Ezzel, vagy ezen – e szavakkal nyújtotta át a spártai harcosnak anyja a pajzsot, amikor fia háborúba indult. Ezzel, ha győzöl, ezen, ha buksz. Sorsunk az istenek kezében van, becsületünkért magunk felelünk!
Ferenc József 1861. augusztus 11-én feloszlatta a magyar országgyűlést, a képviselők keserű szájízzel, dolgukvégezetlenül tértek haza. Nem győztek, nem buktak el: politikai meggyőződésükhöz mindvégig ragaszkodtak, annak érvényt szerezni erőtlenek voltak.
Amikor március végén Madách Imre harcba indult, pajzsán a politikai hitvallomás: Szabadság, egyenlőség, testvériség! Ragaszkodni – ha törik, ha szakad – negyvennyolc törvényeihez, negyvennyolc szelleméhez: alkotmányunkhoz, szabadságunkhoz!
Ferenc József másképpen gondolkodott: egységes birodalom ura kívánt lenni, európai nagyhatalom császára, és nem óhajtotta megengedni, hogy birodalmában alkotmányosdit játsszanak a magyarok.
Tavasz volt, nyár: a magyarok reménykedtek.
A képviselőház padsoraiban arról vitatkoztak a követek, a nemzet akaratát határozat formájában adják át az uralkodónak tehát követeljenek, vagy felirat formájában, kérés gyanánt?
Erővel kell érvényt szerezni törvényes jogainknak – így a határozat mellett kardoskodók; kérjünk, így messzebbre jutunk – érveltek a felirat hívei.
Jött az ősz, Ferenc József mindannyiukat hazaküldte; feliratról, határozatról vitatkozzanak, füstölögjenek otthon, magukban.
Haynau és Bach után ez idő tájt Anton Schmerling lovag Magyarországon a teljhatalmú úr.
Madách Imre megtérve Pestről, otthonában asztala mellett üldögélt, az ablakon át a falu fölött magasan köröző, vándorútra készülő gólyákat figyelte, irigyelte a templomtorony tetején fészkelő madarakat. A helyzetről gondolkodott, azon törte fejét, mit tegyen. Tehet-e mást, mint Goethe versében a gólya?
|
Goethe tapintatosan kipontozta verse utolsó szavát. Nem finnyás, csak finom. Madách Imre viszont dühös; jegyzetfüzetében kiegészíti a verssort. Ha gólya lenne, most a bécsi Burg fölé röpülne!
Januárban azt remélte: tizenkét év tetszhalál után feltámad hazánk, a király fejet hajt a nemzet akarata előtt, visszahelyezi jogaiba nyolcszázados alkotmányunk, Magyarországot Pestről kormányozzák majd, nem Bécsből, törvényekkel, nem szuronyokkal.
Madách Imre országgyűlési képviselő nem alkudozni indult Balassagyarmatról Pestre hatvanegy tavaszán. Szabadságot, függetlenséget, törvényességet követelt nemzetének, hazájának. Negyvennyolc szellemében akart politikát csinálni Magyarországon hatvanegyben. Nem volt egyedül. Sokan hitték, remélték: a 19. század derekán jogunk van Európában szabad, független állami létre.
Tévedtek. Sem Ferenc József, sem Európa nem tartotta fontosnak egy szabad és független Magyarország létrejöttét Európa közepén.
Tavasz volt, reménykedtünk: az országgyűlésen jogainkról, jogos követeléseinkről tárgyalunk.
Mire ősz lett, mindenki megértette: csak engedelmeskedni van jogunk. Ferenc József úgy döntött: törvényesen ül a magyar trónon, ezt vitatnunk tilos. Követelnünk bármit – tilos. Kérnünk annyit szabad, amennyit Bécs atyai szigorral megadni helyesnek ítél. S ha többet kérünk, mint amennyit Bécsben jogosnak tartanak, lázadók vagyunk. Lázadókkal Bécs nem tárgyal, az engedetlenkedőket fegyverrel tartja kordában. A kör bezárult, a helyzet rosszabb, mint korábban. A király tavasszal összehívta az országgyűlést, felkínálta a nemzetnek a lehetőséget: az általa jóváhagyott törvényes keretek között fogadjon szót. A nemzet nem akart szót fogadni, tehát nem tiszteli a törvényeket. Magukra vessenek a magyarok, ha ismét szuronyok tartanak rendet a Kárpát-medencében.
Amikor hidegre fordul az idő, a gólyák csapatba verődnek, és elröpülnek Afrikába, melegebb vidékre.
De mit tegyen egy nemzet, ha szuronyokkal kényszerítik szófogadásra?
Madách Imre hazatérve Pestről emelt fővel áll választói elé: „visszahoztuk mi is sértetlenül a pajzsot, melyen ősi alkotmányunk s az 1848-iki törvények szent sorai írva valának, s nem adtunk fel azokból egy betűt sem, hiú csábígéretekért cserébe.”
Emelt fővel áll, de üres kézzel.
A felirat vagy határozat kérdésében május 28-án elmondott országgyűlési beszéde nevét híressé tette: okos érvekkel voksolt a határozat mellett. Humanista szavát hallatni készült a nemzetiségek ügyében is, a lehetséges politikai cselekvések minőségéről gondolkodott, azt remélte: az összekuszált helyzetben lehet ésszerű és tisztességes megoldást találni. Politizált: nem légvárakat épített, hanem a konkrét helyzet lehetőségeit mérlegelte.
Madách Imre 1823-ban született: férfi volt 1848-ban.
1861-ben emelt fővel, de üres kézzel állt választói előtt. Politizálni akart – szuronyokkal kényszerítették szófogadásra. Csekély vigasz, hogy becsülettel őrizte szívében a szabadság, egyenlőség, testvériség szivárványtündöklésű hitét: „a durva erőszak nem volt s nem lesz maradandó alapja soha a politikának, szuronyokra támaszkodni lehet, de ülni nem.”
Férfi volt 1848-ban, haláláig hitte: feltámadunk.
Tévedett. Tizennyolc év nagy idő, egy felnőtt életnek majd fele. És ha nem csillognak vakítóan a szuronyok, megszokható a közelségük.
Ezzel, vagy ezen? 1867-ben a válasz egyszerű: élve.
Madách Imre ekkor már három éve halott.