Tisztelt képviselőház!
Ha végigtekintünk a világtörténeten, azt fogjuk találni, hogy minden kornak megvolt sajátságos vezéreszméje, mely, hasonlatosan az élesztőhöz, mozgásba hozta a rest anyag egész világát, s az ízetlen keverékből kifejleszté a nemes szeszt, az éltető szellemet, mely nem lehet egyéb, mint a szabadság. Ez az egyetlen eszme, mely bár oly régi, mint a világ, mégis oly ifjú, mint a tavasz; mely bár oly elpusztíthatlan, mint a bazalt szikla, mégis oly érzékeny, mint a hímporos virágszál.
Minden újonnan feltűnt eszmének megítélésében tehát vajon a kornak vezéreszméje-e az, s mi értelemben, egyedüli mértékül annak képessége szolgálhat, a szabadság ügye előmozdításában.
S így valamint egyrészt a régi görög törzsek egyesülési törekvései, – a római állam univerzalizáló iránya – a kereszténység új világnézlete, – a reformáció szintézise s a francia forradalom nemes mámora teljes elismerésünket méltán kiérdemlik: úgy másrészt a görög császárság cirkuszi pártoskodásai, a Homousion és Homoiusion* hitformák elkeseredett harca, – a skolasztikus bölcsélők szőrszálhasogatásai: vajon hány angyal állhat még egy finom varrótű hegyén, – a tulipán-őrjöngés* vagy egy Law finánc-operációja*, melynek pendantját* napjaink hozzák meg, bár magok idejében semmivel sem léptek fel kevesebb zajjal a valódi koreszméknél, egy araszt idő által választatva el tőlünk, egy rangra törpülnek a kopogó szellemekkel s asztaltáncoltatással, miket gyermekjátékúl azért látszik csak közénk vetni olykor a végzet, hogy lássuk, miként ily hitványságok mellett is megáll egy percre az emberi szellem, s a megszégyenülés érzete tartóztasson vissza az elbizakodástól, mely folytonos fölfelé törekvés közben égi származásunk érzetében könnyen kísértetbe ejtene.
Korunk feltűnt eszméi közt kétségkívül legkitűnőbb helyet fog a nemzetiségek kérdése. Mégpedig sajátságos viszonyainknál fogva különösen nálunk. S úgy látszik a magyarnak világtörténeti hivatása, mely őt a népvándorlások nagy országútján jelen veszélyes helyére őrül állítá, mely őt* mint elpusztíthatlan anyagot oly törzsek közé ékelé, melyeknek összeolvadása talán a jelen civilizációt is fenyegetné, mely a betörő iszlám ellen a szabadság s keresztyénység védőbástyájául állítá őt – most ismét arra utalja, hogy a nemzetiségi kérdést, mely még sehol meg nem fejtetett, ő fejtse meg a jog alapján, a szabadság érdekében.
A nemzetiség kétféle fogalmat fejez ki:
Történeti fejlődésen alapuló politikai nemzetiséget, vagy külön faji származást s külön nyelvűséget.
Első értelemben hasonló az a kokárdához, melyet a nyilvános élet közpiacán hordozunk, hogy lássa mindenki, mi táborba tartozunk. Ez értelemben a nemzetiség közjogi fogalom, s rendezése, kielégítése a politika és diplomácia körébe tartozó.
A második értelemben oly otthonos öltöny, melyben a családi béke gyönyöreit élvezzük, oly személyes, hogy úgy mondjam, lelki magánjog, mint a művelődés, mint a vallás gyakorolhatásának joga, miket az államnak vezetni s rendezni akarni nemcsak nem kell, sőt nem is szabad, csak védni kötelessége minden külerőszaktól.
A politikai nemzetiségnek nemes, mert a szabadsággal karöltve járó, szerepe oly régi, mint az emberiség története.
Ott leljük azt a zsidóknál hitágazattá formulázva, hogy Izrael Istennek választott népe, s e sibbolettel* csodákat látunk végrehajtani, elfoglalni Kánaánt, kiállni a babiloni fogság gyötrelmeit. – Ott leljük azt ujra a görög szabadságharcok alatt Marathon* síkján Termophilae* szorosában, ott Decebal* tragikai végében és Cserni György* küzdésében, szóval mindenütt, hol szabadságra fogékony keblek elfolyó vére rokonérzésű lelkeket felmelegedni tanít.
De mit idézzem az egész világtörténet minden fényesebb lapját. Csak azt kell nehány adattal bebizonyítanom, hogy mind e nagy tettek valóban s egyedül a politikai nemzetiség eredményei, nem pedig a faj és nyelvbelié, mely a legújabb időkig alig is ébredt öntudatra.
Ismerjük azon elkeseredett harcot, melyet a kétfelé vált zsidó faj végelpusztulásáig egymás ellen folytatott.
Tudjuk továbbá azt is, hogy Izrael népének még virágzása korában, az óhéber nyelv csak papi nyelvévé vált, s azt a közéletből a syro-chaldeus* nyelv végképp kiszorítá. Ezekből úgy hiszem világos, hogy a zsidó nép nagy tetteit nem a faji és nyelvi, de a politikai nemzetiség lelkesülése vezette.
Tudjuk, hogy a görög szónoklat s vitézség legszebb virágait a Macedónia elleni védelmi harc termette, pedig a macedónok ugyanazon nyelvet beszélték, ugyanazon faj gyermekei voltak velök, s így ismét világos, hogy itt is a nemes rugó nem nyelvi s faji, de politikai nemzetiség volt.
De hogy az ókor száz példája közül csak még egyet említsek, nézzük az oláh nemzet harcát Trajánnal*, s e nemzet származásának két hipotéziséből bármelyik legyen is való, állításom mellett fog bizonyítni. Mert ha az oláhok a rómaiakkal ugyanazon törzs két ágát képezék, úgy Decebal* népe faj- és nyelvrokonai ellen vívta az oroszláni harcot, bizonyosan nem másért, mint történetileg kifejlett politikai nemzetiségéért. Ha pedig az oláhok vagy dákok külön fajú és nyelvű nemzet voltak, Traján* által legyőzetve, midőn hódítójuk katonáitól oly könnyen hagyák magokat romanizálni, csak azt bizonyíták, hogy politikai nemzetiségük elvesztése után nem nagy súlyt fektettek többé nyelvi nemzetiségök megtartására. Éppen úgy, mint a bolgárok, kikről biztos történeti tény az, hogy nem szláv eredetűek, hogy külön nyelvök volt, melyet önállásukkal együtt elvesztve, a szlávot vevék magukénak.
A népvándorlások szakából hasonló példákat untig lehetne felhalmozni, a kelták, a gallok, az ibérek és longobárdok más számtalan népekkel feláldozák a rohanó ár ellenében fajukat és nyelvöket, de nem intézményeiket vagy politikai létöket, s immár államalakjaik, szokásaik a legújabb státustudományba, a legújabb törvénykönyvekbe is sértetlen átszivárogtak.
E korból azonban állításom bebizonyítására csak egy, kevésbé ismert tényt kívánok kiemelni, melyet Tollius* 1687-ben Itinararium hungaricum című könyve 42. lapján jegyzett fel: midőn a vandálok birodalma Afrikában megszűnt, nehány ezer vandál, úgymond, visszaköltözött régi hazájába, a német éjszaki tenger partjaira, ott alakítottak nehány községet, de bár faj- s nyelvrokonaik közt voltak ismét, nehány századig sem bírtak összeolvadni azokkal. Nem folyamodtak a brandenburgi bírák elé, de egymás közt titkon intézték el ügyeiket régi afrikai törvényeik szerint, nem tisztelték a hercegségi elöljárókat, de igen ősi fejedelmeik utódait, kik velök elvegyülve, rongyokban jártak közöttök.
Ez, úgy hiszem, ragyogó bizonysága annak, hogy a nyelvi nemzetiség kielégítése, nagysága, még nem megnyugvása és boldogsága a honfikebelnek.
Nehogy azonban valaki azt mondja, miként régi példák új eszmék irányában nyomatékkal nem bírnak, tekintsünk szét a legújabb korban is.
Belgium és Franciaország nyelve egy, s fel akarja-e mégis történeti nemzetiségét áldozni a kicsiny Belgium nyelvi nemzetisége növekedésének javára? Elzász és Lotharingia érvényesítik-e német fajukat a francia nemzetiség ellenében, mellyel a multnak dicsősége, egy Kleber* s mások fényes tettei úgy egybeolvaszták, mint összeolvasztottak minket a horvátokkal, a rácokkal 800 év történetének felváltva fényes és gyászos lapjai; mint összeolvasztottak a Damjanichok és Zrínyiek eltörülhetlen szent vére. Igényelnek-e a nagy szabad Amerikában, melynek pedig történeti nemzetisége alig 80 nehány évben gyökerez, a beköltözött különféle ajkú népek személyes jogaikon túl érvényt politikai nemzetiségöknek szerezni?
De maga III. Napoleon* császár a nemzetiségi politika nagy kimondója, érthetett-e más nemzetiséget, mint a politikait? Bizonnyal nem, ezt eddigi eljárása bizonyítja, de bizonyítja különösen az, hogy kimondott eszméje a kor s így a szabadság eszméje lett, mert alkot s összeforraszt, míg ha a szétszaggatott sporadikus nyelvi nemzetiségeket érti vala, eszméje a szolgaság eszméje lett volna, őrült ábránd, mely szétbont és elszaggat. Bizonyítja végre az eredmény, mert míg az osztrák-olasz tartományok feltarthatlan gravitálnak a nagy Olaszország felé, mert osztrák politikai nemzetiség születni sohasem bírt, addig a svájci olasz kantonokat nyugalmas rendben tartja meg a kifejlett polgári szellem.
S most vizsgáljuk, van-e, lehet-e Magyarország határai között más történeti vagy politikai nemzetiség, mint a magyar? E kérdésre határozottan nemmel kell felelnem. Történeti igazság, hogy e földön, melyet hazánknak nevezünk, a legrégibb időktől soha maradandó állam alakulni nem bírt, még a római uralom alatt sem, mely az organizációnak oly kiváló mestere volt. Csak a magyar faj volt az, mely e téren két ízben megjelenvén, fényes, de efemer lét után két ízben eltűnt, hogy harmadszori visszatértével Árpád vezér alatt erős alapokra építsen egy államot, mely dacolva vésszel, viharral, máig is fennáll.
Ezt egyszerűen mint tényt hozám fel, s korántsem mint érvet a magyar nemzet joga mellett e földre előbbi birtokosai irányában, mert aki a népvándorlások idejében tett hódítások, s az ezekre következett történeti fejlemények ellenében az előbbi birtokosok jogát akarná érvényesíteni, az nemcsak Európában, hanem majdnem egész világon jelenleg létező nemzeteket betolakodóknak állítaná saját országukba, s hogy az angolszászok, normannok, frankok s más ismertebb népek példáját mellőzzem, csak két tényt jegyzek meg. 1. Hogy még a távol Kelet-Indiában is egy meghódított bennszülött s egy győzelmes idegen foglaló nép emlékét tartá fenn eltörülhetlenül a páriák* sokkal sötétebb s a braminok* sokkal világosabb arcszíne. 2. Hogy Amerika fölfedezésekor a spanyolok ugyane tényt ott is feltalálták, s a népmonda szerint világosabb színű hódítók éjszakról jöttek volt törvényt írni, a sötétebb bennlakóknak.
Egy lényeges különbség létezik azonban mindezen hódítók s a magyar nemzet között, s e különbség az, hogy míg azok vagy elolvaszták az idegen nemzetiségeket sokszor tűzzel és karddal, mint a jelen Németország éjszaki részén lakott szlávok millióit; vagy nemzetiségökért rabszolgaságra kárhoztaták, mit máig is bizonyítanak az angol és francia kékvérű nemes családok, kik mind a hódító nemzetiségekből erednek – a meghódítottakból származó polgárok s parasztság ellenében.
Addig a magyar nagylelkű önbizalommal sértetlen hagyott minden meghódított népfajt. Nyolcszázados törvénygyűjteményében nem található egy is, mely bármi idegen nemzetiség ellen, de igen számos, mely azoknak védelmére van irányozva. És mindennél még érthetőbben beszél azon tény, hogy mind e nemzetiségek, melyeket oly könnyű lett volna megsemmisíteni a hatalmas győzőnek, nemcsak máig virágzásnak örvendenek közöttünk, hanem fájdalom, ürügyül is szolgálhatnak néhány rajongónak a legszentebb eszmék s nagyobbszerű célzatok szándékos vagy öntudatlan zavarba hozatala által oda vinni a dolgot, hogy kevésbé emelkedett lelkű nemzetet nagylelkűségének megbánására vezethetnének.
Pedig a magyar, nem érve be azzal, hogy nemzetiségeért senkit nem üldözött, alkotmánya fejlődésének stádiumaihoz képest minden szabadságában minden nemzetiséget egyaránt részeltetett. – Mindjárt kezdetben Werbőczy nemzetét nem kizárólag saját fajából, de országa jeleseiből képezi. Már Szt. István korában, Hunt, Pázmán németek, Bogomer gróf cseh s más számosan első családaink törzseiül lépnek alkotmányunk sáncai közé. A régi kuriális perek egész seregét tarták fenn idegen nevű nemes családainknak a legrégibb időből. Oláh-, Szerb-, Bosnyákországi fejedelmek és nagyok vágyódtak a kitüntetés után s fogadtatnak szívesen a magyar nemzet tagjaiul, mint magyar nemesek.
S mi állításomat még inkább bizonyítja, az azon igen számos oláh, szláv, rutén és rác nemes család, melyek egész 1848-ig az alkotmány minden javában osztályosak voltak velünk, míg a legtörzsökösebb magyar faj milliói a hűbériség és jognélküliség jármában sinlődtek mindaddig, míg együtt, egy mérvben látták más ajkú testvéreikkel fajok felett kiderülni a szabadság hajnalát.
De magok idegen ajkú honfitársaink állításai is, melyek érvényét vizsgálni most nem feladatom, hogy a Hunyadiak oláhok, Kinizsi rác, a Zrínyiek, Frangepánok horvátok, a Garák tótországiak, a Révayak, Beniczkyek szlávok stb. csak mellettem bizonyítanak, mert kézzel foghatótag mutatják, hogy politikai nemzetiség hazánkban mindig csak egy volt s ez a magyar, hogy különböző fajú honfitársaink ezt mindenkor elismerték. S én részemről mindig meg leszek elégedve, ha idegen fajú honfitársaim versenyezni fognak a magyarral, hogy előbb elősorolt s magokéiknak vallott férfiakat megközelítsék hazafiságban s áldozatkészségben.
E méltánylása minden nyelvi s e történeti fejlődése a tisztán magyar politikai nemzetiségnek okozta azt, hogy a magyar történetben a nemzetiség kérdése soha elő sem fordul egész az osztrák ház trónraléptéig. S valahányszor azon idő óta előtérbe vonatott, sohsem történt az a szabadság érdekében, de mindig a reakcióéban.
Amely mozgalom pedig ily genezissel bír, az méltán óvatosságra int egyrészt becsének s horderejének megítélésében, másrészt távol ködben csillámló jelvényeinek kritikus vizsgálatában, melyek épp a legnemesebb lelkek csalétkéül lehetnek kiakasztva, homályba rejtőző érdekek fölébe.
II. Rákóczi Ferenc ellen a vitéz rác nép fegyvereztetett fel mindenféle ígéretekkel, s midőn a szabadságharc le volt verve, s évek mulva Rákóczi fia a száműzetésből betört egy kétségbeesett kísérlet tételére, épp a megcsalatott rácság volt az, mely szerencsétlen zászlói köré sereglett.
1848-ban a kísérlet bár félsikerrel ismételtetett, de ne nyúljunk a még be nem hegedt sebekhez, melyeket mint sötétben küzdő testvérkezek innen s túl verének.
Bebizonyítám, úgyhiszem, kellőleg, hogy Magyarországon más politikai nemzetiségről, mint a magyar szó sem lehet. Mindazon igények tehát, melyek ennek ellenkezőjén, mint feltevésen alapulnak, magukban elenyésznek.
Így nem ismerhetjük el az egyes nemzetiségek semmi oly követeléseit, melyeket akár kompaktabb együttlakásból* következtetnek, akár külön territóriumra* vezethetnének, melyek közt sajátságos institúciók* vagy tisztségek alakítása is méltán sorozható.
S ha ez utóbbiak némelyikét talán privilégiumaikból akarnák támogatni rác vagy új stílus szerint szerb honfitársaink, jól gondolják meg, hogy privilégiumot emlegetni annak, ki a természeti jog s a felvilágosodott korszellemtől várja igazai elismerését, nem egészen logikai eljárás. – Jól gondolják meg, hogy az emlegetett privilégium a hazánkban századoktól lakó rácság csak legutóbb beköltözött csekély töredékének adatott, kik e beköltözéssel pillanatra akarák a bizonyos végromlást kikerülni, a visszavándorolhatás nyilvános feltartása mellett. A privilégium, mely az ideiglenes vendégül menedéket keresőre logikai volt, tarthatatlanná válik arra nézve, ki határozottan a hon polgárai közt akar maradni.
Nem ismerhetjük el továbbá azt, hogy egyes megyék többsége a megye nyelvet meghatározhatná a többi nyelvek kizárásával, mert ennek természetes következése lenne, hogy az egyes megye helyett az összes ország többsége határozza el az összes megyék nyelvét, mi bizonyosan nem lenne kedvezőtlen a magyarra nézve.
Tiltakoznunk kell végre a megállított elvek nyomán még az ellent, mintha egyes nemzetiségeket bármi néven nevezett kongresszusok képviselnének, s igényeiket formulázhatnák. Én Magyarország határain belül más képviseletet nem ismerek, mint mely e házban ül, melynek küldői minden érdekeikre s kívánataikra nézve megbíztak választottjaikban, s ezek bizonyosan valamint kötelességöknek ismérendik küldőik érdekeit szentül őrzeni, úgy elég férfiassággal birandnak minden csinált s alkotmányellenes osztentációkkal* magoknak nem imponáltatni*.
Mindezek után a nemzetiségek kérdése hazánkban egyedül a faji s nyelvi nemzetiségek kielégítésére vezetendő vissza, melynek elve, mint mindjárt beszédem elején érintém, nem lehet más, mint a személyes szabadság gyakorolhatása, éppen úgy, mint a különböző vallásfelekezeteké, miután e két kérdés a legmeglepőbben analóg egymáshoz.
Vallásnak és nemzetiségnek kútfeje nem a fő, de a szív. Mindkettőt homályos sejtése a jövőnek s kegyeletes tisztelete a multnak táplálja. Mint a vallás felforrása idejében territóriumot követelt „cujus ditio illius religio”* formulázással és követelt sok egyebet, mi őt meg nem illeté: úgy követel a nyelvi nemzetiség most felforrása idejében ismét olyakat, mik őt meg nem illetik. De, mint a meghiggadt, megtisztult vallások közé a békés türelem leszállt, le fog a nemzetiségek közé is szállani s átlátja ez is, mint átlátta az, hogy üdve csak a személyes szabadság gyakorolhatásában rejlik.
Ez lebegett a vallásokra nézve Franklin* szemei előtt, midőn így írt: „Mentől több vallás létezik egy országban, annál kevésbé lehet az egyik a többinek zsarnokává, annál kevésbé lehet a pártok vezérrúgójává.” Ez lebeghetett Szt. István szemei előtt is a népfajokra nézve, midőn fiának írt tanácsai közt így szól: „Regnum unius linguae imbecile et fragile est*.” Ez lebegett a kiküldött bizottság szemei előtt, midőn javaslatában, melyet egész terjedelmében pártolok, a nyelvi nemzetiségek kielégítését a személyes szabadság elvén véleményezé mindazon határig, mely azt a politikai nemzetiség elismerésétől elválasztja.
Licitálhat velünk az abszolút hatalom, ígérhet többet; az ír adóslevelébe is két-háromszoros összeget, kinek esze ágába sincs azt megfizetni. De azt tudják ellenfeleink is, hogy a nép szava Isten szava, s egy alkotmányos nemzet képviselői nem fognak tört eskük s véres áldozatokért vezeklésül mezítláb Rómában búcsút járni.
Licitálhat velünk az abszolút kormány, meghiúsítják, hiszem, törekvését szabadságharcunk keserű kiábrándulásai, nehéz sebei egyrészt, s a közös nemzeti zászló mellett kifolyt azon sok szent vér, melyhez illetményöket hazám minden ajkú polgárai oly vetekedve s becsületesen meghozák.
De óh, a népek vajmi könnyen felejtenek. Nem lennének különben oly soká rabszolgák. – Hátha majd felejtünk mi is? Mindegy, még akkor sem szabad a licitáció által cselekvésünket vezéreltetni. Egyes nemzetiséget, mint ilyet, bármi érdekből az igazságon felül legyezni akarni, épp úgy ellenkező a szabadsággal s a nemzet méltóságával, mint azt elnyomni akarni.
S hogy megmentsük a hazát a reakció licitációjától, oly kielégítést ajánlani, mely a történeti nemzetiséget vesztené el, hasonló lenne ahhoz, mintha valakit, hogy a tűzből megmentsük, vízbe fullasztanók, mintha ellenségtől féltünkben magunkat lőnők főbe.
Emlékezünk a nagy Sertoriusra*, ki Róma szenátusa által száműzetve, midőn Mithridatész* által felszóllítatott egységre, ennek nagy csodálatára semmi oly pontba nem egyezett, mely Róma szenátusa jogait csorbíthatta volna.
Egy föderált Hunnia egyértelmű Magyarország beolvadásával a Reichsrathba*, sőt még ez utóbbi annyival jobb, mert nagyobbszerű állam tagjává avatna.
Svájc példáját se említse senki három nemzetiségével. Az három izmos, külön fejlődött férfiú összeállása közös célra. Magyarország több nemzetiségre való szétszakadása egy erődús organizmusnak felbomlása lenne három elemére: vízre, földre, légre.
Ne tévesszük tehát soha szem elől, hogy lépéseink indokának nem a nemzetiségek minden áron kielégítésének kell lenni, mely szándékunkat az egyéni hiúság s a fondorkodó rosszakarat úgyis mindannyiszor vajmi könnyen meghiúsíthatná, mert bár a nép tömege rendesen jó – vezetői nem mindig azok. De igenis, annak, hogy lelkiismeretünk nyugalmában érezzük, hogy megtettünk mindent a becsület korlátai között.