskája elől. Ablakok, amelyeket nem vertek be menekülők. Étkezőkocsik, hol az abrosz fehéren maradt, a pincérek frakkját 1914-ben varrták, a tányérokat, sótartókat, poharakat jól eldughatták, hogy senki se lopta el őket a négyesztendős népvándorlásban. A padló tiszta, a szék bőrhátán ragyognak a rézszögek. Béke. A régi békebeli utazások kényelme, kellemetessége a vonaton, amelyet manapság még csak a miniszterek és meghívott vendégeik élvezhetnek, de rövid időn belül ismét mindenki megtalálja a MÁV egykori jellegét, amikor a gyorsvonat volt a legjobb vendégfogadó Magyarországon.

Mindenki pontos volt, mintha a régi császárok „fejedelmi pontossága” tért volna vissza, midőn a hírlaptudósítók nem felejtették el megírni, hogy a király különvonata a megállapított percben pontosan kirobogott a pályaudvarból, az állomáson megjelentek Ludvigh Gyula*, Boda Dezső* stb… Én bizony nem tudom, hogy valaki megjelent volna a különvonat elindulásánál. Néhány öreg népőrt láttam. Az ajtókat csapdossák, Berinkey szürke bársonykalapja siet, fiatal szerkesztő urak benyomulnak az étkezőkocsikba, mint az Otthonba* szoktak megjelenni. A házigazda helyettese, a kis Herceg tanácsos úr asztaltól asztalhoz jár. Vidám reggelizés kezdődik; az olasz hírlapírót, a jóindulatú Fraccarolit miniszteri titkárok mulattatják; míg Halász* államtitkár úr rekedt hangja oly vidáman hangzik, mintha ismét követválasztásra indulna, reménykedve, bizakodva. Az öreg szerkesztők otthon* maradtak – félnek tán az ellenforradalomtól, amely hír szerint levegőbe robbantja a vasúti pályát a különvonat alatt. Igaz, hogy nem haladt előttünk próbavonat testőrökkel megrakva, mint az öreg Ferenc József utazott Magyarországban élte utolsó éveiben. De a magyar vasutastól nem kell félni. Jobban vigyáz ő a köztársaság elnökének különvonatára, mint az egykori császáréra. A Pacific-mozdonyt, amelyet rövid cilinderkéményével a vonat elé fogtak, csak messziről láttam, és másnap is hiába kerestem az újságokban, hogy a vonatot vezette: X üzletvezető, Y főmérnök stb., amit hajdanában ugyancsak nem felejtettek ki a reporter urak. Ennek a vonatnak az indulása pedig talán nagyobb jelentőségű volt minden régi császárlátogatásnál. Földjét osztani ment a köztársaság elnöke. Míg a régi királyok sohasem hoztak magukkal egyéb ajándékot néhány nevetséges rendjelnél. És elvittek érte aranyat és vért, miután sneidigen visszaszalutáltak a nyársat nyelt rendőröknek, öreg főpolgármestereknek (akiknek már nem szabad este gyufát gyújtani, mint a gyerekeknek). Istenem, talán többé sohasem látok Burgzsandárt* sem, fehér lófarkkal és ezüst vérttel! Az elnök testőrei, akik a vonaton elhelyezkednek, kopasz, illedelmes, kiszolgált altisztek. Nem félelmetesek, nem torzonborzak. Szelíd juhászok, akik lábujjhegyen lépkednek a köztársaság fehér báránya körül.

A köztársasági gárda parancsnoka (egy ősz hajú fiatalember), piros huszársapkát hord, ez az egyetlen ékessége.

A vonat közben elindul. Már feltünedeznek Máriabesnyő nevezetes zárdatornyai, amelyeket kétszer is látott az utas, amidőn a miskolci Tiszai pályaudvarról Pest felé közelgett. Szegény apám a régi utasok minden érdeklődésével várta a besnyői kolostort, amidőn valamikor erre utazgattunk. Áll még a zárda. De vajon benne vannak még a régi kapucinus barátok, ahová mulatni, búcsúra jártam, fiatalkoromban! Milyen öregasszony lehet özvegy Némethné asszony, akinek itt útszéli csárdája volt, s egy nyáron minden jóval megajándékozott, ami egy derék, takaros s jószívű asszonyságtól telik – amíg a papucsos szerzetes, veres bajuszú finánc, zord őrmester a poharakat tördelték az ivóban! Nini, ott az országúti híd, amelynek mellvédjéről lábamat lógattam, amíg valami nőszemély után búsultam s majdnem meghaltam! Nyár volt. Búcsúk voltak a kolostor körül. Sok asszony járt gyónni a barátokhoz. Gyónás előtt néhánynak megmagyaráztam, hogy mindegy az: egy-két bűnnel kevesebb vagy több. Legfeljebb egy miatyánkra ítéli el a barát. A vonatvezető lassít. Hatvanban vagyunk.

*

Még az emlékezetemben a besnyői búcsúgyertyák viaszkszaga, egy soha vissza nem térő világ s szentimentális ifjúság – amikor a vonat megállt.

Odakünn csurog az eső. Tavasz esője már ez, bár februárt mutat a kalendáriom. („De hogy fogunk vetni?” – kérdezi valaki, akinek egy talpalatnyi földje sincs még.) Máskor sem vetett még senki február végén, farsang volt ilyenkor ezen a tájon; a régi jó világban a Mátra alól farsangolni jártak az urak az Alföldre, amely tulajdonképpen itt kezdődik. Heves sarkán fekszik Tiszafüred, ahol anno… a múlt században az a hóbortos Józsa Gyuri* lakott, akinél bolondabb ember nem volt Magyarországon. Egymagában annyi szamárságot követett el: a maga mulattatására házakat gyújtott fel, ilyenkor farsangban az volt a szokása, hogy levagdalta a vendégek lovainak farkát, fülét, befestette tarkára a kocsilovakat… oly pazarló volt, hogy regényeket írtak róla, amíg körül a nép ezen a szép rónaságon majdnem éhen halt a nyomorúságtól. A kisfüstű zsellérházakban, jobbágykunyhókban az örök magyar nyomorúság lakott. Ezért ment el honvédnak Kossuth hívó szavára a paraszt. S ezért állna sarkára manapság is a föld népe, ha valaki megakadályozni akarná a földosztás mozgalmát, amelyet Károlyi Mihály éppen ma kezd el Hevesben. Akkor jönne csak az igazi háború, ha a nép nem kapná meg, amit ígértek neki.

A vonat áll a csorgó esőben a hatvani állomáson.

Bizony nagyon megviselte a négyesztendős háború Hatvant, a híres állomást, ahol vonatok ágaznak el, s hol hajdanában három-négy vármegye publikuma találkozott. Hatvanban mindenki ivott egy pohár sört vagy egy csésze kávét. A víg utazókat elsöpörte a háború. Német katonaság is tanyázott itt. Alig van egy ablak az állomáson. Az ajtók kitörve, a korlátok ledöntve, a hirdetési táblák (amelyeken a vonatjára váró utas bejárhatta Magyarország és Ausztria híres fürdőhelyeit) letépve. Pedig itt nem is csapkodtak a bombák. – Mennyit kell építeni Magyarországon!

Vörös zászló áll a vasúti sínek között.

Körülötte szegény emberek, kopott munkások, lerongyolódott földművesek. Hol vannak a régi világ Ferenc József-kabátos deputációi, amelyek csendőrrel zavartatnák hátra a népet a fogadtatásoknál? Hol vannak a rendjeles, kopasz polgármesterek, fénylő helyőrségparancsnokok, izgatott stréberek, vállszalagos rendezők, a polgármester rózsaszínű kisasszony-lánya, aki virágbokrétát nyújtott át – főhercegnek, püspöknek, főispánnak, aki éppen erre utazott! A zsandárok rendszerint megvertek valakit a nép közül, a polgármester új rendjelet érzett a szalonkabátján, s ezzel a vonat tovább robogott az előkelőséggel.

A köztársasági elnök vonatát Hatvanban a nép várta. Sehol egy Ferenc József-kabát, sehol egy krágli:* mintha meghaltak volna azok az emberek valamennyien, akik a régi Magyarországban ilyenkor az első sorban szoktak állni. A nép állt az első sorban szegényparaszti gúnyájában, munkászubbonyában, proletárrongyaiban. Midőn a vonat megáll, a vörös zászló meghajlik, egy rövidre vágott ősz hajú munkás teli tüdőből kiáltja:

– Éljen a világot megváltó nemzetközi szociáldemokrácia!

Mennyi csendőrpofont, rúgást és börtönt kapott valamikor ez az öreg munkás, amíg végre eljött a nap, midőn az első sorban állva szabad kiáltani a tiltott jelszót! Mi még emlékezünk a vérbe borult arcú rendőrkapitányokra, akik úgy megvadultak e tilos jelszavaktól, mint a bika a vörös posztótól. A kis inasokból, ipari tanoncokból, akik először visították a szociáldemokrácia jelszavát az ablakok alatt, hogy nyomban továbbfussanak a rendőrcsizmák elől, ma már öreg emberek lettek.

Károlyi leszáll a vonatról*.

A nép között áll, kezet fog, posztókalapját, barna bekecsét veri az eső.

– Kérem feltenni a kalapot! – mondja a körülötte állóknak, és a nap folyamán még sokszor ismételi ezt a mondatot, midőn az emberek fedetlen fővel járulnak eléje.

Rendes szokása szerint: a mellére, a szíve helyére néz az üdvözlő szónoknak, mintha a kabáton át akarná meglátni, mennyi az igazság vagy a hamisság az ajkról hangzó szavakban. Aztán egy lépést hátrál. Tetőtől talpig végignézi a szónokot, mintha jól az emlékezetébe akarna vésni minden embert, akivel beszélt. Mióta államfő lett: több szüksége van az emberismeretére. Átható tekintete szinte keresztülnéz a szavakon. Talán zavarba is jönne a szónok, aki hazugságokkal traktálná. De Hatvanban nem kell félni, mindenki tiszta szívből beszél itt a köztársaság elnökéhez. A szociáldemokrata párté az első szó. Az okos szemű, nyugodt arcú, meggondolt szavú munkás, aki Károlyit Hatvanban üdvözli: a százezrek közül való, akik az életük és vérük árán is megvédenék ezt a férfiút, aki nekik a háborút elsöprő forradalmat, a nagy reményű holnapot hozta. Akinek fellépésére, mint varázslóéra: odúiba vonult vissza a megöregedett, elpudvásodott szívű és meghibbant elméjű Magyarország, valamennyi lánccsörgető kísértetével, szuronyos rémalakjával, veres kabátos vámpírjával. Ez a férfi hozta a békét. Hogyne menne érte tűzbe minden munkáskar, amelyet tétlenségre, vagy legföljebb Fáraó-munkára kényszerített az elmúlt háború.

A komoly munkás után a hatvani függetlenségi-párt elnöke, majd egy polgár a város közönsége nevében üdvözölte Károlyit.

Az eső csorgott, a különvonat utasai aggodalmasan nézegetik az órájukat, a masiniszta kérdően dugja ki a fejét a mozdonyról, de a szónokok nem tartanak szünetet. A lelküket, a szívüket hozták el négyesztendős keserves némaság után, amikor hallgatni kellett, bármint csikorgatta a fogakat a fájdalom; most szabad a szó, repülhet a gondolat, itt van az új világ, amelyről annyit álmodtunk. Hogyan lehetne kurtára fogni a szót ennyi szenvedés után! Hisz a börtönből tértünk vissza, mindnyájan! Majd csak elér Kápolnára a különvonat, de most Hatvanban vagyunk, az állomáson, amelyet német katonaság tartott megszállva.

Károlyi kezet fog a szónokokkal. Végre szólani kezd. A hangja eleinte fáradtan kong, de aztán emelkedni kezd ez a hang, mint a hőmérőben a higany. Már mindenki hallja, visszafojtott lélegzettel figyel a fekete szemű kisasszonyka is, aki eddig a szerkesztő urakat simogatta kancsi tekintetével: vajon kérhetne autogramot Móricz Zsigától*, aki a miniszteri szalonkocsi ablakában könyököl?

Száll a Károlyi hangja:

– Azért jöttünk, hogy amit eddig hirdettünk, azt valóra váltsuk. Büszke vagyok arra, hogy a földosztást az én birtokomon kezdhetjük meg. Ez a földosztás Kossuth Lajos eszméinek továbbvitelét jelenti. Kossuth Lajos fölszabadította a jobbágyokat, mi fölszabadítjuk a zselléreket és a gazdasági cselédeket. A költő szavát*, hogy itt élned, halnod kell, megtoldjuk egy szóval, azzal, hogy itt dolgoznod kell.

A tömeg éljenez.

Sok éljenzést hallottam valamikor Magyarországon, ahol nem fukarkodtak az éljennel a kortesek, ha némi haszonra volt kilátás. Jól megtanulták itt az éljenzést azok, akik abból éltek. – De ez a tömeg, a szegény emberek serege volt. Ez tán soha nem éljenzett még, mert nem volt rá oka, sem pedig haszna belőle. Nekik sohase mondtak a szónokok olyant, mint Károlyi. A legármányosabb hordópolitikus se merte azt ígérni a népnek, amit Károlyi most megvalósít. A hatvani állomás éljene nem korteskéz intésére hangzott el. Kitört az a szívekből, felgurult a torkokból, könnybe lábasztotta a szemeket. Ez volt az első őszinte éljenzés hosszú idő óta Magyarországon. (Utunk további részében még sokszor volt részünk ezekben a soha nem hallott éljenekben.)

A szalonkocsiról Berinkey Dénes* ugrik le Károlyi mellé. Fürgén, vállalkozóan, szívesen és olyan szeretetreméltó mosollyal, mintha előre köszönetet mondana az embereknek, hogy őt meghallgatják. Az eső benedvesíti a miniszterelnök kopaszodó, kerek fejét, de ő oly ifjonti hévvel, lelkesedéssel, szinte diákos rajongással beszél, mint mindig.

Most a kis Buza Barna* tárogató-hangja riad fel a miniszteri kocsi ablakából. Ez a szónok mindig oly értelmesen, teli hanggal, mélységes meggyőződéssel beszél, mintha az élete függne attól, hogy minden szavát jól megértse a hallgatóság. Örökös prófétája a földtörvénynek, amely az ő nevéhez fűződik a nemzeti történelemben. Mindig készen van a leghosszabb s legalaposabb szónoklásra, amelyet kedves gyermeke érdekében elmondhat.

A vonat folyosóin közben végigfutnak a küldöncök.

Az elnöki futárok Csizmadia Sándor* államtitkárt keresik. Szólni kell neki is a néphez, aki tegnap még a nép között állott a hasonló fogadtatásoknál: egyszerű földműves volt, ma a gazdaminisztérium államtitkára.

A kurír* az egyik kocsiban megtalálja Csizmadiát. Néhány parasztember, komoly földműves elvtárs szállott fel tarisznyájával Hatvanban a különvonatra. Azokkal barátkozik Csizmadia Sándor*. Kezelnek, komolyan néznek egymás szemébe, mint testvérek, akik hosszú, viszontagságos vándorlások után ismét találkoznak.

– Szólni kell a néphez – jelenti az elnöki futár. Csizmadia széles, mély ember. A haja koszorúként övezi kopasz homlokát, mint a szentképeken láthatjuk. Szakálla van – szakállas ember a népköztársaság vezetői között. Lassúdad, magyaros tempójú. Nyugodalmas, mint a mezei élet. Soha nem siet. A nép megvárja őt, ahogy abba a kocsiba érkezik a folyosókon át, ahonnan a szónokok beszélnek. Aztán megáll a nyitott ajtóban, és úgy beszél a néphez, mint annak eleven lelkiismerete. Ez a szónok sohasem dicséri meg hallgatóit, a nép őfelségét. Ez a szónok telve van szemrehányással, pirongatással, lelkiismerettel. Ő korholhatja a népet – hisz közülök jött tegnap. Ő felemlegeti a nép hibáit, gyarlóságait, hisz ismeri őket. Ő nem fél a népnek szemébe megmondani, hogy igenis, ő is hibás volt, hogy annyi ideig késett Magyarországon a mindent megváltó forradalom, a nép önként hajtotta az igába a nyakát. A nép pedig lesütött tekintettel hallgat. Nincsen olyan földművelő, akiben meg ne mozdulna a lelkiismeret, midőn Csizmadia Sándor* szónokolt.

Hallgatom, hallgatom a szónokokat, én, aki egyetlen szónoklatot, sőt pohárköszöntőt sem tudtam még elmondani életemben. Mindig csak írtam apró betűket, és csak ritkán tudtam meg, hogy el is olvasták őket. Mennyivel könnyebb és nemesebb dolga van a szónoknak, mint az írónak. A szónokot meg kell hallgatni, de az írót nem kell elolvasni. Az író mondanivalói, eszméi előtt bezárhatja lelke kapuját az, aki nem olvas. De a szónok hangja a szív közepébe talál, megmarkolja a lelkét, teleszórja magvetésével az agyvelőt. A szónokot nem lehet egykönnyen elfelejteni. A szónok bűnre és erényre taníthatja hallgatóit, hogy azok nem állhatnak ellent szavainak. Elviheti hallgatóságát a vérpadig vagy a megváltásig.

A mozdony fütyül. Isten veled, Hatvan, isten veled, megázott vörös lobogó, kopott, megviselt magyar nép, lerongyolódott állomás. Ezentúl majd minden másképpen lesz, ha újra találkozunk. A szomorúság elsimul a ványadt arcokról. Új ruhák lesznek az embereken. Az állomást tán kimeszelik. És a fekete szemű leányka bátran kérhet autogramot.

A kútágasok, napraforgók, nyírek és akácok földjén áll a kálkápolnai állomás, ahol a földosztás elkezdődik. Eddig legfeljebb arról volt nevezetes, hogy itt szaladt el a vasúti vonal Szerencs, Miskolc, Nyíregyháza felé. Zúzmarás téli éjszakákból, amikor erre gyakran utazgattam, még ma is felém hangzik a vasúti kondoktorok* rekedt, kéményfüstös hangja, amellyel Kálkápolnát a sötétben kiáltották. Télszagú urak, fénylő kupecek, beborozott vásárosok, hosszan mesélgető utazók, fáradhatatlan vigécek szállottak fel Kálkápolnán a vonatra. Körülbelül éjféltájban érkezett ide a pesti személyvonat. Mintha mindig vásár lett volna itt, vagy a környéken: Kálkápolnán sok volt az utasember. Nagy bundák, szőrös lábzsákok, nyakig felhúzott sapkák, párolgó emberi szájak, dühös szemek (a vonaton már akkor is mindenki mérges volt), láthatatlan úticélok, tervek, remények másztak fel Kálkápolnán az éjféli vonatra. Az „utasok csillaga” bizonyára ott állt fent az égen, a pályaház felett. Szakállas kereskedők, vándorszínészek, tarkabarka népek, kockás nadrágos pesti gavallérok, bölényszemű tiszttartók, hetyke katonák, céltalanul csavargók, kipedrett falusi vőlegények, nagy batyus emberek, varjak módjára guggoló parasztasszonyok, pöndörödő vasúti hivatalnokok, ravaszdi vén kalauzok, akik az „utasok csillagának” népei: elmentek a vonattal éjfélkor, és az állomás egyszerre sötétben maradt. Csak a piros és zöld szemek hunyorítottak a maguk néma nyelvén a sínpárok között, az emberi hangok többé nem világították az éjszakát. Ha maradt is valaki a kihűlt, keserű levegőjű várótermekben, aki valamely olyan vonatot várt, amely még nem érkezett meg: az bóbiskolt, fázott, vagy a portással a fűtetlen terem miatt pörölt, ami nagy sérelem volt akkoriban. Milyen dühösek voltak az emberek, ha késett a vonat! Hogy szidták a minisztert, az állomásfőnököt! Milyen türelmetlen volt mindenki Kálkápolnán és máshol is! Az orosz regényírók postaállomásai, ahol Csehov és Turgenyev regényhősei várták a vihar elmúlását, és szelíden elmondták élettörténetüket: Magyarország vasúti állomásaihoz sohasem hasonlítottak. Itt legfeljebb duhajok, részeg tisztek, kisvárosi korhelyek maradtak vissza, amidőn a vonat elrobogott. Itt a Gogol vad kozákjai veszélyeztették a közbiztonságot. Vadkacsatollas, lovaglónadrágos „gentryk”, csendbiztos-tempójú szolgabírák, pofonok, rúgások, káromkodások hazája volt az alföldi vasúti állomás. A szomorú Licharov* dehogyis hódíthatta volna meg élettörténete elmondásával a földbirtokoskisasszonyt, inkább egy vándorszínész vagy egy műlovar. – Sohase vittem kedves emlékeket – egy hangot, egy mosolyt vagy egy felejthetetlen tekintetet – magammal a vasúti állomásokról, amelyeknek várótermeit, étlapjait, sőt borait úgy ismertem, mint kevesen Magyarországon. Kassai sódar, pozsonyi patkó, bajai hal, debreceni töltött káposzta jó ismerőseim voltak, de az utasok vad árjában, haragvó méhrajában, kegyetlen menazsériáiban még elbújtam azok elől az arcok elől is, amelyeket felismerni véltem. Kálkápolnán, emlékezetem szerint, nyúlós parasztbort mértek, amelyet talán Szegedről hozatott a korcsmáros ide, ahol meglehetős jó borok teremtek. Nyáron a földek telve menyecskepíros, ropogó görögdinnyékkel, ősszel édes szőlő termett a közelben, de a kálkápolnai állomáson áporodott serrel várták az utast. A fehér batyus és fehér lábú búcsújáró asszonyok, akik nyáron a fal mellett kuporodtak, cifra palócok, akiknek itt kezdődik valahol a hazájuk, hányaveti magyarok, akik a nappali vonatot megbámulták: olyanok voltak, mintha egy idegen világból valók lennének. Ugyan mi közösséget érezhettek volna a vonat utasaival? Urakkal, papokkal, zsidókkal, tarkabarka népekkel? Mit lehetett kérdezniök egymástól, miről beszélgethettek volna, ha egymással szóba állanak? Ki itt az uraság? Ki a követ? Milyen volt a termés? – mint az öreg Ferenc József szokta kérdezni. A vonat ellenséges országbeli, nem is gyűlölt, csak megvetett idegeneket cipelt el naponta az orruk előtt. Azok is magyarok?… De nem igaziak. Úgy rohant el a vonat a magyar Alföldön, a magyar nép között, mintha a legkisebb rokonság, atyafiságos érzület se volna a vonat utasai és az állomások népe között. Ki tudta volna nekem megmondani, hogy miről gondolkozik a kis görbe magyar, aki az országutat rótta a vasúti sínek mentén; vagy a vasárnapi paraszt, aki tétlenül álldogált az állomáson, szemlélődve, lenézve, vállat vonva mindenre, ami neki idegen? Ki tudta volna a népnek megmondani, hogy miről gondolkoznak magukban a vasúton menő urak? Idegen világok voltak ők, még csak mostoha testvérek sem. A vonat elment Kálkápolnáról és máshonnan is, és a nép egyedül maradt szomorúságával, Regélő Bácsi kalendáriomával*, tudatlan papjával, gonosz jegyzőjével, bánatával, bajával s a másnak termő, másnak mosolygó, végtelen földekkel.

Már régen nem ébreszt fel szundikálásomból a kondoktor* pokróc hangja Kálkápolnán, se máshol. Az utazásban nincs öröme senkinek Magyarországon. Ámde látom, hogy tavaszodik Kálkápolnán és máshol is; az agyonnyúzott vasúti mozdonyok fehérlő drótok, fűtől zöldellő mezők között pöfögnek, köhögnek. Nagyokat álmodott ez a föld az elmúlt télen, de még többet álmodtak azok, akik ezeket a mezőket lakják. Ha voltak fonók, fosztókák, disznótorok, amint a régi naptárakból ismerjük a téli Magyarországot: sok olyan álmot bontogattak itt a magyarok a közelgő tavaszról, amely álmok minden eddigi álmot fölülmúltak, amelyeket a nép a tavaszról valaha álmodott. Az emberek bizonyosan eltűnődve nézték meg a csizmanyomukat a hótakaróban, amely alatt ez a föld alszik… Az időjárást az eddiginél is komolyabb figyelemmel vizsgálta a földmívelő, talán többet beszéltek azok a bizonyos legöregebb emberek is, akiknek egyéb dolguk sincs, mint mindenféle időjárásra emlékezni a múlt időkből… A kurta farkú malacról, a ház körüli jószágról letévedt a szerelmes tekintet a messze elnyúló téli földekre, amelyek eddig csak idegenek voltak, mint a parasztdajka emlőjén az úrigyerek.

Tavaszodik. Az álmok beteljesülnek. Soha ilyent nem mutatott még az egyiptomi nagy álmoskönyv*.

*

Az eső még mindig fáradhatatlanul szakad.

Ködbe, tavaszi párázatba, vízcseppek fátyolába van takarózva a beláthatatlan rónaság. A Mátra oly messziről kéklik, mintha a világ végén volna. Az állomáson a vonattal együtt hömpölyög a nép folyama. Károlyi Mihály és a miniszterek már Hatvan után elhagyták a szalonkocsikat, magukra maradtak a virágos szövettel bevont üléseken, foteleken a miniszterek örökös udvarlói, az elpusztíthatatlan kullancsok, akik már ugyanígy tették a szépet Tiszának,* Wekerlének. Ámde ezek az örökös Rómeói a minisztereknek, többé nem érezték magukat jól a szalonkocsi karosszékeiben. Bizony utánakullogtak Károlyinak az étkezőkocsiba, és letelepedtek a szomszédjába. Mikszáth mamelukjai* még mindig élnek. Csak más név alatt.

Károlyi már nem tért vissza a szalonkocsiba. A vonat elejére kapcsolt másodosztályú kocsiból lépett le a kápolnai földre, amely itt mindenütt az övé, ameddig a szem láthat. A fekete, szinte belső hevülettől párolgó földek; a nedves ugarok, amelyeken most még csak a nyulak járnak háztűznézőbe és lakodalomba; a kövér mezők, amelyeken a gulya kolompja szokott hangzani; a messzi-messzi rónaság; árva kútágasok őrizetére bízott földek; varjú-járta rétek, degesz szántások; kopott bundájú mezők, amelyek megfakultak az elvonult tél takarója alatt; néptelen gyalogutak, amelyeken legfeljebb egy szaglászó komondor szalad; távoli, esőbe borult falusi tornyok, a föld színéből alig előfehérlő urasági házak; friss nagykalapú korcsmaház a dombon és mindenfelé a korai tavasz – oly hallgatagok, várakozók, elgondolkozottak, mint esküvője reggelén a menyasszony. Most gondol vissza ez a föld szomorú sorsára, mostohaságára, gyermekkori bánatára, cselédsorsára – pedig a legjobb gazdája volt Magyarországon, Károlyi Mihály. De mégiscsak zsellére volt neki a föld az ország régi rendje szerint. Most adja majd férjhez a szépséges zsellérleányt ahhoz a becsületes emberhez, akit megillet: a kápolnai magyar néphez. Itt jő már a kiadó násznagy, e földeknek nagy hatalmú ura rázós parasztszekéren, üresen maradt a hintaja, amit elébe küldtek az állomásra.

Megy a hosszú kocsisor a kápolnai országúton. A kis fakó parasztszekerek, öreg lőcsök, szalmaülések, kasok elkényeztetett pesti szerkesztőket, minisztereket ráznak az úton, amelyen csaknem tengelyig ér a sár. Ezt a sarat nem bírná el gyalogszerrel a pesti lábbeli. Csak egy-két okos embernek van csizmája a pesti vendégek között. A legtöbbje olyan könnyedén szállt le Kápolnára, mintha a Váci utcába menne korzózni. De baj nincs. Mindenkinek jó kedve van, mint a lakodalmakon illik. Híres hajadon megy itt férjhez ma. Annak a lagzijára öltöztek fehérbe, koszorúba a kápolnai szüzek, akik az állomásnál várták Károlyi násznagyot. És most fehér felső szoknyájukat kímélés szempontjából a fejükre borítják a szakadó esőben, és gyalogszerrel sietnek a kocsisor mellett a fehérlő házak felé. Nagy hivatás vár ott még rájuk. Ők hordják körbe a pörköltöt az ebédnél. Jaj, csak le ne öntsék valakinek a kabátját a paprikás lével. A legszebb kápolnai leány az elnököt fogja megkínálnia pulykapecsenyével. Készülődött is már napok óta a tálalóedény helyes fogására. Örök szégyene volna Kápolnának, ha valami nem menne rendben a mai ünnepélyen. Mint ahogy az a túri süveges gazda vakarja a tarkóját és káromkodik (de csak csendesen), akinek a szekerét baleset érte útközben. A nagy hajtásban, a nagy szíveslátásban lepattant a kerékről az abroncs: most ott áll kárvallottan az útszélen. A vendégei mind otthagyták. Egyedül az ő szekere üres, amíg a többi gazdáké csak úgy rogyadozik a vendégek terhétől. Keresztül-kasul ülnek a kocsikban a fekete kabátú pestiek. Állnak a saroglyán, a kasfarban költenek, a szekér belsejében guggolnak. Soha ilyen nagy cigánybanda nem volt még Kápolnán.

De hangzik a jókedvű nevetés, tréfa.

A földosztó miniszter a plébánia bricskáján kap helyet. A plébános betegen fekszik. A káplán jött el helyette. Legalább két mázsát nyom. (Közel vagyunk az egri kanonokok földjéhez. Igaz, hogy jött velünk egy kanonok, dr. Pfeiffer, aki tán egy fél mázsa sincs. De az: kassai.)

Hová tegyük a kétmázsás káplánt?

Próbáljuk a bakra. Nem fér.

A miniszter mellé. Nem fér.

Felkapaszkodik végül a kocsi hátuljára, hogy majd ott teszi meg a három kilométeres utat. De ropog a féder*, rogyadozik a kocsi, mindjárt leesik a káplán a miniszter hátára. – Hát aztán csak leszállott szegény. Ott maradt az állomásnál, majd csak hazaviszi egy üres, jól megvasalt szekér.

A tüzes lovak már vinnék is a földosztó minisztert a helyszínére. Sietni kell, mert sokat mulasztottunk a szegény káplán próbálkozásai miatt. Már messze jár a kocsisor a kápolnai országúton. A lovas bandériumot, amely legelöl nyargal, nem is látni. A kocsis belekapaszkodik a gyeplőbe. Visznek a lovak. Megyünk földet osztani.

A kocsiban áll egy sapkás, gazdatiszt külsejű úriember. A legnagyobb vágtatás közben megszólal:

– Az egri érsek üdvözletét küldi miniszter úrnak. Tisztelettel bejelenti, hogy nagy szerencsének tartaná, ha Károlyi gróf debrői uradalma után az ő birtokára kerülne a földosztás sorrendje.

A miniszter bólint.

Tovább haladunk a kocsisor nyomán.

Most a bakról szólal meg egy kövér úriember, akit eddig észre sem vettünk

– Farkas László, Jásznagykunszolnok megyei földbirtokos vagyok. Tisztelettel kérem, hogy a vármegyében az én birtokaim legyenek az elsők, amelyeket a népnek szétosztanak.

– Úgy négyezer holdacska. Tehermentes – fűzi hozzá nem minden büszkeség nélkül a jászkun.

Ülök a miniszter oldalán. Nézem ezeket az egyszerű, komoly magyar urakat, akik azon vetélkednek, hogy ki legyen az első, akinek a földjeit elvegyék. Teremtő istenem, milyen nagyot fordult a világ pár hónap alatt! Nemrégiben tán hadat szereztek volna, amellyel a birtokaikat megvédelmezik, ha valaki hozzá akar nyúlni legféltettebb, legdrágább kincsükhöz, a földjükhöz! Jóravaló ország ez. Szívesen hajlik a magyar a történelem intő szavára. Hisz Kossuthtal sem ellenkezett senki. Pedig akkor is a legdrágábbat, a nemességet kérte a magyartól a történelmi akarat.

Nézem a négyezer holdas urat a bricska bakján. Borotvált, kékszemű, jóképű úr. A Táltos című könyvkiadó vállalat is az ő tulajdona Pesten. Tán erre még büszkébb, mint a holdjaira.

De hát négyezer hold – csak négyezer hold. Majdnem tízszer elfér ezen a területen, amit Károlyi akaratából legelőször osztanak szét a nép között. (A debrői uradalom 38 ezer hold.) Ez már valóságos Tisza a magyar földbirtokok között is, ahol pedig vannak Dunák is szép számmal. Akinek 38 ezer hold földje volt: az oligarchája volt minden időkben Magyarországnak. Ha akarta: zászlós úr. A király jobb oldalán állhatott. Ha kinyújtotta valami után a kezét – rendjel, kitüntetés, asszony –, az övé lehetett.

És az a karcsú, igen finom, de izmos alkatú fiatalember, aki ott görnyed az első kocsin a parasztülésben, aki mozdulatlan, indulat nélküli arcával maholnap bálványképe lesz az egész magyar népnek: az a 38 ezres oligarcha önként mondott le mindenről, ami őt vagyonilag embertársaitól megkülönböztette. Nagy dolog ez. És főként nagy dolgoknak a kezdete. Egy új történelmi arcképcsarnok nyílik meg a magyar históriában. Azoknak az arcképei, akik önfeláldozó elhatározásban önként követik Károlyi Mihályt és az egri érseket, a jászkun földesurat és másokat.

„Te vén cinikus – mondtam magamban magamhoz –, akinek a lelkéből az élet kifacsart minden illúziót, mint a citromból nedvét; nézd meg ezeket az embereket, a Károlyiakat, az új magyarokat, és akkor hinned kell, hogy vannak az emberek között földön járó csillagok.”

*

Már ott áll Károlyi a kápolnai síkon, a honvédszobor körül emelt emelvényen.

Ma egy éve is emelvényen láttuk őt már.

De azon a magaslaton nem volt fenyőlomb.

Az a magosság a vérpad volt.

1918 februáriusa volt akkor. Ugyanaz a toll ezeket írta akkor Károlyi Mihályról:*

„A nemzeti politikusok rokonszenves és mindig érdekes koszorújából, magyar ellenzéki szívünkből nőtt és dacból, függetlenségből, virtusból való figura. Mérföldjelző a Rákócziak óta, századokon át vonuló magyar politikában. Nemzeti remény, egyelőre csak nagy messziségben szálló magyar madár, tapogatózó elgondolásunk, szép holnapokra eltett óhajtásunk. Időben érlő gabonánk, legközelebbi kalendáriumunk, biztosan elkövetkező nemzeti életünk. Csillag a Kárpát felett, amint a bujdosó Rákóczit nevezték. Munkára várakozó ekevas, amely felszántja kiszikkadt földjeinket. A legközelebbi jövendő munkája. Ígéret, amelyet mindnyájan bírunk. Az írnok már hegyezi a lúdtollat, hogy elkövetkezendő esztendőit feljegyezze. Közelgő vonat, amelynek zúgását már halljuk a tájon. Holnap. Vagy a jövő negyedóra.

Egyelőre a legszimpatikusabb pozíciót foglalja el, amelyet magyar ember betölthet: az ellenzék vezére.

A Széchenyi korabeli mágnások módjára töltötte ifjúságát, külföldön és zajban, amíg itthon szükség lett rá. Látott embereket és messzi tájakat, idegen kultúrákat és nagyvilági tolongásokat, amíg ráeszmélt, hogy Parád a legszebb hely a föld kerekségén. A régi magyar regény mérföldlépő csizmájában suhantak el az ifjú évek. Volt szakálla, mint Orleans-nak*, klubja, mint egy lordnak, sétaparipája, mint egy francia márkinak és Párisban palotája, mint egy orosz hercegnek. Örömben, búban, céltalanságban, komornyiktól és klubélettől, színházi estétől és nagyvilági szórakozástól megszabott programban repült el néhány év, az ifjúkor naplója, mint Anyegin Eugén történetében is olvashatjuk. Amikor Pestre jött, visszatért hazájába, szinte elkáprázva nézett körül: milyen gyönyörű országot hagyott itt. Tájakat, ahol a legjobb fajta emberek laknak, és elégedetlenek a sorsukkal; folyókat, amelyekben legtisztábban csillog a napsugár; hegyeket, amelyek őrzik a földet, mint komor juhászok az áhítatos, vajúdó, minden szépre és nemesre született Magyarországot.

Egy várost, amely ifjabb és reményteljesebb Párisnál; királyságot, amely szenvedésekben és bánatokban kénytelen volt a bús jelenek elől mindig a múltba visszamenekülni, mint a mesemondás; gyönge bárányok módjára bizonytalankodó új ideálokat, amelyek remegtek a hazai levegőtől, a nádi toportyántól; lehorgasztott fejű embereket, akiknek minden tehetségük megvolt hozzá, hogy mindig felemelt fejjel, az égbe nézzenek. Hervasztó bút és lánctördelő erőt. Teljes megérettséget a legnagyobb szenvedésre, a még ólomlábakon közelgő megváltásnak hitt háborúra. Égbekiáltó testi és lelki nyomort. Fogcsikorgató káromkodást. És minden jóra való készséget.

Szebb ország ez, mint India.

A regényhős módjára induló ifjú is itt maradt, és Páris főurából csakhamar kérges kezű demokrata lett, amikor e végtelen szenvedésekre, szívtépő állapotokra feleszmélt.

Az istencsapásként átvonuló tatárjárás belefojtotta a szót az emberi torkokba. A harcos kedvek, öreguras legénykedések és ifjonti szeleburdiságok elnyúltak a sorompónál, mint kivégzett beteg ebek. Napról napra közelebb jön a magábaszállás napja. Könnyen lehetséges, hogy a férfierejében lévő Károlyi Mihálynak a kezébe helyezi a végzet az Ariadné-fonalat,* amely kivezeti a nemzetet az útvesztőből.

Égett emberek vagyunk. Semmink sincs, csak reménységünk.”

És ma, 1919. februárius 23-án, midőn más esztendőben bolond farsang vagy még bolondabb háború szokott dúlni Magyarországon, Károlyi Mihály ott áll a síkság közepén, amely a nagy magyar Alföldet határolja: a kápolnai csatamezőn, és onnan beszél az országhoz, hogy a süketek is megértik a szavát.

Egy történelmi csoda folyik itt a szemünk láttára. Szeretnék megnézni, elfelejthetetlenül megőrizni minden arcot. Még a Károlyi körül testőrködő politikus urakét is, pedig azok csak urak, s úgy tudják változtatni az arckifejezésüket, ahogyan akarják. Ámde odalent, ahonnan a visszhang adja vissza Károlyi hangját, a magyar nép áll. Többé nem az a nép, amelyet régi népszínművekből és a Víg cimbora kalendáriumokból ismerünk. Nem a futóbetyárokért rajongó, virtuskodó, regényeskedő nép a múlt századból. Egy vesztett háború szenvedéseitől megtört és kipusztított, halálosan szenvedett és ismét felemelkedő nép áll odalent a síkon. Ennek a felragyogó, tavaszi nap sugaraiban tüzelő (Károlyi beszéde alatt kisütött a nap a fellegek mögül, a borulat eloszlott), önmagára talált, megtért és jövőjében most már bízva bizakodó népnek az alakjait, szemeit, arculatait óhajtanám úgy az emlékezetembe vésni, hogy soha többé egy pillanatig se kételkedjem nemzetem jövőjében.

Ott állnak félkörben az emelvény alatt, beláthatatlanul sokan. A szemem nem győzi sorra venni őket.

Az a fekete, vasárnapi ruhás férfi vajon miért csüggesztette le eddig fejét oly szomorúan varjúbajszával? Háborút látott, s még eddig nem tudta elfelejteni a retteneteket, amelyeken négy esztendő alatt keresztülvonszolta magát, a krisztusi kálvárián.

De most kezdi felemelni fejét, amint Károlyi szól hozzá, éppen úgy, mint a többihez. Megtört tekintete, fakó arca mind nagyobb figyelemmel fordult a szónok felé. Mintha már simulnának is a mély barázdák az arcról! Mintha már éledezne az életnek valamely lángja a halott szemekben. Mintha már nyiladozna a lélek kunyhója, amelynek ajtaját a lezuhanó romok végleg elzárták. Ember, dolgozó, munkás, gazdag ember lesz még ebből az elcsüggedtből. Most még nem is tudja azt az áldást fölfogni, amely a szónok szavainak májusi esőjével hull lelkére, de hazamegy, s gondolkozik a hallottakon. Ha még van benne egy cseppnyi magyar és ép lélek: ráeszmél, hogy Károlyi a megváltás földjére, az ígéret országába akarja őt kivezetni a szenvedések és nyomorúságok világából. Az lesz csak a gyönyörű reggel, az lesz csak a diadalmas tavasz, amikor ez a szomorú, csüggedt magyar magához tér a keserves kábulatból, a bánatból, a szegénységéből: a maga földjén. Az lesz csak a paradicsomi nap, amikor a saját szerszámait találja a kezében. Övé a pacsirta a barázdán, övé a felhő a feje fölött, övé a verejtékes munka, de annak a munkának aranyló haszna is.

Hogy ápolja, dédelgeti, kalapjával, tenyerével védi majd a szálat, amely az ő földjéből, neki hajtott ki! Hogy áldja Istenét május esőjében! Hogy vidul és mosolyog körülötte a határ. Hogy simulnak el embertársai orcái! Hiszen mindenkinek lesz földje, aki dolgozni akar. Nem lesz többé koldus, jobbágy, földönfutó Magyarországon. A boldogság országa lesz ez.

És a szomorú ember most már többé nem veszi le a szemét a Károlyi arcáról. Nincs az a hatalom, amely eltántoríthatná őt többé ettől az embertől, aki lemondott a maga földesuraságáról, csak azért, hogy ennek az egész országnak, ez ország minden szívének az ura legyen.

Hát az a fekete fejkendős asszonyság két kisírt szemével, temető-szomorú arcával, homlokán a falusi temető sírkereszt-felírásával (amely talán ura vagy fia nevét viseli) miért kezd el mosolyogni évek múltával, a felragyogó nappal együtt?

A rövid lábú rokkant katona amott az első sorban (talán éppen Antal, aki először kap majd földet) miért kezdi kidülleszteni a mellét, emelgeti karjait, próbálgatja tétlen izmait? Dolgozni fog ő, a rokkant, akit cselédnek sem akartak a testi hibája miatt. Dolgozik, mégpedig a magáéban.

Hogy emelkednek fel az arcok, a szívek, amikor Magyarország legnagyobb embere, Károlyi Mihály szól a néphez!

Történelmi csoda történt itt.

Magához tért a tetszhalott Magyarország!

Bibliai kép volt itt. Járni kezdtek a rokkantak, megszólaltak a némák, meggyógyultak a betegek, mint egykor Jézus áldására.

A tavasz napja pedig végtelenül ragyogott a kápolnai sík felett. Az elhagyott barázdák, a néma mezők, a varjú-járta rétek ma élvezik az utolsó magányt. Holnap reggelre megérkeznek szerelmestársaik, az emberek, az új birtokosok, és már alig várják a türelmetlen munkáskezek az áldott munkát.

Ma még a Károlyi buzdító hangja szállja be a mezőket, de holnapra elkezdődik itt a legnagyobb áldás, az emberi munka. Egy felszabadult országnak az első kapavágása.

Károlyi így beszélt a néphez:

– Évszázados igazságtalanságot jöttünk jóvátenni. Alapkövét rakjuk most le annak a demokratikus birtokreformnak, melyet a nép akaratából alakult kormány készített a nép számára. Ez a nap egyúttal ünnepe az új Magyarországnak, mert a feudális Magyarország utolsó maradványait temetjük el. Ezen az új, független, demokratikus, szociális intézményekkel telített Magyarországon azé lesz a föld, aki dolgozik. Mi a dolgozó Magyarországért küzdöttünk, és a forradalom vívmányainak első ünneplő napja a mai nap, a forradalom első diadalmas zászlóbontása a mai zászlóbontás.

– A földbirtokreformot megalkottuk. Ez azonban az alkotásnak csak egyik része. Most a dolgozó nép munkájára van szükség, hogy az alkotás maradandó legyen. Mert ha a nép nem lát munkához, romba dől az egész alkotás és ott fog heverni a romok alatt az egész nép és a reakció kicsavarja kezéből a már-már győzedelmes zászlót, és a zászló rúdjával fogja fejbe vágni, hogy húzza tovább az igát. Aki igazán akarja a köztársaságot, aki igazán akarja, hogy a föld a népé legyen, az segítse a kormányt nehéz munkájában. A legnagyobb pedig az, ha ásót és kapát vesznek a kezükbe, odaállnak az eke szarva mellé, és arra törekednek, hogy többet termeljünk, mint eddig. Az a legfontosabb, hogy a kisemberek is olyan belterjesen gazdálkodjanak, mint eddig a nagybirtokok, hogy a földművelés intenzív legyen, és elérjük a többtermelést. Itt azonban nem szabad mindent az államtól várni. A kezdet nehézségei között itt-ott érezni fogják az állam segítő kezét, azonban az állami támogatásnak soha sincs meg az az éltető ereje, mint annak, ha az emberek egymást támogatják. A többtermelés sikere a szövetkezéstől függ, és ezért szövetkezeti alapon való együttműködésre hívom fel az ország kisbirtokosait. Termelő, beszerzési és értékesítő szövetkezeteket kell alakítani.

– Ha meghallják az erdélyi hegyekben és a tót föld völgyeiben, hogy itt megváltozott minden, hogy itt a földtelenek földhöz jutottak, hogy itt a munkát megbecsülik, akkor ott lakó testvéreink nem fognak Bukarestbe és Prágába vágyódni, ahová őket csak azért akarják besorozni, hogy a nagybirtokosok és a nagytőkések jövedelmét fokozzák, hanem azt fogják mondani, hogy nem akarnak sem a román, sem a cseh, sem a szerb imperializmus és kapitalizmus szolgái lenni.

– Mi is hódító hadjáratra indulunk most. Egy ellenséges nagy impériumot akarunk megvalósítani: a munkának és a szabadságnak impériumát. A zászlónk fehér, és a fegyverünk nem a puska és a kézigránát, hanem az ásó és a kapa és az ekeszarva. Én, mint a köztársaság ideiglenes elnöke, felszólítom az egész ország népét, sőt követelem, hogy adja ide a munkáját és a verejtékét.

Az egyszerű földművesekből álló néptömeg mint egy ember kiáltotta:

– Megadjuk!

Ekkor már úgy ragyogott a nap a kápolnai mező felett az égboltozaton, mintha sohasem lett volna szomorú tél.

Az emelvényen a megyei és községi emberek elvegyültek a politikusokkal. Valamennyien gyönyörködve nézték a népet, amely olyan méltóságteljesen, szinte áhítatosan hallgatta végig a köztársaság elnökének szavait: mint aki átérezte e napnak históriai jelentőségét. Mindenki komoly és ünnepélyes volt. Az asszonyok éppen úgy figyeltek, mint a gyermekek. A fiatal bandéristák tüzes lovaikat messzire vezették a mezőség sarkára. Ott ugratták, futtatták a csikókat, hol senkit sem zavartak vele. És a messzire nyúló sáros országúton még mindig jöttek embercsoportok, más vármegyékből, messzi községekből. Úgy jöttek, vándoroltak, siettek a férfiak, leszerelt katonák, rokkantak a kápolnai mezőre, mint ma egy éve a csatából a kötözőhelyre, ahol végre enyhülést lelnek sebeikre.

Mayer János* lépett az emelvény szélére, és bejelentette harsány hangján a népnek, akit ő itt személy szerint ismer, hogy Buza Barna* kíván szólni.

És azután felriadt a földosztó erőteljes hangja:

– Új korszak, új élet eljövetelét jöttem hirdetni közétek – mondotta. – Azt szeretném, ha gyenge szavam végigszállna síkságon, hegyeken, folyókon, az ellenséges önkényuralom fegyveres erőszakkal vont határvonalain át, hogy hirdesse az elnyomatás gyötrelmei között a felszabadulás bizonyosságát. Hirdetni jöttem, hogy saját akaratából felszabadult a nép és a nép akaratából felszabadult a magyar föld. Az új törvény azt jelenti, hogy ezután senki sem élhet ebben az országban munka nélkül, a mások munkájából.

– A magántulajdon szentségének pajzsát takarták eddig rá a legnagyobb igazságtalanságra. Azt mondták, hogy a magántulajdon jog, ez pedig szent, és nem szabad hozzányúlni senkinek a százezer hold földjéhez. Mi azonban hozzányúlunk ehhez a szentséghez, és azt mondjuk, hogy ne legyen senkinek ezer holdja mindaddig, amíg vannak verejtékező földmunkások, kiknek nincs egy talpalatnyi földjük sem. Mi azonban nem akarjuk erőszakkal elvenni a földet. Mi meg akarjuk venni. Dicséretére mondom a magyar népnek, hogy ezren és ezren jártak nálam, amióta a földbirtokreform megalkotását megkezdtük, és egy sem akadt olyan, aki ingyen akarta volna vagy erőszakkal akarta volna elvenni másnak a földjét.

– Nem szabad addig nyugodni – folytatta Buza –, amíg mégegyszer annyit nem terem a magyar föld, mint eddig termett. Az lesz az igazi honszerzés, ha a többtermelést az egész vonalon elérjük, hiszen ez annyi, mintha még egy Magyarországot hódítanánk meg. Így legalább visszatérhetnek Amerikába szakadt véreink, akik eddig ennek a földnek csak kitagadottjai voltak.

– Nagy gyönyörűség nekem itt kezdeni meg a földosztást, Kálkápolnán. De Károlyi Mihály akarata ez. Ő követelte, hogy ha eddig mindig hirdette a földosztást, akkor kezdjék ezt meg az ő birtokán.

– Károlyi ezzel a földosztással szegényebb lesz jó sok ezer holddal, de megszámolhatatlanul gazdagabb a magyar szívek szeretetében.

*

A kápolnai csatát elvesztette az ellenforradalom, és megnyerte Buza Barna*, a földosztó.

A csatavesztes ellenforradalom megtanulhatta, hogy az ország népe a köztársaság mellett van. Sok rémlátásnak, suttogva továbbadott hajmeresztő mesének, károgó hírmondásnak láttuk szappanbuborékát elpattanni a kápolnai mezőn. A nap sütött, és ragyogott sárga fala a káli toronynak. Az egykori urasági birtok zsellérnépe áhítatosan fújta a Himnuszt, mintha ma szabadult volna fel szenvedéseiből, nem pedig negyvennyolcban. Általában a negyvennyolcadiki napok hangulata, színe, illata szálldosott a levegőben, a honvédemlék körül. Akkor szabadságot kapott a nép – aminek nagyon örült. Most pedig földet – aminek még jobban örvendezett. A népszónokok, ezek a serény aranybányászok a hangulatkeltés bányájából valamennyien elővonták az 1848/49-i éveket. A régi svindler időkben bizonyosan akadt volna egy álöreg, egy álhonvéd, aki hivatkozott volna sebeire, amelyeket a kápolnai csatában kapott. Itt, ezen a napon senki se emlékezett a csatákra, se a régiekre, se a tavalyiakra. Az újonnan született, borús múltat felejtő feltámadás napja volt az. Régen járom az életet. Annyi boldog arcot, annyi önfeledt tavaszi mosolyt, olyan égbe néző, hivő, szinte paradicsomi emberszemeket még esküvőkön, keresztelőkön, sőt disznótorokon sem láttam (ahol pedig többnyire nem unatkoznak az emberek).

A kápolnai mező a boldog emberek mezője volt. Földet – fekete, édes földet, amelyet adásvételnél megkóstolni, szájba venni szokás – kapott a nép.

*

Az Úristen különös rendeléséből: az asszonyok mindig jobban érdekelnek, mint a férfiak. Kápolnán is többnyire az asszonyokon akadozott a tekintetem. Fekete kendős parasztnők arcát láttam önfeledt boldogságban, öregasszonyokat vettem észre megfiatalodni, fehér ruhás, mirtuszkoszorús leányok eltátották a szájukat: amikor a kis Buza, a földosztó elmondta nekik a magyar monda- és tündérvilág legszebbik meséjét, a földosztást. Amivel régente kancsal, rabviselt, gyűlölködő és tüzet vető agitátorok heccelték a parasztot: azt most a miniszter szájából hallotta a nép. Hová fér ebbe a kis emberbe, a ritka Buzába: az a nagy hang? Úgy harsogott, mennydörgött, hogy a visszhang alig győzte visszaadni. Az asszonyok pedig álmélkodva nézték, amint tán Krisztust egykor a bibliai föld női. Ha sok áldott-asszony volt a bámulók között: akkor sok kis Buza Barna* születik Kápolnán és Kálon: úgy megnézték a földosztót.

*

De eljöttek más vármegyékből is az emberek, hogy az első földosztást Isten szabad ege alatt meghallgassák. A vasút most a legrosszabb közlekedési eszköz. Forsponttal*, hintóval utaznak vidéken. Hintóval jöttek Szabolcsból Mezőssy kisasszony és vendégei. Talán még szombaton indultak, hogy idejében itt legyenek. Hogy nevettek, hogy tapsoltak, hogy ujjongtak a nyírségi kisasszonyok! Az anyáik tán az agárversenynek sem örültek úgy, mint e fiatal, ragyogó mosolyú, égő szemű lányok most a földosztásnak!

Persze nekik volt a legjobb lovuk. Minden kocsit elhagytak. A miniszterét is. Útközben átkiáltottak a szép hölgyek a hintójukból a miniszterhez:

– Barna, adj földet nekünk is!

– Szívesen – felelt a kis Buza. – Minden kisasszonynak egy cseréppel – egy virágcseréppel.

*

Most Csizmadia Sándor* foglalja el a szónokok helyét. Mennydörög a hangja. Itt is megkorholja a népet, aki maga volt jó részben oka sok nyomorúságának, bajának. Kegyetlen tükröt tartott a nép arca elé: lássa meg magát a tükörben minden munkakerülő, dologtalan, korhely földműves. Nem lett volna emberi dolog, ha itt is néhányan le nem sütik a szemüket, mint akár Hatvanban.

Rácz Gyula* államtitkár, majd Szabó István*, a kisgazdák minisztere szólnak a néphez.

Rácz Gyula* a földosztás és a parcellázás államtitkára a földmíves minisztériumban: a csalhatatlan matematika, a statisztikai adatok, a megdönthetetlen számok embere. Ő a zsebéhez, az erszényéhez szól a népnek. Miként juthat jóléthez a szegényember? Hallgatják, mint a mennyei igét. – Szabó István*, ez a derék, okos magyar ember példája annak a felvilágosult, bölcsen gazdálkodó, ésszel gondolkozó kisgazdának, amilyenből minél többnek kellene lenni Magyarországon. Régente a táblabírák voltak az esze Magyarországnak, ma a Szabó Istvánok*.

A nép a mezőn napestig elhallgatta volna a szónokokat, akik évszázadok óta, mióta Magyarország fennáll, most nem jöttek üres szóval, ígéretekkel, hanem elhozták magukkal azt is, amit a népnek adnak. Elhozták gyönyörű eszméiket, s elhozták Károlyit a saját földjére, amelyet nyomban megkezdtek szétosztani a nép között.

Nagy dolog ez. A régi királyok győzelmes harcok után megajándékozták a vezéreiket, katonáikat a meghódított tartományok földjeiből. De Magyarország elvesztette a háborúját, elkergette királyát. És íme, mindenki kap földet. Legelsőnek pedig az a rokkant szegény katona, név szerint Antal János kápolnai illetőségű nincstelen ember.

Antal János volt a legelső ember Magyarországon, aki földet kapott.

A sánta vitézt tolták, vezették, ölelgetve vitték fel az emelvényre, mindenki megsimogatta a szegény katonát.

– Hány gyermeke van, Antal János? – kérdezte az elnök.

– Öt gyermekem, beteg feleségem van.

– És földje?

– Egy csepp se.

Károlyi kezet fogott a katonával:

– Ezentúl lesz földje. Lesz gyermeke. Meggyógyul a felesége. Dolgos, boldog ember lesz magából, fiam.

– Ígérem, dolgozni fogok – felelt a mély csendességben a katona. Mintha esküt tenne le. De nem a császárnak, hanem a kápolnai nép előtt, amely visszafojtott lélegzettel figyelt odalent a síkságon. Ez az Antal János megtartja az esküjét, ha emberi becsület van a földön. A népnek esküdött. Ő csak egy szegény katona. A királyok szokták Magyarországon megszegni az esküjüket.

A köztársaság elnöke vette az irónt, és bejegyezte Antal János nevét abba a nagy árkusba, amelyet nemsokára megtölt Magyarország minden szegényemberének a neve. Nagy az az árkus papiros. Sok szegényember neve ráfér. De vannak ám új árkus papirosok is, ha ez, az első megtelik a szegények nevével.

Az elnök ezután még egyszer kezet szorított a katonával.

Megindult most az urak tábora az emelvényről, megindult a nép tengere a kápolnai síkságon.

Az elnök arra a helyre vezette az embereket, ahol az ő birtoka határos az egri püspök uradalmával. Itt megállottak. Az elnök kezébe vett egy ásót, és egy ásónyi földet átdobott a püspök birtokára. Így ossza fel az egri érsek is a földjeit, mint ő teszi.

Utána mások is megragadták az ásót. Minden ásó földdel nőtt-növekedett a domb.

Eddig csak koronázási dombokat ismert a nép. Itt táncoltatták meg lovaikat a királyok, midőn először tették fejükre István koronáját.

Ezentúl földosztó dombok is lesznek.

A hét vezéreket az első honfoglalás után dombok oldalába temették. Ezek a honfoglalás dombjai. Mutogatják még manapság is a régészek Szabolcsban.

A második magyar honfoglalás dombja Heves megyében emelkedik.

Repülőgép szállt a tavaszi égen. Fehér papírlapokat hullajtott a magasból. Végig, amerre szállott. Az üzenet hirdette a második magyar honfoglalás megtörténését messze városoknak, falvaknak.

*

A visszatérő különvonatot egy kék szemű, gyönyörű asszony várta a Keleti pályaudvaron.

Könnyekkel volt borítva az arca, és mégis ragyogott a szeme. A leggazdagabb és legbüszkébb hitves volt ma este Magyarországon. Az ura szétosztotta a birtokát a magyar nép között.




Hátra Kezdőlap Előre