1640-ben Juan Lopez de Cannisares* loxai jezsuitát egy vad amerikai a váltólázból kinával* kigyógyítá. Tudtára esvén ez a perui vicekirálynak, udvari orvosát küldé ki a dolog megvizsgálására, ki az indiánhoz tudományos alapossággal először is e kérdést intézé: mi a váltóláz? Az, válaszolt a kérdett, mit egyikünk sem ismer, de én gyógyítani tudok.
Az ezer bajban sínlődő beteg Ausztria teoretikus doktorai szintén kéznél vannak, előttük a századok tapasztalásaival igazolt indián történeti fejlődésű viszonyaink, melyek a váltólázt fényesen meggyógyíták ugyan mindig, de ez nem elég a tudós doktoroknak, mert azok az ő teóriáikról nem tudnak semmit.
Igen, mi nem tudjuk, mi az az einheitliche Monarchie*, mi az a Machtvollkommenheit*, mi az az új konstitucionalizmus abszolút eszközökkel; de igenis tudtuk, mint állhatott meg Ausztria sok világingató vihar közt erősen bent, tisztelettel parancsolólag kint, – mindezt egyszerű barbár ésszel.
Valóban állapotaink rendkívül nevetségesek volnának, ha nem lennének oly nagyon szomorúak. Aztán még csodálja valaki, hol vette magát egyszerre irodalmunkban, kedélyünkben a humor – mintha nem vettük volna azt meg elég drágán.
Régi história, de még mindig új, hogy midőn Tiberius* kérdezé egy pannóniai főnöktől, mért lázadt fel, ez azt felelte: Mert pásztorok helyett farkasokat küldél ránk.
Régi história az is, hogy Quinctilius Varrus*, ki a gazdag Szíriába szegényül küldetett, s a szegény Szíriából gazdagon tért vissza, midőn később Germániába ment civilizálni a szerinte alakjukon kívül semmi emberit nem bíró lakosságot, törvénykönyveket és ügyvédeket vitt oda magával.
Alig egy éve, hogy hasonló kísérletek nálunk elavultak, s bukásuk elegendő lett volna az egyszerű indiánnak, hogy teóriáit feladja.
De a teoretikusok rögeszméi veszélyesebbek az együgyű ember tévedéseinél, mert az ő tanaiknak mindenáron állniuk kell, azt hiszik legfeljebb a kísérlet volt még kevés, azt kell szaporítani.
Az alkimista, ki fél vagyonát füstbe ereszté, bizonyosan másik felét is kiküldi a kürtőn, de eszméjével fel nem hágy, ólomból aranyat csinálni.
A Királyhágón innen arisztokráciával akarják a demokráciát megölni, a Királyhágón túl demokráciával az arisztokráciát. Csak egyet akarnak mindenütt egyaránt elveszteni: az alkotmányosságot.
De talán vádam erős. – Nem hirdetik-e széltiben, hogy a megyei rendszert, a magyar ez ős-intézményét meg fogják menteni.
Igenis meg, mint hajdan a török a magyar hölgyeket megmenté, hogy háremébe hurcolja. – Azonban a gyakorlati eszű magyar átlát a szitán; minden bizottmány egy-egy Dobozy Mihállyá* lesz, ki jól tudta, hogy
|
s inkább megöli maga a megyei intézményt, e kedves hölgyet, mely még a nép rokonszenvét és tiszteletét minden ármány dacára híven megóvta, minthogy becsületét feladja. Azon donna Dulcineákról, kiket Pest vagy Nógrád megye, Bihar vagy Nyitra megye nevezete alatt ölelend aztán az abszolut hatalom don Quijoteja magához, ország-világ jól fogja tudni, hogy fantasztikus ábrándja dacára sem hercegasszonyok – csak konyhaszolgálók.
Így kezdődnek a pusztító kísérletek újra, s mennek nyomról nyomra tovább. – Egy fa eldűl a másik után, egy liget a másik után. S ha bámulva keresi a jobb ember azon erős jogcímet, azon mindenek felett való szükséget, melynek léte nélkül nem is bír képzelni ily vakmerő belemarkolást minden létezőbe, ily szentségtelen elzilálását mindannak, mi kebleinknek szent; csak Goethe epigrammjával felelhetek, melyet a templomon fészkelő gólyára írt:
|
Ily eljárások után alig maradt már valami, mi még elpusztítható lenne, kivévén talán a sajtót, mely még úgy ahogy életjeleket ád. – Nem kell nagy jóstehetség kimondani, hogy ennek is megvannak számítva órái.
Rotteck* mondja: Ha a kényuralomba az esküdtszék és szabad sajtó behozatik, a kényúr trónja csakhamar ledűl.
De hát ki beszél itt kényuralomról? mondják tán a békerajongók, a csendes entuziaszták. Nem hirdet-e minden alkotmányt, ott is, hol a szuronyok dolgoznak, és szabadságot ott is, hol a békókat verik fel? – Hisz az, mi most történik, mind csak valódi gyomorerősítő – igazi orosz kaviár, mely étvágyat készít a nagyszerű alkotmányos ebédhez.
De bár szeretnék Tertulliannal* felkiáltani: Credo quia absurdum est* – eszembe jő mégis akaratlan az egyszer felállított elvek kérlelhetlen logikája, mely ellőtt nyíl gyanánt feltarthatlan repül a célig.
Ki az einheitliche Monarchie* s a Machtvollkommenheit* ingoványövezte várába tart, induljon bár fénymázas cipőben vagy bagariában, akár bakugrásokkal halad, akár a tergélye* tekervényein csúsz, – csakugyan sárosan fog megérkezni.
A politikusnak első bűne a népszabadság ellen hasonló az első lopáshoz. Sok, elég jót ígérő pálya kezdete az, mely aztán a Golgotán végződik. Hasonló a hógörgeteghez, mely midőn tisztán, játszva indul meg a lejtőn, megborzadna magától, ha látná, mennyi szemét, mennyi rémület fog ragadni hozzá, míg rombolva jutand a völgy fenekére!
Ne csodáljuk aztán, ha az ily politikusok a szabad szót, melyben lelkiismeretök riadozását vélik felismerni, igyekeznek eltávolítani magoktól. Pál cár* is ukázt* adott ki, hogyha fejről van szó a kopasz, ha orról, a fitos kifejezés mellőztessék halálig való kancsukázás büntetése alatt. Az ukáz* megtartatott, de a cár azért kopasz s fitos orrú maradt.
S csak a mi uraink, kik a sors kérlelhetlen végzése által kényszeríttetnek ismét és ismét a legmerevebb abszolutizmushoz visszatérni, hagynák meg a sajtó szabadabb mozgását? – Nem, ők kik a bibliai erkölcsöket és igazhitűséget annyira szenvelgik, azt már csak azért sem fogják tenni, mert hisz Éliás próféta* is negyvenkét gyermeket tépetett szét medve által, mert őt kopasznak csúfolták.
Hogyan is tehetnének másképp? El fognak hallgattatni mindent, mint azt a megyei jegyzőkönyvek megcsonkításával, az egyes végzések kinyírésével elég gyermekes modorban megkezdték.
Azt hiszik-e ezen urak, hogy a megyei végzések nekik félelmes szelleme azon fél ív papirosra van ragadva, hogy a tűzre kárhoztatott dőre betűvel elhamvad azon hazafi érzet is, mely százezreknek keblében lakva, mint élő gondolat, magukban a jegyzőkönyvekben csak halvány kifejezését találta? – Nincs-e ezen urak számára história, melyből olvashatnák, hogy Husz János máglyájában a reformáció nem temetőt talált, de újabb érvet? Hogy Galilei börtöne dacára a föld meg nem állott? – Haszontalan írt-e ez urakra nézve majdnem két ezredév előtt Tacitus, midőn így szól: „ut monumenta clarissimorum ingeniorum in comitio ac foro urerentur, (scilicet, illo igne vocem populi romani, et libertatem senatus, et conscientiam generis humani aboleri arbitrabantur);* – – – ne quid usquam honestum occurreret. – – – ademto per inquisitiones et loquendi audiendique commercio, memoriam quoque ipsam cum voce perdidissemus, si tam in nostra potestate esset oblivisci, quam tacere.”
S midőn majd így el fog hallgatni minden, az emberi vágyak progresszív fejlődésénél fogva nem fogják még beérni ezzel. Szót is fognak kívánni, hízelgő szót, mely lelkiisméretöket el is csitítsa; s követni fogják Psaphon líbiai nagyur példáját, ki azt óhajtván, hogy istennek tartsák, számtalan madarat tanított be e szavakra; „Psaphon nagy isten”, s szabadon bocsátá őket, dicsőségét hirdetni. – A mi uraink is tanítanak már egy nagy kalitkamadarat hasonló frázisra – a Reichsrathban.
Eddig még minden jól mehet, de mi következik aztán. – Beérik a rontás dicsőségével, nem is gondolva az újraépítésre? Az entuziasztikus költői kedély, a forradalmi hős beérheti-e a francia mondattal:
„Bâtir est beau, detruire est sublime”* egy státusférfiú kötelességeit ez sohasem fogja kimeríteni, tőle mindenekfelett alkotást követel a világ.
Kezdik tehát tán újra a Bach-rendszer felelevenítésével. Csakhogy jól gondolják meg, hogy az egyszer meghalt eszme sehol sem ébreszthető nehezebben új életre, mint éppen a politikában. Homlokán hordja az a próbabélyeget, hogy nem életrevaló.
Jól gondolják meg, hogy ugyanazon eszköz ritkán teszi meg másodszor a szolgálatot. – Bizalmatlansággal nyúl mindenki hozzája.
Minden kormány többé-kevésbé hasonlít a madárijesztőhöz, mely csak addig hat, míg az első madár reá ül. Cselekvőségének nagyobb emeltyűje az erejéhez kapcsolt elővélemény, az őt környező nimbusz, mint maga a rendelkezésére álló erő. – A Bach-rendszer pedig lejátszta szerepét.
A francia forradalom története bizonyítja, mennyire hozzászoknak az emberek a börtönhöz, a proskripcióhoz, a nyaktilóhoz, – hány szónok használta* beszéde csattanó befejezéseül azt, hogy magát főbe lőtte. S hát ránk, kik a római császárság minden borzalmait meglehetős közelről ismerjük, még azt is alig kivéve, hogy az üresen maradt akasztófára embert kerestek a tömegből, – fognak-e az ilyen felmelegített argumentumok az újság meglepetésének ijedelmével hatni?
Alig hiszem. – S akarhatja-e Ausztria is józanon e veszélyes experimentációt újra kezdeni, mindamellett hogy századokon keresztül világtörténeti hivatásának látszik lenni, hogy minden haladásnak a politikában, minden revolúciónak a szellemi világban merev negációja legyen.
Óvakodnia kell, mondom, Ausztriának, közmondásossá lett szerencsecsillagában feltétlenül bízni, mert ha áll is még az ortodox diplomácia előtt mint axióma, hogy Ausztria létele politikai szükség Európában; történt már, hogy ily axióma egy hatalmas szóra összeporlott, minden reá épült következtetésekkel együtt.
A föld is állt századokig, s e teóriából folyt a tudomány minden okoskodása. – Galilei megszólalt, s a föld elindult. – Ilyen esetben pedig csak a kielégített népek ragaszkodása pótolhatná kellőleg a kormányférfiak lábai alól kisikló alapot.